EPEDŐ tsattogásod ébresztett é fel, ó Philoméla?^* Valamelly leselkedő erdei Isten ébresztett é fel? vagy eggy Nympha, a’ ki talám el-ijedve szaladt a’ tserébe?

 Ó be szép minden a’ hallgató szépségbenn! Be tsendesen szunnyad körűltem a’ Vidék! Mitsoda gyönyörűség, mitsoda édes szédelgés járja keresztűl emelkedő meljemet!

 BÁTORTALANÚL tévedez tekintetem a’ homályos erdőnn, ’s azokonn a’ világos hellyekenn pihen-meg, a’ hová a’ Hóld súgárit a’ reszkető fa-levelek’ sűrű fonadékjai közt, vagy az ingadozó fű-szálann, vagy a’ mozgó ágakonn keresztűl a’ fekete homályba lövi; gyakran el-ijedve szalad-vissza, a’ görbe ágak’ tsaló formája vagy a’ setétben zörgő haraszt’, fekete árnyéki által meg-tsalattatván, néha a’ tóra fut ’s játékos habjaira űl, mellyek szikra gyanánt tsillognak a’ patak’ fekete vizénn, melly itt mellettem zuhogással omlik. Mert Lúna^* a’ fák’ aranyos tetejek felett mengyen-el, szekerébenn súgár őzek vagynak fogva, vagy tsattogó szárnyú ’s tekervényes testű sárkányok.

 BE édesek a’ ti illatotok körűltem kis Virágok, ’s a’ tiéd szemérmes Viola! a’ ki tsak éjjel nyitod-ki balsamomos kebeledet; be édes a’ ti illatotok itt a’ setétben! Szemem ugyan nem lát titeket, de az a’ gyönyörűség, mellyet belőlletek szívok, ragyogó színeteknek kedvessége nélkűl is el-árúl. Szendergő Zephyrusokat^* ringattok ti puha öletekbenn, kik nappal el-fáradtak a’ játékkal körűltetek, ’s fel-ébredvén meg-gyűltt harmatot találnak a’ levelek’ tiszta tsészéibenn.

 DE mitsoda lassú sipegés, mitsoda rekedtt ének jön amonnan a’ vizenyős rétekből? Leveli-békák űlnek a’ virág-szálakonn, danolják altató énekeket, ’s néha durvább hanggal jelengetik magokat azok is, mellyek a’ tóbann úszó fa-darabokonn űlnek, vagy a’ nádasbann hevernek, ’s zőld fejeket ki-ütvén a’ Hóldat múlatják; ollyan kedve telve rekegések mellett, mint a’ Fülemile mennyei zengésébenn. – – – – – – – – – – – –

 AMOTT túl a’ rétenn tsendesen emelkedik a’ bokros domb, hol a’ magas tőlgy-fák alatt a’ hóld-világ, ’s a’ setét árnyék játékosan mozog: ott siet a’ zuhogó patak; hallom, hallom zuhogását, mohos kövekre omlik, tajtékozva siet a’ völgybe, ’s ugrándozó habjaival tsókolja a’ part virágit.

 OTT találtam én egykor a’ hóld fénnyébenn a’ leg-szebb Leányt. A’ magas fű’ virági közt feküdtt ő ott, könnyű, könnyű őltözetbenn, tsak mint a’ vékony köd, mellyenn a’ Hóld keresztűl ragyog. Eggy Lantot tartott ölébenn, ’s gyors újjai kedves hangot szedtek húrjairól; kedves hangokat, mellyek szebbek vóltak mint a’ Philoméla epedő éneke.

 ÉNEKLETT. Az egész vidék figyelmezett énekére. A’ fülemile meg-némúlva hallgatott, Ámor^* a’ tserébe leselkedett, ’s el-ragadtatva’ támaszkodott ívére. Én vagyok a’ Szerelem’ Istene, a’ leg-bóldogabb öröm’ Istene; de ehez a’ gyönyörűséghez, ehez az örömhöz, a’ Stixre^* esküszöm! igen kevés hasonlít azok közzűl, a’ mellyel éltem, miólta Ámor vagyok.

 LÚNA meg-hagyta sárkánnyainak hogy ne tsattogjanak szárnyokkal, figyelmezve dűlt-meg, ezüst szekere’ óldalára, ’s sohajtozott. A’ szűz Isten-asszony!

 A’ Lyánka abbann hagyta az éneket! Az Ecchó^* örvendezve mondta-el háromszor a’ közel és messze fekvő üregekbenn utólsó hangjait; a’ Természet még is figyelmezett énekére, a’ Fülemile még is némúlva hallgatott a’ leveles gallyann. Akkor hozzá léptem. Szép Lyányka, Isten-asszony! mondám dadogva, ’s meg-szorítottam kezét, ’s sohajtottam. Ő el-rezzenve sütötte-le szemeit, el-pirúlt, ’s el-mosolyodott; el-lágyúlva dűltem mellé. Dadogás és reszkető ajakok festették előtte ki-beszélhetetlen örömömet.

 RESZKETŐ kezem könnyű öltözetű őlébenn gyenge kezével titkos játékot kezdett; a’ másik pedig repdeső fekete haja alatt fejér nyakát ölelte-által.

 KEZEM emelkedő meljére esett. Akkor, érzettem, sohajtott a’ Lyányka; epedve sütötte-le szemét; reszkető ellenzéssel vette-el kezemet dagadó meljéröl. Balgatagúl hagytam-el meljét ’s a’ bíztató diadalmat!

 Ó Lyányka! Lyányka! mit érzek! Ó tartok tőlle, hogy engemet állhatatlant örökös rabságba ejtettél!

 DE, Istenek! mit látok ott a’ setét mezőnn! Láng lobban a’ lobbanó lánggal; kergetik egymást, eggyütt szaladoznak, ’s most villám gyanánt repűlnek túl az erdőnn és a’ dombokonn.

 TI Istenek vagytok! A’ jámbor Főldmíves retteg előttetek; a’ vakmerő Bőlts pedig istentelenűl meg-gyúladtt gőznek nevez. Kegyes Istenek vagytok ti, azért jelentek-meg éjjel; ti vezetitek az el-tévedtt Szerelmest nyughatatlan Kedveséhez; ti világítotok nékik, midőn eggyütt keresik a’ titkos bokrokat, ’s gyakran a’ leselkedő árúlókat el-tévesztitek, ’s mélj dágványokba tsaljátok.

 DE hová lettetek szaladozó Istenek! El-tévesztett szemem nem lát többé semmi világot: tsak eggy féreg fityeg amott eggy fű szálan, mint eggy parányi lámpás. – – Euterpe, te beszéld-elő nékem honnan van az, hogy ennek a’ hátúljábann tűz vagyon el-rejtve! – Eggykor Jupiter,^* mint sokszor egyébkor; eggy szép halandó Lyánkába szeretett, ’s Júnó^* őtet leselkedésivel mindég bosszantotta. Fel-gyúladtt haraggal, ’s vígyázó szemmel követte lépésit. Egykor hóld-világbann eggy sűrű tserébenn találta őtet, midőn bogár formát vévén-fel, eggy szép Leány’ meljénn, és ruhája’ rántzainn pajkosan mászkált. Mérgesen nézte sokáig Júnó eggy felhőről ezt a’ szokatlan esetet. Mitsoda ez! monda; egyébkor a’ bogár tsak bogarat szeret, ’s ímé most eggy bogár Lyánykáért gyúladoz. Így szólla mérges tsufolódással, midőn Jupiter hirtelen Jupiterré lett, ’s az el-rettentt Lyánkát magához szorította. A’ mi ő vólt az elébb, most te légy azzá, kiálta az el-sárgúltt Júnó, ’s a’ Leányka hirtelen változott tsúszó bogaratskává. A’ meg ütközött Jupiter ölelése közzűl eggy liliom szálra mászott-fel: ’s Júnó ennek a’ gyalázatnak örök emlékezetére az Esthajnal’ fénnyei közzűl eggyet a’ bogár testébe rejtett, ’s ez el-törölhetetlenűl terjed most az egész nemre.

 MOST a’ tsillaggal ki-rakott Égenn parányi felhők kezdenek úszni. Fénylő ezüst az ő szélek, ezüst dombokról pedig kis Szerelmek kandikálnak: harmatot tsepegtetnek-le a’ rósákra, mellyek hólnap fejér meljekenn fognak virítni ’s a’ szőlő-vesszőkönn. Mert ó be gyakorta szolgál e’ mind a’ kettő a’ ravasz Isteneknek!

 DE most el-sárgúlnak a’ felhők! Miért bújsz-el te ó Lúna, komor fátyolodba? Nem nézheted talám te, Szűz! az Istenek’ pajkoskodó játékait az ezüst felhőkönn? vagy talám valamelly Szatyrus^* Endymionra^* emlékeztetett?

 HINTS világot útamra, szelíd Isten-asszony! Itt hagyom a’ Ligetet, ’s fel-mengyek amarra a’ dombra, a’ hol a’ tsapongó patakot nevedékeny szőlő-vesszők veszik árnyékokba, a’ mellynek minden felé ki-látó hátánn ernyőm áll, mellybenn gerézdes szőlő-vesszőim magasra nőve ölelkeznek eggyüvé; a’ hol én híves árnyékbann zőld falomhoz támaszkodván a’ rósával bé-koszorúzott poharak mellett vígadozva énekeltem azokat az énekeket, a’ mellyeket Hagedorn^* és Gleim^* az öröm és a’ Szerelmek közt készítenek.

 AMOTT áll az Ernyő, az én magas Ernyőm! Kedves borzadás egyvelíti magát abba a’ homályba, melly bóltja alatt van; mert azt az Ernyőt Bacchus^* vette óltalma alá.

 GYAKRAN az éjtszakák tsendes setétségébe borzasztó bámúlással hallatszik itt az ivók éneke ’s a’ pohár kottzanás. Az el-tévedtt Bújdosó meg-retten, ’s szent tisztelettel mengyen-el mellette.

 ÁLDÁS reád setét Ernyő! Be magassan bóltozódik tetőd gerézdes vesszőiddel! Be kedvesen zörög Leveled, ’s be kedvesen játszik a’ hóld’ fénnyén.

 MI az, a’ mi Leveledenn ollyan lassan zsibeg, mi ugros gerézdidről gerézdidre. Zephírusok, és – hidjetek a’ Músának! – Atomusai^* a’ következő örömnek. Tselédkedő Zephirusok hozzák azokat balsamos szárnyakonn, repdesnek a’ kis Szerelmekkel, eggyüvé-gyűlnek a’ szőlő szem’ dombjánn, pajkoskodnak, ’s kergetik eggymást a’ szőlő-szemek’ tekervénnyei közt! El-fáradva űlnek-le azután a’ lapos szőlő levelekbenn, vagy a’ rósa levél harmatjábann fürdenek, vagy a’ szeg-főnn nyugszanak, ’s nevetnek, midőn fel-ébredésekkor látják, hogy valamelly szép Lyányka le-tépte, ’s meljéhez űltette.

 BARÁTIM, ti, a’ kik most túnya álomba vagytok merűlve, ó ha itt vólnátok! Bezzeg ha lámpást láthattam vólna még messziről az Ernyőmbenn pislogni; ha messziről hallhattam vólna víg daltokat! ó mint siettem vólna karotok közzé, ’s mint egyvelítettem vólna meg-részegűlve örömömtől szavamat éneketek közzé!

 DE mi lel engem? mit hallok? Víg lárma, ’s kedves katzagás közelget fel-felé a’ dombonn. Talám Lyéus^* egész seregével.

 DE nem, ó öröm! ó bóldogság! Pajtásim ti, ti jöttök! ti léptek fel felé! Rajta, szőlő-növést a’ hajamra! menjűnk űljünk kerekre! ki kezdi a’ víg éneket? hadd zengjen a’ szomszéd bokrok közt, hadd szóllamjon meg az alatson vőlgyönn.

 A’ Faunus,^* a’ ki most barlangjábann aluszik, meg-hallja, ’s fel-ébred. Bámúlva halgatja az éneket, fel-ugrik, ő is danol, ’s meg óldja a’ tömlőt.

 PHOEBUS, majd mikor amaz hegy mellől arany szekérbenn kél fel, még itt talál bennünket. Ah! mondja majd, még illyen víg nem vóltam, miólta megint Phoebus vagyok! Akkor majd felhőt gyűjt-öszve, ’s essős napot botsát.