XIV.
PENELOPÉNEK ULISZSZESHEZ
ÍROTT LEVELE OVIDIUSBÓL.
Penelopéd’ levelét vedd késedelmes Uliszsze!
R’á ne felelj: inkább térj-meg hazádba magad.
Íliom el-romlott, de jajos romlása minékünk:
Annyit-ugyan Priamus,* sött maga Trója sem ért.
Ó ha, mikor még a’ Latzedémoni parthoz evezne,
Mérges habokba veszett vólna parázna feje!
1Itt Páris értetődik.
Éjjelem úgy rövidebb órákkal haladna, de most, hogy
Teljen hamar, vásznat sződögel árva kézem.
Hány képzeltt veszedelmektől féltettelek? úgy van:
A’ szerelem gondal jár: eped, a’ ki szeret:
Most üt az ellenség r’ád tellyes erővel – ha Hektort*
Emlegeték, színem puszta nevére le-folyt.
Hogyha vagy Antilokus’ veszedelmét hallani kellett:
Antilokus réműltt szívemet által-üté:
Vagy más’ fegyveriben vívó Pátroklus’ el-estét:
Féltem, hogy a’ ravasz-is végtire tőrbe kerűl.
Tlépolemus festett vérével Trójai dárdát:
Aggodalomra lélek Tlépolemusban okot.
És, egygy szóval, akárki veszett-el közttetek, annak
Híre jövén hozzám, vérem el-hűle belé.
Tégedet életben, tudom hűségemre tekintvén,
Íliom’ hamva között, hagytanak a’ nagy Egek.
A’ Görögök meg-térnek azomban: füstöl az oltár:
Templomok’ oldalain. Trójai préda fityeg.
Kedves ajándékot készít Férjének az Aszszony:
E’ meg az hartz’ esetét énekli mások előtt;
A’ komoly Agg, és a’ félénk Szűzetske tsudálja:
Tátva Menyetskéknek szájok Urokra vagyon.
Vólt, ki kevés borral Tróját asztalra le-festé,
’S a’ kegyetlen viadalt, ’s a’ viadalnak helyét:
Itten táborozánk: e’ vólt Simoisnak az árka:
Itt az öreg Priamus’ szép palotája vala:
Itten Uliszszes, amott vere sátort a’ nagy Akilles,*
A’ meg-ölött Hektor’ tagjait erre voná.
Mind ezeket vén Nesztor adá tudtára fiadnak,
Ő nekem: ő téged’ meszsze keresni vala.
Azt-is, hogy érte Dolon vesztét a’ Rátzok’ Urával:
Kém vala Rézus, amaz mélly aluvásba merűlt.
Ó feledékenység! úgy őrzéd éltedet értünk?
Éjjel az ellenség’ tábor’ helyére menél! –
’S annyi Vitézt – és tsak ketten – meg-mertetek ölni!
Ám vala hartz’ elején gondod, Uliszsze, reám –
Rettege szívem, hanem tsak ugyan végtére meg-értvén
Ritka szerentsédet, tellyes örömbe merűlt
Úgy de mi hasznot hozott énnékem Trója’ veszélyje,
És hogy az ő fényes kő-fala porban hever?
Úgy maradok, valamint vóltam, még Íliom állott:
El-jött a’ viadal’ vége, de Férjem oda.
Másnak el-omladozott, áll még nekem Ilíom, ámbár
A’ Görögök Foglyon mívelik ökrök helyett.
Trója’ helyén vetemény van: az ellenségnek el-öntött
Vére kövérséget nékie bőven adott.
Emberi tsontokban szántó-vasak’ éle ki-tsorbúl:
Házak’ el-húltt falait fű sokasága lepi.
Még-is azért oda vagy kegyetlen! még sem tudom én, hol
Várakozol, ’s mi lehet várakozásod’ oka –
A’ ki hajón partunkra talál érkezni, felőlled
Számos apró kérdést tészek elejbe neki;
Első gondolatom levelet készíteni, kérem,
Hogyha talán ki-nyomoz tégedet, adja neked.
Én Pilos’ embereit kérdeztem rólad: heába:
Mert bizonyost rólad nem tuda szóllni Pilos:
Én Spártát tudakoztam irántad: Spárta sem hallá
Híredet, ő se tudá várakozásod’ helyét
Jobban volna, ha még fenn-állana Pergama, dolgom:
Bánom, hogy óhajtám vég’ veszedelmit elébb!
Tudnám, hol verekedsz, ’s egyedűl tsak félnem az hadtól
Kellene, ’s másokkal volna fel-osztva bajom.
Félek igen – de mitől kellessék félni, nem értem –
Ez nekem annál több lelki gyötrelmet okoz –
Főldön ezer, tenger’ közepén szint’ annyi veszélyek
Esnek – ez olly hoszszú késedelemnek oka –
Így töröm én fejemet, ’s te talán, feledékeny! azomban
Más valamelly idegen nemzeti szívhez hajólsz:
’S rólam imígy szóllasz: vagyon egygy feleségem hazámban,
Sző, fonogat, ’s ebből áll tudománnya tsupán.
Ó bár légyek hazug! ’s ó bár meg-tsaljon az illyen
Vélekedés, ’s ne maradj szántt akarattal oda! –
Özvegy állapotom’ Férjel fel-váltani kísztet,
’S szidja heába való várakozásom’ Atyám:
Szidja! tiéd vagyok, és akarok mondatni tiednek,
Holtig Uliszszesnek Penelopéje leszek – –
Őtet-is hűségem meg-lágyította kevessé:
Hogy fel-törjem hitem’, már nem erőltet igen –
Rám rohan a’ Kérők’ nagy száma: Zatzintos amannak,
Ennek Dúlikium, ’s ennek hazája Samos.
Ők az egész udvarban Urak, mert senki se tíltja:
Ősi javad, szívem fáj bele! füstbe megyen.
Evrimakust, Polibust, Pisandert durva Medonnal,
’S Antinous’ fösvény karjait hozzam elé?
’S másokat-is, kiket el-késvén tsúfságosan, hízlalsz
Szép javadon, mellyért fegyvered’ éle kopott?
A’ mi gyalázatosabb, Írus, sőt a’ te juházod
Néked nem kevesebb kárt okoz, hogy sem azok.
Hárman ülünk itthon: feleséged, erőtelen aszszony,
Vén Láertes Atyád, Télemakuska fiad.
Ezt minap a’ lesből meg-akarták ölni, hogy, útját
Mindenek ellenzvén, menni Pilosba mere.
Istenek engedjék, hogy, halálunk rendre kerűlvén.
Ő nyomhassa szemem’ bé nekem, ő teneked!
Eztet idős dajkád, eztet kívánja gulyásod,
’S harmadik a’ sertés pásztora, ritka tseléd –
Éltes Atyád sem bír, mint alkalmatlan az hartzra,
Lankadtt karjaival szállani szembe velek:
Télemakus, tsak az Ég fenn-tartsa, meg-érik idővel:
Most szüksége vagyon gondos Atyára neki.
Nékem sintsen erőm, hogy el-űzném őket az háztól:
Lesz neked, ó házunk’ oszlopa! jöszte hamar!
Télemakust hadi mesterségre tanítani mostan,
Kell vala: várakozik gondviselésed után. –
Láertesre tekínts leg-alább: a’ sírba rogyott már
Egygyik lába, tsak azt várja, te fogd-be szemét –
Bennem-is, a’ ki, midőn el-mennél, gyenge leányka
Vóltam, ha most mindjárt jöszsz-is, öregre találsz.