IV.
TÖREDÉKE
EGY NAGYOBB KŐLTEMÉNYNEK2
Néhai ifjú B. Orczy István’ halálára, Barátság’ Oszlopa nevezet alatt 1785. eszt. – Lásd az I. Negyed 5. óld.
DE melly zokogó szók érdeklik fülemet?
Melly jaj jaj serkenti el-aléltt lelkemet? –
Egy Szűzet szemlélek szapora lépéssel
Hozzánk fel-sietni nyögő pihegéssel.
Kétség, ’s fájdalom ül tévelygő szemében,
Halálos ijedttség bús tekéntetében.
Nemes artzúlattya – – – Nagy Isten! mit látok?
Hív Lelkek! vér-könnyel borúllyon artzátok!
Splényi’ nagy Nemének gyönyörű rajzattya
Jőn felénk; Orczyban Báttyát Ez sirattya.3
Mélt. Báró Splényi Franciska Kis- Aszszony, a’ Halottnak Méltós. Testvérjétől való Húga.*
Splényi Franciska (utóbb Dessewffy Sándorné) az elhunyt unokahúga volt: Orczy Zsuzsanna (1744–1783) és az 1791-től szabolcsi főispán Splényi Gábor (1734–1816) gyermeke.
Haja’ szép fürtyeit szélnek eresztette,
Reszkető két karját Égre terjesztette;
Szemének egyébkor olly eleven tüze
A’ bánat’ gőzzétől homályba őltöze;
El-múlt artzájának hajnal’ pirossága;
Kemény, értz-szívet-is meg-hat halványsága! –
Azt vélte, halállal most küszködik Báttya;
’S oh kín! már ki-nyújtva a’ gyász-padon láttya!
Mint egy súgár tzedrus, mellyet az Égi tűz
Főldhöz vér, úgy rogy-le itt az el-réműltt Szűz.

Oh Bátyám!” de szívét a’ mélly bánat’ árja
Hirtelen el-fojtván, szavait el-zárja.
El-ájúl; meg’ újra viszsza-tér magához,
Szalad Kedvessének halottas ágyához;
R’á borúl nagy jajjal halavány képére,
Sír, zokog, ’s köny-özönt áraszt hűltt testére;
Kéri, ne haggya-el e’ szörnyű órában,
Szánnya-meg Árváját méltó fájdalmában! –
Hasztalan, oh Kegyes! minden esdeklésed;
Nem tellyesítheti már többé tetszésed’!
Örökké-valóság’ boldog Országában
Nyugszik nemes lelke Teremtőnk’ karjában. –
De hívsége, hidd-el, ott-is fenn-van hozzád.
’S angyali szemekkel nézdegél-le reád;
Várja, míg végezvén szép élted’ pállyáját,
Meg-oszthassa veled ditső koronáját. – ’s a’ t.

BATSÁNYI.
Copyright © 2011-2024 HUN–REN–DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport
Copyright © 2011-2024 Debreceni Egyetemi Kiadó