XIII.
NÉHAI BÁRÓ
SZILÁGYI SÁMUEL’ VERSEI,
A’ Hajókázás’ kezdetéről, és az azt meg-előző Arany-Időről.
ÉRTZ, vagy kő vólt a’ mellye,
Ki elébb a’ tengerre
Merte bízni életét,
Hol az élet és halál
Között, tsak egy deszka-szál
1A’ hajó-törésben gyakran meg-esik az, hogy sokszor tsak egy deszka-szál-is meg-tartya az ember’ életét; de úgy tartya-meg, hogy mindenkor még-is kétséges lehet a’ hajó-törést szenvedő az élet és halál iránt, mert meg-tsal a’ deszkához-való bizodalom-is.
Változtatta reménnyét.
Ha az élet bíztatta,
A’ halál irtóztatta
Kettőztetvén félelmét.
Typhis vólt, ki elsőben
A’ tengeri örvényben
Hajókázni mérészlett.
Ő vólt, a’ ki kormánnyal,
Árbotz- és vitorlákkal
Szélnek hajót eresztett:
Hogy bátrabban evezzen,
És kevésbé félhessen,
Vas matskát-is készített.
De még akkor neveit
Nem tudta, sem erejit
Az ég’ tsillagainak.
Nem-is vólt még magnes-tő
Ég, főld, tenger vezető,
Nem vólt haszna azoknak,
Tsak szerentse vezette,
Szélnek hogy eresztette
Vitorlájit hajónak.
Próbálgatták az-utánn
Mesterségesebb formán
A’ hajókat alkotni;
Két, három, ’s több szakaszra,
Meg’ annyi fel-házakra
Magassan fel-tornyozni.
Míg végre egy kis tővel
’S egy tsillag’ erejével
Kezdettek hajókázni.
Láthatsz már most gállyákat,
Mint nagy roppantt várakat
Tengerekenn úszkálni.
Dörgésével ágyuknak,
Tüzével a’ poroknak
Villámokat tsinálni.
A’ habok’ tetejekről,
Mint meg’ annyi hegyekről
Mennyköveket hajgálni.
Már sem Dédalus’* szárnyán,
Sem Medéa’ sárkánnyán,
*A halhatatlan sárkány az aranygyapjút őrizte Kolkhiszban, Medea bűverővel elaltatta, így segítvén Iaszónnak megszerezni az aranygyapjút.
Nem szükség, hogy repűllyünk.
Triptolemus szekere,
*Triptolemosz Démétér istennőtől kígyó vontatta kocsit, faekét és vetőmagot kapott, hogy tanítsa meg az emberiséget a földművelésre.
Annak sebess kereke
Nem érnek már most velünk.
Mert szárnyán a’ szeleknek,
Hátán a’ tengereknek
Villám’ módonn el-tününk.
Már sem Thúle
*Mesebeli sziget az Atlanti-óceánban (talán a Shetland-szigetek egyikével azonosítható).
a’ Főldnek,
Sem Gánges a’ vizeknek,
Nem utólsó határa;
Mert Kolumb egy kis tővel,
’S egy tsillag’ erejével
Új Világra talála,
Hol más főldet ’s más eget,
És sok más nemzeteket
Lábunk alatt számlála.
Ah, vakmerő mérészség!
Gazdag telhetetlenség!
Mit használnak mind ezek?
Vallyon! ezzel jobbakká,
Szentebb’ ’s igazabbakká
’S mértékletesbé tettek?
Nyúlt-e azzal életünk;
Más Vílágra hogy léptünk;
Azok mi jót szerzettek?
Hogy Mekszikó’ kíntsére,
Peru’ arany-erére
R’á talált a’ fösvénység.
Mint a’ Sas a’ prédára,
Ugy rohant minden arra,
Kit táplált a’ reménység:
Pedig jobban nőtt azzal,
Mint a’ tűz az olajjal
Bennünk arra az éhség.
Ezek azok a’ hidrák:*
Kik szívünket mardossák,
Ostromolnak bennünket.
Nyúgalmat nem engednek,
Mint Fúriák kergetnek,
Siettetik végünket.
Nap-keletről éjszakra,
Délről meg’ nap-nyúgotra
Húrtzollyák életünket.
Éltek sokkal tsendesbben,
A’ hajdani időkben
Kik őrzöttek juhokat.
’S hol a’ kies vőlgyeken,
Hol árnyékos erdőken,
Legeltették nyájokat
Tsergedező folyásból,
Vagy a’ kristály forrásból,
Itathatták azokat.
A’ hol el-alkonyodtak,
Ugyan-ott el-aludtak,
Adtak ágyat virágok
Az Égnek bóltozattya,
Gyenge kies harmattya
Vólt, mint annyi balzsamjok.
Lengedező szellővel,
Mint kedves legyezővel,
Újjították hajnalok.
Nem vólt, mit kívánnyanak,
Aranyra nem vágytanak,
Mire-való, nem tudták.
Eggyenlő vólt a’ sorsok,
Eggy-arányú gazdagok
A’ másét nem kapdosták:
Mint Títirus vagy tejjel,
Vagy más juh-gyűjteménnyel
Magokat úgy táplálták.
Vóltak ezek bóldogok,
Arany nélkűl gazdagok,
Éltek arany időket;
Kiknek sem a’ fösvénység,
Sem a’ mérges irígység,
Nem zavarta kedveket.
Végre tsendes halállal,
Mint-egy kedves álommal
Végezték életeket.
Ah, vakmerő mérészség!
Gazdag telhetetlenség!
Melly sok veszélyt hozátok!
A’ szép arany időket,
Éltek Atyáink kiket,
Homályba boríttátok.
Honnan elébb jöttetek,
Ismét oda veszszetek:
Nékem nyugtom’ haggyátok.