Nem véletlen dolgot hozott reánk a’ Szerentse, és a’ mit ellenünk épített, nem tette azt reánk váratlanúl. Íme! a’ kit mí Vitézek ollyan nagy szívvel vártunk, itt vagyon már a’ had, ’s a’ fegyver előttünk, mellyet reánk a’ Pogányság készített. A’ hatalmas Török Császár Szultán Szulimán, mint valamelly dühös Oroszlány hozza haragját reánk, ’s minket egészlen el akar veszteni, és öszve-rontani. Ő-néki minden reménysége tsak számtalan sok hadában vagyon, ’s minden bizodalma a’ sereg’ sokasága, ’s hatalmának ereje, a’ számtalan Jantsárság; bíztattya főbb-képpen veszélyünkre sok-számú lovassága, és ez a’ Világ’ szegeleteiről öszve-gyűltt temérdek Pogányság. Esztelen! a’ ki illyenbe veti reménységét, ’s az Isten’ kegyelmét tsak utóllyának állíttya. El-rontya az illyeknek az Isten’ haragja minden reménységeket, lovassaikat, gyalogjaikat, és főldet-rettentő fegyverjeiket: azért veré ő meg keménységgel régenten Faraót, azért gyalázá-meg Goliátot, és az Filisztéusokat egy gyermek által, ’s azért rontá-meg a’ mí idönkben-is sokszor a’ Pogányságot, az ő bosszú-állásra ingereltetett szíve. De ellenben irgalmat tesz az alázatos-szívűekkel, és a’ kik reménységeket tsak ő benne helyheztetik. Illy okból mutatta irgalmát az Izrael’ népéhez, sok szent Királyokhoz, és a’ gyermek Dávidhoz. Íme! most sem rövidűlt-meg az Úrnak keze, kegyes fülei most sem dugattanak-bé; hányszor láttuk mí magunkonn az Isten’ irgalmát? hányszor tapasztaltuk az ő bátoríttó ajándékját? Mí most azon ellenséggel fogunk hartzolni, a’ kit sokszor előttünk, mint a’ barmot, hajtottunk; fegyverét, ’s tisztességét le-vontuk, ’s a’ kit az Isten’ irgalmából sokszor meg-rontottunk. Nem gondolhattyuk azt, hatalmas Vitézek, hogy a’ mí kezeink (ámbár azok mind készek, mind kemények) illyen rettenetes próbákat véghez vihettek vólna, a’ mellyekért minket az emberek tisztelnek. Bizony nagyobb erő vólt az, és a’ nagy Isten maga vólt az, a’ ki érettünk hatalommal hartzolt, kezünknek erőt adott, szívünkben bátorságot tsinált, a’ Pogánytól pedig el-vette azt. Ihon³ mit tselekedett értünk Siklósnál a’ kegyelmes Isten: midőn a’ számtalan Tatárság, mint valamelly terhes felhő, sokasággal r’ánk ütött, ’s minket már kész prédájának tartott. Az Isten rontá-meg azoknak rendeket, ő tompíttá-meg nagy szíveket, és fegyvereket, ’s a’ midőn bennünket bé sem akarának várni, mí még-is közűlök kétszer két ezeret vágánk-le. Úgy-e, hogy vér ’s fáradttság nélkűl verénk-meg Ulmánt? tudgyátok, melly nagy dühösséggel hozá ő reánk nagy hadát; de ott hagyá számtalan sok prédáját, ott hagyá sok Agáját, és Gyafert, a’ maga’ fiját-is. Még most-is Babotsai Rinya vize meleg a’ török vértől, és a’ mező fejérlik a’ sok hóltt testtől; még a’ Budai Török-is futott előttünk, valamint a’ por el-széllyed a’ szél előtt; mert az Isten vólt a’ mí fegyverünk körűl. Vallyon, mitsoda atzélos pais tartott-meg magamat? a’ mikor Babotsánál ágyúból a’ lovamat alóllam el-lövék, másodszor pedig a’ fejemből a’ tollamat el-szaggaták: úgy-e, hogy közel vóltam akkor halálomhoz? Íme! tsak nem régen nem tapasztalánk-e nagy tsudát, a’ midőn az Isten Korotnát kezünkbe adá, nem váránk ennek, ágyúinktól léendő romlását; még-is illetetlen⁴ meg-vevénk erős kő-falait. Arslán Jahiogli-is el-futa előttünk, ’s a’ mí had-verő fegyverünket bé nem meré várni; mert tudta, hogy a’ nagy Isten vagyon mí-velünk; azért őtet akkor úntig-is vágtuk, és öltük. Ím’ most leg-közelebb a’ Siklósi mezőn Tajeléri Mehmet Bassa⁵ ott veszté táborát, a’ maga’ fiát, és életét. Alig vólt talán eggy, a’ ki közűlök hírt vihetett a’ Török Császárnak; mert a’ többi mind ott vesze. Elébb el-fogyna az én életem, oh erős Vitézek, hogy-sem az Istennek ki-mondhatnám kegyelmét; bizony most sem hágy-el títeket az ő nagy-hatalmú keze; de tí-néktek-is kötelességtek az, hogy az ő szent nevéért serénykedgyetek. Tudgyátok, minden-felől reánk néz a’ Kereszténység, ’s a’ mí vitéz kezünkben van egyedűl minden reménysége; soha még minket meg nem gyalázott szégyenség, azért-is rakva hírünkkel a’ főld, az ég, ’s a’ tenger. Mostan azért, ez-utánn-is, kell még nevelnünk hírünket, vagy életünket tisztességgel végeznünk: a’ mí tselekedeteinket el nem rontya az idő, valameddig e’ Világ áll, és valamíg az ember’ szeme eget lát. De az-is nagy tisztességünkre van mí-nékünk, hogy maga Szultán Szulimán a’ mí ellenségünk, kit ha meg győzünk (a’ mint az iránt reménységünk-is lehet) akkor el-mondhattyuk, hogy a’ Világ’-biró Császárt győztük-meg. Kell pediglen nékünk mostan hartzolnunk, nem valamelly kis okért, hanem Keresztény szerelmes Hazánkért, Urunkért, feleségünkért, gyermekeinkért, magunk’ tisztességéért, és életünkért. Előbb lássa azért a’ pogány eb testünket halva, hogy-sem mí kordélyban^* el-veszessük kintsünket, ’s vagyonunkat; hogy-sem ő pórázon hordozzon bennünket, ’s eddig való hírünket, szabadságunkkal eggyütt, el-töröllye. Tudom ugyan, hogy arra fogja vetni minden mesterségét, hogy bennünket-is, mint bolondokat, hitivel erősített ajánlásival meg-tsallyon; de esztelen az, a’ ki a’ Török’ szavának hitelt ád, mert a’ Várral eggyütt el-veszti életét. Ám! ama’ Vitéz Amadi, fel-adá az erős Visegrád’ Várát, a’ nagy szomjúság miatt, de életével fizette tselekedetét, ’s későn báná-meg ezen dolgát. Így adá-fel vitéz Losonczy-is Tömösvár’ falait, tsak-nem kéntelenségből ugyan, de bizony igen könnyen-hivő eggyűgyű szívvel; ám tsak hamar meg-is fizeté azt kedves életével, és minden Vitézeinek el-vesztésével. Nintsen hát mit hinnünk a’ Török Császárnak, mert ő, eskütt szavának soha sem embere. Meg-ígéré, de nem adá oda Budát J á n o s’ Király’ fiának,⁶ hanem azt nagy hitetlenűl magának tartá. De hogy’-is adhatna az hitet, a’ kinek magának hite nintsen? Mi-képpen hihetnénk azért mí-is a’ Török’ szavának, a’ kit tapasztaltunk, hogy mindenben hazud? Nints itten más mód: hanem, vagy meg kell ebben a’ helyben halnunk; vagy, Istenünkben bízván, őtet meg-győznünk. Ez a’ hely, ’s ez a’ vár légyen hát a’ mí nyerendő ditsősségünknek tzéllya, avagy pedig a’ madarak’ gyomra a’ mí koporsó-helyünk. Ha mí minden-képpen emberek, és vitézek leszünk, úgy a’ mí szép hírünk fenn fog maradni, ’s nevünk örökké élni. Én fejem’ fel-álltáig tí veletek lészek, esküszöm arra előttetek, a’ Seregek’ élő Istenének: de meg-kívánom, hogy tí-is szint’ ezt tselekedgyétek, és, szablyátokat kezetekben tartván, rendre esküdgyetek.

 Vitéz Zrínyinek ezen szavaira meg-bátorodtak az egész Sziget-Vári vitéz Leventák⁷ ’s előtte rendeltt seregekben meg-állottak, ’s mezítelen fegyvereiket kezekben tartották.

 Mint mikor a’ fel szél a’ Késmárki hegyekből ki-szakad, ’s valamelly sűrű fenyős erdő közibe talál akadni; mérge még-is az által, sem meg nem reked, sem meg nem lankad; hanem hajol előtte a’ lágy ág, a’ kemény pedig törik: illyen nagy zendűlés esék az egész seregek közé, mert mindenikében már a’ haragos vér fel-forrott, ’s mindenike kívánnya, hogy mentűl hamarébb az ellenség’ vérében, ’s szívében kezét festhesse.

 Itt Farkasits Péter, ki már meg-gyógyúlt attól a’ tsapástól, mellyet Rahmattól kapott, szablyáját hüvelyéből a’ Gróf előtt ki-rántván, ’s szemeit az égre függesztvén, így esküvék-meg: Halld-meg te, igaz Isten, az én beszédemet! ’s Te-is, oh Vitéz Gróf, ezt az esküvést: Hogy-ha én kémélleni fogom életemet, ’s ha vígan ki nem ontom, a’ hol szükség lessz, az én véremet; hogy-ha, valamíg tart életem, el-hagyom Uramat; vagy ez ellen a’ hely ellen praktikákat gondolok: Te, bosszú-álló Isten! magamat köveddel üss agyon, lelkemet pedig hanyatt pokolba vesd.

 Vólt ez a’ Farkasits Fő Kapitánnya Zrínyinek;⁸ az ő serege két-száz harmintz kettőből állott; mindenike pántzérba, kar-vasba, és sisakba vólt őltöztetve, ’s ők-is mindnyájan Vezérjek utánn, fel-szóval a’ szerént esküvének-meg.

 Mihelyt ez a’ Vitéz Kapitány seregével félre állott, azonnal jött utánna száz-ötven karddal Novakovits Iván; a’ hátát haragos Tigris-bőr fedezte, a’ paissára pedig kegyetlen Sas-toll vólt szegezve. Novák Debeliák’ nemzetéből hozza ő le eredetét; de bizony meg-mutatta tselekedetivel-is, hogy hasonló, Vitéz Eleihez. Már az ő lába alatt, sokszor számos Török zászló tört-el, sőt sok Török test, sok hóltt ló hevert nem tsak egyszer előtte.

 Hoz ez-utánn száz meztelen szablyát Dandó. Maga van előttök, ’s úgy jár mint-eggy Oroszlány. Ez-is meg-esküvén, félre álla.

 Utánna százzal Orsits István érkezék. Ennél nem szülhetett anya, sem mérészebbet, sem termetesebbet: erős testtel biró: azt tudnád, hogy maga jár Márs,^*mikor őtet menni látod. Tsak szemeivel-is már sokszor kergetett ő Törököket.

 Jött utánna Szetsődi Máté, nagy tarka ketsével, és pántzérral bé-fedezve; ’s erős kezében temérdek mezítelen pallost hordozott. Ez-is, száz erős Legénnyeivel eggyütt, le-tevé esküvését.

 Hát Alapi Gáspár, éppen négyszer ötven szablyával érkezék; hátát párdutz-bőr fedezé; e’ mellett vitéz módra szép daru-tollakkal vala fel-ékesítve: bővölködik ez nem tsak vitézséggel, hanem okossággal-is.

 Te sem maradtál-el, kegyetlen Radován Andorján; mert már az Urad, az Olaj Bék’ sartzán^* ki-váltott. Hidgyétek, hogy ennél még az Oroszlány sem fenébb, ha egyszer a’ Törökök’ serege közé keveredik: kűldött már ő hat-száz Törököt pokolba; de kűld még ezeret, vagyon ollyan hiszemben, és szándékban. Száz seb van már a’ testén, a’ mellyet hartzokban nyert, leg-többet akkor, mikor fogságba esett.

 Ímhol Stipán Golemi-is⁹ érkezék, ’s mint egy halom, úgy lép serege előtt, rettenetes testével. Ennek soha-is fegyverrel ártani nem lehet, mert az ő bőre a’ vasnál és a’ kemény kőnél-is keményebb a’ fegyver ellen.

 Ím’! Bata Péter-is együtt-jő deli őltözetben ama’ haragos Patatsits Péter társával. Papratovits Farkas könnyű testével utánnok ballag. Ez mindenik száz-száz jó Legényt vezetett. Maga pedig Kobáts Miklós két száz Legényt vezérlett, mert a’ Hadnagy Cserei Pál a’ minapi hartzon szerentsétlenűl el-esék; de bizony ezeret-is méltán vezethetne ez, mert nálánál ravaszabbat látni hadban nem lehet.

 Ezek utánn Balás Deák, Nagy-Győri Mátyással, és Medvei Benedek’, ama’ hatalmas Bikával: igazán nevezték ama’ hatalmas Bika Andrásnak őtet, mert már ő egy tsapással tsak, gyakran lovastúl ölt Törököt.

 Gerétsi Berta-is ötven Legénynek vólt Vezére, mert a’ többi mind el-veszett az Olaj-Bék’ keze miatt; maga Gerétsi-is sebet kapott a’ fején, azonn az utólsó hartzonn, a’ mellyen Mehmet Bassa el-vesze.

 Juranits Lőrintz, Zászló-tartó vala eddig még tsak; de mivel Vajdájának nem régen történt halála, érdemeiért mostan Vajdának tevék, már sok számos ütközeteken meg-mutatván vitézségét. Ennél szebb Iffjat soha még a’ Nap’ szeme, e’ Világon nem látott. Vezet ő maga utánn kétszer ötven szablyát; utánna pedig Osztroni Péter más százat.

 Ezek utánn hoz Horváth Radivoy száz Legényt; őtet százzal követi Bajoni Iván; Guszits András ismét százzal vagyon mindgyárt nyomokban. Ezen utólsó tartá-meg a’ minap Zrín’ Várát nagy bátorsággal a’ Töröktől.

 De ihon Deli Vid-is¹⁰ a’ Törökök’ ostora; ugyan-is gyakor szaladásra tanította már őket. Ezen hatalmas Leventa leg-utóllyára jött a’ több Vajdák utánn, ’s őtet ötször ötven haragos szablya követte: kevés vólna nékem, ezt az Oroszlányhoz hasonlíttanom; mert hasonló, magához a’ had-verő haragos Márshoz: még a’ szeméből-is ki-tetszik, hogy ő halált és öldöklő lángot szokott terjeszteni maga utánn. Négy ölnyi vas-dárdát tartott kezében, a’ testét selyem-pántzér¹¹ inggel őltöztette, fejét pedig széles nyuszt-bőr kápával¹² fedezte-bé, ’s azonn egy keretseny szárny mutogatta szépségét; a’ kezét egy nagy nehéz paizs súlyosította; a’ lábán lévő nagy Mamur¹³ pedig úgy látszott, hogy majd nem szántotta a’ főldet: e’ mellett az óldalát kemény fringia kard támasztotta. Ez vólt minden Szigeti Leventáknak¹⁴ virágja: bőlts, erős, gyors, ’s haragos-is, a’ mikor azt akarja.

 Ezek mind rendre meg-esküvének a’ Szigeti Gróf előtt, hogy vele eggyütt inkább mind a’ Várban akarnak meg-halni, mint-sem hóltokig ő mellőle el-állyanak, hanem az Országhoz, ’s hozzá mind végig hűséggel maradnak.

 E’ szerént a’ szorgalmatos Zrínyi a’ mustrát el-végezvén, a’ Várnak állapottyát kezdé meg-visgálni; az ágyukat a’ bástyára renddel fel-húzatni, a’ Vitézeknek fegyvert és port ki-osztogatni. E’ mellett hozatott minden-féle hadhoz szükséges szerszámokat, ’s minden-féle prófontot,^* bort, kenyeret, húst, és elegedendő sót, sok kapát, lajtorját, minden-féle ásót, kár-tévő tűzi mesterséget, fetskendő tűz-óltót: számtalan deszkát, taligát, és tűzre-való fát; kemény tőlgy-fából sok temérdek gerendákat; egy szóval: valami tsak egy vár’ óltalmazásához szükséges-képpen meg-kívántatik. Az-utánn meg-parantsolá, hogy senki az ellenséggel még tsak beszéllni se merjen, mert ha rajta érik, hogy a’ pogány Törökkel szóba eredett, tudgya-meg, fejével fizet érette; és ne reménylyen illyen vétkéért soha semmi kegyelmet-is. Végre Istrásákat-is^* rendele a’ palánk körűl, hogy azt mind éjjel, mind nappal renddel el-járják. Ezen parantsolatihoz képest, futnak, és szorgalmatoskodnak a’ sok vitéz Vajdák, ’s magok személlyek szerént foglalatosok a’ Vár körűl való serény vígyázásban.

 Mikor mind ezeket rendbe vette vólna Zrínyi, ’s már ki-ki tudá a’ maga’ hívatallyát; egy levelét íra az-utánn, tartozása szerént, a’ Magyar Országi Királynak, illyen-képpen.

 Felséges Uram! már két hete vagyon, hogy a’ Török Császár kardgyát r’ám készítti. Ezt én bizonyos meg-hitt embereimtől hallottam; mellyet Felségednek tudtára adni kívántam. Én a’ mint tőlem ki-telhetett, hozzá-is készűltem már ahhoz mindennel, úgy-mint vitéz Szolgáimmal¹⁵ ’s a’ Vár’ óltalmára szükséges minden-némű fegyverrel; e’ mellett az ezekhez köttetett szorgos vígyázással; egy szóval, minden meg-kívántató jó rendelésekkel. De a’ szerentsének vége egyedűl az Istennél vagyon. Azt ugyan-tsak még-is bizonnyal írhatom Felségednek, hogy Sziget’ Vára’ szükségeinek úgy tettem jó-előre mindenben eleget, hogy, ha kezünknél való maradást rendelt annak az Isten; a’ ki ezeket írja, tsak az tartya-meg azt Felségednek. De igen félek attól, hogy az Isten mást ne végezett légyen erről a’ Várról, és a’ Várral eggyütt a’ te Szolgádról-is, mert mint a’ fövenyet annyinak mondgyák lenni a’ Pogányoknak számokat, azért tsak kővel-is bé-boríttathatunk általok. De tsak a’ Te Felséges Fejed maradhasson egészségben, én magam’ részéről örömest meg-halok, egyedűl arra kérvén Felségedet, hogy el-maradott Fiaim légyenek emlékezetében, és kegyelmében. Mostan pedig én magam, örökösen bútsúzom Tőled, mert tudom, hogy Felségedet soha többé nem látom; azért, a’ ki a’ Főldet és az Eget teremtette, az a’ Mindenható Isten légyen mindenkor Te veled.

 El-végezvén levelét, minek-utánna azt bé-pétsételte, a’ Fiát Györgyöt szépen meg-ölelé; az-utánn okosan ’s röviden így szólla hozzája; de a’ Gyermek-is¹⁶ nagyon fülelé az Attya’ szavát: Fiam! én téged’ most leg-utólszor látlak, és áldom azért az én Istenemet, hogy még néked hallanod engedte végső beszédemet: hallgass azért, Fiam, ezen utólsó intéseimre: Íme Uraságban hagylak én tégedet, mert kardommal-is bővítettem a’ te értékedet; mindened lessz: de te-is tanúlly Isten félelmet; az Isten-is úgy fogja meg-öregbítteni minden világi szerentsédet. Tanúld meg tőlem ama’ valóban nehéz vitézség’ módgyát-is; tanúlly tőlem fáradhatatlanságot, ’s Hazádhoz igaz hűséget; tanúlly tőlem jóságos tselekedeteknek-is gyakorlását: mástól pedig szerentsét-is, és annak gyümőltseit. Én már eleget éltem; láttam mind jót, mind gonoszt, úgy, hogy már éppen meg-is úntam ezt a’ hijában-valóságot: mert tapasztaltam mindenkor, hogy a’ mit egy kézzel a’ világ adott, kettővel mindgyárt vissza-rántotta. A’ mellyben meg-nyughattam vólna, még eddig semmi ollyan jót nem láttam, ’s a’ miben bizodalmam’ vethettem vólna, még eddig ollyan meg-nyúgovást e’ világon nem találtam. Tsak akkor egyedűl, a’ mikor Te-néked, Jehova! szolgálhattam, tsak akkor pihentem ’s elégedtem-meg. Te-is, édes Fiam, annak szolgálly, és azonn az úton járj, a’ mellyet az Ő Szent Fija rendelt. Ez ád néked arra erőt, hogy a’ Török Pogányon győzedelmet vehess, ’s még ezenn a’ világonn-is az adhat tsak jó szerentsét. Osztán emlékezzél-meg az én sok hadi próbáimról-is, ne légy ollyan, mint kemény sastól el-fajzott gyenge galamb; te-is, mint én, karddal keressed híredet a’ pogány ellenség ellen, hadd mondhassák, hogy igazán Zrínyitől fajzottál. Én az égben az Istent imádom éretted, hogy a’ te erődet mindenkor gyarapíttsa, és addgya azt, hogy néki kedve szerént szolgálhass, és hogy sok idők után végre meg-is láthass engem’ a’ mennyben. Mostan pedig ezen levelemet vidd gyorsan a’ Királyhoz, hogy még jó idején tudhasson a’ hadhoz készűlni, ’s az Ország’ dolgához jó móddal nyúlni; mert nagy siettséggel maga Szulimán jő, ennek a’ Várnak el-törlésére.

 Kemény-szívű Atyám! mit kegyetlenkedel (így felele ezen szavaira az Ifjú Zrínyi a’ nagy Bánnak) hát engemet magadtól el-akarsz te kergetni? még pedig, hogy tőled örökös időkre vállyak-el? Így én Sasnak fija lévén, nem lészek igaz Sas, hanem tőled el-fajzott veszni-való kölyök; hogy-ha én a’ halál előtt illyen igen fogok irtózni, és a’ mit te víg szívvel keressz, én azt el-kerűlni igyekezem. Valamelly szerentsét azért az Isten te-néked rendelt, méltó, hogy ugyan-azon szerentse hordozzon engemet-is. Az én el-bujásommal, ne gyaláztasd-meg, kérlek, a’ te nagy nevedet; de mondd-meg, vallyon, mi végre tartsam hát meg ezt az én úgy-is meg-úntt életemet? Ez-e az a’ vitézség, a’ mellyre engemet tanítottál? hogy a’ leg-első próbám-is el-bujásom légyen? ’s engemet, mint illyen nagy atyának rossz fiját, minden ember nevessen? Ah! ne adgya azt a’ jó Isten soha-is én-nékem érni. Uram! vagy haggy-meg engem’ itt magadnál, vagy engedd-meg, hogy magam’ kardgyával itt végezzem-el életemet. Oh! foggyon-el elébb, nagy tsudával ama’ nevezetes Zrínyi-név, mint-sem tsak eggyik-is közűlök illyen rút gyalázattal éllyen.

 Az Attya így felele néki okos elmével: Óh! bőltsességgel tellyes nagy-szívű Gyermek! a’ mennyire te keménységgel bővelkedel; annyira illik nékem tüzedet el-óltanom. Édes ugyan a’ tisztességre való nemes vágyódásnak az ő gondolattya, ’s vagynak sokan, a’ kik magokat ez által örömest meg-is tsalattyák; de kevés felette, a’ ki azt igazán tudná jól alkalmaztatni, ’s a’ ki a’ valóságos jót, a’ jó hírrel öszve tudná illendően tsatolni. Tégedet a’ vakmerő bátorság ragadott-el; ’s te ollyan vagy, mint mikor az ingadozó ág a’ sebess széltől meg-hajtatik; de bizony lészen még ollyan idő, a’ mellyben benned-is a’ már meg-értt vídám elme úgy fog tündökleni, mint a’ kertet ékesíttő szép virág. Nem jó, édes Fiam, hidd-el, idétlenűl virágot szaggatni; így nem ditséretes néked idő előtt halált kívánni: most még te bizony senkinek sem tudnál azzal használni. Tartozol azért élni, és annak idejében Hazádnak szolgálni. Nem a’ miénk a’ lélek, hanem az azt teremtő Istené. Vallyon te fogsz-e azzal a’ te kedvedre sáfárkodni? Nagyobb szükségre tartsd-meg, Fiam, magadat, és e’ szegény meg-romlott Hazánknak jobb idejére. Magam’ részéről, úgy látom, szükség, hogy én itten végezzem most végső napomat: mert az Istennek itt tetszett rendelni az én utólsó órámat. Most utólszor tehát, illik meg-mutatnom mivóltomat, ki és mi légyek. Kövessed ezen-túl te-is, a’ mikor a’ szükség magával hozza, ezt az én mostani nagy próbámat.¹⁷