1. Jelenés.
Midőn Erdősi az első distichont
Csinálni merte, Polyhymniánk
Fellépe a’ szent Olympba, ’s térdre hullván
A’ nagy Kroníon’ széke előtt, kiáltá:
Áldásodat, nagy Isten, kezdetemre!
Homérem’ lantja a’ földön újra zeng.
Hellász és Látzium nem holt-ki egészen.
Akard, és eggy szabad nép, mellyet én
És Líber vettünk kedvezéseinkbe,
Letészi vad tüzét, ’s Rómának és
Athénnek nyomdokán futásnak indúl,
Úgy a’ hogy új nép nem futand soha.
A’ kezdet még csekély: de én Virágot
Leczkéim alá veszem, ’s a Léthe’ szélein
Horátz csudálva hallja-meg tulajdon
’S még is külömböző szép énekeit.
Keblembe zárom Tétnek Áldozóját,
’S mint a’ midőn Aédon tiszteli
Bájzengzetével a’ kelő Napistent,
Ki a telek’ vad szörnyeit elveri,
’S ismét felhozza a’ régen várt tavaszt,
A’ Zircz’ Apollja akként tiszteltetik.
Aldásodat, nagy Isten, kezdetemre!
Zeüsz int, ’s a’ szép Kihallgatott virágait
Feltészi lábaihoz, ’s vígadva száll-el.
II. JELENÉS.
’S beszéllje a’ Költő, mik történtek itt?
A’ nóta szép, mond A, de nem magyar
Nekünk magyar kell, nem görög ’s deák. –
’S ha kell külföldi, mért nem a tatár?
Mert a’ tatár rokonvér, monda B,
*A sor utólag betoldva a lapszélen.
’S a’ syrus és zsidó ’s arabs, velünk.
Erdősi servum pecus, így felel C,
’S rossz imitátor; őtet viszketeg
Furdalja; ujakkal óhajt a’ seregben
Kimútattatni, hogy az az Az ő. (Beregsz. lap. IV.)
Mit? kérdi D; ez új, ez a’ Szokással
Ellenkezésben áll; ’s jó é tehát?
Mert a’ Szokás itt, mint mindenhol, Úr.
’S ha jó is, ugymond E, ki bízta rá
Hogy ő csináljon jót? A’ lant miénk,
Nem a tiéd, nem az enyém, ’s övé.
Mindnyájan kezdjünk, hogyha kell, nem eggy.
Mindnyájan, monda most F, semmiben
Nem tészünk kezdést; azt mindég csak eggy,
Vagy csak kevés társ, tészi. Ám tehát,
Próbálja mit tud ő; de hozza előnkbe,
’S mi fogjuk néki mondani, tud é ő.
’S bár tudjon, tudni nem fog, hogyha mi
Hogy nem tud, úgy találjuk, szólla G.
Itélni jussom nékem is vagyon,
Igy szólla H, mert én is Nép vagyok,
’S kimondom: Én nem értem. E’ szerént
Egyéb nincs hátra, mint hogy a’ kobozt
Engesztelésűl áldozza a’ Szokásnak,
Ha hív polgárnak óhajt nézetődni.
Ne szólljon a’ kit nem hall a’ – siket.
III. JELENÉS.
Erdősi után eggy vad csoport dühült
Gyötrő zengésre, ’s eggyik a’ szelés’
Négy pontjain rímet kezde csattogatni.
Gonosz hexámetert ’s pentámetert
Gyártott nőstényke ’s hím, ’s tudós ’s tudatlan,
És a’ tudatlan még makacsbb leve.
Szép! oh igen szép! mont Polhymniának
A’ kancsal Isten; méltán kérkedel;
’S ez é az a’ te Rómád és Athéned?
Sergemben, úgy mond Mómusznak komoly
De csendes arcczal Polyhymnia,
Jót ’s rosszat eggyütt úgy lelsz, mint az ég’
Sergében leljük Ámort és Szilént,
És téged, ormos, sánta, kancsal Isten.
Mellyíke a’ jó, mellyíke a’ gonosz,
Azt értik a’ kik engemet szeretnek,
’S epés gúnyoddal én nem gondolok.
Felszálla, ’s vitte a’ pártát Kedvesének.