1821 A |
1821 A |
1821 A |
1821 A |
1821 A |
1821 A |
1821 Ba |
1827 Ba |
1831/1832 Bb |
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
Hijába omlanak, barátom, könnyeid,
Atyád’ nem hozhatják-vissza nyögéseid.
Ércz sarkai a’ vad Halál’ kapujának
Soha nem nyilnak-meg halandó’ jajának.
Ebből áll a’ vadnak egész felelete:
A’ mi lesz, ide jut; Zeüsznek ez végzete.
Tűrd a’ mit tűrni kell, ’s leljen fájdalmában
Lelked vígasztalást ’s erőt önmagában.
A’ mi elmúlt, tekintsd örökre elmúltnak –
Igy kiált a’ Szükség ’s az Ész a’ búsúltnak,
Jó; de míg elfásúlsz, áldd a’ Természetet,
Hogy a’ szenvedőnek lágy könnyet engedett.
Élt már Prometheusznak agyagból gyúrt míve,
De csak verni tudott, nem érzeni, szíve.
Homlokát illette Pallász világával,
Küprisz, a’ szép, keblét rózsálló ujával.
’S ím a’ buta agyag lát, eszmél és ítél,
Sohajt, szeret, gyűlől, vágy, útál, fél, remél.
Igazán emberré csak az által leve,
A’ mit e’ kettőtől ajándékúl veve:
Észt, melly oltogassa a’ Szív’ vad égésit,
Érzést, melly fenyítse az Ész’ tévedésit.
Tedd te is, bár nehéz, a’ mire intenek,
’S midőn fájdalmaid el-el-süllyesztenek,
’S az Ész veszteséged’ nagy voltát rajzolja,
’S hogy határ nélkül sírsz, ő még igazolja,
Kérdd a’ Szívtől, mit sug eggy homályos szent hit,
’S derítsd-fel elmédnek komoly képzelményit,
Csald-meg szemed’, ’s tagadd a’ mit az tisztán lát,
Hajlasz barátodnak ha fogadni szavát.
Mondd, hogy atyád még él, mert még él szívednek,
’S vége a’ halálban nincsen az életnek;
Mondd: az a’ szebb és jobb kezdetét ott veszi,
A’ hol porhajlékát a’ lélek leteszi;
A’ mit eggy szép álom feste Scipiónak, (Cicerónál)
’S Pláto ’s Virgíl költe, mondd te is valónak,
’S meglát’d, a’ Szív csudát, ’s igen nagy csudát tész,
És hogy az nem rosszabb birtokunk mint az Ész.
Úgy van! még él atyád, barátja lelkednek,
Körülötted lebeg, ’s tanúja tettednek.
Lát, midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél;
’S bár Teleki Károly volt hív anyád’ atyja,
Neved’ csak vérséged’ fénye ragyogtatja,
Nem az önmagadé! – lát, ’s örvend sorsának,
Hogy illy fiút ada házának ’s honjának.
Sírj, ’s ha barátodnak intését tűrheted,
Szeressd a’ ragyogást, ’s valld-meg hogy szereted.
Igy sírt, ’s nem titkolta nagy szíve’ sírását,
Ki a’ Marathoni Vezér’ ragyogását,
’S a’ ragyogást csak a’ tettért irígylette,
’S később élte ’s veszte által érdemlette.
Két út viszen oda, a’ hova szíved vágy,
Ne nézz csak vakító példát; nézzd Ez mit hágy.
A’ homály is ád fényt, és a’ házi-élet,
Ha érdemek védik és a’ köz ítélet.
Felejtve lesznek majd korunk’ sok Nagyjai:
Nem soha Festetics, soha nem Ráday.
Néked osztályrészűl az a’ fényes juta,
Mellyen sok rossz kényén, sok jó vésszel futa.
Járd, de a’ Szírenek ellen óvd füledet,
’S ne tagadd-meg soha ál fényért tisztedet.
Bukj, ha kell, ’s kívánja szíved’ szent érzése –
Atyádnak, kit siratsz, erre hív intése.
| Hijába omlanak, barátom, könnyeid,
Atyád’ nem hozhatják-vissza nyögéseid;
Ércz sarkai*
<kapuji> sarkai Az áth. szó fölé írva a’ vad Halál’ kapujának Soha nem nyilnak-meg halandó’ jajának:
Ebből áll a’ vadnak egész felelete:
A’ mi lesz, ide jut; Zeüsznek ez végzete.
Tűrd a’ mit tűrni kell, ’s leljen fájdalmában
Lelked vígasztalást ’s erőt önmagában.
A’ mi elmúlt, tekintsd örökre elmúltnak –
Igy kiált a’ Szükség ’s az Ész a’ búsúltnak.
Jó; de míg elfásúlsz, aldd a’ Természetet,
Hogy a’ szenvedőnek lágy könnyet*
lágy <…> könnyet engedett. Élt már Prometheusznak agyagból gyúrt míve;
De csak verni tudott, nem érzeni, szíve.
Homlokát illette Pallasz világával,
Küprisz, a’ szép, keblét rózsálló ujával. rosige finger az az rózsaszínű.
’S im a’ buta agyag lát, eszmél és ítél,
Sohajt, szeret, gyűlől, vágy, útál, fél, remél.*
remél<;>.
Igazán emberré csak az által leve,
A’ mit ajándékúl e’ kettőtől veve:
Észt, melly oltogassa a’ Szív’ vad égésit,
Érzést, melly fenyítse az Ész’ tévedésit.
Tedd te is, bár nehéz, a’ mire intenek,
’S midőn fájdalmaid el-el-süllyesztenek,
’S az Ész veszteséged’ nagy voltát rajzolja,
’S hogy határ nélkűl sírsz, ő még igazolja,
Kérdd a’ Szívtől, mit sug eggy homályos szent hit,
’S derítsd-fel elmédnek komoly képzelményit,
Csald-meg szemed’, ’s*
’s Utolag toldva a két szó közé. tagadd a’ mit az tisztán lát, Hajlasz barátodnak ha fogadni szavát.
Mondd: hogy atyád még él, mert még él szívednek,
’S vége a’ halálban nincsen az életnek.
Mondd: az a’ szebb és jobb kezdetét ott veszi,
A’ hol porhajlékát a’ lélek leteszi;
A’ mit eggy szép álom feste Scipiónak,
’S Pláto ’s Virgíl költe, mondd te is valónak;
’S meglát’d, a’ Szív csudát ’s igen nagy csudát tész,
És hogy az nem rosszabb birtokunk mint az Ész.
Úgy van! még él atyád, barátja lelkednek,
Körülötted lebeg, ’s tanúja tettednek;
Lát, midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél;
’S bár Teleki Károly volt hív anyád’ atyja,
Neved’ csak vérséged’ fénye ragyogtatja,
Nem az önmagadé! – lát, ’s örvend sorsának,
Hogy illy fiút ada házának ’s honjának.
Sírj, ’s ha barátodnak intését tűrheted,
Szeressd a’ ragyogást, ’s valld-meg hogy szereted.
Igy sírt, ’s nem titkolta nagy szíve’ sírását,
Ki a’ Marathoni Vezér’ ragyogását,
’S a’ ragyogást csak a’ tettért irígylette,
’S később élte ’s veszte által érdemlette.
Két út viszen oda, a’ hova szíved vágy;
Ne nézz csak vakító példát, nézzd Ez mit hágy.
A’ homály is ád fényt, és a’ házi-élet,
Ha érdemek védik, és a’ köz ítélet.
Felejtve lesznek majd korunk’ sok Nagyjai;
Nem soha Festetics, nem soha Ráday.
Néked osztályrészűl az a’ fényes juta,
Mellyen sok rossz*
sok <jó kényén> rossz kényén, sok jó bántva futa.*futa<;>.
Járd, de a’ Szírenek ellen óvd füledet,
’S ne tagadd-meg soha álfényért tisztedet.
Bukj, ha kell, ’s kívánja szíved’ szent érzése.
Atyádnak, kit siratsz, erre hív intése.
| Hijába omlanak, barátom, könnyeid,
Atyád’ nem hozhatják-vissza nyögéseid.
Ércz sarkai a’ vad Halál’ kapujának
Soha nem nyilnak-meg halandó’ jajának.
Ebből áll a’ Vadnak egész felelete:
A’ mi lesz, ide jut; Zeüsznek ez végzete.
Tűrd a’ mit tűrni kell, ’s leljen fájdalmában
Lelked vígasztalást ’s erőt önmagában.
A’ mi elmúlt, tekintsd örökre elmúltnak –
Igy kiált a’ Szükség ’s az Ész a’ búsúltnak.
Jó; de míg elfásúlsz, áldd a’ Természetet,
Hogy a’ Szenvedőnek lágy könnyet engedett.
Élt már Prometheusznak agyagból-gyúrt míve,
De csak verni tudott, nem érzeni, szíve.
Homlokát illette Pallasz világával,
Küprisz, a’ szép, keblét rózsálló ujával, rosige Finger,
’S ím*
<Igazán> ’S ím a’ buta agyag lát, eszmél és ítél, az az von einer Farbe,Sohajt, szeret, gyűlől, vágy, útál, fél, remél. in die der Rosen einschlägt.
Igazán emberré csak az által leve
A’ mit e’ kettőtől ajándékúl veve.
Észt, melly oltogassa a’ Szív’ vad égésit, Ez a’ két sor a’ Te
Érzést, melly fenyítse az Ész’ tévedésit. leveledből van véve.
Tedd te is, bár nehéz, a’ mire intenek,
’S midőn fájdalmaid el-el-süllyesztenek,
’S az Ész veszteséged’ nagy voltát rajzolja,
’S hogy határ nélkül sírsz, ő még igazolja;
Kérdd a’ Szívtől, mit sug eggy homályos szent hit,
’S derítsd-fel elmédnek komoly képzelményit,
Csald-meg szemed’, ’s tagadd a’ mit az tisztán lát,
Hajlasz barátodnak ha fogadni szavát.
Mondd, hogy atyád még él, mert még él lelkednek,
’S vége a’ halálban nincsen az életnek;
Mondd: az a’ szebb és jobb kezdetét ott veszi,
A’ hol porhajlékát a’ lélek leteszi;
A’ mit eggy szép álom feste Scípiónak,
’S Pláto ’s Virgíl költe, mondd te is valónak:
’S meglát’d, a’ Szív csudát, ’s igen nagy csudát tész,
És hogy az nem rosszabb birtokunk mint az Ész.
Úgy van! még él atyád, barátja szívednek,
Körülötted lebeg, ’s tanúja tettednek.
Lát, midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél;
’S bár Teleki Károly volt hív anyád’ atyja,
Nevedet vérséged’ fénye ragyogtatja,
Nem az önmagadé! – lát, ’s örvend sorsának,
Hogy illy fiút ada házának ’s honjának.
Sírj, ’s ha barátodnak intését tűrheted,*
intését <…> tűrheted,
Szeressd a’ ragyogást, ’s valld-meg hogy szereted.
(Voltaire)
Igy sírt, ’s nem tagadta nagy*
tagadta <sz> nagy szíve’ sírását,Ki a’ Marathoni Vezér ragyogását,
’S a’ ragyogást csak a’ tettért, irígylette,
’S később élte ’s veszte által érdemlette.
Két út viszen oda, a’ hova szíved vágy;
Ne nézz csak vakító példát; nézzd ez mit hágy.
Homály is adhat fényt és a’ házi-élet,
Ha érdemek védik és a’ köz ítélet.
Felejtve lesznek majd korunk sok Nagyjai:
Nem soha Festetics, soha nem Ráday.
Néked osztályrészűl az a’ fényes juta,
Mellyen sok jó vésszel, sok rossz kényén futa.
Járd; de a’ Szírenek ellen óvd füledet,
’S ne tagadd-meg soha ál fényért tisztedet.
Bukj, ha kell, ’s kívánja szíved’ szent érzése –
Atyádnak, kit siratsz, erre hív intése.
| Hijába omlanak, barátom, könnyeid;
Atyád’ nem hozhatják-vissza nyögéseid.
Ércz sarkai a’ vad Halál’ kapujának
Soha nem nyilnak-meg halandó’ jajának.
Ebből áll a’ vadnak egész felelete:
A’ ki lesz, ide jut! Zeüsznek ez végzete.
Tűrd a’ mit tűrni kell, ’s leljen fájdalmában
Lelked vígasztalást ’s erőt önmagában.
A’ mi elmúlt, tekintsd örökre elmúltnak –
Igy kiált a’ Szükség ’s az Ész a’ búsúltnak.
Jó; de míg elfásulsz, áldd a’ Természetet,
Hogy a’ szenvedőnek lágy könnyet engedett.
Klopstock: Lindernde Thränen, euch gab die
Natur den menschlichen Elend…
Élt már Prometheusznak agyagból gyúrt míve,
De csak verni tudott, nem érzeni, szíve.
Homlokát illeté Pallasz világával,
Küprisz, a’ szép, keblét rózsálló ujával.
’S ím a’ buta agyag lát, eszmél és ítél,
Sohajt, szeret, gyűlöl, vágy, útál, fél, remél.
Igazán emberré csak az által leve,
A’ mit e’ kettőtől ajándékúl veve:
Észt, melly oltogassa a’ Szív’ vad égésit,
Érzést, melly fenyítse az Ész’ tévedésit.
Tedd te is, bár nehéz, a’ mire intenek,
’S midőn fájdalmaid el-el-süllyesztenek,
’S az Ész veszteséged’ nagy voltát rajzolja,
’S hogy határ nélkül sírsz, ő még igazolja,
Kérdd a’ Szívtől, mit sug eggy homályos szent hit,
’S derítsd-fel elmédnek komoly képzelményit;
Csald-meg szemed’, ’s tagadd a’ mit az tisztán lát,
Hajlasz barátodnak ha követni szavát.
Mondd, hogy atyád még él, mert még [é]l*
el Tollhiba, em. szívednek,’S vége a’ halálban nincsen az életnek;
Mondd: az a’ szebb és jobb kezdetét ott veszi,
A’ hol porhajlékát a’ lélek leteszi;
A’ mit eggy szép álom feste Scipiónak,
’S Pláto ’s Virgil költe,*
’S Plát<ó>o ’s Virgil <feste> A költe, a sor végére írva, sorbeli helyét jel mutatja. mondd te is valónak;’S meg lát’d, a’ Szív csudát, ’s igen nagy csudát tész,
És hogy az nem rosszabb birtokunk mint az Ész.
3. 2–4 sind ex Somnis Scipionis des Cicero.
Úgy van! még él atyád, barátja Szívednek;
Körülötted lebeg, ’s tanúja tettednek.
Lát, midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél;
’S bár Teleki Károly volt hív anyád’ atyja,
Neved’ csak vérséged’ fénye ragyogtatja,
Nem az önmagadé! – lát, ’s örül sorsának,
Hogy illy fiút hagya házának ’s honjának.
Sírj, és ha barátod’ intését tűrheted,
Szeressd a’ ragyogást, ’s valld-meg hogy szereted. 1
Die bezeichnete Stelle ist Voltaire abgeborgt: Romains, j’aime la gloire et ne veux point m’en taire. Igy sírt, ’s nem titkolta nagy Szíve’ sírását,
Ki a’ Marathoni Vezér’ ragyogását,
’S a’ ragyogásban a’ tettet*
ragyogásban <csak> a’ tettet irígylette,’S később élte ’s veszte által érdemlette.
Két út viszen oda, a’ hova Szíved vágy;
Ne nézzd a’ vakító példát: nézzd ez mit hágy.
Homály is adhat fényt, és a’ házi-élet,
Ha érdemek védik és a’ köz ítélet.
Felejtve lesznek majd korunk’*
majd <…> korunk’ sok Nagyjai:Nem soha Festetics, soha nem*
Festetics, <nem> soha nem Ráday.Néked osztályrészül az a’ fényes juta,
Mellyen sok rossz kényén, sok jó vésszel futa.
Járd, de a’ Szírenek ellen óvd*
ellen <…> óvd füledet,Ne tagadd meg soha ál fényért tisztedet.
Bukj, ha kell, ’s kívánja Szíved’ szent érzése –
Atyádnak, kit siratsz, erre hív intése.
| Hijába omlanak, barátom, könnyeid;
Atyád’ nem hozhatják-vissza nyögéseid.
Ércz sarkai a’ vad Halál kapujának
Soha nem nyilnak-meg halandó’ jajának.
Ebből áll a’ vadnak egész felelete:
A’ ki lesz, ide jut; Zeüsznek ez végzete.
Tűrd a’ mit tűrni kell, ’s leljen fájdalmában
Lelked vígasztalást ’s erőt önmagában.
A’ mi elmult, tekintsd örökre elmúltnak –
Így kiált a’ Szükség ’s az Ész a’ búsúltnak.
Jó; de míg elfásúlsz, áldd a’ Természetet,
Hogy a’ szenvedőnek lágy könnyet engedett.
Élt már Prometheusznak agyagból gyúrt míve,
De csak verni tudott, nem érzeni, szíve.
Homlokát illette Pallasz világával,
Küprisz, a’ szép, keblét rózsálló ujával,
’S ím a’ buta agyag lát, eszmél, és ítél,
Sohajt, szeret, gyűlől, vágy, útál, fél, remél.
Igazán emberré csak az által leve,
A’ mit ajándékban e’ kettőtől veve:
Észt, melly oltogassa a’ Szív’ vad égésit,
Érzést, melly fenyítse az Ész’ tévedésit.
Tedd te is, bár nehéz, a’ mire intenek,
’S midőn fájdalmaid el-el-süllyesztenek,
’S az Ész veszteséged’ nagy voltát rajzolja,
’S hogy határ nélkül sírsz ő még igazolja,
Kérdd a’ Szívtől, mit sug eggy homályos szent hit,
’S derítsd-fel elmédnek komoly képzelményit,
Csald-meg szemed’, ’s tagadd a’ mit az tisztán lát,
Hajlasz barátodnak ha fogadni szavát.
Mondd hogy atyád még él, mert még él szívednek,
’S vége a’ halálban nincsen*
halálban <még> nincsen az életnek; CiceronisMondd: az a’ szebb és jobb kezdetét ott veszi, Somnium
A’ hol porhajlékát a’ lélek leteszi; Scipionis*
A szavak egymás alá írva a versszak 2–4. sorai mellett.
A’ mit eggy szép álom feste Scípiónak,
’S Pláto ’s Virgil költött, mondd te is valónak:
’S meglát’d, a’ Szív csudát ’s igen nagy csudát tész,
És hogy az nem rosszabb birtokunk mint az Ész.
Ugy van! még él atyád, barátja lelkednek,
Körülötted lebeg ’s tanuja tettednek.
Lát, midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél;
Bár Teleki Károly volt hív anyád’ atyja,
Neved’ csak a’ vérség’ fénye ragyogtatja,
Nem az önmagadé! – lát, ’s örűl sorsának,
Hogy illy fiút hagya házának ’s honjának.
Sírj, ’s ha barátodnak intését tűrheted,
Szeressd a’ ragyogást, ’s valld-meg hogy szereted.
Igy sírt, ’s nem tagadta nagy szíve’ sírását,
Ki a’ Marathoni Vezér’ ragyogását,
’S a’ ragyogásban csak a’ tettet*
tettett Tollhiba, em. irígylette,’S később élte ’s veszte által érdemlette.
Két út viszen oda a’ hova szíved vágy;
Ne nézzd a’ vakító*
<csak a’> a’ vakító Az áth. szavak fölé írva. példát; nézzd Ez mit hágy.Homály is adhat fényt, és a’ házi-élet,
Ha érdemek védik és a’ köz ítélet.
Feledve lesznek majd korunk’ sok Nagyjai:
Nem soha Festetics, soha nem Ráday.
Néked osztály részűl az a’ fényes juta,*
Az utolsó hat sor, két részletben kilencven fokkal elforgatva a lap üresen maradt szélére van írva.
Mellyen sok rossz kényén, sok jó vésszel [f]uta.*
juta Tollhiba, em.
Járd; de a’ Szírenek ellen óvd füledet,
Ne tagadd-meg soha ál fényért tisztedet.
Bukj, ha kell, ’s kívánja szíved’ szent érzése –
Atyádnak, kit siratsz, erre hív intése.
| Hijába omlanak, barátom, könnyeid;
Atyád nem hozhatják-vissza nyögéseid.
Ércz sarkai a’ vad Halál’ kapujának
Soha nem nyilnak-meg halandó’ jajának.
Ebből áll a’ vadnak egész felelete:
A’ ki lesz, ide jut; Zeusznak ez végzete. az az: Ezt ig[…]*
A jegyzet további része a lap sérülése miatt nem olvasható.
Tűrd a’ mit tűrni kell, ’s leljen fájdalmában
Lelked vígasztalást ’s erőt ön magában.
A’ mi elmúlt, tekintsd örökre elmúltnak –
Igy kiált a’ szükség ’s az Ész a’ búsultnak.
Jó; de míg elfásúlsz, áldd a’ Természetet,
Hogy a’ szenvedőnek lágy könnyet engedett.
Élt már Prometheusznak agyagból gyúrt míve,
De csak verni tudott, nem érzeni, szíve.
Homlokát illeté Pallász világával,
Küprisz, a’ szép, keblét rózsálló ujával. az az a’ szép Küprisz. –
’S ím a’ buta agyag lát, eszmél és ítél Ez görög szóllás így.
Sohajt, szeret, gyűlől, vágy, útál, fél, remél.
Igazán emberré csak az által leve,
A’ mit ajándékúl e’ kettőtől veve:
Észt, melly oltogassa a’ szív’ vad égésit, Gróf Dezsőffy József gondol[…]
Érzést, melly fenyítse az Ész’ tévelygésit. Eggyik levelében írta azt n[…]
’s én méltónak néztem fel[…]*
A lap sérülése miatt a megjegyzés sorvégi szavai hiányoznak.
Tedd te is, bár nehéz, a’ mire intenek,
’S midőn fájdalmaid el-el-süllyesztenek,
’S az ész veszteséged’ nagy voltát rajzolja,
’S hogy mérték nélkül sírsz, ő még igazolja,
Kérdd a’ Szívtől, mit sug eggy homályos szent hit,
’s derítsd-fel elmédnek komoly képzelményit,
<’S meglát’d, a’ szív csudát, igen nagy csudát tész, Csald-meg szemed’, s’ tagadd a’
És hogy az nem rosszabb birtokunk mint az Ész.> mit az tisztán lát,
Hajlasz barátodnak ha követni szavát.*
Az áthúzott két sor mellé írva a két új sor.
Mondd, hogy atyád még él, mert még él szívednek,
’S vége a’ halálban nincsen az életnek;
Mondd: az a’ szebb és jobb kezdetét ott veszi, Cicero in Somnio Scipionis.*
A versszak első négy sora mellé írva.
A’ hol porhajlékát a’ lélek leteszi;
’S a’ mit eggy szép álom feste Scípiónak,
’S Plátó ’s Virgíl költe, mondd te is valónak,
’S meglát’d, a’ Szív csudát, ’s igen nagy csudát, tész,
És hogy az nem rosszabb birtokunk mint az Ész.
Ugy van! még él atyád, barátja szívednek,
Körülötted lebeg ’s tanúja tettednek.
Lát, midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,*
Zsigmondtól <születtél> eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél;
’S bár Teleki Károly volt hív anyád’ atyja,
Neved’ csak vérséged’ fénye ragyogtatja,
Nem az önmagadé! – lát, ’s örül sorsának,
Hogy illy fiút ada házának ’s honjának.
Sírj, ’s ha barátodnak intését tűrheted,
Szeressd a’ ragyogást, ’s valld-meg, hogy szereted. (Voltaire.)
Igy sírt, ’s nem tagadta nagy szíve’ sírását,
Ki a’ Marathoni Vezér’ (Miltiadesz) ragyogását,
’S a ragyogást csak a’ tettért irígylette,
’S később’ élte ’s holta által érdemlette. (Themistoclesz.)
Két út viszen oda, a’ hova szíved vágy,
Ne nézzd a’ vakító példát, nézdd ez mit hágy.
Homály is adhat fényt, és a’ házi-élet,
Ha érdemek védik, és a’ köz ítélet.
Feledve lesznek majd korunk*
majd <honunk> korunk sok’ Nagyjai:Nem soha Festetics, soha nem Ráday.
Neked osztályrészül az a’ fényes juta,
Mellyen sok rossz kényén, sok jó vésszel futa. NB.
Járd; de a’ Szírenek ellen óvd füledet,
Ne tagadd-meg soha ál fényért tisztedet.
Bukj, ha kell, ’s kívánja szíved szent érzése, – NB.
Atyádnak, kit siratsz, erre hív intése.
| (most Fő-Ispáni Administratora Közép-Szolnoknak,
testvérét az Expiarista Buczy Emíl tanította, kit B. Szepesy Ignatz Theol. Prof.vá tett Károly-Fejérvártt.) Hijába omlanak, barátom, könnyeid;
Atyád’ nem hozhatják-vissza nyögéseid.
Ércz sarkai a’ vad Halál’ kapujának
Soha nem nyilnak-meg halandó’ jajának.
A’ vadnak ebből áll egész felelete:
„A’ mi lett, ide jut. Zeüsznek ez végzete.”
Tűrd a’ mit tűrni kell, ’s leljen fájdalmában
Lelked vigasztalást ’s erőt önmagában.
A’ mi elmult, tekintsd örökre elmultnak,
Igy kiált a’ szükség ’s az Esz a’ búsúltnak.
Jó, de míg elfásúlsz, áldd a’ Természetet,
Hogy a’ szenvedőnek lágy sírást engedett.
Élt már Prometheusznak agyagból gyúrt míve;
De csak verni tudott, nem érzeni, szíve.
Homlokát illette Pallász világával,
Küprisz, a’ szép, keblét rózsálló ujával.
’S ím a’ buta agyag lát, eszmél, és ítél,
Sohajt, szeret, gyűlől, vágy, útál, fél, remél.
Igazán emberré csak az által leve,
A’ mit e’ kettőtől ajándékúl veve:
Észt, melly oltogassa a’ Szív’ vad égésit,
Érzést, melly fenyítse az Ész’ tévedésit.
Tedd te is, bár nehéz, a’ mire intenek,
’S midőn fájdalmaid el-el-süllyesztenek,
’S az Ész veszteséged’ nagy voltát rajzolja,
’S hogy határ nélkül sírsz, ő még igazolja,
Kérdd a’ Szívtől, mit sug eggy homályos szent hit,
’S derítsd-fel elmédnek komoly képzelményit.
Csald-meg szemed’, ’s tagadd, a’ mit az tisztán lát,
Hajolsz barátodnak ha fogadni szavát.
Mondd, hogy atyád még él, mert még él szívednek,
’S vége a’ halálban nincsen az életnek;
Mondd, az a’ szebb és jobb kezdetét ott veszi,
Hol porond hajlékát a’ lélek leteszi;
A’ mit eggy szép álom feste Scípiónak, (Cicer. Somn. Scip.)
’S Pláto ’s Virgíl tanít, mondd te is valónak,
’S meglát’d, a’ Szív csudát, ’s igen nagy csudát tész,
És hogy az nem rosszabb birtokunk mint az Ész.
Úgy van! még él atyád, barátja lelkednek,
Körülötted lebeg, ’s tanúja tettednek.
Lát, midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél;
’S bár Teleki Károly volt anyádnak atyja,
Nevedet csak véreid’ fénye ragyogtatja,
Nem az önmagadé! – Lát, ’s örül sorsának,
Hogy illy fiat ada házának ’s honjának.
Sírj, ’s ha barátodnak intését tűrheted:
Szeressd a’ ragyogást, ’s valld meg hogy szereted.
Ezen utolsó nagy sort Voltaire mondatja Ciceróval. Nem ismerek franczia Verset,
mellyben több nagyság legyen. Igazán Római gondolkozás.
Romains! | j’| aime | la gloire, | et | ne | veux | m’en | point | taire.
Quirites, | ego | amo | gloriam | et | non | volo | me de eo | plane | tacere.
Midőn először olvastam, megrándúltak minden ereim.*
A betoldás utolsó mondata a verssorvégek mellé írva.
Így sírt, ’s nem titkolá nagy szíve’ sírását,*
szíve’ <…> sírását,
Ki a’ Marathoni Vezér’ ragyogását,
’S a’ ragyogást csak a’ tettért irígylette,
’S később élte ’s veszte által érdemlette.
Két út viszen oda, a’ hova szíved vágy;
Ne nézz csak vakító példát, nézzd, az mit hágy.
Homály is adhat fényt, és a’ házi élet,
Ha érdemek védik és a’ köz ítélet.
Feledve lesznek majd hazánk’ sok Nagyjai,
Nem soha Festetics, soha nem Ráday.
Néked osztályrészűl az a’ fényes juta,
Mellyen sok rossz kényén, sok jó vésszel futa.
Járd, de a’ Szírenek ellen óvd füledet,
Ne tagadd-meg soha csillámért tisztedet.
Haladj-elő, ’s boríts homályba másokat,
Nyugtod múlja-felül lármás halálokat;
De bukj is, ha hagyja szíved’ szent érzése.
Atyádnak, kit siratsz, erre hí intése.
| Hijába omlanak, barátom, könnyeid;
Atyád’ nem hozhatják-vissza nyögéseid.
Ércz sarkai a’ vad Halál’ kapujának
Soha nem nyilnak-meg halandó’ jajának.
A’ vadnak ebből áll egész felelete:
„A’ ki lett, ide jut; Zeüsznek ez végzete.”
Tűrd a’ mit tűrni kell, ’s leljen fájdalmában
Lelked vígasztalást ’s erőt önmagában.
A’ mi elmúlt, tekintsd örökre elmúltnak;
Így kiált a’ Szükség ’s az Ész a’ búsúltnak.
Jó, de míg elfásúlsz, áldd a’ Természetet,
Hogy a’ szenvedőnek lágy sírást engedett.
Élt már Prometheusznak agyagból gyúrt míve;
De csak verni tudott, nem érzeni szíve.
Homlokát illette Pallász világával,
Küprisz, a’ szép, keblét rózsáló ujával;
’S ím a’ buta agyag lát, eszmél, és ítél,
Sohajt, szeret, gyűlől, vágy, útál, fél, remél.
Igazán emberré csak az által leve,
A’ mit e’ kettőtől ajándékúl veve:
É s z t, melly oltogassa a’ Szív’ vad égésit,
É r z é s t, melly fenyítse az Ész’ tévedésit.
Tedd te is, bár nehéz, a’ mire intenek,
’S midőn fájdalmaid el-el-süllyesztenek,
’S az Ész veszteséged’ nagy voltát rajzolja,
’S hogy határ nélkül sírsz, ő még igazolja;
Kérdd a’ szívtől, mit sug eggy homályos szent hit,
’S derítsd-fel elmédnek komoly képzelményit;
Csald-meg szemed’, ’s tagadd, a’ mit az tisztán lát,
Hajlasz barátodnak ha fogadni szavát.
Mondd, hogy atyád még él, mert még él szívednek,
’S vége az halálban nincsen az életnek.
Mondd, az a’ szebb és jobb kezdetét ott veszi,
Hol porond-hajlékát a’ lélek leteszi.
A’ mit eggy szép álom feste Scípiónak,
’S Plátó ’s Virgíl költött, nézzd te is valónak;
’S meglát’d a’ Szív csudát, ’s igen nagy csudát tész’
És hogy az nem roszszabb birtokunk mint az Ész.1
Lássd Guzmicsnak szép és jóltévő Értekezését a’ Gondviselésről, a’ Tudom. Gyűjtem. 1827. Kötet VII. lap 3.
Úgy van; még él atyád, barátja lelkednek,
Körülötted lebeg, ’s tanúja tettednek.
Lát midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél;
’S bár Teleki Károly volt anyádnak atyja,
Nevedet csak véreid’ fénye ragyogtatja,
Nem az ön-magadé! Lát, ’s örül sorsának,
Hogy illy fiat ada házának ’s honjának.
Sírj, ’s ha barátodnak intését tűrheted,
Szeressd a’ ragyogást, ’s valljad hogy szereted.
Így sírt, ’s nem titkolá nagy szíve’ sírását,
Ki a’ Marathoni Vezér’ ragyogását,
’S a’ ragyogást csak a’ tettért irígylette,
’S később élte ’s veszte által érdemlette.
Két út viszen oda, a’ hova szíved vágy;
Ne nézz csak vakító példát, nézzd, ez mit hágy.
Homály is adhat fényt, és a’ házi élet,
Ha érdemek védik és a’ köz ítélet.
Feledve lesznek majd hazánk’ sok Nagyjai,
Nem soha Festetics, soha nem Ráday.
Néked osztály-részűl az a’ fényes juta,
Mellyen sok rosz’ kényén, sok jó vészszel futa.
Járd, de a’ Szírenek ellen óvd füledet,
Ne tagadd-meg soha csillámért tisztedet.
Haladj-elő, ’s boríts homályba másokat,
Nyugtod múlja-felül lármás halálokat.
De bukj is, ha hagyja szíved’ szent érzése.
Atyádnak, kit siratsz, erre hí intése.
| Hijába omlanak, barátom, könnyeid;
Atyád’ nem hozhatják vissza nyögéseid.
Ércz sarkai a’ vad Halál’ kapujának
Soha nem nyilnak-meg halandók’ jajának.
A’ vadnak ebből áll egész felelete:
A’ ki lesz, ide jut; Zeüsznek ez végzete.
Tűrd a’ mit tűrni kell, ’s leljen fájdalmában
Lelked vígasztalást ’s erőt önmagában.
A’ mi elmúlt, tekintsd örökre elmúltnak,
Így kiált a’ Szükség ’s az Ész a’ búsúltnak.
Jó;, de míg elfásúlsz, áldd a’ Természetet,
Hogy a’ szenvedőnek lágy sírást engedett.
Élt már Prometheusznak agyagból gyúrt míve,
De csak verni tudott, nem érezni szíve.
Homlokát illette Pallasz világával,
Küprisz, a’ szép, keblét rózsáló újával,
’S ím a’ buta agyag lát, eszmél, és ítél,
Sohajt, szeret, gyűlől, vágy, útál, fél, remél.
Igazán emberré csak az által leve,
A’ mit e’ kettőtől ajándékúl veve:
É s z t, melly oltogassa a’ Szív’ vad égésit,
É r z é s t, melly fenyítse az Ész’ tévedésit.
Tedd te is, bár nehéz, a’ hova intenek;
’S midőn fájdalmaid el el süllyesztenek,
’S az Ész veszteséged’ nagyvoltát rajzolja,
’S hogy határ nélkül sírsz, ő még igazolja,
Kérdd a’ szívtől, mit súg egy homályos szent hit,
’S derítsd-fel elmédnek komoly képzelményit;
Csald-meg szemed, ’s tagadd a’ mit az tisztán lát,
Hajlasz barátodnak ha fogadni szavát.
Mondd, hogy atyád még él, mert még él szívednek,
’S vége az halálban nincsen az életnek;
Mondd, az a’ szebb és jobb kezdetét ott veszi,
Hol porondhajlékát a’ lélek leteszi;
’S a’ mit eggy szép álom feste Scípiónak,
’S Plátó ’s Virgíl költött, mondd te is valónak;
’S meglátd, a’ S z í v csudát ’s igen nagy csudát tész,
És hogy az nem rosszabb birtokunk mint az É s z.
Úgy van, még él atyád, barátja lelkednek,
Körülötted lebeg ’s tanúja tettednek.
Lát midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél;
’S bár Teleki Károly volt anyádnak atyja,
Nevedet csak véreid’ fénye ragyogtatja,
Nem az önmagadé! Lát, ’s örül sorsának,
Hogy illy fiat ada házának ’s honjának.
Sírj, ’s ámbár a’ hiú csillogót megveted,
Szeressd a’ ragyogást, ’s valljad hogy szereted.
Így sírt, ’s nem titkolá nagy szíve’ sírását,
Ki a’ Marathoni Vezér’ ragyogását,
’S a’ ragyogást csak a’ tettért irígylette,
’S később élte ’s veszte által érdemlette.
Két út viszen oda, a’ hova szíved vágy;
Ne nézz csak vakító példát, nézd ez mit hágy.
Homály is adhat fényt és a’ házi élet,
Ha érdemek védik és a’ köz ítélet.
Feledve lesznek majd hazánk’ sok Nagyjai,
Nem soha Festetics, soha nem Ráday.
Néked osztályrészűl az a’ fényes juta,
Mellyen sok rossz kényén, sok jó vészszel futa.
Járd, de a’ Szírenek ellen óvd füledet, –
Ne tagadd-meg soha csillámért tisztedet.
Haladj-elő, ’s boríts homályba másokat,
Nyugtod múlja felül lármás halálokat;
De bukj is, ha hagyja szíved’ szent érzése –
Atyádnak, kit siratsz, erre hí intése.
|