„Ne, ne! megöl az álom; hagyj alunni!”
Mond’, félig-alva már, az édes lyányka,
’S reám borúl, ’s elszunnyadt karjaimban.
Én engedek, ’s a’ kedves terhet, össze-
Szőtt karral, lábbal, tartom áltszorítva,
’S számlálom szíve’ minden döbbenését.
De végre virrad. Hahh eggy mély fohász, és
Utána csók, eggy néma – kínjaimnak
Felhozza végét, és a’ várt jutalmat.