XIV.
YOUNG’ ELSŐ ÉJTSZAKÁJÁNAK KEZDETE.
Szorossan az Ánglus szerint.
LÁGY álom! édes enyhítője, az
El-fáradtt Természetnek!
1Az Ánglusban:
A’ fáradtt Természetnek édes helyre állítója, balzsamomi álom! De – quae desperat tractata nitescere posse, relinquit.
** A Horatius-idézet az Ars poetica 149–150. sorai, magyarul: „Mindent elmellőz, ami művében nem igér fényt.” (Muraközy Gyula fordítása).
– Jajj! ez is
Tsak ahhoz tér, mint a’ romlott Világ,
Kit a’ Szerentse kedvell; a’ nyögés
Elől gyors szárnyakon tovább repűl,
’S olly szem-hajakra száll-le, mellyeket
Az inség’ könnye meg nem áztatott.
Most, mint egyébkor, téplődő ’s rövíd
Álomból ébredek-fel. Bóldogok
Kik többé fel nem ébrednek! De még
Ez a’ kívánság is haszontalan.
Ha álmok bolygatják a’ sírokat.
Fel-ébredek, ’s az álomnak dühöss
Ügyéből
2Ügy.
A’ fekete ügytől fekete tengertől. Bartsai a’ Bárótzi Mármonteljének elején.
*Bartsai Ábrahámnak Báróczi Sándor Marmontel-fordításához írott ajánlóverséről van szó (Erkőltsi mesék, Bécs, 1775, A Fordíttóhoz). A Kazinczy által hivatkozott rész: „A Fekete-ügytől Morva folyásáig, / Mármontel fog élni időknek fogytáig.” (43–44. sorok) Kazinczy magyarázata téves, az ügy itt nem a tenger szinonimája: a mai Romániában található Feketeügy nevű folyóról van szó (Pârâul Negru), amit Barcsay máskor is említ (vö. Mennyei barátom!, kiad. Egyed Emese, Kolozsvár, 2001, 165., 350.). Erre maga Kazinczy is rájött utóbb, a kéziratra 1803. február 3-i dátummal ezt a megjegyzést írta: „Különös megtévedés! – Erdélynek eggy folyamját hívják Fekete-ügynek. És így a verset meg kellene változtatni, ha megérdemlené.” (MTAK. Magy. Ir. RUI. 2-r. 2/I., 13b.)
térek-viszsza, hol aléltt
’S el-tsüggedtt lelkem, el-vesztvén az Ész’
Kormányját képzellett inségi közt
Eggy habról újjabb habra tévedett
Megint meg-kapta most azt; – ah! de az
Tsak gyötrelem’ tseréje – bús tsere!
Sullyossokért nyert még sullyosbbakat.
Gyötrődésemre a’ Nappal rövíd;
’S az Éj, setétes Zénithjébe’ is,
Sorsom’ színéhez képest Nap-világ.
A’ kormos Isten Éj
3
Night sable Goddess – A’ sable* ugyan nem teszen kormost; de feketét és barnát sem teszen. Én az elsővel éltem, mert a’ két utólsóbb nem illett jámbusomhoz.
ebénusi
*
Magass székeről ólom veszszejét
A’ mélj álomba dűltt Világra most
Fényetlen méltósággal nyújtja-ki.
Minő halotti tsendesség! minő
Vastag homály ez! tárgyat sem szemem
Sem a’ figyelmetes fül nem talál.
Im’ minden alszik! ’s nem tsalódom é?
Az élet’ pertzentése* meg-rekedt,
’S a’ bomlott Természet pausát* teszen.
Rémítő pausa! ez véget jelent.
Hagyd tellyesedni a’ mit ez jelent
’S ereszd-le Végezés a’ kárpitot
Ereszd! – én többet már nem veszthetek.
Tsendesség és Homály! elmélkedő
Testvérek! a’ vén Éjnek ikrei!
Ti, a’ kiknél a’ kisded gondolat
Értelmmé serdűl, és a’ kik ezen
Határzott el-szánást építetek,
(Az ember’ méltósága’ oszlopát)
4Ez a’ Szakasz így van Ánglusban:
Silence and Darkness! solemn Sisters! Twins
From antient Night, who nurse the tender Thought
To Reason, and on Reason build Resolve
(That Column of true Majesty in Man)
Assist me. – – Szóról szóra: Tsendesség és Setétség! komoly Testvérek! ikrei
(gemini Zwillinge. iker esmeretes szó Erdélyben mindenütt) az agg Éjnek! kik a’ tsetsemő
(insans) gondolatot értelemmé serdítitek
(ad adolescentiam perducitis) és az értelmen el-szánást
(Resolutiot) építetek, annak az ígaz méltóságnak oszlopát, a’ mellyre el-juthat az emberiség, légyetek segítségemre. – – – P
étzeli ezt így fordította: Tsendesség! Setétség! El-válhatatlan pár! ama régi éjtszakának felséges magzati! a’ tiszta gondolatoknak szűlői! ti a’ kiknek jelen-léte fel-emeli az el-bádjadtt embert, ’s meg-erőssíti annak el-lankadtt értelmét, segítsetek engem. – – – Ki-ki látja, hogy ez a’ közönséges kedvellést érdemlett munkás Hazafi az egész
nevekedés’ Allegoriáját, a’ Young’ egész értelmét, el vesztette itten; melly nem történt vólna meg, ha azt követte vólna, a’ mit Museumunk’ első negyedének 10dik és 11dik óldalán
*Utalás Batsányinak A’ Fordíttásról írott tanulmányára.
B
atsányi Társunk tanátslott vala. – De egyéb eránt is valóban sajnállani lehet, hogy az a’
tömöttség, a’ melly az Olvasóval a’ Young gyötrelmeinek nagyságát olly elevenen érezteti, és a’ melly néki eggyik tiszteltt tulajdona, a’ P
étzeli paraphrasisaiban eredeti tüzét elvesztette. Tagadhatatlan ugyan az, hogy így sokkal többen fogják Youngot érteni, mintha szorossan az Ánglus szerint lett vólna fordítva: de annak, a’ ki a’ Hazai Nyelv’ elő-vitelére törekedik, nem annyira azt kell óhajtani, hogy még a’ tanúlatlanok által is meg-értettessék, mint azt, hogy azoknak, a’ kiknek számok igen is kevés, javallását meg-nyerhesse.
– – neque te ut miretur turba, labores,
Contentus paucis lectoribus.
**„A tömeg tapsát ne kívánjad, / érd be kevés műértővel.” (Horatius: Szatírák, 1. 10., 73–74., Horváth István Károly fordítása.)
H
orat.
Ti légyetek Segédim! Én ezért
Országotokban, a’ sírban, adok
Hálát tinéktek; testem ott koros
Óltártok’ zsákmányjára dűljön-el!
De mik vagytok ti? – –
– – – O TE, a’ ki az
Első setétség’ ködjét el-veréd,
Midőn a’ kelni kezdő főldet a’
Vígan örvendő Reggel’ tsillagi
Sikóltva idvezlették; – TE, kinek
Igéje azt a’ szikrát, a’ Napot,
Vastag setéttségből ütötte-ki!
Lobbants bőltsességet Lelkembe, melly
Hozzád partjához ’s kintséhez repűl,
Mint a’ tömött aranyhoz a’ fukar,
Míg mások gondok nélkűl nyugszanak.
Ezenn a’ Lélek’ ’s Természet’ setét
Ködjén, ezenn a’ kettős éjtszakán
Keresztűl, kűldj-le, kérlek, eggy kegyes
Súgárt fényt vetni ’s fel-vídítani.
Vezesd elmémet, (kész ő jajjai
Mellöl messzére térni) – ó vezesd
Az élet’ és halál’ kűlönböző
Vidéki közt, ’s illessed köztök a’
Leg-fényesebb igazságokkal azt.
De illesd szívem’ is, ne tsak dalom’;
Sőtt leg-jobbik értelmemet tegyed
Értelmessé;
5Teach my best Reason, Reason; my best Will Teach Rectitude; and fix my firm Resolve Wisdom to wed, and pay her long Arrear.
leg-jobbik kedvemet
Tanítsd választást tenni; ’s adj erőt
Erőss szándékomnak; majd így magam
A’ bőltsességhez kaptsolván, haladtt
Adóját végre meg-fizethetem.
Ne hagyd bosszúd’ tsészéjét ömleni
Bóldogtalan fejemre hasztalan’.
Az óra eggyet üt. – Mi az időt
Múlásán vesszük-észre. Jó tehát
Az ember annak nyelvet hogy tsinált.
Úgy hallom mintha Angyal szóllana
Rezzentt ütését. Hogy-ha értem azt
Halotti kondúlása el-repűltt
Óráimnak. Hol vannak most azok?
A’ víz-özönnek agg esztendei
Mellett vannak már. Arra int ez, hogy
Sietve készűljűnk, mert menni kell. – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Itt véget vetek, mert Youngot fordítani nem szándékozom. Poétai érdemeit tisztelem: de gondolkozásom az ő gondolkozásával sok helyen nem eggyezik; ezenn felűl pedig hypochondriás declamatióji hamar el-úntatnak. –
*Ráday nagyon hasonlóan vélekedett Youngról 1788. január 4-i levelében: „Már a’ mi Youngot nézi: nékem Young soha sem vólt Auctorom, és olvasását semmi némű fordíttásban nem szerettem; mert ámbár magam sem vagyok igen vig, de az ő szomorú, és mindenkor az felyhők közt járó homályos epe sárját nem szenvedhetem, és olvasásában egészlen el-fáradok” (KazLev. I. 159.).
De még elébb által-adok itt a’ Hazának eggy töredéket, ámbár az, ha jól említem, egynehány esztendők előtt a’ Posonyi Hírmondó’ Leveleibe-is iktattatott. Magától kaptam azt
Bárótzitól, ’s minden változtatás nélkűl teszem-le Museumunkba.
*Báróczi itt idézett fordítása a Magyar Hírmondó 1784. március 27-i számában jelent meg (200–201.), a szerkesztő, Révai Miklós kísérőszavaival, aki a szerzőt „Magyar Tzitzerónk”-nak nevezte, de nevét nem írta ki.
KAZINCZY.
TSENDES álom, te, kinek eleveníttő balsamoma éleszti az el-lankadott természetet – – – o jaj! el-hágy engemet. Mint szintén a’ meg-vesztegetett Világ, úgy kerűli a’ bóldogtalanokat. El-tökéllett oda sietni, hol a’ szerentse mosolyog; sebess szárnyakkal kerűli a’ helyet, hol az inséget nyegni hallya, és olly szemekre száll magát ki-nyúgodni, mellyek nintsenek könyvekben el-merűlve.
Félben szaggatott nyúgodalmamnak kevés szempillantásai utánn (mert már régen nem esmerem a’ tsendességet) fel-ébredek. – – Bóldogok azok, kik soha fel nem serkennek! – ha ugyan, tsak a’ hólttakat-is ijesztő álmok nem rettegtetik sírjoknak fenekén.
Tébolygó álmadozásimnak minémű fel-bódúltt árja érdekelte érzékenységeimet az-alatt, míg okoskodásomat mélly álom borította! Míg egy szerentsétlenséget a’ más utánn fontoltam elmémben, a’ képzeltt bóldogtalanságon való kétségbe-esésemnek minden iszonyúságát érzettem. Midőn magamhoz tértem végtére, ’s okoskodásom helyre jött, mit nyertem fel-ébredésemmel? o jaj! egyedűl tsak gyötrelmeimet változtattam; és sokkal kegyetlenebbnek tapasztalom a’ valóságot, hogy sem vólt a’ tsalatkozás. A’ napok nem elégségesek fájdalmaimra; és az éjtszaka, – igen-is a’ leg-homályosabb éjtszaka, még akkor-is, midőn leg-méllyebb setétségbe borúl-el, koránt-sem olly szomorú, mint az én inséggel tellyes sorsom; koránt-sem olly homályos, mint az én szívem.
Most már az Éjtszaka, határazattyának közép pontyára érkezvén, ’s a’ magass levegő-égben ebanumból-készűltt* királyi székében ülvén, mint szintén egy Istenség, bé-fedezett és súgár nélkűl való méltóságában, ki-terjeszti az álomban el-temettetett Világra ón-páltzáját. Mitsoda véghetetlen hallgatás! mitsoda mélly setétség! A’ szem semmi tárgyat sem láthat: semmi hangot sem hallhat a’ fül. Az egész teremtés aluszik. Minden meg-hólttnak tetszik. Azt gondolnád, hogy a’ mozgás, melly a’ ki-terjedtt Világnak életet ád, fel-akadott folyásában, és hogy pihenik a’ természet. Iszonyú nyúgodalom, jövendölő képe a’ Világ’ végének! – – Ne késsél tovább, Rendelésem! siess le-botsáttani a’ kárpitot: semmit sem veszthetek már többet.
Tsendesség! Setétség! öszve-esküdtt barátok, fel-szenteltt maradéki a’ hajdani nagy éjtszakának: tí, kiknek jelenléte erőssíti a’ lelket; tí, kik a’ bőltsességre vezérlitek a’ származó gondolatokat; tí, kiknek láthatatlan hatalma fel-elevenítti az el-tsüggedtt embert, és meg-erősítti okoskodásában, légyetek segélytségemre: háládatos lészek hozzátok még a’ sírban-is. Ott lészen a’ tí birodalmatok; ott fogja ez a’ romlandó test, mellynek tiéitek hamvai, le-borúlván előttetek, iszonyú Istenségteknek nem sokára meg-bizonyíttani tiszteletét. – De mit tselekeszem, haszontalan hatalmatokért esedezvén? Mik vagytok tí, Az előtt, kinek szava félben-szakasztván a’ semmiségnek öröktől fogván való tsendességét, előre botsátotta a’ hajnali tsillagokat, vídám úttyakat követni a’ születendő Világ felett, és Teremtőjét hírdetni nékie? Tégedet, véghetetlen Felség, tégedet hívlak segélytségeműl. Te, ki a’ semmiségnek kebeléből elő-hozván a’ fénylő Napot, meg-gyújtottad a’ Világnak, mint ragyogó tsillagzatot; illessed lelkemet, és világoltasd benne a’ bőltsességet. Im’ el-jött az az óra, mellyben a’ fösvény a’ méllyen el-aludtt halandók között virraszt, öszve-gyűjtött kintse mellett. Az enyim egyedűl tsak te vagy; te reád, egyedűl tsak te reád nyílnak-fel szemeim. Egyedűl tsak a’ te kebeledben keresem menedék-helyemet.
BÁRÓTZI.