Hijába omlanak, barátom, könnyeid;
Atyád’ nem hozhatják-vissza nyögéseid.
Ércz sarkai a’ vad Halál’ kapujának
Soha nem nyilnak-meg halandó’ jajának.
Ebből áll a’ vadnak egész felelete:
A’ ki lesz, ide jut! Zeüsznek ez végzete.
Tűrd a’ mit tűrni kell, ’s leljen fájdalmában
Lelked vígasztalást ’s erőt önmagában.
A’ mi elmúlt, tekintsd örökre elmúltnak –
Igy kiált a’ Szükség ’s az Ész a’ búsúltnak.
Jó; de míg elfásulsz, áldd a’ Természetet,
Hogy a’ szenvedőnek lágy könnyet engedett.
Klopstock: Lindernde Thränen, euch gab die
Natur den menschlichen Elend…
Élt már Prometheusznak agyagból gyúrt míve,
De csak verni tudott, nem érzeni, szíve.
Homlokát illeté Pallasz világával,
Küprisz, a’ szép, keblét rózsálló ujával.
’S ím a’ buta agyag lát, eszmél és ítél,
Sohajt, szeret, gyűlöl, vágy, útál, fél, remél.
Igazán emberré csak az által leve,
A’ mit e’ kettőtől ajándékúl veve:
Észt, melly oltogassa a’ Szív’ vad égésit,
Érzést, melly fenyítse az Ész’ tévedésit.
Tedd te is, bár nehéz, a’ mire intenek,
’S midőn fájdalmaid el-el-süllyesztenek,
’S az Ész veszteséged’ nagy voltát rajzolja,
’S hogy határ nélkül sírsz, ő még igazolja,
Kérdd a’ Szívtől, mit sug eggy homályos szent hit,
’S derítsd-fel elmédnek komoly képzelményit;
Csald-meg szemed’, ’s tagadd a’ mit az tisztán lát,
Hajlasz barátodnak ha követni szavát.
Mondd, hogy atyád még él, mert még [é]l
*el Tollhiba, em.
szívednek,
’S vége a’ halálban nincsen az életnek;
Mondd: az a’ szebb és jobb kezdetét ott veszi,
A’ hol porhajlékát a’ lélek leteszi;
A’ mit eggy szép álom feste Scipiónak,
’S Pláto ’s Virgil költe,
*’S Plát<ó>o ’s Virgil <feste> A költe, a sor végére írva, sorbeli helyét jel mutatja.
mondd te is valónak;
’S meg lát’d, a’ Szív csudát, ’s igen nagy csudát tész,
És hogy az nem rosszabb birtokunk mint az Ész.
3. 2–4 sind ex Somnis Scipionis des Cicero.
Úgy van! még él atyád, barátja Szívednek;
Körülötted lebeg, ’s tanúja tettednek.
Lát, midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél;
’S bár Teleki Károly volt hív anyád’ atyja,
Neved’ csak vérséged’ fénye ragyogtatja,
Nem az önmagadé! – lát, ’s örül sorsának,
Hogy illy fiút hagya házának ’s honjának.
Sírj, és ha barátod’ intését tűrheted,
Szeressd a’ ragyogást, ’s valld-meg hogy szereted.
1Die bezeichnete Stelle ist Voltaire abgeborgt:
Romains, j’aime la gloire et ne veux point m’en taire.
Igy sírt, ’s nem titkolta nagy Szíve’ sírását,
Ki a’ Marathoni Vezér’ ragyogását,
’S a’ ragyogásban a’ tettet
*ragyogásban <csak> a’ tettet
irígylette,
’S később élte ’s veszte által érdemlette.
Két út viszen oda, a’ hova Szíved vágy;
Ne nézzd a’ vakító példát: nézzd ez mit hágy.
Homály is adhat fényt, és a’ házi-élet,
Ha érdemek védik és a’ köz ítélet.
Felejtve lesznek majd korunk’
*majd <…> korunk’
sok Nagyjai:
Nem soha Festetics, soha nem
*Festetics, <nem> soha nem
Ráday.
Néked osztályrészül az a’ fényes juta,
Mellyen sok rossz kényén, sok jó vésszel futa.
Járd, de a’ Szírenek ellen óvd
*ellen <…> óvd
füledet,
Ne tagadd meg soha ál fényért tisztedet.
Bukj, ha kell, ’s kívánja Szíved’ szent érzése –
Atyádnak, kit siratsz, erre hív intése.