Még a’ praetexta repdes válladon,
Ambróziát lehell szép üstököd,
’S gyengéd orczádon ’s e’ kis száj körűl
Rózsák virítnak, mint az Ámorén,
Legszebb, legbájosbb Ámor önn-magad!
’S ím a’ gynaeceum’ csendes rejtekéből
Kiszökve, már a’ vérmezőre futsz,
Hogy ott azokhoz csatlhassad magad’,
Kik a’ halálnak mennek ellenébe.
Gyermek, mi ez? ’s te azt hiszed talán,
Hogy itt az a’ harcz vészi kezdetét,
A’ mellyet eggykorújid a’ tavasz’
Virággal-elhintett pázsitjain,
Örömre gyúladozva, indítanak?
Azt véled é, hogy itt elég leszen,
Szeg csődörödnek hátán a’ szerént
Rengetni a’ földet, mint midőn az ifjabb
Caesárt és Armidórt, nemeknek díszeit,
’S a’ görbűlt nyakkal, melly veszélyt hozott
Lédára, most is büszke Júpitert,
’S a’ nagyserényű vén Bucephalust,
Ki még ifjú a’ kedves kis tehernek,
’S Brútust, a’ talpverőt, és Pittet ’s Foxot,
Egymásnak itt is ellenségeit,
A’ stádiumban addig fékezed,
Míg a’ föveny’ porát eloltja a’ tajték,
Melly a’ kifáradt ló’ inán lefoly?
Oh élj korodhoz-illő kényeidnek!
A’ melly munkára itt ezek felűltek,
Az férjfi-lelket kíván, ’s férjfi-kart.
Dicső atyádnak gondos bölcsesége,
És még inkább példája mit tehettek,
’S mit tettek, azt én jól tudom. Te nem
Tanúltad Őkörűltte mint kellessék
Tizenkettődfelet csinálni, ’s a’ pagátot
– Melly ész és melly öröm! – elfogni, hogy
Fogat-csikarva kél-fel titkolója,
’S átkozza az őtet-üldöző szerencsét
És a’ napot melly szűlte, míg a’ kettő
A’ győzedelmesnek paeánt kiált.
Sem a’ mit fényesbb házaink’ gyermeki,
Atlási eggykor honnunknak, legelső
Gonddal tanúlni szoktak, hogy nadrágok
Kaz’mír legyen vagy nankín, és gillétjeken
Két sorral álljon e vagy eggyel a’ gomb?
’S cravátjokat bodorral kell e még is
Vagy már bodor nélkűl megkötniek?
Te nem tanúltad ezt, és nem tudod.
Ez a’ Komornyik’ dolga ’s a’ szabódé.
Ezek helyett én téged a’ Zsibó’
Laráriumában, a’ tűz’ szent fényénél,
Atyád’ beszédit és Vendégiét,
Már messze túl az éjfél’ nyúgalomra-
Szóllító órájin, el nem telhető
Gyönyörködéssel, láttalak, fülelni.
Hijába hinté Morpheus altató
* Morpheus <melly> altató
Mákjait szemedre; nem zsibbadt-meg az.
’S mint hűltem-el, midőn a’ kis fiú,
Ki, atyja’ térdén nyájasan fetrengvén,
Egyedűl lovában látszott élni, mellyet
Tanúlt kezekkel a’ gyertyák’ viasz
Olvadványaiból képze, vádra költ
A’ Consul ellen, a’ ki, megfeledvén
Hogy ő elébb volt atyja gyermekeinek
*gyermekeinek Az ei é-ből javítva.
Mint Consul, őket bárd alá vetette,
’S a’ kínos tisztet másra nem tolá!
Látlak miként lépsz színre, ’s csak kilencz
Esztendős Átilánk, az áltatásnak
Úgy kára nélkűl, mint az Aeschylus’
Színjén a’ férjfimaszk az asszonyrollát,
Mint játszád bámúlást-érdemlő tűzzel
Majd a’ nagy-bajnokot, majd a’ nagy-embert.
Látlak miként szóllítád-meg Zilaj’tt,
Atyád’ megyéje’ gyűlésén, tanácsok’
Elkezdődése előtt, a’ Rendeket,
Hogy ők a’ kisded új Papíriust
Benn lenni tűrjék-el, mint Róma amazt.
’S ím teljesedni látom a’ mit ők
Előadásod’ ígéző hatalma
’S szemérmes bátorságod által el-
Bájolva, tőled örvendéssel vártak.
Szolnoknak, melly atyád’ vezérkarjától
*vezér<kezéto>karjától
Függ mind a’ béke’ mind a’ had’ dolgában,
Te, még öt év után legény, vezérled,
Lélekben bajnokférjfi már, eggy százát.
’S alattvalóid a’ pelyhetlen állú
Kis Tiszttől vesznek bátor férjfilelket.
De bátor férjfilelked lelhet e
Kész teljesítőt a’ még gyermekkarban?
’S elég a’ Tisztnek csak gyúlasztani
A’ tőle-függő serget? vagy példával
Kell inkább éreztetnie, hogy ő
Azért legelső, mert legérdemesbb?
Nagy Őseidnek szent árnyékaik,
Kiket hazánk Véd-Istenségei közzé
Tisztelve vitt, mert készek voltak értte
Letenni lelkeiket, gerjeszthetik
Mellyednek szép tüzét, hogy a’ Dicsőség’
Sziklás ösvényén nyomdokaikba hágj.
De a’ hazáért nem csak veszni szép:
Szép élni is őértte; ’s a’ melly ágat
Minerva tört a’ néki-szentelt fáról
Atyád’ nagylelkű anyja’ homlokára,
Az nem kevésbbé méltó leghevesbb
Óhajtásidra, mint a’ melly Ferencznek
Készűlt zászlójit ékesíteni.
A’ koczka meg van vetve. Menj tehát,
’S vezér-atyádnak bajnokjobbja mellett
Küszdj a’ Dicsőség’ fényes nimbusáért.
’S ha Márs haragra gyúlad ellened,
Hogy véle szembe-kelni mérészlettél,
’S fejedre rántja villám-pallosát,
*<gyilkos> villám-pallosát A villám- az áth. szó fölé írva
Oh, fogjon úgy Cythére véd-ködjébe,
’S ő, a’ ki Párist a’ harcz’ vészeiből
Kikapta, kapjon most ki téged is!