Szüntelen való betegeskedése, ’s az Orvosoknak tanáttsa, kik a’ tengeri levegőt ártalmasnak találák nékie, nem sokára viszsza-térni kéntelenítették. Liflándiába méne tehát a’ maga’ jószágára, ’s meg-látogatá ott gyakorta a’ B** Bárót, kinek Nemesi Ülése az övétől tsak egy néhány mértt-főldnyire fekszik vala. A’ társalkodásnak szűk vólta barátokká tett a’ mezőn két embert, kik egy nagy városban soha barátságot egymás között nem kötöttek vólna.

 Egykor, midőn Millvitz a’ Báróhoz váratlanúl bé-lépne, félre vet ez, amannak elejébe sietvén, egy könyvet, mellyben éppen akkor olvasgatott vala. – Valami újság! kérdezé Millvitz, ki most az olvasásonn annyival-is inkább kapott, mivel minden jó társalkodás nélkűl szűkölködött.

 Újság, vagy óság! A’ mint akarod! – nékem ugyan újság még; de eggy olly nagy Olvasónak, mint Te, hihető, hogy már óság. – Szinte fel-akará venni Millvitz, a’ mint a’ Báró víg tekéntettel el-ragadá előlle, ’s nagy maga’ meg-elégedéssel azt kérdé tőlle: vallyon, mitsoda Könyvnek tartaná?

 Fel mernék fogadni, Báró, hogy valamelly szerelmes Román.

 Ej-ha! Mivel én olvasom, úgy-e? – De, Tudós Uram; ez egyszer meg-tsalatkozol. Talánozz jobban!

 Valami Útazás? – ’s már nyúghatatlanúl hozzá akara kapni – vagy talán éppen. – – De nem; Ezt ugyan Te nállad nem kell keresni.

 Mit nem? Mit nem kell én-nállam keresni? – Azt tsak nem hiteted-el talán magaddal, hogy itt Liflándiában Te vólnál az eggyetlen egy gondolkodó ember?

 Ez én-tőllem nagy szemtelenség vólna. Hiszen, Te nállad vagyok.

 Tsúfolódás! tsúfolódás! Értem. – Ám-de, a’ mi nem vagyok, az még idővel lehetek; és én azt tartom, hogy ahhoz jó ösvényen vagyok. – Filozofia, Barátom, Filozofia! – győzedelmeskedő tekéntettel tartván eleibe a’ könyvet. – És ennek-is valójában nem a’ külső szinéről! A’ leg-méllységesebb Metafizikából!

 Hogyan? Azt én sajnállanám, Báró. Jele vólna ez, érkező halálodnak. – El-vevé tőlle, ’s nem keveset álmélkodék, látván, hogy ama’ híres Systeme de la Nature ^**

A Systčme de la Nature 1777-ben Londonban, Mirabaud álnéven jelent meg, szerzője Paul Henri Dietrich Holbach (1723–1789) francia filozófus, a természetelvű, determinista materializmus jelentős alakja.

vala.

 Lehettséges-e? ’S illyen egy munkát olvassz Te?

 Tehát isméretes már előtted? –

 Még Livornóból.^* Eggy Ánglus kőltsönözé azt nékem betegségemben.

 No ’s? nem találtad-e valóban derekasnak?

 Derekasnak! Eggy illyen állíttásokkal rakott Könyvet derekasnak!

 Az írás’ módgyában, értem, az elő-adásban.

 Mire való az elő-adás, Báró? – A’ méreg, melly édességével az ízlelést gyönyörködteti, nem kevésbé méreg, és annyival-is inkább szükséges, tőlle őrizkednünk. – Az Istenért! Miképp’ jutottál Te ehhez a’ Könyvhez?

 Miképp’? – Igen természet szerént! – Nagy lárma vala rólla. Tudakozódtam történetből utánna, ’s akkor nem lehetett meg-kapni. Ez engem’ még hevessebbé tett iránta. – Végtére azutánn, a’ mint-elő-találtatott, drágán meg-fizettették velem. Az egész Könyv, a’ mint itt látod, hat rublómba^* kerűlt.

 Az Egekre, Báró! – Akarnám! hogy azon hat rublódat inkább valamelly szegénynek, vagy – – leánynak adtad vólna. Az eggyik nem olly roszsz, mint a’ másik.

 Aha vakarodgy,^* Millvitz! Úgy beszéllsz, mint a’ Papok, – és – úgy-is tselekszel, mint a’ Papok. – Előbb ezek az Urak magok gyönyörködnek, és azutánn, ha mí-is, szegény Világiak, gyönyörködni akarunk, kárhoztatnak bennünket. – És miért ne olvasnám? Lám, Te magad-is olvastad!

 Jó Báró! Én és Te, nagy külömbség. – Ha soha száraz Német Metafizikát nem olvastam vólna, úgy én az ékesen-szólló Frantziától félnék. – Mondd-meg, kérlek: mi-képpen juthattál, olly annyira útálván minden fő-törést, olly tehetetlen lévén minden méllyebb gondolkodásra, olly egészlen szűkölködvén minden isméretek nélkűl, mellyeket eggy illyen Könyv az Olvasóban előre meg-kíván: mi-képpen juthattál arra a’ gondolatra – –

 Mi-képpen? Mi-képpen? – igazat szóllván, úgy, hogy a’ Tí társaságtokban, Uraim! tsak úgy ül ott az ember mindég, mint a’ bálvány. Ideje már egyszer, hogy belé-is tudgyon szóllani.

 Belé szóllani, Báró! Abban, a’ mit Te ebből a’ Könyvből szóllhatnál, jobb vólna tsak hallgatónak lenned. – És azon-kivűl-is, melly igen ritkán fordúl a’ beszéd az efféle állapotokra.

 Reájok kell hát fordíttani, veszszen-meg!

 Hogy az ember magának tekéntetet szerezzen! Úgy-e?

 Bátor! ’S miért nem? – Úgy tetteted magadat, mint-ha biz’ Isten tudgya! mi nagy veszedelemre vetném fejemet. Én itt semmi veszedelmet sem látok. – Múlattya az ember magát, olvas, elmélkedik. – –

 Ha elmélkedni tud, édes Báróm. – És ha ezt jól nem tudgya, kételkedni kezd, el-haggya magát ragadtatni, kezet ád; el-veszti Istenben való hitét, nyúgodalmát, talán jó erkőltsét-is, és mind ezek tsak kitsinységek. Nem-e? – – Hallod-e, Barátom! A’ Te kandalódban ki-alszik a’ tűz, ’s én pedig fázom. Azt gondolnám, hogy jó vólna, nagyobb lángot élesztenünk.

 Menykövet! kiáltá a’ Báró, még jókor kapván a’ könyv után; eszeden vagy-e? – Meg-botsáss, Millvitz! – úgy mond, egy kevesség ismét magához térvén, – de-tsak ugyan nem szokott ám az ember hat rublóval fűtteni, ha egy kupiekkel^* meg-teheti; ’s a’ könyv – ez a’ könyv már egyszer az enyim, és én olvasni akarom.

 Veszedelmedre talán!

 Ah, gyermekség! gyermekség! – Tegyük-fel bár, hogy Isten-tagadóvá leszek; ’s osztán? – Ha azzá leszek, el-hívatom a’ Plébánosomat; ő majd engem’ az Isten’ ígéjéből meg-tzáfol, ’s megint Kereszténnyé lészek. – – Gyere, gyere! – Üllyünk ide a’ kandalló mellé; majd én Tenéked, mivel olly fagyos vagy, tüzet tsinálok: és, ha még-is fogsz fázni – tehát! – Tsendítte, ’s egy palatzk Burgundiait parantsola.

 Oh szerelmes Barátom! úgy mond ismét, eggyet fohászkodván; Te útaztál; láttad a’ Világot. Melly esztelen vóltam, hogy veled nem mentem! – Ezerszer mondottam ezt már magamnak utólsó látogatásodtól fogva; mert, a’ mit Te akkor nékem beszéllettél – mind ez ideig szüntelen az eszemben forgott. Az egész útazásodat meg-tettem veled; minden estve, mikor az ágyba megyek, hajóra ülök a’ Livornói rév-partnál, és reggel a’ sziget közi tengeren ébredek-fel. – Kedves, jó Millvitzem! Többet még ollyan történetetskékből! többet!

 De ha többet már nem tudok.

 Éj! kell még tudnod. Imhol: frissítsd-fel emlékezetedet! – mert éppen el-érkezett vala a’ Burgundiai. – – A’ tengeren való útazást, úgy tetszik, már el-végeztük; a’ Török hajót porrá égettük! már most jó vólna talán, a’ tartományt-is meg-tekéntenünk. Hihető, hogy szép Ország? –

 Szép vólt, Báró! míg a’ szabadság és tudomány benne lakott. – Ugyan tsak még most-is – – De mit mondgyak rólla, mikor belé sem mentünk? –

 Bé sem mentetek! De tsak láttál még-is valamit?

 Nem sokkal többet, a’ szigeteknél.

 No? ’s a’ szigetek? – közelebb húzván székét az asztalhoz, ’s nagy kívánsággal által-hajolván.

 Azok nem foglalnak éppen sokat magokban, a’ mi emlékezetre méltó vólna. Mert az emberek – –

 Ah, az emberek! az emberek! – ezeknek a’ fejek fellyűl, ’s a’ lábok alól van. Úgy-e? – Egy pohár Burgundiaival, ’s öröm-hahotával jutalmaztatá-meg magát ezen elmés gondolattyáért. – Nem, nem! valami mást, Barátom! valami mást! Ollyast valamit, mint a’ minap! Ütközetekről, tengeri örvényekről, tüzet-okádó hegyekről! Illyest valamit, a’ mi az emberben borzadást okoz! Semmit sem hallok a’ Világon örömestebb.

 Jele, hogy szíved van, Báró. – El-mosolyodék. – De valójában, tudnék ám még-is eggyet. – Hallottál már valamit, hihető, Antipáros’ szigetéről?

 Úgy vélném! – Eggy olly híres szigetről!

 Nem, ha már sokat-is hallottál rólla, tehát én későn jövök. Mivel úgy már azt-is fogod tudni, mitsoda barlangot épített légyen ott a’ Természet.

 Barlangot? Barlangot épített ott a’ Természet? – Nem, igaz lelkemre mondom! Arról még semmit sem tudok. Hiszen, itt az ember a’ mezőn él. Mit tudna itt a’ Világról? – Bóldog Isten! Mi újságot hallhat egy falusi Nemes Ember?

 No no, Báró! Tsak ugyan nem olly igen új ám még-is ez az újság. – Erre el-kezdvén Millvitz, által-vezeté a’ Bárót egy hoszszas le-írással ezen szigetnek oszlopokon-fekvő, pompás, és homlok-írásokkal jegyezett barlangján, egész addig az által-menetelig, melly ahhoz az emlékezetes gödörhez visz, mellybe régenten Nointel,^*

Charles Francois Ollier Nointel, Marquis de Nointel, konstantinápolyi francia nagykövet, aki 1673 karácsonyán misét celebráltatott a barlangban (ennek emlékét egy felirat is őrzi).

és azután Tournefort^*

Joseph Pitton de Tournefort (megh. 1708) francia botanikus, utazó, részletesen leírta a barlang élővilágát.

olly nagy veszedelemmel le-hágtanak. A’ Báró eggyenként fel-fogta minden szavait, olly nagy kívánsággal, a’ minéművel gyermekségében dajkájának kísértet-meséjit hallgathatta.

 ’S azutánn, Millvitz? azutánn? –

 A’ főld, a’ mellyen mentünk, hová tovább, mind tsak meredekebb, ’s meredekebb lett. Végre egy setét lyukhoz érkezénk, mellyen egyébképp’ által nem hathatánk, hanem meg-görbedve, ’s a’ szövétnekek’ világánál. – Készűlly egy felette veszedelmes tselekedetnek hallására, melly nékem nem annyira betsűletemre, mint pirongságomra válik, ’s a’ mellyről én soha irtózás nélkűl meg sem emlékezhetem.

 A’ jó Báró már igen-is készen vala. Tátott szájjal ült előtte, ’s már-is érezte hajában az ijedésnek egész iszonyúságát.

 Mindgyárt a’ bé-menetelnél egy kötelet akasztottunk-meg, ’s ennek segedelmével hágtunk-le az első méllységbe, melly már elég rettenetes vala. De mennyivel rettenetesebb vala még a’ második, mellybe félig-fekve mint-egy le-tsúsznunk kellett! Más valaki, kinek tsak kevéssel vóltanak vólna gyengébb inai, mint én-nékem, tsak egy meg-gondolására-is azon feneketlen méllységeknek, mellyek bal felől mellettem valának, ’s a’ mellyeknél olly közel kelle el-mennem, minden bizonnyal el-szédűlt, ’s le-esett vólna.

 A’ Báró, kezével takará-bé szemeit. –

 ’S gondold-el, Barátom! éppen azon partyán ezeknek a’ méllységeknek, melly mint a’ sík jég, olly tsúszamós, ’s következendő-képpen felette veszedelmes vólt, egy lajtorját állítottunk-fel, mellyen eggy egyenesen ki-függő kő-sziklára másztunk-fel – kétség kivűl, hogy egy kis borzadás’ és szív-dobogással; a’ mint magad-is el-gondolhatod.

 Itt a’ Báró fel-ugrott, de ismét leg-ottan le-ült.

 Mi lelt, Báró? –

 Semmi sem, Millvitz! semmi sem! – Tsupán tsak a’ nyomorúltt fejem – Veszszek-el, ha már ott-lentt nem feküdtem gondolatomban! – Tsak tovább!

 Azután valamivel kevesebb veszedelemmel előbbre tsúsztam; de szintén midőn azt gondolnám, hogy már bátran léphetek, a’ leg-rettenetesebb helyhez érkeztem, ’s kalaúzimnak elő-kiáltása nélkűl minden bizonnyal nyakamat törtem vólna.

 Itt a’ Báró ismét szem-látomást viszsza-tartóztatta lélekzetét, ’s ábrázattyának minden inatskáji mozogtak.

 Egy lajtorjára akadtunk, de a’ melly már olly régi és porhonyó vólt, hogy a’ leg-első hágásra öszve-törött vólna. Mire nézve újjat vettünk-elő, mellyet ugyan e’ végre vittünk vólt magunkkal. – Itt újjolag más kötélre kellett akaszkodnunk, ’s így, minek-utánna még eggy ideig majd hason, majd hanyatt előbbre-előbbre tsúsztunk, végtére magamat nagy örömemre a’ gödörben láttam, mellynek kedvéért olly nagyra vetettem vólt fejemet.

 No már valahára! – Hála Istennek! – ’S mit találtál hát a’ gödörben?

 Mit találtam? – A’ gödör még-is tsak ugyan elég rendes vólt.

 De, veszszen-meg! mi vólt tehát benne el-vinni való?

 Rendes kérdés! – Éppen semmi sem!

 Éppen semmi sem? – tsudálkozó szózattal. – ’S szerentsésen ki-jöttél ismét belőlle?

 Kétség kivűl! Külömben nehezen innám itt most Burgundiait.

 Az igaz! az igaz! – De hát ha hanyatt-homlok’ le-fordúltál vólna? mint lett vólna dolgod?

 Akkor Orvost hívattam vólna magamnak.

 Igen bizony, majd ez néked oda pokolba utánnad mászott vólna! Antipárosban úgy-is, derék Orvosok lehetnek. – ’S hát ha éppen nyakadat szegted vólna? Egy ollyan méllységben!

 Millvitz nevete. – Mi nagy veszedelem! – ’S még-is Báró; – a’ viszsza-mászásban még roszszabbúl ment a’ dolgunk, hogy sem a’ le-ereszkedésben. Ekkor vólt ám még szűk a’ jó tanáts. – – Több ízben le-tsuszamodtam a’ síkos kő-szikla darabokon, és pedig szintén a’ leg-veszedelmesebb helyeken; még-is mind ez semmi sem vólt ahhoz képpest, a’ mi a’ lajtorján történt velem – emlékezel még róla? – azonn a’ lajtorján, mellyet arra a’ ki-függő kő-sziklára támasztottunk vólt! Mert itten – –

 A’ Bárónak feje újjolag el-szédűlt. Öszve-harapván ajakait, ’s viszsza-tartván lélekzetét, egészlen meg-görnyedett, ’s öszve-húzta magát; mint szintén az az ember, a’ ki valamelly magasságból esik-le – –

 Itten, nagy ijedttségemre, a’ lajtorjának eggyik foga le-törött alattam, és ha magamat még a’ felsőn meg nem tartottam vólna – –

 Istenem, Atyám! fel-kiált a’ Báró, hirtelen meg-ragadván karjánál fogva, mint-ha el-estét akarná meg-gátolni. – Millvitz nevetett, ’s folytatván még eggy ideig beszédgyét, ezen szókkal fejezé-bé: Ide-fenn vagyok, Barátom!

 A’ Báró fel-ugrott, úgy hogy a’ poharak-is öszve-ütödtek, ’s majd fel-döntötte örömében az asztalt.

 Ide-fenn? valóban ide-fenn vagy ismét? – ismét a’ főld’ színén vagy, Barátom? – No, légyen hála az Egeknek! – ’s forrón meg-ölelé. – Oh, maradgy mindenkor ide-fenn, ’s vigye a’ veszély mind azokat a’ főld alatt lévő barlangokat! – Maradgy ide-fenn, Barátom! ide-fenn! –

 Ez a’ Te örömed szeretetre méltóvá tesz Téged’ én-előttem, Báró!

 Isten láttya lelkemet, hogy szeretlek! – Úgy szeretlek, mint szinte saját életemet: ’s tudod-e, hogy merő szeretetből haragszom reád, hogy abba az átkozott barlangba le-másztál? Eggy ollyan lyukba, mellyben mindent el-veszthettél, és semmit sem nyerhettél! – Mitsoda ördög vezetett Téged’ abba?

 Az újságon való kapkodás, Báró. – Hiszen, azért élünk a’ Világon, hogy körűl-tekéntsük magunkat – –

 De nem olly nagy veszedelemmel! – Másutt valahol tekéntsd-körűl magadat! Miért éppen Antipárosban?

 Tekéntetet szerez az embernek. Meg-ismérteti a’ szívünket, kedves Báróm. – És mitsoda, végtére, az egész állapot? Meg-elégítti az ember az ő újság utánn való kívánságát, le-hág, meg-nézi eggy kevesség a’ gödröt – –

 ’S nyakát töri! Egyébet semmit sem!

 Tehát Báró – ha Te jelen-lettél vólna; nehezen eresztettél vólna bé engemet? –

 Én Tégedet? Hajadnál fogva tartóztattalak vólna viszsza. – Fel-kele, ’s kezet ada néki. Igen-is, az Egekre esküszöm, Millvitz! ’s ha pisztolyra kellett vólna-is veled jönnöm! Hajadnál fogva húztalak vólna viszsza.

 Valósággal? – Nékem tehát szégyenlenem kell magamat, hogy Te nagyobb szeretetet akartál vólna én-hozzám mutatni, mint én Te-hozzád. – Gyenge fejed vagyon, a’ mint elébb mondád, úgy-e?

 Igen-is, gyenge. Miért?

 Fő-szédelgéseket-is szenvedsz?

 Néha-néha! Ifjúságom’ vétkeire emlékeztetnek-meg.

 Jól van! – ’S ha pisztolyra kellene-is veled mennem, Báró! – Fel-kelt, viszsza-jött, ’s a’ Systeme de la Nature a’ tűzben feküdt.

 A’ Báró nagyobban el-bámúlt, hogy sem leg-ottan fel-találhatta vólna magát. Végre belé kapott a’ tűzbe, de későn. A’ Könyv már féligre el-égett. – Hallod-e! így szóllal eggy kevés hallgatás utánn, fel-boszszonkodva: Jó lélek vitt-e téged’ erre, vagy az őrdög? –

 A’ baráttságnak lelke, Báró, jó lélek. Te az én meg-tartásomért szorgalmatos valál; kötelességem, hogy én is az legyek a’ tiédért.

 De mit akarsz? – Te a’ Te átkózott barlangodban nyakadat szeghetted vólna: és én – –

 És Te? – Te ennél még nagyobb roszszat várhattál. – Az Istenről és Gondviselésről kételkedni; a’ jó erkőltsöt, melly a’ nélkűl-is már gyenge lábonn áll – meg-botsáss, Barátom! – még ezen kevés erejétől-is egészlen meg-fosztani; azokat az okokat, mellyekkel az ember magát a’ szerentsétlenségbenn és halálban meg-nyúgosztalhattya, el-veszteni; eggy-szóval: mind azt el-veszteni, a’ mi eggy eszes és gyarló teremtménynek – az embernek – javai köztt leg-nagyobb, ’s leg-nyomosabb: ezt, Báró – ezt én többnek állíttom, mint nyakunkat szegni! –

 Heveskedel. ’S hát már el-vesztem-e mind azt? –

 El-veszthetnéd. Fejed’ gyengesége, és a’ szédelgések ellen panaszolkodtál. – Nem illy egy főnek számára írattatott ám a’ Systeme de la Nature. Erős inakat kíván ez, és olly tekéntetet, melly a’ méllységekbe bátran le-nézhessen. A’ ki e’ nélkűl szűkölködik, az nem olly könnyen jöhetne ismét ki belőlle. – Az eset, Báró, igen hasonló. Az én barlangomban, a’ mint mondád, semmi sem vólt, a’ mit nyerhettem, de mindenemet el-veszthettem vólna. Ennek a’ Könyvnek eszmélkedéseiben sints semmi-is, a’ mit nyerhetnél, de mindened veszendőben vagyon. – És, hogy a’ hasonlatosságot még a’ nevetségesre-is ki-terjeszszem: Azt itéléd, hogy az én segítségemre semmi-féle Orvos le nem mászott vólna utánnam: és a’ Tiédre a’ Te Plébánosod? – Ah, ez a’ betsűletes ember – ez a’ Te bóldogtalan lelkedet Istennek ajánlaná, barlangod előtt keresztet vetne magára, ’s el-sietne, hogy Tőlled meg-menekedhetnék. –

 A’ Bárónak gondolatokba kellett merűlnie, mivel komoran maradt; noha leg-kedvesebb beszéd-tárgyáról vólt a’ szó, a’ Plébánosról. – Millvitz, forró barátsággal nyújtá néki a’ kezét: Meg-esméred-e, hogy szeretlek? –

 Édes Barátom! – monda a’ Báró; ’s szemei könybe-borúlnának. –

 Hallyad tehát! Te engem’ hitemre kénszerítettél, hogy soha többé eggy ollyan barlangba le ne mászszak, ’s íme, itt a’ kezem! szavadat fogadom. – De én-is hitedre kénszerítlek Tégedet; hogy soha olly könyveknek olvasásába ne avatkozz, mellyek az Istent és a’ Gondviselést a’ trónusról le-taszíttyák. A’ helyett, hogy magadat azokba a’ komor homályokba merítsd, maradgy-meg inkább a’ közönséges emberi-értelemnek fényes világosságánál, és a’ helyett, hogy eggy porhonyó kötélen feneketlen méllységekbe ereszkedgy, maradgy az érzésnek és lelki-esméretnek sikeres ’s bátorságos síkján!

 A’ Báró meg-ölelvén, fogadást tett néki. – Ám de, úgy mond tovább; leg-jobb esztendeimet már el-álmodtam. Ostoba ember vagyok, – meg-ütvén a’ homlokát – és hogy az vagyok, haragszom magamra! Az maradgyak-e tehát örökké? –

 Nem, Báró, nem. Olvass. – Vagynak elég tudomány-béli esméretek, mellyek az embert betsessé tészik; de, hogy ezek közűl egygyik a’ másiknál többet ér, az-is bizonyos. – Tudományra való vágyódásod, ha ez a’ vágyódás vólt valójában, melly benned fel-ébredt, nem roszsz útnak indúlt, és én kötelességemnek tartom, hogy azt előbbre segélytsem.

 Más-nap’ Reimárust^**

Hermann Samuel Reimárus Die vornehmsten Wahreiten der natürlichen Religion (1754) vagy Die Vernuftlehre (1756) című műveire történik itt utalás (Szabó G. Zoltán adata).

kűldötte-el néki.