HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
AURORA
(1822–1823, 1828–1831)
1822



A’ TANÍTVÁNY.
Kékellő violák’ illatozási köztt
Szűle eggy gyenge leány engemet ott, hol a’
Szirt forrása magasról
Tajtékozva szökell-alá;

’S lágy keblébe fogott, ’s kisdede’ homlokát
Elhintette tüzes csókjaival, ’s Te, mond’,
Serdűlj, ’s a’ miket itt látsz,
Zengd majd lantom’ idegjein.

Igy szóllván elhagya. Hirtelen eggy galamb
Lebbent nyögve felém, ’s elfedeze a’ liget’
Ifju lombjai közzé,
’S mézzel tömte-meg ajkamat.

Nőttem, ’s a’ mit az ér’ szélein, ott hol az’
Aggott tölgyek alatt, görbe futást veszen,
A’ mit szirtpatakomnak
Vad zajgásiban hallanom

Engedtek kegyesen szent Jelenéseim,
Már – már zengi dalom; honnomat eggykor és
Lelkes nagy fijait: most
Még csak gyenge szerelmeket,

És a’ lyányka’ szemét, a’ ki remegve fut
Lobbant lángom elől kertje’ homályiba,
’S ott, a’ csintalan, önkénytt
Hull keblembe, de fut megint.


Kazinczy.



A’ SZABAD ERDÉLY
(a’ Török’ elűzése után.)
Szabadon lihegsz, szeretett Haza!
Szabadon lihegsz megint! karunk
Béklyóidat öszvetöré.
Itt vesztenek ők, itt hulltanak-el;
Lobogó tüzeit seregedre
Az isteni bosszu lövellé.

Nem ejte-le minket erő,
Bizakodás teve rabjaivá
Minket a’ pogánynak.
Esküdt, ’s mi jók, hivénk szavát,
’S ő a’ hivőket, bízakodókat,
Cselébe voná, megbuktatá.

Hegyeink’ aranyát, ugarinknak
Gazdag termésit irigylé,
És a’ mit táplált a’ mező;
Paripáink neki nyihogtak,
Gyapját neki nyirte-meg a’ nyáj,
’S a’ mit nem vett-el, ellopá.

Magyarra vivé-ki a’ Magyart
’S vicsorga dühében hogy a’ két
Testvérhad egymást értte ölé
Éh gyermekeinket maszlagon
Hizlalta pribékjeivé, hogy ők
Verdessék, a’ mi még nem ing.

’S mi nyögénk a’ vad dölyf’ ké[j]eit,*
peit, Sajtóhiba, em.
’S viselénk, de mérges fájdalomban,
Az alázó súlyos igát.
Hunyadink’ nagy lelke nem hagyott-el,
Hunyadink’ nagy lelkét nem hagyánk-el,
’S lepattogának lánczaink.

Itt vesztenek ők; itt hulltanak-el,
Lobogó tüzeit seregedre
Az isteni bosszú lövellé.
Szabadon lihegsz, szeretett Hazánk!
Szeretett Hazánk, szabadon lihegsz!
Hunyadink’ nagy lelke van veled.


Kazinczy.


1823



TISZTÚLÁS’ INNEPE.
AZ UNGNÁL.
(886.)
A’ sereg.
Érettünk küzd, érttünk csatáz
A’ harcz’ nagy Istene;
Segéli az elnyomottakat,
’S elnyomja az elnyomót!

A’ jósok.
Bízzál te benne, hű sereg,
Rád néki gondja van;
Segéli az elnyomottakat,
’S elnyomja az elnyomót!

Eggyütt.
Érettünk küzd, érttünk csatáz
A’ harcz’ nagy Istene;
Segéli az elnyomottakat,
’S elnyomja az elnyomót!

Az Oltár’ Szüze.
Az agg erdőben aludtam-el,
Eggy lombos tölgynek alatta;
Zaj támada az agg tölgy’ lombjai köztt,
’S elverte szememről álmomat.

Idegen raj űlte-meg a’ magas
Tölgy’ gallyait, eggy tömött gerezd;
’S a’ régi lakók kirohantak
Elűzni szelíd vendégeiket.

Dühösen folyt a’ küzdők között
A’ vér’ csatája; hulltak sergeik.
De most szeretetté vála tusájok,
’S a’ két raj eggy rajjá leve.

A’ Fő Jós.
Tisztúljatok-meg! vár az Ung,
Új honnotoknak szép folyamja.
Nem lél segélyt a’ szennyezett;
Nem, a’ ki a’ más tulajdonát,
Hölgyét, cselédit, barmait,
Orúl vagy nyilt arcczal, rabolja.
Nem, a’ ki csal; nem, a’ ki jobbját,
Felének avvagy ellenének,
Mosolygva nyujtja, ’s másfelől
Mérges nyilat fúr oldalába.
Nem, a’ ki jámbor szenvedőnek
Enyhítni rest gyötrelmeit,
’S elfagyva látja folyni könnyét.
A’ szenvedő az Istené,
’S ez bosszút áll a’ szenvedőért,
A’ bántón bosszút. Tisztuljatok-meg!

A’ Fegyvernek.
Ártatlan vére Balambert, Csaratont és Ödönt
És téged, dicső Etelyénk, soha meg nem fertőze.
A’ hős nem fenevad: védi szabadjait,
’S másnak szabadját tiszteli.

Etely így fut, a’ bérczek’ kevély nagy fija,
Szelíden ’s áldást hozva medreiben.
De ha szirtek gátlják a’ szelíd’ futását,
Kicsap a’ mederből, ront, pusztít haragja.

Arpád! a’ pálcza tiéd, tied a’ kard és az ércz paizs;
Szabad Nép adta, ’s önkénytt, azt kezedbe.
Viseld, feje ’s atyja neki, ’s azt a’ szép örökbe,
Etelyénk, a’ mi Etelyénk! hagyá reánk, te légy Vezére.

Eggyütt.
Érettünk küzd, érttünk csatáz
A’ harcz’ nagy Istene!
Ránk gondja volt, ránk gondja lesz,
’S elnyomja az elnyomót!

KAZINCZY FERENC.


1828



IZÉHEZ.
Poeta vagy ’s historicus –
Mi vagy nagyobb? biz’ én nem értem.
Oh, hogyha én exotericus,
’S itt, mint sokakban, scepticus,
Historico-poeticus
Illustritásod’ meg nem sértem:
Fejtsd meg magad: melly félen vagy
(Kettőben az bajoska) nagy!
Silány versed, Beszkédi! fagy;
Sem sírni nem hagy, sem nevetni,
De fázni ’s izzadozni hagy.
A’ másik munka hagy nevetni,
’S nem sokkal többet mint nevetni.
Már ért az exotericus –
Historizáns poeta vagy,
’S poetizáns historicus.

KAZINCZY.



EGY GYERMEK’ SÍRJÁNÁL.
Téged nyájas anyád’ karjáról Ámor ölelt-el,
Isteni szép jegyesét, isteni szép jegyesed.
’S most az Olympusz’ örömtájékai fognak-el immár,
Jaj, de szüléidnek szívek örökre sebes.
Nézz szerelemmel alá rájok, ’s mondd: Él Phigie, ’s téged
Kedves atyám, ’s téged, nyájas anyácska, szeret.

KAZINCZY.



A’ MÚZÁHOZ.
Leányka, dalt! de ne mint eddig dallál,
Becsűletet azzal sokat nem vallál.
Gajdolj, ha kell; de úgy, hogy mindenek,
Tudósok ’s Nemtudósok értsenek.
Nem élünk mi Athénben, nem Rómában;
Mit dúdolsz hát görög ’s deák szchémában?
Az a’ külszín, higyd-el, csak flosculusch;
Parturiunt, ’s lesz ridiculusch musch.

Szólj igazat: te is vágysz tetszeni;
Költőink közt szeretnél fényleni.
Akard, ’s megvan; légy újra az, a’ mi voltál,
Szólj a’ szerint, a’ hogy régebben szóltál;
Új szót ne gyárts, az ókat ne keressd,
A’ francziát, a’ dájcsot ne kövessd;
Beszédednek adj bájt, adj könnyüséget,
Adj rendidnek hasonló-hangú véget.
Kap a’ manó, nem más, a’ verseken,
Ha nehezek, ’s rím nem cseng végeken!

De te pirúlsz megfutni a’ könnyü pályát,
Hol X szedett koszorújába – zsályát;
Jó, verd tehát bilincsekre magad’,
’S a’ verselés’ dühe ha megragad,
Zsongásidban vedd Rádayt vezérnek,
Mérd a’ mit az olasz ’s francz ’s német mérnek;
Cserélj nehéz és könnyű tagokat,
A’ rímekben nő ’s hím hangzásokat.
Így lesz neved, Múzsácskám! a’ Parnasszon:
– Örűlj neki! – Tekintetes Tudós kisasszony.

KAZINCZY.



NEHÉZ ÉS KÖNNYŰ.
Nem szeretek nehezet ha nehéz: könnyűt nem ha könnyű;
Ez ’s amaz eggyütt dísz, mint külön-állva hijány.
Úgy kell a’ mi nehéz, ha nem érzeti vélem hogy ez volt:
’S a’ könnyű, ha simúlt sok faragásra leve.

KAZINCZY.



AZ INN’ HÁTÁN.
Mint egy nyíl fut-el itt part, fenyves, völgy, hegy előttünk,
’S illy hamar a’ gondok’ szirtfoka messze maradt.
Hajh, de hol a’ haza még, hol még Tokaj? hol vagyon a’ domb,
Melly a’ régen várt számkilököttnek örűl?
Told sebesen ladikunkat, o Inn! míg a’ szelek’ atyja,
’S Küprisz, ’s a’ szép nő’ bátyjai, révbe viszik.

KAZINCZY.


1829



JÖVENDŐLÉS.
Honny soit qui mal y pense.
Hős Mihályunk karvasára,
Patikaszag’ babérjára,
Sustorogó Ódájára,
Békegeres Épósára,
Tisztes Crimen Raptusára,
Rosszórájú Gerzsonára,
Tempefői bajnokjára,
Amazon szűz lyányzójára,
Mátrónásúlt Dórisára,
Kérdéseknek kérd á s á r a,
Füstölt galád kis nagyjára,
E s k ü s z ö m: Te nem sokára
Felhágsz, csak nézz e’ példára,
A’ homoksík’ Tátrájára;
’S Csombók Jankó ’s Csombók Sára
Szát szemet tát e’ csudára.

KAZINCZY.


1830



SULPICIA CERINTHUSHOZ.
Tibull. L. IV.
Szánod e lyánykádnak, Kedves, gyötrelmeit? Oh lássd
Mint gyengíté-el őtet az őszi hideg.
Múljon-el egyszer már nyavalyám, ez az isszonyu! azt ha
A’ szeretett ifjú eggyüt ahítja velem.
Jaj, de ha már elhűlt, ha talán már únja szerelmét,
Haljak-el! a’ hív lyányt élni ne lássa tovább.

KAZINCZY.



A’ LEPE.
Plátó lelke valék egykor, most már Lepe. Szépet
’S jót keresék ottan, mennyei harmatot itt.

KAZINCZY FERENC.



ASTÜANAX.
Astüanax dajkája felé rettegve vonúl-el
Atyja’ sisakjának ércz-ragyogásai előtt.
Hagyjanak élni tovább, nagy kisded, az Istenek – Hektor
Volt nemződ – nem kell félned az ércz-ragyogást.

KAZINCZY FERENC.



MI FÁJ?
Nagy, de rövid bántás nem sujtja-le lelkemet: az fáj,
A’ mi kicsiny ’s lassún kínoz-el; ah az epeszt.

KAZINCZY FERENC.



A’ LENGESÉGHEZ
Ki viselhetné-el
Éltének súlyait,
Hahogy isteneink
Téged nem adának
Az emberi nemhez,
Vádlott, feddett,
Kárhoztatott,
Kedves lyánya az égnek.

Mosolyogja bár
Ha kedve tartja,
Játékid’ a’ komor bölcs;
Nevezzen bár
Gyermekesnek;
Nekem te voltál,
Nekem te vagy,
Nekem te lészesz
Örök barátném,
Vigasztalóm,
Te boldogítóm.

Tátott szájjal
Vára reám,
Hogy elnyelhessen,
Az az isszonyú!
Hallám fogainak
Siketítő
Csattogásit;
Láttam vérbe-kevert
Szemének undok
Pislongását,
S irtóztam az irtózatost!
De te kedves
Reám borúlál,
Hogy ne lássam
Vérbe kevert szeme’
Pislongásit;
’S hogy ne halljam
A’ dühödött fogak’
Csattogását,
Lágy dalaiddal
Boldog álmak közzé
Altatál-el;
Hol a’ Phócionok
És Scípiók
Szép honjába
Általtéve
Feledjem az
Irtózatos’
Rettegtetésit.

Tátott szájjal
Vára reám
Hogy elnyelhessen
A’ még iszonyúbb!
És elnyele!
De te, kedves,
Egek’ leánya,
Vádlott, feddett,
Kárhoztatott,
Mellém vonúlál,
’S csapodárkodó
Énekid közt
Hátra hagyál
Tekintenem,
S előre, de távoly
Tájékokra;
Nem, a’ mi most
Lépésim előtt
Vesztem után
Ólálkodva,
Rettegtetett.

KAZINCZY FERENC.



A’ LOVAG.
Nyargala ’s orra bukott ’s arczát bevarazta; de hogy lássd,
Hogy lovag ő is volt, íme keféli fakód’.

K. F.



KÖLTŐ.
Jót, rosszat érez a’ barom, de hallgat;
Jót, rosszat érez ’s elbeszélli az ember;
Jót, rosszat érez ’s zengi a’ lant’ fija.
’S ez tűzzel és magának, valami
Dagasztja keblét: nem mint a’ közember,
Ki csak szükségből ’s faggyal ont panaszt.
’S a’ mennyivel az ember több ’s nemesb
Mint a’ mezők’ lakója: annyival
Több és nemesb a’ költő mint azok.

KAZINCZY FERENC.



NEO- ÉS ORTHOLOGIA.
Ah, mi Elég, mi Sok, és mi Kevés? Mértéket ezekhez
Adni ki fog? neked én, Bardacsi, vagy te nekem?

KAZINCZY FERENC.


1831



KÜLÖNSÉG.
„Mert én is művész vagyok ám!” Correggio monda.
Fess mint Ő, ’s akkor mondhatod a’ mit akarsz.

KAZINCZY.



VIGASZTALÁS.
Felfele tart mindég, lefelé nem, az emberi lélek;
Égből szálla belénk, és oda vissza siet.
Hasztalan a’ viharok’ részeg dühe; Szép, Igaz és Jó
Szent Eggység; ’s lelkünk érezi, tudja, hogy az.

KAZINCZY.



SPISSICS.
Mínoszhoz közelíte Spisics: Megdöbbene az Isten;
’S székét ’s pálczáját a’ jövevénynek adá.
Meg nem tántorodott, szennyetlen! monda, te tarts itt
Törvényt, mint oda fenn tartani láta Szalád.

KAZINCZY.


A’ BOLDOGÍTOTT.
Én szeretek, szeretetve vagyok, ’s gyönyöréjeket élek –
Úgy de hol? úgy de kinél? – Paphia, tudd te magad.

KAZINCZY.