„Ne, ne! megöl az álom; hagyj alunni!”
Mond félig alva már az édes lyányka,
’S reám borúl, ’s elszunnyad karjaimban.
Én engedek, ’s a kedves terhet össze
Fűzött karokkal tartom áltszorítva,
’S számlálom szíve’ minden döbbenését.
De végre virrad. Hahh, eggy mély fohász, és
Utána csók, eggy néma – kínjaimnak
Felhozza végét és a’ várt jutalmat.