Komám Uramnak ott fenn rossz napot
Csinála az, a’ kit eggykor olly mohon
Nőjévé tett volt; ’s a’ szegény Öreg
(Min kaptak össze, könnyen képzeled)
Kínjában eggybe gyüjti fellegit,
’S eldurczúlt barna vad szemöldökével
Int, hogy szakadjanak. Szakadnak ők,
Mintha a’ Deukálion’ s Pyrrhája’ népét
Most másod ízben volna elölni kedvök.
A’ Csattogónak lángoló nyilai
Felettem egymást űzve hulltanak.
De Júpiter kíméli híveit,
’S csak a’ gonoszt sujtja, és a’ vakmerőt;
’S baj ’s sérelem nélkül beérkezém,
’S szállást fogék a’ Szürke-ló’ szügyében.
A’ Város’ úczájit mind elborítá
A’ szörnyü itélet árja; nem külömben
Folyt az, mint midőn Ungnak
*az Ungnak Aláhúzva, a sor mellett a javított változat: Ungnak.
vizeit
Szőkére festi Mármaros’ sara.
Én ablakimból néztem a’ veszélyt,
Melly barmot és a’ búzás sok szekér’
Gubába-burkozott gazdájit érte.
Jön a’ cseléd. „Eggy nem tudom ki akarna…”
Vásáros? Úr? „Sem eggy sem más.” Eresszd.
Belép. Pislongok. Bojtos pípaszár
’S sallangós zacskó. Kit keressz, Uram?
„Én, téged.” Nincs szerencsém. Várva
*„Várva Mivel a záróidézőjel utóbb (méltóztatni fog,”) át van húzva, itt is elhagytuk.
vártam
Rég olta az órát, melly engem hazánk’
Legérdemesb és legdicsőbb fija’
Szemléletére méltóztatni fog, –
(Mint a’ ki titkos csinnyán rajta veszt,
Úgy borzadék-meg, ’s a’ hőség kivert)
’S fejével eggyet billent; a’ derek
Hajolni nem tanult. Humillimus!
’S szabad tudaklani érdemes nevét?
„Böngészi Böngész Máté, alázatos
Legkissebb szolgád, leghűbb tisztelőd.”
’S lakása? „Böngészháza.” Széket ad
Legényem, és kifordúl. Űltetem,
Nem űl, „elállhatok, ’s örömmel állok.”
Töröm magam’, mint kezdjem a’ beszédet,
’S tárgyától melly fortéllyal vonjam el. –
Az Úr is a’ vásárra? – „Sőt nekem
Nemesbek vágyásim. Tudósainkat
Óhajtom látni, kik gyakorta nagy
Seregben gyülnek össze ide.”
A’ Lápban terme jól a’ búza, rozs?
„Nem szinte rosszúl. Közzűlök sokakkal
Font-össze már a’ legszorosbb barátság;
’S örűltek énnekem, mint én nekik.
Ez a’ szerencse, melly most ér, kerűlt.
De végre megvan! Látlak, ’s lángomat…”
Nagyítva látni másnak érdemét
A’ tévedésnek eggyik szép neme.
’S ez a’ szerény érzés a’ gyenge kort
Leginkább ékesíti. Gondolom
Körönd ismerni fogja annak becsét,
Kit e’ szokatlan erkölcs ékesít.
Szolgálsz, Uram? „Nem; én magamnak élek.”
Szép, és igen rút eggyütt! Arra just
Csak az kap, a’ ki másnak éle már.
’S hidd, a’ ki másnak él, magának él.
„S az gáncsol é, kinek példája véd?”
Igaz lehetne gáncsom, bár talán
A’ vétkes példa kárhoztatna is.
A’ férfikor’
*fér<j>fikor’
legelső éveiben
Megtettem a’ mit kelle, ’s ment vagyok;
Hajló koromban illő megpihennem.
„Ravaszkodol; de nem mégy semmire.
Mint Antéuscht kapá fel Herkules,
*Hercules<ch>
Úgy kap fel e’ kar messzére a’ neked
’S nekem nem honni föld’ al gondjaitól.
Szólj, a’ hogy illik. Anch’ió pittóre.” –
Elrettenék Energuménuszom’
Képétől és hangjától. Jaj szegény
Bordáimnak Antéusszá ha tészen.
*tészen<!>.
Mondám, ’s meghajlék a’ Pittóre előtt.
A’ rettenés feloldja a’ néma nyelvet,
’S hazudni, hízelkedni megtanít.
Nem tudtam eddig: illő, tudjam én is.
Poéta az Úr? ezt kérdém. „Pásztorink
Mondják, de nékik hinni nem merek.”
Oh szép! igen szép! Úgy Körönd örülni
Fog újabb csillagának, melly egén
Ragyogva kél fel. Az nagy férfiat
*<férjfiat> férfiat
Adott volt eggykor Nyelvünknek, ’s ihol
Tenyészni meg nem szűnt a’ jó anya.
Ha nem veszed bántásnak, kit vevél
Vezérűl a’ szép pályán? Rájnis e
Példányod, és Szabó? Dayka é, ’s Virág? –
Rettentve gördűlt rám ismét szeme,
’S elhallgaték. Mi baj? nem értelek.
Szólj! fútt, ’s törlötte gyúladt homlokát.
Mi baj? nem értlek; szólj! „De hát neked
Szárkázmus é,
*Szárkázmus<ch> é
mind írva, mind beszédben,
Leginkább kedvelt módod?
*kedvelt <…> módod
Szólj!” Hogyan?
„Vagy engemet van kedved öldökölni?”
Hogyan? „Hogyan, ’s hogyan! és még hogyan
Azonfelűl! Szólj úgy, a’ mint Magyarnak
Magyarhoz illik. Eggy akolban állunk.”
Uram, nem értem e’ neheztelést.
Megvallom, a’ kedv’ szesszenései
’S játékos hangja, melly simongva karczol,
Kedvesb előttem mint az a’ komolyság,
Melly latra rakja gondosan szavát,
’S szökelletet fél adni a’ gondolatnak.
De én csak ott enyelgek, a’ hol illő,
És a’ hol értenek; bíztos barátim
Kedvezve tűrik dévajságomat.
A’ hol kell, nálam senki nem komolyb.
Erem’ személyed tiltja futni hagynom. –
„És még is ím e’ négyet példaképen?…”
Mit? hogy? „Hisz azt Magyarnak… Nem hiszem…
Ingerlesz.” Csak most értém a’ bolondot.
Kilökjem? ah! de folytatá beszédét.
„Magyarnak én azt ismerem, ’s csak azt,
’S nem senkit! senkit! mint azt, a’ kinek
Szép nyelve
*nyelve A n N-ből jav.
nincsen elkeverve mással.
Ki nem szorúl a’ vendég’
*vendég A v V-ből jav.
maszlagára,
Kenőcsöt útál, ’s gondolatjait
Tisztán ’s tekervény nélkül mondja ki.
Magát a’ Nyelv’ urának
*urának Az u U-ból jav.
nem hiszi,
Nem szabja a’ törvényt, új szót nem farag,
A’ régit érti, ’s tiszteli a’ Szokást.
Úgy ír a’ hogy beszél; eggy szóval: a’ ki
Köztünk lett, köztünk nőtt, köztünk maradt-meg.”
Ezek szerint a’ négy?
*négy A n N-ból jav.
„Rossz Verselő!”
Én őket jóknak nézem, bár közöttünk
Nem lettek, és nem nőttek, nem maradtak.
Tüzem lohadt, ’s az álnokságok’ atyja
Vesztemre vágyván, azt sugá fülembe,
Hogy a’ legénykének vetnék csapot.
Engedsz eggy kérdést? mondám. „Jó; parancsolj.”
Midőn belépél engem a’ haza’
Fő nem tudom mijének nevezél.
Minek tekint az engem, a’ kinek
Rossz Író ez a’ négy, ’s újabb társaik?
„Mindég kötődöl! ’S azt hiszed talán,
Nem értem én is, hogy magasztalásid,
Mellyekkel rólok írva szólsz,
*szó<l>sz, <–>
döfések?
Való gyanánt azt csak Mihók veszi.
Pirulsz vesződni vélek, a’ gubókkal,
*gubókkal<!>,
’S hogy annál gyilkosabb legyen csapásod,
’S szándékod meg ne sejtsék, lopva szúrsz.” –
Elszégyenűlve rogytam össze, ’s nem volt
Erőm elfedni a’ döbbenést. Azonban
Eggy nagy csomó vers asztalomra hág.
Hol vette, nem tudom. Gyors forgatással
Szaladt el rajta, ’s Itt van! itt van! ugymond;
Reá találtam: ennek nyújtsd figyelmed’.
*
Az Istenek nagy Gyűlést hirdetének
A’ Szent-Gellér’ hegyén, s Arpád Királyunk
A’ Nemzet’ Írójit mind bémutatta.
Jobbra a’ Poéták, balra a’ Prózaiszták
Fogának helyt, és ím Diespiter
Tüzet lobogtat, ’s mond: Eredjetek,
Amott van a’ tárgy; lássuk, ki a’ legény.
Előjön a’ szakálas Régiekről,
Futásnak indul, s ím – orrára esik!
Előkerűl köszvényes lábain
Sylvester, futni kezd, ’s – orrára esik!
Előkerűl Tinódi
*Előkerűl <köszvényes> Tinódi
jó Sebestyén,
Büdöske a’ bortól, ’s ím – orrára esik!
Fut Pesti Gábor is, ’s – orrára esik!
Dúdolja Ilosvai Toldinak bikáját,
Halad, szökik, ’s ah, nézd,
*néz<z>d<!>,
– orrára esik!
Így Szenczi Molnár, és Filiczkije;
Így Zrínyi Miklós Bán, és Gyöngyösi;
Így a’ szegény Beniczky Uram, ’s azok,
Kik a’ poetai Krónikában élnek.
De végre előjön Arbi, ’s rókaprémes
Dókáját ölbe fogja, ’s megszalad,
A’ szem sem éri, ’s nézd,
*néz<z>d<!>,
a’ tárgy övé!
’S lett! nőtt! maradt! ezt zengi Júpiter,
És Júpiterrel a’ Gellér’ hegye.
*
Igen szép! mondám. – „Elhiszem, felel,
Mert ezt képedben addig dolgozám,
Mint a’ Hans Sachséban te Ligeted’.
De hagyjuk a’ bohóskodást! Ihol
Ez itt Pázmány felől; ez ám derék:
*
„Hogy Pázmány magyarúl alkalmasint tuda,
Tekintsd hol született, ’s többé nem lesz csuda.
Szűlte volna Eger, Győr, Soprony, Pécs,
*Soprony, <…> Pécs
Buda,
Úgy szólana, mint síp mellett szól a’ duda.
De minthogy az a’ táj szűlé nemzetünknek
*nemzetünknek Az első n N-ből jav.
,
Melly szűz birtokában vagyon szép nyelvünknek,
*nyelvünknek Az első n N-ből jav.
’S fel nem vevé rongyát irhás zsellérünknek,
Nagy méltán tarthatjuk eggyik fő díszünknek.
*
A’ négysorú stróphákat kár vala
A’ kétsorúak által eltolatni;
Én még hatost is mertem. Halld csak ezt!
*
Míg mások, nem nézvén szépre és illőre,
A’ koboz’ négy húrját leszegik kettőre,
’S könnyű talyigácskán futnak a’ mezőre:
Én, akármit mondjon a’ bölcs és a’ dőre,
Két lovat fogatok négyemhez előre,
’S fullajtáros hintón kaptatok tetőre.
A’ kiben nincs erő a’ nehéz munkára,
Tekintsen Phaethon’ gyászos bukására,
’S ne vágyjon a’ szárnyas paripa’ hátára:
De a’ kit meghatott Pontyim’
*<…> Pontyim’ A javított változat a sor végére írva.
fénysugára,
’S maga Apolló hítt szent szolgálatjára,
Megyen, ’s laurus-ágat szögdel homlokára.
Hattyúvá változva úgy száll az egeken,
Túl emelkedvén a’ vad rengetegeken,
Mint a’ sebes gálya fut a’ tengereken.
Bámul az elhagyott föld e’ zengéseken,
Mint Pythagorás a’ sférák’
*<Sphérák’> A sférák’ javított változat a sor végére írva.
énekjeken;
’S ha torka nem bírja tovább már – megnyekken.
*
Hogy téged a’ gonosz! mondám magamban…
De nyílik ajtóm, ’s a’ legény jelenti
Hogy Márkfim érkezik, nem lél szobát,
’S vendégem lenni vágy. Ez kelle! mondám;
Hadd jőjön, úgy most kétszerestt Apollóm.
Az Úr isméri Márkfit? Ő Virágnak
Dühös barátja, ’s érte botra kél.
Tréfálni a’ Gróffal…? ’S Gróf? – ’s barátiért
Botot nem kímél; jó lesz elszelelni.
Az én emberkém kapja verseit,
’S megyen, ’s az ajtóban a’ Grófba botlik.
Sikoltva mégy’ a’ grádicsnak, lefordúl,
Tolvajnak véli minden; öklözik,
Rugják, ütik, verik. De ő kiált:
„Köztünk lett! köztünk nőtt! köztünk maradt-meg!”
–––––
Barátom, eggy szót, eggy okost! Elég
Volt eddig dévajkodni; van határ
Mindenben. Valld-meg, mint zengett fülednek
Ez a’ közöttünk lett, nőtt, és maradt?
Oh, írd könyvedbe, ’s mondd el reggelenként,
És a’ midőn az álom ágyba szólít,
Hogy téged a’ kettős hegy’ bérczitől
Böngészi Böngész Máté tiltva tart.
Haszontalan, te nem levél közöttünk!
Egernek nőttél kis patakja mellett,
’S atyád továbbad azt a’ bölcseséget,
Mellyet Cyrill és társa hirdete,
Budai felének jött tanítani.
Te lész legelső, kit majd új Horányink
Tisztelve fog nevezni, hogy hazánk’
Nyelvét, mint annak méltó gyermeke,
Szeretted, és munkákkal gazdagítád.
De hagyd te az írást, kérlek, ránk, ’s rohanj
Rengő karokkal lyánykád’ karja közzé,
’S csókjaiddal hintsd-el
fóberótatósz.*Mellé írva a görög betűs alak: φοβερωτατῶς.