Minden ember szeme elött
Lebeg fen egy bájló czél,
Vele szülték, vele–is nőtt
’S mig csak lehel, vele él.
„Boldog akar kiki lenni”
Ebbe’ minden ember egy,
De hogy kelljen szerét tenni
Már itt kiki másképp megy.
Az életnek örömeit
(Mikor sorsunk engedi),
Mint egy fának gyömölcseit
Ki hogy éri, úgy szedi.
De az élet esméretlen,
’S gyümölcse is csalogat;
Méz s kivül, ’s jaj még is ben
Sokszor mérget osztogat.
Ezer képben, ezer szinnel
Minden elött más forma
’S holnap sokszor már az nem kell
A’ mit keblünk ohajt ma.
Sokszor szivünk ollyant is kér,
’S az ohajtott bálvánnya;
A’ mit végre hogy ha el ér
Keservesen meg bánnya.
Keressük a’ boldogságat
Földi-öröm nyomain,
’S midön szívünk égig hágott
A’ reménynek szárnyain, –
Midőn édes Ideálunk’
Ált ölelve képzeljük,
A’ vélt czélnál csalva állunk
’S csak árnyékját öleljük.
Azt képzeljük’ boldogságunk
Hogy a’ mennyt túl haladja,
Ha egy forró kivánságunk’
A’ kegyes sors meg adja.
Áldjuk ekkor hiv sorsunkat
Ezt ohajtván egyedül
’S alig értük el czélunkat
Az el ért száz ujjat szül.
Néha néha elégedve
Sorsunkra ha nézhetünk,
Még is köddel van bé fedve
Mert mulandó – ’s reszketünk.
’S mentől inkább néki szokunk
A’ szerencse’ fényéhez,
Annál inkább félni okunk
Hogy ne érjen végéhez.
’S milly terhes az embernek az:
Hogy többnyire nem tudja
Vallyon merre megy az igaz
Boldogságnak jobb utja.
Mert két erő uralkodik
Sirjáig az emberen
’S e’ kettő közt úgy hánkódik
Mint egy habzó tengeren.
Az ész – ’s a’ szív – ez a’ kettő
Éltünkben az evező;
Haj! de ezen két vezető
Igen ritkán egyező.
A’ hídeg ész sokszor gátol
Midőn szivünk olvadoz
’S a’ merő ész tanácsátol
A’ meleg szív borzadoz.
Hol van hát az igaz öröm?
Hol az igaz boldogság?
Fejem’ midőn ezen töröm
Gordiusi bogot vág.
*az ókori frígiai város legendás királya, Gordiosz által azon a
kocsin készített csomó, amelyen utaztában egy jóslat alapján királlyá tették; a monda szerint,
aki a csomót megoldja, Ázsiának ura lesz; a csomót senki sem tudta kibogozni, végül Nagy Sándor úgy oldotta meg a kérdést, hogy kardjával kettévágta.
Szivünk’ forró vágyódása
Mellyt keblünkbe a’ bölcs ég
Irthatlanúl bele-ása
Nékünk tehát csak inség?
Nem mért az ég illy terhet ránk,
Igazságtlan volna ez;
Ez mennyei édes Atyánk’
Jóságával nem egyez.
Lenni kell egy igaz utnak –
’S kik szemesek előre,
Bizonyosan fel-ís jutnak
Az ohajtott tetőre.
Az ész – ’s a’ szív – ez a’ kettő
Midőn bennünk egyesek
Boldogságunk remélhető,
Mert kérésink helyesek.
’S ha a’ szív’ sok kivánságát
A’ virtus meg rostálja,
Ugy az ember boldogságát
Könnyebben fel találja.
Gr. Teleki Ferencz,
Paszmoson Erdélyben.
