Elegia.
Hősvértől pirosult gyásztér sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk’ nagy temetője Mohács!
Holló-szárnyaival lebegett a’ zordon enyészet
’S pusztító erejét rád viharozta dühe,
’S vak diadalma’ jelét ropogó villámival itten
Honni vitéz seregink’ holt tetemikre süté.
Tomory büszke Vezér! mért hagytad el Érseki széked?
Nem halt volna hazánk’ dísze virágja veled!
Harcztüze lángítá bizton viadalra kikelted’,
’S értted mennyi dicsők estenek áldozatúl!
Szűk vala eggy ország! be kicsiny most néma lakásod?
Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad.
Nyúgodj! rajtad üzé dölyfét a’ csalfa szerencse;
A’ békítő sír’ enyhe takarja porod’!
Hány fiatal szívet, tele sok szép földi reménnyel
Sujta le kegytelen itt a’ riadó csatavész?
Élte’ kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
Kit nem rég az öröm’ lágy öle ringata még?
Disztelen itt fekszik, deli termete öszverutítva,
Száguldó paripák’ vasszegü körmök alatt.
Szöghaja’ fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér ’s tapadó portúl elmerevültek azok.
Hasztalan áll az uton váró Hive friss koszorúval,
Nem jön e bajnoka még, félve reméllve vigyáz!
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arcza tüzel ’s keble feszülve haboz.
Ah! de hijába tekint a’ távol’ lenge ködébe;
Elmarad a’ szeretett ’s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács’ veszedelmét, gyönge virágként
Hervad el a’ szép Szűz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
’S a’ hűség’ csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok méltó sok századot élni,
„Fénytelen itt szunnyad ’s kő se mutatja helyét!
Ősi szabadságért harczolt bár férjfi karokkal
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát;
Ám de hol ollyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd noha élte szakad.
Sénli szokott terhét tüzménje,
*Tüzes csődöre.
nyihogva kapar, vág,
Rugdall, rázza fejét, hosszu serénnye lobog,
Elszáguld, haza tér ’s így hírli vitéz ura’ hunytát
Kit repedő szívvel hölgye zokogva sirat;
Míg sürü könnye apad ’s ő is hű férje után hal
’S a’ kiürült háznak csak döledéke marad.
A’ tölgy, melly zivatar’ köztt annyiszor álla kevélyen
Döltében viruló ágait így temeti.
Hány bajnok hala így? de csak a’ boldog leli bérét
A’ meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Így hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben
’S a’ feledékenység’ éje boritja nevök’.
Hantra dül a’ pásztor ’s fütyörézve legelteti nyáját
És nem tudja kinek hőspora nyugszik alatt’.
Titkon még is eped, szomorú dalt zengedez ajka:
A’ hősárnyékok csendesen ihletik őt.
E ’ csatasíkon mély borulattal ballag az útas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors –
Néz – és elkomorul ’s lesütött szemmel halad ismét,
Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gözfályolt úsztat az éren
Mintha fedezgetné hogy ne tekintse szemünk:
Ott vergőde Lajos rettentő sorsu királyunk
Süllyedezö lova’ ércz-himzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segítse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a’ mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
’S öszvezuzott testét hab fedi ’s barna iszap.
Ekként halni kinos! ’s kegyalak neked életed így tünt!
Veszteden a’ Magyar-ég’ napja sokára leszállt.
Ifju valál, nem láttad az örvényt, szörnyen adózál;
Szendergő porodat béke lebegje körűl!
Hajh! ’s ezt visszavonás okozá mind ’s durva irigység,
Egységünk történ törve, hanyatla erőnk.
A’ sorvasztó láncz így készüle árva hazánkra,
Nem – nem az ellenség, önfia vágta sebét.
Gyász emlékü vidék! mi sok inség’ kutfeje lettél,
Párolgó mezejid’ bánatos oszlopa ez.
Naggyá lett Soliman’ gögjét Buda’ ormai nyögték
’S kénye’ vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk’ buja karjain ekkor;
’S a’ Duna’ szőke vizén, hány rabok úsztak alá?
Birtok nem vala már, idegen lett a’ Magyar otthon;
Félhold kérkede szét városi’ tornyairól –
El! ti komoly képek! ti sötétség’ rajzati félre!
Új nap fényle reánk, annyi veszélyek után.
Él Magyar, áll Buda még! a’ mult csak példa legyen most
’S égve honért bizton nézzen előre szemünk –
És te virulj gyásztér a’ béke’ malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk’ hajdani sírja Mohács!
Kisfaludy Károly.
