Hijába omlanak, barátom, könnyeid;
Atyád’ nem hozhatják-vissza nyögéseid.
Ércz sarkai a’ vad Halál’ kapujának
Soha nem nyilnak-meg halandó’ jajának.
A’ vadnak ebből áll egész felelete:
„A’ ki lett, ide jut; Zeüsznek ez végzete.”
Tűrd a’ mit tűrni kell, ’s leljen fájdalmában
Lelked vígasztalást ’s erőt önmagában.
A’ mi elmúlt, tekintsd örökre elmúltnak;
Így kiált a’ Szükség ’s az Ész a’ búsúltnak.
Jó, de míg elfásúlsz, áldd a’ Természetet,
Hogy a’ szenvedőnek lágy sírást engedett.
Élt már Prometheusznak agyagból gyúrt míve;
De csak verni tudott, nem érzeni szíve.
Homlokát illette Pallász világával,
Küprisz, a’ szép, keblét rózsáló ujával;
’S ím a’ buta agyag lát, eszmél, és ítél,
Sohajt, szeret, gyűlől, vágy, útál, fél, remél.
Igazán emberré csak az által leve,
A’ mit e’ kettőtől ajándékúl veve:
É s z t, melly oltogassa a’ Szív’ vad égésit,
É r z é s t, melly fenyítse az Ész’ tévedésit.
Tedd te is, bár nehéz, a’ mire intenek,
’S midőn fájdalmaid el-el-süllyesztenek,
’S az Ész veszteséged’ nagy voltát rajzolja,
’S hogy határ nélkül sírsz, ő még igazolja;
Kérdd a’ szívtől, mit sug eggy homályos szent hit,
’S derítsd-fel elmédnek komoly képzelményit;
Csald-meg szemed’, ’s tagadd, a’ mit az tisztán lát,
Hajlasz barátodnak ha fogadni szavát.
Mondd, hogy atyád még él, mert még él szívednek,
’S vége az halálban nincsen az életnek.
Mondd, az a’ szebb és jobb kezdetét ott veszi,
Hol porond-hajlékát a’ lélek leteszi.
A’ mit eggy szép álom feste Scípiónak,
’S Plátó ’s Virgíl költött, nézzd te is valónak;
’S meglát’d a’ Szív csudát, ’s igen nagy csudát tész’
És hogy az nem roszszabb birtokunk mint az Ész.
1Lássd Guzmicsnak szép és jóltévő Értekezését a’ Gondviselésről, a’ Tudom. Gyűjtem. 1827. Kötet VII. lap 3.
Úgy van; még él atyád, barátja lelkednek,
Körülötted lebeg, ’s tanúja tettednek.
Lát midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél;
’S bár Teleki Károly volt anyádnak atyja,
Nevedet csak véreid’ fénye ragyogtatja,
Nem az ön-magadé! Lát, ’s örül sorsának,
Hogy illy fiat ada házának ’s honjának.
Sírj, ’s ha barátodnak intését tűrheted,
Szeressd a’ ragyogást, ’s valljad hogy szereted.
Így sírt, ’s nem titkolá nagy szíve’ sírását,
Ki a’ Marathoni Vezér’ ragyogását,
’S a’ ragyogást csak a’ tettért irígylette,
’S később élte ’s veszte által érdemlette.
Két út viszen oda, a’ hova szíved vágy;
Ne nézz csak vakító példát, nézzd, ez mit hágy.
Homály is adhat fényt, és a’ házi élet,
Ha érdemek védik és a’ köz ítélet.
Feledve lesznek majd hazánk’ sok Nagyjai,
Nem soha Festetics, soha nem Ráday.
Néked osztály-részűl az a’ fényes juta,
Mellyen sok rosz’ kényén, sok jó vészszel futa.
Járd, de a’ Szírenek ellen óvd füledet,
Ne tagadd-meg soha csillámért tisztedet.
Haladj-elő, ’s boríts homályba másokat,
Nyugtod múlja-felül lármás halálokat.
De bukj is, ha hagyja szíved’ szent érzése.
Atyádnak, kit siratsz, erre hí intése.