Kedvelt híve, Buczim, Weselényinek, a’ te barátod,
Hogy te magad hallgatsz, hogy hallgat Kornisod, érzi.
Szólj, mint vagy te? miként vagyon ő? szólj, mint vagyon anyja,
Nagy dísze Erdélynek, nagy dísze a’ Teleki háznak,
’S hív mint atyja, kinek hamvvedrét tiszteli jó ’s rossz.
Mint van Kenderesink? az az új Fabríciusz, a’ ki
Szíve’ érzéseitől nehezebben hajolhat-el, a’ mint
Fenn ösvényétől az egek’ nagy fénye hajolhat;
’S a’ ki, midőn a’ fergetegek rá rontanak, ámbár
Némúlást javasol neki a’ lelketlen okosság,
Azt teszi, a’ mit az ész, a’ tiszt, ’s széplelke parancsol,
’S tilt a’ haszna-leső ravasz és lelketlen okosság.
Mint Feketénk, a’ nyájas öreg? kinek élete halkkal
’S hasznokat-hajtva fut-el, valamint a’ völgy’ ere, melly hol
Szent ligetet serdít, hol szomjú holdakat áztat.
Emlékeztek-e még rólam? vagy már is eloltá
A’ szeretett vendég’ képét a’ nem nagy időcske?
Két hava mult-el már, hogy az eltávozni-szokatlant
Kisded honja megint elzárta: de nem fog el engem
Gyermekeim’ szeretett kisded köre, nem fog-el író
Asztalom úgy, hogy benneteket ne sohajtsalak, oh ti
Hirtelen’ elreppent szép nyolcz napok, Istenek éjei!
És mikoron hátára veszen Brüszöm, eggykor az Erdély’
Első ifjáé, ’s az enyém már – ángol atyának
’S Stambuli kanczának szép gyermeke – ’s rázza rövidre
Metszett kis farkát, ’s hattyú nyaka gyönge serényét,
’S játszva, nyerítve, szökelve viszen Kázmérba napamhoz,
’S eggy pár szép szemhez, közelebb Házára-Mikónak,
’S ifjúvá teszi, a’ kit az évek’ sullya hanyatlat:
Oh, akkor lelkem eggyütt van véletek a’ kert’
Szent csorgója körül, hol az holdnak mágusi fénye
Játszva tekinte-le ránk az olasz-nyár’ ’s fenyvek’ homályán.
És ott, a’ hol ezüst habjait a’ vad Szamos önti,
’S rőt Brüszöm anyja után szökdelleni kezde, legelső
Perjéjébe harapdálván, a’ szarvasok’, őzek’,
’S fáczánok’ mezején, ’s kívánnám éltemet
*
sltemet Sajtóhiba, em.
itt el
Tölteni közttetek és a’ kik hozzátok hasonlók.