1815 A |
1815 A |
1816 B |
1816 B |
1828/1829 B |
|---|---|---|---|---|
I. Felvonás.*
Ez és a II. Felvonás párhuzamos oszlopokba írva, más változatokban ez a tördelés nem jelenik meg, jelentésképző vonatkozását ennek nem látjuk, így helytakarékosságot vélünk felfedezni ebben, így a felvonásokat egymás után közöljük.
Midőn Erdősi az első distichet
Csinálni merte Polyhymniánk
Fellépe a’ szent Olympba, ’s térdre hullván
A’ nagy Kroníon’ széke előtt, kiáltá:
Aldásodat, nagy Isten, kezdetemre!
Homérem’ lantja a’ földön újra zeng.
Hellász és Látzium nem holt-ki egészen.
Akard, és eggy szabad nép, mellyet én
És Líber vettünk kedvezéseinkbe,
Letészi vad tüzét, ’s Rómának és
Athénnek nyomdokán futásnak indúl
Ugy a’ hogy új nép nem futand soha.
A’ kezdet még csekély, de én Virágot
Leczkéim alá veszem, ’s Venúzium
Ismét meghallja a’ szózatos madárt.
Keblembe zárom Tétnek Aldozóját, Teti Plebánus
’S mint a’ midőn Aédon tiszteli Horvát András.*
A két oszlop között az üres helyre szorítva.
B[á]jzengzetével*
Bajzengzetével Az ékezetet pótoltuk. a’ győző Napistent,Ki a’ telek’ vad szörnyeit elveré,
’S ismét felhozza a’ régen várt tavaszt,
A’ Zircz’ Apollja akként dicsértetik-meg.
Aldásodat, nagy Isten, kezdetemre
Zeüsz int, ’s a’ szép Kihallgatott*
<K…> Kihallgatott virágaitFeltészi lábaihoz, ’s vígadva száll-el.*
száll-<f>el.
II. Felvonás.
’S beszéllje a’ Költő, mik történtek itt?
A’ nóta szép, mond A, de nem magyar;
Nekünk magyar kell, nem deák ’s görög.
’S ha kell külföldi, mért nem a’ tatár?
Mert a’ tatár rokonvér, monda B,
’S a’ syrus és zsidó ’s arabsz, velünk.
Erdősi servum pecus, így felel C,
’S rossz ímitátor; őtet viszketeg
Furdalja; ujakkal óhajt a’ seregben
Kimútattatni, hogy az az AZ ő. –
Mit? kérdi D; – ez új, ez a’ Szokással
Ellenkezésben áll; ’s jó é tehát?
Mert a’ Szokás itt, mint mindenhol, Úr.
’S ha jó is, ugy mond E, ki bízta rá
Hogy ő csináljon jót? A’ lant miénk,
’S nem a’ tiéd, nem az enyém ’s övé. Ezt Zsombori
Mindnyájan kezdjünk, hogy ha kell, nem Eggy. mondja az Erd. Muzéum.*
A sor mellé szorítva a lap szélén, a vége a kötés miatt nem jól olvasható.
Mindnyájan, monda most F, semmiben
Nem tészünk kezdést; azt mindég csak Eggy,
Vagy csak kevés társ tészi. Am tehát
Próbálja mit tud ő, de hozza előnkbe
’S mi fogjuk neki mondani, tud é ő.
’S bár tudjon! tudni nem fog, hogyha Mi
Hogy nem tud, úgy találjuk, monda G.
Itélni jussom nekem is vagyon,*
A II. Felvonás az előző oldalon a jobb oszlopban volt olvasható, e sortól az új oldalon a bal oszlopban folytatódik és fejeződik be.
Igy szólla H mert én is Nép vagyok;
’S ki mondom: En nem értem. E’ szerént
Egyéb nincs hátra, mint hogy a’ kobozt,
Engesztelésűl, aldozza a’ Szokásnak,
Ha hív polgárnak óhajt nézetődni.*
néze<ttet>tődni. Ráírással jav.
Ne szólljon a’ kit nem hall a’ – siket.
III. Jelenés.*
Folytatólagosan az előző felvonás után, de a 7. sortól a jobb oszlopban folytatódik, s fejeződik be.
Erdősi után eggy vad csoport dühült
Gyötrő zengésre, ’s eggyik a’ szelés
Négy pontjain rímet kezde csattogatni.
Gonosz hexametert ’s pentametert
Gyártott nőstényke ’s hím ’s tudós ’s tudatlan,
És a’ tudatlan még makacsbb leve.
Szép! oh igen szép! mond Polymniának
A’ kancsal Isten; méltán kérkedel!
Ez é az a’ te Rómád és Athéned?
Sergemben, ugy mond Momusznak komoly
De csendes arcczal Polyhymnia,
Jót ’s rosszat eggyütt úgy lelsz, mint az ég’
Sergében leljük Ámort és Szilént,
És téged ormos, sánta, kancsal Isten.
Mellyíke a’ jó, mellyíke a’ gonosz,
Azt értik a’ kik engemet szeretnek;
’S epés gúnyoddal én nem gondolok.
Felszálla, ’s vitte a’ pártát kedvesének.
| Midőn Erdősi az első distichet
Csinálni merte, Polyhymniánk
Fellépe a’ szent Olympba, ’s térdre hullván
A’ nagy Kroníon’ széke előtt, kiáltá:
Aldásodat, nagy Isten, kezdetemre!
Homérem’ lantja a’ földön újra zeng.
Hellász és Látzium nem holt-ki egészen.
Akard, és eggy szabad nép, mellyet én
És Líber vettünk kedvezéseinkbe,
Letészi vad tüzét, ’s Rómának és
Athénnek nyomdokán futásnak indúl,
Ugy a’ hogy új nép nem futand soha.
A’ kezdet még csekély: de én Virágot
Leczkéim alá veszem, ’s Venúzium
Ismét meghallja a’ szózatos madárt.
Keblembe zárom Tétnek Áldozóját,
’S mint a’ midőn Aédon tiszteli
Bájzengzetével a’ győző Napistent,
Ki a’ telek’ vad szörnyeit elveré,
’S ismét felhozza a’ régen-várt tavaszt:
A’ Zircz’ Apollja*
Apollj<át>a akként dicsértetik-meg. Aldásodat, nagy Isten, kezdetemre!
Zeüsz int, ’s a’ szép Kihallgatott virágait
Feltészi lábaihoz, ’s vigadva száll-el.
II. JELENÉS.
’S beszéllje a’ Költő mik történtek itt?
A’ nóta szép, mond A, de nem magyar;
Nekünk magyar kell, nem deák ’s görög.
’S ha kell külföldi, mért nem a’ tatár?
Mert a’ tatár rokonvér, monda B,
’S a’ syrus és zsidó ’s arabsz, velünk.
Erdősi servum pecus, így felel C,
’S rossz ímitátor; őtet viszketeg
Furdalja; ujakkal óhajt a’ seregben
Kimútattatni, hogy az az AZ ő. Beregsz. pag. IV.
Mit? kérdi D; – ez új, ez a’ Szokással
Ellenkezésben áll; ’s jó é tehát?
Mert a’ szokás itt, mint mindenhol, Úr.
’S ha jó is, ugy mond E, ki bízta rá
Hogy ő csináljon jót? A’ lant miénk,
’S nem a’ tiéd, nem az enyém ’s övé. (Zsombori.)
Mindnyájan kezdjünk, hogy ha kell nem Eggy.
Mindnyájan, monda most F, semmiben
Nem tészünk kezdést; azt mindég csak eggy,
Vagy csak kevés társ, tészi. Ám tehát
Próbálja mit tud ő, de hozza előnkbe,
’S mi fogjuk neki mondani, tud é ő
’S bár tudjon! Tudni nem fog, hogyha Mi
Hogy nem tud, úgy találjuk – monda G.
Itélni jussom nekem is vagyon,
Igy szólla H, mert én is Nép vagyok.
’S kimondom: én nem értem. E’ szerént
Egyéb nincs hátra, mint hogy a’ kobozt
Engesztelésűl áldozza a’ Szokásnak,
Ha hív polgárnak óhajt nézetődni.
Ne szóljon a’ kit nem hall a’ – siket.
III. JELENÉS.
Erdősi után eggy vad csoport dühült
Gyötrő zengésre, ’s eggyik a’ szelés’ caesura
Négy pontjain rímet kezde csattogatni.
Gonosz hexámetert ’s pentámetert
Gyártott nőstényke ’s hím, ’s tudós ’s tudatlan,
És a’ tudatlan még makacsbb leve.
Szép, oh igen szép! mond Polhymniának*
mond <Polym> Pohymniának
A’ kancsal Isten; méltán kérkedel!
Ez é az a’ te Rómád és Athéned?
Sergemben, úgy mond Mómusznak komoly
De csendes arcczal Polyhymnia,*
Pol<h>yhymnia, Ráírással javítva.
Jót ’s rosszat eggyütt úgy lelsz mint az ég’
Sergében leljük Ámort és Szilént,
És téged ormos, sánta, kancsal Isten.
Mellyíke a’ jó, mellyíke a’ gonosz,
Azt értik a’ kik engemet szeretnek.
’S epés gúnyoddal én nem gondolok,
’S felszálla, ’s vitte a’ pártát kedvesének.
| Prof. Beregszászinak nyavalyás Dissertatiójára, de vocabulor. derivatione et formatione in lingva Magyarica. Pest. 1815. – és Prof. Zsomborinak Értekezésére. Erd. Muz. III. Füzet.
Midőn Erdősi az első distichet
Csinálni merte, Polyhymniánk
Fellépe a’ Szent Olympba, ’s térdre húllván
A’ Nagy Krónion Széke előtt, kiálta:
Áldásodat Nagy Isten, Kezdetemre!
Homérem’ lantja a’ földön újra zeng.
Hellász, és Látzium, nem hólt ki egészen
Akard, és egy Szabad Nép, mellyet én
És Liber vettünk Kedvezéseinkbe,
Letészi vad tüzét, ’s Rómának és
Athénnek nyomdokán futásnak indúl,
Úgy a’ hogy új nép nem futand soha.
A’ kezdet még csekély: de én Virágot*
virágot em.
Leczkéim alá veszem, ’s a’ Léthe’ Szélein
Horátz csudálva hallja majd tulajdon
’S mégis külömböző Szép Énekeit.
Keblembe zárom Tétnek áldozóját, Téti Hebar. Horvát András,
’S mint a’ midőn Aédon tiszteli ki Zirczet csudálást érdemlő
Bájzengzetével a’ kelő Napistent, Énekben magasztalta. –
Ki a’ telek’ vad Szörnyeit elveré,
’S ismét felhozza a’ régen várt tavaszt,
A’ Zircz’ Apollja akként tiszteltetik.
Áldásodat, Nagy Isten, Kezdetemre!
Zeüsz int, ’s a’ Szép Kihalgatott virágait
Feltészi lábaihoz, ’s vigadva száll-fel.
II. Jelenés
’S beszelje a’ Költő, mik történtek itt?
A’ Nóta Szép, mond A, de nem Magyar;
Nekünk Magyar kell, nem deák ’s görög. – Zsombori.
’S ha kell külföldi, mért nem a’ tatár?
Mert a’ tatár rokonvér, monda B, Beregszászi.
’S a’ Syrus és Zsidó ’s arabs, velűnk.
Erdősi servum pecus, így felel C,
’S rossz imitátor; ötet viszketeg
Fúrdalja; ujakkal óhajt a’ Seregben Beregszaszi pag. IV.
Kimútattatni, hogy az az az ő.
Mit? kérdi D, ez új, ez a’ Szokással Beregszászi, és Zsombori, ’s mind azok,
Ellenkezésben áll; jó e’ tehát? a’ kik Horátznak egy sorát emlegetik,
Mert a’ Szokás itt, mint mindenhol, Úr. feledvén hogy Horatz Nyelvrontó vólt, és
nyelvrontást tanított.
Ha jó is, úgy mond E, ki bizta rá,
Hogy Ő csináljon jót? A’ Lant miénk,
Nem a’ tiéd, nem az enyim, ’s övé. Zsombori.
Mindnyájan kezdjünk, hogy ha kell, nem egy.
Mindnyájan, úgy mond most F, semmiben
Nem tészűnk kezdést; azt mindenkor eggy,
Vagy csak kevés társ, tészi. Ám tehát,
Próbálja mit tud Ő; de hozza előnkbe,
’S mi fogjuk néki mondani, tud é Ő. Zsombori
’S bár tudjon! tudni nem fog, hogy ha mi,
Hogy nem tud, úgy találjuk! Szólla G.
Itélni jusson nékem is vagyon,
Igy szólla H, mert én is Nép vagyok,
’S ki mondom: Én nem értem. E’ szerént
Egyébb nints hátra, mint hogy a’ Kobozt
Engesztelésűl áldozza a’ Szokásnak,
Ha hív polgárnak óhajt nézetődni (!!!)
Ne szolljon a’ kit nem hall a’ – Siket.
III. Jelenés
Erdősi után eggy vad csoport dühűlt
Gyötrő zengésre, ’s eggyik a’ Szelés’
Négy pontjain rímet kezde csattogatni Versus Leonini
Gonosz hexametert ’ pentametert
Gyártott nyöstényke ’s hím, ’s tudós ’s tudatlan,
És a’ tudatlan még makacsbb leve.
Szép! Oh igen Szép! Mond Polyhymniának.
A’ Kancsal Isten; méltán kérkedel;
’S ez e az a’ te Rómád és Athéned?
Seregemben, úgy mond Mónusznak komoly
De csendes arcczal Polyhymnia,
Jót ’s rosszat eggyütt úgy lelsz, mint az ég’
Sergében leljük Ámort és Szilént
És téged Ormos, Sánta, Kancsal Isten.
Mellyike a’ jó, mellyike a’ gonosz,
Azt értik a’ kik engemet Szeretnek,
’S epés gúnyoddal én nem gondolok.
Felszálla, ’s vitte a’ pártát Kedvesének.
| 1. Jelenés.
Midőn Erdősi az első distichont
Csinálni merte, Polyhymniánk
Fellépe a’ szent Olympba, ’s térdre hullván
A’ nagy Kroníon’ széke előtt, kiáltá:
Áldásodat, nagy Isten, kezdetemre!
Homérem’ lantja a’ földön újra zeng.
Hellász és Látzium nem holt-ki egészen.
Akard, és eggy szabad nép, mellyet én
És Líber vettünk kedvezéseinkbe,
Letészi vad tüzét, ’s Rómának és
Athénnek nyomdokán futásnak indúl,
Úgy a’ hogy új nép nem futand soha.
A’ kezdet még csekély: de én Virágot
Leczkéim alá veszem, ’s a Léthe’ szélein
Horátz csudálva hallja-meg tulajdon
’S még is külömböző szép énekeit.
Keblembe zárom Tétnek Áldozóját,
’S mint a’ midőn Aédon tiszteli
Bájzengzetével a’ kelő Napistent,
Ki a telek’ vad szörnyeit elveri,
’S ismét felhozza a’ régen várt tavaszt,
A’ Zircz’ Apollja akként tiszteltetik.
Aldásodat, nagy Isten, kezdetemre!
Zeüsz int, ’s a’ szép Kihallgatott virágait
Feltészi lábaihoz, ’s vígadva száll-el.
II. JELENÉS.
’S beszéllje a’ Költő, mik történtek itt?
A’ nóta szép, mond A, de nem magyar
Nekünk magyar kell, nem görög ’s deák. –
’S ha kell külföldi, mért nem a tatár?
Mert a’ tatár rokonvér, monda B,*
A sor utólag betoldva a lapszélen.
’S a’ syrus és zsidó ’s arabs, velünk.
Erdősi servum pecus, így felel C,
’S rossz imitátor; őtet viszketeg
Furdalja; ujakkal óhajt a’ seregben
Kimútattatni, hogy az az Az ő. (Beregsz. lap. IV.)
Mit? kérdi D; ez új, ez a’ Szokással
Ellenkezésben áll; ’s jó é tehát?
Mert a’ Szokás itt, mint mindenhol, Úr.
’S ha jó is, ugymond E, ki bízta rá
Hogy ő csináljon jót? A’ lant miénk,
Nem a tiéd, nem az enyém, ’s övé.
Mindnyájan kezdjünk, hogyha kell, nem eggy.
Mindnyájan, monda most F, semmiben
Nem tészünk kezdést; azt mindég csak eggy,
Vagy csak kevés társ, tészi. Ám tehát,
Próbálja mit tud ő; de hozza előnkbe,
’S mi fogjuk néki mondani, tud é ő.
’S bár tudjon, tudni nem fog, hogyha mi
Hogy nem tud, úgy találjuk, szólla G.
Itélni jussom nékem is vagyon,
Igy szólla H, mert én is Nép vagyok,
’S kimondom: Én nem értem. E’ szerént
Egyéb nincs hátra, mint hogy a’ kobozt
Engesztelésűl áldozza a’ Szokásnak,
Ha hív polgárnak óhajt nézetődni.
Ne szólljon a’ kit nem hall a’ – siket.
III. JELENÉS.
Erdősi után eggy vad csoport dühült
Gyötrő zengésre, ’s eggyik a’ szelés’
Négy pontjain rímet kezde csattogatni.
Gonosz hexámetert ’s pentámetert
Gyártott nőstényke ’s hím, ’s tudós ’s tudatlan,
És a’ tudatlan még makacsbb leve.
Szép! oh igen szép! mont Polhymniának
A’ kancsal Isten; méltán kérkedel;
’S ez é az a’ te Rómád és Athéned?
Sergemben, úgy mond Mómusznak komoly
De csendes arcczal Polyhymnia,
Jót ’s rosszat eggyütt úgy lelsz, mint az ég’
Sergében leljük Ámort és Szilént,
És téged, ormos, sánta, kancsal Isten.
Mellyíke a’ jó, mellyíke a’ gonosz,
Azt értik a’ kik engemet szeretnek,
’S epés gúnyoddal én nem gondolok.
Felszálla, ’s vitte a’ pártát Kedvesének.
| ELSŐ JELENÉS.
Midőn Erdősi az első Distichet
Csinálni merte, Polyhymniánk
Fellépe a’ szent Olympba, ’s térdre hullván
A’ nagy Kronion’ széke előtt, kiálta:
Áldásodat, nagy Isten, kezdetemre!
Homérom’ lantja a’ földön újra zeng.
Hellász és Látzium nem holt-ki egészen.
Akard, és eggy szabad nép, mellyet én
És Líber vettünk kedvezéseinkbe,
Letészi vad tüzét, ’s Rómának és
Athénnek nyomdokán futásnak indúl,
Úgy a’ hogy új nép nem futand soha.
A’ kezdet még csekély: de én Virágot
Leczkéim alá veszem, ’s a Léthe’ szélein
Horátz csudálva hallja-meg tulajdon
’S még is külömböző szép énekeit.
Keblembe zárom Tétnek Áldozóját
’S mint a’ midőn Aédon tiszteli
Bájzengzetével a’ kelő Napistent,
Ki a telek’ vad szörnyeit elveré,
’S ismét felhozza a’ régen-várt tavaszt,
A’ Zircz’ Apollja akként dicsértetik-meg.
Áldásodat, nagy Isten, kezdetemre!
Zeüsz int, ’s a’ szép Kihallgatott virágit
Feltészi lábaihoz, ’s vígadva száll-el.
MÁSODIK JELENÉS.
’S beszéllje a’ Költő, mik történtek itt?
A’ nóta szép, mond A, de nem magyar;
Nekünk magyar kell, nem deák ’s görög. –
’S ha kell külföldi, mért nem a’ tatár?
Mert a’ tatár rokonvér, monda B,
’S a’ Syrus és zsidó ’s arabs, velünk.
Erdősi servum pecus, így felel C,
’S rossz imitátor; őtet viszketeg
Furdalja; ujakkal óhajt a’ seregben
Kimútattatni, hogy az az Az ő.
Mit? kérdi D; ez új, ez a’ Szokással
Ellenkezésben áll; ’s jó é tehát?
Mert a’ Szokás itt, mint mindenhol, Úr.
’S ha jó is, úgy mond E, ki bízta rá,
Hogy ő csináljon jót? A’ lant miénk,
’S nem a’ tiéd, nem az enyém, ’s övé.
Mindnyájan kezdjünk, hogyha kell, nem eggy.
Mindnyájan, monda most F, semmiben
Nem tészünk kezdést; azt mindég csak eggy,
Vagy csak kevés társ, tészi. Ám tehát
Próbálja mit tud ő; de hozza előnkbe,
’S mi fogjuk néki mondani, tud é ő.
’S bár tudjon! tudni nem fog, hogyha MI,
Hogy nem tud, úgy találjuk, szólla G.
Itélni jussom nékem is vagyon,
Igy szólla H, mert*
mért Sajtóhiba, em. én is N é p vagyok;’S kimondom: Én nem értem. E’ szerint
Egyéb nincs hátra, mint hogy a’ kobozt
Engesztelésűl áldozza a’ Szokásnak,
Ha hív polgárnak óhajt nézetődni.
Ne szólljon a’ kit nem hall a’ – s i k e t .
HARMADIK JELENÉS.
Erdősi után egy vad csoport dühült
Gyötrő zengésre, ’s eggyik a’ szelés’
Négy pontjain rímet kezde csattogatni.
Gonosz hexámetert ’s pentámetert
Gyártott nőstényke ’s hím, ’s tudós ’s tudatlan,
És a’ tudatlan még makacsbb leve.
Szép! oh igen szép! mond Polhymniának
A’ kancsal Isten; méltán kérkedel.
’S ez é az a’ te Rómád és Athéned?
Sergemben, úgy mond Mómusznak komoly
De csendes arcczal Polyhymnia,
Jót ’s rosszat eggyütt úgy lelsz, mint az ég’
Sergében leljük Ámort és Szilént,
És téged, ormos, sánta, kancsal Isten.
Mellyíke a’ jó, mellyíke a’ gonosz,
Azt értik a’ kik engemet szeretnek,
’S epés gúnyoddal én nem gondolok.
Felszálla, ’s vitte a’ pártát Kedvesének.
|