„Csókot, lyányka!” Nem én. „Igen, oh igen! Eggyet!” Eressz! Nem.
„Láng vagyok; éltem alél, angyali lyanyka!” Nem én.
Reszkete; megragadám. „Ide szácsk…” Ah el! „E’ szemet! És e’
Másikat! E’ rózsás ajkat! Ez arczot!” El! El!
„Még eggyszer Szácskád’! De ne tartsd hát zárva!
*hát <nyitva> zárva!
Szemed’ még!
Homlokod’! E’ lobogó gesztenye-szög hajakat!
És gyönyörű nyakad’ és
*nyakad<at>’ és Az ’és’ és az aposztrof az áthúzott szótag fölé írva.
ambrás szép mellyedet! Újra
Szád’! Oh
*<Szép> Szád’! Az Oh sor fölötti betoldás.
hagyd szívnom, Lolly, lehelleteid’!
*lehelleteid’ <.>! Az i utólag toldva a szóba.
Hagyd…” Jőnek; hamar el! fuss! – ’S futnom kelle! De most már
Tőled, Lolly, csak a’ hajnali fényre futok.