Leopold – az Országlásnak néhai nagy mestere – jeles példáját adta tavaly ebbéli vígyázó gondoskodásának. Az E g r i Püspöki Lyceumot olly fel-tételek alatt hagyta-meg továbbra, hogy az mind a’ taníttásra, mind a’ Taníttókra nézve, a’ Királyi Oskolákkal mindenben meg-eggyezzen, és a’ Kassai Tudománybéli Kerűletnek Igazgatójától függjön. –

 Vajha a’ közönséges Pap-nevelő Házak-is (Generalia Seminaria) újra fel-állíttatnának! – Mennyit nem nyerne az által mind a’ Haza, mind pedig, és kivált-képpen, önnön maga-is a’ R e l i g i o! – –

 Meg-halván tavaly eggy Abaúj-Vármegyei mező-városnak Plébánossa (ki egyszer-’s-mind V. Esperest^* és Egri Kánonok vólt;) nagy pompával, ’s külömböző-vallású számtalan sokaságnak jelen-létében temettetett-el. A’ halotti beszédet egy más helységbéli Plébános (név szerént: T. Spátzai Spátzay László Úr) mondotta. Ez a’ hív Keresztény, ’s a’ felebaráti igaz szeretetnek méltó hírdetője, el-bútsúztatván az említett halottat Püspökétől, Káptalannyától, és Kerűlete-béli Pap-társaitól, imígy szóllította-meg az ott-való Református Prédikátort:

 „Ugyan-ide rekesztlek tégedet-is, ezen Város’ Reformáta Ns Ekklésiájának nagy-tudományú érdemes Lelki Pásztora! – – Tizen-eggy esztendőkig legeltettük eggyütt nyájainkat; külömböző mezőkönn ugyan, mind-azon-által olly példás eggyesség’ ’s békességgel, mint-ha eggy akolhoz tartoztunk ’s egy-féle Pásztorok lettünk vólna. Ezt a’ tizeneggy esztendőt minden vissza-vonás, harag, gyűlőlség, és egyenetlenség nélkűl tőltöttük-el. Ezen eggyes szeretetből kívánom továbbra-is, Ezékiel Próféta szerént: (Ezech. 34.) Legeltesd nyájadat igen bőséges mezőkön, magas hegyeken, hogy jövendőben-is zőldellő füveken, kövér legellőkönn, a’ mennyei Izraelnek magas hegyein nyúgodgyanak-meg veled eggyütt!” –

 Valóban, nem kevés ditséret mind a’ Halottnak, mind a’ Prédikátor Úrnak, mind a’ Bútsúztatónak. – Vajha foganatos példa lenne ez sok lelki Pásztorinknak! Gondolnák-meg, hogy az az Isten, a’ kinek ők szolgálni akarnak, Békesség, Szelídség’, és Szeretetnek Istene, ki az ő heveskedésekben, ’s ember-társaiknak egymás ellen való gerjesztgetésében, nem gyönyörködhetik! Dolgoznának eggyesített erővel azon kárhozatos szeretetlenségnek szíveinkből való ki-irtásán, melly már több századoktól fogva annyi kárt, annyi veszedelmet árasztott Hazánkra, hogy még ma-is nyög alatta! ’s a’ mellynek szerentsétlen következéseit soha elegendő-képpen meg nem sirathattya!

 Több Ns Vármegyék – szemek előtt viselvén mindenkor azt, hogy kötelesek ők a’ Köz-Jónak minden-némű és akár-honnan áradhatandó kárát tehetségek szerént el-háríttani; – fel-írtak Ő Felségéhez, a’ Királyhoz: hogy a’ Pestenn öszve-gyűltt Teátromi Társaságnak, melly szép tehetségének már több ízben tsalhatatlan jeleit adta, pártyát fogni, ’s a’ játszásra illendő helyet adatni méltóztassék. Helyesnek találta ezt a’ kérést a’ kegyelmes Fejedelem, ’s által-kűldötte a’ Nádor-Ispányhoz; ki mind-azt, a’ mivel Hazánknak használhat, szívbéli örömmel tellyesítti.

 Hazámnak Fijai! Tí, kik a’ Természet’ és Szerentse’ ajándékiból nagyobb részt vettetek, ’s Megyéiteket bőlts tanátstokkal vezérlitek! Oktassátok, serkentsétek Hazafi-társaitokat. Nyúllyatok minden eszközhez, a’ mellyel édes Hazánk’ ’s Királyunknak javát, ditsősségét, gyarapíthattyátok. Ím’, el-siet az idő. Meg-történhetik ma-holnap, hogy hijában lessz minden igyekezet, minden erő. Késő bánat gyötri osztán szívünket; ’s hajdani szép nevünket gyalázat nyomja.

 „Az Igazságnak felséges képe, úgy mond Raynál, mindenkor előttem vólt. Oh szentséges Igazság! Te valál egyedűl, a’ kit tiszteltem. Hogy-ha lesznek munkámnak még Olvasóji a’ jövendő százakban; tehát azt akarom: hogy, látván, mennyire ki-fejtettem én magamat minden pártos indúlatokból és elő-itéletekből, ne tudgyák a’ tartományt, mellyben születtettem;^* ne tudgyák, mi-némű Igazgatás alatt éltem, millyen hívatalokat viseltem, mitsoda hitet vallottam: azt akarom, hogy mindnyájan polgár-társoknak, baráttyoknak tartsanak.”¹

 Így kellene minden Történet-írónak gondolkodni; ehhez kellene magokat minden Hír-közlőknek tartani. Erre a’ gondolkodásra Raynált maga a’ józan Ész, a’ Bőltseség, tanította. Kevesen találkoznak az olvasottabb ’s gondolkodóbb emberek kőztt, kik ebben ő-vele meg ne eggyeznének; kik ezt helyesnek, követésre-méltónak, ne találnák. Miért vagynak tehát még-is olly kevés számmal, a’ kik, történtt dolgokat ’s híreket írván, e’ nagy embernek példáját követni akarnák? – Nem szándékom, hogy valakit érdekellyek; el-hallgatom igaz okait. Tudom, melly sok akadállyal kell küszködniek, kivált a’ mí Országunkban, még azoknak-is, kik külömben a’ hízelkedést, tsúszást-mászást, ’s egyéb afféle alatsonkodást, lelkekből útállyák. Én azonban, ki e’ tárgyról gyakran gondolkodtam, tsekély eszem szerént azt itélném: hogy addig-is, míg majd a’ Nemzet és Király ez iránt rendelne, ’s e’ részben Ánglia’, Svétzia’, ’s több más Országoknak bóldog állapottyát mí-is el-érhetnők, talán leg-jobb lenne: ottan ’s arról, a’ hol ’s a’ miről nyilván, egyenesen írnunk és szóllanunk, egy vagy más, helyes vagy helytelen, okból ’s tekéntetből nem lehet,² nem akarunk, avagy nem bátorkodunk; az illyen esetekben, mondom, leg-jobb vólna: h a l l g a t n u n k. Mert az Igazságot tudva ’s szántt-szándékkal meg-sérteni, tulajdon-képpen annyit tészen, mint magát az Istenséget káromlani.

 Eggy-általlyában: az igaz-lelkű, betsületes szívű embernek, meg-tílthattyák ugyan (ha azok, a’ kik hatalommal birnak, ezzel szabad kéjek szerént élni akarnak;) hogy e’ vagy ama’, kedvetlen igazságot ne írja, közönségessé ne tegye; de semmi-némű emberi hatalom nem kénszerítheti őtet arra, hogy ezt vagy amazt írja, hírlellye.