Románcz.
„Röpűlj vigan, kis csolnakom,
A’ part nem messze már!
Amott fejérlik hüs lakom,
Hol édes béke vár;
’S ott egy hajlék, ott él a’ hív,
Kiért lángol tisztán e’ szív.”
„Kincset hozok, gyöngyöt hozok,
Küzdésim’ díjait:
Mind ezzel néki áldozok,
Emelni bájait.”
Így a’ hajós; evez ’s örűl;
Vidám képek lengik körűl.
Örűl, evez, ’s a’ parthoz ér:
Hő keble mint dagad;
Erében forr szökell a’ vér,
Szemébe köny fakad.
Kiszáll és néz mindenfelé,
Honnan röpűl a’ hív elé.
De nem röpűl a’ hív elé,
’S a’ jámbor érkező,
Andalgva tér a’ ház felé
Vélvén, ott rejtez ő!
Ott rejtez ő hüs árnyain –
De más boldognak karjain.
Néz a’ hajós, mélyen sohajt,
Keblét bú tépdeli;
Kiért megvívott annyi bajt,
Elpártoltnak leli.
Elszörnyed, bús haragra kél,
’S kezén villog halál-aczél.
Boszút lövell tekintete,
A’ míg egy gondolat
Nagy és erős, mint érzete,
Elszánt keblére hat:
Vészpályán nyert kincsét veszi,
’S a’ szépnek lábához teszi.
„Fogadd ezt vég emlék-jelül
Új mátkádnak melyén;
Frigyünk örök homályba dűl –
Légy boldogabb mint én!”
Kezet nyujt; és eltávozik;
A’ kedves bár siránkozik.
Sír a’ kedves, de hasztalan;
Késő bánatja már;
A’ parton áll minduntalan,
’S a’ hív’ jöttére vár.
Ott áll, remény kecsegteti:
De már azt hullám-sír fedi.
Kisfaludy Károly
