Hijába omlanak, barátom, könnyeid;
Atyád’ nem hozhatják-vissza nyögéseid.
Ércz sarkai a’ vad Halál kapujának
Soha nem nyilnak-meg halandó’ jajának.
Ebből áll a’ vadnak egész felelete:
A’ ki lesz, ide jut; Zeüsznek ez végzete.
Tűrd a’ mit tűrni kell, ’s leljen fájdalmában
Lelked vígasztalást ’s erőt önmagában.
A’ mi elmult, tekintsd örökre elmúltnak –
Így kiált a’ Szükség ’s az Ész a’ búsúltnak.
Jó; de míg elfásúlsz, áldd a’ Természetet,
Hogy a’ szenvedőnek lágy könnyet engedett.
Élt már Prometheusznak agyagból gyúrt míve,
De csak verni tudott, nem érzeni, szíve.
Homlokát illette Pallasz világával,
Küprisz, a’ szép, keblét rózsálló ujával,
’S ím a’ buta agyag lát, eszmél, és ítél,
Sohajt, szeret, gyűlől, vágy, útál, fél, remél.
Igazán emberré csak az által leve,
A’ mit ajándékban e’ kettőtől veve:
Észt, melly oltogassa a’ Szív’ vad égésit,
Érzést, melly fenyítse az Ész’ tévedésit.
Tedd te is, bár nehéz, a’ mire intenek,
’S midőn fájdalmaid el-el-süllyesztenek,
’S az Ész veszteséged’ nagy voltát rajzolja,
’S hogy határ nélkül sírsz ő még igazolja,
Kérdd a’ Szívtől, mit sug eggy homályos szent hit,
’S derítsd-fel elmédnek komoly képzelményit,
Csald-meg szemed’, ’s tagadd a’ mit az tisztán lát,
Hajlasz barátodnak ha fogadni szavát.
Mondd hogy atyád még él, mert még él szívednek,
’S vége a’ halálban nincsen
*halálban <még> nincsen
az életnek;
Ciceronis
Mondd: az a’ szebb és jobb kezdetét ott veszi, Somnium
A’ hol porhajlékát a’ lélek leteszi;
Scipionis
*A szavak egymás alá írva a versszak 2–4. sorai mellett.
A’ mit eggy szép álom feste Scípiónak,
’S Pláto ’s Virgil költött, mondd te is valónak:
’S meglát’d, a’ Szív csudát ’s igen nagy csudát tész,
És hogy az nem rosszabb birtokunk mint az Ész.
Ugy van! még él atyád, barátja lelkednek,
Körülötted lebeg ’s tanuja tettednek.
Lát, midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél;
Bár Teleki Károly volt hív anyád’ atyja,
Neved’ csak a’ vérség’ fénye ragyogtatja,
Nem az önmagadé! – lát, ’s örűl sorsának,
Hogy illy fiút hagya házának ’s honjának.
Sírj, ’s ha barátodnak intését tűrheted,
Szeressd a’ ragyogást, ’s valld-meg hogy szereted.
Igy sírt, ’s nem tagadta nagy szíve’ sírását,
Ki a’ Marathoni Vezér’ ragyogását,
’S a’ ragyogásban csak a’ tettet
*tettett Tollhiba, em.
irígylette,
’S később élte ’s veszte által érdemlette.
Két út viszen oda a’ hova szíved vágy;
Ne nézzd a’ vakító
*<csak a’> a’ vakító Az áth. szavak fölé írva.
példát; nézzd Ez mit hágy.
Homály is adhat fényt, és a’ házi-élet,
Ha érdemek védik és a’ köz ítélet.
Feledve lesznek majd korunk’ sok Nagyjai:
Nem soha Festetics, soha nem Ráday.
Néked osztály részűl az a’ fényes juta,
*Az utolsó hat sor, két részletben kilencven fokkal elforgatva a lap üresen maradt szélére van írva.
Mellyen sok rossz kényén, sok jó vésszel [f]uta.
*
juta Tollhiba, em.
Járd; de a’ Szírenek ellen óvd füledet,
Ne tagadd-meg soha ál fényért tisztedet.
Bukj, ha kell, ’s kívánja szíved’ szent érzése –
Atyádnak, kit siratsz, erre hív intése.