ELSŐ JELENÉS.
Midőn Erdősi az első Distichet
Csinálni merte, Polyhymniánk
Fellépe a’ szent Olympba, ’s térdre hullván
A’ nagy Kronion’ széke előtt, kiálta:
Áldásodat, nagy Isten, kezdetemre!
Homérom’ lantja a’ földön újra zeng.
Hellász és Látzium nem holt-ki egészen.
Akard, és eggy szabad nép, mellyet én
És Líber vettünk kedvezéseinkbe,
Letészi vad tüzét, ’s Rómának és
Athénnek nyomdokán futásnak indúl,
Úgy a’ hogy új nép nem futand soha.
A’ kezdet még csekély: de én Virágot
Leczkéim alá veszem, ’s a Léthe’ szélein
Horátz csudálva hallja-meg tulajdon
’S még is külömböző szép énekeit.
Keblembe zárom Tétnek Áldozóját
’S mint a’ midőn Aédon tiszteli
Bájzengzetével a’ kelő Napistent,
Ki a telek’ vad szörnyeit elveré,
’S ismét felhozza a’ régen-várt tavaszt,
A’ Zircz’ Apollja akként dicsértetik-meg.
Áldásodat, nagy Isten, kezdetemre!
Zeüsz int, ’s a’ szép Kihallgatott virágit
Feltészi lábaihoz, ’s vígadva száll-el.
MÁSODIK JELENÉS.
’S beszéllje a’ Költő, mik történtek itt?
A’ nóta szép, mond A, de nem magyar;
Nekünk magyar kell, nem deák ’s görög. –
’S ha kell külföldi, mért nem a’ tatár?
Mert a’ tatár rokonvér, monda B,
’S a’ Syrus és zsidó ’s arabs, velünk.
Erdősi servum pecus, így felel C,
’S rossz imitátor; őtet viszketeg
Furdalja; ujakkal óhajt a’ seregben
Kimútattatni, hogy az az Az ő.
Mit? kérdi D; ez új, ez a’ Szokással
Ellenkezésben áll; ’s jó é tehát?
Mert a’ Szokás itt, mint mindenhol, Úr.
’S ha jó is, úgy mond E, ki bízta rá,
Hogy ő csináljon jót? A’ lant miénk,
’S nem a’ tiéd, nem az enyém, ’s övé.
Mindnyájan kezdjünk, hogyha kell, nem eggy.
Mindnyájan, monda most F, semmiben
Nem tészünk kezdést; azt mindég csak eggy,
Vagy csak kevés társ, tészi. Ám tehát
Próbálja mit tud ő; de hozza előnkbe,
’S mi fogjuk néki mondani, tud é ő.
’S bár tudjon! tudni nem fog, hogyha MI,
Hogy nem tud, úgy találjuk, szólla G.
Itélni jussom nékem is vagyon,
Igy szólla H, mert
*mért Sajtóhiba, em.
én is N é p vagyok;
’S kimondom: Én nem értem. E’ szerint
Egyéb nincs hátra, mint hogy a’ kobozt
Engesztelésűl áldozza a’ Szokásnak,
Ha hív polgárnak óhajt nézetődni.
Ne szólljon a’ kit nem hall a’ – s i k e t .
HARMADIK JELENÉS.
Erdősi után egy vad csoport dühült
Gyötrő zengésre, ’s eggyik a’ szelés’
Négy pontjain rímet kezde csattogatni.
Gonosz hexámetert ’s pentámetert
Gyártott nőstényke ’s hím, ’s tudós ’s tudatlan,
És a’ tudatlan még makacsbb leve.
Szép! oh igen szép! mond Polhymniának
A’ kancsal Isten; méltán kérkedel.
’S ez é az a’ te Rómád és Athéned?
Sergemben, úgy mond Mómusznak komoly
De csendes arcczal Polyhymnia,
Jót ’s rosszat eggyütt úgy lelsz, mint az ég’
Sergében leljük Ámort és Szilént,
És téged, ormos, sánta, kancsal Isten.
Mellyíke a’ jó, mellyíke a’ gonosz,
Azt értik a’ kik engemet szeretnek,
’S epés gúnyoddal én nem gondolok.
Felszálla, ’s vitte a’ pártát Kedvesének.