I.
MÉLTOS. BÁRÓ RÁDAY GEDEON
TÁRSUNKHOZ.
VIRRAD-E már, vagy el-alkonyodunk, oh Ráday? fonnyaszt
Engemet a’ szörnyű remegés, ha tekéntem az égnek
Szüntelenűl rajtunk-dörgő villámit. – Utólsó
Fergeteg ez, ’s népünket egészsz halmokra rakandó
Ostorozás! – Ugyan is mi vagyon más hátra? – lehánytuk
Már régen nemes őltözetünk’ a’ mellyre tsudálva
Függesztette Világ szemeit; ’s ő vélle le-hánytuk
Régi Magyar szívünk’! más bőrt vettünk-fel Atyáink’
Tsúfságokra, ’s magunk’ abban kívánnyuk emelni:
Mintha bizony nem az ész, hanem a’ ruha tenne nagy embert!
Mint vér-árúlók, jövevény árúnak utánna
Lázzadván, már felséges nyelvünk’ is el-úntuk! –
El-fajzott tsemeték! árnyékon kapni, komondor’
Dolga, nem egy lelkes Magyaré. De hol ez ma? kiben forr
Hajdani vér? – Idegenből vett Hőlgyeknek erökben,
Jaj, meg-kortsosodott! jaj, meg vesztette sovány víz! –
Láttyuk főbb Onokájinkat; de heába keressük
Tzímeres elsőjök’ szép lelkit bennek! erőbenn,
Erkőltsbenn, észbenn, nyelvbenn el-ütöttek! aliglan
Ismérhetni, minő nemből származtak. Igaz szó.
Nem szűlnek sólyom-fiakat soha gyáva galambok.
*Horatiusi reminiszcencia: „neque imbellem feroces progenerant aquilae columbam” (Ódák. IV. 31–32.). *
Így rohanunk vesztünkre magunk! így vágjuk alattunk
A’ dőlésre hanyatlott fát! – Népünknek az űgyét
Ollyannak képzem, valamint a’ tiszta folyamnak
Sorsát: melly mihelyest köves árkát meszsze haladván
Kezd agyagos főldet nyalogatni: ki-vetkezik első
Ízéből, ’s, kristállyaiból. Ha beléje szakadnak
Már felesebb zákányos* erek: melly tótsa, minémű
Pőtze fog a’ nevezett gyöngy vízből válni? Ha végre
Más testesb folyamatba le-száll, vagy is ön maga tőbbes
Ágra hasad: ki-vesz, úgy-e, ’s hevét sem tartja tovább fenn? –
Mennyi jeles nemzet járt így! mint a’ nap az égenn,
E főldön szint’ úgy ragyogott; most nyomja setéttség;
Tős-tőből oda van. De hogyan? nem fegyverek őlték;
Nem fojtotta mirígy; nem sorvasztotta nagy éhség. –
Ah, nyomorúltt veszttének okát, im’ Ráday, látod
Mí bennünk, onokájinkbann, és régi nemünknek
Meg-keverésébenn. – Az utólsó fejsze pediglen
Az vala; melly nyelvére tsapott. Ez ütéssel esett-el
Annyi sereg nemzet. Babilonnak tornya ki-veszte
Eggy ajakat; ’s ottan más más nép kelt-fel. Ez ajkat
Hozzuk-viszsza, ’s megint egy nép szálland-ki világra.
Virrad-e hát, vagy el-alkonyodunk? ah, hogyha tekéntjük
Egy fél század előtt mik vóltunk, és ma minémű
Állapotunk; ha nemes nyelvünk’ sérelmire nézünk:
Alkonyodást, vég’ alkonyodást láthatni fejünkön!
Népünknek meg-szünte ki van végezve! nevünk is
Már temetőre siet – Borzasztó szózatok! – – Állyunk,
Állyunk-meg. – Gyönyörű szellő kezd lengeni, ’s vídám
Hírt emelít puha szárnyaival. – Mélly álmok oszolván,
Minden tájékon, mintegy jel-adásra; sereggel,
Öszve-vetett vállal, szívvel, fel-keltek az Írók:
A’ Tudományt magyar ajkra veszik; terjednek az ékes
Elméknek szüleménnyi folyó ’s versbéli beszédben.
Még soha sem vólt illy buzogás: egy kíntse’ ’s örökje’
Védelmét fel’, al’, és köz Rend fel-fogta; meg-őszűltt,
’S zőlddellő korban-lévők vetekedve segélytik.
Nézd Orczyt,
* ’s a’ két Telekit:
*Teleki József* és Ádám.*
(több illyeket, Isten!)
Nézd ott Bartsaival* Bárótzit,* Pétzelit;* itten
A’ nagy-eszű Molnárt,* Cziriéket,* Kreskait;* ottan
A’ könnyű Rájnist,* Horvátot,*Révait;* a’ szép
Tollú Bessenyeit,* fel-készűltt Versegit,* és nagy
Számra-menő több Férjfiakat! melly égve, minémű
Hasznokkal fogták űgyűnket mind ezek! – És Tí,
Öszve-kötött Lelkek! fel-szenteltt Társaim! oh Tí
Gyenge virág-korotok’ jeles érdemitekkel ajánlók!
A’ Magyar Ifjúság’ eleven példáji! Kazinczy,
Jersze! Batsányi, siess! hadd lásson Ráday. Rátok,
Rátok akarja szemit fordítani Társotok. – Oh név!
Oh, Haza-kedvellés! áldott Öreg! oh, Te, ki meddig
Fenn-tartand népünk, mindég fogsz élni; közinkbe
Bé-jöveted, melly tiszteletünk! – Társunk vagy? – Elég. Már
Fel-virrad: nints ollyan erő, hogy el-érjen erőnkkel. –
Fel-virrad; jel ez is: Márs* ott-kinn mennykövez; itt-benn
A’ Músák kötik a’ koszorút: aprittya Magyar Kard
A’ Törököt, ’s azon egy tájbann említti magyar toll
Drága vitézzeinek nyelvét: fel-virrad, örűllyünk,
SZABÓ.