Még a’ praetexta lebdes válladon,
Ambróziát önt fürtös üstöked,
’S gyöngéd orczádon ’s e’ kis száj körül
Rózsák virítnak, mint az Ámoréin,
Legszebb, legbájosbb Ámor önmagad.
’S íme a’ gynaeceum’ csöndes rejtekéből
Kiszökve, már a’ vérmezőre futsz,
Hogy ott azok köztt léphess-fel, kik az
Ádáz halálnak mennek ellenébe.
Gyermek, mi ez? ’S te azt hiszed talán,
Hogy itt az a’ harcz vészi kezdetét,
A’ mellyet eggykorúid, a’ tavasz’
Virággal elborított hantjain,
Örömre gyúladozva indítanak?
Te úgy hiszed talán, hogy itt elég lesz
Szeg csődörödnek hátán a’ szerint
Rengetni a’ földet, mint midőn az ifjabb
Caesárt és Armidórt, nemek’ fő díszeit,
’S a’ hattyunyakkal, melly veszélyt hozott
Lédára, most is büszke Júpitert,
’S a’ nagyserényű vén Bucéphaluszt,
Ki még is ifju az édes kis tehernek,
’S Brútuszt, a’ talpverőt, és Pittet, Foxot,
Egymásnak itt is ellenségeiket,
A’ Hippodrómban addig fékezed,
Míg a’ kelő port a’ tajték eloltja,
Melly a’ kifáradt ló’ inán lefoly?
Oh! élj korodhoz illő kényeidnek!
A’ melly dologra kelnek társaid,
Az férjfilelket kíván ’s férjfikart.
Dicső atyádnak gondos bölcsesége
’S példája benned mit tettek ’s tehettek,
Azt én igen jól értem. Nem tanultad
Te őkörűle, Tízet ’s másfelet
’S Pácsit miként tégy, ’s a’ bohó Pagátot –
Oh, melly öröm, ’s melly ész! elfogni, hogy
Fogát csikarva kél-fel titkolója,
’S átkozza az őtet üldöző Szerencsét,
És a’ napot melly szűlte, míg köre
A’ győzedelmesnek paeánt kiált.
Sem a’ mit a’ nagy házak’ gyermeki,
Atlászai eggykor honnunknak! legelső
Gonddal tanulnak, hogy zsilléjeken
Két sorban álljon é, vagy eggyben, a’ gomb,
’S nankín legyen most, bársony majd nadrágok;
’S kravátjokat bodorral kell e még,
Vagy már bodor nélkül, megkötniek.
Te nem tanultad ezt, és nem tudod:
Ez a’ Komornyik’ gondja, ’s a’ Szabódé.
Ezek helyett én tégedet Zsibónak
Laráriumában, tűzpadod körül,
Atyád’ beszédét, ’s a’ kedvelt Vendégét,
Már messze túl az éjfél’ nyúgalomra-
Szóllító órájin, el nem telhető
Gyönyörködéssel láttalak, fülelni.
Hijába hinté Morpheusz altató
Mákját szemedre; meg nem zsibbadott az.
’S mint hűltem-el, midőn a’ kis fiu,
Ki atyja’ térdein nyájasan fetrengve,
Egyedül lovában látszott élni, mellyet
Tanult kezekkel a’ gyertyák’ viasz-
Csordúlataiból képze, lángba költ
A’ Consul ellen, a’ ki megfeledvén
Hogy ő elébb volt atyja gyermekeinek
Mint Consul, őket bárd alá vetette,
’S társára nem tolta a’ Bírói tisztet.
Ím teljesedni látom a’ mit akkor,
A’ gyermekférjfitól örvendve vártam:
Te, még öt év után legény, atyád’
Megyéje’ harczolójit már vezérled,
’S tanítod, mint kell veszni szép halállal.
Elhunyt öseidnek szent árnyékaik,
Kiket hazánk Védistenségei közzé
Tisztelve vitt, mert készek voltak értte
Letenni lelkeiket, gerjeszthetik
Keblednek szép tüzét, hogy a’ Dicsőség’
Sziklás ösvényén nyomdokaikba hágj.
De a’ hazáért nem csak veszni szép:
Szép élni is öértte; ’s a’ melly ágat
Minerva tört a’ néki-szentelt fáról
Atyád’ nagylelkü anyja’ homlokára,
Az nem kevésbbé méltó leghevesbb
Esdekletidre, mint a’ melly Ferencznek
Készűlt zászlójit ékesíteni.
A’ koczka meg van vetve. Menj tehát,
’S Vezér atyádnak bajnokjobbja mellett
Küszdj a’ Dicsőség’ fényes nimbuszáért.
’S ha Mársz haragra gyúlad ellened,
Hogy véle szembe kelni bátorodtál,
’S fejedre rántja villámpallosát:
Oh, fogjon Aphrodite védködébe!
’S ő, a’ ki Páriszt a’ harcz’ vésze közzűl
Elkapta, kapjon-el most téged is!