XVI.
PÉLDA
A’ MEG-JOBBÍTTOTT MAGYAR VANIERBŐL.
A’ PARASZTI MAJORSÁGRÓL.
FEL-ragad a’ szép-hír’ szeretet Párnasszus’ hegyére*
Engemet-is. Követendem ezen gyógyúlni-tudatlan
Gerjedezést; költői nevet szomjúzva keresvén,
Melly a’ sírba le-szálltt, ’s meg-némúltt pornak-is hírét,
Tsak nem imádtatván, fel-alá hordozza Világon.
Ám de nehéz fegyverre ki nem mérészlem erőtlen
’S gyenge mivekre szokott kezeim’ terjeszteni. Kettős
Árva Hazánk’, Magyar és Erdély Országnak, ezernyi
Válagatott deli Bajnokiban tág udvar adattván,
Fűzhetnék sok ezer koszorút a’ vérbe-boríttott
Ütközeteknek helyinn, ’s gyászos sír-halmok alatt-is
Meg-tisztelhetném azzal diadalmas Atyáink’.
Lenne kivált bő tárgyam, Hazánk’ kegyes Annya Teréza*
Ellenség’ félelme, saját hív Népe’ szerelme,
A’ ki minap Mársnak* mezejét Prussz* vérrel itatván
Tartandó laurust* aratott. De felette sokaknak
Nyomdokitól porosúlt ez az út: ’s bár kőltsön akármit
Kedve szerént a’ Vers-szerző; nem kőlthet ez annyit,
Mennyit véghez vitt örökös javainkra T e r é z a.
Sem kedvem nintsen, paputsot, sem vonni szekernyét,*
Hogy nevetést tegyek a’ nép köztt, vagy bánatot hintsek;
Sem (mivel úgy-is elég epedést nyújt mostoha sorsom)
Sírni-tanúltt Alagyátskákkal* bút újra nevelni
Nem keresek; sem más neviben, zabolátlan haragra
Gyúladván, szegező verssel* sérelmet okozni.
Nálam leg-gyönyörűbb a’ külső Póri Majorság.
A’ minek örvendnek szemeim, versekbe szoríttom:
’S, hogy-ha Poétának nem szánt-is tenni kis elmém
Engemet, a’ szeretet, ’s természet r’ája segíttend.
Isteni Lételnek tsupa színlett képe, Liée!*
Távozz messze: Czeres* távozz: Egy nálam az Isten,
A’ ki Világnak egész környékeit éri hatalmas
Karjaival, ’s feles áldásit terjeszti mezőnkre.
Emberi Természet’ Szent Attya, Királlya, nagy Isten!
A’ nyavalyát és mérges halált messzebbre ki-zárló
Édes öröm-kert’ kintsi közé te vezetted az első
Embert, hogy gyönyörű kebelében kedves időket,
Ártatlanságát meg-tartván, töltene; míglen
Régi viseltt tetemin kénnyére fel-adna, ’s el-únván
Élte’ ki-nyúlását, fel-váltana Főldet Egekkel.
Egynek vétke miatt e’ sorsból íme ki-hűltünk!
A’ tilos almának káros meg-evése gyümőlts-fánk’
Ékeit el-ragadá! már önként búza, bor, a’ főld’
Kebléből nem serked; hanem gyom, tüske, vadóttzal,
Meg-szállotta komor színét, és egyre segélyti
R’ánk-gyúladtt haragod’. Fejet hajtunk; ’s Néked Atyáink’
Bűnös tételekért kész engedelemmel adózunk.
Nem kívánnyuk, hogy a’ főld’ keble gyümőltseit ingyenn
Öntse reánk, ’s, mí nem látván a’ terhes ekékhez,
Termesszen gyakor asztagokat; vagy az Emberi Nemnek
Régi szerentséjét állítsd még lábra: hanem tsak
Annyi veríttékét hogy szánd-meg, ’s, mellyeket hajdan
Nem tuda Természet, vidd eszközök által előbbre.
El-kezdem, te velem lévén, visgálni helyeknek
Természettyeiket; munkást majorokba vezetni;
Nyájhoz látni; dologra tinót szoktatni; szelíd, és
Vad fákkal főldnek kebelét bé-vonni: mezőkhöz
Látván majd az-utánn, aratás, ’s a’ többi dologhoz.
Mellyet az esztendő meg-vár; veteményre beszédem
És szőllőkre, ’s borokra le-száll; szép rendbe szedettvén
Már az határ, majd házi szelíd madarakra (galambra
Fő-képp’) jő versem: méz-gyűjtő méhek; ezeknek
Házaik, országjok meg fognak rendre jelenni.
Végre halas-tóval bé fog vezetődni vadas-kert.
Erdély, és Magyar édes Hazánk’ Fő Naggyai! kikben
Úgy-mint Oszlopiban, vagyon helyheztetve reménnye
Bús Népünknek; ezen munkát Tí-néktek ajánlom.
Hajdani nyelveteken jelenik-meg előttetek, a’ melly
Hogy-ha ki-vész, ki-veszünk Magyarok, ’s hírünk-is alig lessz.
SZABÓ D.