I.
ÁNYÓS’ LEVELE
EGY JÓ BARÁTTYÁHOZ.
(Buda-Vára, 25-dik Junius 1781.)
HÁT Te-is húllattál Vezekény’ halmain
Könyveket, Bajnokim’ ditsőűltt hamvain?
1E’ következendő verseire tzéloz a’ Poéta:
Szomorú Vezekény! vóltam mezeiden,
Hallottam gerlitzét nyögni térségiden!
Szent irtózás lebeg Útazók’ szívében,
Egy sírni készűlő köny reszket szemében,
Midőn ott szemlélik négy Eszterházynak
Vérét, édes Hazánk’ igaz Fijainak! –
Egy nap! – eggy ütközet látta halálokat! ’s a’ t.
Kik édes Hazánknak haldokló szívére
Véreket engedték tsepegni sebére? –
Oh sírj! – ’s áldd, Barátom, nemes árnyékjokat,
Hintsd-bé violákkal el-pusztúltt sírjokat! –
Illyen Hazafiak érdemlik könyvünket,
Nem, kik hitetlenűl szaggattyák szívünket; –
Ezek-is fatsarnak ugyan ki könyveket,
De mellyek boszszúra vonszák az Egeket,
Midön azt a’ Hazát hit-szegés’ mérgével
Etetik, melly őket szoptatta tejével! –
Mit használt Londonnak Kromvell’ buzgósága?
’S Királlya’ vérével festett Szabadsága?
Ha az-is tsak azért verte-le lántzait,
Hogy önnön békójin lássa polgárjait? –
Czézár Ditsősségnek ült már Templomában,
Győzedelem-kapuk várták Hazájában, –
Midőn egyszer-is-mind párt-ütő szívével,
Rubikonhoz repűlt esküdtt seregével.
Ott meg-állapodván, kérte Isteneit,
Hogy verhesse lántzra Rómát, ’s Testvéreit! –
Által-hat a’ folyónn Émáth’ mezejére,
Szegény Pompéjusnak temető-helyére;
Ott, ott borúlt a’ Nap véres fellegekbe,
Midőn törét verte a’ szabad szívekbe! –
Oh, arany Szabadság! hogy’ szülsz illy fiakat,
Kik ellened merik szegezni karjokat?
Hiszen! a’ Természet kit-kit pállyájára
Szabadon helyheztet élet’ piattzára;
Nem tsügg lántz, sem békó gyenge kezeiről,
Nem húll a’ rabságnak könyve szemeiről!
Ki foszthat-meg tehát szívünk’ illy kíntsétől,
Hogy életünk függjön másnak kegyelmétől?
Ha-tsak a’ Természet’ szenteltt törvénnyeit
Öszve nem tapodgya Végzések’ rendeit? – ’s a’ t.
– – – – – Verseidet hozzám-kűldött Leveledben jól írtad; tsak azonn légy, kedves Barátom! hogy mentől érzékenyebben írj; és a’ versben meg ne elégedgy a’ közönséges szóllásnak módgyával, hanem mennél fellyebb lehet, emeld gondolataidat. Az ragadgya-el azutánn az Olvasót, és tsudálni kénszerítti tüzedet ’s a’ t.
GR. ZRÍNYI MIKLÓSRÓL.
ELLENSÉG’ tsontyai köztt gázoltt vérében
Nyúgszik Zrínyi Miklós ditsősség’ ölében.
El-esett! de fején maradt borostyánnya;
Nem lehetett ekként Szulimán’ zsákmánnya.
Magyar! e’ sír felett ne húllass könyveket,
Mert a’ köny nem illet bajnoki szíveket.
Tapsolly, ’s kevélykedgyél illyen Vitézedben,
Pompa gyanánt hordozd nagy nevét mellyedben. –
Zrínyi, édes Hazánk’ tzímeres fajzása!
Nyúgodgy! terjedgyen r’ád az Egek’ áldása.
Majd, ha a’ trombita’ rettentő hangjára
Mind-eggyikünk testét fel-vészi magára:
Elődbe sietünk, ’s ölelünk tégedet;
Meg-hálállyuk akkor nemes esetedet!