Hijába omlanak, barátom, könnyeid,
Atyád’ nem hozhatják-vissza nyögéseid.
Ércz sarkai a’ vad Halál’ kapujának
Soha nem nyilnak-meg halandó’ jajának.
Ebből áll a’ vadnak egész felelete:
A’ mi lesz, ide jut; Zeüsznek ez végzete.
Tűrd a’ mit tűrni kell, ’s leljen fájdalmában
Lelked vígasztalást ’s erőt önmagában.
A’ mi elmúlt, tekintsd örökre elmúltnak –
Igy kiált a’ Szükség ’s az Ész a’ búsúltnak,
Jó; de míg elfásúlsz, áldd a’ Természetet,
Hogy a’ szenvedőnek lágy könnyet engedett.
Élt már Prometheusznak agyagból gyúrt míve,
De csak verni tudott, nem érzeni, szíve.
Homlokát illette Pallász világával,
Küprisz, a’ szép, keblét rózsálló ujával.
’S ím a’ buta agyag lát, eszmél és ítél,
Sohajt, szeret, gyűlől, vágy, útál, fél, remél.
Igazán emberré csak az által leve,
A’ mit e’ kettőtől ajándékúl veve:
Észt, melly oltogassa a’ Szív’ vad égésit,
Érzést, melly fenyítse az Ész’ tévedésit.
Tedd te is, bár nehéz, a’ mire intenek,
’S midőn fájdalmaid el-el-süllyesztenek,
’S az Ész veszteséged’ nagy voltát rajzolja,
’S hogy határ nélkül sírsz, ő még igazolja,
Kérdd a’ Szívtől, mit sug eggy homályos szent hit,
’S derítsd-fel elmédnek komoly képzelményit,
Csald-meg szemed’, ’s tagadd a’ mit az tisztán lát,
Hajlasz barátodnak ha fogadni szavát.
Mondd, hogy atyád még él, mert még él szívednek,
’S vége a’ halálban nincsen az életnek;
Mondd: az a’ szebb és jobb kezdetét ott veszi,
A’ hol porhajlékát a’ lélek leteszi;
A’ mit eggy szép álom feste Scipiónak, (Cicerónál)
’S Pláto ’s Virgíl költe, mondd te is valónak,
’S meglát’d, a’ Szív csudát, ’s igen nagy csudát tész,
És hogy az nem rosszabb birtokunk mint az Ész.
Úgy van! még él atyád, barátja lelkednek,
Körülötted lebeg, ’s tanúja tettednek.
Lát, midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél;
’S bár Teleki Károly volt hív anyád’ atyja,
Neved’ csak vérséged’ fénye ragyogtatja,
Nem az önmagadé! – lát, ’s örvend sorsának,
Hogy illy fiút ada házának ’s honjának.
Sírj, ’s ha barátodnak intését tűrheted,
Szeressd a’ ragyogást, ’s valld-meg hogy szereted.
Igy sírt, ’s nem titkolta nagy szíve’ sírását,
Ki a’ Marathoni Vezér’ ragyogását,
’S a’ ragyogást csak a’ tettért irígylette,
’S később élte ’s veszte által érdemlette.
Két út viszen oda, a’ hova szíved vágy,
Ne nézz csak vakító példát; nézzd Ez mit hágy.
A’ homály is ád fényt, és a’ házi-élet,
Ha érdemek védik és a’ köz ítélet.
Felejtve lesznek majd korunk’ sok Nagyjai:
Nem soha Festetics, soha nem Ráday.
Néked osztályrészűl az a’ fényes juta,
Mellyen sok rossz kényén, sok jó vésszel futa.
Járd, de a’ Szírenek ellen óvd füledet,
’S ne tagadd-meg soha ál fényért tisztedet.
Bukj, ha kell, ’s kívánja szíved’ szent érzése –
Atyádnak, kit siratsz, erre hív intése.