Leányka, dalt! de ne mint eddig dallál,
Becsűletet azzal sokat nem vallál.
Gajdolj, ha kell; de úgy, hogy mindenek,
Tudósok ’s Nemtudósok értsenek.
Nem élünk mi Athénben, nem Rómában;
Mit dúdolsz hát görög ’s deák szchémában?
Az a’ külszín, higyd-el, csak flosculusch;
Parturiunt, ’s lesz ridiculusch musch.
Szólj igazat: te is vágysz tetszeni;
Költőink közt szeretnél fényleni.
Akard, ’s megvan; légy újra az, a’ mi voltál,
Szólj a’ szerint, a’ hogy régebben szóltál;
Új szót ne gyárts, az ókat ne keressd,
A’ francziát, a’ dájcsot ne kövessd;
Beszédednek adj bájt, adj könnyüséget,
Adj rendidnek hasonló-hangú véget.
Kap a’ manó, nem más, a’ verseken,
Ha nehezek, ’s rím nem cseng végeken!
De te pirúlsz megfutni a’ könnyü pályát,
Hol X szedett koszorújába – zsályát;
Jó, verd tehát bilincsekre magad’,
’S a’ verselés’ dühe ha megragad,
Zsongásidban vedd Rádayt vezérnek,
Mérd a’ mit az olasz ’s francz ’s német mérnek;
Cserélj nehéz és könnyű tagokat,
A’ rímekben nő ’s hím hangzásokat.
Így lesz neved, Múzsácskám! a’ Parnasszon:
– Örűlj neki! – Tekintetes Tudós kisasszony.