Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Fiúi kötelességem, azt hoza magával, hogy második szülöttemet, nem másnak, hanem Aszszonyom Anyámnak áldozzam-fel. Első szülötemet, a’ tavaly általam ki-adatotott Hazánk állapotjának le-ábrázolását, Tekéntetes Nemzetes és Vitézlő BOSSÁNYI FERENCZ Urnak, nékem érdemem felett-való Drága Nagy Uram Atyámnak szenteltem. Aszszonyom Anyám már az, a’ kit néhai örök emlékezetre méltó KAZINCZY JÓSEF Uram Atyám tőlünk meg-sirathatatlan halála után illet, valamint más fiúi tiszteltetésben, úgy ezen forditásomnak ajánlásában-is, az elsőség.

Ez ugyan elég csekély tiszteletemnek meg-mutatása: mivel egy gyermeknek az ő szülőjéhez-való tiszteleti, nem áll az Aszszonyom Anyámnak érdemes neve’ ezen munkácskám’ második levélre-való le-nyomtattatásban; az nem annyira az Aszszonyom Anyám tiszteletire, mint ezen mukácskámnak nagyobbra-való becsültetésére szolgálván. De tudom azt, hogy sem Aszszonyom Anyám, sem pedig ezen forditásom’ okos olvasói, nem azt, hanem az én igaz tiszteletemet fogják ebben tekénteni. Azért kérem alázatosan Aszszonyom Anyámat, méltoztassék meg-engedni, hogy tiszteletemre érdemes neve nyomtattása által, ezen forditásom, olvasói előtt nagyobb kedvességet találjon.

Második mukácskám ez, mellyet most terjesztek szemed eleibe. Ámbár ezt nem épen olly szándékkal forditottam, hogy mindenekkel közöljem; hanem csak hogy azoknak, a’ kik az illyetén ujságokban gyönyörködnek, valami kedvet szerezzek. De látván, hogy reménységem felett vagynak ollyanok, a’ kik ezen Munkácskának Magyarra-való forditásán különösen örülnek, ’s reménylvén, hogy többek-is lésznek ezekhez hasonlók, meg-nem tartoztathattam magamat, hogy ezt többekkel-is ne közöljem.

Ez a’ könyvecske Bécsben született, még pedig egy fő Magyar Cavallier szüleménye, ki nevét, nem tudom, mi okból, munkájának olvasói elől el-akarta titkolni. De ha nevét mukácskájának levelei ki nem jelentették-is; azt mindazonáltal a’ mint avagy csak ebből-is meg-tetszik, nyilván valóvá tették, hogy nem a’ neven, ’s hiren-való kapdosás, hanem a’ köz jóra, és kivált az Isten dicsősségére czélozó buzgóság vólt itt egyedül a’ vég.

Én-is már, ugyan ezen végből tett forditásomat, (addig-is míg SZERELMES REMETÉmmel kedveskedhetem,) szivességedbe ajánlom, K. O. Kérlek azért kegyességed szerént velem bánni, és ez által többekre-is engem fel-serkenteni méltoztassál.

A’ világ új részéhez Amerikához tartozó szigetek között vala egy, mellynek lakosai, kipallérozott erkölcsök, és tudomány nélkül, csupán csak a’ természet igazgatása szerént éltenek. Nappal az nehéz munka által szerzendő élelmek keresése tartoztatá őket a’ tiszta ég alatt: és az okozá, hogy verejtékekkel nedvesítenék-meg azt a’ földet, melly nékiek adó helyet adta a’ magán termett gyümölcsöt. Étszakára pedig magokat kis kunyhókban vonták-meg: mert még ők a’ felhők felé nem emeltek, ’s nem épitettek kőből hegyeket, olly szándékkal, hogy a levegő-égben lakhassanak. Nyugodalomban éltek az egybe szedegettetett gyümölcsök közt, és ugyan azon a’ földön feküttenek, melly őket az ő termékenységével táplálta.

Az ő Vallásokban nem esmérték semmi Isteni jelentés csudáját; hanem mi légyen az Isten akaratja csupán csak a’ józan okosságból az érzékenységek által tapogatták-ki; és mind azt Isteni és jó dolognak tartották vala, mivel életek veszedelme nélkül engedte őket élni a’ természet. Hogy pedig emberi méltóságokat el-ne veszítsék némelly gondolatokat meg-tartottanak, mellyeket szüleiktől vettenek és új találmányok által neveltének.

Ezen gondolatok által a’ felől győzetettek-meg, hogy a’ világ, mellyben ők laknak, nem övék, hanem egy legfőbbjóé. Ezen legfőbb jónak jó tételit tapasztolták, és azért örömest háládatosak kívántak vólna lenni; de azt fel-nem találhatták.

Ugyan azon nyughatatlanságból öszve hivták egyszer az öregeket, hogy ebben az hasznos tanácskozásban meg-egyezhetnének, hogy tudniillik, hol lakozzék az a’ főjó, melly meg-engedi, hogy életeket olly sok haszonnal folytathassák. Minden Elementumot vóltaképpen meg-vi’sgáltak, de mivel azt a’ fő jót igen tisztának gondoltak lenni, ellenben pedig, mind a’ levegő égben, mind a’ tűzben, mind a’ vízben, mind pedig a’ földben sok tisztátalanságokat találtanak: abban egyeztek-meg, hogy a’ fő jó ezek közzül egyikben se lakozhatik, mert annak fényesnek, és tisztának kell lenni.

Ez a’ tanácskozások az öregeknek egész étszaka tartott; az alatt pedig a’ nap folytatni szokott utazását a’ világnak leg-meszszebb határaiban el-kezdette, és vereses sugáraival az eget festegette, mellyel is az ott álomba merültt Termeszetnek a’ maga fel-költét jelentette, éltető világosságát minden felé ki terjesztette, és a’ világnak új életet adott.

Az öreg Amerikabéliek, mivel el-fáradtak testekben és elméjekben, egész éjjel keresvén a’ legfőbb jót, el-hagyták kunyhójokat, mellyben akkor vóltanak, ’s abból ki bútak, hogy az eget és földet jó reggel meg-szemléljék; a’ nap felé^* fórdúltak, hogy azt pompájában meg szemlélhessek, és mennyire nem tsudálkoztak midőn a’ napot épen más formájúnak látták; soha se vólt még ollyan formában, sokféle czifrákkal körül fogatatván. Jóbb óldalán az tündöklő sugárok között meg szemléltek az Amerikabéliek egy figurát, melly hasonlatos volt az éppen akkor világra jött gyermekhez, egyik kezében égő fáklya tartatatott, és fellyebb emelkedvén a’ nap, a’ gyermek is nevekedett, kezébe lévő fáklyájával együtt; bal kéz felé vólt a’ nap, sok-féle jármoktól köröskörül lévén keritve, mellyek közt^* vas, ezüst, arány, és fa jármok láttattanak.

A’ gyermek már ifjúvá lett; Ez a’ fiú bal szemével szünetlen a’ sokféle jármokra néze, mellyek a’ nap körül vóltanak, jóbb szemével pedig kezében levő fáklyáját szemlélgette. Bal szemében könyv, baj, gond, és nyomorúság látszatott. Jobb szeméből pedig mosolygó öröm, vigasztalás, és éltető reménység tündökle-ki. Ez 8. óra tájban esett, midőn már ifjú vólt. 9. órakor legénnyé, 12. órakor pedig férfivá változa; dél után mindég öregebb lett. És a’ napnak le-szállásával, öregsége, ’s bajos vensége miatt, ugy látszott, mintha maga haldokló fáklyája pedig aluvó félben lett vólna.

Az arány jármon láttak az Amerikanusok^* koronát, és királyi pálczát, az ezüstön valami ollyast, mint a’ toll: a’ több hátra lévőkön sokféle szerszámokat, a’ vas jármon pedig fegyver formákat.

Az Amerikabéliek, kik a’ napot olly állapotban reggeltől fogva estveig nézték, nem tudtak ki-gázolni azon való tanakodásokból, hogy ugyan mit jelentene mind ez. A’ legöregebb pedig közzülök egy keveset gondolkozván, a’ többit öszve-hivja, ’s következendőképpen szól hozzájok: „Nézzétek, édes Barátim, láttátok az égen levő napot, ő a’ Világ Annya, és a’ melly a’ Világot, mint saját gyermekét, táplálja. Az ifjú a’ nappal. Ez először gyermek vólt, azután fiú, továbbá legény, majd férfi, annakutánna ősz ember, ki-is a’ nap lemenetelével meghólt. Az ő szülő annya a’ nap, ötet minden reggel ujjonnan hoza a’ világra, ő felnő és az annya szeme előtt meg-is hal. Az a’ fáklya, mellyet kezében tart, az ember élete, és a’ mellyet e’ világnak mutat, hogy az születésével kezdődik, halálával pedig elaluszik. Jobb szemével mindég mosolyog a’ nap, mivel az ő lobogó fáklyáján szemléli az élet kezdetét. Bal^* szemével pedig könyvet hullat, és azzal az emberi életnek sok nyomoruságait nézegeti, mellyet szülésével hoz e’ világra. Ez a’ nap okoza tehát a’ világ életét, örömét, baját, nyomoruságát, gondját és halálát.”

A’ több Amerikánusok helyben hagyják az öreg szavát, melly után mindjárt azt végezik, hogy a’ nap a’ világ szülő annya, és azt a’ leg főbb jót ő benne kezdették imádni, melly magát az égen minden tisztátalanság nélkül szüntelen ragyogónak, és jól tévőnek mutatja. Ezek annakutána nem esmérhettek más Istent, hanem csak a’ napot.

Egynéhány száz esztendőkkel annakutána az Europabéliek reá találtanak arra a’ szigetre, útat csináltak a’ tengeren, és igy történe-meg, hogy egy Amerikánus gyermekei közzül egygyel az Ásiai partra kivettettetett: éppen oda, a’ hol Mahomed mindennek Törvényt szab.

Podocz (e’ vala neve az Amerikánusnak) az ő kis fiával Kazimirral széllyel hordoztatik.

Podocz fiával minden reggel ki-mentt, magános helyett ’ kereset, a’ felkelő nap felé fordult, és azt az ő kis Kazimirjával imádta.

Öszve-gyültenek egyszer jó reggel a’ Törökök szerencsés és hoszszu életeknek oltalmazásáért egy bizonyos helyre, hogy ott buzgo kiáltásokat véghez vihessék,’ mellyet-is szokások szerént nagy és harsogó szóval bocsátottak az ég felé. El-végezvén buzgó ahitatosságokat, a’ zöld füvel el-borittatott völgyen egy árnyékot tartó fa alatt láttanak egy férfit, és egy fiút, kik magokat artzal vetették a’ földre, és mélly alázatosságban szent buzgósággal a’ feljövő napnak áldoztanak. Minden Vallásban meg van az a’ tulajdonság, hogy az egész világot kívánná a’ maga Törvénye alatt tartani, és ugyan e’ volt a’ Törökökben, kik az idegenhez mentenek, a’ ki az Isten helyet csak a’ napot imádná.

Az Amerikánushoz mennek, köszönnek néki, kérdik, mit csinál, és ki légyen. Én Amerikából-való vagyok felele Podocz, és el tévedt hajóimmal jöttem hozzátok, egy a’ ti nemzetetek közzül engemet és fiamat örökös szolgájává tett, én néki dolgozom, ő pedig kenyeret ad nékem. De micsoda Istened vagyon néked? Az Amerikánus halván ezt a’ kérdést, csudálkozni kezdett, nem hihetvén azt el, hogy olly nemzet vólna, a’ melly imádni nem akarná a’ napot; Én a’ napot imádom, felele nekiek, e’ világ annyát, és nem kételkedem, hogy ti-is azt cselekeszitek. Nem; mondának a’ Törökök, semmiképpen nem. Itt más Isten van, a’ ki a’ napon-is uralkodik, s’ azt imádjuk mi. De szemléljétek-meg a’ napot, monda nekiek az Amerikánus ; ’s lássátok-meg, millyen ragyogással terjeszti-ki minden teremtett dolgokra a’ maga fiait, a’ fényes sugárokat.

A’ nagy kősziklák a’ hegyeken, a’ mellyek az ő magas homlokokat a’ felhőkig emelik, magokat pillogó, mind azonáltal csendes felségben, mutatják: a’ mezők vidámságban vagynak: a’ napnak éltető sugarai azoknak virágai közzé sikamlanak, kiket gyengén csókolnak, és az reggeli harmatot, mellyek a’ ró’sa fa levelén, mint a’ gyöngyök fénylenek, annak gyökerére le-görditik, hogy a’ föld plántájának mindég újabb eledelt adjanak. Nézzétek a híves, és csendes szellőket, millyetén gyenge ölelkezésekkel köszönnek az erdőnek, és a’ virágoknak. Az éneklő pacsirták a’ nap felé repdesnek a’ levegő-égben, s’ annak nagyságos el jövetelén örömeket mutatják. Nézzétek, hogy bőgnek a’ csordák; a’ meszsze lévő hegyek viszsza-szóznak, és zengnek az ő kiáltások miatt: Micsoda lármát visznek véghez a’ meg frissült zöld füven, mellyel éhségeket csilapitják. A’ pásztorok köröskörül éneklik nótájokat. Az egész Természet meg frissült. Ugyan valjátok-meg, hogy ezeket nem a’ jó napnak éltető sugárai okozák-é? hogy élne ezzel az örömmel, és megfrissüléssel a’ világ, ha a’ nap nem közelgetne mi hozzánk. Ezen szók után ismét a’ földre borúla Podocz, és imádá a’ napot.

A’ Törökök, kik ötet ezen buzgoságában nem akadályoztatták-meg, csudálkozással néztenek reá. Végtére pedig igy szollának hozzá: Jöszte mi velünk, mi tégedet ujjabb és jobb világosságra vezetünk. Podocz nem álhatott ellent a’ Törököknek, mert látta, hogy lehetetlen volna néki, akkori állapotjában ellent állani; vélek el ment, és ugy vélekedett, hogy ő rajta minden Töröknek szabad hatalma volna. A’ Törökök véle Konstántzinapoly felé vették útjokat, nem lévén az a’ város tőlök meszsze: ’s ekképpen kelletett egy Amerikánusnak Europa felé jőni, hogy ott új erkölcsöt, ’s új Vallást tanúljon. Szerencsés elérkezések után legelsőben-is szemébe öttlött az Amerikánusnak a’ Török Császár palotája, (¹ ) meg kérdezi úti társaitól, micsoda nagy épület légyen az, melly a’ levegő égben olly magasra és szélesre építtetett. Az egy palota, felelének néki a’ Törökök, a’ mellyben a’ Császár feleségei vagynak. Hát egynéhány felesége van? Egynéhány száz van. Ezen a’ feleleten igen nagyon kezdett csudálkozni, mert ott, a’ hol ő született, a’ nap egy férfinak csak egy feleséget engedett. Podocz sokat gondolkozott ezen, és olly itéletet tett a’ Török aszszonyokról, mint a halakról, a’ kik a’ magok nemek terjesztésében a’ Természet Törvényét minden továbba-való gondolkozások nélkül követik. Ellenben a’ férfiak fellyől ellenkezőképpen itélt. De midőn tudtára adódott, hogy a’ Természet ezen dologban Konstantzinápolyban a’ férfiak, és aszonyok közt semmi külömbséget nem tészen, még mélyebb gondolkozásban merült, és okát nem tudta találni, miért fénylik ollyan férfinak a’ jól tévő nap, a’ ki csupán csak az ő barmot illető kívánságának áldozatjáúl olly sok és Nemes teremtéseket a’ leg szomorúbb fogságban tart. Végtére igy szollot’ a’ Törökökhöz : Ti igen kevésre becsülitek feleségeiteket, mi ellenben nagyra becsüljük, mivel kedvünk töltését ő nálok keresük.

Podocz ujobban igy szólla : Hát bétölthetitek-e’ ti nékiek azt a’ kedvet, mellyet ti ő tőlök kívántok. Igen-is, felelnek a’ Törökök. Hát egy Török Császár két száz Aszszonyoknak kedvét töltheti-e’ ? Kérde Podocz. O édes Törökeim! ti nem vagytok okosok, mivel azokat, a’ kikben kedveteket állítjatok, fogságban tartjátok.

Az emberi természet mindég nagy vágyódással van arra, a’ mit elérni kivan. Mert mind az, a’ melly uralkodó hatalom által bekóban vettetett, és továbbá semmi szabadságot nem szerethet, se nem érhet, hanem mindent szomorú kénszerit és által cselekszik, virtussál ékes elméket nem gyönyörködtethet. Az, a’ ki mindent csak a’ maga hatalma által viszen véghez, csupán csak azon hatalom által imádtatik: fene kivánságai bálványai lésznek az ő hatalmának: és higyétek-el, hogy a’ Fő Császártok abban a’ palotában, a’ melly nyájaskodásokat vészen, nem az ő szerelmeseinek gyenge indúlatjának, sem nem a’ természetnek, hanem a’ maga gyülölséges hatalmának tulajdoníthatja. A’ szomorú kénszerités által lehetetlen tápláltatni egy valóságos nemes leleknek. Oszoljatok-el Valástokkal és törvénytekkel, nincsen bennetek egy csep nemes indúlat. De azon kívül elhiszitek e’ azt, hogy az Aszszonyok vélek való társalkodás által nekünk nem szabhatnak jó törvényeket? Abban, a’ ki az Aszszonyok igaz oskolájokról semmit sem tud, és semmit sem tapasztalt, hibás gondolatok és fene, nyers erkölcsök vannak; ha pedig természetire nézve szelid, tehát ugy belső tulajdonságai nem egyebek, hanem szolgái félelem, oskolai tréfaság, és paraszt együgyüség. Az engedelmesség, magánosan értetvén, nyers, goromba, vad, ha az a’ természet gyengeségétől az aszszonyok által soha el-nem foglaltatatik. Lássátok, illyetének a’ Remete emberi érzékenységek, a’ hol az aszszonyokkal-való társalkodás a’ fene erkölcsöket az emberi gyenge érzékenységek által ki nem pallérozhatja. A’ ti feleségeitek a’ ti rabjaitok, de azért a’ nyájas erkölcsök, az igaz gyönyörűség, szelidség, emberi könyörületesség, a’ hóditó Virtusok, ti nálatok rabságbán lévő feleségeitekkel együtt nyomorognak. Azért fogadni-is mernék, hogy ti Törökök erkölcsötökre nézve fenék, durvák gorombák, és kegyetlenek vagytok.

A’ Törökök halván ezt a’ beszedet, olly vélekedésben vóltak, hogy Podocz az eszét elvesztette, és meg örjült vólna, minekokáért néki semmit se feleltek, hanem hallgattak, mig nem házakhoz érének. Egy közzülök házat bírt Konstántzinápolyban, mellyben mindnyájan megszallotanak, és Podocznak azonnal mutogatni kezdték, hogy ő hamis és tévelygő Vallásban légyen. Podocz okokat kivánt, hogy az igazságnak világosságára juthasson.

A’ Mahumedanusoknak hitek ágazátjok az, hogy semmit se olvassanak, se ne tanúljanak. A’ bálványozó és babonás Vallás többnyire csupán csak a’ tudatlanok közt maradhat-meg. Annakokáért, hogy a’ tovább-is meg-maradhasson, mindég azzal az vigyázassál és ravaszsággal élnek, hogy ő az otobaságban-való megmaradásra némelly tudatlanoknak megtiltja a’ Tudományok tanúlását. Tudván azt, hogy a’ tiszta Vallással, az erkölcsök Tudománnyával és a’ Filosofiával meg nem egyezhet. Azon okból égettetett-meg Mahomed könyveket, és azoknak olvasását meg-tiltotta. Ez okozta azt, hogy ostobák és tudatlanok lévén a’ Törökök az ő hitek ágazatiban, és a’ világ előtt esméretes Alkoránban, (² ) az idegen Amerikánusnak, kinek megtérítésén igyekeztek, egyebet nem mondhattak, az egy-néhányszor félelemmel említtetett Mahoméd nevén kivül. De Mahoméd Podoczban semmi belső megindúlást nem okozott; kérdezte: Ki légyen az a’ Mahoméd? Ezt felelték: a’ nagy Mahoméd az Istennek Szent Prófétája: de még ebből Podocz semmit sem értett. Midőn a’ Törökök említették a’ nagy Mahoméd nevét, és a’ Podocz lelkéből semmi megindúlás nem tetszett-ki, tehát mintegy makacsot megvetették, a’ ki csupán csak nyers nyakasságból minden okos fundamentomnak és igazságnak ellent állana.

A’ Törökök azért el-fáradván, a’ hit dolgában Podoczczal tett hartzban’ a győzhetetlen Muftiért (³ ) küldöttek. A’ Mufti jön, midőn pedig jön, Podocz felől tudositást vett. Podocz csendes elmével látja a’ Muftit béjőni, kitől a’ Mufti értelmes tekéntettel, és szóval kérdi,^* ha ő-e’ az az Amerikánus, a’ ki előtt a’ Mahuméd tudománya még esméretlen?

Látván a’ kis Kazimir, hogy ő, és az ő Attja, a’ Törököktől körül vétetnek, nagyon meg-szomorodék és igy szólla: Atyám, ezek talám a’ Mahoméd koporsójához akarnak vinni, oh ne mennjünk oda, nincsen ott világosság, nincsen ott a’ nap sugára, nem melegit az bennünket, mint a’ nap, az igen szomorú hely.

Podocz belsőképpen megilletődött, de semmit sem szóllott, hanem fiának meg parancsolá, hogy halgasson. A’ kis Kazimir igen szép és modos-vala.

Podocz fiával együtt egy setét tömlöczbe vettetnek, de elébb meg kérdezi a’ Muftitól, ha a’ Mahoméd akaratjával esne-e’ meg az ő tömlöczre-való hányatatások. A’ nagy Mahomed Szentsége (monda a’ Mufti) parancsólja az ő szolgája alázatos lelkének, hogy az ő Tudományának káromlóját büntesse-meg. Oh rosz Mahomed, monda a’ kis Kazimir, mi ötet nem láttuk, mi ő felőlle semmit se hallottunk, ő még-is büntet minket. Azért Podocz a’ kis Kazimirral egy setét magános tömlöczbe toszittattak, holott szomoruan, és földre függesztett szemmel ültenek.

Körül vétetvén Kazimir a’ sötétségtől szomorúságában és félelmében könyveket kezde húllatni. Oh melly nehéz nékem itt lenni, monda az Attyának, itt ezen setét ejtzakán fog minket a’ Mahomed sirja el-nyelni. Nem jönnek ide a’ nap fiai, nem vigasztalnak^* azok itt minket. Az a’ haragos Mufti vallyon miért rekesztetett ide bennünket, mit kivan mi tőlünk, cselekedjük-meg azt, hogy ezen szomorú ejtzakából a’ nap vig fiai közzé mehessünk.

Midőn Podocz igy beszéllne a’ fiával, egyszerre meg nyillik a’ tömlöcz ajtaja, egy alsó Mufti hozzájok mégyen egy rabbal, (⁴ ) Kérdi: mit végeztek-el, és valljon a’ Mahoméd tudományának világosságát lelkekben érzik-é ?

A’ Mufti meg-illetődvén az emberi természet gyengesége által fene erkölcsében; meg parancsolá az magával hozott rabnak, hogy őket vigye ki a tömlöczből. Meg-látván a’ kis Kazimir a’ napot, örömébe ugrándozni kezde, meg szemlelgette a’ játszadozó sugárokat, s’ igy szólla el-ragadtatván örömében: Egésséggel légyetek ti kellemetes fiai a’ napnak; és meg-ölelni kezdé azt a’ világosságot, a’ melly körülötte lebege. A’ Mufti látta, hogy a’ kis Kazimir Mahomedről egészen elfelejtkezett, Podocz maga-is örülvén lelkében, fiát öleibe vévén, szivesen csókolta. Miért csokol Atyám Uram engem, monda Kazimir, miért szeret engem most jobban mint másszor. Te szabadítottál-meg engemet, édes fiam, a setétségből, és te vezettél-ki engem, a’ nap fiaihoz, köszönöm ezen jó tétemenyedet. Kazimir meg illetődvén, akadozó sohajtasokkal igy szoll: Oh édes Atyám! most életemnek felét oda adnám örömest Mahomedért, mivel ő volt az oka, hogy Kend engemet szeret.

Az alatt a’ nagy Mufti házához érnek; midőn Podocz oda érkezik, véletlen egy sereg Amerikabéliekre, még pedig az ő hazafiaira talál, kik már Török ruhában voltának; öszve ölelkeznek, és tellyes örömekben egymást csokolgatják. A’ Török ruhában lévő Amerikánusok már a’ Mahomed Tudományát be vették. Már ott jelen vóltak egynéhány tanácsot tartó Muftik, kik a’ Mahomed részére szándékoztak vonni Podoczot: A’ nagy Mufti-is jelen vólt, és az ő alatta-valóknak előtte kelletett folytatni a’ dolgot. Elébb a’ kis Kasimir magánosan hivatatik a’ Tanács eleibe: az Attya pedig látván ezt, reszketett. Nem hitte azt el, hogy ő tévelygő vallásba vólna, és az okozá, hogy inkább akarta vólna, mindenét el-veszteni, mint sem az ő kedves Kazimirját Török vallásban látni.

Uralkodó és kegyetlen az a’ helytelen gondolat, mellyet az ember Annya tejével szop-bé, semmi sem változtathatja, semmi sem oszlatathatja azt el, hanem csak a’ léleknek az igazságra-való tanittatása; és ha az erővel kénszerittetik, tehát elképzeltt bóldogságáért, az igaz Isten ellen és az emberség ellen-is merészel fel-kelni. Tapasztalták ezt a’ Muftik több Amerikabéliekben. Meg mondottuk felyebb már, hogy a’ kis Kasimir a’ Tanács eleibe hivatatott, kiknek nagy ártatlanul eleikben állott. Egy a’ Muftik közzül hozzá igy szólla:

A’ Mufti látta ezen felelettel, hogy Kazimir csupán csak a’ napot szereti; azért-is meg szűnt Mahomédról többet szóllani, hanem, az Alkorán szerént, az Istent a’ világ Teremtőjét kezde magyarázni.

A’ Mufti ezen a’ gyermeki feleleten el-mosolyoda.

Ekkor látván a’ Mufti, hogy a’ gyermekkel semmire se mehet, ki viteti a’ Tanács elől, az Atyát pedig bé-hivatta. Podocz a’ Mufti elébe megyen, és az ő nagy hatalmas beszédét csendesen halgatja.

Ezen felelet után az egész Tanács mint egy meg-dühödött Podoczot ki vinni parancsolták,^* és az ő büntetése felől tanácskoztak, hogy kellene azt leg keményebben rajta véghez vinni.

Midőn Podocz ki-ment vólna, az ő fiát a’ több Amerikabéliek közt találja, kik vele játzodtanak, és elméjén, modosságán és szép termetén csudálkozának. Podocz kérdeze Kazimirt, ki néki kezét tsokolá, és ötet nagy örömmel látta vala, ha nem mondotta e’? hogy a’ napot nem szereti. Nem mondottam, edes Atyám, felele Kazimir, én azt nem mondottam, hogy nem szeretném a’ napot, sőt ellenben azt mondtam, hogy szeretem. A’ Podocz szive meg tellyesedett örömmel, halván ezt a’ feleletet; De az az öröm majd sirásra változa: mert a’ Muftik azt végezték, hogy Podocz az ő fiára harminczat csapjon; mivel mind a’ ketten káromlották a’ nagy Prófétát.

Egy büntetés se esik olly nehezen, mint az, a’ mellynek végben vitele a’ természet ellen parancsoltatik.

A’ kis Kazimir meg kötöztetik, a’ földre vettetik, az Atyának pedig a’ Török korbács kezébe adatik, hogy azzal korbácsolná-meg a’ fiát. De Podocz azt meg nem cselekedte, készebb lévén meg-halni, mint ezt az irtóztató^* kötelességet véghez vinni.

Akkor a’ Török rabok a’ Mufti parancsolatjából Podoczot csapdosni kezdték, minden könyörületesség nélkül, az ő fia pedig sirva kéré a’ földről, hogy csak verje-meg.

Egy Török rab a’ síró Kazimirt pofon vágja, és ábrazatját meg-sebesítette; Podocz meg nem tartóztathatta magát, hanem azt a’ rabot, azonnal földhöz vágta.

Az Amerikábéliek, kik a’ Mahomed tudományára már régen állottanak, ezen a’ szomorú történeten nagyon meg szomorodtanak. A’ természet szava segítségre hivá őket. Mahomed ellen támadtak, és azon helyen ismét az Amerikai hitre térnek. A’ mennyi Muftit és rabokat csak meg kaphattak, azokat meg ölték, ’s Podoczot, és fiát meg szabadítván, el szöktenek.

Ezen esetből ki-tetszik, mennyire álhat boszszút a’ meg sértetett természet, ha valaki annak jussát meg-sérti.

Podocz annakutána Török Országban egy helyről más helyre szaladgált. Abban az időben pedig egy Római hiten lévő Szerzetes a’ Keresztyény rabok meg váltások^* végett Török Országban múlatott. Ez hoszszú fejér ruhát, melyén pedig posztóból varrott keresztet hordott. (⁵ ) Podocz történetből ezzel öszve-akad, ’s meg érti, hogy ez nem Török Országi fi lett légyen, ’s mindjárt kéri, hogy ötet a’ megváltott rabok közzé számlálja; megbeszélvén elébb siránkozva a’ maga történeteit. A’ jó szerzetes meg illetődött ezen, ’s gyermekével együtt mágához vévé, és annyi jó téteménnyét^* ’s barátságát mutatta hozzá, mint ha Attya lett vólna.

A’ kis Kazimir meg illetődvén ezen férfi jó téteményén, így szólla az Attyához : Ennek a’ férfinak jó Prófétája van, mert ő emberséges, jó könyörülő, és jól tévő, légyünk az ő Prófétájáé. Podocz Kazimirnak^* ebbéli tanácsára reá állott, mivel azt helyben kelletett hagyni, és Keresztyénné léve.

Midön én ezeknek a’ Pásztori-énekeknek által-fordítgatásokhoz fogtam, éppen nem vólt szándékom, hogy idövel öket ki- eresszem kezem közzül; söt még az sem, hogy végig mennyek rajtok. Távól minden köz-nyelvre-kelés’ óhajtásától, – mert ez a’ nyughatatlan indúlat nem férkezhetik eggy ifjú Arcás’ szívéhez, – egyedül önnön múlattságom ’s eröm próbálgatása vólt ösztöne ’s tzélja törekedésimnek. El-vesztvén szépségeinek érzése által minden reménységemet, hogy valaha ebben a’ nemébenn a’ Poésisnek szerentsés lépést tehetek, meg-elégedtem azzal, hogy ezt bizonyos értelembenn nevezhetem magaménak. Igy folyt jó ideig tsak gyönyörködtetésemre el-kezdett munkám, midön – eggy részröl ugyan a’ Báróczy ditsö példája, – de más részröl annak a’ nagy seregnek dühösségénn támadott bosszankodásom, a’ melly meg-részegültt Bacchánsok módjára vette-körül a’ Magyar Helicont, fel-ébresztette bennem azt a’ kívánságot, hogy eddig való múlattságomat haszonra is fordítsam. Serényebb szorgalommal fogtam ekkor kedves éneketskéim’ magyarázatjokhoz, ’s nem hagytam semmit próbálatlanúl, a’ mivel gondoltam, hogy fordításomat az eredetihez hasonlóbbá tehetem, ’s annak újabb tökélletességet, tsínosságot, correctiot adhatok; nem kéméllettem semmi munkát, semmi fáradozást; ’s az a’ reménység, hogy végtére tsak-ugyan motsok nélkül láthatom-meg fordításomat, el-felejtette vélem únalmát fáradozásimnak. – – TE ítéld-meg, mennyire értem-el végemet: énnékem mind eggy, mind más esetre meg-nyúgtatásomra fog válni, hogy egész erövel igyekeztem meg-haladni magamat.

Szerentsés születésem, mellyet a’ kedvezö Végezés a’ leg-tisztább Magyar Ég alatt ejtett, ’s a’ Bucoliastákkal való alkalmas esmerettségem külömbféle bukdosásoktól menthettek ugyan meg: de kevesebbé kellene esmérnem Nyelvemnek készületlenségét, kevesebbé Originálomnak utól-érhetetlen szépségeit, ha gyarlóságom ezen igyekezetemet a’ tökélletesek közzé számlálná. Söt inkább gyakori el-akadásim tanítottak-meg, millyen nehéz Nyelvünknek a’ Nyúgotiakkal való atyafiságtalansága ’s készületlensége miatt némely részébenn a’ Poésisnek szerentsés hív fordítást nyújtani. Pedig ebbenn az Epochábann, midön Nyelvünket tsínosgatni ’s gazdagítani még ekkoráig is tsak kezdjük, leg-inkább ezen kellene igyekeznünk. – – Ha ugyan le-tévén a’ szólgai nyügöt, magunknak eresztve írunk, bátorkodom állítani, hogy nállunk szebben senki sem ír; leg-alább akkor nem írt, midön Nyelvek készülni kezdett. Gróf Teleky, Profes. Szabó, Rajnis, Bessenyey György, és, a’ kiket leg-elöl kellett vólna említenem, Zrínyi és Gyöngyösi Atyáink – példái lehetnek némely fogyatkozás mellett is, millyen édességgel, millyen velösen, millyen pompás méltósággal ír a’ Magyar ha nem majmol, akár versbe’ kívánnyuk, akár prósába’. Hányat lehetne még itt ditsekedve említenem? ha TE tsínos verseidet, B. Orczy a’ Fö-Ispányi székekben tartott beszédit, Bartsay és sokan egyebek kedvességgel tellyes írásokat még éltekbenn tennék tiszteletül másoknak elibe.

A’ Fordításokkal éppen ellenkezőképpen van a’ dolog. Minden sorban el-akad a’ Fordító, ’s kéttségeskedik benne, ha az Idiotismust áldozza é fel az Energiának, vagy az Energiát az Idiotismusnak? Sokára el-únnya a’ köröm-rágást, ’s késsel nyúl a’ tsomó-fejtéshez. Innen van, hogy a’ fordítás vagy víz-ízü, ’s el veszti eredeti tüzét; vagy eröltetett, homályos és ízetlen. Az eredeti tisztaság érthetetlen tsevegéssé, a’ praecisio hosszas hideg periphrasissá, változik-el; új faragású szók és szóllások sértegetik a’ fület; ’s a’ jobbakonn is idegen íz esmerszik.

Énnékem úgy látszik, hogy ezek a’ fogyatkozásai, ’s nevezetesen az érthetetlensége sok fordításinknak gyakorta az idegen szóknak szükségtelen ’s nagyobb részént káros ki-kerüléséböl származik. Erölködve akarunk mindent Magyar szóval ki-tenni, ’s el-felejtyük meg-fontolni, ha ezen új el-nevezés által nem veszt é az értelem, az energia, az idiotismust ? – – Én itt fülemet ’s a’ külsö Nemzetek’ példáit választottam Vezérimnek. Széltében élek mind addig az idegen szókkal, a’ hol ki nem kerülhetem, míg hellyettek ugyan azon értelmü Magyar eredetüt ’s hangzásút nem találok. Arra úgy se tarthatunk számot, hogy a’ Scythiából ki-hozottak közzül, azokat, mellyekkel üstökös Atyáink nem éltek, ki-seperhessük: valaminthogy más részröl attól nem tarthatunk, hogy ezen kortsosságnak szemünkre hányásával a’ leg-kevélyebb Nemzet is meg-szégyeníthessen. Elégedjünk-meg inkább azzal a’ ditsösséggel, igazak lévén mind magunk, mind más eránt, hogy Nyelvünk Anya-nyelv, pompás, méltóságos, velös, hajló, és, a’ modulatiora nézve, maga az az élők között, a’ melly az Olasszal vetekedhetik.

Ennyi tökélletesség mellett mennyire lehetne vinni Nyelvünket, ha az Istenek köztünk is teremtenének eggy Voltairet? eggy Marmontelt? – – Meg-szünnének panaszink, nem mondom a’ Nyelv’ szük vólta ellen, mert az hamis vád, – – hanem egyéb fogyatkozások között fél-réfnyi hosszaságú szavaink ellen, mellyböl gyakorta szenyvedhetetlen monotonía ered. Szint’ ollyan édes lágyságú éneketskéket énekelnénk, mint Chaulieu, vagy Petrarcha; szint’ ollyan kedvesen folynának meséink, mint a’ Gellerté, vagy Fontainé; Henriadot, Orlandót, el-vesztett Paraditsomot mutathatnánk mi is; – – ’s ha a’ Grátziák Magyarúl szóllhattak vólna, Musárion nem Wielandnak köszönné lételét.

De hová – hová szenderít el hízelkedö álmodozásom? Nem fogom én soha látni bé-tellyesedésed’! – – – Ah! messze – igen messze estünk attól a’ fényességétöl a’ ditsösségnek, mellynek arany hajnalát kevéssel ezelött már víradni láttuk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – De a’ sopánkodásnak nintsen semmi haszna. Töröljük-meg el-ázott szemeinket, gyüljünk-öszve a’ Músák’ óltáránál, esküdjünk eggyüvé, ’s Isteni eredetünkbe bízakodván, egész szabadsággal haladjunk elébb azonn az útonn, a’ mellyröl se tsalogatás, se szidalom nem tántoríthat-el. – – Alsó-Regmetzenn, Abaújba’, Augustusnak 27dikénn, 1785.

Ezek az Idylliumok eggynéhány kedvemre el-töltött óráimnak gyümöltsei: mert képzelödésünk ’s el-tsendesedett elménk nem tehetnek kellemetesebb és meg-nyúgottabb állapotba bennünket, mint midön mostani rendtartásink közül ki-ragadván, az arany-idö’ lakosai közzé helyheztetnek. A’ tsendes nyúgodalom’ ’s fel nem háborodott bóldogság’ képe minden nemes szívvel kedvelteti magát; ’s annál inkább tetszenek nékünk azok a’ Scenák, mellyeket a’ Poéta a’ még meg nem romlott Természetböl merít, mivel el-folytt bóldog óráinkhoz hasonlítni látszanak. – Én gyakran ki-fejtem magamat a’ Város’ szövevényei közül, ’s magános vidékeket keresek. Ott vonja-le elmémről a’ Természet’ szépsége mindazt a’ tsömört, azokat a’ visszás ízléseket, mellyek a’ Város’ kerítésénn belől gyötrötték. El-ragadtatva gyönyörködésembenn bóldog vagyok ollyankor mint az arany-idő’ Pásztora, ’s gazdagabb mint eggy Király.

Az Eccloga is ezekbenn a’ kies vidékekbenn veri sátorát; Érdemes lakosokat szállít belé, ’s scenáit bóldog emberek’ életéből hordja-öszve elinkbe, miképpen viselik erköltsöknek, indúlatjoknak ’s életek’ módjának természeti eggyügyüségével, mind bóldog, mind bóldogtalan állapotjokbann, magokat. Menttek ök minden mostani eröltetett kötelességektöl; menttek attól a’ szükségtől, mellyet egyedül a’ Természettöl való szerentsétlen el-távozás hozott-bé közinkbe. Ők bóldogságokat meg nem vesztegetett szívvel és elmével fogadják egyenesen ennek a’ jól-tévő Anyának kezéböl, ’s ollyan vidékenn laknak, hol ez kevés segedelmet vár fiaitól, hogy ártatlan szükségeiről tégyen, ’s nékik könnyebbséget nyújthasson. – Rövídeden, az Eccloga olyan arany-időt terjeszt eleinkbe, a’ millyet elöttünk a’ Patriárkák’ históriája fest; ’s úgy tetszik, hogy az az eggyügyüsége a’ rend-tartásnak és élet-nemének, mellyet Homérusbann olvasunk, még a’ vérengező idökbenn is, annak maradvánnya vólt. Ez a’ neme tehát a’ Poésisnek sokat fog véle nyerni, ha scenái a’ régi idökre tétetnek-vissza; úgy inkább látszanak hihetöknek, mert külömben arra az idöre mellyet élünk, nem fognak illeni; hol a’ Földmivelö rabhoz illő meg-alázódással ’s verejtékesen nyújtja Fejedelmének és a’ Városoknak mezeje’ gazdagságát; és a’ hol ötet az el-nyomás és szükség el-fajúlttá, ravasszá ’s gonosszá tsinálta. Ezzel nem mondom, hogy a’ ki magát Pásztori-énekek’ írására veti, köztök különös szépségeket nem szedhet munkájába, ha a’ mezei lakosok’ életek’ módját ’s szokásokat veszi visgálóúl: de tartózkodva válogassa-meg azt, a’ mit öszve-szedni akar, ’s durvaságát úgy vegye-el, hogy az által formájából ki ne faragja.

Én eleitől fogva Theocrítust tartottam leg-méltóbbnak ezenn versek’ nemébenn a’ követésre. Az erköltsök’ és indúlatok’ eggyügyüsége igazábban sehol sintsen találva, ’s a’ Mezeiség, és a’ mesterséget nem esmerö Természet. Tökélletesen ’s leg-kissebb részeiben is esmerte ö ezt, ’s az ö Idylliumibann nem tsak rósát, nem tsak liliomot találunk. Festegetései nem ollyan képzelődésböl származnak, melly inkábbára a’ visgáláshoz nem szokott szem elött is esméretes környül-állásokat szereti egymásra tetézni; hanem mind a’ Természet szerént vagynak festve, ’s tellyesek a’ leg-kedvesebb eggyügyüséggel. Pásztorinak a’ természeti ártatlansággal egyvelített nyájas szóllásnak módját adta szájokba; (⁶ ) az ö érzések a’ még ép szívből ered, ’s minden ékessége a’ Poésisnek foglalatosságokból ’s az eröltetést nem esmérö Természetböl van véve. Távol van az elmének epigrammai játékától ’s az oskolás rendbe-szedéstől. Meg-tudta adni az éneknek azt a’ tetsző pongyolaságot, mellynek a’ gyermekkori Poésis’ munkáibann kellett mosolygani; és azt a’ nyájas színét az ártatlanságnak, mellyet a’ még meg nem romlott szív szóll, midön eggyügyü indúlatja a’ Természet’ kedves képeivel meg-rakodott Phantaziát hevíti. Az ugyan igaz, hogy a’ még akkorában eggyügyübb erköltsek, és az a’ tekintet, mellyel a’ földmívelés betsültetett, ezt a’ nehéz mesterséget néki könnyebbé tette. A’ ki-nyirbáltt, ki-piperézett elmésség még nem kapott ujsági-kedvességre. A’ Pásztorok érzették a’ Szépet, ’s nem üztek elme-játékot véle.

Nékem úgy látszik, hogy a’ Theocritus elsöségét a’ maga nemébenn az bizonyítja, hogy ö kevésnek van ínnye szerént. Azoknak ö nem tetszhet, a’ kik a’ Természet’ mindenféle szépségeit – még kissebb részekbenn is – nem érzik; azoknak, a’ kiknek érzések el-vetemedett, ’s tévelygö útra jutott; ’s a’ kik ízetlen galanteriába’ találják gyönyörködéseket. Ezeknek nem fognak a’ Theocritus Pásztori tetszeni; nékik ollyanok tetszenek, a’ kik ollyan ékesen, ollyan tzifrán szóllnak, mint eggy elmés Poéta, és a’ kik szívek’ érzésekböl ravasz mesterséget tudnak tsinálni. Nem tudom, ha az újabbak a’ Természettel és az ártatlanság’ érzésivel méljebb esmérettséget vetni sajnállottak é? vagy talám kedveskedni akartak el-fajúltt rendtartásinknak ’s erköltseinknek, abból a’ végböl, hogy az által közönséges kéz-tsattogtatást nyerhessenek, hogy Theocritustól ennyire el-távoztak. – Én sinór-mértékemet ebbenn a’ Remekbenn kerestem, ’s jeléül lessz elöttem, hogy nyomdokait szerentsésen törtem, ha ezeknek tetszeni nem fogok. Tudom ugyan, hogy eggynehány képek és szólások Theocritusbann, ennyire el-változott erköltseink mellett, parasztoknak és durváknak látszanak: az illyeket ki kerülni igyekeztem. De itt nem értem azokat, a’ mellyeket eggy Frantzia fordító Virgiliusbann nem szenvedhetett; a’ mellyeket én értek, azokat Virgilius, a’ követöje Theocritusnak, már el-hagyta.

Nem a’ vérrel bé-fetskendezett bátor Bajnokot, nem az Ütközet’ puszta hellyét énekli a’ víg Músa: rebegve szalad ö, mezei könnyü sípjával, a’ fegyver-tsattogás elöl.

A’ tiszta patakok’ lassú tsergedezése, és a’ szent erdök’ susogó homálya által tsalogattatván, a’ sásos partonn tévelyeg, vagy a’ virágokonn jár a’ magas fák’ zöld bóltjábann, vagy a’ puha pázsitonn hever, ’s énekeket készít, a’ te, egyedül tsak a’ te számodra, szép Daphne! Mert a’ te szelíd és ártatlan elméd ollyan kellemetes, ollyan tiszta, mint a’ tavasz’ leg-szebb reggele. Eleven tréfa és vídám mosolygás repdes szüntelen azokonn a’ kis ajakokonn, azonn a’ piros ortzánn, és édes öröm szóll szép szemedböl. Söt miólta Barátodnak hívsz, édes Daphném, azólta elöre tisztáknak látom óráimat, ’s minden napom örömre vírad-fel!

Ó ha tenéked azok a’ víg énekek tettzenének, mellyeket Músám a’ Pásztoroktól tanúl. Gyakran meg-lopja ö a’ sürü bokrok közt a’ fák’ Nympháit és a’ ketske-lábú erdei Istent, és hajlékokbann a’ sással koronázott Nymphákat; néha mohos kunyhókba mégyen, mellyek körül Gazdája híves árnyékokat ültet, ’s történeteket hord-elö a’ nemes tselekedetekröl, a’ virtusról, és a’ mindég víg ártatlanságról. Gyakran ötet is meg-lesi a’ Szerelem’ Istene az eggybe-nött bokrok’ zöld ernyöibenn, vagy a’ füzek közt a’ kis patakok mellett. Ott hallgatja énekeit, ’s koszorút teszen repdesö hajára, mikor a’ szerelemröl énekel, és a’ víg nyájaskodásról.

Ez, Daphne, ez légyen jutalma énekimnek; az legyék minden dítséretem, hogy, melletted ülvén, javallva mosolyogjanak édesen nevetö szemeid reám. Azt, a’ ki nints illy bóldog mint én, Unokáink’ késö dítséreti gyúlasszák énekre. Hintsenek, nem irígylem, virágot sírjára, ’s ültessenek friss árnyékot el-senyvedtt hamva’ felibe.

Te, a’ ki kedvesebb vagy, mint a’ harmatozó Reggel, be szép a’ te fekete nagy szemed! be szépen nyúlik-el barna haj-fürtöd virágos koszorúd alatt, ’s millyen vígan repdes a’ pajkoskodó Zephyrusokkal! Gyönyörü az, midön piros szátskád mosolygásra nyillik; még gyönyörübb, midön énekre nyillik! Ki-hallgattalak, Chloe, ah! ki-hallgattalak, a’ hogy a’ minap reggel a’ két tser-fa alatt a’ kút mellett énekeltél; bosszankodva hogy a’ madarak tsevegtek, bosszankodva hogy a’ patak zuhogott, hallgattalak ott ki! Én még tsak tizenkilentz aratást láttam, ’s a’ képem szép és barna. Sokszor hagyják abba’ a’ Pásztorok az éneklést, mikor az én Sípom zendül-meg a’ mezönn, ’s reám figyelmeznek; a’ te szavadhoz pedig eggy síp se fog jobban illeni, mint az enyím. Szép Chloe, szeress engemet! Nézd millyen szép lakás esik azonn a’ dombonn köszikláimbann; nézd a’ fel-futó repkény millyen szép zöld hálót font rajta, ’s millyen árnyékot vét tetejére az a’ tövisk-bokor. Hajlékom alkalmatos, ’s falai gyenge bárány-börrel vagynak bé-vonva; a’ szája elibe lopó-tököt ültettem, magasra fut az majd fel, ’s alkonyodó fedéllé lessz. Nézd, millyen szépen omlik a’ forrás tajtékozva szikláimról, ’s keskeny árkából ki-tsapván, millyen tisztán foly-le a’ magas fü ’s virágok közt! A’ halom’ alljábann kis tengerré gyüjti vizét a’ gyékény és füzek közzé. Gyakran tántzolnak ott a’ Nymphák sípom után a’ Hóld’ tsendes világábann, azalatt míg a’ szökdétselö Faunusok crotalumokkal (⁷ ) tsergetnek. Nézd, amott a’ dombonn mitsoda bóltozatot formál a’ mogyoró-bokor; nézd, a’ kökény mint lepte-meg kunyhóm’ tájékát, ’s mint nyúlik-el körüllötte; a’ galagonya mint kérkedik veres termésivel; ’s szölö-vesszövel bé-futott alma-fáim millyen rakottan terjesztik-ki ágokat. O Chloe, ez mind enyím! Ki kívánna többet? ah, de ha nem szerettz, sürü köd borítja-el szép tájékomat. Ah Chloe, szeress engem’! Ide ülünk-le majd a’ puha gyepre, míg a’ ketskék a’ sima sziklákonn ugrándoznak, ’s juhaim és teheneim a’ buja fübenn legelnek; majd ki-nézünk túl a’ szélesen el-terjedtt síkságonn a’ tsillámló tengerre, hol a’ Trítonok úsznak, ’s Phoebus szekeréböl ki-száll, ’s rá kezdjük az éneket, hogy a’ messze-lévö sziklák is meg-rendűlnek belé, ’s a’ Nymphák és ketske-lábú erdei Istenek meg-állanak, ’s reánk figyelmeznek.

Igy énekle Mílon, a’ kösziklánn lakó Pásztor; Chloe pedig a’ bokor mellöl leste-ki. Mílon, te kösziklánn lakó Pásztor, (így szólla ki-jövén a’ tseréböl, ’s meg-fogta a’ kezét,) inkább szeretlek, mint a’ juh a’ zanótot; inkább mint a’ madár az éneket. Vezess engem’ a’ kunyhódba : édesebb tsókod a’ méznél, nem susog szebben a’ patak.

Eggykor reggel télbenn a’ kunyhójába’ üle Daphnis. A’ meg-gyúladtt száraz gally’ lobogó lángja kívánatos meleget terjesztett a’ kunyhóbann, mellynek zsúpos fedelét a’ komor tél nagy hóval fedte-bé. Gyönyörködve nézett ö ki keskeny ablakánn a’ telelö vidékre. Komor tél, így szólla, te is szép vagy! Nyájasan nevet most a’ Nap a’ vékony ködönn keresztül a’ hóval bé-temetett dombra; pillogó hó-szemek repdesnek mindenfelé, mint nyárbann a’ verö-fényenn az apró legyetskék. Gyönyörködve lehet látni a’ fák’ fekete törzsöke mint áll ki, el-szórva eggymástól, a’ fejérség közzül, görbén széllyel-hajlott ágaival; akár azt, miként mennek keresztül a’ fekete tövisk-sövények a’ fejérségenn. Szép azt nézni, hogy a’ zöldellö vetés amarra a’ mezönn, mint üti-ki fejét a’ hóból, ’s mint eggyvelíti-öszve a’ zöld színt a’ fejérrel. Szépen ragyognak a’ közel-lévö bokrok, vékony ágok dérrel van bé tzifrázva, és a’ vékony pók-madzagok. A’ vidék ugyan puszta; a’ nyáj meleg szalma közzé van rekesztve; tsak imitt-amott lehet a’ szelíd tulok’ nyomát látni, melly szomorúan húzza a’ kunyhó elibe a’ tüzi fát, mellyet Pásztora a’ közel-lévö erdöbe’ vágott. A’ madarak el-hagyták a’ berket, tsak a’ magános tzinke sziszegi énekét, tsak a’ parányi ökörszem repdes ide ’s tova, ’s tsak a’ barna veréb jön bátran a’ kunyhóhoz, s lopvást tsípegeti az el-hintett gabona-szemet.

Ott, a’ hol bokrosan emelkedik a’ fák közzül a’ füst, ott lakik az én Phyllisem! Talám a’ melegítö tüz mellé vontad most magadat, ’s szép ábrázatodat könyöködre támasztván, róllam gondolkozol, ’s várod a’ tavaszt! – – Ah Phyllis, be szép vagy te! De nem tsak szépséged gyúlasztott engem’ szerelmedre: ó mint szeretlek, miólta a’ fiatal Alexis’ ketskéji közzül kettö a’ köszikláról le-bukott. Sírt a’ szegény fiatal Pásztor. Én szegény vagyok, monda, ’s két ketském van oda! pedig az eggyik hasas vólt; most már nem merek a’ szegény Atyám elibe menni! Igy szóllott ö sírva. Te Phyllis, láttad hogy sírt; le-törlötted szánakozó könnyeidet, ’s ki-szakasztottad nyájadból a’ két leg-jobb ketskét. Alexis, mondád, hajtsd-el ezt a’ két ketskét; az eggyik, nézd, hasas. Ö sírt örömébenn, ’s te is sírtál örömödbenn, hogy rajta segíthettél. – – Komorkodj, nem bánom, jó Tél, azért nem fog porosan függni sípom; víg dalt éneklek kedves Phyllisemröl. Te ugyan el-sepretted réteinkröl a’ virágokat: de még is fonok koszorút. Repkényt és börvényt kötök eggyüvé kék virágjaival; ’s az a’ tzinke, a’ mellyet tegnap fogtam, énekelni fog házábann. Még ma viszlek-el téged’, kis madár! tégedet és a’ koszorút; énekelj néki vígan, mosolyogva szóll majd hozzád, ’s kis ujával étet. – – Ó mint fog majd apolgatni, hogy én töllem kapott!

Eggy estve még újra ment Mirtil a’ Hóld’ fényébenn tsillámló tóhoz. A’ tsendes vidék a’ hóld-világbann, és a’ fülemile éneklése mélj andalodásba’ tartóztatták ötet. Sokára tért-vissza szölövel bé-futtatott színnyébe, ’s kunyhója elött találta el-szunnyadott öreg Attyát. Eggymásba öltötte karjait, ’s meg-állott az Öreg elött. Sokáig állott elötte, ’s szemei szüntelen az Öregenn nyúgodtak: tsak néha tekintett a’ harmattól ragyogó szölö-levelenn keresztül az égre, ’s öröm-könnyek tsordultak szeméböl.

Te, így szólla, kit az Istenek után leg-inkább tisztelek, Atyám, be édesen alszol te itt! Be nyúgodalmas^* a’ kegyes’ alvása! Tántorgó lábad bizonyosan azért lépett-ki a’ kunyhóból, hogy az estvét tsendes imádkozás alatt innepelhessed, ’s könyörögve szunnyadtál-el. Te érettem is könyörögtél, édes Atyám. Ó be bóldog vagyok én! az Istenek meg-hallgatják a’ te esedezésidet! mert miért is nyugszik olly bátran kunyhónk gyümöltsösünk’ termett ágai alatt? miért van áldás nyájunkonn és vetésünkönn? – – Gyakran, mikor látod, mint igyekszem erötlen vénséged’ könnyebbítésénn ‚ ’s midön ollykor öröm-könnyeket hullattz, az égre tekintesz, ’s örvendezve áldasz, – – ah Atyám, mit érez akkor szívem! Meg-telik a’ meljem egészen, ’s böv könnyek omlanak szememböl. – – Ma, midön karjaimonn vezettelek-ki a’ verö-fényre, hogy újabb eröt vehess, ’s láttad körülted a’ víg nyájat, a’ termett fákat, és körös-körül a’ gazdag mezöt, így szóllottál: Hajaim öröm alatt öszültek-meg; maradjon rajtad áldás, kies vidék! tekintetem nem soká fog már rajtad nyúgodni; majd bóldogabb szállással tseréllek-fel. Ah Atyám, leg-jobb Barátom! én tölled majd el-maradok! borzasztó gondolat! ah akkor – – akkor óltárt építek sírod felett, ’s valahányszor olly bóldog napom vírrad-fel, hogy mással jól-tehetek, mindannyiszor, Atyám, tejet és virágot töltök sírodra.

Igy szóllván el-hallgata, ’s nedves szermmel nézett az öregre. Millyen nyájasan alszik, monda fuldokolva; bizonyosan kegyes tselekedeti jutottak eszébe. Mint süt a’ Hóld kopasz homlokára ’s ezüst szakállára. Ó ne ártson néked a’ híves estveli szellö és a’ nedves harmat! – – Ekkor meg-tsokolá a’ homlokát, tsendesen ébresztvén-fel, ’s bé-vitte a’ kunyhóba, hogy a’ puha gyapjúnn nyugodalmasabban fekhessen.

Idején reggel jött-ki a’ szegény Amyntás a’ sürü ligetböl, ’s kezébe’ hozta baltáját. Sövény-karókat vágott magának, ’s meg-görbedve vitte terhét. Akkor meg-láta eggy fiatal tölgyet a’ sebes patak’ szélibenn: ’s a’ patak egészen ki-mosta a’ földet gyökere közzül. Szomorúan állott a’ patak’ szélibenn a’ fiatal, ’s készült a’ düléshez. Kár vólna, monda Amyntás, ebbe a’ kegyetlen vízbe rohannod, szép Tölgy! nem, súgár tetöd nem lessz játéka habjainak. Igy szóllván le-tette hátáról a’ nehéz terhet. Én magamnak új karókat vághatok, monda, ’s erös töltést kezdett a’ már kész karóból a’ fa’ töve körül fonni, ’s friss földdel töltötte-meg azt. Már készen vólt a’ töltés, ’s a’ fiatal’ mezítelen töve friss földdel vala meg-töltve. Vállára vetette fejszéjét, ’s kedve-telve tekintett még egyszer árnyékába veszélytöl meg-mentett fájának, ’s vissza akara új karókért a’ ligetbe menni: de a’ Dryas (⁸ ) nyájas hanggal szólitotta-meg a’ tölgyböl: Jutalom nélkül eresztenélek é el hüséges Pásztor? Szóllj, mit kívánsz munkádért. Tudom, hogy szegény vagy, és tsak öt juhot hajtasz legelöre. – – Ó ha meg-engeded, ó Isten-asszony, felele a’ szegény Pásztor, hogy kérjek, a’ szomszédom Palémon aratás ólta betegeskedik, tedd egésségessé!

Ezt kérte a’ hív Pásztor, ’s Palémon fel-gyógyúlt. De Amyntásnak böv áldás szállott nyájára, gyümöltsösére, ’s legelö-mezejére, ’s meg-gazdagodott; mert az Istenek nem hagyják áldás nélkül a’ jótételt.

Eggy ketske-lábú Faunus el-terpeszkedve feküdt mélj álombann eggy tölgy alatt; ’s a’ fiatal Pásztorok meg-látták ötet. Kössük erőssen a’ tölgy’ törzsökéhez, mondának, ’s ne óldjuk-fel míg eggyet nem énekel. Erössen hozzá kötötték a’ tölgy’ törzsökéhez, ’s fel-hajigálták a’ fa’ le-hullott termésivel. – – Hol vagyok én? így szólla a’ Faunus nagyokat ásítván, ’s messze ki-nyújtotta^* karját és ketske lábait; hol vagyok én? hol a’ sípom? hol a’ korsóm? – – ah, imhol a’ darabja! tegnap törtem azt el, mikor részegen el-dültem. – – De ki kötözött illyen erössen ide? Igy szólla, ’s körül-nézte magát, ’s meg-hallotta a’ Pásztorok’ sziszegö nevetéseket. Óldjatok-fel, gyerekek! kiálta nekik. Ha tsak eggyet nem énekelsz, felelének ök, fel nem óldunk. – – Mit énekeljek néktek, Pásztorok? kérdé a’ Faunus. – – Az el-törtt korsóról éneklek; üljetek karikába’!

Le-ülének a’ gyerekek karikába’; ö pedig így kezdé az éneket:

„El-tört, el-tört a’ szép korsó; imhol a’ tserépje!

Szép vólt az én korsóm, hajlékomnak a’ tzímere. Ha Isten ment-el mellettem, így szóllottam néki: Jer’, igyál, és nézd a’ szép korsót. Jupiternek a’ leg-nagyob innepénn sints ennél szebb korsója.

El-tört, el-tört a’ szép korsó; imhol a’ tserépje.

Ha Pajtásim hozzám jöttek, körül-ültük a’ szép korsót. Ittunk, ’s mindenik, a’ ki ivott, el-éneklette a’ rá mettszett történetet, melly a’ szájához leg-közelébb vólt. Barátim, már többet nem iszunk a’ szép korsóból, nem énekeljük-el a’ történetet, a’ melly a’ szánkhoz ér.

El-tört, el-tört a’ szép korsó; imhol a’ tserépje.

Mert ki vólt rá metszve mint állott Pán bosszankodva a’ tó’ szélénn, mikor a’ szép Nympha ölelö karja közt susogó náddá változott. Egyenetlen sípokat vagdalt a’ nádból, öszve-foglalta viasszal, ’s szomorú éneket énekelt a’ partnak. Figyelmezve hallgatta az Ecchó az új musikát, ’s el-éneklette utána a’ tsudálkozó ligetnek.

De el-tört, el-tört a’ szép korsó; imhol a’ tserépje!

Rajta vólt az is a’ korsónn, hogy Jupiter fejér bika’ képébenn mint ragadta-el a’ hátán^* Európa Nymphát a’ tenger’ habja közt. Hízelkedve nyalogatta mezítelen térdét a’ Leánynak; de ö jajgatott, sírt, ’s öszve-kaptsolta feje’ felett kezét. A’ repdesö Zephyrusok vígan játszodtak illatozó haj-fürtjeivel; elötte pedig a’ szelíd Delfinekenn a’ Szerelmek nyargálóztak.

De el-tört, el-tört a’ szép korsó; imhol a’ tserépje!

A’ szép Bacchus is ki vólt metszve rajta eggy leveles szín alatt. Mellette eggy Nympha feküdt, ’s bal karját által-vetette derekánn, jobbjával pedig tsintalankodva rángatta a’ teli poharat, mellyet Bacchus mosolyogva kívánt. Szerelmesen nézett rá a’ Nympha, ’s eggy tsókot látszott tölle kérni. Elöttök fóltos tigrisek állottak; hízelkedve ették a’ szölö szemeket a’ kis Szerelmek’ markokból.

De el-tört, el-tört a’ szép korsó, amott a’ tserépje! Ó Eccho, panaszold-el ezt a’ ligetnek, panaszold-el a’ Faunusoknak rejtek barlangjokbann! El-tört, imhol a’ tserépje!”

Igy énekle a’ Faunus; ’s a’ gyerekek fel-óldák ötet, ’s tsudálkozva nézegették tzifra darabját a’ fübenn.

Az ostromló tél bennünket most szobába zár, ’s forgó szelek zavarják-öszve a’ hó-szem’ ezüst-esöit. Nyissa-fel tehát most nékem a’ képzelödés azoknak a’ képeknek gazdag tárházát, mellyet a’ virágos tavasszal, a’ hév nyárbann, és a’ színét el-hagytta összel rakott-meg. Ki-válogatom közzülök a’ szebbeket, ’s rendbe szedem néked, édes Daphném, énekembe’. Igy válogatja-meg a’ Pásztor a’ szebb virágokat Kedvese’ koszorújába. – – Ó ha tetszene néked Músám’ éneklése, mint találta-fel a’ kertészséget a’ napok’ ifjúságábann eggy Pásztor.

Ez az a’ helly, monda a’ szép Lycás, ez az a’ Szílfa, mellynek árnyékábann tegnap alkonyodáskor Chloe, a’ szép Chloe, elöször tsókolt-meg. Itt állottál sohajtva, midön akadozó szavam, dobogó meljem, és szemembe’ meg-gyültt könnyeim szerelmemet előtted ki-nyilatkoztatták. El-ejtette kezed a’ pásztori-botot, Chloe, ’s úgy dültél karjaim közzé. Lycás, így szóllál, Lycás, szeretlek téged’! Légyetek tanúim, néma bokrok, ’s magános kútfök, néktek vallottam-meg szerelmemet; ti pedig kis virágok, ti harmat gyanánt szoptátok-fel könnyeimet!

Ó Chloe, mitsoda gyönyörüség, mitsoda ki-beszéllhetetlen bóldogság szerettetni! Szent légyen ez a’ helly a’ Szerelem Istenének! ezt a’ Szílt rósával veszem körül, magasan fog majd ez a’ tsúszó folyóka futni törzsökére, bársony színü virágival. Ide gyüjtöm az egész tavaszt; a’ piros basarósát a’ liliom közzé ültetem. Ki-mengyek a’ rétre és a’ dombokra, ’s meg-fosztom virágot-termö plántáitól; a’ violát, a’ szegföt, a’ kék harangotskát és a’ vérszín pézmát, mind – – mind ide gyüjtöm; ollyan lessz az majd, mint valamelly virág-liget. Ide tsalom a’ forrást is, ’s körül-veszem vele a’ kertemet, hogy kis szigetté váljon; ’s galagonyát ’s vad-rósát ültetek körös körül, hogy a’ ketskék és juhok fel ne egyék virágimat. Jöjjetek ide majd akkor, ti, kik a’ Szerelemnek éltek, nyögö Gerlitzcék, jöjjetek ide a’ szíl’ tetejére, ’s búslakodjatok. Ti is pajkos verebek, kergessétek eggymást a’ rósa-kerítésenn, ’s tsiripoljatok ingadozó ágainn; ti pedig tarka Pillangók üzzétek eggymást a’ virágok között, ’s párosodjatok a’ liliomokonn.

Majd így szóll tsudálkozva a’ Pásztor, mikor mellette el-mengyen, ’s édes illatjával elibe repülnek a’ Zephyrusok: Mellyik Isten’ szentsége ez? Vénusé é? vagy talám Diánna tette illy ékessé, hogy benne a’ vadászat után kénnyére nyughasson?

Millyen szépen fénylik a’ Hajnal a’ mogyoró bokor’ és mezei rósa’ leveleinn ablakom elött; millyen vígan tseveg a’ fetske padlásom alatt a’ gerendánn, és a’ kis patsirta a’ magas levegöbenn? Minden meg-frissült, ’s a’ fü-szálak új életet kaptak a’ harmatbann. Én is, én is meg-ifjúlttnak tetszem; ki-mengyek botomonn az ajtó’ küszöbére, ’s ott várom a’ fel-jövö Napot, ’s a’ zöld rétekre nézek-ki. – – Millyen szép minden körüllöttem! Öröm’ és háládás’ szava mind az, a’ mit hallok. A’ madarak a’ levegöbenn, a’ Pásztorok a’ mezönn éneklik örvendezéseket; a’ tsordák is bögik örömöket a’ pázsitos halmonn ’s a’ vizenyös völgyenn. – – Meddig, Istenek, meddig fogom még én jóságtok’ jeleit el-fogadni? Kilentzvenedikszer láttam most az esztendö részeinek tseréjeket, és, ha mostanról vissza-tekintek születésem’ órájáig, arra a’ hosszú nézésre, melly vége felé láthatatlan tisztasággá tünik-el szemem elött, mint emelkedik-fel akkor meljem! Elegendö háládás é, Istenek, az az öröm, mellyet nyelvem ki nem mondhat? azok a’ könnyek, mellyek szememböl sürüen folynak-le? – – Follyatok, kedves könnyek, follyatok-le ortzáimonn! Ha vissza-tekintek, úgy tetszik mintha tsak eggy hosszú tavaszt éltem vólna; homályos óráim tsak rövíd ideig tartó borúlatok vóltak; új életet adnak ezek a’ mezöknek ’s meg-frissítik a’ zöldséget. Nem fogyasztotta-el soha nyájunkat az ártalmas mételj, nem rontotta-meg gyümöltsösünket a’ jég-esö; kunyhónk körül soha se múlatott soká-tartó veszedelem. Örvendezve néztem-ki a’ jövendöre, mikor gyermekeim mosolyogva játszodtak ölembe’, vagy midön karom tsátsogó unokám’ bukdosó lépésit intézgette. Örvendezve néztem következö idöm elibe, mikor ezeket a’ kis tsemetéket láttam nevekedni: védelmezni fogom öket a’ veszedelem ellen; gondoskodni fogok körültök, mondám; az Istenek meg-fogják dajkálkodásomat jutalmazni; fel-nönek majd, ’s kedves ízü gyümöltsöt termenek; fákká lesznek majd, ’s erötlen vénségemet elevenítö árnyékokba fogadják. Igy szóllék, ’s meljemhez szorítottam öket. Áldással nevekedtek-fel már, ’s elevenítö árnyékokba fogadják erötlen vénségemet. Igy nöttek alma, körtvély és dió-fáim, mellyeket ifju korombann kunyhóm körül ültettem, magasra: messze terjesztik-ki agg ágokat ’s nyúgodalmas árnyékok alá veszik a’ kis kunyhót. – – Az vólt, ó Mirta, a’ leg-keserübb bánatom, mikor te dobogó meljemenn karjaim közt hóltál-meg. Tizenkétszer borította már a’ tavasz sírodat virági alá; de közelget az a’ nap, az az örvendetes nap, mellyben tetemim a’ tiéidhez fognak tétetni; talám fel-hozza azt a’ következö éj. – – Gyönyörködve nézem mint nyúlik-el meljemenn fejér hosszú szakállam! Játszodj kis Zephyrus, játszodj meljem’ fejér haj-szálival! érdemes az arra, mint a’ víg Ifjú’ arany üstöke, vagy a’ virágzani kezdö Lyányka’ nyakánn le-nyúltt fekete fürt. Légyen ez a’ nap nékem örömnek napja! Öszve-gyüjtöm gyermekeimet, szintén tsátsogni kezdö unokámig, ’s áldozni fogok az Isteneknek. Kunyhóm elött álljon az Óltár. Fel-koszorúzom kopasz homlokomat, ’s karom reszketve veszi-elö a’ lantot, ’s úgy éneklünk, én és gyermekeim, dítséreteket az óltár körül. Azután virágot szórok asztalomra, ’s víg beszéllgetések alatt esszük-meg az áldozott húst.

Igy szólla Palémon, ’s reszketve emelkedett-fel páltzájánn, ’s öszve-gyüjtötte gyermekeit, ’s víg innepet ült.

Nyájas Nymphák, kik e’ tsendes köszikla-üregbenn lakoztok! Sürü bokrot ültettetek ti híves pitvartok’ elibe, hogy tsendes nyúgodalom és híves árnyék tápláljon benneteket. Ti, kik ezt a’ tiszta forrást medentzétekböl öntitek, ha most az erdei-Istenekkel nem múlattok a’ sürü berkekbenn és a’ szomszéd dombonn, vagy ha medentzétekenn szunynyadoztok: ne szakassza félbe’ panaszom nyúgodalmatokat! de, ha nem alusztok, nyájas Nymphák, halljátok-meg siralmimat. Én Lycást, a’ fiatal szöke Lycást szeretem. Láttátok é, mikor fóltokkal tarkázott teheneit, ’s ugrándozó bornyait erre el-hajtja? ’s utánnok ballagván az Ecchónak süvölt? Láttátok é gyönyörü kék szemét ’s édes mosolygását? vagy, hallottátok é énekét, mikor a’ víg tavaszról és a’ víg nyárról, vagy a’ gyümöltsös öszröl és a’ nyáj’ legeléséröl énekel? – – Ah, szeretem azt a’ szép Pásztort, ’s ö nem tudja hogy szeretem! Be hosszú vóltál unalmas komor Tél, te, kergetönk a’ mezökröl! Millyen régen láttam ötet utoljára. Aluva feküdt összel a’ bokrok közt; be gyönyörüen feküdt! mint játszodtak hajával a’ szelek! Lebegö árnyékokat hintett a’ Nap a’ zöld harasztokról ortzájára; ah, még most is látom, még most is látom, mint repdesnek azok, azok az édes árnyékok! szép ábrázatjánn; ö pedig tsendesen mosolygott álmábann. Hamar szedtem virágot, ’s koszorút füztem belölle, ’s gyengén a’ fejére ’s a’ sípjára kötöttem, ’s a’ bokor mellé bújtam. Meg-várom, mondám, míg felébred; mint fog nevetni, mint fog tsudálkozni, ha meglátja a’ koszorút! Itt várom-bé; lehetetlen, hogy meg ne lásson; ha pedig meg nem lát, el-nevetem magam’. Igy szóllék, ’s a’ bokorba bújtam-el, igen közel hozzá: de Társaim elö-kiáltottak. Ó mint bosszankodtam, el-kellett mennem vélek, ’s nem láthattam mint mosolygott, és mint örült. De most, be bóldog leszek most! itt van a’ Tavasz ’s nem sokára meg-látom a’ mezönn! koszorú fonadékokat kötök, nyájas Nymphák, azokra a’ gallyakra, mellyek árnyékokat hajléktokra vetik! Ezek az elsö virágok, a’ vereslö kikirits, a’ kék violátska, a’ fejér gyöngy-virág ’s a’ sárga boglár. Indúljatok-meg szerelmemenn, és ha Lycás forrástok körül fog szunnyadozni, mondjátok-meg néki álmábann, hogy Chloe az, a’ ki fejére és sípjára koszorút füzött, hogy Chloe az, a’ ki szereti!

Igy szólla Chloe, ’s fel-aggatta a’ még levél nélkül való bokrokra az öszve-füzött virágot: azomban lassú susogás jött-ki a’ barlangból, mint mikor az Ecchó a’ messze meg-fújt Síp’ hangját kettözteti.

Az idök’ ifjúságábann, midön az ártatlanság’ kevés szüksége és a’ Természet a’ még meg-nem-romlott emberek közt az eggyügyübb mesterségeket szülték, élt eggy Leány. Eggy se vólt abbann az idöbenn olly szép, eggy se olly érzékeny a’ Természet szépségeinek el-fogadására. Öröm-könnyekkel köszöntötte a’ Hajnalt és a’ meg-ujjúltt környéket; örvendezve az alkonyodást, és tsendes fénnyét a’ Hóldnak. Az Ének még akkor rendetlen öröm-sikóltás vólt. Mihelyt az álmatlan kakas a’ kunyhóról le-kiáltotta, hogy itt a’ reggel! – – mert már akkor múlattságúl magokhoz szoktatták a’ szelídebb állatokat, – – ki-lépett védelmezö padlása alól, melly öszve-hánytt gyékény és fenyö-ág vólt, hozzá kötve a’ szomszéd fák’ derekához; – – ennek az árnyékába’ lakott ö, ’s felette a’ madarak laktak, a’ gallyak’ sürü levelinn. Ki-ment a’ vidéket nézni, mint ragyog a’ harmatbann, ’s a’ szomszéd ligetbenn mint zengenek a’ madarak. Gyönyörködve figyelmezett énekekre, ’s próbálgatta zengéseket. Édesen folytak ajakáról a’ rendes hangok, ’s ennél rendesebb hang, még eggy Lyányka ajakáról se folyt. A’ mit hajló kedves szava el-tanúlhatott a’ madarak’ zengésiböl, azt külömbféle módonn szedte-öszve. – – „Parányi kis éneklök,” (monda éneklö szóval) „be kedvesen zeng a’ ti éneketek a’ magas fák’ tetejéröl, ’s az alatsony bokronn! Ó bár tsak én fogadhatnám illyen szép hangokkal a’ fel jövö Napot. Tanitsatok-meg ezekre, úgy örvendezésimet véletek éneklem én is a’ Nap fényes súgárinak.” Igy énekle a’ Leány, ’s szavai mérséklett renddel simúltak véletlenül a’ madarak’ zengési szerént. Örvendezve tsudálta rendes öszve-eggyezését szavainak. – – „Mint ragyog a’ zengö Liget,” (igy folytatá továbbá szavait tsudálkozva) „mint ragyog a’ vidék itt a’ harmatba’. Te a’ ki mind ezt teremtetted, ó mint örvendek én! Most kedvesebb hanggal dítsérhetlek mint játszó-társaim.” – – Igy éneklett, ’s örvendezve hallgatta a’ vidék az új harmoniát, ’s meg-némúltak a’ madarak.

Ezután minden reggel ki-ment a’ fák alá, ’s gyakorlotta magát az új mesterségbenn. De a’ Ligetbenn már régtöl fogva leste eggy Legény; bámúlva állott a’ bokor mellett, sohajtozott, beljebb ment a’ ligetbe, ’s próbálgatta énekeit. Gondolkozva támaszkodott eggykor sás fedele alatt ívére, mert ö találta-fel a’ nyíl-lövöldözést az orv-madarak ellen, mellyek galambjait öldösték, kiknek rakottyából font a’ szomszéd tölgy-fa’ törzsöke körül házat. – – „Mitsoda ez, a’ mi szivemböl fel-sohajt? (kérdé) a’ mi olly méljen fekszik bús meljembenn? Ezt ugyan öröm és víg sírás váltja-fel, mikor azt a’ szép Leányt látom a’ Ligetbenn, ’s szép énekét hallom: de ha el-tünik szemem elöl, akkor, ah! akkor búslakodás tér szívembe vissza. Ah, mi sohajt-fel szívemböl?” – – Azomban újjai az ív’ fel-vontt húrjával játszodtak, ’s a’ húrról eggy kedves hang pattant-le. Bámúlva hallotta ezt a’ Legény, ’s újra el-pattantotta. Álmélkodik, ’s eggy új találmány’ nyomozásához fog, ’s újra játszik a’ héjja’ béliböl tekertt húrral. Fel-ugrik, ’s vastag vesszöket kezd vágni, két hosszat és két rövídet; ’s a’ két rövídet által-ékezi alól és felül a’ két hosszabbakhoz, ’s a’ két rövídre húrokat tekert a’ két hosszú közzé. Most ismét játszott újja a’ húrokkal, ’s most vette észre a’ hangok’ édes külömbségeit a’ vastagabb ’s véknyabb húronn. Le-óldotta öket, ’s újakat kötözött harmóniai renddel rá, ’s úgy kezde játszani, ’s ugrott örömébe’.

Minden reggel ki-ment ezután a’ ligetbe’, ’s gyakorlotta új találmánnyát, ’s meg-eggyezö hangokat keresett azokhoz az énekekhez húrjainn, mellyeket a’ ligetbe’ lopvást tanúlt a’ szép Leánytól. De, azt mondják, haszontalan keresett sokáig, ’s sok húrok nem akarták követni énekeit, míg a’ Ligetbenn eggy Isten jelent néki meg, ez szedte rendbe’ húrjait, ’s el-játszodta elötte énekét. Általa tanúlván belé, azután minden reggel fel-kereste a’ Leányt a’ ligetbenn még Nap-költe elött: ott tanúlt tölle új énekeket, ’s sietve tért-vissza a’ forráshoz, ’s ott próbálgatta el-verni.

Eggy igen szép reggel ismét a’ ligetbe ült a’ Leány, fel-ékesítve virág-koszorúval; ’s énekelt. – – „Idvezz légy, kedves Nap’, ama’ hegy mellöl! Már ragyognak súgárid a’ fák’ tetejénn a’ magas dombokonn és a’ víg patsirta’ repdesö tollainn. Énekkel fogadnak téged’ a’ liget madarai és – –” Ekkor el-hallgatott, ’s vigyázva tekintett mindenfelé maga körül. Mitsoda kedves szózat eggyveledik énekembe? így szólla tsudálkozva. Imé, énekemnek minden hangját követi! Hol vagy; ének? szóllj! miért hallgattál-el? énekelj tovább is kedves szózat? ha tollas lakosa vagy ennek a’ ligetnek, ó repülj erre a’ bikre, hogy láthassalak, ’s hallhassam szavadat. Igy szólla, ’s magassan tekintett-fel a’ fák’ tetejére. Félve repültél el? vagy – – Még ezt a’ szózatot nem hallottam a’ ligetbe’ – – Hát ha meg-tsaltam magamat; – – de hiszen nem alszom. – – Még eggyet éneklek: – – „Idvezz légy, szép rósa! még tegnap bimbó vóltál, már ki vagy fakadva. Köszöntenek a’ reggeli szellök, a’ zsibongó méhek és a’ tzifra pillangó. Vígan repdes’ ö körüllötted, ’s issza harmatodat.” – – Igy énekle, gyakran meg-meg akadva, ’s mindenfelé tekingetett, mert a’ szózat újra követte énekét.

Meg-rezzenve ugra-fel ekkor a’ hantról. Nem, nem tsaltam-meg magam’, énekemnek mindenik tzikkelyét követte a’ szózat. Igy szólla ö, ’s a’ Legény fel-koszorúzva jött-ki a’ bokorból, ’s hón-allja alatt hozta lantját. Mosolyogva fogta-meg kezét a’ félénk Leánynak. – – Szép Lyányka, így szólla édesen nevetö szája kedves hanggal, énekedet nem tollas lakosa késérte a’ Ligetnek. Én vagyok, a’ ki énekedet ezenn a’ húronn követtem. Itt hallgattam minden reggel énekedet, ’s bellyebb mentem eggyedül a’ ligetbe, ’s el-vertem azt a’ lantomonn. Hidd-el azt nékem, szép Lyányka, hogy engem’ erre eggy Isten tanított. – – Repdesö tekintete a’ Lyánykának reszketve szaladt végig eggynehányszor a’ Legényenn, ’s a’ húronn állapodott-meg. – – Szép Lyányka, (monda továbbat a’ Legény, szerelmesen nézvén reá,) be bóldog vólnék én, ha meg-engednéd, hogy véled ide járjak, ’s énekidet húrjaimonn követhessem! – – Ekkor fel-veté a’ Leány a’ szemét. Legény, monda, örülök mikor énekemet lantod követi, kedvesebb az az Echónál; – – de, jer’ most árnyékos fedelem alá, éget a’ déli nap, jer’ homályos fedelem alá, ott édes gyümöltsöt teszek elidbe, és friss édes tejet.

El-méne a’ Legény a’ Lyánykával a’ fedél alá, ’s ök tanítgatták társaikat az énekre és a’ lantra. Még azután sokkal késöbbre adódott melléjek a’ síp, mert Marsyás vitte-bé azt az erdei Istenek közzé, mellyet annak találója Minerva midön az Isten-asszonyok azért tsúfolnák, haragjábann a’ homokra le-vetett. (⁹ ) Két fát ültettek eggy dombos halmonn a’ Leánynak és Legénynek, ’s árnyékábann beszéllették késö Unokái az ének’ és lant’ találmánnyát.

A’ fiatal Mylon ólálkodva eggy madarat fogott a’ fenyvesbe’; szép tarka vólt a’ tolla, de még szebb vólt az éneke. Fészket tsinál néki a’ markából, ’örülve szalad kérödö nyájához. Le-veti szalma-kalapját, ’s alája teszi a’ rabot; ’s sietve fut egyenes vesszökért kalitkának a’ füzesbe. – – Ha kész lessz a’ kalitkám, ha kész lessz, kis madár, így szólla, Chloének adlak. Éretted majd – – ah – – eggy édes tsókot, eggy édes tsókot kérek; ö nem vonogatós, azt tsak meg-adja: ha pedig azt meg-adja, ravaszkodva kettöt, hármat, de négyet is lopok mellé. – – Ó bár tsak készen vólna már a’ kalitkám! – – Igy szólla, ’s sebessen szaladt-vesszöivel a szalma kalaphoz. De millyen el-szomorodva állott-meg! – – – – Eggy irígy szél fel-fújta kalapját, ’s tsókjai oda lettek a’ madárral.

Nem, nékem ugyan nem örvendetes nap! így szólla a’ Faunus, ki-botorkázván víradta felé köszirt barlangjából. Útálom a’ nap-fényt, miólta azt a’ szép Nymphát el-szalasztottam. De nem fog koszorú fityegni szarvamonn, míg fel nem találom. Eggy virág se virít barlangom körül, mind bimbójába’ taposom azt el; a’ sípom pedig – – ’s ezt a’ korsót is el-töröm.

El-taposta a’ korsót és a’ virágokat. Akkor jöve eggy más Faunus, ’s le-tette a’ nehéz tömlöt. Mit bolondoskodol? kérdé tsúfúl katzagva, ma, ezenn a’ víg naponn, a’ Lyéus innepénn! Köss hamar repkényt szarvadra, ’s jer’ az inneplökhöz, az esztendö’ legjobb napjánn!

Nem, nékem ugyan nem örvendetes nap! így felele a’ Faunus. Míg rá nem akadok, esküszöm! nem lessz repkény a’ szarvamonn! Ó szerentsétlen szempillantás, a’ mellybe’ el-szalasztottam. Sebessen szaladt elöttem, a’ víz gátlást vetett szaladásának; kéttségesen állott a’ partjánn, ’s nem tudta mit tsináljon. Reszkettem örömömbe’, ’s már magamhoz akartam szorítani a’ vitzkándozót, de a’ Trítonok, az átkozott tolvajok! ki-ütötték a’ vízböl magokat, ölbe-kapták, ’s meg-fújtt kürtökkel a’ más partra úsztak véle. Esküszöm a’ Styxre! míg rá nem akadok nem lessz repkény a’ szarvamonn.

’S eggy hideg Nympha, úgymond a’ másik Faunus, – – röhögnöm kell rajtad, – – ’s eggy hideg Nympha – – teheti illyen szomorúvá napodat! Nékem, jó Faunus, nékem a’ Szerelem eggy orámat se teszi szomorúvá; nem, – – tsak eggy orámat is! Ha az eggyik rántja-el töllem tsókját, a’ másikhoz ugrom. Szám eggy Nymphához se érjen többet, ha valamellyik eggy óráig tart karja közt, ma ezenn a’ víg naponn! mindenikét fogom szeretni, mindenikét nyalogatni. Jer’, Faunus, ne szomorkodj; még te ifjú vagy; az ortzád szép barna, fekete nagy szemed pajkos és szilaj, ’s rövíd fodor hajad szépen göndörödik-öszve görbe szarvad körül, ’s úgy áll hajad közt, mint két vastag tölgy a’ sürü gazba’. Tedd-fel a’ koszorúd’, nézd, imhol a’ szép repkény. Már hallom messziröl a’ thyrzus páltzák’ és tányérok’ tsattogását és a’ víg sípokat. Hajolj-le hamar, már közel a’ lárma, jönnek a’ domb mellöl! Hajolj-le, hadd tegyem-fel a’ koszorúd’. Be kényesen vonnyák szekerét párdutzai! Ó Lyéus! – – Látod é mint ugranak a’ Faunusok és Nymphák. Be víg lárma! Ó Éván, Évoé! – – a’ fejedenn a’ koszorú! Hamar tedd a’ hátamra a’ tömlöt. – – Ó Éván, Évoé!

Láttam Daphnét. Talám – – ah talám bóldog vólnék, ha nem láttam vólna! Még soha-se tetszett szebbnek. A’ nagy höségbe’ a’ füz fák alatt feküdtem a’ híves patak mellett, hol a’ kövekenn lassan hempelyeg-el. Árnyék szövödött felettem, és a’ híves patak felett; Nyúgodalmasan feküdtem ott; de ah, azólta nints nyúgodalmam. Közel hozzám meg-zördült a’ bokor, ’s Daphne, Daphne a’ patak árnyékos szélénn jött-le felém! Tsínosan vonta fel fejér kis lábáról kék ruháját, ’s bé-lépett a’ vízbe. Meg-hajlott, ’s jobb kezével gyönyörü ábrázatját mosta, baljával pedig ruháját tartotta, hogy a’ vízbe ne érjen. Azután meg-állott, ’s tsendesen várta míg kezéröl eggy tsep sem esett a’ vízbe. Meg-állapodott a’ patak, ’s tisztán fogadta-el minden részetskéjét. Kedve-telve mosolygott ekkor képére, ’s hellyre-nyomta arany haja’ fonadékját, melly nyakánn tsomóba kötödött. Kinek, így sohajtoztam, kinek ez a’ tsínosgatás? vallyon kinek akar tetszeni? Kitsoda az a’ szerentsés, a’ kiért mosolyogva gyönyörködik szépségébenn? Azomban midön így hajolva áll a’ patak felett, bokrétája ki-esett a’ melje mellöl, ’s le-úszott a’ vízenn hozzám. Ki-fogtam, meg-tsókoltam; nem adtam vólna eggy nyájért. De ah, hervad a’ bokréta, ah hervad, pedig még tsak két napja, hogy le-úszott hozzám. Ah, miként ápolgattam! Abba’ az ivó-tsészébe’ állott, mellyet tavasszal énekemmel nyertem. Mesterségesen van rajta ki-metszve Ámor, eggy leveles szölö színbe’, ’s nevetve próbálgatja nyilai’ élét újja’ hegyével, ’s elötte két galamb tsókolódik. Háromszor töltöttem napjábann rá friss vizet, ’s éjtzakára rostélyos ablakomba tettem a’ harmatra ki. Sokáig állottam mellette ’s szívtam édes illatját. Édesebb vólt a’ szaga, színesebb a’ levele, mint a’ tavasz viráginak, mert ez a’ Daphne meljénn virított! El-merülve állottam-meg a’ tsésze mellett. Éles, mondám, Ámor , éles a’ te nyilad; be igen-is, igen-is kell azt nékem érezni! tsak félig éreztesd azt értem Daphnéval, úgy néked áldozom a’ tsészém’. Eggy kis óltáronn fog állani, ’s minden reggel virág-koszorúval övedzem-körül, ha pedig tél lessz, zöld myrrthus ágat tészek-rá. – – Kis Galambok! ó ha közelgetö bóldogságom’ képei lennétek! de ah, hervad a’ bokréta, akárhogy örízem. Szomorúan figyegnek az el-fonnyadtt virág-szálak a tsésze szélénn le; már nem töltik többet illatjokat, ’s ejtegetik leveleket. Ah Ámor, ah ne engedjed, hogy hervadások szerelmemet ábrázolják!

A’ jókor fel-költt Nap ragyogva emelkedett-fel a’ heggyenn, ’s vídám öszi napot ígért, midön Mícon ablaka’ rostéljozatjához állott. Már égett a’ Nap a’ verhenyeges, zöld és fakó szölö levelenn, melly, a’ tsendes reggeli szellökkel játszodozván, az ablakot bé-futotta. Tiszta vólt az ég, köd feküdtt a’ völgyenn mint valamelly tenger, ’s a’ magassabb halmok szigetek gyanánt ütötték-ki belölle magokat füstölgö kalyibájokkal ’s öszi tarka ékességekkel, a’ nap-fényenn. Fakóan állottak az értt gyümöltsel meg-terheltt fák eggymás-mellett a’ leg-kedvesebb eggyveledésbe’, ’s igen kevés maradtt közzülök zölden. Víg örömmel nézett-le a’ szélesen el-terjedtt vidékre, hallgatta a’ tsordák víg bögését, a’ Pásztorok’ sípolását messzinnen és közelebbröl, ’s a’ tsevegö madarak zengését, mellyek magasan kergetöztek a’ tiszta levegöbenn, ’s majd megint az alatta való ködbe sillyedtek. Álmélkodva állott így sokáig. De most szent buzgósággal vette-le faláról Lantját, ’s így énekelt:

„Bár tsak, jó Istenek, ó bár tsak ki-önthetném elötökbe háládásomat! Meg-értt szépséggel ragyog minden; mindent, mindent bé-árasztott az áldás. Böség uralkodik mindenfelé és vígaság; ’s a’ gyümöltsöt hozó fáról, ’s a’ meg-rakott szölö-vesszöröl az esztendö adománnya mosolyog. Szép, szép az egész vidék az ösz gazdag ékességében^*.

Boldog az, a’ kinek ártatlan lelkét el-követett gonoszság nem mardossa; a’ ki meg-elégedve él a’ néki jutott áldással, ’s a’ hol tölle ki-telik, mással jól tészen. Örömre vírasztja ötet jókor a’ reggel, tellyes egész napja vígasággal, ’s édes álommal száll rá az éj. Tsendes szíve a’ leg-kissebb örömet is érzi. Gyönyörködteti ötet az esztendönek minden tseréje, minden ajándéka a’ Természetnek.

De kétszerte bóldog az, a’ ki bóldogságát ollyan feleséggel oszthatja-fel, kit szépség és minden egyéb tökélletesség ékesít; ollyan feleséggel, mint te, édes Daphném. Miólta Hymen bennünket öszve-kötött, édesebb nékem minden bóldogság; azólta ollyan életünk, mint két eggymáshoz illö Síp, melly kétféleképpen játszik édes hangokkal eggy éneket. Nem díszteleníti-el kellemetes hármóniáját semmi illetlen hang; ’s öröm szállja azt meg, a’ ki hallja. Árúlt é el valaha szemem ollyan kívánságot, mellyet bé nem töltöttél? Kóstolt-é szívem valaha ollyan örömet, mellyet te a’ te örömed által édesebbé nem tettél? Késért é valaha bánkódás karjaid közzé, hogy azt nyájas mosolygásod, mint a’ Nap a’ tavaszi-ködöt, azonnal el nem oszlatta? Akkor szállott az életnek minden gyönyörüsége alatsony kunyhómba, mikor te Menyasszonyi-koszorúddal léptél-bé küszöbömönn. Kegyes Házi-Isteneim mellett fogtak örökös lakó-hellyet a’ munkás tsínosság, takarékos rend-tartás, öröm és kedv minden fel tételinkbenn; ’s az Istenek mindenre áldást botsátanak, valamihez te nyúlsz.

Úgy van! miólta te vagy Kunyhóm’ áldása, kétszeres ékkel díszesül minden. Áldás van a’ kunyhómonn, áldás a’ nyájamonn, ’s mindenemenn, a’ mit ültetek és bé-takarítok. Víg minden munkája napomnak; ’s mikor el-fáradva térek nyúgodalmas fedelem alá, mint enyhíti nyájas apolgatásod lankadtságomat! Szebb azólta a’ tavasz, szebb a’ nyár és az ösz; ’s midön télbe a’ fergeteg ostromolja kis kunyhómat, akkor a’ kandalló elött, nyájas beszéllgetések ’s házi foglalatosságok alatt érzem ölelgetésid közt a’ tsendes élet’ kelemetességét. Ha veled vagyok bízvást versenghet a’ pusztító szél, bízvást zavarhat-öszve mindent a’ zúzmaráz. El-zárva érzem én elölle kelemetességed’.

Bóldogságomat ti tészitek tökéletessé, gyermekeim, szép alakok! Anyátoknak igaz képei! Mitsoda áldás, mitsoda öröm nevelkedik bennetek számomra! A’ vólt az elsö szó, mellyet Anyátoktól tanúltatok, hogy szerettek engem’. Egészség és gyönyörködtetö vídámság nevekedik bennetek; ’s kedveltetö kelemetesség van minden játéktokbann. Öröme vagytok ifjúságomnak, ’s bóldogságtok’ szemlélése agg esztendeimet fogja gyönyörködtetni. Mert mikor víg tsátsogással vártok haza a’ küszöbönn, a’ mezöröl vagy a’ legeléstöl, ’s által-ölelvén térdemet, gyermeki örömmel vészitek ajándékimat, gyümöltsöt, vagy amit legelés-közben faragtsálok, ásótskát, gereblyétskét, mellyel gyermeki munkábann gyakoroljátok magatokat; ó mint örvendeztet engem’ akkor ártatlan örömötek. Édes örömmel sietek ollyankor, ó Daphne, ki-terjesztett karjaid közzé; te pedig meg-illetödve tsókolod-fel ortzámonn le-folytt öröm-könnyeimet.”

Ekkor hozzá ment Daphne, ’s eggy pár kellemetes gyermeket hozott karjainn. Szép vólt nedves ortzáival, mint a’ harmatos reggel. Ó be bóldog vagyok én, Édesem, így szólla fuldokva; nézd, köszönni jövünk, hogy ennyire szeretsz!

Által ölelte mind hármokat. Nem szóllottak; tsak érzették bóldogságok’ tökélletességét; ’s a’ ki látta vólna öket, el-lágyúltt szívvel érzette vólna, hogy a’ kiknek szívek tiszta, bóldogok.

Eggy szegfö van a’ Daphne kertjébenn, közel a’ sövényhez. Fel ’s alá járt a’ kertbenn, ’s meg-állott a’ szegfö mellett; szép piros tsíkokkal nyitott eggy rajta ki. Mosolyogva értette azt gyönyörü ortzájához, ’s szívta szép illatját. Önként simúlt szátskájához a’ szegfö. Meleg pirosság borította-el képemet, mert ezt gondoltam: ó ha én simúlhatnék úgy szátskájához! Ki-ment a’ kertböl Daphne, én pedig a’ kerítéshez állottam. Le-törjem-é azt a’ szegföt, mellyet ortzájához értete? inkább fog az frissíteni engem’, mint a’ virágot a’ harmat. Már a’ kezembe’ vólt, ’s le-akartam szakasztani. El-vigyem-é azt a’ szegföt, a’ mellyet ö szeret? mondám. Nem, majd meljéhez fogja azt Daphne ültetni, ’s úgy hat-fel illatja szép képéhez, mint a’ Vénus óltáráról az Olympusra a’ tömjén.

Nymphák, tegyétek gyógyítóvá forrástok szent vizét, midön láb-száramról mosom a’ vért, melly a’ sebemböl folyt! Ó tegyétek gyógyítóvá, Nymphái ennek a’ forrásnak! Nem versengés, nem harag ontotta azt. Az Amyntás fia eggy farkas’ körme közt sikóltott a’ ligetbenn. Sikóltott, ’s ó hála az Isteneknek! eggyszerre mellette termettem. Már szédült sujtó tsapásim alatt, midön lapotzkámba kapott. Nymphák, ne tulajdonítsátok vétkül, hogy tiszta forrástokat zavarom véremmel, melly a’ sebemből folyt! Hólnap reggel eggy ketske-fiat áldozok-meg partotokonn, – – fejért, mint a’ fris hó.

Milétusról jövénk, Mílon és én, áldozatot nyújtani Apollónak. Még messzire láttuk a’ dombot, mellyenn Temploma ragyogó oszlopokonn áll, ’s borostyán ligetéböl magosan üti a’ kék égbe magát; túl rajta a’ tenger tsillámlott-el szemünk elött. Dél vólt, ’s talpunkat a’ homok, fejünket a’ Nap égette; felettünk állott éppen, úgy hogy homlokunkonn lévö haj-fürtjeink egész képünket árnyékbann tartották. Pihegve szaladt a’ gyék az út mellett a’ farkas alma alá, ’s a’ ptrütsök nyögve sziszergett a’ meg-asszott fübenn a’ le-hullott levelek alatt. Minden lépésünk alól meleg por szállott-fel, szemünket ette, ’s ki-száradtt ajakinkra ült. Igy mentünk tikkadva: de meg-hosszabbítottuk lépésinket, mert sürü fákat láttunk az útonn magunk elött; fekete vólt az árnyék alattok mint az éj. Kedves borzadással léptünk a’ kies hívessége. Eggyszerre töltött ránk enyhülést ez a’ gyönyörü helly. A’ gallyas fák széles víztartót fogtak-körül, mellybe a’ leg-tisztább forrás tsorgott, ’s az értt gyümöltsel rakott ágak tsak nem belé függöttenek; alattok pedig apróbb termö bokrok állottak, szederj, köszméte és tengeri szölö. A’ forrás eggy sír-oszlop zsámolyából tsorgott-ki ’s azt virágos folyóka, súgár repkény és fel-nyúló téli-zöld inak szötték-bé. Istenek, így kiálték-fel, be gyönyörü ez a’ hellye az Enyhülésnek! áldott légyen a’ Jóltévö, a’ ki ezt az árnyékot ültette; talám ugyan az ö tetemi nyúgosznak itten. Nézd, monda Mílon, itt, a’ folyóka virági alatt a’ koporsó homlokánn metszett betüket látok; talám meg-fogják nékünk mondani, kitsoda az, a’ ki az útas’ enyhülése felöl gondoskodott. Félre vonta botjával az inakat, ’s ezt olvasta:

„Itt nyugszik a’ Mycon Hamva! Jótétel vólt egész élte; jót kívánt hólta után is tenni, ’s ide tsalta ezt a’ forrást, ’s körül ültette gyümöltsel.”

Áldott legyen a’ te Hamvad, te Jól-tévö, mondám; áldottak a’ tiéid, a’ kik tölled el-maradtak. – – Ekkor valakit hallánk felénk közelíteni a’ fák alatt; eggy szép Menyetske vólt az, súgár termettel, ’s ártatlan ortzával. Korsó fityegett karjánn; meg-meríteni hozta azt. Isten hozott, úgymond ez alá az árnyék alá, kedveltetö jósággal; ti idegenek vagytok; talám ugyan el-fárasztott a’ hosszú út a’ meleg verö-fényenn. Szólljatok, enyhüléstekre még ezennkívül valami a’ mit találtatok, szólgálhat-é?

Áldott légy, felelénk, jó Menyetske! Nints egyébb enyhülésre szükségünk; édes enyhülést adott ez a’ forrás, ez a’ gyümölts, ez az árnyék minékünk. Tisztelet támad bennünk az eránt a’ Jóltévö eránt, a’ kinek hamva itt nyugszik, a’ ki az Útasok’ szükségeiröl illy munkásan gondoskodott. Te ezenn a’ tájonn lakol, ’s esmérted ötet; beszélld-el az alatt míg ez a’ szent árnyék hívesít, beszélld-el, ki vólt ez?

A’ Menyetske a’ sír zsámolyához tette-le a’ korsót, meg-dült mellé, ’s így kezdé nyájasan beszédét:

Ez Mycon vólt; félte az Isteneket, ’s leg-nagyobb öröme az vólt, ha mással jól-tehetett. Nints ezenn a’ környékenn eggy Pásztor is, a’ ki háládatossággal ’s szeretettel ne hírdesse emlékezetét; nints eggy is, a’ ki jó-tételeit öröm-sírással ne emlegesse. Én magam is, én is néki köszönöm, hogy most a’ leg-bóldogabb asszony vagyok, (ekkor ragyogni kezdettek könnyei) felesége a’ fiának! – – Az Atyám meg-hólt vólt, ’s inséggel tellyes szegénységbe’ hagyta az Anyámat. Magunk’ meg-vonva, kézi-munkánk ’s istenfélö jótétemény által éltünk eggy napról más napra; ’s a’ kegyesség és fedhetetlen élet vólt minden gazdagságunk. Két ketske táplált tejével, ’s eggy kis fás-kert gyümöltsével. Nem soká laktunk ebbe’ a’ nyúgodalomba’; az Anyám is meg-hólt, ’s árván hagyta gyámoltalan fejemet. De Mycon meg-szánt, bé-vett az házához, rám bízta a’ gazdasszonykodást, ’s Atyám vólt inkább, mint Uram. A’ fia, a’ leg-szebbik, a’ leg-jobbik minden Pásztori közzül ennek a’ vidéknek, látta, hogy hív munkásságom ’s szemes gondosságom meg-érdemli szerentsémet; látta azt, ’s meg-szeretett, ’s értésemre adta, hogy meg-szeretett. Mit érzettem magambann, magamnak se örömest vallom. Dámon, Dámon, felejtsd-el szerelmedet! nékem az is elég szerentse, hogy szólgáló lehetek az Atyád’ házánál. Erre kértem mindég; de nem felejtette-el szerelmét. Eggy reggel éppen a’ nyáj’ le-nyírtt gyapját etseteltem a’ pitvarbann. Bé-lépett Mycon, ’s mellém ült a’ napfényre. Mosolyogva nézett sokáig rám. Lyányka, így szólított sokára meg, a’ te jámborságod, serénységed, ’s magad-viselése nékem nagyon tetszik; te jó gyermek vagy, ’s ha az Istenek akarják, én téged’ bóldoggá tészlek. – – Lehetek é én bóldogabb, édes Uram, mint most? ha érdemesnek tartasz jóvoltodra! Igy szóllottam néki, ’s a’ háládatosság’ könnyei tsepegtek-le ortzáimonn. – – Lyányka, monda erre, én a’ Szüléid’ emlékezetét örömest tartanám-fel; szeretném hanyatló napjaimbann bóldognak látni veled a’ fiamat! Ö téged’ szeret; valld meg nékem, lehetsz é te az ö szerelme által bóldog? – – El-ejtette kezem a’ munkát, ’s reszketve ’s el-pirúlva állottam elötte. Meg-fogta kezemet; hát lehetsz é, kérdé ismét, bóldog a’ fiam szerelme által? – – Le-borúltam lábához, ’s néma örömmel szorítottam kezéhez nedves ortzámat; ’s a’ napság ólta a’ leg-bóldogabb feleség vagyok. Ekkor meg-törlé könnyezö szemét. – – Ez az, monda továbbá, a’ ki itt nyugszik. De, míként tsalta ide ezt a’ forrást, ’s miként ültette ezt az árnyékot, azt akarnátok, úgy é, tudni? Imé, el-beszéllem:

Halála felé, gyakorta járt ide, le-ült az út mellett, köszöntötte az idegen Bújdosót, ’s enyhülést nyújtott az el-fáradttnak ’s a’ szegénynek. Hát ha híves árnyékot ültetnék ide, ’s eggy híves forrást vezetnék az árnyékba? Messzire nints se árnyék, se forrás. Igy enyhíteni fogom, ha már régen meg-leszek is halva, az el-fáradttakat, és azt, a’ ki a’ höségbe’ eped. Igy szólla, ’s a’ leg-hívesebb forrást vonatta ide a’ mezöröl, ’s gyümöltsözö fákat ültetett körülte, mellyek eggymás után, korántabb vagy késöbben, érnek. Vége vólt a’ munkának; el-ment az Apolló Templomába, áldozatot mutatott-bé az Istennek, ’s így könyörgött hozzá: Botsáss áldást ültetésemre; híves árnyékbann pihenhet így a’ jámbor idegen, a’ ki messziröl jön Templomodba!

Kegyelmesen hallgatta-meg az Isten a’ könyörgést. Jókor reggel ébredt-fel más nap ’s ki-nézett az útra, – – ’s ímé! a’ hová tsemetéket ültetett magasra nyúltt fákat látott. Istenek, így kiálta, mit látok! Fiaim, szólljatok, álmodom é? Imé, a’ mit tegnap ültettem, nagy fákká látom vonakodva! – – Szent álmélkodással mentünk ekkor mindnyájan árnyéka alá; súgáran állottak felettünk a’ fák, ’s messzire nyújtották-ki erös ágakat; ’s a’ meg-értt gyümölts’ terhe a’ virágos fü-szálig görbítette. Ó tsuda, így kiálta az Öreg, reménységemenn felül járhatok árnyékábann még magam is. Áldoztunk az Istennek, a’ ki könyörgését kívánsága felett tellyesítette-bé. De ah! ö nem sokáig járhatott ebbenn az árnyékbann; tsak hamar azután meg-hólt, ’s ide temettük ötet, hogy minden, a’ ki enyhülést vész’ árnyékábann, áldja szent emlékezetét!

Igy beszéllte ezt az Asszonyka. Illetödve áldottuk hamvait ennek az Igaznak. Édes enyhülést adott nékünk a’ forrás, édest az árnyék; de még édesebbet az, a’ mit nyájasan beszéltél. Áldás szálljon reád! – – Igy szóllánk, ’s szent elmélkedések alatt ballagtunk az Apolló Temploma felé.

Hijába’, így panaszlotta Thyrzis fájdalmát, nékem ugyan hijába’ lebeg, kegyes Nymphák, kellemetes hívesség ebbenn az árnyékbann, hol ti, bóltos bokrok közt öntitek forrástok’ vizét. Epedek, mint az el-fáradtt eped a’ nyár’ höségébenn. A’ domb’ alljánn ültem a’ minap, mellynek tetejénn a’ Chloe kalibája áll, ’s tsendes dalt éneklék, az Ecchó elött, el. Felül a’ dombot eggy gyümöltsös tartja árnyékábann, ’s azt Chloe míveli; mellettem pedig a’ patak zuhogott le-felé a’ gyümöltsösböl, mellynek virágos szélénn néhánkor nyúgodni szokott, ’s kezét ’s ortzáját mossa. Eggyszerre hallám-meg az ajtó-rekesz’ nyiszorgását. Maga lépett-ki a’ kertböl; eggy tsendes Szellö lebegtette szöke haját, ’s könnyü öltözetét. Be szép – – ó be szép vólt! Rendes kosárka függött eggyik karjánn, teli ragyogó gyümöltsel, ’s szemérmetesen, még ott is a’ hol semmi lesöt nem vél, fogta a’ másikkal ifjú mellyénn öszve ruháját; mert azt a’ játékos Szellö fel-fedezte vólna; de az hellyett térdéhez ’s véknyához szívta-bé magát, ’s lassú tsapkodással repdesett hátúlra véle. Igy ment-el felettem a’ bértzenn. De két alma ki-esett a’ kosarából, le-gördült a’ dombonn, egyenesen, egyenesen hozzám, mintha Ámor arányzotta vólna. Fel-vettem öket, ’s a’ számhoz nyomtam; ’s úgy vittem-fel a’ dombonn, ’s vissza-adtam néki, de reszketett a’ kezem; szóllni akartam, de tsak sohajtanom lehetett. Chloe le-sütötte a’ szemét, ’s lassú pirosság lepte-el szép ortzáját; nyájas mosolygással ’s pirossabban adta a’ szép almát nékem. Rebegve állottunk – – ah mit nem érzettem! – – eggymás mellett. Ö lassú lépéssel indúlt a’ kunyhó felé. Rá-szegzett tekinteteim el-nem fordúlva néztek utánna; késlelve nézett vissza és nyájasan, midön bé-lépett a’ küszöbönn; ’s ha nem láthattam is, szemem még is a’ küszöbönn függött. Ekkor le-indúltam, reszketés állott térdeimbe, a’ dombonn. Ah, ne hagyj-el kegyes Ámor, a’ mit azólta érzek, nem alszik soha el szívembe’!

Szép vólt Daphne, de szegény; jól nevelte az Annya, de hamar el-maradt tölle. Szólgálója vólt Myconnak, aki eggy Mitilénei gazdag Pólgár’ jószágát mívelte, ’s Daphne nálla nyájat legelt. Könnyezö szemmel ment eggy nap’ Annya’ tsendes sírjához, eggy tsésze vizet töltött rá, ’s koszorúkat aggatott azokra a’ bokrokra, mellyeket maga ületett felibe. Le-ült a’ sír mellé, ’s így szóllott sírva: Kedves én elöttem a’ te kegyességednek, a’ te tisztaságodnak a’ képe, édes Anyám! te, te tartottad-meg tisztaságomat! Ha valaha el-felejtem intésidet, mellyeket nékem mosolygó nyúgodalommal adtál, ’s meljemenn el-dülvén, meg-hóltál; ha valaha el-felejtem azt, millyen istenfélö vóltál, akkor, ó akkor felejtsenek-el engem’ is az Istenek! inségbe’ haljak-meg akkor, ’s kerüljön szent árnyékod! Édes Anyám, te tartottad-meg az én tisztaságomat! Mindent, mindent elö-beszéllek szent árnyékodnak; úgy sints árva fejemnek senkije; a’ kinek bíztosan tölthetném elibe szívem’ titkát. Niciás, a’ Mycon Ura, kinek nyáját örzöm, ki-jött a’ jószágába, hogy az ösz gyönyörüségeit láthassa. Meg-látott, nyájasan szóllott hozzám, dítsérte legelésemet, szép lyánykának nevezett, ’s eggyet’smást ajándékozott. Istenek! eggyügyüségembenn, mert mit is tudunk mi mezei lyányok? milyen jó, mondám magambann, ez a’ mi Urunk! áldják-meg ötet az Istenek! könyörgeni fogok érte, úgy is tsak ez az, a’ mit én tehetek. Bóldogok a’ gazdagok, ’s kedvesek az Istenek elött; de meg is érdemlik, ha ollyanok mind, mint Niciás. Igy gondolkoztam eggyügyüségembenn, ’s el-néztem, hogy meg-szoritsa kezemet, el-pirúltam, ’s nem mertem szemem’ fel-vetni, mikor az újjomra eggy arany gyürüt vont. Lyányka, ez a’ szárnyas gyerek ezenn a’ kövenn téged’ bóldoggá tesz’! Igy szólla, ’s meg-simogatta pirúló ortzámat. Millyen kegyesen bán velem, mintha Atyám vólna! hogy érdemelsz ennyi kegyelmet illyen gazdag nagy Úrtól? Igy gondolkoztam eggyügyüségemben! de ah! mint tsaltam-meg magam’. Ma reggel a’ kertbenn talált, ’s nyájasan szorította-meg államat. Hozz, monda, friss virágot nékem a’ myrrthus ernyöbe, gyönyörködtetni akarom magam’ illatjokonn. Örömmel ’s gyorsan válogattam-ki a’ leg-szebbeket, ’s szaporázott lépéssel szaladtam az ernyöbe. Könnyü vagy , monda, mint a’ Zephyrus, ’s szebb, mint a’ virágok’ Isten-asszonya. Ezt mondá, ’s – – Istenek, Istenek ! – – még most is reszket minden tagom, – – az ölébe rántott, által szorított magához, ’s minden késérthetö ígéret ’s szerelmes esdeklés folyt ajakáról. Én sírtam, rebegtem, ’s erötelen lettem vólna késértésinek ki-állására, – – ’s ah! most szerentsétlen, nem ártatlan gyermeked vólnék! El-nézte vólna é kegyes Anyád, így gondolkoztam, hogy tilalmas ölelgetés között fetrengj? Igy gondolkoztam, el ijedtem, ’s ki-fejtettem karjai közzül magam’. Mostan hozzád jövök, édes Anyám, ’s a’ te sírodonn sírom-ki magamat. Ah miért vesztettelek én, szerentsétlen gyermek, téged’ illy hamar el! Erötelen gyenge szál vagyok én, ’s oda van a’ karóm, mellyenn tartózkodtam. Ezt a’ tsésze vizet töltöm-ki tiszta árnyékodnak; fogadd-el ezt a’ koszorút, ’s könnyeim’ tsepjeit! O ha tetemidhez hathatnának! – – Most pedig, halld-meg ezt, édes Anyám! ímé hamvad elött tészem fogadásomat, melly itt könnyekkel ázott virágim alatt nyugszik; szent árnyékod elött teszem azt: Tisztaság és fedhetetlen élet, és isteni-félelem légyen életemnek bóldogsága! Bár légyek szegény, de meg-elégedve azzal, a’ mi nékem jutott, ’s gond nélkül follyon életem, ’s ne kövessek-el semmit, a’ mit te nem javallottál vólna: úgy én is kedvébe leszek az Isteneknek és a’ halandóknak, mert kegyes, igaz és jól-tévö lészek; ’s valaha tsendesen ’s bátran halok-meg.

Ekkor fel-költ a’ sír mellöl. A’ fedhetetlenség’ édes érzése bé-árasztotta szivét, ’s szemébenn édes öröm-könnyek ragyogtak. Szép vólt ö, mint a’ tavaszi nap, midön lassú esö esik, de a’ mellett fénylik a’ Nap. Foglalatosságihoz sietett-vissza; de Nicias elibe akadt. Lyányka, így szóllította-meg, ’s könnyek tsorgottak ortzájánn, ki-hallgattalak az Anyád sírja mellett; ne félj töllem ártatlan Lyányka; hálá az Isteneknek és a’ te tisztaságodnak! te meg-mentettél attól a’ vétektöl, hogy ártatlanságod után tört hánnyak. Botsáss-meg nékem, ártatlan Lyányka, botsáss-meg, ’s ne tarts új ólálkodástól: bennem is gyöz a’ tisztaság. Légy istenfélö, légy tiszta; de légy bóldog is a’ mellett. Azt a’ gyümöltsös kertet, és ennek a’ nyájnak felét, néked adom. Tégye valamelly érdemes Társ, a’ ki tiszta mint te, bóldoggá éltedet! – – Ne sírj, szép ártatlan! vedd-el ezt, a’ mit szívem néked önként ád, ’s bízd rám, hogy felölled ezután is gondoskodjam: másképpen vég nélkül fogná mardosni lelkemet ártatlanságod’ késértése. Felejtsd-el meg-bántásomat; te, mint valamely Istenség, mentettél-meg a’ botlástól!

Hová téved meg-sebessedett lábam a’ tövissen és sürün egybe-nött bokrokonn keresztül? Istenek, mitsoda rezzentö gyönyörüség! A’ fenyö’ veresses törzsöke és a’ tser-fák vastag dereka magassan emelkedik-fel a’ boglyas gazból ’s szomorú bóltozatot tsinál felettem. Mitsoda homály, mitsoda búslakodás száll gallyatokról rám! – – Ide ülök erre a’ reves el-dült tölgy-törzsökre, mellyet repkény-háló fon-bé; ide ülök, hová még embernyom nem tört útat; hol senki se akad rám, tsak a’ magános madár, vagy a’ dongó méh, melly a’ szomszéd tserbenn készíti mézét; vagy egy Zephyrus, melly magánosságban nevekedvén-fel, még nem repdesett pihegö melj körül. Vagy te, fertsegö Patak! Hová zuhogsz te a’ ki-mosott gyökerek’ és tserék’ bokros szövevénnyei közt? Késérni fogom habjaidat talám gazosabb rejtekekre vezettz. Istenek, mitsoda Vidék nyúlik-el itt szemem elött. Eggy magas kö-szál’ párkánnyánn állok, ’s az alattam fekvö völgyre tekintek-le. Ide ülök a’ le-szakadtt köszikla darabokra, hol fertsegve omlik a’ patak a’ setét fenyvesbe, ’s úgy zuhog, mint mikor távolról zeng az ég. Száraz ágak fityegnek szomorúan-le a’ köszirtról, mint az ember-gyülölö Tímon komor homlokán az öszve-bomlott haj, a’ ki még nem tsókolt Lyánykát. Le-lépegetek a’ völgybe, ’s szomorúan tévelygö lépésekkel fogok a’ víz mellett sétálni, melly a’ pusztás völgyenn bolyong. – – Idvezz légy, magános Völgy, te szép Patak, és te setét Erdö! Itt, a’ te fövenyeidenn fogok tévelyegni ó Vízpart! Remete módra fogok árnyékodbann nyúgodni, bús Erdö! Maradj-el békével tölem Ámor; nyilaid itt nem akadnak rám; én többet nem fogok szeretni; böltselkedni fogok ebben a’ magános vidékbenn. – – Isten hozzád, barna Lyányka! te, ki vigyázatlan szívembe szerelmet villámlottál! Isten hozzád! vígan ugrándoztál még tegnap nyári fejér ruhádbann körültem, mint ez a’ hab a’ Nap fénnyénn! – – Te is szöke Lyányka! Epedö szerelmes tekinteted – – ah, nagy eröt, igen nagy eröt vettél te szívemenn! ’s pihegö szép meljed – – tartok töle, hogy gyakran fogom azt magános szomorú elmélkedésimbenn látni, ’s érette sohajtani! – – Isten hozzád, felséges Melinde, tisztes képeddel mint Pallás, ’s felséges lépésiddel! – – Te is, kis Chloe, te, a’ ki tsintalankodva ágaskodtál ajakomhoz, ’s úgy tsókoltad-meg. Ide rejtem-el magamat, ’s mélj elmélkedésekbe merülve a’ fenyves’ árnyékábann el-dülök, ’s katzagni fogom a’ Szerelmet; a’ fák’ zöld sikátoriban fogok tévelygeni, ’s – – de – – Istenek! mit látnak szemeim a’ part’ fövenyébenn? Reszketek! Ah valami lyányka’ nyoma! – – Parányi szép kis láb! mélj elmélkedések, búslakodás! hol vagy? – hová lettél? – – Be szépek vóltak lépési! Utánna megyek! – – Lyányka, Lyányka! sietek nyomod után! Ó ha rád akadhatnék, mint szorítnálak karjaim közzé és – – Ne szaladj, Édesem! mondanám; vagy tsak úgy szaladj ’mint a’ rósa a’ Zephyrus tsókja elöl; el-hajlik elölle, ’s édesebb mosolygással tér-vissza tsókjára.

Tegnap Chloe, midön eggy rósa-levél úszott a’ levegönn felénk, midön a’ leg édesebb illat fogott-el bennünket, el-beszéllem, mit láttam, a’ mit te nem láthattál. Akkor, mikor derekadat által-ölelvén, beszédesebbek valának nyelvemnél meg-részegültt tekinteteim, ’s forró sohajtásim, – – akkor (mert nékünk Poétáknak sok engedtetett látni) akkor Ámort eggy rósa-levelenn láttam. Úgy állott rajta, mint a’ tenger-Istene gyöngy ház-tsigájánn, ’s könnyü szekerébe Zephyrusok vóltak, kissebbek a’ méhnél, fogva. Szép vólt a’ kis Isten, mint eggyike tekintetidnek, ’s nyájas, mint mosolygásod. Egyenesen meljednek igazgatta szekerét, ’s meg-állott ruhád’ szélénn. A’ Zephyrusok bokrétád’ árnyékábann bújtak-el, melly meljedre játékos árnyékot hintett. Ki-szállott a’ kis Isten, ’s fel-repdesett pihegö meljed’ dombotskájánn, ’s a’ közepébenn – – kedve-telve! – – ült-le. – Szerelemnek hatalmas Istene! így fohászkodtam lassan hozzá, leg-hatalmasabb Isten! ó halld-meg az én kérésemet. Eggy Halandó se érzette így még hatalmadat, mint én; jutalmazd-meg gyötrelmes szenyvedésimet! jutalmazd-meg, kérlek, annak a’ Poétának, a’ ki hatalmadat mindenkor tisztelte! Ne engedd, hogy a’ Chloe szerelme, melly most hatalmasan szóll szemeiböl hozzám, szívébenn valaha el-aludjon. Könnyü annak engemet el-hagyni – – rettenetes gondolat! – – a’ kiért minden szív dobog, valamerre gyözhetetlen szépségivel meg-fordúl. O hallgass-meg, leg-hatalmasabb Isten!

Ámor eggyik karjával liliom-fejérségü nyakadra támaszkodott, jobbjával pedig gyözedelmes ívét emelte-fel. Ötet a’ Grátziák nevelték, (monda, de tsak nékem hallottomra,) ’s kellemetességit a’ kis Szerelmek érlelték tökélletességre. Tekintete ’s mosolygása gyözö mint én; eleven tréfái ollyak, mint tegzem’ nyilai, a’ ki hallja, tsudálkozásra ragadtatik; a’ ki látja, szerelemre gerjed. A’ Halandók közzül téged’ választott magának; szeretni fog, – – esküszöm diadalmas nyilaimra! Ö, a’ ki minden kellemetességet egyetembe’ bir, mellyek a’ Vénus seregébenn külön-külön sebessítnek. Ó bóldog, bóldog Halandó!

Igy szólla Ámor, ’s le-felé repdesett szép meljedenn, ’s fel-ült rósa-szekerére. Most Gnídusba mengyek, így szólla; a’ Chloe képe ragyogó márványba’ fog az Anyámé mellett állani. Ö lessz a’ hív szerelem’ példája, ’s a’ ki szívébenn hív tüzet táplál, virág-koszorúval fog óltárán áldozni.

Újra fel-lebbent a’ rósa levél a’ levegöbe, ’s el-úszott elöllünk. Láttad szótalan rémülésemet, de nem beszéllhettem-el vígasságom’ okát. Némán szorítottalak szívemre, ’s sohajtva símúltam fejér nyakadhoz.

Mitsoda Symphonia, mitsoda szent el-ragadtatás kergeti-el reggeli könnyü álmomat? Látlak mennyei Öröm, látlak tégedet, mosolygó Ifjat, ó Tavasz! Auróra bársonyba öltözve hoz téged’ fel Keletröl. A’ vídám nyájaskodás, a’ hangos nevetés, és Ámor (már nevet a’ bokrokra és mezökre közelgetö diadalminn ’s fel-emeli ki-feszített ívét, ’s rázza a’ teli tegzet) és a’ Grátziák késérnek öszve-ölelkezve, vígasságos Tavasz! A’ Reggel’ ragyogó súgárinn jöttök ti fel; vígan seregelnek a’ Nap’ fényénn a’ madarak, ’s zengedezve fogadnak-el. Erövel tolják-ki magokat az elei rósák bimbójokból; mindenike elsö akarna lenni, hogy fel-nyiltt kebéllel és édes illattal mosolyoghasson rátok. Tántzolva hirdetnek a’ Zephyrusok, le-repülnek a’ bértzekröl a’ völgyekre, fel ’s alá a’ bokrok közt és az erdöbenn, ’s pajkosan katzagnak a’ hol szerelmes Pásztor elött a’ bokrok mellöl leselkedö Lyánykát árúlták-el, vagy a’ tántz-közbenn a’ fel-szökött Lyánykát tsintalanúl el-pirították. El-válva repdesnek eggymástól a’ bokrok közt és az erdöbenn, ’s susogva jelentik az alvó Nympháknak és barlangba zárkozott Faunusoknak el-érkezésteket. Botorkázva ugranak-elö a’ ketske-lábú Szatyrusok és Faunusok, ’s víg lármával ’s a’ sok tsöjü síppal kiáltják-elö a’ Nymphákat. A’ Patakok’ Nymphái újra fel-nyitják vedreket, mellyet télbe’ bé-zárva tartottak, ’s böven töltik a’ fertsegö vizet a’ fák’ bóltozati alól, vagy a’ bé-bokrosodott halmokról, le a’ zuhogó árkokra; keresztül tsapdossák ezek a’ mezöket, ’s sima tengerré gyülnek-öszve a’ bokrok közt ’s a’ sürü Ligetbe’, ’s gyakran ölelik- által a’ fürdö Lyánykák’ tetemit.

Jere, szép Tavasz, jere örömünk Szerzöje! Te uralkodtál akkor, mikor, Társaim, ingadozó hajónk által-úszta a’ sík tengert. Nagy sereg ezüst hab fogott-körül bennünket; víg Zephyrusok játszodtak vélek, ’s hajónk körül kergették, mikor pajkosan kapaszkodtak-fel óldalára, ’s erösen tsapkodták. El-kergették ezek öket az árnyékos partig, hol vígan kettöztette nevetésünket az Ecchó; el-bújtak ott az ingadozó nádasba’, ’s meg-meg neki szaladtak a’ Hajónak. Akkor, Társaim, a’ partonn szölö-jövésekkel Királynak koronáztatok, ’s az Öröm és a’ Vígasság köztünk múlatozott. – – Akkor is a’ Tavasz uralkodott, Társaim! mikor ama’ magas hegy’ homlokánn zöld ágból kunyhót építettünk, ’s árnyéka alatt a’ fübe’ heveredvén ittunk, ’s öszve-ölelkezve víg dalt éneklettünk. Az erdök’ Istenei hallgattak énekeinkre, ’s lassan utánnunk éneklették. Most a’ kösziklás rejtekekbe’ éneklik azt, a’ tántz és meg-töltt korsók körül.

Siess, szép Tavasz! hints virágot a’ pásitra, ’s öltöztesd zöldbe az erdöt és a’ ligetet. Bacchus és Szilénus nevetve várnak késéröjökkel, mert hol esik édesebb nevetés, mint a’ leveles zöld színbe’? Gyakran meg-látogatja ötet Ámor a’ szín’ híves alljábann; a’ Músák is meg-látogatják, mert szereti az éneklést. Vígan nevet ö akkor, ’s történeteket beszél, ’s ollyan vígan nevet, hogy szölö-koszorúja is, melly fél ábrázatját árnyékábann tartja, fel-reppen. Elö-veszi a’ meg-töltött tsészét, ’s Indiai hosszú útját emlegeti, mint verte-meg a’ fekete Nemzeteket, ’s gyermek formába rejtezvén mint változtatta tengeri disznókká a’ tengeri tolvajokat, ’s mint kötöztetett szölö-vesszöt és repkényt az árbotz fához és kormányhoz, ’s mint fertsegtetett édes bort belölle. Ekkor fel-hajtja a’ teli tsészét, nevet, ’s újra hozzá fog a’ beszélléshez, mint teremtette a’ rósát. Eggy fiatal Nymphát akartam által-ölelni, monda, de a’ Lyányka könnyü lépésekkel szaladt a’ virág bimbókonn, ’s tsintalanúl nevetett rám, midön utánna botorkázva menni látott. – – Styx! nem értem vólna soha el, ha eggy horgas tövisk szélnek eresztett ruháját meg nem kapta vólna. Örülve futottam a’ Lyánykához, ’s nyájasan tsattantottam-meg ortzáját. Lyányka, mondám, ne légy eggyügyü; én Bacchus vagyok a’ bor’ és vígasság’ Istene, az örökkévaló Ifjú. – – Egész tisztelettel engedte magát meg-tsókoltatni a’ Lyányka. Akkor meg-jutalmazám a’ tövisket, hozzá értetém a’ páltzám’, ’s meg-hagytam, hogy ollyan színü virágot teremjen, mint a’ Lyányka’ szemérmetes ortzája vólt, ’s így leve a’ Rósa.

Meg-dül Pán a’ moh párnára, ’s támasz karjára ereszti fenyö ággal koszorúzott fejét. Te szerentsésebb valál, Bacchus! mint én mikor Syrinx után szaladtam. Kemény sebet ejtettél akkor te rajtam, monda Ámornak, (a’ ki még most is katzag el-követett tréfájánn,) ö náddá változott. – – Szomorúan tekint hét tsöjü sípjára, ’s a’ kantsóhoz fordúl, ’s borral üzi-el bánatját. – – Ámor is beszélli gyözedelmeit, miként szelídíti-meg a’ kemény szívü Lyánykákat. Ó mint fogok örvendeni, barna Lyányka, ha majd felölled is diadalmi dalt énekel!

Fekete magas Fenyves, a’ ki nyíl egyenességü vereslö derekaidat sürüen emeled setétes árnyékod felett magasra; boglyas agg Tölgy-fák, ’s te széles Folyó, a’ ki tsillogva szaladsz ama hegyek megett; – – nem titeket foglak én most szemlélni; a’ Füves fogadjon-el most engemet! ez a’ tsudállást érdemlö Világ kitsínybenn, véghetetlen külömbségü szépségeivel. Véghetetlen nemü termések, milliom külömbségü lakosok! Némelyíke virágról virágra repül, némelyíke tsúsz és mász a’ fü’ labyrinthusábann; véghetetlenül különböznek formájokra ’s tetemekre, még is mindenik itt találja eledelét, itt találja lakását. Pólgár-társak, jó mindenike a’ maga nemébenn és tökélletes. – – Be lassan suhansz-el, kis forrás, a’ kék liliom és vízi-rósa szálai közt. Kis gyürüt kötsz szárok körül, ’s meg-görbited öket. Virágokkal egyveleg áll két partodonn a’ kövér fü, le-eresztik fejeket ’s tiszta folyamatod híves bóltozatjok alatt foly-el, ’s sok-féle színnel ragyog. Keresztül-nézek ezenn a’ kis berkénn a’ meg-hajtott fünek, – – ó mint ragyog a’ számtalan színü zöld a’ Nap súgáribann! Mozgó árnyékot vét eggyik a’ másikra; vékony szálak ütik-ki magokat az alatsony füböl, ’s tsipkés ágakkal kérkednek, vagy magasra emelik ingó virágokat. De te, kék Viola, képe az igaz Böltsnek, alant állasz te a’ fübenn, ’s onnan öntöd kedves illatodat; nem úgy, mint a’ szagatlan virágok, mellyek a’ fü felett magasra nyúlnak-fel, ’s kevélykedve tsalogatóznak. – – Repdesö bogarak kergetik eggymást a’ füvek’ szála közt, hamar el-veszti szemem öket az árnyék’ zöld homállyábann, megint a’ veröfényre gyülnek, ’s seregesen repülnek-fel, ’s vígan tántzolnak a’ Nap’ melegénn.

Mitsoda szép tarka virág ringatja magát amott a’ patak mellett! mint ragyog szép színe! – – De nem, – – kedves tsalódás! – – eggy Lepke repül-fel az ingadozó fü-szálról. Veres szárnyann dong-el eggy fekete pántzélú bogár mellettem, ’s amoda ül, talám párja mellé, a’ harangotskára. – Tsendesedj-el zörgö patak, ne susogtassátok a’ leveleket játszó Zephyrusok. Tsalódom é, vagy igazán hallom lassú énekeket? Igen is, énekelnek! de fülünk tömpe lassú Concertek’ értésére, valamint szemünk az, vékony tetemek’ visgálgatásira. Minö kedves zsibongás zúg körültem? mitöl mozognak a’ virágok? Eggy sereg méh szállotta-meg öket, vígan repültek-ki messzi lakó-helyekböl, ’s a’ rétenn ’s a’ kertekenn szélednek-el. Kóstolgatva szedik sárga zsákmányokat, ’s vissza-mennek Köztársaságokat gazdagítani; öszve-vetett vállal dólgozik mindenike, nints köztök henyélö lakos; zsibongva szállják-meg a’ virágokat, ’s kutatva dugják szörös fejeket a’ virágok’ kehelyébe; vagy fáradtságosan fúrják-bé magokat a’ még ki nem nyiltt rósába; ez bé-szívja magát, ’s el-zárja a’ kis tolvajt, a’ ki kintsét, mellyet talám még hólnap nyitott vólna-meg a’ fel-kelö Napnak ’s a’ reszketö harmat tseppnek, elöre lopja-meg.

Amott a’ szarkalábra ül eggy kis Pillangó, ’s széllyel-terpeszti tarka szárnyát. Bársony szín pettyek vagynak tiszta ezüstjénn ’s arany prémje zölddé változik-el szárnyának széleinn. Igy ül ö tzifrán, ’s tsínosgatja kis feje’ ezüst szál tsombókját. Szép Lepke! nyomd le a’ virágot a’ patakhoz, ’s tsudáld szépségedet; úgy hasonlítni fogsz a’ szép Belindéhez, a’ ki a’ tükör elött el-felejti, hogy néki többnek kellene lenni, mint a’ Lepkének. Nints az ö ruhája ollyan szép, mint a’ tiéd; de szint’ úgy nem gondolkozik, mint te!

Mitsoda pajkosságot kezdetek ti, kis Zephyrusok? Kergetözve hembelyegnek a’ füvön; mint a’ lassú szél a’ tó tsendes habjait, úgy keverik-öszve a’ susogó füvet, a’ kis tarka lakosok fel-repülnek alóllok, ’s le-néznek pusztúlásokra. Most megint el-tsendesedtek a’ pajkosok! ’s a’ zöld fü ’s a’ virágok újra tsalják magok közzé.

De, ó bár el-rejthetném most magamat! Fedezzetek-bé kedves virágok! Amott mengyen az ifjú Lisidór, arannyal tözött ruhába; sietve ballag-el a’ Természet mellett a’ paraszt füvönn és danol. Hijába’ mosolyog az ö rá, meg-vénültt Szépség ez Lisidór elött; Amália Kis-asszonyhoz síet, kinél a’ Nagyvilág játékra gyül-eggyüvé; ott jobban fogja gazdag öltözete a’ szemet gyönyörködtetni, mint a’ piros esthajnal. Mint katzag majd, rajtam, ha meg-látja, hogy én, távol a’ Nagyvilágtól a’ bogarak közt a’ fübe’ fetrengek! De, engedjen-meg Nagyságod ostobaságomnak hogy gazdag ruháját ’s lépésit nem tsudálom; ím’ ezenn a’ fü-szálann eggy bogár mász fel-felé, szárnya aranyos zöld, ’s gyönyörüen játsza a’ szivárvány’ tiszta színét. Engedjen-meg Nagyságod a’ Természetnek, a’ ki eggy bogaratskának sokkal pompásabb ruhát adott, mint Nagyságodnak a’ leg-kényesebb Mesterség adhat.

Ó be szép vagy te Természet, be szép vagy te, még parányi hímezésidbenn is! Esméretlen az elött a’ leg-tisztább gyönyörüség, a’ ki szépségidet henyélkedve nézi; a’ kinek zabolátlan indúlatok ’s hamis gyönyörüségek által meg-rontott szíve nem fogadhatja-bé ezeket. Bóldog az, a’ kinek minden mardosástól, minden kedvetlen gondolatoktól ment lelke szépségidet érzi! A’ hol mások ízetlen tsömörrel mennek-el, ott véghetetlen gyönyörüség mosolyog ö körülte. A’ Természet az ö kedvéért szépíti magát, érzékenységei újabb-meg-újabb forrásira akadnak véghetetlenül a’ gyönyörüségnek; minden ösvényenn, mellyenn mengyen, minden árnyékbann, a’ hol múlat. Tiszta és kedves örömet tölt néki minden forrás, illatoz néki minden virág, zeng és suhog néki minden bokor. Nem ízetleníti-el semmi tsömör mindég új gyönyörüségit, mellyeket a’ Természet’ szépségei véghetetlen külömbséggel nyújtanak; szépek azok, és véghetetlenül külömbözik leg-kissebb hímezésekbenn is, ’s mindenik hasznos végre való, ’s minden tekintetben jó és szép. Bóldog, ó bóldog az, a’ ki ezekböl a’ ki-meríthetetlen kútfökböl meríti ártatlan gyönyörüségét. Vídám az elméje mint a’ leg-szebb tavaszi nap; tiszta és tsendes az indúlatja, mint azok a’ Zephyrusok, mellyek virág-illatokkal repdesnek körülte.

Ha merném eggyetlen-eggy kívánságom’ bé-tellyesedését reményleni, (mert egyébbaránt az én kívánságom tsak álom; fel-ébredek, ’s nem tudom hogy álmodtam, hanemha másnak javáért kívántam vólna valamit) ha merném, mondom, eggyetlen-eggy kívánságom’ bé-tellyesedését reményleni: nem kívánnék böséget, sem hogy Társaimonn uralkodjak, sem hogy Nevemet távol fekvö Nemzetek hirdessék. Ó bár azt engedné nékem a’ Végezés, hogy napjaim magános vidékbenn tsendesen ’s másoktól el-felejtve folyhassanak-el, távol a’ Város lármájától, hol az Igaznak ki-kerülhetetlen török vagynak vetve; hol a’ bévett szokás, és rendtartások ezen esztelenségeket nemesítenek; ó bár alatsony hajlékban tölthetném-el életemet, eggy kis falusi kertetskébenn, el-rejtve a’ híresedés és irígy szem elöl.

Agg dió-fák’ bóltja alatt állana magános házam ’s ablakai elött lengedezö szellök, híves árnyék ’s nyúgodalom lakozna. Eggy kis udvart is fognék-fel házam’ békességes ajtaja elött, ’s szölövel bé-futott ernyöm alól tiszta forrást vonnék belé. Ott fürdene majd rutzám sárga fiaival; oda repülnének majd házam’ zsúpozattjáról a’ szelíd galambok is, ’s kevélykedve sétálnának ragyogó nyakokkal a’ zöldellö gyepenn; az alatt, míg az uralkodáshoz szokott kakas kotkodátsoló tyúkjait fel ’s alá hordaná az udvaronn; eggyszerre repülnének akkor esmeretes szavamra ablakomhoz, ’s hízelkedó kotyogással kérnének eledelt Uroktól.

A’ madarak félelem nélkül lakoznának a’ leveles gallyakonn házam mellett; nem esmérne soha változást bátorságos szabadságok, ’s szomszédságosan szóllanának eggy ágról más ágra eggymáshoz. Kis udvarom’ eggyik szegletébenn állanának gyékény köpüi méheimnek; az ö Respublikájok édes gyönyörüséggel múlattatja a’ nézöket. Örömest laknának ök nállam, ha igaz az, a’ mit a’ Majoros mond, hogy tsak ott szeretnek lakni, a’ hol tsendesség és nyúgodalom folytatja a’ gazdálkodást. – – A’ házam megett vólna tágas kertem, mellybenn az eggyügyü Mesterség barátságos segítségére vólna a’ Természet’ kedves Phantáziáinak; de nem támadna-fel soha ellene, hogy el-nyomván, visszás formákra faragja tsemetéit. Mogyoró bokor venné azt sövény gyanánt körül ’s a’ végébe’ vad-szölö ernyök állnának; oda bújnék-el gyakorta a’ Nap’ meleg súgári elöl, ’s onnan nézném az el-égett képü Kertészt, mint ássa tábláimat jó ízü zöldségnek. Néha ki is venném kezéböl az ásót meg-kívánván a’ munkát tölle, ’s próbálgatnám magam’ azalatt, míg ö félre fordúlva nevetné kevés erömet; vagy a’ fel-óldozódott tsemetéket kötném újra karójokhoz, ’s eggyütt tisztogatnánk a’ rósa bokrokat, ’s az el-szórtt szegfö’ és liliom’ tövét.

Túl a’ kertemenn, tiszta patak szaladná végig kövér füvet termö rétemet; onnan gyümöltsösömbe folyna az óltványok’ vékony törzsökei közzé, mellyet gondos kezem mívelne. A’ közepénn eggy tónak gyüjteném öszve vizét, ’s a’ tó közepébenn eggy kis ernyöt ültetnék. Hát ha még eggy kís szölös-kertem is vólna gyümöltsösöm mellett, meg eggy kis tábla szántó-földem – – irígyelhetném é a’ leg-gazdagabb Király sorsát?

De messze légyen hajlékom a’ Dorantes’ nyári kastélyától. Teli van az mindég Vendégekkel, hogy Ura meg-szünés nélkül társaságbann lehessen. Ö nálla meg-tudhatni elöre, ha indít é hadat Lajos? és, mit tsinálna Mopsz, ha Angliának Királya vólna? Meg-töltt palatzkok mellett veszik ítéllet alá a’ Tudományokat ’s Társaságunk’ fogyatkozásait, ’s Királyi felség lebeg üres homlokokonn. – – Távol légyen magányos lakásom Orgontól! Messze földröl gyül pintzéjébe a’ bor; a’ Természet néki tsak azért szép, mert a’ leg-ízesebb falatokat neveli; a’ levegöbe’ repdesnek azok, az erdök’ sürüjébe’ bujkálnak, ’s a’ vízbe’ úsznak számára. Ott hagyja a’ Várost, hogy szabad futást engedhessen bolondoskodásának. Mennyi alkalmatlanságot kell az embernek abba’ az átkozott Városba’ szenyvedni, ott leg-kissebb motszanásomat is meg-tudhatja a’ bolond Szomszéd. Bóldogtalan! ne történnyen-meg rajtad soha az a’ nagy szerentsétlenség, hogy tsak eggy nap’ is magadba’ maradj! mit tsinálnál únalmadba? talám borzasztó tekintetet vetne Lelked magára! De ne félj ettöl: ímé tajtékozva hozzák a’ szegény ki-fárasztott lovak érdemes barátidat; káromkodva szállnak-le az ártatlan baromról. Oktalan lárma, víg feslettség ’s zabolátlan pajkosság késéri öket az asztalhoz, ’s mind addig kurjonganak, míg a’ részegség ájúlása ennek az útállatos scenának véget nem vét. – – Tölled még messzebb szikkadt Harpax! kinek küszöbét éhel-hóltt ebek örzik, ’s kezekböl kapdossák a’ szegényeknek verejtékes falatjokat. Szerentsétlen adóssaid az egész vidéken nyögnek keménységed miatt. Ritkán sodródik füst kéményedenn széllyel-hánytt konyhádról, ’s illö is hogy koplalj, midön öszve-kapartt gazdagságod a’ szegények’ nyúzásából gyült ennyire.

De hová ragad engem’ az el-tüzessedett bosszankodás? Térjetek vissza kedves képek, térjetek-vissza ’s derítsétek-fel elmémet! Vezessetek engemet alatsony hajlékomhoz. Az istenfélö jámbor Födmívelö légyen az én szomszédom, füstös kalyibájával. Szíves segedelem ’s baráttságos tanáts tesz’ majd jó szomszédokká bennünket, mert mi lehet édesebb, mint azt látni, hogy szerettetünk? mint jó-tétel által érdemleni-meg valakinek baráttságát?

Midön azt, a’ ki Városbann lakik, fület öklendezö zajgás és lárma veri-fel álmából; midön szomszédjának fala el-fogja a’ fel-jövö Nap’ kedves súgárit elöle, ’s tömlötzre vetett tekintete nem láthatja a’ Hajnal’ hasadását: engemet akkor a’ Reggel lassú szellötskéji ’s a’ kedvesen tsevegö madarak ébresztenének-fel. Üressen hagynám ágyamat; ’s elibe szaladnék a’ fel-jövö Napnak a’ hímes rétekre, vagy a’ szomszéd halmokra, ’s tetejekenn énekleném örvendezésimet. Mert mi tölt nagyobb örömet szívünkbe, mint a’ szép Természet, midön rendes rendetlenséggel zavarja-öszve véghetetlen külömbségü szépségeit? Vakmerö Ember, hogy mered te a’ Természetet szerentsétlen majmolású mesterség által ékesíteni? Építs bár Labyrinthust zöld falakból, ’s ki-mértt messzéségre ásasd hegyesre nyirbáltt Taxusodat; útaid rostáltt fövenyböl légyenek, hogy a’ dudva ne akadályozza lépésidet: én részemröl a’ természeti rétet választom, ’s a’ gazos ligetet. A’ Harmoniának titkosabb törvénnyei szerént rendelte-el az ö külömbségeket ’s öszve-zavarásokat a’ Természet, ’s Lelkünk titkos örömmel érzi azt.

Be járnám az esméretlen hellyeket is, a’ labyrinthusát a’ bokroknak, a’ patakok’ útat vesztö partjainn. Gyakran álomra vonna ott a’ setét árnyék, vagy a’ zuhogó víz-omlás, távol minden emberi nyomtól. Ó be gyönyörü az, midön messze minden tsattogástól, fülünk nem hall semmi egyébb lármát, tsak a’ szakadó patakot, vagy a’ dongó méhet, ’s a’ meg-zördültt gyik’ suhanását; vagy mikor a’ fák zöld gallyai alatt fekvén, az árnyék ’s a’ nap-sugár meljemenn játszik; s nyúgodalmamat semmi se szakasztja-félbe, tsak a’ lassú szellö, melly a’ levelet ölemröl le-fújja, vagy a’ kis szötske, midön el-tévedtt ugrással rá ül, körül nézi magát, ’s rólla hirtelen el-pattan.

Gyakran egész éjfélig járnék a’ Hóld’ tsendes világábann, mélj gondolatokba’ merülve a’ Világ’ épülete felöl, az alatt, midön felettem számlálhatatlan Világok ’s Napok ragyognának.

Néha a’ Szántókhoz is el-mennék, mikor barázdát hányó ekéje mellett énekelnek; vagy az aratók’ víg seregéhez, mikor mezei énekeket danolnak, ’s hallgatnám víg meséjeket ’s rendes tréfájokat. Ha pedig az Ösz áll-bé, ’s a’ fákat meg-tarkítja, a’ szüretelök közzé mennék, a’ víg lármával zengö szölö-hegyekre. Ott nézném a’ Legények’ és Leányok’ nevetéseket, midön a’ meg-értt fürtöket a’ töröl tépik. Víg kiábálás alatt térnek az ösz’ meg-szedett kintsével vissza a’ kunyhó felé, hol messzire el-hallik a’ sajtó nyikorgása. Már készen várja a’ víg vatsora; hozzá ülnek ’s hamar el-üzik az elsö éhséget, ’s azt most a’ paraszt öröm ’s víg nevetés követi. A’ szölös-gazda újra meg-tölti boros kantsójokat ’s unszolja a’ vígasságra. Akkor el-kezdi beszéllni Gyurka, hogy messze járt, éppen a’ Svábokig, ’s olyan házakat látott, hogy nagyobbak vóltak mint nállok a’ Templom; meg hogy eggy üveg hintót is látott, hat ló vólt belé fogva, az eggyik is többet ér mint a’ Mólnáré, pedig annak négy öt faluba’ sints mássa; meg hogy ott minden ember zöld süveget visel. Soká beszéll így, ’s Jantsi könyökre támaszkodva egészen el-felejtette vólna, hogy a’ Szeretöje mellette ül, ha eggy ortza-tsípéssel nem hozta vólna magához. – – Azután Miska fog hozzá, ’s beszélli hogy eggyszer a’ Szomszédját a’ lidértz messze kergette, rá ült a’ süvegére, ’s egészen az eszterháig ment vólna, de meg-átkozta magát. Akkor mindnyájan ki-mennek, ’s víg tántzot indítanak a’ hóld-világbann, mind addig, míg az éjfél álomra nem hajtja.

Mikor pedig a’ kedvetlen esös idö, a’ tél’ hidege, vagy a’ rekkenö nyár el-tiltana a’ sétálástól, bé-zárkoznám kis kamarámba, ’s a’ leg-nemesebb társasággal múlatnám magamat; azokkal a’ nagy Lelkekkel, a’ kik, Díszei az el-múltt Századoknak, böltsességeket tanító könyvekbe öntötték; tiszteletet érdemlö Társaság, mely Lelkeinket eredeti méltóságára emeli! Eggyike az idegen Nemzetek’ szokásit, ’s a’ Természetnek messze-Tartományokbann lévö tsudáit esmérteti velem; a’ másika a’ Természet’ titkait fedezi, ’s titkos mühellyébe vezet; emez egész Nemzetek’ állapotját terjeszti elimbe, ’s történeteit beszélli, – – ditsösségét és gyalázatját az Emberi Nemnek! Amaz Lelkünk’ méltóságát ’s el-rendeltt kötelességeinket tenné elibe visgálgatásimnak, ’s a’ gyönyörüséggel tellyes Virtust. Körüllöttem a’ Böltsei és Poétái állanának a’ Régiségnek; az ö útjok az egyenes út az igaz szépségre: de kevesen vannak, a’ kik azt válasszák, gyáva fejek el-szédül ’s vissza-fordítja ezerenként a’ hamis arany’ és illatot nem öntö virágok’ útjára.^* Nevezzem é azt az eggynehányat? Te alkotó KLOPSTOCK! és te BODMER, a’ ki BREITINGERrel a’ Critica’ szövétnekét ki-nyújtottad, ellenébe azoknak az ál-világoknak, mellyek posványba ’s homokos pusztaságra vezetnek! ’s te is ó WIELAND! (Gyakran látogatja-meg Músád testvérét a’ mélj Böltsességet, ’s fent-járó matériákat hord titkos kamarájából ’s kedveltetö Grátziákká formálja.). Sokszor fog a’ ti éneketek engemet szent örömre ragadni. – – Te is, te is festegetö KLEIST! kedves nékem a’ te éneked, mint a’ tiszta est-hajnal; el-tsendesedik akkor szívem, mint ez a’ vidék a’ hóld’ kedves világábann. Meg te, ó GLEIM, ha víg indúlatit énekled szívünknek, ’s az ártatlan tréfát. – De nevezzelek é mind benneteket, ti kevesek? Titeket nem esmerni gyalázat; késö Unokáink is tisztelettel fogják említeni Neveteket.

Én is le-írnám gyakorta azokat az énekeket, mellyeket magános sétálásombann készítettem, a’ setét berkekbenn, vagy az omló patak mellett, vagy a’ szölö-ernyöbenn a’ hóld’ fénnye alatt. Vagy Rézre mettzetteimet venném elö, ’s nézném, mint követték a’ Természetet a’ nagy Mesterek, ’s ollykor magam is követném példájokat, ’s rámára vontt vászonra tenném-által gyönyörü Scenáit.

Gyakorta ajtóm’ kopogása hagyatná vélem félbe’ munkámat. Millyen vólna akkor örömöm, ha meg-nyílásával Barátom repülne karjaim közzé. Néha midön haza felé térnék sétálásomból, eggyenként vagy seregesen jönnének elimbe. Eggyütt járnánk-bé akkor a’ leg-szebb vidékeket, változtatott beszédek alatt, most ki-fakadtt örömmel, majd tsendesebben, ’s így múlna-el baráttságos tréfálózás alatt hirtelen az idö. Az éhség adna ízt ételinknek, mellyet kertem nyújtana, a’ tóm é; [?] szárnyas marhám. A’ szölö-ernyöbenn találnánk haza-jövetelünkkel az asztalt terítve, vagy a’ kerti nyaralóba’. Néha még estve is ott múlatnánk, mértéklett poharak mellett, nevetnénk, ’s víg énekeket mondanánk, hanemha a’ Fülemile bús éneke indítana szerelmes andalodásra.

De meddig, meddig álmodozom? – – Ah, régen kerget már téged’ phantaziám, tégedet, haszontalan álom! haszontalan kívánság! Nem fogom én soha látni bé-tellyesedésed’. – – Soha se nyugszik-meg állapotunkkal szívünk. Szemeink idegen ’s töllünk messze lévö bóldog vidékre vagynak mindég szegezve; de Labyrinthusok zárják-el az útját; ’s sohajtozásokra fakadunk ’s el-felejtjük azt a’ jót, azt a’ bóldogságot látni, melly mindenikünknek útjára hintetett. A’ mi igaz bóldogságunk a’ Virtus. Az bölts, és bóldog, a’ ki önként ’s zúgolódás nélkül tölti-bé azt a’ hellyet, mellyet az örök Építö-Mester, aki az Egésznek plánumát gondolja, néki rendelt. Úgy van, mennyei Virtus, te, tsak te vagy a’ mi bóldogságunk; te hintesz örömet és meg-elégedést akármelly hellybenn légyünk, napjainkra! Kit fogok én majd akkor irígyelhetni, ha vezérlésed alatt meg-futom életem’ pályáját? Örömmel halok-meg akkor, olly ditsö Lelkektöl sirattatva, kik engem’ érted szerettek; tölletek siratva, Barátim! Majd ha el-mentek Sírom’ halma mellett, szoríttsátok-meg kezeteket, ’s öleljétek-meg eggymást. Itt nyugszik az ö Hamva, mondjátok; tiszta vólt szíve és eggyenes, ’s az Isten most törekedéseit véghetetlen bóldogsággal jutalmazza-meg: de nem sokára a’ mi tetemink is itt fognak nyúgodni, ’s eggyütt isszuk véle az örök bóldogságot. Te pedig, szeretetre-méltó Barátném! ha majd Sírom mellett el-mégy, ’s ha az integetö gyöngy-virág és boglárka hívni fog dombomhoz, könny fussa-el szemedet: És ha meg-engedtetik a’ meg-bóldogúlttaknak, hogy azt a’ vidéket, a’ hol lakoztak, ’s azokat a’ tsendes árnyékokat, hol Lelkeknek el-rendeltt foglalatossági felöl elmélkedtek, el-járják, ’s hátra-maradtt kedvesekhez közelítsenek: gyakran fog Lelkem körülted lebegni; ’s gyakran midön szívedet nemes búslakodás lágyítja-el, ’s bánatos mélj érzésedbenn el-merülsz, gyenge fuvallat fog érni ortzáidhoz. Lassú borzadás hassa meg akkor Lelkedet!

Bóldog gyönyörködéssel írom e’ soraimat; mert azt hirdetik, hogy engem Bárótzy esmért; – szeretetére méltóztatott; – Barátom vót!

A’ kik Bárótzyt úgy tisztelik mint én tisztelem, érzeni fogják mértékét gyönyörködésemnek; – érzeni fogják mint kevélykedem!

Tizen-három esztendeje már hogy Mármontel magyarúl szóll; – ’s van é az-ólta is vala’ ki, a’ ki úgy szólljon mint ő?

Még gyermek vóltam, – még nem metélte szakállamat a’ kés, midőn a’ hervadó Luciliának, ’s az édesen enyelgő Korálinak könnyeket hullattam. Nem magának Luciliának, nem magának a’ kis Korálinak hullottak azok, ’s talám nem hullottak sikertelenűl. – Ímé a’ példa Bárótzy most már Barátom; ’s nem állítja meg-bántásnak, hogy őtet, egynél több tekintetben is, Barátomnak nevezem.

Meg-lehet hogy én Mármontelnek el-hevítése nélkül nem nyúltam vólna tollhoz. Hogy írtam és írok tehát – ha mit ér írásom –, hogy nevemet nem látott Hazafiak is esmérik, – Bárótzy míve.

Bóldog, a’ ki Bárótzyval – a’ selypítő – frantziává váltt Bárótzyval – futni mer! – Nékem nyomdokait tsókolni, Őtet távolról követni, – köz-helyen Barátomnak nevezni, – ez el-értt tárgy! – nyertt ditsősség!

Ez a’ magyarrá tett Román eggy falun-töltött kedvetlen Novembernek köszönheti lételét, hol a’ szobába záró essös öszi napok munkára szorítottak, és a’ hol Werther helyjett, kire már az-elött régen ki-tettem a’ tzélt, az Adolf levelei akadtak kezembe. Ha Werther kezemnél lett vólna, Adolf, vagy inkább Bácsmegyey nem feslett vólna ki soha a’ Nem-létel’ méhéböl. Nem azért mondom ezt, mintha sajnállanám rajta tett munkámat, hanem hogy azoknak eggy része, a’ kiknek ez a’ Román valaha szemek eleibe fog akadni, ne vádoljon, hogy festeni akarván, a’ Copiát, és nem az Originált copíroztam. Az Ötsém, kit a’ vérségen felül, tsak-nem ugyan-azon-eggy-kor, ’s az eggyütt nevekedés szoros barátommá tett, nem szűnt-meg addig unszolni, míg magamat rá nem adtam. Vizsgálóba vettem a’ Költeményt, az Elrendelést, a’ Szín-adást, (mert én valamint minden egyéb fordításimban, úgy itt is, egyedül Artistának kívánok tekintetni; a’ ki a’ Táblán nem a’ Sujettet, hanem a’ Festő’ munkáját, etsetjét, ’s tüzét nézi) ’s Adolfot a’ Werther nagy Modelje szerint találván, azonnal hozzá fogtam copírozásához, ’s még abban a’ hónapban tsak-nem végéig hajtottam. Véletlenül akadt ez tsak kevéssel ez-előtt egyéb régi papirosaim közt kezembe, ’s meg-látása elevenebben emlékeztetett bimbókra fakadó ifjú koromra ’s kedves Dienesemmel való eggyütt nevelkedésemre, kitöl hívatalba lépésünk ’s házunk’ tekintetei talám örökre el-szakasztottak. Körül-néztem, és nem találván egészen rosznak, ámbár tömött hivatali munkáim miatt azzal a’ szorgalommal, a’ mellyel kívántam vólt, rajta végig menni nem érkeztem, el-tökéllettem ki-botsátását; a’ Szerentse’ tetszésére bízván egészen, akár javallást ’s örömöt hoz rám érette, akár bánatot.

Bánatot? – – Valóban úgy látszik, hogy ettöl nem tarthatok ok nélkül; mert akármelly különösnek lássék is ez az előre való remegés: még is tudom, hogy az itt olly gyakran elö-fordúló idegen szók miatt, sok Iróink litterátori eretnekséggel fognak vádolni. Ha ugyan a’ Henriást vagy Zayre-t fordítottam vólna, nem éltem vólna a’ Heróval ’s Successióval; mind azért, mert azt a’ Bajnok vagy Vitéz és Örökség alkalmasint ki-teszi; mind kívált azért, mert a’ Poésis’ fentebb neme, az-az az Epopea és a’ Melpomene sarus játéka, az egészen el-nem készültt díszt meg-nem-szenyvedik. De ellenkezőképpen van a’ dolog az alatsonyabb rendű írásokkal, ’s nevezetesen az én Románommal. Ebben nem a’ Történetet-költő, hanem maga Bácsmegyey szóll, még pedig levelekben és barátjaihoz, kik olly szerentsés nevelést nyervén mint ő maga, barátjoknak idegen ugyan, de a’ nagy-világban mindenek előtt esmeretes szavait értették. Ezeknek meg-tartása kedves negligéet ád Románomnak, ’s szinté el-hiteti az Olvasót, hogy levelei nem vala’ melly Belletristának, hanem magának a’ meg-vetett Szerelem’ gyötrelmei közt fetrengő Bácsmegyeynek tollából follytak. – Igaz, hogy még most kevés Olvasóim értik azokat magyarázat nélkül: de kedvekért a’ munka’ lapjait perpetua nótákkal bé-motskolni, vagy, a’ mi még bóldogtalanabb gondolat lett vólna, szófaragásra vetemedni nem akartam.

Mintha tsak álmodnám, édes Mantzim, hogy el-jöttem tőlled. El nem tudom hitetni magammal hogy el-váltunk egymástól; pedig minden pertzentésben – minden pillantásban érzem hogy nem vagy itt, – hogy én nem vagyok melletted. Lyánykák! Lyánykák! mivé nem tesztek ti minket! – ti szívünkkel eggyütt veszitek által azt az erőt is, melly a’ lelket tartja bennünk; – akkor osztán ti éltettek egyedül; lehelletetek enyhülés, pillantástok eledel. Ha el-gondolom, édes Mantzim, mint sétáltunk estvénként eggyütt, mikor a’ hóld a’ lassan zúgó Duna’ habjain reszketve tsillámlott, ’s vala’ melly hárfa eggy ablakban meg-szóllalt, sírt, nyögdétselt, panaszkodott; de egyszer vígabb hangokra fakadt, ’s utóljára örvendező tsattogásokkal szaladozott húrjain fel ’s alá, – mint hajtottam-fel akkor azt az öröm-poharat, mellyet nékem a’ Végezés adott, ’s mint mentem édes szenderedésben melletted, ’s te miként ébresztettél-fel eggy édes tsókod által álmomból, ’s angyal-tekinteted mint ragadott úgy el, hogy róllad, magamról, a’ Világról egyszerre el-felejtkeztem; – Ha ezt el-gondolom, Mantzi, ’s azt vetem hozzá, hogy nemsokára majd megint olly szerentsés lehetek, megint olly szerentsés leszek, – nem bírok magammal, ki-megyek a’ mezőre, ’s néki eresztem szívemet, hadd érezze a’ szép téli nap’ kellemetességét, hogy az az üresség, mellyet a’ te emlékezeted támasztott szívemben, ezzel teljen-meg. Ha így osztán két három órát a’ hidegen töltök, míg végre az’ alkonyodás a’ szerelmes Álmodozót a’ Városba kergeti, ’s az ablakomról le-nézek, ’s látom mint megy, itt is, amott is, eggy szerelmes pár, ’s eggyütt-létek’ édessége mint melegíti őket, mint a’ tavaszi nap’ melege, hogy nem gondolnak a’ hideg’ tsípősségével; ha el-nézem ezeket a’ bóldogokat, ’s el-gondolom szerelmek’ édességét, – Mantzi! akkor egyszerre előttem terem angyal-képed, ’s szent tsókokra hív karjaid közzé. Fel-ugrom, által akarlak ölelni, ki-terjesztem karjaimat utánnad – akkor el-enyészik árnyékod, ’s reszkető karjaim el-esnek, ’s – én magamat ölelem-által. Eggy nagy könny tseppen akkor ki káprázó szemeimből, ’s vígasztatás nélkül sírok. – Ó Mantzi, már egynehány ízben jöttem-el tőled, de még sem emlékszem rá, hogy illyen nyughatatlan lett vólna szívem. Isten! ha ez a’ hánykódás valahogy szerentsétlenségemet jövendőlné! Minden tetemem reszket ebben a’ gondolatban. El kell végeznem levelemet, – nem írhatok tovább, pedig teli – ollyan igen teli van még szívem! Isten hozzád, édes Mantzim! édes Mindenem! Szeress továbbra is, ollyan ki-mondhatatlanúl, mint én téged’!

Mantzi, én tsak róllad gondolkozhatom. Napról napra jobban érzem hogy el nem lehetek nállad nélkül. Minden kitsinység rád emlékeztet. Ha dolgaimhoz látok is, ha egész erőszakkal néki fekszem is írásaimnak, egyszerre a’ papiroson terem képed; ha pedig sétálni mengyek, ollyankor Vezetőmmé, Kalaúzommá lessz; előttem mégyen, mint – ha nem vétek hozzá hasonlítani – a’ Világosság’ felhője az Izráel fiai előtt. Tegnap eggy patak’ partján mentem le-felé, ’s veled eggyütt töltött bóldog óráimról emlékeztem; ’s el-gondoltam, miként jönnek azok ismét vissza; ’s sokára ez a’ mérges gondolat ötlött elmémbe: hát ha Mantzit még más’ karjai közt kell látnod; ’s egész életedet a’ szerint töltöd-el nálla nélkül, mint ezeket a’ napjaidat? – Vallyon ki-állhatnám é? kérdém magamat; ’s abban a’ pillantásban eggy fiatal gyertyán akadt a’ patak’ túlsó óldalán szemembe. A’ patak meg-áradt vólt, ’s eggyik hab után a’ másik tsapdosta a’ fát ide ’s tova. El-el-hajlott a’ szegény fiatal, ’s ha eggy kevéssé el-tsendesedett a’ víz, új erőt gyűjtött. Míg még velő van a’ törsöködben, míg még erőssen állassz gyökereden, mondám magamban, nem tarthatsz a’ veszteden igyekező habtól; de ha gyökereid közzül el-hordja a’ főldet, ha éltető nedvességedet vala’ melly féreg szívja-ki, ’s akkor áll megint néked, haszontalan bízakodol gyökeredben; ki-fordít, ’s el-viszen. – Minden az emberek’ sorsát mutatja, Mantzi! – Isten hozzád, írj hamar, minél hamarább! Az Isten óltalmazó szeme legyen rajtad!

Ne vedd rossz neven, édes Marosim! hogy levelemet még eddig se vetted, noha már egynehány napja hogy itt múlatok. Annyi felé kellett kapnom, hogy rá nem értem eddig. Magad tudod mint jár az ember, ha ollyan helyre megyen, a’ hol barátjai, vagy attyafiai vannak. Eggyszerre akarja minden látni Vendég Uramat; ’s a’ sok evés, ivás, compliment miatt alig tudja az ember mit tsináljon. – ’S ezen felül eggy más oka is van a’ dolognak; – Szegény! el-jött a’ Lyánykájától, ’s mindég a’ van az eszében, ’s szája többnyire pityergő formán áll.

Már magam is szégyenlem, hogy íly rövid el-válás miatt annyit fityogok: – de ha a’ Mantzi portraitja véletlenül szemem elibe akad, egyszerre oda vagyok; el-fakadok sírva, ’s úgy teszek mint az a’ gyermek, a’ kinek új ruháját el-zárta az anyja, ’s a’ ki a’ Vasárnapot úgy nézi, mint az utolsó ítélet’ napját.

Ma eggy Bállban vóltam, a’ Báll elött pedig eggyütt szánkáztam másokkal. Ha itt lettél vólna, ez a’ napom eggy lett vólna leg-bóldogabb napjaim közzül; de – lehetek é én nállad nélkűl bóldog? lehet é az lélek nélkűl a’ test? Nézd, a’ róllad való gondolat mint olvasztja-fel el-fagyott szívemet, melly ma zárva vólt minden gyönyörűség eránt. Tsak a’ Bátyám tizenhárom esztendös Lyánya fatsart-ki eggy-két víg el-mosolyodást, édes enyelgése ’s eleven tréfái által, belőllem. Még most is síró formán vagyok, ’s nem akarom ki-fzakasztani fájdalmamat; és így tsak eggy kis anecdotumotskát az én Boriskám felől, hogy szívét közelebbről esmérhesd, – ’s azzal jó éjtszakát, édes Mantzim!

Ez a’ gyermek az én szánkámban űlt. A’ mint a’ faluba értünk, egyről másról kezdtem beszélleni véle, hogy sok nép tódúlt-ki nézésünkre ’s a’ t. Sokára mondám, hogy a’ sok köszönés miatt nem is vólt nyugta. Mit tesz az? felele: inkább szenyvedem-el a’ köszöngetés’ alkalmatlanságait, mint-sem hogy azt gondoltassam magam felől, hogy most szégyenlem esmérettségeket, holott egyébkor nem szégyenlek beszéllni vélek. Ez a’ gyönyörű felelet könnyeket fakasztott-ki szemeimből. Ha útálni akarnám, édes Mantzim, az embereket, azokat a’ ki fajúlttakat útálnám, a’ kik születések, néha társaságok, gyakran tsak ostoba gazdag ruhájok miatt nem akarnak nyilván helyeken azokra esmérni, a’ kiknek négy szem közt barátjoknak vallották magokat. Eggynehány könnyet láttam már én e’ miatt follyni ’s – az India kintséért se vállalnám-fel az illyen könnyek’ terhét magamra.

Mint tagadhatja-meg az ember annyira magát, ’s mint mehet arra, hogy szíve’ érzékenységeit, a’ haszonért ’s gyalázatos bolond praejudiciumokért meg-öldökölje? Emlékezel, Édesem, mitsoda gyönyörködéssel néztük tavaly, hogy Halasy és Veszprémy Maris egymást a’ szerelem’ forró tüzével szerették. Nem esküdt vólna é meg harmad része a’ Városnak, hogy öszve fognak kelni? nem úgy tartották é már sokan, mintha ki lett vólna a’ dolog tsinálva? ’s nézd – azt a’ szegény Lyánykát ma Consiliárius Büttnerrel eskették-meg. Mint vetkezhetik-le az emberek emberiségeket! Imhol most sül-ki, hogy Veszprémy meg Veszprémyné soha se akarták öszve-kelését Halasyval ezért a’ mindent le-nyomó okért, hogy Halasy nem gazdag. Hogy egymást szerették, azt el-nézték; mert annak azonkivűl is vége lessz mondának, ha Maris máshoz megyen. – Én öszve-tsikorgattam fogamat, mikor ezt meg hallottam; mert semmi se tud ollyan hirtelen tűzbe ejteni, mint mikor látom, hogy ollyan reménységeket táplálnak az emberek, mellyet bé-teljesíteni nem tudnak, vagy nem akarnak. Nem elég szerentsétlen végű reménység van é azon-kivűl is? ’s ti nyomorúlt emberek, még szaporítjátok azt. Bár tsak még gyermek-korunkban adnák azt Tanítóink eleinkbe, hadd tanúlnánk ezekből a’ példákból, mint kellessék ennek néki készülni; ’s mind magunkat, mind mást mentenénk-meg annyi keserves óráktól.

De térjünk vissza a’ dologhoz. – Halasy a’ Maris szerelmében minden kéttségeskedés és félelem nélkül él; nem tart semmitől; azonban Consiliárius Büttner, eggy minden érzékenység és értelem nélkül való gazdag Bolond, elő-áll, ’s meg-kéri a’ Lyányt. Eggy Consiliáriusnévá! – még pedig eggy gazdag Consiliáriusnévá! – ez a’ szerentse nagyobb vólt, mintsem hogy tsak eggy szempillantásig is kellett vólna rajta gondolkozni Veszprémy Úrnak. ’S mi lessz belőlle? Az okos ’s gyermekek’ bóldogságán örülő Szülék nyereségeknek állítják, hogy illyen érdemes Vejek akadt, ’s odaígérik a’ Lyányokat. Hogy eggy illyen dologhoz, melly tulajdon bóldog- vagy bóldogtalanságát illeti, a’ Lyánynak is vólna szóllója, az nem jutott eszekbe; mert azt még a’ szegény Atyjok Uroktól, ’s édes Asszony Anyjoktól meg-tanúlták, hogy a’ Gyermekeknek nem szabad akarni. Elő-hívják Marist, ’s az Atyja atyai hatalmat éreztető tekintettel vezeti őtet jövendőbéli kedves Férjéhez. Consiliárius Úr maga se múlatja-el alázatos hajtogatásai alatt, vérrel bé-futott ábrázattal jelenteni, hogy ő az eggyes életet el akarja hagyni. A’ szegény Lyány el-íjed rajta, nem tudja, mit szólljon, reszketnek minden tetemei. – Halasy eszébe jut, ekkor véle a’ Szearelem azt a’ vétket követteti-el, hogy Szüléivel ellenkezzen. Sír, jajgat, kéri őket, meg-vallja; hogy ő a’ Consiliáriushoz nem mehet, mert Halasyt szereti, és rajta kivűl senkivel se lehet bóldog, – de haszontalan! Az Atyja, a’ ki a’ Lyány’ engedetlensége által meg-sértettnek állította magát, élt hatalmával, ’s szörnyű szitkokkal kezdette-el atyai intését; ’s útoljára ahhoz a’ bóldogtalan módhoz kap, a’ melly már annyi gyermeket tett szerentsétlenné, az az : atyai átkával fenyegeti. Maris magán kivűl vólt, ’s eggyűgyűségből mindenre rá-álla, tsak-hogy Atyja’ átkát el-kerülhesse. Én semmit se tudtam a’ dologban, míg azt maga Halasy el-nem beszéllte, a’ ki, mihelyt a’ Falukról haza érkezett ’s itt létemet meg-értette, egyenesen hozzám szaladt. Én önként ajánlottam néki hogy eránta beszéllek Veszprémyvel. A’ Consiliáriust könnyűnek állítottam le-venni lábáról, tsak Szűléjeknél érhessek jó véget; de már késő vólt ajánlásom. Keservesen adta tudtomra, hogy öszve-kelések hólnap-utánra rendeltetett; ’s tsak azon kért, hogy ha hívni fognak a’ Lakadalomra, ne vonjam-ki magamat, mert néki el-múlhatatlanúl ott kell lenni. Ekként szemmel-látó-tanúja vóltam eggy ollyan lépésnek, melly két ember’ életét örökké tartó nyomorúsággá tette. Hideg borzadás szaladt végig rajtam, mikor Maris a’ meg-fojtott szerelem’ kínjaival lépett a’ Pap elibe; – de mikor a’ Pap már az esketést el-kezdte, ’s ez alatt a’ kérdés alatt: Szereted é? az ajtó meg-nyílt, ’s a’ szegény Halasy bé-lépett, Maris őtet meg-látta, el-halványodott, ’s szíve a’ Szerelem’ egész tüzével támadt a’ Szeretem ki-mondása ellen; ’s kegyetlen Atyja által-ellenben állván véle, értette hallgatását, ’s haragos szemmel tsikarta-ki belőlle azt a’ szerentsétlen szót, ’s ő szegény a’ kétségbe-esés’ siralmas hangjával ejtette azt ki, – úgy állottam ott magamon kivűl, mintha ég-föld rajtam feküdt vólna. – Ó Marosy! mitsoda hang vólt az! – még most is hallom! irtóztató! – a’ meg-fojtott ’s haldokló természet’ hergése vólt az egészen! – Ez a’ hangja szerentsétlenségre taszított Lyányodnak, kegyetlen kő-szívű Atya! mellyet te most tsábúlásodban nem hallottál, ez a’ hang, majd akkor, mikor meg-világosíttatott szemmel tekintessz vissza el-tőltött napjaidra, – tekintessz azokra az órákra, mellyek készen fognak várni, ismét zúgni fog füleidben, – ’s jaj néked! – Halasy meg győzte fájdalmát; de vége lévén az esketésnek, el-szökött, ’s azzal mentette-ki magát eggy barátja által, hogy a’ Vice-Ispánytól siető parantsolati érkeztek. Láttad vólna Marist, mikor azt hallotta. Eggyszerre meg-mondta néki szíve, mi okozta el-távozását; ’s minden tekintete mutatta, hogy szörnyen bóldogtalan. Miért adnak a’ Törvények, söt maga a’ Vallás is, annyi hatalom’ színét néktek gyermekeitek felett, Szűlék! mellyel ti ollyan kegyetlenűl éltek-vissza? Gyermekeitekbe ütni a’ kést véteknek tartjátok, – de a’ gyermeki engedelmesség’ palástja alatt öldökleni őket, ’s mindennapi halálokat látni, ezt meg-indúlás nélkül nézitek. Millyen sok jót tehet az egész emberi társaságra nézve a’ víg kedv és egésséges test! ’s millyen sok rosszat a’ beteges! Gyermekeitek, kiket ti taszítottatok a’ nyomorúságba, lassan és betegeskedve vonják eggy napról más napra szánakozást érdemlő életeket. Minden óra öregbíti és neveli kínjokat, ’s használatlanabbá teszi őket a’ köz-jó’ szolgálatjára. Még szegény gyermekek is szenyvedik kegyetlenségteknek következéseit. Betegesen ’s rakva mindenféle fekélyjel jönnek a’ Világra. Vérek öszve van azzal a’ méreggel egyvelítve, melly szerentsétlen Anyjok’ életét emészti, és azért a’ sok kínért, azért a’ sok betegen tőltött napokért, kegyetlen Atyák! ti fogtok felelni. – Isten! nintsenek e’ elég tövisek életünk’ ösvényein? emberi formába kell e’ hát ördögöknek öltözni, hogy minden lépésünket pokolbéli kínná tegyék?

Tegnapi rettenetes napomat, rettenetes éjtszaka követte. Ismét eggy áldozatot láttam az óltár előtt. Arról másszor; – szóval beszéllem-el. Mantzi az Istenért! ha bé-találna tellyesedni a’ mit álmodtam! Azt álmodtam, mintha más tsókolt vólna meg, te pedig édesen mosollyogtál reá, én eggy hosszú fejér ruhában vóltam, ’s messze állottam tőlled. Midőn másodikszor ölelt-meg, ’s te őtet meg-simogattad, hozzád szaladtam, ki akartalak ragadni karjai közzűl; de, ah! én tsak árnyék vóltam melly körűlted el-folyt, ’s nem vált erőm tőlle el-szakasztani. – Kiáltani akartam rád, de nem vólt szavam, ebben a’ rettenetes el-tsüggedésben lábadhoz borúltam ’s fel-ébredtem. Mantzi! ha ez igaz lenne. – Ezer gondolatok tolják magokat előmbe, ’s nem tudom, mit írjak. Vedd-elő kérlek képemet, nézz rá, – ’s emlékezz meg róllam, hogy téged’ ollyan híven, ollyan igazán, ollyan forróan senki sem szerethet. Nem látod é el-múltt óráinkból, hogy mi egymásért vagyunk teremtve? nem érzed é magadban, hogy érted azt senki sem teheti, a’ mit én? – hogy néked az enyímnek kell lenned, ha bóldog akarsz lenni? Ne szakaszd-el, ah! ne szakaszd-el tsábulásodban azt a’ kötelet, melly lelkeinket, még mikelőtte testünkbe szállottak, már öszve-kaptsolva tartotta. Ha te engem’ el-hagynál, Mantzi! – magánosan sohajtoznám utánnad, el-fonnyadnék, ’s ideje előtt lépnék a’ sírba; mert nékem tsak eggy szívem van, ’s az a’ tiéd; tsak eggy életem, ’s az néked van szentelve. Néked áldoztam azon az estvén minden indúlatjait szívemnek, ’s nem akarom meg-szegni hitemet. – Már nem állhatom tovább hallgatásodat. Ha el-hagytál, – add tudtomra. Ne hidd, hogy azért meg-változzon erántad indúlatom. Én eddig bóldog vóltam szerelmed birtokában. A’ te szerelmed fel-ébresztette indúlatomat, érzékennyé tette szívemet mind az eránt a’ mi Szép, a’ mi Nagy, a’ mi Nemes. – Néked köszönöm ezt, és néked fogom örökké köszönni, ’s néked köszönném ha szívemben nem égne is erántad való szerelem, forró, ki-beszéllhetetlen szerelem. Ideje előtt kóstoltam-meg azt a’ bóldogságot, a’ mellyet ember kóstolhat; ’s ideje előtt szerettél engemet, ’s mindazzal éltem; a’ mit az ártatlanság nem tilalmaz. Teli vólt az örömöm’ mértéke; – hadd teljen-meg poharam már keserűséggel is! Kevés napok is megérlelnek engemet a’ halálra! – Halál? Mantzi! Halál? – nem ragad é ez ki-bennünket az emberi társaság közzűl, mellyet azért szerettem annyira, mert téged’ benne találtalak? ’s nem veti é eggy keskeny sírba azt a’ szívet, a’ melly szerelemmel akarná az egész világot által-fogni? Halál? Mantzi! – hadd szakasszam félbe ezt a’ gondolatot. Meg-hűl ezalatt az érzékenység, ’s minden el-hal szemem előtt.

Fogadd-el ezt a’ levelet, Mantzi! Ezer könnyek követik ezt ’s név nélkül való érzés. Olvasd-el ezt, olvasd-el kétszer-háromszor, ’s választ, – választ hamar!

Ma is Posta nap van, ’s még se vettem leveledet. Ó Mantzi! Mantzi! mint kínzott tegnap a’ várakozás! Nem kívánnék néked, ha hitedet meg-szegnéd is, ollyan szempillantást. Hitedet meg-szegnéd? – lehet é azt meg-szegni Mantzi? lehet é azt olly szívnek meg-szegni, mint a’ miénk? Nem; – de hiszen a’ te képed megint ollyan kedvesen jelent-meg előttem. Ha azokat az édes tekinteteket el-nézem, mellyeket szemeid gyakran véletlenül vetettek rám, mellyek szívedből gyakran szemeiden keresztűl lövődtek-fel, ha azt az édes hangot hallom, mellyel a’ kertben vissza-kiáltottál, mikor phantáziáimat flautraveremen öntöttem-ki, ’s el akartam menni, mert a’ szerelem’ forró hevét többé nem fojthattam-meg, ’s még sem vólt annyi bátorságom, hogy meg-valljam hogy szeretlek; ha mind azokra a’ bóldogságokra emlékezem, – az a’ rettenetes gondolat, hogy el-hagysz, melly mint eggy magas hegy állott szemem előtt, eggy semmivé tűnik-el, ’s élő szerelmed’ el-képzelése ismét fel-vídítja el-szomorodott elmémet, ’s a’ világ megint Elysiummá válik előttem. Sokáig tsak-ugyan nem tart édes álmom, ’s megint üldöz hit-szegésed. – Ma még két órakor küldöttem a’ Postára meg-tudni ha vannak é leveleim? Már a’ Levél-hordó’ kezében vannak; ezzel a’ felelettel tért-vissza Legényem. Öszve-tsikorgattam fogamat, hogy hamarább nem küldtem érettek; ’s hogy már most addig kell várakoznom, míg a’ szállásomra jön a’ sor. Millyen indulatossá tesz bennünket a’ Szerelem! – Nem állottam-el az ablaktól mind addig, míg a’ sárga kaputrokot meg nem láttam. Kevésbe’ múlt, hogy mikor bé-lépett hozzám, által nem öleltem örömömben. Két levél, Mantzi! fel-bontom, – ’s eggyik sem a’ tiéd. – Igy áll az, a’ kinek órra elibe tsap a’ mennykő. Sokat törtem magam’, ha lehetséges é az, hogy te nékem nem írtál; nem akartam el-hinni, de végre el-kellett. Elő-kaptam a’ tollat, hogy mindazt, a’ mit szívem mond, meg-írom néked; de lehetetlen vólt; ’s el-fakadtam sírva. Bé-zártam magam’, senkit se eresztettem szobámba, ’s eszembe juttattam, millyen szentül fogadtad bútsúzásomkor, hogy nem sokára írni fogsz. Beteg nem vagy, mert azt eddig meg-írta vólna Endrédy. Ó Mantzi! valld-meg, miért nem írsz? holott tudod millyen mohón kapom mind azt, a’ mi tőlled jön. Te az én leveleimet vetted. Endrédy azt maga adta kezedbe. Nem olvastad e el? Nem láttad hát azokat a’ tseppeket, mellyek betűimet el-futották. Ha olvastad vólna, eddig irtál vólna, vagy – – – – már nem vólnál Mantzi. Álld-meg azt a’ kötést, mellyet az Úr színe előtt kötöttünk. Emlékezel é azon a’ szent estvén mint bújt a’ hóld mindég a’ felhők mellé, mint jött-ki ismét egész fényjében, ’s mint mosollygott reánk, midőn örökös hívséget esküdtünk? Emlékezz meg rá, arra a’ szent estvére, ’s légy enyím, – örökké enyím! Ezren sem szeretik úgy Kedveseket, mint én téged’, ’s – azért is szeretsz te engem. Más több kintset, nagyobb tekintetet adhat: de nem adhat ollyan szívet mint az enyím, melly tsak érted ver; mellynek tsak eggy akaratja van, – a’ te akaratod. Miért nem mehetek én magam hozzád? Még egynehány napot itt kell tőltenem, ’s úgy kell tettetnem magam, mintha örömest maradnék. Mikor szívem tsak nem meg-hasad bánatjában, hogy még sem vagyok nállad, sületlen ’s nyomorúltt lotsogást kell ollyan társaságokban hallgatnom, a’ mellyeket útállok. Itt ugyan minden érdemem felett tekint reám, de – mit tesz nékem az egész világ’ betsüllése nállad nélkűl? Bár tsak véled lehetnék megint, hadd sírnám ki kebeledben bánatomat! – Tsókold-fel ezt a’ tseppet! drágább az, mintha teli zsák aranyat küldenék! mert ez a’ leg-forróbb szerelem’, a’ leg-hívebb epedés’ tsepje.

Nem tudom, Édesem, mit írjak, ollyan kínok, ollyan hánykodások közt fetrengek, mellynek nints mássa. Sokat írnék néked, mert ezer indúlatok támadnak-fel bennem; de nem találok szót, mellyel azt ki-adjam. – Mantzi már ötödik levelemre nem felel, ’s éppen most veszem az Endrédy levelét, mellyben tudósít, hogy Mantzival valaminek kell esni, mert mindenütt kerűli a’ véle való öszve-akadást, ’s házokban valami készületet sejdít. Marosy! mi lessz ebből? – én őtet senkinek sem engedem. Úgy térek vissza Budára, mint eggy Oroszlány, a’ kinek el-szedték kölykeit; ’s jaj annak, a’ ki el nem áll tőlle, ha kívánságom’ igasságát elibe adom.

Alig küldtem-el tegnapi levelemet, midőn a’ második Postán eggy tsomó levelet kaptam. Fel-bontom azt, ’s a’ többek közt az Endrédyjére akadok. Szent-Pétery az én közben-járásom által Secretáriussá^* lett a’ Consiliumnál^*, ’s meg-kérette Mantzit. Meg-kérette, ’s a’ Szüléi declárálták^*, hogy nem ellenzik, ’s – meg eggy ést: – ’s Mantzi hozzáment. – Nem jó vólna e’ ez eggy Románnak? Marosy nem nevetsz? – Én nevetek! – A’ Posta megyen. – Isten hozzád!

Utolsó leveled ólta történtt újságúl jelenthetem, hogy Secretárius Szent-Pétery már itt van. – Bácsmegyey! készítsd magadat eggy kedvetlen újság’ hallásához; az Mantzidat illeti. – Tegnap magához hívatott. Én, monda, ezeket a’ leveleket az Úr barátjától, Bácsmegyeytől kaptam; ’s válasz nélkül kell vissza-adnom. Jelentse néki az Úr tiszteletemet ! – – Én meg nem foghattam mit akart véle, ’s tudakoztam mi adott arra okot? Hát nem tudja az Úr, felele, hogy jegyben vagyok? – Jegyben? ’s kivel? – Szent-Péteryvel. – Az Istenért! mondám, mit tsinált Nagysád? – Az Atyja bé-lépett a’ Szobába, ’s Mantzi, míg magam körülnéztem, el-tűnt. Én minden tartalék nélkül hoztam-elő a’ dólgot, ’s világosan ki-mondtam néki, hogy nem győzök rajta eléggé bámúlni, hogy ő Mantzit Szent-Péteryhez adta, holott szándékodat tudta; ’s akár-mint tekintsünk mind kettőtöket, az elsöség mindenképpen a’ tiéd. Ő vállat vonított, ’s hidegen azt felelte, hogy azt ugyan szerentséjének tartotta vólna, ha Bácsmegyey Vejévé lett vólna: de a’ bizonytalanért nem tanátsos a’ bizonyost el-ereszteni; Bácsmegyey még tsak reményli Successióját a’ Bátyja után; az pedig, eggy vén és talám tsudálatos ember; ’s még az ő öröksége nem egészen bizonyos. Ezen kivűl még ő meg nem határozta magát valamelly élet’ neme választásában, ’s tsak néha vállalt magára valamelly aprólékos szolgálatot, ’s az még nehezíteni fogja hívatalba-jövését. Én békével hallgattam-ki; de forrott vérem, hogy eggy okos ember illyen gyermekséget akar okúl színlelni valaminek. Arról felelek, mondám, hogy ha ma akar valami hivatalt el-nyerni, azt el-éri; a’ mi pedig Successióját illeti, mondhatom az Úrnak, hogy az ugyan kérdést sem szenyved: de ha pénz nélkül lépne is valamelly Familiába, azt tartom, hogy azt mindenik szerentsének tarthatja. – Ezen el-szégyenűlt. Már e’ mind késő, úgy-mond; a’ lépés meg van téve! – Jól van, felelék; ’s illő, hogy az Úr szavát állja, bár rövidségére légyen is Lyányának. – Ezzel bútsúztam, ’s bosszankodva jöttem-el tölle.

Annak végére jártam, hogy Mantzi elejéntén ellenkezett; de az édes Szűléi, arany hegyek’ ígérésével ’s holmi ajándékokkal, annyira vitték a’ dólgot, hogy Szent-Péteryt már szenyvedheti. – Szánakozom, édes Bácsmegyeym, szomorú eseteden, ’s bosszankodom magamra, hogy ezt illyen hidegen jelentem néked. – Azon még most sem tudom meg-nyugtatni elmémet, mint esett az meg, hogy Szent-Pétery a’ te szerelmed felől még ekkoráig is semmit sem tud.

Hidd-el, hogy rám bízandó parantsolatidban híven el-járok, és szerentsétlenségedben senki nagyobb részt nem vész, mint – –

Én mégis itt vagyok kedves Marosym, ’s Isten tudja, mikor mengyek el. Eggyszer már egésszen útnak készültem, de nem eresztettek. A’ jó Angyalok súgallották azt nékik. – Marosy! ha első tüzemben mentem vólna el, most talám gyilkosa vólnék Szent-Péterynek – ’s Isten! mitsoda rettenetes gondolat! – Eggy esztelen lépést tsak-ugyan tettem, ’s majd meg-bolondúlok belé ha eszembe jut. Nézd, Marosy, mire nem vihet bennünket a’ Szerelem! A’ papiros is el-veressedik ábrázatomtól, úgy el-pirúlok ha meg-gondolom! Eggy levelet írtam a’ Bátyámnak, ’s kértem, küldjön két ezer forintot. Most se tudom még, mint juthattam arra a’ gondolatra. – Szent-Péterytől akartam rajta meg-venni Mantzit. El-hihetted vólna é hogy erre vetemedhessem? Nem szánnám falba verni fejem’, hogy azt fel-tettem Szent-Pétery felől. Tudom azt, hogy ha tsak két szót szóllottam vólna is néki, el-állott vólna Mantzitól minden pénz nélkűl, erántam való szeretetből ’s háládatosságból; de szegény néki adta vólna magát a’ bánatnak, magába fojtogatta vólna gyötrelmét, ’s ideje előtt szállott vólna a’ koporsóba. Hála Istennek, hogy míg tovább léptem, meg-fontolhattam tselekedetemet. A’ bánatjában el-fogyó Szent-Pétery’ képe még a’ Mantzi’ karjai közt se hagyott vólna nyúgodalomban. A’ Szerelem’ leg-tökélletesebb bóldogságát ez a’ mardosó gondolat mérgesítette vólna meg, hogy meg-öltem őtet. – E’ hát még szenyvedhető vólna – de a’ Bátyám, a’ Bátyám! – ő engem útálni fog szemtelenségemért; – pedig az útálat nehéz; mint a’ szegénység.

Köszönöm, hogy gondolatlan tselekedetemet vétkűl nem vészed; hogy annak okát valóságos forrásában, a’ szerelem tüzességében keresed. Édesem, te szánsz, hogy hevességem kínoz. Még egyszer köszönöm, hogy azt temperamentumom’ következéseinek veszed, ’s nem vádolsz magamat. Bár mások is követnék példádat; így sok szeretetlen ítéllés maradna-el, ’s tselekedeteink valóságos színekben jelennének-meg mások előtt. – Az emberek mindnyájan a’ magok szívek ’s indúlatjok szerint ítélnek, ’s mindég önnön hidegségekkel mérséklik a’ más tántorodásait.

Az én tiszteletre méltó Bátyám nékem többet küldött, mint kértem; ’s eggy ollyan levelet zárt mellé, eggy ollyan levelet, Marosy! a’ millyet az Atyám’ Testvérének illik írni. Már alíg tudom el-olvasni, annyiszor áztattam-meg könnyeimmel. Mit gondolsz, mit írt kérésemre. Olvasd tulajdon szavait:

„Ollyan kéréssel jöttél előmbe, kedves Ötsém, a’ mellyen talám minden meg-ütközött vólna, tsak én nem. Én azt igen kedvesen vettem; mert meg-győzött a’ felől, a’ mit régen reménylettem és óhajtottam, hogy tökélletesen szeretsz, és bennem tökélletes bízodalmad van. Imé küldöm a’ kívántt summát, és még azon felül valami keveset egyéb szükségidre. Eggy illyen érdemes fia a’ meg-hólt Bátyámnak, kinek minden tselekedetiből nemes indúlat tündöklött, lehetetlen, hogy helytelenül adja-ki azt; ’s ezen okból éppen nem kívánom tudni, mire fordította.”

Annyira meg-alázott engem’ ez a’ levél, és annyira éreztette velem tselekedetem’ alatsonyságát, a’ mint azt tsak lehet érezni; de tsak-ugyan Ura vóltam magamnak; ’s válaszomban meg-vallottam, hogy szeretetére ’s kegyes ítéletére érdemetlen vagyok; mert ifjúságom’ tüze, kevésben múlt, hogy vélem azt a’ summát, mellyet nékem olly nemesen ajándékozott, a’ leg-alább való móddal el nem költette. Kértem őtet, mégpedig szívesen, – hogy azért engem ne vessen-meg, ’s ne vonja el-tőllem szeretetét, minthogy azon kivűl is eléggé szerentsétlen vagyok. – Most megint nyughatatlanúl várom válaszát.

Minden szomorú körülöttem. – Ha valamelly el-fonnyadtt ábrázatot látok-meg, azt hiszem, hogy azt a’ szerentsétlen szerelem fonnyasztja; ’s gyakran jajgatva kesergem az emberek’ nyomorúságát. Puszta előttem a’ Világ, miólta el-vesztettem Mantzit. Bé-járom a’ sok kertet, tsak-hogy felejtsem bajomat, ’s oda futok a’ hol embereket lelek; de ha teli van is szívem magánosságomban, ismét bé-záródik mihelyt embert látok. Haszontalan keresek barátot, kinek szerentsétlenségemet el-beszélhessem, kinek karjai közt sírjam-ki bánatomat – mert itt egyre sem találok. Egynehány jó embert esmerek ugyan itt is; de ők nem nékem valók; nem éreznek semmit, hanemha meg-buknak-belé. Szívek nem érzi a’ szerentsétlen szerelem’ kínjait. Marosy és Endrédy, ti pótoljátok azt mind ki nékem, a’ mit el-vesztettem, – az egész Világot – Mantzit! – Irj, kérlek megint, ne halaszd sokára leveled’. Én úgy vagyok, mintha térdig érő homokon kellene keresztűl vergődnöm. Úgy szomjúhozom a’ vígasztatást, mint az el-fáradtt Vándorló a’ hideg vizet. Irj megint, édes Marosym! tudod mitsoda jutalom van annak ígérve, a’ ki az epedőnek eggy pohár vizet nyújt.

Már tsak el-nézem, mi lessz ebből. Most veszem a’ Szent-Pétery levelét. Az Szerelem szóll belőlle. Édessége őtet most egészen meg-részegítette ’s nékem Marosy, – az ő leveléből kell olvasnom, mint vesztegeti rá Mantzi nyájaskodásait, ’s mint tesz mást, és nem engem, szerelme által bóldoggá. De semmi! Szent-Pétery azon kér, hogy minthogy Budán semmi esmerősei nintsenek, én legyek Vőféje. Mintha a’ menny’ köve tsapott vólna belém, mikor ezt a’ kérését olvastam. Hogy a’ Román jól sűljön^*-el, rá kellene állanom. Nem tudom, mit feleljek néki; – fontold-meg azt te, és írd-meg mit tsináljak, – addig válasz nélkül fog állani levele. – Szerentsétlen, bóldogtalan Szent-Pétery! az, a’ ki most téged szerelmes mosollygásival, édes kék szemeivel az Elysiumba ígéz. – az ez-előtt egynehány hónappal nékem, tsak nékem esküdt állandó bonthatatlan hűséget. Jaj néked, ha a’ hit-szegés’ büntetése te reád is száll miatta. – Én már fekvő beteg vóltam. Marosymon és Endrédymen kivűl van még eggy barátom; az segíthetne rajtam; az bóldoggá tehetne! – az orvosa, a’ szabadítója, a’ barátja a’ szerentsétleneknek! az, mind azoktól a’ kínoktól, mellyeket most szenyvedek, és a’ mellyek bújdosásom’ útjában készen várnak, egyszerre meg-menthetne! – Ó bár itt vólna a’ Szánakozó! – utána nyújtom most ki karjaimat, mint egynehány nappal ez-előtt, Mantzi után.

A’ Judex-Curiae azt parantsolja, hogy siessek haza felé; hólnap tehát indúlok, de más útat veszek, hogy leg-alább az esméretlen, még nem látott vidékek foglaljanak-el. Ó Marosy, millyen nehézzé tette indúlásomat eggy szempillantás! Eggy hónappal ez-előtt még kívánkoztam Budára; de most – miólta Mantzi nem enyím, – bár soha se lépnék belé! Szóllj, hogy állom-ki a’ Mantzi tekintetét? Akárhogy kerűljem a’ véle lételt, egyszer tsak még is öszve-akadunk, ’s akkor – – nem írhatok többet.

Köszönöm, Édesem, baráttságos leveledet; ’s fogadom, hogy engedek tanátsodnak. Azok az okok, mellyeket a’ Szent-Pétery kérésének tellyesítésére hordassz-elő, meg-eggyeznek önnön végezésemmel.

Én ide ez-előtt harmad nappal érkeztem. A’ Judex-Curiae igen kegyesen fogadott, ’s meg-kínált a’ Nagy-Szombati Tábla’ Assessorságával; de nem vállalhattam-fel, mert most alkalmatlannak érzem magamat a’ szólgálatra. Azt az időmet, mellyet a’ Judex-Curiae házán kívűl tőlthettem, haszontalan udvarlásokra kellett vesztegetnem; ’s tsak tegnap estem által rajtok, ’s fáradtan szaladtam a’ szőllők alá, hogy a’ leg-első tavaszi estvét szabadon ’s meg-könnyebbedve tőlthessem – ah, de engem’ mindenütt kerget, mindenütt kínoz, még akaratján kivűl is, Mantzi!

El-merűlve feküdtem hanyatt’ a’ fűben, midőn hozzám közel valami meg-zördült. Ijedve néztem-vissza, ’s a’ Mantzi kutyátskáját láttam-meg. Azt látni, el-gondolni hogy maga is majd itt lessz, fel-ugrani, ’s szaladni, eggy vólt. Mintha eggy nagy kő feküdt vólna rajtam, úgy dobogott szívem; ’s nehezen vettem lélegzetet. Szégyenlem magam is, hogy nem bírok magammal. Nints ember a’ kinek szemébe ne-merjek nézni, ’s eggy Lyánka előtt reszketve szaladok! De ha bátortalanságom’ okát visgálom, látom, hogy az nem félénkség; bízvást léphetek én néki szeme elibe; mert nem az én ügyem é az igaz ügy? – hanem Delicatesse; e’ pedig Marosy, ollyan Istenség, a’ mellynek önként áldozik minden, a’ kinek a’ természet érző szívet adott. Bár által-eshetnék rajta, vagy egyként, vagy másként; de – – nem látok semmi menedék-helyet magam előtt; únalommal rakott hosszú futás van előttem, ’s kegyetlen késérők vettek körül, a’ kik ezer gyötrelmekkel fognak célomig korbátsolni.

Akarom, nem akarom, a’ Bátyámhoz kell mennem. Eggy általjában parantsolja azt. Az a’ commája levelemnek, hogy úgy is eléggé szerentsétlen vagyok, szemébe tűnt, ’s hozzá kell mennem, el kell beszélnem, szerentsétlenségem miben áll, ’s ő minden ki-telhetőkben segítségemre lessz. Millyen forrón szeret engem az az ember! mint érzi azt mind úgy, a’ mi rajtam történt, mintha rajta történt vólna! – Be derék portéka az emberi szív, Marosy, ha a’ sok egyengetéssel el nem rontják. De ha erőltetni akarod, úgy jársz vele, mint az érleltt gyümőltsel. A’ Teremtő azt, a’ mi érlelésére szükséges, már belé rejtette abba a’ földbe, a’ mellybe ülteted; ’s hidd-el, annál jobb ízű, annál tökéletesebb a’ gyümőlts, mennél kevesebbet erőlteted. Nézz-el eggy falusi lyánykát, a’ ki távol minden sokaságtól, magában nő-fel, – mitsoda édes ártatlanság, mitsoda szent feddhetetlen tisztaság mosollyog szemeiből! mitsoda természeti kellemetesség van minden tselekedetiben!

Szívünk’ piperés formálása igen gyakran vál hernyóvá, melly a’ leg-szebb virágot is meg-eszi, ’s a’ nevekedő gyümöltsbe is bé-rágta magát.

Óh Marosy! már láttam Mantzit – már által-estem azon a’ szempillantáson, a’ mellytől előre reszkettem. Mit nem szenyvedtem tsak eddig is! hát még annyit szenyvedni, előre látni annyi gyötrelmet! – egész pokol ez a’ gondolat! – – Tegnap estve megint a’ szőllők alá mentem. A’ Nap melegen sütött, ’s kedves tavaszi szellők lengedeztek. A’ természet’ fel-serkenése örömmel töltötte-meg szívemet. El-merűltem az Örökkévalóság képzelésében, ’s a’ bóldog élet’ reménysége édesen tsepegett mérges sebemre. Hirtelen a’ Mantzi szavát hallám-meg. Szaladni akartam, de nem lehetett. Őtet látni! – nem vólt elég erőm hogy magamat ettől a’ rövíd bóldogságtól meg-fosszam. Eggy sűrű, ’s már zöldelni kezdő bokor mellé feküdtem, noha lehetett tartanom, hogy rám akad. Közelébb jött felém; a’ Szent-Pétery karján jött felém, ’s – ó Marosy! ollyan víg mosollygással jött felém, mint Flóra, mikor a’ telelő hóltt vidéket nyájas Elysiummá varásolja. Hallgatva mentek egymás mellett; ’s Mantzi le-hajlott, ’s egynehány szál kék violátskát tépett, ’s a’ leg-édesebb tekintettel adta Szent-Péterynek. – Képzeld-el, hogy néztem azt; mint taszított valami hogy keljek-fel, szaladjak hozzá, ragadjam-ki karjai közül, ’s szorítsam erre az erőssen dobogó szívre! – Erő nélkűl dűltem vissza a’ száraz harasztra, ’s kértem az Istent – tudom látta kínomat – kértem, hogy öljön-meg. Az a’ szellő, a’ melly körűl lebegte őtet, az az édes levegő, a’ mellyet bé-szítt és ismét ki-eresztett, az mind el-hatott szívemre, ’s azt a’ tüzet a’ melly ott ég, lobogó lánggá gerjesztette. Nem látok semmi módot, mellyel azt el-ólthassam, mellyel magamon segíthessek, nem semmi egyéb módot, tsak – tsak – ó Isten! szánj-meg, adj könynyet hogy sírhassak, – ’s erőt hogy el-viselhessem!

Hólnap, jó Marosy, látnom kell őtet, ’s beszélnem véle. Az öregebbik Surányi Bállba hítt magához, mellyet valami Idegen’ kedvéért tart: ’s kért, hogy jókor jelenjek-meg. El-mengyek hozzá, mert nints semmi, a’ mit érte meg ne tselekedjek. Míg még Mantzi szeretett, míg még azzal az édes gondolattal hízelkedhettem, hogy enyím lessz, – minden Atyjafiait szerettem, ’s úgy néztem őket mint tulajdon Véreimet; mert azt gondoltam, hogy az a’ szempillantás, a’ mellyben fel-találtuk egymást, örökké tartó kötésünk’ órája vólt; ’s most – mikor azt hittem, hogy Mantzi enyím, és az is marad, minden Vérét Véremnek tartottam; ’s kivált ezt a’ tiszteletre méltó Öreget igazán szerettem. Ő is szeretett engem’, ’s örűlt vólna annak, ha enyím lett vólna Mantzi. El nem tudom gondolni mit akar velem, hogy ollyan igen kért, hogy el ne maradjak. Jó! – a’ ki Kedvesét vesztette-el, kit ollyan tüzesen, ollyan igazán szeretett, mint én Mantzit, az mindent hidegen fog-nézni, ’s jobb életre kívánkozik, az hol enyhűlést és nyúgodalmat találhasson szivének, mint-hogy azt itt fel nem találhatja. Bár tsak te vólnál itt, édes Marosym, ez a’ leg-főbb kívánsága szívemnek. Minden, valamit tsak látok, keserűségemet neveli; örömest sírnék, – örömest sírnám ki magam’ barátságos karjaid közt! – – – A’ hóld kedvetlenül süt fejér falomra; asztalomon tsendesen és szomorúan ég viassz-gyertyám, ’s szerelmében beteg Húgom könnyes szemmel veri a’ setét szobában a’ fortépiánót, ’s utánad sohajtozik, – el-távozott Kedvese után! Ó Marosy, be bóldog vagy te! ’s be bóldog leszel még tökélletes bírtokában, majd ha az én Klárim tökélletesen a’ tiéd lessz! Víg elméje ’s hív szíve, – mostani szépsége majd el-hervad, – elméje mondom és szíve ki-meríthetetlen forrása lessz gyönyörűségidnek, ’s – millyen forrón szeret ő téged’! Fejétől fogva talpig tsupa szerelem, ’s ég éretted! Látnád tsak, mint várja szív-szakadva a’ levél-hordót, mint veszi-el maga tőlle leveleidet, mint hozza hozzám, hogy annál hamarább tudhassa, írtál é néki; ’s ha nem írtál, ’s én a’ te nevedben őtet meg tsókolom, ’s azt mondom hogy azt te kűldöd, ’s hogy ezerszer tsókolod – mitsoda természeti ártatlan öröm mosollyog ábrázatján, mitsoda érzékeny könny gyűl-meg szép szemeiben – ha azt látnád, Marosy, térdre buknál, ’s fáradhatatlanúl áldanád azt a’ napot, a’ melly őtet néked szülte.

Marosy, ma sokat, ki-mondhatatlanúl sokat szenyvedtem. Tegnap jókor mentem a’ Mantzi Bátyjához, eggy részről azért, mert, a’ mint tudod, nem szenyvedhetem azt, mikor az ember teli szobába lép, ’s a’ sok szem az ajtó felé repűl, ’s a’ bé-lépőt fejétől talpig egyszerre végig nézi. – A’ szegeny Surányi szokott baráttságos tekintettel jött felém, ’s meg-köszönte hogy kérésének engedtem, ha Sógora nem leszek-is. Én oka nem vagyok, felelék néki; ’s méljen érzettem ezt a’ szomorú igasságot. – Hogy-hogy? kérdé; Mantzi állott vólna-el az Úrtól? Az a’ Lyány… El-ijedtem, mert még soha se láttam így; szeme tsupa tűz vólt. – Nem, mondám hirtelen, annyiban mondottam hogy nem vagyok oka, hogy nem vagyok hívatalban, ’s Character nélkül nem akartam meg-házasodni, ’s azt gondoltam, hogy nem léssz késő magamat akkor jelenteni a’ Mantzi Szűleinél, ha Hivatalban leszek. Hogy ide haza nem létemben Szent-Pétery meg előzött, az történet; hogy pedig a’ Mantzi Szülei őtet néki oda adták, az nem a’ Mantzi vétke; ő azt tselekedte, a’ mit néki a’ gyermeki engedelmesség parantsolt. Értem jól, felele meg-nedvesült^* szemmel, el-fordúlván tőllem, értem, mit mondassz, édes jó Bácsmegyeym! – Ha el nézem Marosy, mint igyekezett minden bóldogságomon; mint örült vólna ez a’ jó öreg öszve-kelésünkön, ’s öröme mint lett vólna újabb forrása gyönyörűségemnek; ha ezt el-gondolom Marosy, ’s eszembe jut, hányszor beszéltem Mantzival a’ felől, hogy két Bátyáink, – az enyim, és az övé, – mint fognak bóldogságunkon öröm könnyeket húllatni, kész vólnék mindent el-követni, tsak ezt a’ keserves gondolatot, ezeket az üldöző képeket verhetném ki fejemből. – A’ Vendégek már inkábbára mind öszve-gyűltek; meg-nyílik a’ Palota’ ajtaja, ’s Mantzi, szépségének tőkéletességében, Kedvese’ karján lép-bé. Illyen felségesen jő-fel, ó Marosy, a’ hajnal’ karjain a’ Nap a’ hegyek mellől. Jelenléte ’s elevenítő tekintete életet adott mindennek a’ Palotában. Tódulva tolta magát az egész Társasság hozzá, ’s a’ sok ki-pomádézott majmok jó szagú atmosphaerát^* terjesztettek körülette; – ha nem lettem vólna annyira interessálva, meg nem fojthattam vólna katzagásomat ezeknek a’ fattyúknak a’ capriolain. Én eggy ablakban vontam meg magamat Endrédyvel, ’s félig bé-húnyt szemmel néztem őket. – Surányi, a’ ki mikor Vendégei vannak, mindenütt sürög forog, kevés idő múlva megint nékem jött. Mantzi a’ Bátyjára nézett, ’s így esett, hogy eggy úttal engem’ is meg-látott. De hogy is láthatott vólna meg másképpen? kívánhatni é azt eggy ollyan Lyántól, a’ ki valamerre tekint, minden-felé szíveket hódoltat, hogy eggy ollyant vegyen tekintetbe, a’ ki meg-vonja magát, ’s hidegen néz mindent a’ ház’ szegletiből? Ott hagyta ki-nyaltt Úrfiait, mihelyt meg-látott, ’s felém jött. A’ mint gondolhatod elibe mentem. Az Úr igen baráttságtalan – monda bátortalan mosollygással, ha történetből nem akadnánk öszve, most se láthatnám. Miólta el-ment egészen el-felejtkezett rólunk. – Marosy! mit nem szenyvedtem mikor először vóltam illyen közel hozzá; mikor szava hangját hallottam, mellynek ollyan ki-beszélhetetlen édességet tud adni? – kevésbe múlt, hogy lábaihoz nem borúltam. Merően néztem szemébe, ’s vígyáztam, ha láthatnám é benne valami jelét a’ szerelemnek sok jelét láttam, de ah? – más eránt. El-borzadt szívem ezalatt a’ kémlelés alatt, ’s egyszerre hidegedett-meg. Miólta vissza jöttem Budára felelék, nem jól érzem magam’. Gyengélkedő egésségem gyakran szenyvedhetetlenné tesz mások előtt, ’s ezen kivűl nem örömest mengyek el-fonnyadtt ábrázattal Bóldogok közzé. A’ beteg ábrázat’ látása másokat is szomorúvá tesz; ’s nem szenyvedhetem azt a’ ki a’ mások’ rövíd őrömét a’ maga gyönyörűségének áldozza-fel. Az öreg Surányi míg az én mentegető Predikátziomnak vége lett, hallgatott; azután pedig így szóllott Mantzihoz: Lyány! azt gondoltam, hogy valaha Bácsmegyeyné leszel; ’s a’ vólt öregségemnek minden kívánsága! Az Úr téged szeretett, – talám még^* most is szeret, – eddig mindég biztattad, ’s most el-állassz tőle. Ez a’ tselekedeted bűntetést érdemelne de minthogy ollyan nemesen mentett-ki maga, én hallgatok; elég bűntetés a’ néked, hogy felesége nem leszel. – Bácsmegyey! Ekkor felém fordúlt, – ezt én Mantzi előtt akartam az Úrnak tudtára adni; – én soha se eggyeztem-meg benne, ’s most se eggyezem, hogy máshoz menjen. Hírem nélkűl adtak másnak, tudni való hogy bőlts okokra nézve. Már most mehet a’ kihez akar; de Szűléinek meg-tiltottam, hogy házamba ne lépjenek. – – – – Ha láttad vólna, Marosy, mint állottam elötte, – eggynehányszor már el-akartam szaladni. Mantzi nem tudta hol áll, egészen magán kivűl vólt, ’s talám el-dűlt vólna, de szerentséjére Szent-Pétery bé-lépett, ’s Surányinak jelentette, hogy a’ Vendégek már mind jelen vannak, ’s a’ táncot el-lehetne kezdeni. Eggyszersmind kért, hogy Mantzival kezdjem el, mert néki dolga van.

Ki kell pihennem magamat, szemem fáj a’ sírásban. – – – Mantzi meg-értette azt a’ tekintetet, a’ mellyet rá a’ tántz’ kezdése alatt vetettem, ’s vissza-esett abba a’ tsábulásba, a’ mellyből még nem eszmélkedett vólt fel egészen. Kevélyen fogtam-meg kezét, ’s a’ Tántzosok közzé állottam véle. A’ meg-bántott, meg-vetett szerelem le-vonta szememről a’ köteléket. Az az Angyal, a’ kit még ennek előtte eggynehány héttel imádtam, most igaz valóságában állott mint eggy hit-szegett Lyány, előttem. Annak el-képzelése, mint szerettem ezt az álhatatlant, mint áldoztam-fel néki mindenemet, – életemet – nyúgodalmamat, – elő-menetelemet, felyűl emelt rajta, sőt, önnön-magamon. Elsőségemnek érzése fel-bátorított; vette ő észre tüzessedésemet; ’s minden mozdúlásom, minden reá vetett tekintetem vádolója vólt, ’s bosszú-állóm. Sokáig nem bírt magával^*, tétovázva tett minden lépést, ’s utóljára kéntelen vólt abba’ hagyni. Láttam el-szégyenülését, ’s elejentén örültem győzödelmemnek: – de mi lett a’ vége? kevés ideig Ura lehetsz magadnak; de a’ természetet nem fojthatod-meg. Ő által-eszi azt a’ tőltést, mellyet gerjedezési ellen raksz, ’s még nagyobb erővel zúdúl-fel, ’s minden gondolatidat minden fel-tételidet el-hordja. Talám szeret még? meg lehet, hogy lehetetlen vólt egyebet tselekedni? – ez a’ gyenge ellenvetés – nem kellett több álnok szívemnek, hogy a’ kevéssel az előtt kárhoztatott Lyánykának indúlatos mentegetőjévé légyen. A’ hite-szegett Lyány’ képe, míg magamat észre vettem, az annyira szeretett ’s eggykor még híven szerető Lyány’ képévé változott-által; ’s azok az útállatos színek, mellyekkel előttem a’ meg-bántott kevélység a’ hite-szegettett festette, úgy tüntek-el lelkem előtt, mint a’ szivárvány’ gyenge szinei, midőn a’ hórizonon a’ tűzes súgárú Nap emelkedik. El-aludt az a’ méts, mellyel nékem az ész eggy két pertzentésig világított. Karomra vettem Mantzit, ’s eggy Kanapéra vezettem; hol, mellette, szint’ abba a’ tsábulásba estem, a’ mellyben ő vólt. A’ Musika örömre gerjesztő tsengése, annyi víg ábrázat’ látása, ’s az a’ sok szerelemmel meg-tőlt pillantás, a’ mellyel, itt még amott, a’ szeretett Lyány bóldog kedvesének szemibe tekintett; ’s azoknak a’ sok bóldog óráknak emlékezete, mellyeket én ebben a’ Palotában tőltöttem, és a’ mellyek most minden örömökkel, és kínjokkal úgy rohantak rám, mint valamelly gyilkos – mind ez, még jobban el-tüzesítette már azon kivűl is meg-hevesedett érzékenységemet. Én a’ Palota közepén állottam, ’s szemem nyughatatlanúl járt mindenfelé. Véletlenűl eggy nagy tűkörbe találtam tekinteni. Istenem! mint nem ijedtem-el! Tovább tekintettem, ’s minden tűkőrben az én képemet – az el-hagyott, meg-útáltt kedves képet, – el-sárgúltt ortzámat, ’s szemem’ kétségbe esett pillantását láttam, – ’s most megint egyszerre – egészen egyszerre annak emlékezete, hogy még ez előtt kevés héttel, itt ezek előtt a’ tűkrök előtt, Mantzival el-repűltem; ’s ezek képeinket, – az egymást szerető két kedves képeit, – olly híven mutatták; azután, mikor fel ’s alá sétálván, véletlenül eggyik előtt meg-állottunk, ő engem tsókolt-meg, én meg őtet, ’s mi a’ tűkörbe egymást tekintettük^* ’s én akkor a’ ki-beszélhetetlen bóldogság’ édességétől meg-részegedve, mint dűltem-el Mantzinak karjai közt, mint tsókoltam-meg újra, ’s mint néztem az-alatt a’ tűkörbe, ő pedig mint mosollygott rám mint eggy Angyal, ’s mind a’ ketten mint gyönyörködtünk a’ képen, tanúján^* szerelmünknek – ó Marosy, az emlékezete ennek a’ bóldogságnak, melly most lelkem előtt olly újjan, olly elevenen lebegett, – el-ragadott egészen, ’s ollyan hideg tompaságra taszított, mellyben nem érzettem semmit. Botorkázva mentem eggy Kanapéhoz a’ Palota’ aljába, ’s körűlöttem mindent valami köd fogta-bé. Mantzi meg-látta ezt, hozzám szaladott, ’s mellém ült. Én észre nem vettem hogy mellettem ül, ’s kezemet kezébe tartja, mind addig, míg nevemen nem szóllított. Az a’ kedves hang, mellyel azt ki-mondta, – lassan lassan magamhoz hozott. Először azt gondoltam, hogy vala’ melly Angyal’ szava, a’ ki engemet jobb életre hív-által. Fel-nyitottam szememet, ’s Mantzit – magam mellett, karjaim közt – láttam! – Nagysád van itt? ’s már régen? kérdém; mitsoda hatalma van engemet így kínozni, így űldözni? – Észre vettem magamat, ’s el-hallgattam. – Bácsmegyey! felel szokott édes szavával, az azokon való részvétel, a’ mi az Úron történík, az adja nékem ezt a’ hatalmat. Az Úr rosszúl van? mi baja? – E’ sok vólt, édes Marosym; nem tudtam mit mondjak rá. Miért mondta ő ezt? Ezer meg^* ezer gondolatok ötlődtek-fel egyszerre elmémben. Nem azért kérdezte é ezt, hogy a’ detailba szálljak? – vagy miért másért? Az el-keseredés utóljára meg-nyitotta számat. Ha a’ szerelem Nagysádat rövid-látásúvá nem tenné, mondanám, eggy tekintet az el-múlttakra meg-felelne erre a’ kérdésre. Ekkor merőn kellett vólna szemébe néznem. Ez a’ felelet bizonyosan ollyan változást okozott ábrázatján, melly meg-magyarázta vólna előttem maga’ viseletét; de el-akartam tőlle titkolni azokat a’ könnyeimet, mellyek szememet el-futották; fel-ugrottam, ’s az oldal szobába szaladtam-által. Az el-keseredést nyomban követte a’ kétségbe-esés. Éppen keringeni kezdettek. Én le-törlöttem könnyeimet, ki-szaladtam, ’s úgy tántzoltam mint az esze-veszett. Egészen meg-könnyebbedtem, hogy ebben az őrvény-táncban fel ’s alá kerenghettem. Három tántzosnét fárasztottam vólt ki, ’s már a’ negyedikhez kaptam, de Mantzi karjaim közzé vetette magát. Az Isten nevében, Bácsmegyey! el-rontja magát; nem engedem tántzolni! kedvezzen egésségének! ez a’ nagy meg-hevűlés még halált-is okozhat. – Halált? mondám, pedig nem tudtam mit mondok; halált? – annál jobb, annál kedvesebb! nem vesztettem é el mindenemet? Nem akartam meg-adni magam, ’s ki-fejtőztem karjai közzűl. Nem, kiálta ő; én nem eresztem-el, nem engedem tovább tántzolni! Meg-siketűlve fel-háborodott indúlataimban, probát tettem, ha ki-szabadúlhatok é? – Esztelen! monda a’ meg-bosszankodott Angyal, ’s el-tolt magától, ha magadért nem kémélled életedet, leg-alább jussanak eszedbe Atyádfiai, Barátíd. – El-szégyenűltem, ’s nem tudtam mit mondjak. – Mantzi! hogy lehet ez a’ jó szív hite-szegett? Ez vólt az, a’ mit mondhattam. Könnyeim el-fojtották szavamat. Le-mentem a’ gráditson, ’s bé-ugrottam eggy kotsiba. Most az én kedves kis szobámban űlök, ’s körűllöttem éjféli tsendes setétség van. Még ez-előtt tsak kevéssel eggy világokkal ragyogó Palotában vóltam, annyi sok szerentsés víg zsibongás közt; körűltem minden vígadott, győnyörködött; most pedig egyedűl, mindentől el-hagyva, kis rejtekembe rekesztve, hol körűltem minden néma, meg-hólt, hideg! – A’ képe eggy koporsóban nyugvónak, a’ ki ez előtt egynehány nappal Barátjainak víg lármája közt vólt, vetek eggyűtt múlatott, most pedig – ki-szakasztván a’ kedves társaságból, eggy keskeny setét sírba zárattatik.

Valahányszor tegnap pennához nyúltam, hogy néked írjak, ugyan annyiszor vetettem azt el. Isten tudja mint járok még! A’ miben egyébkor gyönyörűségemet találtam, a’ most gyötrelmemre válik. Bártsak te vólnál itt, mindent könnyebben, mindent nagyobb békességgel viselnék. Míg még magamat karjaid közé vethettem, mikor a’ szomorúság, ’s a’ bánat el-nyomott, be-könnyen viseltem addig terhemet. Könnyed, valóságos enyhítő tsepp vólt égő sebemben. De ez a’ sorsa a’ szegény halandóknak – mikor fel-találják egymást, mikor lelkek annyira meg-eggyez egymással, hogy tsak eggy lélekké, ’s eggy akarattá válnak, kegyetlenűl szakasztja-el őket a’ történet – el-tépi, el-szakasztja^* a’ leg-édessebb lántzot; útjok most már – ollyan messze mégy-el a’ másikáétól – ollyan messze, hogy többé alíg találkoznak öszve, alíg akadnak egymásra. Öszve ölelkezve mentünk mi is eggy darabig. Baráttság, viszont-szeretet, ártatlanság, ’s a’ természet ösztöne vólt vezetőnk: de most el-vagyunk szakasztva egymástól – ah talám örökké! – El-ijedek ettől a’ gondolattól, de még-is azokon a’ tsendes estvéken, a’ hol az el-múltt idők emlékezete szívemet öszve-szorítja, ’s én rettegő tekintettel, ’s jövendőlő borzadással életemnek következő napjaira nézek. – még is ollyan igazán, ’s ollyan bizonyosan lebeg lelkem előtt ez a’ gondolat; nem fogjuk egymást látni soha többet. – – Hálá Istennek most mégis szakadnak könnyeim; eddig ollyan szorongatást érzett szívem, talám könnyebben leszek. Ó Marosy, tsak te tudod azt, mit szenyvedek én. Ezer meg ezer embert látok magam körül, hogy ők munkás botorkázással szédelegnek körűltem, egyedűl állok e’ közt az ezer meg ezer közt, ’s haszontalan tekintgetek körűl, ha nem látok é eggyet, a’ ki nékem, úgy mint te, kezet nyújtson, ’s a’ koporsóhoz késérjen, mellytől már úgy se vagyok távól. Mantzi! Mantzi! ha nékem akkor, mikor először láttalak, mikor úgy tetszett hogy fel-találtuk egymást, te el-pirúltál, én pedig mindjárt akkor ki-beszéllhetetlen szerelemmel szerettelek, ’s te azután azon az estvén, eggy ollyan tekintettel, a’ melly belső részeimen is keresztűl-hatott, nékem a’ szerelem’ leg-első tüzes tsókját adtad, úgy hogy nékem eszem és mindenem el-veszett; – ha nékem akkor Mantzi! valami jó Lélek meg-súgta vólna, hogy te ezzel a’ tsókkal szívembe el-ólthatatlan tüzet öntessz, a’ melly éltem’ virágját el-tépi, ’s mínden kívánságaimat utánnad való örökké tartó szomjúsággá változtatja, – borzadással fejtettem vólna ki magamat karjaid közzűl, mintha a’ halál’ hideg karjai öleltek vólna-meg, ’s szaladtam vólna – szaladtam vólna. – – – – – Most a’ tessz nyomorúlttá, a’ kit én bóldoggá akartam tenni.

El-akarom verni bánatomat, de haszontalan. Akárhová megyek, mindenütt ott találom Mantzit; az ő jelen-léte úgy űldöz engem’, mint valami gonosz lélek. Ha valamelly Bállba mengyek, ott találom; ha a’ Theátrumon a’ leg-homályosabb szegeletbe húzom-meg magamat, – még akkor is, ha a’ játszott darabban el-merűlök, ’s a’ kárpit le-botsátása után a’ musika el-szenderít, míg észre veszem magamat, meg-szokott tekintetem a’ Lozsiba repűl-fel, ott találja Mantzit, ’s úgy tetszik mintha le-nézne, ’s rám mosollyogna. Mikor így álmodozom, ’s az az idő jut eszembe, a’ hol véle a’ Lozsiban űltem, ’s keze kezemben nyúgodott, ’s kedves tekintete – ó! az a’ kedves tekintet, a’ mellyel az emberre tudott nézni! – jobban el-ragadott, mint a’ Dittelmáyerné (¹² ) igaz actiója! – – mikor így ez, mind szemem előtt lebeg, ollyan elevenen, ollyan tsábító formán, mintha most is úgy vólna, – tovább mengyek, ’s egynehány tsendes könny-tseppek jegyzik-meg azt a’ hellyet, a’ hol a’ Szerentsétlen állott.

Haszontalan vonogattam magamat; el-kelle Megyeryhez mennem, a’ ki tegnap, nem tudom miért, miért nem? Bállt adott. Szalaynál nem hagytak nyugtot, el-kellett mennem. Ezek a’ jó emberek látják mennyit szenyvedek, ’s nem tudják, mint nevelik enyhítésekkel gyötrelmemet. Az Ángyom Spanyol Donna figurát vett magára; én pedig Matróz ruhába őltöztem; ’s mi ketten együtt mentünk. Én azt gondoltam, hogy senki sem fog rám esmerni; pedig minden meg-esmert, a’ ki látott. Haszontalan minden igyekezeted! – azt, a’ ki szerentsétlenűl szeret, minden figúrában ki-lehet a’ többi közzül esmerni. A’ szenyvedő lélek minden mozdúlásaiban ki-adja magát. Szavának hangja, lépése, állása, minden, minden el-árúlja a’ belső fájdalmat. Én ki-kötöttem az Ángyomnál, hogy szabad légyen ne tántzolnom. Reá állott, ’s alíg léptünk-bé a’ Palotába, ’s már az egész Bállra engagírozva vólt. Tsak az-után vettem én azt észre, hogy annak ki-tsináltt dolognak kellett lenni. – Én örűltem hogy meg-menekedhettem tőlle, ’s eggy szegletben vonúltam-meg, hol néki botsáthattam magamat emésztő keserűségemnek. Minden Mantzira emlékeztetett, – minden ki-hólt öröm-érzés meg-elevenedett bennem. Nem vólt az egész Palotában ollyan helly, hol véle nem állottam, nem ültem, nem sétáltam, vagy nem tántzoltam vólna. Amott nyújtotta nékem szép kezét, midőn mellette mélj édes andalgásban ültem; ott törte két felé édes mosollygással a’ piskótát, mellyet néki én adtam, ’s maga tette felét számba, hogy néha forró könnyeim számtól el-kapott kezére tseppentek. Forrók, monda egykor, a’ te könnyeid! – én felé fordúltam, ’s szép karjain sírtam-ki bóldogságomnak tellyességét. Amott fel-ugrott mellőlem, midőn gondolatokba merűltem-el, rám vetette keszkenőjét, hogy nem tudtam, mi lel, ’s ezt kiáltván: Haragszom rád, azt a’ Tántzost, a’ kit elébb ért, kézen kapta, hogy el-nem érhettem, ’s mikor látta hogy én tántzának vége után várakozom, addig tántzolt, hogy utóljára el-unván a’ várakozást, magamban tántzoltam; ’s mikor osztán mind a’ ketten abba hagytuk, ’s ismét öszve-akadtunk, ó mennyit tudtunk egymásnak mondani, mint tetszett úgy, mintha száz esztendők ólta nem láttuk vólna egymást. – Igy lész, édes jó Marosym, ezer-meg-ezer kitsínység valóságos okává az örömnek! a’ leg-indulatosabb örömnek a’ szerelmes Ifjú előtt, mellyet a’ hideg vérű Öreg meg-nevet; pedig az illyen öröm bennünket bizony igazán bóldogokká teszen, ’s meg-engedi, hogy még pályánk’ végén is, ki-derültt kedvel tekintsünk azokra az órákra vissza, a’ mellyeken ezekkel éltünk. Nevezzétek bár gyermeki örömnek, bábózásnak ezeket, Philosophusok! ti, a’ kik azt, a’ mit bennetek a’ mértékletlenség, a’ tsömör, vagy a’ temperamentum’ hidegsége szül, magatokkal való küszködés’ munkájának, ’s az okoskodás’ szüleményjének akarjátok tartatni: – mutassatok eggyet, a’ ti gyönyörűségtek közzűl, melly illyen tiszta forrásból veszi eredetét, mellynek kevesebb haszon-vadászat, ’s kevesebb alatsonyság az anyja; úgy én is részetekre állok, ’s szánni foglak. Azok a’ szerentsétlenek, a’ kik, meg-vakúlva a’ nem igaz gyönyörűségtől, kedves tsalódásban botorkáznak tovább! – De ez bé-vett szokás, édes Marosym! minthogy az illyen öröm már nem illik az ősz-hajú Böltsekhez, mert ki-szabott gyönyörűsége van minden időnek, tehát mind azok, a’ kik az öregek’ seregébe lépnek-által, az ifjak szerelmes ártatlan örömöknek állanak; ’s tudakozd-meg bár ezeket a’ bőlts Uraságokat, ’s tisztes Asszonyságokat, mellyik esztendőjöket tartják leg-édessebbnek? bízonyosan, nőtelen ’s hajadonságok’ esztendeit fogják említeni. Menj méljebben vélek a’ dolog’ velejére, – mi tette ollyan édessé ezeket az esztendőket? – majd meg-látod, hogy ezek a’ gyönyörködések, a’ mellyeket most úgy útálnak, úgy gyaláznak, úgy tíltanak, ugyan ezek a’ gyönyörködések azok, a’ mellyek életeknek leg-szebb részekben nékik leg-főbb bóldogságok vólt. – Félben kell szakasztanom Levelemet. A’ Mantzi’ portraitjára vetett tekintetem bé-zárja azt a’ szívet, a’ melly egész rész-vétellel nyílt vólt meg erántad.

Nagy indiscretio az én bennem, látom én azt magam is, édes Marosym, hogy én néked, bóldog Szeretőnek, panaszlom azokat a’ kínokat, mellyek szegény szívemet martzangolják. Ha szíved érzéketlenebb vólna, kevesebb indiscretio vólna ez. De ládd, mikor még a’ fel-jövő nap nékem mindég kedves reggelt, kedves estvét ígért, ’s az esthajnal horizonomra tsendes szép éjtszakát vont, akkor – ha szívem nem foghatta-bé nagy mértékét a’ bóldogságnak, te ki szoktad vólt terjeszteni karjaidat, ’s meg-engedted, hogy én öledbe hullassam bóldogságom’ édes könnyeit. Marosy, mondám gyakran ollyankor, édes Marosym! nyitva tartod é te nékem ezeket a’ karjaidat, ha bóldogtalan találok lenni? Szent szívre-szorúlással esküdted te azt nékem, – ’s ímé most midőn szerelmem’ gyötrelmeit magam többé nem hordhatom, ímé eszembe jut esküvésed, ’s ez nyugtatja-meg szívemet, ha miattad engemet vádol. Érzem, hogy kevés idő múlva ki-sírom, ki-panaszlom panaszimat, hadd-meg a’ küszködő, viaskodó természetnek, a’ melly enyhűlést talál a’ panasz’ ki-fakasztásában, még kevés időre tulajdon jussait.

Még valamit a’ Báll felől. – Az a’ Palota engem sok ezer dolgokra emlékeztet, ’s – ó bár soha se kellene többet belé lépnem. Mindjárt a’ mint bé-léptem az ajtón, annyi sok holmi rohant lelkemre, hogy nehezen tudtam eggy Kanapéig vántzorgani. Ó mint ijedtem-el, mikor engemet andalgásomból eggy kedves asszonyi szózat ezzel a’ kérdéssel ébreszte-fel, miért nem táncolok? ’s el-gondolhatod, mint borzadtam-meg, mikor ruhájáról rá esmértem, hogy az áll-ortza alatt Mantzi van el-rejtve. Az a’ Török őltözet vólt rajta, mellyet én küldöttem néki, mikor leg-először mentünk eggyütt Bállba, ’s én mint rabja utánna rózsa-lántzokkal mentem. Igy játszik a’ Szerelem; így igyekeztem én holmi kitsinységek által bizonyítani néki szerelmem’ nagyságát, mellyet annál kevesebbé tudtam ki-nyomni, mennél nagyobbra nevekedett. Nem tudtam mit feleljek rá; végtére azzal kezdtem magamat törtetve menteni, hogy nem tántzolhatok. Ő szinte a’ szemtelenségig vitte tolakodását, ’s nem elégedett-meg mentségemmel. Ez még inkább ki-forgatott sarkamból. Tudja é Nagysád, kérdém, kivel szóll? ’s öszve tsikorgattam fogaimat; – Kivel? kérdé; – a’ Sklávommal! – Mantzi! már e’ sok! mondám. – Ebben is Bácsmegyeyt követem; felele. – Én magamon kivűl vóltam, ő pedig kedveltető nyájassággal vetette hátra fátyolát. – Ó mint érzettem akkor! Ezt érzi az a’ szerelmes Ifjú, a’ ki Kedvesét tsak estvénként láthatja, és a’ ki egynehány setét felleges estvéje után tellyes karimában látja fel-emelkedni a’ fényes hóldat. Illyen ki-beszéllhetetlen érzés tőltötte-bé ekkor szívemet. Által akartam ölelni, meg-botsátottam vólna hitszegését, ’s – ah! ezzel a’ forró szívre-szorítással mondtam vólna meg néki, hogy őtet véghetetlenűl szeretem. ’S hidd-el édes Marosym, ha ki-mondhattam vólna azt, a’ mit szívem akkor érzett, Mantzi ismét szeretett vólna, el-szakaszthatatlanúl szeretett vólna! Eggy egészen resignáltt kivánság az ő birtoka után! eggy tsak eggy szempillantásig tartó utánna való kivánkozás! ő utánna! egyedűl tsak ő utána! – birtoka után! – szíves oda engedésével, meg-útálásával mindennek egyébnek, a’ Világ’ minden ragyogó bóldogságának! ó nem mondhatom-ki, mit érzettem. – Ha Nagyságod kevély, ha igasságtalan nem vólna, mondám az el-keseredés’ leg-keservesebb hangjával, – most én nem vólnék nyomorúltt, ’s nem nevetné inségemet! – El-fogyott minden erőm; nem maradhattam tovább a’ Bálban. Meg-hajtottam magamat előtte, ’s kezem magam sem tudom, miképpen, erőssen dobogó szívemhez ért, ’s eggy meg-lelkesedett szerelmes tekintetet vetvén rá, ott hagytam ’s haza jöttem. – El-lágyúltt szívembe tsak hamar az el-keseredés szállott. – Nyomorúságom’ mélj érzése alatt értem haza, ’s hánykodásom dühösködő bosszankodássá vált. Ki-kerestem rab-lántzomat, mellyet egykor ollyan gyönyörködve, ollyan kevélyen hordtam, ’s rá akadtam igen könnyen. Ó millyen jól esett ízről ízre tépni, ’s ki-szórni ablakomon. Sokáig néztem-ki utánok. A’ szél egyenesen vitte őket a’ Dunának, ’s óh millyen erőssen tolta-fel ennek nézése alatt szívembe magát az a’ kívánság – bár minden örömöd’ emlékezetét – ’s bár tulajdon magadat szórhatna-el úgy a’ szél; hogy semmi maradványja ne maradna-meg lételednek, mint ezeknek a’ rózsáknak.

Bezzeg – ha a’ rab-lántz széllyel-tépése a’ dolgot hellyrehozhatná, úgy jól vólna, ’s én többé nem nyögnék – de a’ Szerelem ollyan rab-lántzot tett én rám, mellyet tsak a’ halál téphet-el. Nem látok semmi menekedést – semmi nyúgodalmat. Még eggy mód van hátra – el-távozásom; de még most nem távozhatok-el – nem lehet el-távoznom.

Én, mint-eggy tizennégy napra, eggy előttem egészen esméretlen Vidékre mengyek, ’s meg-probálom, ha az új életet vevő Természet nem nyugtathatja e’ meg-szívemet. Talám ha azt nem teheti-is, nyúgodalmas kedves bánatba szunnyaszt-el; mert ezek a’ hánykódásai, ez a’ szélvésze határt nem esmerő indúlatomnak, meg-emészt, ’s óriási lépéssel von a’ sírhoz. Talám jól űt-ki, édes Marosym! talám el-tsendesedik hevességem vagy két napra, ’s akkor majd ollyan magam’ meg-győzésével, ollyan el-tsendesedéssel vezetem Mantzit az Óltárhoz, a’ mellyen magad is tsudálkozni fogsz. – Gróff K… ez-előtt egynehány nappal ide érkezett, meg-hallotta mitsoda Románt élek, fel-hajhásztatott, ’s addig kért, addig rimánykodott, hogy lehetetlen kérésének nem engednem. Én véle Tornára mengyek; vagy inkább ő Tornára viszen engemet, mert én már nem akarhatok, egész machinává lettem, a’ kit akárki is fel-vonhat, és a’ ki minden igazítás szerint, önnön ítélete nélkűl vaktában enged.

Ez a’ vidék gyönyörű; éppen ollyan, a’ millyet a’ beteg szív ’s a’ békételenkedő szerelem kívánhat. Maga a’ Város kitsíny; ollyan, mint eggy jó falu. Tsak a’ Kastély ád néki valamelly betset régi formájával, melly egészen ehhez a’ vidékhez illik. E’ felett igen közel, a’ le-omlott Vár’ fal-darabjai állanak eggy gömbölyű hegy’ tetején, ’s túl rajta meredek sor-hegy nyúlik Gömör felé. Nem lehet le-írni azt, a’ mit itt a’ Néző lelke érez. Iszonyú vén kőszirt darabok állanak tornyozva egymás felett, ’s úgy tetszik, mintha mohos fejek le akarna szakadni. Alattok mélj és tágas barlangok vannak, hol a’ stalactites szörnyű figúrákra tsepeg. Itt minden tsendes, mintha meg-hólt vólna a’ Természet; tsak a’ kőből fakadó források’ omlását hallhatod néhol. – Most Petrarcha az én kedves Poétám; ő mindég velem van. Az ő panasszai el-olvasztják szívemet. Kesergő Sonnetjeivel kalandozom-bé a’ mezőket és a’ tserét, meg-mászom a’ leg-meredekebb kőszirt repedéseket is, ’s mikor osztán ki-fáradva valami kőre dűlök, ’s a’ Világ előttem el-alkonyodik, ’s öszveszorúltt teli szivemből a’ Mantzi’ neve ki-szalad, – a’ kő-darabok is utánnam jajdúlnak. – – Ő nékem mindenem vólt – mindenem! – a’ határa minden kívánságaimnak, ’s minden reménységeimnek! – ő engem’ annyira szeretett! – ha szemébe néztem, ’s ő rám mosollygott, mindent rá mertem vólna tenni, mindent! hogy ő mást nem szerethet tsak engem’, ’s mégis most –

Tegnap a’ Húgomtól levelet kaptam; teli van az szerelemmel. Irj néki minél elébb; a’ te leveleid deríthetik-fel őtet abból a’ bánatból, a’ mellyben miattam él.

Te tudhadd édes Seumikóm, azt mondja Petrárcha, mint bán velem a’ szerelem, ’s millyen életet élek most. Még sem kissebbedik kivánságom, még mindég szokott tüzében olvad szívem. – Úgy van édes Marosym! te, az én Seumikóm! ’s te, Mantzi lelke! a’ ki engemet, mint Petrárchát a’ Laura lelke, mindenütt késérsz – néktek panaszlom ezt a’ vég nélkül való szenyvedést, ezeket a’ meg-számlálhatatlan könnyeket, a’ mellyek el nem tudnak fogyni, a’ mellyeket újabb újabb emlékezet fakaszt. – Azt írod, hogy meg-van az a’ jegy-váltás, az a’ fel-bonthatatlan kötés, a’ melly Mantzit tőllem örökre el-szakasztja, ’s nem sokára – nem sokára minden utánna való kivánságomat kárhoztatott vétekké teszi. – Nem Marosy vagy é te? ’s még is ezt írod? Tartóztass-meg eggy omló patakot karoddal, ha meg-tudod tartóztatni.

Az ifjú Gróff K… testvére, Theréz, eggy gyönyörű Teremtés; lelke rakva van a’ leg-kedvesebb tulajdonságokkal, ’s jó szíve igen érzékeny. Ő tudja okát szenyvedéseimnek, ’s gyakorta siratja nyomorúságomat. Ez gyakran jutalma a’ leg-nemesebb érzésnek: de az ő könnyei szánakozásnak könnyei; ’s annak a’ fájdalomnak, a’ melly ezeket fakasztja, édesnek kell lenni az ollyan léleknél, mint a’ Theréz lelke. – Az ő társasága valóságos ír sebeimre. – Ha a’ hóld néha a’ vatsora felett a’ gyertyák közt lopva rám süt, ’s epedő nevetése engemet úgy tsalogat, mint a’ baráttság’ ki-terjesztett karjai, hogy abban fájdalmamat ki-sírjam; – mikor illyenkor el-keseredem, ’s az asztaltól az ablakba vonom magam’, Theréz mellém áll, minden szó nélkűl karomba őlti kezét, ’s így járunk eggyütt a’ kert’ sétáló útain fel ’s alá, míg az éjjeli őr’ borzasztó ordításával messziről ránk nem kiáltja, hogy már a’ tizenkettőt el-ütötte.

Itt gyönyörű idő van, ’s éjjel igen tisztán fénylik a’ hóld. Én egésszen Ura vagyok magamnak, kedvem szerént élek mindenben, ’s ez néha ollyan tiszta, ’s ollyan minden homály nélkűl való szempillantásokat tsinál nékem, hogy egészen meg-nyugtatott resignátióval nézhetek-le erre az életre, az-alatt míg más részről, el-ragadott szent érzéseim a’ koporsókon túl jobb élettel biztatnak. De ó be tündér ez az illyen nyúgodalmas szempillantás! el-múlik előllem mint az árnyék, mikor tartóztatni akarom. Mikor éjfélkor Therézt fel-vezetem a’ Kastélyba, ’s megint ki-szököm a’ kapun, ’s le-megyek a’ tóhoz, el-óldom a’ tsónakomat, ’s a’ Kastély alatt lévő szép kis tengeren fel ’s alá evedzem; – mikor illyenkor körűltem minden tsendes, ’s fülem semmit sem hall egyebet evedzőm’ lottsanásainál, melly eggy tsapással ezer szikrákat ejt, mellyek a’ hóld fényében ezüst tseppek gyanánt ragyognak; – mikor illyenkor hosszas kerengéseim után el-fáradva valami virágos bokor alatt ki-kötök, a’ tsónakban végig fekszem, ’s el-nézem hogy a’ hóld és a’ tsillagok mint kerengnek felettem, ’s a’ kedves tavaszi szellő mindenfelől mint hozza rám a’ leg-kedvesebb illatot – ó mint óhajtom ollyankor, hogy egyszer már esne-le szememről az a’ fátyol, melly szemeink előtt fityeg, mikor ostromló nyomorúságainkban tévelygünk, ’s tsak egyszer merünk a’ távol lévő Jövendőre félve tekinteni.

A’ Bátyám megint nevezetes summájú pénzt kűldött kőltségemre. Azt parantsolja, hogy nem sokára látogassam-meg; én pedig – a’ kit a’ szerelem, mint az árboc ’s vitorla nélkül való hajót a’ szél, ide ’s tova ver, magam is hozzá akarok menni; de ezer szélvész ’s nyughatatlanság eggy hellyről más hellyre kergetnek. A’ Mantzi lakadalma után mindjárt hozzá mengyek, ’s ennek a’ tiszteletre méltó Embernek társaságában keresem-fel nyúgodalmamat, mellyet Mantzihoz közel fel nem találok – fel nem találhatok. Azonban az ő ajándéka nékem igen édes szempillantásokat tsinál. El-beszéltem a’ minap Theréznek, hogy egynehány szegény Háznépet, ha itt ollyanok vannak, valamivel fel-akarok segíteni. – Síró szemmel köszönte-meg azt; ’s most együtt járunk fel ’s alá, ’s valóságos örömmel osztogatjuk-el tsekély adományinkat. Azt nézni, édes Marosim, hogy Theréz millyen szeretetre méltó le-ereszkedéssel bátorítja-fel a’ félénk Lakosokat, mitsoda nyájassággal simogatja ’s tsókolgatja gyermekeiket, mitsoda rendességgel adja nékik kevésből álló ajándékinkat, ’s hogy ejti azt úgy, hogy a’ Lakosok azt, meg-köszönni nem tudják, hanem a’ köszönés hellyett szemekből hirtelen könny-patak omlik-ki, – ezt nézni, édes Marosym, mennyi bóldogság! ’s ha van valami, a’ mi nékem erőt adhat, úgy az, bizony azok a’ szempillantások, mellyekben az én jó Therézemmel nyomorgó ember-társaim terheken könnyebbíthetek.

A’ te kedves leveleden igen nagy örömöm, igen igen nagy örömöm vólt! Adjon Isten sok szerentsét a’ Fő-Notáriussághoz! Örűlök rajta hogy ezt az újságot én vihetem-meg a’ Húgomnak, ’s köszönöm hogy ezt nékem engedted. Egyenesen szaladtam a’ Grófhoz, ’s kértem hogy kűldjön Miskóltzra. Tsak azt kötötte-ki, hogy harmadnapnál tovább ne-múlassak, mellyet meg is fogadtam, mert hólnap reggel már ismét Tornára mengyek. – – – A’ Gróf a’ maga lovait adta alám, ’s igen jókor bé-értem. Klári az ablakon állott, ’s már karjaim közé vetette magát, mikor a’ kotsiból ki-léptem. – Isten hozott, édes Bátyám! mi hoz illyen váratlanúl? Kedves újságot hozok, felelék; ’s által-öleltem. – Tám Mantzi el-áll… – – Úgy oda lettem ettől a’ névtől, mint a’ gyilkos a’ Meg-öltt’ nevétől. Ollyan hang ez, a’ melly, ha meg-hallom, minden érzékenységemet fel-tüzessíti. Nem szóllottam rá semmit. Ő értette hallgatásomat, karomba fűzte karját, ’s fel-vezetett a’ szobába. Nyelvem le vólt kötve, nem tudtam szóllani, ’s keservesen sírtam. Ez a’ jó gyermek még mindég karomon fityegett, le-törlötte könnyeimet, ’s szép nagy kék szemeiből egynehány nagy tsepp tseppent orcámra, midőn meg-tsókolt. szegény Bátyám! ’s még is szerentsétlen vagy! Ez a’ forró szíves expressió, ’s az a’ hang, a’ mellyel ezt ejtette, fel-óldotta némaságomat. Tsendesítsd-meg magadat édes Klárim, mondám, nem vagyok én ollyan szerentsétlen, legalább nem egészen ollyan szerentsétlen, mint gondolod; – én általad, és a’ te Marosyd által vagyok szerentsés. A’ te neved’ hallása édesebb érzést támasztott-fel szívében. – Szerentsés, édes Bátyám? felele kérdező tekintettel, ’s gyönyörű el-pirulással, melly ortzáját mindég el-borítja valamikor a’ te nevedet említem, vagy felőlled szóllok. – Az, édes Húgom, szerentsés! tovább már nem tartóztathattam-meg magam’; mindent ki-mondtam egyszerre, – Te szerentsés vagy – Marosy Fő-Notárius, semmi sints egyéb hátra, hogy tégedet, és általatok engemet, bóldoggá tégy; hanem önnön meg-egyezésed. A’ Bátyám meg-eggyezéséért innen írok, ’s a’ felől nem kételkedhetsz. – Ne, – olvasd ezt a’ levelet. Ő annyira magán kívűl vólt örömében, hogy mindég tsak a’ petsétet és az addresst forgatta, ’s nem tudta mint szakassza-fel. Én azt láttam, fel-bontottam néki, ’s el-olvastam előtte. Minden sor több-több kedvet terített ortzájára. A’ mint meg-szűntem olvasni, ki-beszéllhetetlen kedvességgel emelte-fel nedves szemeit az Égre. – Ámen! mondám; – ’s ez vólt az, a’ mit mondhata nyelvünk, mert szemünkből sűrű zápor omlott. Ó, Marosy! ha idvezültt Szűléink le-nézhettek vólna ránk, ’s láthatták vólna, hogy állottunk, mint valamelly egymást szerető pár, öszve-ölelkezett karral ott, mint törőlgettük egymás’ könnyeit, ’s én az ő bóldogságán, ’s ő az én bóldogtalanságomon millyen érzékenyen vettünk részt. Ó édes Anyám, ’s te Igaz! a’ kit én kevélykedve nevezek Atyámnak! édes jó Szűléim, ti, a’ kiket mi nem sírathatunk-meg eléggé, ó be igaz az, a’ mit előttünk annyiszor mondtatok, hogy sok bóldogságot foglal az magában, ha a’ Testvérek egymást szívesen szeretik! Be kedves gyönyörűség a’ ti intésteket tellyesíteni!

A’ tiéd Klári édes Marosym! A’ tiéd volt ő azon szempillantás ólta, mellyben leg-először látott-meg, ’s ha a’ Mennynek minden bóldogságát, melly ezekben a’ szókban fekszik, nem egészen érzenéd, nem vólnál Marosy, nem vólnál az én Barátom, nem vólnál a’ Húgom’ Kedvese. – Sokszor el-olvasta már leveledet, ’s az a’ titkos érzés, mellyet tsak a’ szerelmesek esmérnek, annyira el-foglalta, hogy minden gondolatja tsak te vagy. Nem szóll semmit; sír, de ollyan édesen, ollyan édesen, hogy minden ki-találhatná hogy örömében sír; ’s nékem jő, ’s öszve-tsókol. – Nem hiszem, hogy illyenkor bennem nem Marosyt tsókolja. A’ mi engem’ illet, az az öröm, hogy őtet nem sokára bóldognak láthatom, hogy téged’ nem sokára a’ leg-hívebb szerető Feleség’ ölelgetési közt láthatlak, fel-deríti kedvemet. Ma a’ te felőlled való gondolkozás késér ágyamba, ’s e’ szerint reménylem, hogy valahára megint nyugodalmasan alhatom.

Alíg érkezem ide Miskoltzról, ’s ímé Kassáról eggy Staféta eggy tsomó levelet hoz. A’ Bátyámét ide zárom; éppen ollyan az, a’ millyet tőle várhattam; meg-előzi kivánságomat tiszteletet érdemlő jóságával. Eggyütt vettem ezzel a’ tiédet is, a’ mellyben írod, hogy a’ Fő-Ispány a’ Vármegye részéről téged’ kűld Bétsbe. Ezen örűlök, mert bizonyos vagyok benne, hogy te tökélletesen meg-felelsz annak a’ reménynek, a’ mellyet felőlled vetett; – de bezzeg mit mond a’ Húgom, a’ ki Kedvesét, Mátkáját olly nyughatatlanúl várja, ha meg-fogja hallani, hogy még sok ideig nem jőhetsz. – Te most ollyan pályába lépsz, mellynek betsűlet van tzélján; légy szerentsés futásodban. Ha Mantzit nem esmértem vólna, eddig meg-futottam vólna felét ennek, ’s most ki nyújthatnám feléd kezemet ’s meg-mutathatnám útadat minden veszedelmeivel. Az-alatt a’ Húgom’ emlékezete könnyebbitsen-meg előtted minden terhet; így térj-meg osztán a’ borostyánnal az én kedves Klárim’ karjai közé, ki azt kevély örömmel fogja utánad ki-terjeszteni.

A’ te Notáriusságodon, ’s közelgető öszve-keléseden támadtt öröm is oda kezd lenni! El-fogy az, mint a’ le-szálló Nap’ utólsó súgárai, midőn rajtok erőt veszen a’ sűrű köd. Vissza-esvén előbbeni kedvetlenségembe, fájdalmim is vissza-térnek. Az a’ szerelem, a’ melly engemet az előtt öldöklött, nem sokára – előre érzem azt! – kettőztetve rohan rám, ’s tartok tőlle édes Marosym! hogy egészen le-ver.

Ez a’ szív’ tellyessége, mellyel ezt a’ szép vidéket ’s ebben a’ szempillantásban az egész világot által-fogom, – ez a’ teli szív, hóhérom nékem. Ha én ebben a’ nagy Mindenben, ebben a’ véghetetlen Mindenben, a’ mi előttem itt el-nyúlt, széllyel-tekintek, ’s szemem addig mered, míg el-gyengűl, reszketni kezd, ’s el-vakúl, hogy végtére meg-dobbanok a’ Mindenható, Meg-foghatatlan előtt; – mikor illyenkor karjaimat vala’ ki után ki-terjesztem, hogy azt a’ vég nélkül való, ki-mondhatatlan, meg-magyarázhatatlan belső érzést az ő kebelébe sírhatnám-ki, – ha illyenkor a’ Mantzi képe előttem lebeg, ’s én haszontalan futok-ellenébe, látom, hogy haszontalan viaskodom magammal; mikor osztán az a’ gondolat hogy őtet el-vesztettem, – el-vesztettem minden reménység nélkűl! – ! – örökre! – – mikor ez a’ gondolat, mint a’ mindent-öszve-tördelő mennykő belém tsap, el-dűlök, mintha minden erőmet, minden velőmet – meg-emésztette vólna – Isten! te látod mint nyögök terhem’ súllja alatt; mint fetrengek a’ főldön mint a’ széljel-taposott féreg, ’s mint kiáltok-fel hozzád a’ halálért!

Magamon kivűl vagyok egészen, ha el-képzelem mitsoda nyughatatlansággal, millyen szív-szakadva számlál most Mantzi minden órát, minden pertzentést, a’ melly még lakadalmát késlelteti. Nem szánok mindent öszve-tépni, öszve-törni, a’ mi kezem’ elibe akad, ’s ha öszve-téptem, öszve-törtem, meg-bánom tselekedetemet, ’s el-fakadok sírva. Pirúlok Theréz előtt, sőt mindenek előtt; de nem eresztenek-el; ’s alig ha őrt nem állítottak utánnam; ’s Theréz ma sírt, midőn el-beszéllettem, hogy az ölyv eggy nőstény galambnak el-kapta hímjét. Miért sír Nagyságod? kérdém; – tartsa továbbra könnyeit! én is szerentsétlen vagyok; Mantzi el-vette az életemet; pedig én minden gyanú, minden fegyver nélkül mentem hozzá; el-vette mindenem’, ’s most nyomorúságom felett katzag. Úgy tartom, érzette mit akartam mondani, – mert – ah mitsoda nyilallás! – mitsoda szív-szorúlás! – ’s a’ fejem! – egészen által-hevűl tőlle hideg kezem, mihelyt hozzá tartom. – – Mantzi, mindez… ó Marosy, be bóldogtalan – be nyomorúltt vagyok én.

Az a’ szomorú éjtszaka, a’ melly körűl veve, odavan, ’s véle tűntek-el azok a’ káprázatok is, a’ mellyek annyira kínzottak. Azt mondják, hogy tegnap magamon kivűl vóltam! – szegények, nem akarják azt mondani, hogy nem vóltam eszemen. – Ez nehéz édes Marosym! mindent elkövettek körülöttem gondoskodásokkal. Eret vágtak rajtam, nem tudom, hányszor; ’s Theréz, míg az illendőség engedte, nem távozott-el ágyamtól. Az én nyomorúságom, mondám néki, érdekli Nagyságodat. – Majd amott azonn a’ jobb világon köszönöm azt meg, az emberek nyelve nem mondhatja-ki, a’ mit akarnék. Könnyeim öszve-egyveledtek azzal a’ tsókkal, mellyet gyenge reszkető ajakom szép kezére nyomott. Ő sírt. Tartok tőlle, hogy szíve igen érzékeny, ’s az a’ ki-fordíthatatlan belé-tapadás, a’ mellyel holmit fel-fog, még szerentsétlenné tészi. De nem érdemlek é én minden nyomorúságom mellett is valósággal irígységet, hogy ennyit találtam, a’ kik előtt sírhatok, holott sok jó lélek kéntelen, kínjait szívében zárva tartani.

Ne törődj rajtam, az én egésségem tökélletesen helyreállott, tsakhogy még erőtelen vagyok. Ne írj a’ Húgomnak semmit változásom felől; ne tudja azt senki. Eggy két nap múlva el-indulok a’ Lakadalomra, ’s akkor osztán jó Buda, Isten hozzád örökösen!

A’ tegnapi estve félelmes, rettenetes estve vólt. A’ mint setétedni kezdett, nagy szélvész támadt, ’s bé-tsapdosta ablakainkat. Theréz maga vólt a’ szobámban; a’ Bátyja, az ifjú Gróff, egynehány nap ólta nints itt-honn; az Öreg pedig Nádaskára ment Gróff Gy…hoz. Eggy darabig egymás mellett űltünk, ő a’ Fortepiánón játszott ’s éneklett; én pedig Flautraveren accompagníroztam. A’ fergeteg engemet bússá, rettegővé tett; ebből láthadd, mennyit szenyvedtek szívem’ betegsége alatt ín-szövevényeim. – Ő vette észre bajomat, noha azt el-akartam titkolni, ’s tudakozta, ha nem megyek é le a’ kertbe? Ez a’ gondoskodás, ez az utánam való járás el-lágyított. Én Nagyságoddal maradok, felelék, magamat meg-hajtván. Igen, monda, de hiszen én is megyek. Haszontalan vólt minden ellenzésem, hogy néki abban a’ nagy szélben alkalmatlan lessz sétálni; erővel le-késért. A’ szokott sétáló sikátoron sétáltunk le-felé a’ tó’ partjára. Meg-borzadtunk, a’ mint ennek végire jutván, a’ gyümőltsös fák virágjoktól meg-koppasztva akadtak szemünk’ elibe. Úgy állottunk ott, mint a’ bálványok. – Theréz szakasztá félben néma bámulásunkat. Bácsmegyey! nints é az vala’ hol meg-írva, hogy a’ leg-több virágzás tsak ollyan, mint az álom-kép? kérdé tőllem. Igen, mondám; ’s az Isten tudja, hogy az! – Eggy sohajtás szaladt ki meljén, nem szóllott semmit, hanem intett, hogy menjünk tovább. Eggy helyt a’ tó’ partján meg-állapodtunk, sokáig néztük, hogy a’ nagy szél dühösködő zajjal mitsoda tajtékos habokat tsapdos-ki a’ partra, mellyekben a’ Hóld, öszve-rongyollott felhőji közzűl, tsak néha tekintett reánk. El-ragadtatva állottunk így sokáig. A’ Theréz’ szemeiből eggy könny tseppent-le a’ kezemre. – Miért sír Nagysád? kérdém, – Miért? felele. Nem látja é, mint tépte-le a’ szél azokat a’ szép virágokat fáinkról, mellyek még tegnap ollyan édesen illatoztak, olly bőv termést ígértek? nem látja é, mint fújja-el a’ tóba? mint nyilnak itt meg a’ habok? mint nyelik-el, ’s nem hagyják semmi jeleket léteknek? – nem látja é ezt? ’s ha látja, nem sír é? – Az Istenért, mit mond Nagysád! felelék; ez az a’ gondolat, a’ melly ollyan homályosan lebegett, mint valami nehéz álom, lelkem előtt; a’ mi engem így fojtogatott; Nagysád ébreszti-fel azt bennem; ’s fel-ébredése rettenetes. – Én eggy le-vágott fa’ törzsökére űltem, Theréz pedig a’ tóhoz állott, ’s merően nézett az egymást toló habokra. Gyermekségem ’víg reggele terjedt-el előttem láttam víg virágzásomat, – láttam; hogy érő gyümőltseimnek minden ragyogó reménnyét eggy szempillantás egyszerre le-rázta, ’s el-hólt tompaságban űltem ott, mint az a’ férj, kinek felesége véletlenűl dűlt-el óldala mellől! – a’ ki mindenét el-vesztette, ’s ebbe kereste minden vígasztatását. Theréz látta, mint küszködöm ezzel a’ gondolattal, ’s fel-vitt a’ Kastélyba; de semmi sem állíthatta helyre kedvemet. Sokára magamban hagyott, ’s én tsaknem minden érzéstől meg-fosztatva dűltem-el ágyamon. A’ sok nyughatatlan rettenetes álmok, mellyeket néha fél-ébren álmodtam, ezt az éjtszakámat a’ leg-félelmesebb éjtszakájává tették életemnek. Tsak virradta felé alhattam-el, mikor a’ fergeteg után nagy esső esett, ’s nézd – millyen szép most a’ reggel! Vége a’ fergetegnek, ’s az eget a’ leg-szebb kék szín borítja-el. Ablakomon úgy hat-fel a’ tavaszi virágok’ illatja, mint a’ ki-öntött balsamom; ’s ez a’ gyönyörű tekíntet a’ kertre és a’ tóra, új erőt, új életet tőlt ereimbe.

Oda vagyok, édes Marosym! oda vagyok! – Theréz – – – ah! el-gondolhatod é, ’s nem dűlsz é hátra ijedtedben ettől a’ gondolattól? – – – Theréz belém szeretett! – Belém! belém szeretett, ’s ennek tudásában mennyei bóldogság ’s a’ pokloknak minden kínja van el-rejtve. Nem kínzott é eddig is mindég a’ leg-iszonyúbb aggódás, hogy szívem le-roskadt nagy kínjai alatt? ’s ennek is rám kell é még tódúlni? – – Eggy szeretetre méltó Leány’ nyúgodalmát kelle é fel-forgatnom, eggy tiszteletre méltó ősz atyán kelle é erántam mutatott kegyességéért, szíves vendégléséért, éppen ott ejtenem sebet, a’ hol leg-méljebben hat-bé, a’ hol leg-inkább érzi? Kedves gyermeke’ szívébe kellett é halál, ’s meg-emésztő gyötrelem’ magvát hintenem? ’s mind ezt mivel? – egy szerentsétlen szerelemmel, melly leg-inkább az érzékeny jó szíveket hatja-meg. – Marosy, ez a’ gondolat, – nézd, kérlek, mint hembereg szívemben, érről érre, mint eggy égő tűz-patak; mint égeti-meg minden ütköző tsemetéjit a’ nyúgodalom’ reménylésének!

Már ma bővebben írhatok néked, ’s azt beszéllem-el, mint vettem bútsút Theréztől. Ő ki-ment vólt valahová, midőn Lévai a’ Bátyám’ levelét négy posta-lóval Kassáról ki-kűldötte, mellyeken nékem késedelem nélkűl Buda felé kell indúlnom. El-bútsúztam az öreg Grófftól, ’s a’ kertbe akartam le-menni, míg Theréz haza jön, ’s egyszerre hallám, hogy az udvaron az eránt tudakozódik, kié, ’s mit akar az a’ kotsi? Szaladva jött-fel a’ gráditson, midőn meg-tudta, hogy késedelem nélkűl akarok, mint-hogy a’ Bátyám Budára érkezett, indulni. – Az Istenért Bácsmegyey! monda el-halványodott képpel, mellyen én szánakozást, a’ leg-szívesebb barátságot, ’s az el-szakadás rettegését láttam, – mit tsinál? – nem vólt annyi erőm, hogy rá feleljek. Az a’ gondolat, hogy talám szeret, úgy lobbant-fel előttem, mint valami láng a’ setétben, ’s megint el-tűnt. De mindég igazabbá, mindég bizonyosabbá, egyszersmind pedig mindég kínzóbbá, gyötrőbbé is lett, midőn a’ Palotába mentünk-fel; ő a’ Fortepiánó mellé ült, ’s phantasiájának szárnyain az érzés’ méllységeibe hatott. Nem állhattam-ki tovább, ’s azon szín alatt, hogy még holmimet kell el-rakatnom, ki-mentem a’ szobából. Ott űlt még akkor is, mikor eggy darab idő múlva vissza-jöttem. Helyben maradt; én pedig fel ’s alá jártam a’ szobában. Az ő hajlandósága, sőt maga az ő szerelme, akármillyen kitsínynek gondoltam-is azt, nagyon meg-illetett, ’s ekkor képzeltem-el, millyen nehezen fogom őtet el-hagyhatni. Rövídeden akartam bútsúzni, ’s már mentem feléje; de ő elimbe jött, ’s az ablakhoz vitt. Minden vonogatózás nélkűl követtem őtet oda. A’ Nap éppen hanyatlani kezdett, ’s gyönyörű estve kezdte el-borítani az eget. Minekutána sokáig majd rám, majd ismét a’ szép estvére nézett, mosollyogva így szóllított-meg: Bácsmegyey! illyen szép lessz é a’ mi életünk’ estvéje? – Hidjük azt Theréz! felelék. ’S hát azt hiszi é, hogy még el-nyeri a’ Mantzi’ kezét? kérdé hírtelen. – Valami titkos vígasztaló erő el-futotta szívemet. – Jó Theréz! – mondám, ’s szívemhez szorítottam kezét, – ha az estve nem illyen tiszta, nem illyen víg, – úgy – úgy a’ következő reggel lessz az; ’s eggy lehellete annak az életnek ’s eggy súgára annak az ott éltető Napnak el-fogja törleni azt a’ nyomorúságot. – El-hallgattunk, ’s én láttam, mint küszködött magával. – Jöjjön, édes Bácsmegyeim, mi mind a’ ketten el-vagyunk keseredve; hadd verjek még eggy darabot. A’ Fortepiánó mellé vezetett, egynéhány hangot ejtett rajta, öszve-futotta kúltsait, úgy tettette magát, mintha gondolkozna, mit verjen, ’s egyszerre esett-le az epedés’ szívet-olvasztó mennyei hangjaira, midőn ezt kezdette verni és énekelni: Utánnad folynak könnyeim, ’s a’ t. Egyszer sem énekelt ollyan indúlattal, ollyan hajló, hízelkedő édes hanggal. Az utolsó Stróphában: Méllyen érzem szívemben kitsapott, ’s ollyan kedves enyelgésben vesztette-el magát, hogy Fortepiánója énekével eggyütt látszatott el-halni. El-végezvén az éneket, meg-fogta kezem’. Én még nem tértem-vissza abból a’ mélly álomból, a’ mellybe kedves éneke szenderített vólt. – Bácsmegyey! monda, ímé itt hágy engem’, – mikor látjuk ismét egymást? ’s mit hágy nékem emlékezetűl? – Theréz! forró igaz barátságomat! – A’ barátság’ neve alatt el-fordította fejét, ’s egynehány könnyet törlött-ki szemiből, ’s ismét így szólla: Nékem ugyan semmire sints szükségem, hogy az Úrra emlékeztessen; de még is – ne tagadjon-meg tőllem eggy kérést, mellynek bé-tellyesítésétől nékem olly sok függ, – küldje-meg nékem a’ képét. – El-ijedtem, mert tudom, hogy az illyen emlékeztető mennyit árt; – de ki állhatott vólna ellent annak a’ tekintetnek, a’ mellyel azt tőllem kérte? – ki-kerestem azt a’ Portraitemet, mellyet számodra festettem, és a’ mellyel téged lakadalmad’ napján akartalak meg-ajándékozni. – Igy tsókolja a’ jámbor Szarándok az elibe tartott ereklyéjét valamelly Mártyrnak, mint Theréz az én Portraitemet; de ezt tsak néked mondom; tsak néked szabad mondanom. Tsak nem éppen abban a’ szempillantásban lépett-bé a’ tseléd a’ szobába, jelenteni, hogy minden készen van. Theréz egész erejét öszve-szedte. – Menj, monda, ’s jusson eszedbe néha, hogy Tornán eggy Lyányt hagytál-el, a’ ki magánosságában kevély gyönyörűséggel fog utánad sírni. – Theréz, mondám, – Nagysád, én utánnam? – Isten! ’s ezenn tsudálkozik? felele; ennyi édes-bánatú szem-pillantás után nem kellett é néked szívem előtt kedvesnek, sokkal kedvesebbnek lenned, mint minden, a’ mit esmerek. El-akadtak szavaink. Egymás mellé űltünk a’ kanapéra. Ki nem mondhatom, millyen teli vólt szívem; nem mertem szememet fel-vetni. Bácsmegyey! monda az el-tsüggedő szerelem’ lassú gyenge hangjával, Bácsmegyey! – Rá tekintettem, ’s – ah gyönyörű kék szemeinek mennyei pillantása egyszerre nyitotta-meg szívemet, hogy sírhattam. Ő elő-vette keszkenőjét, ’s le-törlötte könnyeimet. Édes Bácsmegyeym, ennyi könnyek közt nintsen é vagy eggy értem sírva? Theréz, felelék, – mind! mind! ’s egyszerre rohantam karjai közé – – – Jól van; szívemen fogom tehát hordozni ezt a’ kedves keszkenőt, mellybe könnyeid húllottak, valamikor magam leszek, ’s rólad gondolkozom; ’s óh be sokszor lessz az! – Azokat a’ könnyeket, a’ mellyeket utánnad fogok húllatni, ebbe szedem-fel, – mindenike találja sírját, – mert te a’ tiéddel szentelted-meg. – szívem teli vólt, ’s még sem találhattam semmi expressiót, semmi gondolatot, a’ melly azt ki-tehette vólna. Meg-szorítottam kezét. Már hallottuk a’ Gróff’ kopogását. Az el-szakadás’ rettentése el-foglalt egészen. Nem bírtam magammal, ’s által-öleltem őtet. El-tüzesedett ajaki tsókolva szorúltak ajakimhoz. – Menj, monda, menj most; ez a’ szempillantás örökre öszve-köt veled. El-eresztettem őtet, ’s a’ Kanapéra dűlt-vissza. Az öszve-tódultt fájdalmak’ leg-indúlatosabb hevével rohantam atyjának karjai közzé, a’ mint a’ szobába lépett, ’s eggy néma ölelés után, melly bizony mind ki-nyomta azt a’ háládatosságot, a’ mellyet ez eránt a’ jó Öreg eránt szívemben viseltem, lélekzet nélkűl szaladtam a’ kotsi felé. Magamon kivűl vóltam, nem érzettem, nem láttam, nem hallottam semmit. Már a’ mezőn vóltam, mikor annyira tértem magamhoz, hogy a’ Kastély felé nézhettem. Theréz az Altánán könyöklött, én fejér keszkenőmmel jelt adtam néki, ’s még egynehány tsókot akartam vetni feléje, midőn szemem előtt ő, a’ Kastély, ’s az egész Város el-tűnt, ’s a’ lovak eggy dombról le-felé szaladtak.

Nem írok néked semmit arról az örömről, mellyel a’ Bátyámat meg-láttam, ’s a’ mellyel egymást öszve-öleltük. Az öröm előttem most ollyan búborék, a’ melly abban a’ szempillantásban múlik-el, a’ mellyben támadott.

A’ Bátyám jó ember, tsak azt nem szeretem benne, hogy minden-féle-képpen akarja enyhíteni fájdalmimat, ’s ezzel már illyen rövid idő ólta is, felette sokszor meg-rontott, azt gondolván, hogy úgy ér végéhez. Mindjárt, hogy ide érkeztem, Visitekre hordott magával; tudod pedig, hogy az soha sem vólt kedves dolog előttem. Én szaladni akarnék a’ világ elől, ő pedig azt akarja, hogy keressem azt; mert külömben, azt mondja, nem békélhetek-meg e’ világgal, sem a’ világ velem. Én esmérem jó szándékát, ’s alája vetem magamat akaratjának. De, ah! a’ ti öszve-gyűléstek, a’ ti együtt-lételtek’ látása nem tsendesítheti-le annak a’ meg-tsaltt Ifjúnak hánykódásait, a’ ki eggy ollyan ember’ meg-látásától, a’ ki barátságos szeretet helyett, néki minden kínt, minden gyötrelmet töltött, a’ barátság’ kedves színe alatt, szívébe, el-retten. Hányjátok-ki assembleétokból az elsőségen kapdosást, azokat az alatsony indúlatokat, a’ mellyek nem engedik el-titkolhatni magokat, ha selyembe, aranyba öltöztetik is; – ha nem, – úgy haszontalan igyekezetetek, ’s annyit nyertek véle, mintha eggy vakon-szülöttnek, a’ ki előtt az emberi test’ alkotványának szépsége felől sokáig prédikálgattatok, eggy két szempillantásig meg-nyithatnátok szemét, ’s oda vezetnétek, hol a’ sok sánták, bénák, ormós hátúak, együvé-gyülekezve eggy tsoporton ülnének. Azzal a’ sok gyönggyel, gyémánttal, azokkal a’ sok tsillogó arany-szemekkel, azzal az erőltetett nevetéssel nem tsaljátok ti meg soha annak szemét, a’ kit már vígyázóvá tett álnokságtok; hagyjatok inkább békét szegénynek, hadd igya ő a’ jól-tévő egyenes természet’ szemlélése alatt az új erőt adó öröm-poharat, – ha ez nem adja őtet vissza a’ világnak, ha ez nem nyitja-meg szívét, ó! úgy zárva marad örökösen! – haszontalan lessz a’ ti gyönyörködtetéstek; tsömör és ásítás lessz ezeknek a’ gyümöltse.

Endrédy most sokat útaz, ’s ha ide haza van is, úgy el-van foglalva, hogy alig marad huszon-négy órából eggy fertállya, mellyet velem tőlthessen. Én nem lehetek-el panaszolkodás nélkül; ’s innen van, hogy téged még akkor is, mikor fejed Bétsben, Isten tudja, mitsoda nagy dolgokban fő, panaszim’ hallgattatásával kínozlak, hogy szívem’ leg-kissebb szenyvedéseit is elidbe terjesztem. A’ te szíved Marosy, a’ te engemet-szerető érzékeny szíved bíztat, hogy kész szánakozással bontod-fel leveleimet. Nem magad írtad é azt nékem, hogy leveleim olvasztják-fel szívedet megint fagyos hidegségéből, az érzékenység szokott lágyságára, mikor izzadva tőltött napjaidnak estvéjén bosszankodva nézed azt, hogy igyekezetidnek egész épűletit mint düjtögeti-fel másoknak áskálódása, ’s hogy most újonnan kell azt a’ régi útat kezdened, a’ mellynek már régen lettél vólna végén, ha némelly mások’ romlásával bóldogúlni akarók’ gonoszsága nem kőlt vólna fel ellened, a’ kik azonn leskelődnek mindég, mit tsíphessenek-el ártatlan színnel az idegen keresményből? – Tartalék nélkül írok tehát néked, ’s bezzeg ezekben a’ napokban lessz mit olvasnod, ’s lessz min sírj. El-felejtettem néked valamit meg-írni, melly rajtam nagy sebet ejtett. Még alíg pihentem-ki magamat, midőn a’ Bátyám félre vont. Édes Ötsém, te beteg vagy, monda. A’ te betegséged valami titkos betegség lehet; már leveleidből kezdettem azt gyanítani, ’s imé most színed, fonnyadásod mutatja, hogy nem vólt ok nélkűl gyanakodásom. Felejtsd-el eggy-kevéssé, hogy az Atyád’ testvére vagyok; gondold azt, hogy leg-belsőbb barátoddal szóllasz, ’s öntsd-ki szívedet egésszen előttem. – Hogy felelhettem vólna ennek a’ jó embernek egyébként, ha nem síró szemmel, ’s indúlatos által-szorításommal. – Édes Uram Bátyám! felelék néki síró hanggal; nékem Uram Bátyám előtt nints titkom, ’s hogy eddig el-titkoltam, az onnan esett, mert nem akartam tsendes napjait meg-mérgesíteni. – Esméri Uram Bátyám Surányi Mantzit? – Tegnap mutatta vala’ ki a’ Theátrumon, felele meg-ütközve. – Ezt a’ Mantzit, édes Uram Bátyám, én négy esztendő ólta esmérem, belé-szerettem leg-első látásommal, ’s ha szája’ vallásának, tekintetinek, ’s annyi biztatásának hitelt lehet adnom, tőlle vissza is szerettettem. – Az alatt, míg én az el-múltt télben Sopronyban mulattam, Szent-Pétery Secretáriussá lessz a’ Consiliumnál, vele meg-esmerkedik, ’s nem tudván semmit szerelmem felől, Szűléitől meg-kéri, ’s Mantzi eggy kevés vonogatózás után hozzá megyen; ezekben a’ napokban feleségévé lész, ’s engemet ekként a’ leg-iszonyatosabb inségbe taszít. Már most mindent tud Uram Bátyám! – Ezt nékem desperatus hanggal kellett mondanom, mert a’ Bátyám nagyon el-ijedt. Azt akarta, hogy mindjárt hagyjam-el Budát. Én elibe terjesztettem, hogy azt olly hirtelen nem tselekedhetem; ’s ő reá állott, de meg-ígértette velem, hogy a’ Lakadalom után mindjárt megyek. Hová? sem ő nem tudja, sem én! –

Ezer ember közt sints eggy, a’ kinek egész életében illyen estvéje lett vólna, mint nékem ez a’ mai. Hadd fogjak elő-beszélléséhez. – Tudod, mennyire szeretem a’ Muzsikát; ’s szívem mint olvad a’ leg-édesebb könnytseppekké, mikor eggy Andante vagy eggy Adagio, vagy eggy szerelmesen panaszolkodó Aria hatja-meg lelkemet; ’s mint forr, mint szikrázik minden bennem, mikor valami harsogó Symfonia zúdúl-meg, mint a’ kősziklákról szakadó patak. Igy jártam én ma a’ Vice-Praeses Grof…nál a’ Concertben. Majd szerentsétlenségemet átkoztam, majd meg’ Mantzit, majd meg’ magamat; szemére hánytam egész elkeseredéssel állhatatlanságát: de egyszerre – egyszerre lágyúltam-el megint a’ Muzsikával; el-lágyúltam, ’s megint Bácsmegyeyvé lettem, ismét szerettem a’ világot, meg’ Mantzit; – meg-botsátottam néki egészen, ’s úgy néztem őtet, mint az engemet-szerető kedves Leányt; – által-öleltem árnyékát, meg’ mindent, mindent, a’ mi elimbe jött, ki-mondhatatlan szerelemmel! – Illyen édes el-keseredésem alatt nyíla-meg az ajtó, ’s Mantzi bé-lépett. Mi lelt, azt magam sem tudhatom, tsak arra emlékezem, hogy mind a’ két kezemmel el-takartam a’ képemet, ’s abban a’ szempillantásban tökélletesen azt hittem, hogy engemet, ha kezemmel fedem-el ortzámat, meg-nem lát. Eggy Violin-Concert hozott megínt magamhoz. A’ mint annak vége vólt, eszébe jutott a’ Bátyámnak, hogy én Flautravert fúhatnék; ’s meg-súgta azt a’ Vice-Praesesnek; ’s ezzel eggyütt az egész Sereg rám tódúlt, ’s addig kért, addig rimánykodott, hogy lehetetlen vólt tőllök meg-menekednem. Hogy annál hamarább toljam-el nyakamról, mindjárt elő-vettem a’ Flautravert, noha meg-kell vallanom, hogy soha se vettem azt kelletlenebbűl kezembe. A’ Mantzi’ jelen-léte nékem mindent szentté tészen; ’s óh hányszor accompagniroztam én néki a’ Flügelnél, hányszor énekelt ő az én Flautraverem mellett. Víg könny tseppent gyakran az előttem ki-nyiltt nótára, mikor szerentsés expressióm eggy lassú édes könnyet fatsart-ki elasticus érzéséből, ’s ehen a’ Mantzi’ jelen-létében kelle ismét azt fújnom, a’ kit még most is olly hevesen szerettem; és a’ ki felől tudtam, hogy hólnap-után másnak nyújtja kezét. Reszketve állottam a’ Pulthoz, ’s mint hogy Mantzi, mikor éppen a’ nótámat a’ Pultra akartam tenni, előttem el-ment, kétszer ejtettem-ki az egész tsomót kezemből, úgy hogy minden rám bámúlt. – Én a’ mesterséges darabokat únni kezdtem, mert mentől simplább a’ compositio, annál erősebben hat a’ szívre, ’s ugyan ezért odahaza már eggy illyen darabot kerestem-ki, hogy ha valamiképpen kivánni fogják hogy valamit fújjak, készen találjam. Ez a’ Z… compositiója vólt. Marie Clavigo után kesereg benne. A’ Vocale ollyan könnyű, ollyan gyengén foly, a’ hol ez a’ szegény szerentsétlen Lyányka azokat a’ szerentsés órákat emlegeti, a’ mellyeket Clavigóval tőltött; azután pedig, a’ hol támadó haragjában azt a’ szempillantást átkozza, a’ mellyben őtet először látta, ollyan teli van energiával, ollyan teli! hogy sírva köszönnéd-meg azt Z…nek, ha hallanád. Ő ezt nékem componálta, ’s ugyan azért az accompagnementot hozzám alkalmaztatta, ’s engemet benne ollyan szerentsésen copírozott, hogy úgy tetszik magamnak is, mintha a’ kesergő hang akkor szívárogna-fel kesergő szívemből. Ő tudja, hogy én a’ Flautravert tsak szerelemre ’s szerelmes panaszokra tartom; ’s egész erejét ki-öntötte benne. A’ Textust Klári énekelte, mégpedig ollyan jól, hogy rajta minden tsudálkozott. A’ Declamatiója gyönyörű vólt, ’s az Ariát ollyan kedvességgel, ollyan ártatlansággal énekelte, hogy minden szív meg vólt ígézve általa. A’ mi engem’ illet, én közönséges helyben-hagyást nyertem. A’ Recitatív’ végén a’ leg-dühössebb bosszankodásból megyen a’ Muzsika az Áriára által, a’ mellyből az olvadó szerelem láttatik szóllani. Z… ezt az által-menetelt a’ Flautravernek, ’s az én phantasiámnak hagyta; ’s ekkor igen szerentsésen találtam expressióját, mint olvad ennek a’ jó-szívű Leánynak egész mérge az el-hagyott szerelem’ epedő keservére. Éjféli tsendesség terjedt-el a’ palotában a’ Recitativ alatt, kivált mikor én a’ Cadenzben vóltam. Figyelmező fülekkel hallgatta minden Flautraverem’ epedő Leánykáját; ’s mikor az Áriára az egyéb instrumentumok is meg szóllaltak, siketítő tapsolás támadt, ’s minden brávót! brávót! kiáltott. Örűlhettem vólna ugyan rajta, hogy ennyi Dilettantok’ dítséretét nyertem-el, de ez az egész dítséret semmi sem vólt eggyhez képest; az az eggy pár könny, a’ mellyet a’ Mantzi’ ortzáján le-gördűlni láttam, édesebb jutalom vólt nékem, mint az a’ sok tapsoló kéz, az a’ sok brávó-kiáltás. A’ Bátyám nem győzte végét várni ’s sokan attól féltek, a’ mint beszéllik, hogy nékünk szalad, ’s félbeszakasztja. A’ mint a’ darabot el-végeztük, Klárinak ment, által-ölelte, ’s úgy öszve-tsókolta, hogy képe egészen égett. Nékem kedves szemekkel hajtotta-meg magát. Én vettem észre el-lágyúlását, – ’s az óldal-szobába mentem által. Ez bizonyosan kedves vólt Mantzinak, mert ő Klári mellé állott, ’s úgy olvasta a’ textust, mellyet eggy keservesen tőltött estvén magam componáltam, és a’ melly egészen szívemből folyt; minthogy minden felém tódúlt, ő is kíntelen lett vólna a’ többiekkel játékomért eggy complimentet tenni. Én az óldal-szobába eggy kevéssé ki-pihentem magam’, ’s mikor megint a’ palotába jöttem, eggy homályos szegletbe vonúltam-meg. Még egynéhány jó darabokat játszottak, a’ mellyeket lehetetlen vólt meg-indúlás nélkül hallani. Illyen vólt kivált eggy Áriája Anfosszi-nak, a’ mellyet a’ Personális Kis-Asszonya énekelt. Vanhallnak eggy Sinfoniáját hagyták utóljára. Ó Marosy, be bóldognak tartanám én magamat, ha azt az embert valaha által-ölelhetném! ha nedves szemekkel köszönhetném-meg néki, hogy szomorú kedvetelen óráimat, ollyan tsuda-tévő kézzel vídította-fel. Gluck után senki sem hatja-meg úgy szívemet, mint ő, ’s Isten tudja mit nem adnék érte, ha eggy két passageát én tsinálhattam vólna.

A’ Concertnek vége lévén, egyenesen haza jöttünk; ’s most ollyan tsendesen, ollyan magammal meg-elégedve űlök magánosságomban, a’ mint igen ritkán vóltam.

A’ te Klárid gyönyörű gyermek! Noha nagyon kért, hogy a’ mai esetéről néked eggy szót se írjak, még sem állhatom-meg, hogy el-ne árúljam. Sokkal szebb tselekedet az, hogy sem el-hallgathassam. – Mikor még nem vóltál hivatalban, sőt mikor még vetélkedő Társaid miatt igen kevés reményed lehetett a’ mostaninak el-nyeréséhez, ugyanakkor eggy gazdag, szép és nagy-születésű Kérőnek adott kosarat, a’ nélkűl, hogy azt te, én, vagy valaki más tudta vólna, az ifjú Báró…nak. – Én ezt ma véletlenül tudtam-meg; bé-lépek a’ szobájába, ’s látom, hogy asztalkája mellett eggy levelet gyertyája felibe tart. El-ijedt, a’ mint meg-látta, hogy jövök. Tám bizony mondám, titkos correspondentziáid is vannak? vígyázz, hogy azt meg-ne tudja Marosy; mert az tilalmazott portéka. – Nem édes Bátsim, felele dadogva, de hogy gyanúságod ne légyen, mindent el-beszéllek; ’s ekkor meg-vallotta, hogy Báró … néki írt, ’s ő azt válaszolta, hogy ő már szívével nem szabad, és hogy az, a’ mit most égetett, a’ Levélnek töredéke. Én ki-találtam okát miért tartotta ő ezt titokban ekkoráig; de ollyan kedvességgel kezdte elő-beszélleni, hogy egyenesen szájából akartam hallani. Minden affectatio nélkül, ’s a’ leg-kedveltetőbb magában való kevélységgel vallotta-meg előttem okait; ’s a’ te szíved nem érzene eléggé nemesen, ha ezeket nem érzené a’ nélkűl, hogy én elidbe adjam.

Soha sem szenyvedek többet, mint estvénként. El-képzelem illyenkor, millyen kedvesen pihen-meg Szent-Pétery nappali írkálása után Mantzi mellett; ’s Kedvese’ nyájaskodásai únalmas fáradságát mennyivel édesebben jutalmazzák-meg Elől-Járóinak meg-külömböztetéseinél. Illyenkor szaladok magam előtt, mert nem állhatom-ki ezt a’ kínzó gondolatot; de akárhová szaladok, tsak-ugyan fel-lelem magamat; ’s mit nyertem minden szaladásommal? Ha tűz támad a’ házadnál ’s mindened hamuvá lessz; ha szántó-főldeidet iszap lepi-meg, ha jószágodat az ellenség rabolja-el, még gazdag lehetsz, mert tágas előtted a’ világ, ’s leg-alább nem vagy szív nélkűl: – de ha ez van oda, ha szíved nints, ha aranyba őltözöl is, ha nemzetségek bukknak is térdre előtted, ha kedvese vagy is Fejedelmeknek, vagy ha Királlyá lészel is: – nints semmid, szegény vagy! szegényebb az éhhel-haló kóldúsnál.

Eggy visszás történet ma egészen ki-forgatott sarkamból. A’ Bátyám tegnap azt tudakoztatta tőllem, ha nem akarnék é vele ma reggel ki-lovagolni? Rá állottam. Ő nem törte azonn magát, mellyik úttzán ki lakik? én pedig méljebben vóltam el-merűlve, mint sem hogy az eszembe juthatott vólna, ’s e’ szerint míg körűl-néztük magunkat, a’ Mantzi’ lakása előtt termettünk. Én ezenn el-ijedtem, kivált azt látván, hogy Mantzi lovaink’ kopogására ablakot nyitott, ’s ki-nézett. Abban az el-ijedésemben nem tudtam ha fel-tekintsek e’, avagy nem? szívem intézte-el kétségemet, fel-tekintettem, ’s azt gondoltam hogy el-süllyedek, mikor láttam, hogy az ablakból vissza-ugrott. – Ah Marosy! miért fél ő én tőllem? Igazán ijesztő-é az én látásom? – jaj néki! – de jaj nékem is! – Jaj néki! ha lelki-esmérete vádolja, – ’s jaj nékem, hogy azt a’ szeretett Lyánykát szenyvedni látom, ’s karjai közt nem sírhatom ki szíves botsánatomat! – Annak-előtte kerestem őtet, ’s gyakorta ő-is engem; ’s ha tsak eggy fertályig múlathattam-is körűlte, be bóldog vóltam! ollyankor, mikor tudtuk, hogy soká nem lehetünk együtt, ollyan busongva űltünk, ollyan szent vólt minden pertzentés; ’s ha el-jött az idő, ’s mennem kellett, ’s ha még azon felül a’ szerelem még eggy ’s két minútummal tovább tartóztatott körülte, ha tsak ugyan el-kelle mennem, el-vittem tőlle valamit, eggy virágot, vagy valamit egyebet; azt elébb véle meg-tsókoltattam, meljemhez szúrtam, vagy ’zebembe tettem, ’s magammal hordtam, ’s már könnyebb szívvel mentem-el, hogy valamit vihettem a’ mihez hozzáért, a’ mit kedves lélekzetével meg-szentelt. – Be minden el van most változva, édes Marosym! Mikor ennek-előtte nap’ fel-kőltekor lovat nyergeltettem, ’s által-mentem Pestre, ’s Endrédyvel a’ kertekre vettük magunkat, ’s olvasgattunk; ’s mikor osztán a’ nyóltzat el-ütötte, ’s tudtam, hogy Mantzi már fel-költ, ’s az ablakon utánnam várakozik; – ah mint nyargaltam végig Pesten! mint rengett a’ híd alattam! ’s mint boszankodtam, hogy a’ Vár-dombon lovam nyargalva nem mehetett! ’s mikor osztán arra az úttzára értem, a’ hol Mantzi lakik, ’s ő meg-hallotta, hogy jövök, ablakot nyitott, ’s kedveltető negligéejében ki-nézett, mint ágaskodott, mint ugrált meg-sarkantyúzott kevély paripám, hogy minden az ablakra szaladt; ’s mint lepte-el homlokomat a’ férfiúi kevélység! ’s mikor így a’ tajtékos lóról néki eggy jó reggelt kiáltottam-fel, ’s ő azt eggy édes mosolygással fogadta-el – óh mint felejtettem-el akkor mindent! millyen nagy vóltam magam előtt! sem a’ ló, sem az Ura nem tudta sokszor, hogy menjen-el előlle.

Borzadás járja-keresztűl minden részemet, valamikor óra-ütést hallok, mert minden új negyed közelebb visz ahhoz a’ rettenetes szempillantáshoz, mellyben őtet el-vesztem, – el kell vesztenem. Így számlál-el-tsüggedtt bús rettegéssel minden szempillantást a’ halálra itélt szerentsétlen Fogolly. Maga előtt látja az élet’ utolsó pertzentését, a’ hohér-színt, és a’ ki-rántott pallost. Reszket benne az élet szeretete, ’s küszkődik azzal a’ természet ellen fel-zúdúltt kívánsággal, hogy nyomorúságának valaha már légyen vége. Isten! miként álljam én ezt ki! Gyakorta fel-tészem magamban, hogy hozzá szaladok, lábához vetem magamat, ’s mindenre, a’ mi szent kénszeríteni, az Isten’ nevében kérni fogom, hogy ne tegye-meg azt a’ rettenetes lépést. Mikor így az a’ kín elő-kap, ’s az ő bírtoka után való vágyás minden eremben annyira forr, hogy majd meg-pattanok; majd meg öszve-szorít, hogy alíg vehetek lélekzetet; ’s úgy vagyok, mintha az Aetna kén-köves füstibe kellene fúlnom, – ollyankor engem’ is meg-száll ez a’ kívánság, hogy bár itt vólna már az a’ szerentsétlen pertzentés: de ha megínt meg-könnyebbedem, ’s az Óltár terjed-el szemem előtt, ’s a’ szerelem bóldog ideje úgy lebeg előttem, mint eggy hosszan el-nyúlt kedves Vidék – ollyankor el-tsüggedten űlők megint, úgy, hogy öszve-öszve-rogyok, ha a’ leg-gyengébb szellő ér is, ha tsak eggy mottzanást hallok-is.

Istenem, millyen estve vólt ez! A’ Bátyám eggy Assambleéba vitt, mert fel-tette, hogy nem hágy magamban, ’s e’ szerint eggy hosszú óránál tovább kellett a’ leg-kínzóbb lotsogást hallgatnom a’ Mantzi lakadalmi öltözetéről, termetéről, szokásairól. Végtére itt van az a’ régen óhajtott estvéli tsendes magánosság! de ah eggy tsepp enyhűlés sem szállott még rám belőlle. – Az estve szép meleg; be tisztán ragyognak felettem a’ tsillagok, be tsendesen tsörög a’^* szökő-kút, mintha tudná, hogy szükségem van a’ nyúgodalomra. – Nyúgodalomra? Mi ez? Ha nyúgodalomnak hívod a’ nem érzést, a’ meg-fagyott érzékenységet – úgy nem mondhatom, hogy ma nyúgodalmam nem vólt, ’s most is nintsen. – Muzsikát hallok az uttzán!

Tsak ennek vóltam még híjjával. A’ muzsika a’ Mantzi ablaka alatt vólt, Ő az ablakon nézett-ki, félig vetkezve, ’s figyelmezve hallgatta Szent-Péteryjének szerelemre olvadott Oboáját. El-ragadtatva a’ gyönyörűség’ eleven érzése által nem értette sohajtásaimat, mellyek eggy panaszolkodó Flautraver’ Solóját^* accompagnírozták; nem hallotta könnyeim’ tseppenését, mellyek az úttza köveire húllottak. Te esméretlen Barátom azzal a’ panaszlós furulyával! Te is szeretted őtet? Ó úgy testvérem vagy! vagy talám az én Geniusom sugdosta füledbe az el-hagyott, kesergő, sohajtozó Szerelem’ expressiójit, hogy még egyszer ébressze-fel szívében hajdani epedése’ ki-hóltt érzését?

A’ tsendes Soló után harsogva zúdúlt-meg eggy lármás Tutti. Azt gondoltam, hogy el-nyel a’ főld; ’s mikor mindennek vége vólt, ’s a’ Muzsikusok oszlottak, ’s Mantzi az ablakról egy: Köszönöm édes Szent-Péterym!-et kiáltott-le, ’s ez az éj’ tsendességében úgy hangzott, mint eggy Angyal’ szava; – meg-nem tudtam mozdúlni helyemből, mintha oda lettem vólna szegezve. Ő még az ablakon állott, fel-nézett az égre, ’s nékem úgy tetszett, mintha most tisztábban ragyogtak vólna a’ tsillagok, nem ollyan hidegen, mint mikor én magamban tekingettem. – Vígyáztam, mellyik tsillagot nézi, ’s láttam, hogy éppen azt, a’ mellyet velem együtt nézett, mikor estvénként egymás mellett az ablakban állottunk. Istenem! mint tsalja-meg az embert a’ képzelés. Úgy tetszett, mintha tekinteteink öszve-akadtak vólna, mindenike teli szerelemmel, mint régenten. – A’ tiéd szegény Bácsmegyey ! – még ugyanaz ! – az övé – egészen el-változott! – El-szaladtam onnan. Még egyszer vissza tekintettem, ’s már nem vólt az ablaknál.

Most Marosy! azzal a’ kedves gondolattal feküdt eggyes ágyába: utóljára! – – Hólnap, – minő bóldogságot foglal ez a’ szó magában néki. Hát nékem? Marosy! hát nékem? – – Isten! mi lessz belőlem. Nem! nem! ő enyím! egyedül enyím! ’s még is kéntelen vagyok el-nézni, hogy el-ragadják karjaim közül! ki az, a’ ki azt tselekedheti? ’s mihez fogjak? Isten, mutass útat! – Bár tsak eggy Disciplinám vólna! Ezer, meg ezer sebet vagdalnék magamon, hogy a’ fájdalom nagy vólta alatt veszítsem-el azt a’ kevés érzést, a’ mit nyomorúságom meg-hagyott, hogy el-dűljek ’s ki-vérzem szívem’ végét nem esmérő szerelmét. –

– – – – – – –

– – – – – – –

– – – – – – –

Vírad, ’s én könnyebben érzem magam’. Mint emelkednek a’ felhők, mintha a’ Mindenható maga vonná-fel! Jobban-jobban világosodik. Az én patsirtám már egynehányszor hallatta kedves szavát. Most már énekel, mert érzi, hogy a’ természetre világosság és élet száll. Hát galambjaim? másszor a’ Mantzi ablaka körűl repdestek, mintha érzették vólna, hogy az övéi, azért hogy enyímek. Mantzi értette nyögdétseléseket, ’s búza szemet hintett nékik, de most – óh ne repűljetek ablakához; szárnyatok tsattogása őtet Szent-Pétery’ karjai közűl fel-rettenthetné, ’s rám emlékeztethetné, – el-taszított Kedvesére. – Jóltévő Reggel! hányan óhajtották vélem eggyütt fel-jöttedet; most itt vagy, ’s nékem, ’s soknak másnak tám könnyebbűlést hozol. – Már ollyan világos van, hogy ki-láthatom azt a’ hellyet, a’ hol Mantzit először láttam. Mennyi esméretlen érzés érte azólta szívemet! mennyi nem esmért, nem érzett érzést esmér ő, érez ő most!

Mantzi már Aszszony! nézz-körűl az egész Teremtésben és ha valami rettenetesebbet mondhatsz, mondjad, kérlek az Istenért! hogy oda ne legyek! De haszontalan kérésem! Nem mondhatsz semmit, a’ mi rettenetesebb vólna annál a’ mit érzek. Nem vesztettem é el mindent? az élet szeretetét? vigasságomat? nyugodalmamat? egésségemet? – Nem vesztettem é el Mantzit?

Itt Marosy, itt ebben a’ kerti szobában, a’ hol annyiszor ültem véle, a’ hol te velem annyiszor vóltál, ’s vélem a’ Hóld-fényében, mikor a’ titkos eleve érzés bennünket szent borzadással lepett-meg, velem annyiszor sírtál, itt írok-meg néked mindent tegnapról, most mikor már alkalmasint el-tsendesedve érzem magam’.

El-tüzessedett indúlatimnak gyötrési alatt mázgoltt soraim fessék-le néked, mit szenyvedtem. Még minden eremben ég a’ tűz, ’s velőm minden tsontomban öszve van rontsolva. Ennyit szenyvedtem Mantzi miatt! – ’s mi a’ jutalom érte? mitsoda jutalmat reménylhetek szenyvedésimért? Minden kivánságom a’ halál!

Tegnap, mikor érzéketlen ájulások között ágyba rogytam, a’ vólt a’ leg-szívesebb kívánságom, hogy bár sohase ébrednék-fel! Az halál által-szorítását ollyan kedvesnek tartottam vólna, mint a’ Mantzi öleléseit; ollyan óhajtott lett vólna az nékem, mint az állhatatos hív Szerelmesnek a’ visszatérő Leány’ ki-nyújtott keze, – ’s ez a’ kívánságom is haszontalan vólt. Szenyvedéseimnek mértéke még nintsen teli; ma, mikor fel-ébredtem, ’s jövendőm’ képe hirtelen, mint a’ fel-lobbant villám előttem el-suhant, érzettem hogy még nem tőlt, ’s – Isten, jó Isten, láttad, mint szakadtak könnyeim!

A’ Természettel együtt derült-fel Lelkem is. Mihelyt gyertya-világ nélkül látni lehetett, fel-őltöztem, ’s meg-másztam a’ Szent Gellér hegyét, hogy onnan a’ fel-kelő Napot láthassam. Még jókor jutottam tetejére, ’s el-dűltem a’ harmatos fűvön. Gyönyörködve néztem, mint nyúlt végig a’ Dunán eggy fátyol-forma köd, ’s mint borította Pestet,^* hogy tsak a’ Tornyok láttszottak-ki belőlle. Millyen tsendesség lepte-meg az egész Természetet! mint nem mozdúlt-meg semmi eggy lassú lágy szellőtskén kivűl, melly a’ szőllők felől susogva jött felém! ’s minekutána a’ pompásan fel-költ Napnak első súgári mindenre életet öntöttek, mint fogott a’ sok madár a’ szőllő kerítéseken, ’s a’ sok fetske, az alattam való kősziklák’ repedési közzűl szárnyra kelvén, víg tsirippoláshoz, ’s minden fű-szál, minden termés, mint kőlt új színre! A’ kegyes Természet’ tsudálása két óráig tartott szerentsés andalgásban. Meg-könnyebbűltem egészen, ’s el-felejtkeztem szenyvedésimről, de kéntelen vóltam félben szakasztani el-tsendesedésemet, mert a’ Bátyámnak meg-igértem vólt, hogy a’ reggeli Kávét nála iszom-meg. Nehezen esett azt látnom, hogy miattam annyit törődik; ’s hidd-el, tsak-nem haragra hozott mikor meg-tudtam, hogy reggeli ki-menetelemből azt kezdte gyanítani, hogy szenyvedésimnek erőszakos halál által akarok véget vetni. Nem, édes Marosym, mig tsontaimban meg-lessz annyi erő, hogy a’ rám rakott teher alatt darabos útamon elébb tovább vánszoroghatok, – mig még ebben a’ koponyában eggy kevés velő marad, addig ettől nem félthettek. Esméred gondolkozásom’ módját; de azt-is tudod, hogy én azt a’ Bóldogtalant, a’ ki élete’ terhe alatt le-roskadván, vashoz kapott, nem kárhoztatom. „Ne itéljetek, úgy nem itéltettek.” Bár tsak arany betükkel tarthatnánk ezt mindég azoknak szemek előtt, a’ kik az illyen szánakozást érdemlő szerentsétleneket kárhoztatják, átkozzák, ’s talám hasonló nyomorúság alatt ugyanazt tselekedték vólna. – Klári, a’ Bátyámnál vólt mikor bé-léptem, ’s rám nem mert tekinteni, mert félt attól, hogy ki-látván szemeimből mit szenyvedek, nem fogja meg-fojthatni könnyeit. Én néki készűlve léptem a’ szobába, ’s a’ Bátyámnak arra a’ kérdésére, ha nem vólna é kedvem véle ebédre Gyömröre menni? készen feleltem. Klári más kotsin jött eggy barátnéjával, ’s jól esett, hogy együtt nem vólt velünk, mert ezáltal eggy rettenetes tekintet látásától menekedett-meg. El-képzelheted, hogy abban a’ Situatióban, a’ mellyben vóltam, mint érdeklett-meg, midőn az-alatt, míg eggy darabig, Pesten a’ Hatvani kapuhoz közel meg-állottunk, ’s a’ Bátyám a’ kertésznével eggy tisztes ősz Anyóval édesdeden beszéllgetett, én pedig könnyel meg-tőltt szemekkel eggy szegletben szomorkodtam, eggy tépett hajú Lyánka bé-botlik, ’s halálos hanggal, oda van Apám Uram! oda van Apám Uram-at kiált! Én fel-pattantam űlő-helyemből; a’ kertészné pedig el-fakadt sírva. Ki az Apád? kérdem a’ gyerektől; ’s helyette, mert féltében szóllni sem tudott, a’ kertészné azt felelte, hogy eggy szegény napi-munkás, a’ ki az átsok mellől le-esvén, úgy öszve-törte magát, hogy egynehány óra alatt meg-hólt. Eggy Özvegyet hagyott maga után, ’s hat neveletlen gyermeket, a’ kiknek annyijok sints, a’ mit egyszer tegyenek szájokba. – Az Apád odavan, édes Lyányom! mondám, nem fojthatván el könnyeimet, de Jól tévőid élnek! Vezess az anyádhoz. – Meg-fogtam az eggyik kezét, ő a’ másikkal könnyeit törlögette, – ’s minekutána a’ kertészné néki biztatta, bátran ment velem oda, a’ hol az anyja vólt. A’ Bátyám utánnam jött. Nem kelle messze mennünk. A’ második házhoz tértünk-bé, ’s eggy öszve-hányt deszkából álló gráditson mentünk-fel eggy ház’ padjára. Magán kivűl feküdt a’ szegény Asszony férjének meg-merevedett tetemi felett, ’s parányi gyerekei lábain fetrengettek, meg nem tudván fogni, mi lessz mind ebből; a’ nagyobbak térden állva imádkoztak vatzkok körűl, a’ leg-kissebbike pedig a’ bőltsőben keservesen visított. Ez az érdeklő képe a’ leg-szomorúbb nyomorúságnak, és az a’ gőz, a’ melly a’ meg-repedezett kürtőkről jött erre, tsak-nem meg-fojtott bennünket. A’ Bátyám hamarább tért magához, ’s embereket kiáltott-elő. Emberek vóltak, a’ kik elő-jöttek: de az emberiség’ gyalázatjára kell meg-vallanom, hogy segítség nélkűl mentek vólna el ismét, ha áldomás, ’s egyéb ígéretek által nem indítottuk vólna szánakozásra. Kétszer^* jött ájulásából magához ez a’ szegény Aszszony, de mind a’ kétszer újra dűlt-el, férje meg-hidegedett tetemére. Még akkor is magán kivűl vólt, mikor őtet gyermekestűl eggyütt vitettük a’ kertésznéhez, ’s szobát fogadtunk-ki számára. Félben nem hagyott igyekezetünk által tsak-ugyan életre hoztuk; de mikor szemeit fel-vetette, ’s magát idegen helyt látta, tsak-nem újra dűlt-el megint. A’ kertészné meg-magyarázott néki mindent, ’s ő szegény nem tudta miként és kinek köszönje azt; de láttam én hogy szíve teli vólt, ’s ki-szöktem az ajtón. A’ Bátyám meg-ígérte, hogy el nem felejtkezik rólla, ’s utánnam jött, fel-ült a’ szekérre, ’s minthogy el-késődtünk sebessen hajtatott.

Nem tulajdon nyomorúságom, hanem az a’ nyomorúság, a’ melly mindenikünkre ki van öntve, az a’ sors, az a’ végezés, a’ melly mindenikünkkel közös, a’ mellyel mindenikünk küszködik, izzad; – az, hogy eggy szempillantás gyakorta mindenünktől meg-foszt, minden gyönyörűségünket, mind azt, a’ mi előttünk kedves, el-rabolja; – az, hogy eggy pertzentés a’ Világot, a’ melly az elébbi pertzentésben előttünk még Menny vólt, pokollá tészi; ’s az életet benne pokol-kínlódássá változtatja; – ez vólt, a’ mi engemet kínzott, és – Isten! te meg-botsátol nékem, ha zúgolódtam, panaszra fakadtam! Óh ha én kevesebbé érzeném Barátim’ nyomorúságát! ha te nékem ezt a’ szívet nem adtad vólna, én is el-mentem vólna, mint ezek az érzéketlenek, a’ meg-hólt mellett, ’s nem gondoltam vólna egyebet, hanem hogy meg-hólt. Isten! mondám, meg-tsapkodtam lovaimat, ’s ollyan elmélkedésekbe merűltem-el, a’ mellytől most vissza-ugrom. Repűlve értünk Gyömrőre. Klári nyughatatlankodva várt, mert meg nem tudta fogni mi okozhatta el-késődésünket. El-beszéllettük, mi történt rajtunk, ’s jutalmul az ő és a’ Barátnéja könnyeit láttuk tsorgani. Én végig feküdtem eggy ágyon, ’s nem űltem asztalhoz. El-esett minden erőm, ’s ollyan mélj álom lepett meg, hogy a’ Bátyámnak kellett fel-kőlteni belőlle; külömben el-múlattuk volna az esketést. Klári megint a’ Barátnéjával ment, én pedig a’ Bátyámmal. Sietnünk kellett, mert soká múlattunk, ’s én el-ijedtem, midőn a’ Mantzi útzájára érvén, a’ sok kotsit, ’s a’ sok átsorgó Népet tolongva találtam a’ ház előtt, úgy hogy miattam egynehány lett vólna el-taposva, ha a’ Bátyám a’ gyeplőt ki nem kapta vólna kezemből. Jusson eszedbe, monda midőn le-szállottunk a’ szekérből, hogy örökösöm, eggyetlen vígasztalásom, ’s öregségem’ gyámola vagy! Meg-igértem azt néki, ’s hirtelen forrón tsókoltam-meg kezeit. – – – Erántam való kegyességének eggy új jele könnyeket fakasztott szememből mikor a’ szobámba léptem.

Az-alatt, míg Gyömrőre jártunk, Canapémra eggy gazdagon ki-tőzött új ruhát tétetett. Egyébkor kevés illetődést tsinál nálam a’ ruha: de most szokatlanúl leltem magam’! A’ beteg gyakorta ollyan ételt kíván, a’ mellyhez egészséges korában hozzá nem nyúlt vólna. Így bántam én is; beteg szívem gyönyörűségét találta az aranytól ragyogó öltözetben, mint a’ kis gyermek a’ bábjában. Sem a’ Bátyámat, sem Klárit nem láttam addig, míg az esketésre mentem, ’s örültem rajta, hogy elimbe nem akadtak. Szent-Pétery engemet a’ gráditson várt. Ki-terjesztett karral jött felém, ’s a’ leg-elevenebb örvendezés’ tüze, melly minden erében égett, ’s ábrázatját el-lepte, által-hatott rám. Én el-borzadtam, meg-öleltem őtet, egynehány gratulatio forma hangot dadogtam, ’s az ő karján mentem a’ palota’ ajtaja felé, mellyet egyszerre rántottak két részre. – Marosy! Miért nem nyelt-el engem’ a’ föld, mikor bé-lépvén, Mantzit a’ palota közepén, fejér öltözetben, viola-szín bodrotskákkal, ’s hosszú fekete haját virág és gyöngy-kötelékekben, ’s háta megett az eskető-óltárt fel-bodrozva, fel-ékesítve láttam. Szerentsémre előttem kevéssel egynehányan jöttek hozzá, ’s még beszéllettek véle. Én eszerint időt nyertem magamhoz térni, ’s most már megint egyedűl maradván, meg-szokott szemmel nézhettem szemébe ennek az angyal-lyánynak. Az én idvezlésem eggyügyű vólt; de szíves. Isten! hála légyen tenéked, hogy azt hamisság nélkűl mondottam; hogy annyi szenyvedés mellett is, a’ mellyel kínzott, valóságos érzékenységgel nézhettem szerentséjét. Szűléi, kikkel Tornai mulatásom ólta nem vóltam, nem tudták miképpen álljanak-meg előttem. Látták képemen azt a’ bánatot, a’ mellyet gyalázatos tselekedeteknek köszönhetek; ’s a’ mint a’ vádas lelki-esméret félénkséggé, ’s a’ meg-bántott eránt alatsony hunyászkodássá szokott válni mindenkor, úgy vólt most nékem is alkalmatosságom észre venni, hogy ők erőltetett mosollygásokkal, haszontalan, semmit sem jelentő complimentekkel mint akarták el-rejteni azokat a’ szemre-hányásokat, a’ mellyel őket a’ meg-bántott lelki-esméret pirította. Így örvendeztek azon, hogy egészséges, eleven színben láthatnak, pedig soha sem vólt penyészesebb coloritom mint ekkor. El-únván ezt a’ haszontalan szó-vesztegetést, éppen meg akartam hajtani magamat előttök, mikor az Anyjának az a’ szerentsétlen gondolat jutott eszébe, hogy ruhámat dítsérje. Az Ura nagyon örült ennek, mert jelen-létem ollyan kitsinnyé tette, hogy alig tudta, mit mondjon. Láttad vólna, mint forgattak eggy óldalról más óldalra, ’s darabról darabra mint recenseálták minden részét öltözetemnek. Szerentsémre új Gratulánsok jöttek, ’s ki-szabadítottak kínzóim kezek alól. Unalmomban, sőt bosszankodásomban abba a’ kis szobába mentem-által, a’ mellyben Mantzival annyiszor múlattam. Ez a’ szerentsés helye annyi bóldog óráimnak elevenen emlékeztetett mindenikére. Most már nem úgy néztem őtet, mint a’ Szent-Pétery Jegyesét, hanem úgy, mint azt a’ szerelmes Lyányt, a’ ki izzadásom’ tseppjeit homlokomról játékosan törőlgette; engemet meg-meg-tsókolt; én pedig ölelései alatt a’ Világot minden kintsével, bóldogságával, semminek állítottam. Nem álom vólt é az? kérdém magamtól, ’s mentől bizonyosabbá tettem magamat a’ felől, hogy az valóság vólt, nem álom, annál méljebben sűljedtem-el el-múltt bóldogságom’ szemlélésében. Az-alatt minden hivatalosok egybe gyülekeztek; senki sem vólt hátra, tsak a’ Vőfély, a’ ki a’ Meny-Asszonyt az Óltárhoz vezesse. Mindenütt kerestek, ’s Szent-Pétery maga akadt rám a’ vég-szobában. Jer, édes Bácsmegyeym! monda ollyan esdekelve, hogy meg-borzadtam belé; jer! minden készen van, tégy a’ leg-bóldogabbá. A’ mint a’ Palotába értem, ’s láttam, hogy ott nem-létem miatt minden rám tátja a’ száját, úgy meg-ijedtem, hogy meg nem tudtam mozdulni helyemből, valamíg Endrédy, hogy győzzem-meg magam’ meg nem szóllított. Gyakorta a’ nyúl-szívű is meg-bátorodik ha véletlenül valakit lát maga körül, – a’ ki néki barátja. Tudtam ugyan én azt, hogy rajtam Endrédy nem segíthet; de tekintete ’s meg-szóllítása annyira meg-bátorított még-is, hogy egyszerre magamhoz térvén, meg-határozott lépésekkel mentem Mantzi felé, meg-fogtam kezét, ’s az óltár elibe állitottam. Nékem véle éppen által-ellenébe adtak helyet. Szívem dobogott. Endrédy eggy kis orgonán accompagnírozott annak az éneknek, a’ mellyet éneklettek. A’ Chorál előtt eggy szép Praeludiumot vert; elejentén ollyan lassan, ollyan epedve, azután pedig ollyan erősen, ollyan harsogóan, olly igaz expressióval, hogy én magam is egészen néki keményedtem. Néki köszönöm egyedűl, hogy az egész esketés tzeremoniáját ollyan tsendesen állottam-ki. Mantzi az utolsó Strópha alatt sírni kezdett. Könnyei engem’ nagyon meg-illettek, noha távol vóltam attól a’ gondolattól, mintha azok érettem folytak vólna. De még is erőt vettem magamon, ’s tsak két vagy három ízben kaptam-vissza magamat az el-dűléstől, midőn az eskető Pap ezt a’ szót mondotta ki: a’ mit az Isten öszve-kötött, az ember azt el-ne szakassza. A’ mint ez meg-vólt, ’s minden az új Pár felé tolta magát, én is Mantzi felé mentem, örülvén azon hogy végre keresztül-estem ezen a’ rettentő tzeremónián. Éppen szép könnyeit törlötte-fel. Bár ezek lennének azok az utolsó könnyek, mondám nem éppen szembe tűnő meg-háborodással, a’ mellyeket kedvetlenségében húllatott Nagyságod. – El-hevűltt képzelődésem tsalt é meg – vagy valósággal úgy volt? – nem tudom, nem is akarom szorossan visgálni; – tsak azt tudom, hogy rám eggy tekintet szállott szemeiről, – ’s abban a’ tekintetben mi vólt, néked meg nem mondhatom. Elég az, hogy abban a’ szempillantásban szívemből minden tsendesség, minden nyúgodalom el-reppent, ’s az-ólta annyit szenyvedtem édes Marosym, annyit, hogy magam is tsudálkozom rajta, hogy tudtam azt mind ki-állani: –

A’ vatsoránál Endrédy mellett fogtam széket, Mantzitól alkalmas messzeségre. Fel-tettem magamban, hogy részegségig iszom, de Endrédy észre vette szándékom ’s nem engedett innya. A’ vatsora után, midőn tántzot akarának kezdeni, el-bújtam, de haszontalan vólt, mert Szent-Pétery fel-keresett, ’s kért, hogy a’ Menuettet kezdjem Mantzival; ő a’ Napájával fog tántzolni. Mennyire vólt ez a’ kívánság kedvem ellen, azt nints szükségem néked mondanom, de mit hozhattam-elő mentségemre? ha valóban ki-mentekezhettem vólna is máskor, most szóllani sem tudtam. Botorkázva mentem Mantzi felé. A’ compliment alatt már alíg bírtam magamat; mikor pedig el-váltunk, ’s a’ Mantzi ujján a’ jegy-gyűrűt meg-láttam, annyira öszve-keveredtem, hogy eggy tactust sem tudtam tenni, sőt azt sem tudtam, ha fel-felé induljak é, vagy le-felé? Őgyelgő lépéseim suttogást indítottak a’ nézők között; ’s nékem azt kelle hazudnom, hogy rosszúl vagyok, ’s íly színlelés alatt félben szakasztottam tántzomat. Mint törődtem ezen, a’ szegény Endrédy leg-jobban tudja. Még soha sem bántam ollyan kéméllés nélkül Barátommal, azt kéntelen vagyok gyalázatomra meg-vallani. Alkalmatlan lévén mindenre, a’ vég szobában fogtam helyet, honnan a’ palotába nézhettem, ’s által-adtam magamat az el-taposott szerelem, ’s meg-tsalt remény’ fel-ötlődött ki-fakadásinak. Eggynehányszor kedvem támadt végetvetni szenyvedésimnek, de Endrédy el nem hagyott; és a’ millyen ellenemre vólt akkor jelen-léte, annyira köszönöm most alkalmatlan barátságát, ’s köszönni fogják azok, a’ kinek életem kedves.

Minteggy éjfélíg ebben a’ gyötrelmes állapotban vóltam; akkor Endrédy rávett, hogy eggy két pohár puntsot igyam, melly nékem új erőt ’s kedvet adott. Fel-derültt elmével kezdtem újra tántzolni, ’s a’ Muzsika’ tsengése alatt el-felejtettem minden bánatomat, míg a’ báll vége előtt kevéssel eggy contredanze alatt a’ Mantzi keze kezembe akad, ’s ez a’ tour engem el-múltt bóldog múlatásomra emlékeztetett. ’S óh mint tántzolt ő! – Öröm, víg kedv, – víg, bé-nem borúltt kedv – terjedt-el szép ortzáján! Millyen könnyűséggel, millyen kedves síklással repűlt-keresztűl a’ Tántzosok között. Marosy! azt tartottam, hogy le-rogyok. Eggykor, midőn véle alólról fel-szaladtam, ’s ott kétfelé kelle térnünk, olly szorossan tartottam kezét, hogy el-nem mehetett. Mikor ismét öszve-jöttünk, merően nézett rám. Botsánatot! mondám, ’s a’ könny el-futotta szememet. Ő meg-ütközve látszott lenni, ’s szerentsémre megint el-kelle térnünk egymástól. Úgy örűltem mikor a’ Tántznak vége lett, olly igen örűltem, mintha minden kínomon keresztül estem vólna. Négy óra felé el-széledtek a’ Vendégek. Szent-Pétery is meg-tette a’ rendeléseket, hogy szekere álljon-elő. Minden pertzentésben jobban-jobban érzettem kínom’ nagyságát. El-akadt lélegzetem; ’s mikor Mantzi felém jött, ’s jó éjtszakát kívánt, reszketni kezdett minden tagom, ’s nem láttam semmit. Az Istenért! mondám, még erre emlékezem; – de hogy Mantzi is sikóltott, hogy én lábaihoz rogytam, ’s engemet eggy szobába vontak, ’s Mantzi maga nagy gondoskodással, szagló vizekkel élesztgetett, ’s vak-szememet kenegette, ’s szemeiben könnyek gyűltek, ’s engem minden sajnált, a’ ki látott, azt Endrédy nékem tsak ma beszélte; ’s jó hogy tegnap nem tudtam. El-réműltem, mikor fel-ébredvén ájúlásomból, magamat az Endrédy karjai közt leltem, ’s Mantzit, ’s másokat körűltem állani láttam. Az a’ szánakozás, a’ mellyet nevezetesen az Endrédy és Szent-Pétery szemében láttam, nagyon meg-illetett, ’s ollyan könnyeket gyűjtött szemembe, mellyek gyötrelmimet meg-könnyebbítették. Kevés szóval, de igen szívesen köszöntem-meg barátságokat. Kértem, hogy légyenek nyúgott elmével, ’s el-hitettem őket, hogy egészen helyre állottam, ’s örültem rajta, hogy el-hitetésem által meg-engedték magokat tsalni, ’s haza mentek. Endrédyre támaszkodván Szent-Pétery után vántzorogtam, a’ ki kedves zsákmányát szekerébe űltette, ’s véle repűlve ment. Én is haza jöttem; de mint értem haza, ’s mint feküdtem-le, tsak a’ Mindenható tudja, meg’ Endrédy, nem én. Mélj, nehéz álom szállt rám; – ’s adta vólna Isten, hogy végképpen szállott vólna rám. Ott jobb élet van! Ott bennünket bóldogabb lakás vár. Mint szélesedik ezzel az oda-vágyással szívem! mint olvadnak minden kívánságaim, törekedéseim, mellyeknek tárgya egykor Mantzi vólt, most, minekutána-el van véve előllem, azzá az eggy szíves nyughatatlan kívánsággá! – te utánad Halál! Meg-szabadító, Fel-oldó! – Ó Mantzi! Mantzi! – – – –

Vannak szempillantások, mellyben a’ leg-gondosabb vigyázás nélkűl nem lehetsz Ura magadnak. Ha pedig még ollyan környűl-állások jőnnek-elő, mellyek abba a’ pontba ütődnek-öszve, mellybe esni fogsz, – tsak eggy haj-szálat hágj-által – oda vagy! Illyen szempillantást adott, ó Marosy, nékem próbáúl az Isten; ’s meg-buktam. El-ragadtatva a’ leg-tüzesebb indulattól, buzdúlásom’ hevében el-vesztettem az ő hozzá való bízodalmat, ’s azt gondoltam, hogy minekutána egyszer-kétszer magam is segítettem magamon, ellent-állhatok minden tsapkodó árnak. Ezzel a’ magam el-hivésével, ezzel az erőmhöz való kevély bízakodással fogadtam-el a’ Mantzi Szüléinek hívatásokat eggy bállra. El-mentem, ’s ez az el-menetel gyilkosommá leve. Nem tudtam azt a’ le-tsendesített tüzet, azt a’ meg-szentelt gyönyörűség’ le-tsendesített tüzét, melly a’ Mantzi szemében minteggy epedve és titkosan lángolt, azt a’ – nem tudom minek nevezzem – azt a’ Lyányok’ magok-viselését, a’ melly nékik Menyasszonyi első éjtszakájok után ollyan különös kedveltetést ád –nem tudtam azt ki-állani. Azt a’ ki-sugárzást azoknak az heves érzéseknek, melly minden kellemetességeiből rám hatott. Le akartam roskadni nagy terhem alatt: akkor minden erő elő-állott a’ roskadó természet’ élesztgetésére, támogatására. Erőltetése minden indulatomat zavarba hozta. Nem bírván magammal a’ meg-őrűlésig tántzoltam. Szent-Péteryné Asszonyom most már nem tselekedte azt, a’ mit Mantzi korában ez előtt még kevéssel tselekedni nem átallott – nem tartóztatta az esztelen Ifjat. Endrédy nem vólt jelen, és így minden tartalék nélkűl tántzolt, ’s – nézd ezt a’ köpés vért, ez annak következése.

Én fekszem, gyenge vagyok, ’s ez az oka hogy levelem idegen kéz’ írása. A’ Bátyám nem talál vígasztalást, Klári pedig – látnád tsak, mit szenyved miattam. Vedd őt minél hamarább magadhoz. Most mindég körűllöttem van, a’ pedig árthat néki. Millyen szomorú következései vannak, Édesem, a’ leg-ártatlanabb indúlatoknak is, ha a’ határon túl tsapnak. Az Orvosok nagy eruditióval demonstrálgatják, hogy ez nem éppen halálos; hogy még fel-gyógyúlhatok. Vígasztald hát véle magadat ’s az Isten erősítsen! mert tudom, hogy az én állapotom néked szíveden fekszik. – A’ mi engemet illet, én készen vagyok mindenre.

Én magamhoz kezdek térni, de igen lassan, igen nehezen. Ezt már magam is meg-írhatom néked. Ne tudakozd mint van szívem. Tudakozd meg azt, a’ kinek eggy óra alatt minden öröme, reménysége, bizodalma füstté lessz, mint van? ’s meg fogod tudni mint vagyok.

Áldást rád, édes Marosym! Klárihoz írtt szíves leveledért. Ő nem sokára nállad lessz. Szíve már régen nálad van; most pedig már maga is teli szívvel repül feléd hogy meljére szoríthasson, ’s eggy szótalan ölelés által mondhassa-ki azt az érzést, a’ mellyet emberi nyelv ki-mondani nem tud. Én, Édesem, leveled’ vétele ólta ollyan édes kesergésbe süllyedtem-el; hogy mindent könnyező szemmel nézek, ’s mindent öszve-tsókolok. – Szív! – szegény szív! mennyi esméretlen név nélkűl való érzés támad fel te benned.

Én Klárit nem késérhetem hozzád, mert az ő és a’ Bátyám rimánykodásit el-únván még mindég a’ Doctorok’ tyrannusi járma alatt nyögök. A’ Bátyám maga viszi hozzád; én pedig hív könnyeimmel ’s áldásommal fogom el-késérni. Így hal-ki az Isten veteményes kertében eggy fa, ’s helyette tíz nevekedik-fel, hogy virágra fakadjon ’s gyümöltsöt teremjen.

Klári most ritkán távozik-el ágyamtól; együtt akar velem lenni mindég, azt mondja, mert meg-történhetik, hogy soká nem látjuk egymást. Tudakoztam tőlle, mit gondol, meddig nem? – Ha az egésséged miatt útra nem mégy, könnyen meg-eshetik, hogy esztendeig sem, sőt talám tovább is. – Jobban tudom én meddig, de kegyetlen lettem vólna, ha szóllottam vólna előtte. Mikor soká mellettem űl, ’s szánakozva nézi, hogy a’ betegség mint fonnyasztott, mint sárgított-meg, ’s nem bírván magával mellettem el-dűl, ’s Bátyja’^* nyomorúságán indúltt szánakozását ki-sírja, – ollyankor félek gyakorta, hogy az az előre-érzés, hogy mostani el-szakadásunk után, tsak a’ jobb egek alatt akadunk-öszve, fel-lobban lelkében. Én néki kedvet igyekezem tsinálni, ’s róllad ’s arról a’ bóldog állapotról beszélgetek, melly ötet készen várja. De ezzel a’ beszélgetéssel veszedelmes mérget készítek magamnak; mert ha el-gondolom hogy ezzel a’ bóldogsággal én is élhettem vólna, ’s mitsoda mennyei élet lett vólna az, ha mi a’ feleségeinkkel a’ Bátyám’ jószágában eggyütt-tőltöttük vólna el életűnknek napjait; ha illyenkor hevűlt képzelődésem a’ detailba belé-vezet, ’s az atyafiságos eggyességnek ’s házassági bóldogságunknak kedves képe előttem el-nyúlik, küszködnöm kell magammal, hogy Klári előtt gondolatimat el ne árúljam, ’s sírását az enyim által jóvá ne hagyjam.

Eddig mind kettőjöket öleled, édes Marosym, ’s a’ szerelem’ leg-tisztább forrásából bóldogságot iszol: én pedig bé-zárkozva ülök azon a’ helyen, a’ melly annyi sok emlékeztetéssel kínoz.

Még tsak egyszer mentem ki. Kotsin mentem ki a’ szőlők felé, de olly rettegések közt, hogy ezt le nem írhatom. Ha látna, édes Marosym, ’s látná, hogy én az ő állhatatlanságának maradékát mint hordozom, el-ijedne tőlem; ’s még is sokért nem akarnám, hogy tsak miattam tsak eggy szomorú órája is légyen. Mantzi! Mantzi! még a’ te neved ki-beszélhetetlen szerelemmel tőlti-bé szívem! – Mindent, mindent el-engedek néked e’ miatt.

Ezer áldást öszve-kelésedhez! szent nékem ez a’ nap, rátok és magamra nézve. Ma éjjel, midőn az álom az el-múlttak’ emlékezetébe szenderített, Mantzi angyali szépségében jelent-meg előttem. Nékem nyújtotta kezét, ’s azt fogadta hogy örökké enyím lessz, ’s Édesem! – még egynehány kevés napokat ide alant, hogy a’ földi virág le-szakasztasson, el-fonnyadjon – akkor enyím lessz az a’ szép virág a’ bóldogabb mezőn! Minő bóldog lészek majd, ha mennyei karokkal által-fog, ’s édes lehellete sebeimet bé-gyógyítja, és ez a’ Meg-ditsőített, meg-bánván állhatatlanságát, ’s gyötrésemet, poharát a’ Léthe vizéből meg-meríti, ’s nékem nyújtja.

Klári, szeresd az Uradat, légy hív eránta mindég, és ollyan jó, a’ millyen vóltál! – ki-beszélhetetlen bóldogsággal telik-meg az a’ tekintet, a’ mellyet oda-fel, ide-alatt el-tőltött szép életünkre vetünk; – te pedig, Marosy! – be sokat beszéltünk, midőn a’ víz partján eggyütt sétáltunk-el, ’s sebes folyamatjában az élet’ rövid határát láttuk le-képezve! be sokszor beszélltünk mi a’ halál’ fontos idejéröl, mit kell akkor érzeni, midőn a’ Jövendő előttünk ködben fekszik, hátunk megett pedig eggy egész élet; millyen bátorítónak kell lenni annak, ha látjuk, hogy meg-haladott útunk semmi gyilkosan ki-ontott vérrel, semmi meg-motskoltt, el-hagyott ártatlansággal nints meg-fertéztetve! Az a’ nemes el-hevűlés, a’ mellyel te akkor szóllottál, azok a’ könnyek, a’ mellyek szemeidet el-borították, biztatóim nékem, hogy te tsendes lelki-esmérettel jutsz életed’ végére, – és így maradjon rajtatok áldás, és bőv Isteni kegyelem!

Miólta a’ Bátyám és Klári el-távoztak, azólta minden a’ halálra emlékeztet; szintén hallom a’ koporsószegezést. Puszta minden, akárhova tekintek: de ha azok a’ helyek tünnek szemembe, a’ hol vélek eggyütt űltem, eggyütt suttogtam – ó nem mondhatom-ki azt az ürességet, azt az utánnok való sohajtozást! Én is megyek akármint tartoztatnak Doctor Uraimék – úgy sem segíthetnek rajtam.

A’ Mantzi Bátyja, az idősbb Surányi nállam volt tegnap. Ennek a’ jó Öregnek a’ könnyei és némelly emlékezet, mellyet bennem az ő meg-látása támasztott vala fel, el-rontották éjtszakámat, ’s ma sokkal rosszabbúl vagyok. Ollyan vagyok, mint eggy idegen climába által-vitt ültetés, mellyet minden szellő meg-fonnyaszt, ’s minden fuvallat hervadásra dűjt.

Marosy, ültess virág-magot; öntözzed-meg, ’s apolgasd hogy fel-nevekedjen, ’s virágra fakadjon akkor, mikor én ki-halok. Már nints messze. – Nyílik az én sírom. Az anya-főld meg-nyitja kebelét, hogy el-fogadjon. Ezer Atomus várja már szomjan véremet, hogy belőlle életet, ’s bimbókra-fakadást szívjon. Bár Mantzi tépné-le azokat a’ virágokat, a’ mellyek abból támadnak, millyen szépen illatoznának meljén ’s ha majd tsüggedő fővel függenének-le, ’s hervadnának, ’s a’ kis Tsetsemő parányi kézzel játszodna vélek, ’s mosollyogna, – talám így szóllana hozzá: Mosolyogsz? – Rettegj! ez a’ virág annak vérével hízott, a’ ki engem’ szeretett, ’s miattam meg-hólt. – Óh Édesem, ha látnád, mint viaskodom az illyen képzelődésekkel! A’ Doctor nékem tegnap eggy hosszú papirosat adott teli diaetalis regulákkal, ’s azt mondta, hogy ha azok szerint élek, nem sokára fel-gyógyúlok. Fel-gyógyúlok? kérdém; – az igaz nem sokára – nem sokára nem lessz semmi bajom. El-ment, ’s sírt, mikor el-ment. Igy szalad előllem minden, valakinek tsak meleg vér van még ereiben, hogy szemében, sírásában ne láthassam inségemet. A’ gyermekek, a’ kik egyébkor mindég szerettek, ’s önként jőttek hozzám, most el-ijedve fordúlnak-el tőllem. Ti meg-nem-romlott mennyei lelkek, érzitek talám hogy én meg vagyok érlelve, hogy majd oda visznek-ki közzűletek, hogy el-rothadjak – érzitek talám? Hah! mint szörbölöm-fel ezt a’ gondolatot, mint az élet’ italát, ’s mint mosolygok néki, mintha a’ megint-hív Mantzi nyújtaná kezét! – Ma reggel eggy fiatal szép Lyány’ koporsóját vitték-el ablakom alatt. A’ halotti-szekér szomorú zörgése ébresztett-fel bágyadtt álmomból. Fel-ugrottam ’s le-néztem a’ temetésre. Eggy szép zöld keresztet vittek a’ koporsó előtt. Ideje előtt húllottak-el levelei ennek a’ még tsak fakadni kezdő rósának, nem tépte azt el a’ Hiteszegett’ keze. Te bóldog – bóldog vagy! kiálték! ’s le-hallatszék kiáltásom. Te is utánna mégy. Akkor vissza-ugrottam ágyamba, de ollyan vígan, mintha lakadalmi ágyba feküdtem vólna, ’s – Ó! el-beszéljem é, mit láttam? – Mantzit magános szobájában az el-hervadtt, meg-hóltt Bácsmegyey felett láttam sírni.

El van végezve, el-hagyom Budát! – Mantzit, – ah, nem Mantzit többé, hanem Szent-Péterynét minden nap látni, még pedig nem sokára eggy rakás kis Angyalok közt látni, – képzeld-el, mitsoda kín vólna az nékem. Itt hagyom Budát! Talám az idő és az el-távozás enyhíteni fogják szenyvedésimet.

Még soha sem betsültem annyira a’ házamat, mint most, mikor belőle végképpen kőltözködöm-ki. Ímé néktek adom azt, de ollyan igéret alatt, hogy se el ne adhassátok, se Lakót ne fogadjatok belé. Nem lehetne azt el-néznem, hogy annyi bóldog óráim’ helyjét érdemetlen Szálló profanálja. De leg-inkább még is azt a’ szobát betsűlöm, a’ mellyben leg-először láttam a’ Napot, – a’ mellyben a’ világot nyögdétselő sírással köszöntöttem. Többnyire ebben töltöm most magános óráimat, ’s ollyankor előttem forognak gyermekségemnek ’s ifjú koromnak esztendei. Mindenikében öszve-fonva látom a’ nyomorúságot az örömmel. Ez a’ sorsa a’ szegény Halandók’ rövid életének! – El-gondolom illyenkor, honnan jő az, hogy a’ gyermekek’ esztendeit a’ leg-bóldogabbnak tartják; ’s úgy látom, hogy az semmivel sem bóldogabb a’ több koroknál. Ha Legény korodban vólnának gyermeki gondjaid, könnyen bánhatnál vélek: de másként van a’ dolog magában; a’ gyermeki gondhoz gyermeki erő van adva. Gyermeki korodban szint ollyan örömet, ’s bánatot okozók azok, ha gyermekiek-is, mint az érettebb korok’ nagyobb ’s fontosabb gondjai; ’s mondd-meg most, bóldogabb vagy é gyermekségedben? – Nem; minden kornak ki van szabva bánatja és gondja, valamint öröme is, – ’s ha gyermek vagy, eggy le-omlott kártya-vár szint úgy el-kedvetlenít, mint érettebb esztendeidben meg-tsalatkozott reményed. Ha a’ gyermeki időnek valami elsősége van, úgy azt nevezem annak, hogy még az nem töri magát a’ jövendőkön.

Ma kéntelen vóltam azt tsinálni, a’ mit eddig napról napra halasztottam. – Az alatt, míg betegen feküdtem sokak minden nap méltóztattak egésségem eránt tudakozni. Az Etiqvette, és az a’ sok haszontalanság, a’ mi az embereket Marionetté tsinálja, arra kötelez, hogy ezeknek a’ tudakozó Uraknak udvarlásokra legyek, ’s nállok bútsúzzam. Az Isten tudja tsak, millyen nehezen tsinálom én azt. Édesem! ha vala’ kihez bé-lépek, ’s kezéhez nyúlok, ’s barátságosan meg-szorítom, ’s azt hiszem hogy ettől a’ szíves kéz-szorítástól egészen által-melegedett, ’s szíve erántam azzal a’ tűzzel lobog, a’ mellyel az enyím eránta, ’s ő e’ helyett eggy meg-szokott nevetéssel ’s eggy francia láb-vonással felel, az ajtót keresem – ’s megyek, mintha korbátsolva kergetnének-el.

Engedek az Endrédy hosszas unszolásainak ’s által-láttam, hogy Szent-Péterytől el-kell bútsúznom. Már fogják a’ lovaimat, mert még melegében van el-szánásom; ha szavamon nem fogna Endrédy, könnyen el-múlhatna. Ó Marosy, hogy fogom én ott viselni magamat! Reszketek. Jó, hogy azt betegségem maradványának tarthatják.

Hálá Istennek, meg-jöttem; senkit sem találtam oda haza. Mind az Úr, mind az Asszony ki-ment.

Szent-Pétery nállam vólt, ’s igen kért, hogy véle eggyütt menjek házához. A’ Feleségének hirtelen változása esett azt mondja, külömben ő is el-jött vólna, ’s igen kíván el-menetelem előtt velem szóllani. – Jó hogy el-nem jöttél, mondám magamban; ezek a’ falak pirításodra támadtak vólna fel. Én neki-készűltem, hogy valahogy el ne áruljam magamat, mert egyszerre nagy el-fúlladás szállott-meg, de eggy általjában tsak-ugyan meg-mondtam néki, hogy kívánságát nem tellyesíthetem, mert ki-koptam az időből, ’s minden órám ki van szabva, azon kívűl, a’ mellyen gyengeségem miatt senkivel sem akarok lenni. – Én Mantzit többé nem látom. E’ vólt az az eggy pillantása egész hátra lévő életemnek, a’ mellyben véle az illendőség’ meg-bánása nélkül szóllhattam, ’s bútsúzásom alatt meljén sírhattam vólna – ’s meg-tagadhattam é magamtól ezt a’ bóldogságot? – de kéntelen vóltam! Akár szerelmet, akár meg-hidegűlést láttam vólna szemében, mindenike új fúlánk lett vólna szívemben.

Ma még egyszer mentem a’ Szent Gellér hegyére. Sokáig űltem tetején, ’s el-múltt bóldogságom’ emlékezete új szenderedésbe hozott. A’ vala tehát édes Marosym az én sorsom, hogy ott, a’ hol az élet’ leg-tökélletesebb bóldogságát reménylettem, a’ leg-keserűbb poharat seprőstül hajtsam-fel; – hogy onnan, a’ hol valaha a’ szeretetre leg-méltóbb feleség’ könnyei alatt, háládatos gyermekektől sirattatva, ’s Hazafi-társaim által szívesen emlegetve, Őseimnek szent tetemek között reménylettem fekhetni, ki-kőltözzem, ’s hamvaimat idegen főld nyelje-el. Ezekben a’ Napokban, nevezetesen pedig ma, meg-számlálhatatlan idegen érzések járták-keresztül szívemet. Ó Mantzi, mint változtattál te meg mindent életem ösvényén; mint hintettél oda árnyékot és homályt, hová tiszta és víg nap-fény sütött; mint tépted-ki ösvényem’ szélein a’ virágokat, ’s helyjettek mint hintettél bogáts-kórót, ’s tővisses terméseket, mellyek most minden léptemben vérzenek! De nem, – nem vádollak semmivel. Igasságtalan vagyok, a’ mint egykor magad neveztél; te nem tsináltál egyebet annál, hogy le-tőrted a’ ki-fakadtt virágot, nem várván-bé, hogy még eggy bimbó fakadjon-ki, melly egésszen érted, tsak eggyedűl érted akart virítani. Adja Isten, hogy ollyan idő ne jöjjön, a’ mellyben ezt meg-kellene bánnod.

Én a’ Mantzi képét kitsínyre tsináltattam, ’s eggy szép gyűrűbe foglaltattam. Az a’ szegény Festő, a’ ki azt ma hozzám hozta, ki-meresztette a’ szemét, midőn neki-szaladtam, ki-kaptam a’ kezéből, ’s sírva eggy: Itt vagy édes Hiteszegettem!-et kiáltottam. Szegény, szégyenletében nem tudta, mit tsináljon; ’s sokára én is el-pirúltam. Millyen igazán van találva, azzal a’ szerelemmel meg-tőltt tekintettel, a’ mellyet rám akkor vetett, mikor magát számomra festeni hagyta. – Maradj hát örökösen újomon, édes gyűrűm! ha pedig meg-halok, – légyen néked gondod rá Marosy, hogy nálla nélkül el ne temessenek. – – – Hogy ez a’ kép nékem, minden gyógyuló sebeimet újra fel-szaggatja, az ugyan tagadhatatlan; de, – hát ha a’ te Klárid meg-halna, el-vetnéd é képét azért hogy vala’ ki meg-szóllítna ’s ezt mondaná: Vesd-el ezt! az illyen portéka tsak bánatodat neveli, ’s méreg a’ sebedre. El-vetnéd é a’ Klári képét? ’s nem hólt é meg Mantzi nékem?

Készen vagyok mindennel. Tegnap még az öreg Surányinál kellett vatsorálnom. Nékem az nagy vígasztalásomra van, hogy illyen közönségesen látom magamat szánatni. Egynehány háznál ollyan barátságot mutattak erántam, mellyen tsudálkoztam magam is. A’ leg-érdeklőbb situátióm az öreg Surányitól való bútsú-vétel vólt. Elejéntén semmit sem hoztunk-elő a’ mi Mantzira, vagy el-menetelemre emlékeztetett vólna. Egyről-másról beszélgettünk sokáig. Én féltem a’ bútsúzástól, ’s tovább-tovább halogattam azt. Utoljára fel-kőltem, ’s mind a’ ketten el-fakadtunk sírva. Ötsém, monda síró hanggal, ’s meg-szorította kezemet, – én tőlled nehezen maradok-el. Ha ez nem bíztatna, – ekkor le-vonta süvegét, ’s fejér hajához nyúlt, – ha ez nem bíztatna, hogy majd én is véghez érek, nem nyugtathatnám-meg magamat el-távozásodon! – Ez a’ szíves igaz expressio, az a’ forró kéz-szoritás, a’ mellyel ezt mondta, el-fojtotta szavaimat. Karjai közzé dűltem-el, ott sírtam-ki sűrű könnyeimet, ’s el-szaladtam tőlle. A’ ház’ kapujánál tértem tsak magamhoz. Még egyszer el-akartam tőlle bútsúzni, de édes Marosym! eggy ollyan tekintet, melly még az Angyalokat is tiszteletre ragadta, bé-zárta számat. A’ szoba közepén állott ő le-vett süveggel, öszve-tett kézzel, ’s égre emeltt szemekkel. Bizony érettem imádkozik, – ’s ó, Marosy! minő nagy gondolat az?

A’ vólt bezzeg a’ rettenetes szempillantás, Édesem, mikor a’ ház alatt fel-űltem, ’s a’ Kotsis eggyet tserdített, ’s a’ szekér el-indúlt, ’s én még fel-tekintettem, ’s az ablakokat mind nyitva láttam, ’s el-képzeltem, majd miként fogják bé-zárni, ’s – tsak^* az Isten tudja, ki és mikor nyitja-meg? Nem fogsz te többet benne nyugodni! – pedig erőssen hitted, hogy kedves Mantzid’ karjai közt bóldog órákat tőltessz benne, minekutána hivatalodban módod lessz eggy nyomorúlton könnyebbíteni, eggy el-hagyatottat bóldogítani, ’s a’ vígasztatás nélkül szűkölködő árvák ortzáiról a’ meg-gyűlt könnyeket el-törleni. De így van az! – Mindez a’ remény nem a’ leg-állhatatlanabb phantasia játéka vólt é? úgy ragyogott, mint a’ leg-szebb színe a’ szivárványnak – ’s oda van!

A’ Bátyám el-beszélte néked tudom, hogy Endrédyvel eggyütt az Olasz-Országi fürdőkbe megyek; de az útamban némelly helyt két ’s három napig ’s tovább is akarok múlatni.

Ezer tsókot az én kedves Klárimnak; most nem írhatok néki. Ölellek benneteket a’ leg-indúlatosabb szeretettel.

Hogy hiheted te azt, hogy az én útamnak óhajtott vége lessz? – Én nem hiszem, de engedek. A’ kik körültem forognak nem tudják mit tsináljanak vélem. Többnyire hallgatok, ’s sokszor erőt nem tudok venni magamon, hogy még a’ leg-vígabb társaságban is síró szemmel ne nézzek az Égre. A’ vígasság, a’ gyönyörködés belső nyúgodalom nélkűl annyi mint az árnyék világ nélkül, ’s – édes Marosym! el-érhetsz é te valami tzélt ollyan eszköz által, a’ mi igazán szólván nem eszköz, hanem következése a’ tzélnak. – Azt akarjátok, hogy keressek mulattságot, útazzak, tolongjak, pedig nints erőm; nézzek, álmélkodjam, tsudáljak, ’s a’ nézés alatt, álmélkodás, tsudállás alatt felejtsem-el régi bajaimat. Érzem, – érzem jól, ez a’ szív határozza-meg a’ mi örömünket, ez tőlt-meg bánattal, ’s – parantsolhatod é a’ pataknak hogy ne zuhogjon, ha zuhog.

El-hevűltt phantáziám gyakorta ollyan szövevényekre vezet, a’ mellyekből ki nem tudok fejtőzni. Ha Mantzi hív maradt vólna erántad, így gondolkozom gyakorta, ’s őtet az eggyütt-létel mindég erősebben tsatolta vólna hozzád, ha most feleséged vólna, ’s életedet véle bóldog nyúgodalomban tőltötted vólna el, – mitsoda bóldogság lenne az, ha egyszer születésed’ napján, mind azokat a’ kitsínyeket, a’ kiket szűlt, apolgatott, fel-nevelt, elidbe állította vólna, ’s így szóllított vólna meg: Nézd az én és a’ te Gyermekeidet! én őket anyai kedvezéssel apolgattam; te őket atyai hűséggel táplálgattad – jó hív gyermekek; áldj-meg engemet, és őket, hogy meg-áldva közelíthessünk a’ Mindenható’ székéhez éretted könyörgeni! – Ó Marosy! millyen bóldog nap lett vólna az! – millyen tellyes lett vólna mennyei érzéssel! hasonló annak a’ nyomorúlttnak az érzéséhez, a’ ki az itt meg-futott terhes pállya után a’ nyúgodalom lakó-helyjébe lép.

Sokszor mérgesen fakadok-ki az el-fajúltt emberi Nem ellen; de nem fakadok-ki többé. Még meg-betsülhetetlen lelkeket lehet közötte találni. Minthogy itt Endrédynek Rokoni vannak, ma egész nap itt mulattunk. Estve felé a’ Sétállóba mentem, ’s ott a’ sok esméretlen emberek közt elébb-tovább botorkáztam mind addig, míg a’ le-szálló Nap, mellyet én el-ragadtatás nélkűl soha sem nézhetek, figyelmetessé tett. Eggy keskeny sikátorra tértem, mert azon nem vólt ollyan tömött sokaság. Annyi Lyány ment-el mellettem, mindenik virágzó esztendejében, természeti ártatlanságban. Azt képzeltem-el miként járt valaha ebben a’ Sétálóban még egészen szabad, szerelmet-nem esmerő szívvel Mantzi, míg a’ Helytartó Tanáts innen Budára nem ment-le. Méljebben merűltem-el képzelődésemben, ’s el-fakadtam sírva. – Gondold-meg mint jártam, midőn véletlen tekintetem eggy Lyánykára esett, a’ ki szalma-szín tafotában világos kék bodrotskákkal egészen ollyan vólt, mint Mantzi. El-íjedtem látásától, úgy hogy valósággal reszketett minden tagom; mert azt tartottam, hogy magamban vagyok, ’s könnyeimet senki sem látja. Vissza akartam fordúlni, de valami titkos erő nem eresztett. Rá tekintettem, ’s ő eggy ollyan édesen enyelgő mosolygással előzött-meg, hogy minden rettegésem el-enyészett. Ó Marosy! millyen szépen mosolygott. Így mosolyog a’ Szerelem, mikor a’ Le-roskadttat fel-éleszteni akarja. Szóllani akartam véle: de szívem teli vólt; el vólt fojtva. Ő meg-értette néma tekintetemből, mit akartam mondani, közel ahhoz a’ pázsit-székhez, a’ mellyen ült, eggy fonnyadni kezdő rózsa vólt; fel-vettem azt, mert azt tartottam, azt óhajtottam, hogy azt az a’ szép Lyány vesztette légyen el; ’s a’ szép teli karimájú Hóld Tseklész felől emelkedett, eggy könnyű felhőn, fel. Új könnyek tsorogtak szememből, vissza-tekintettem a’ Lyányka felé, – a’ Hóld szemébe sütött, ’s azokon a’ szép könnyeken ragyogott, mellyekkel fel-jövetelét idvezlette. Mutattam néki az el-vesztett rózsát, az Égre intettem véle, szívemhez szorítottam, ’s el-húllottak levelei. Ő látta ezt, elő-rántotta keszkenőjét, ’s sebes lépéssel szaladt a’ szomszéd^* széken ülő Barátnéihoz. – Ki vóltam forgatva sarkamból, ’s botorkázva mentem haza.

Miként lehet azt kívánni, hogy nyugodalmat leljen az ember? hogy meg-békéljen – magával és a’ világgal? El-nézheted e te azt meg-indúlás nélkűl, hogy a’ leg-nemessebb, leg-érdemesebb embereknek kell mindég a’ leg-szerentsétlenebbeknek lenni? ’s honnan jő inségek – nyomorúságok – bóldogtalanságok? Bosszankodva kell rá felelnem. Az ember az, a’ ki az embert bóldogtalanná tészi. Endrédynek kérésére, a’ ki Csaló-közből bizonyos rokonit várta-bé, eggy nappal tovább múlattam itt, mint elejentén szándékoztam; ’s a’ Bátyja, a’ ki ennek a’ Vármegyének Fő-Perceptora, kedvemért eggy Concertet adott. Számosan gyülekeztek-fel rá, de én kevés részt vettem a’ társaságban, mert mélj melancholia lepett-meg. Nem szóllottam senkivel a’ ház’ Gazdáján kivűl, a’ ki éppen nem látszik pénz-olvasásra születve, mert elevenen érzi a’ szépet. Ő nékem igen tetszett. A’ leg-igazabb expressió terjedett-el ábrázatján minden szép passage alatt; ’s továbbá pedig, midőn eggy igen kedves szavú Leány eggy szomorú Ariát, ollyan érzékenyen énekelt, hogy azt, a’ nagy sirás miatt félben-szakasztotta, a’ Perceptor is sírt, ’s nem szégyenlette le-törleni könnyeit. Ez a’ szép Leány meg-érdeklette szívemet. Tudakoztam ki légyen? ’s azt felelte a’ ház’ Gazdája, hogy eggy Senator’ Leánya, a’ kinek sok gyermeke, ’s kevés értéke van. Ő a’ leg-szebb, leg-jobb szívű Leány az egész Városban, ’s eggy bizonyos Ifjat rég-ólta szeret. ’S mi az oka, kérdém, hogy öszve nem kelnek? – A’ Legény, felele a’ Perceptor, kész vólna el-venni, tsak pénze vólna. Mint indított-meg ez a’ felelet, Édesem, ki nem mondhatom, kértem őtet, hogy véle esmertessen-meg; – képzeld-el mint ütköztem-meg, midőn benne azt a’ kedves Lyánykát találtam-fel, a’ kit a’ minap a’ Sétálóban, a’ pázsit-széken magánosan láttam ülni. – Ő is meg-ütközött midőn rám esmért, ’s hirtelen törlötte-le el-veresedett szemeiből meg-gyűlt könnyeit. – A’ Kis-Asszonynak nem kellene gyakran énekelni, mondám, ’s meg-szorítottam kezét; Egéssége drágán fizeti meg azt a’ gyönyörűséget, a’ mellyet Hallgatóinak azzal tsinál. – Nem tudta mit feleljen. Teli vólt szíve mint az enyím. – Az Isten tegye a’ Kis-Asszonyt bóldoggá! mondám, meg-fordúltam, ’s tsak-hamar haza szöktem. Itt űlök most, ’s ezer ellenkezések, a’ mellyeket az emberben ’s az emberi életben találtam, hosszas szédelgésben keringetnek. Meg nem foghatom, hogy lehet eggy ollyan szeretetre méltó Lyányt szeretni; ’s amellett a’ szerelem mellett mint gondolkozhatni ollyan alatsonyan? Azt tartod talám hogy ez a’ fiatal ember szegény, ’s gazdag házasság által keresi elő-menetelét? Nem jól gondolod; ő eggy a’ leg-gazdagabbak közül az egész Városban. – Mit mondassz most rá? –

Szomorú dolog, Édesem! igen szomorú! de sokszor tapasztaltam, hogy a’ leg-jobb Leányok tsak-nem mindenkor ollyan férjekhez esnek, a’ kik az ő birtokokat meg nem tudják betsülni! Ah érzettem én mit nyerhettem vólna Mantziban, de – nem lett enyím! Ki-beszéllhetetlen vólt szerelmem eránta – ’s ő az én szerelmemet meg nem betsűlte; ki-verte eszéből, a’ mit érette tettem, ollyan könnyen felejtette azt el, mint a’ gyermekek báb-lovokat, ha el-vonhatod szemek elől. – – – Nem kevély magam el-hívése az, hanem belső érzés, ha azt mondom, hogy én őtet bóldoggá tettem vólna. – Imé megint előttem van; kellemetességének tellyességében áll megint előttem! ah! – Isten hozzád!

Sokáig gondolkoztam rajta, Édesem, ’s mindég igazabbnak találom, hogy azok közzűlünk a’ leg-szerentsésebbek, a’ kik leg-kevesebb érzést, leg-kevesebb qualificátiót kaptak. Mi az oka, hogy a’ Főld-mivelők’ állapotját tartjuk a’ leg-bóldogabbnak? Kevesen vannak a’ kik azt tudják, hogy a’ Poéták ollyan szép álmokat írtak felőle, ’s hogy kunyhójokba ártatlanságot ’s jámbor eggyességet vittek. Hidd-el mindenütt el-terjedt a’ gonoszság a’ hol emberek laknak; ’s a’ falusi parasztok közt szint úgy vannak Kabalák, mint a’ Fejedelem udvarában. Álmodozást nem írígylek senkitől; de erőssebb ín-szövevényeit írígylem a’ Főld-mivelőnek, ’s azt, hogy néki sok ezer dologról, a’ mellyek bennem kivánságot támasztanak, nékem el-múlhatatlanokká lettek, a’ mellyek életemet kedvesebbé tészik, nem-létek pedig bennem visszás érzést szűlnek, még tsak ideája sints. Nem szint-ollyan tőkélletességig emberek é ők, mint mi? Nékik is van bizonyos mértékű érzések, ’s az a’ grádus a’ mellyel élnek és éreznek, azt tartom, a’ leg-szerentsésebb clíma. – A’ Bátyám jószágában sokszor akadtam én ollyan parasztokkal öszve, a’ kik kérdésemre^*, mint vannak? meg-törlött szemmel felelték ezt: az Isten magához vette a’ szegény Feleségemet! jó eggy Lélek vólt szegény, úgy éltünk mint az Angyalok! – Az a’ könny, a’ mellyet akkor fakadásában láttam el-törlődni, nem vólt kőltsönzött, erőltetett könny; – ’s még is ha esztendő múlva megint meg-látogattam a’ Bátyámat, már újra feleségesen kaptam őket, vígan éltek, nem tartották menyetske feleségek’ pirításának, ha meg-hólt feleségeket jelen-létekben parasztos eggyűgyűséggel ditsérték. Vesd-öszve már most jövendőbéli Urokkal, a’ kinek raffinirozására annyi pénzt vesztegettek, miben vagyok bóldogabb parasztimnál? – miként felejtem Kedvesem el-hajlását? – ők Feleségek’ halálokat?

Mi, a’ kik Városokban neveltettünk, el-vagyunk a’ kényeztető kezek által rontva egészen. Tsak nézd-el Ifjainkat, nem a’ leg-kínzóbb kívánságok alatt múlik é el szép idejek? ’s ha egyben ’s másban férfiúi bátor meg-keményedést látsz is, mennyi környűl-állás vét el-szédítésére tőröket! Tsuda é osztán, ha a’ szegény ifjú, a’ vég nélkűl való küszködésben ’s el nem tsendesített szomjúságban el-hal? – vagy ha valamelly történet, melly ötven közzűl is alíg ér eggyet, ha mondom, valamelly történet abból a’ tsábúlásból, abból a’ feneketlen őrvényből, a’ mellyben kereng, ki-ragadja, hogy magához tér, mint valamelly nehéz álom után – tsuda é osztán, ha – a’ halál’ karjai közé dűl-el, ’s ideje előtt porrá sorvad? Ki-asszott minden erő belőlle; a’ meg tsábúltt természet maga rontsolta-meg magát. Be sok tellyes virágú bimbók vannak így le-verve! – be sok érni kezdő gyümölts leg-szebb zsengéjében!

Édesem! nem magamra nézve keserít ez engem! Eddig vántzorgottam terhem alatt, ’s ha verejtékem tseppjei közé, mellyek homlokomról húllottak, tsak eggy zúgolódó tsepp tseppent is – Isten! úgy bizony nyomorúságom’ el-szenyvedhetetlen terhe fatsarta azt ki; bizony ollyankor tseppent-el, mikor azt gondoltam, hogy le-roskadok. Én a’ határig jutottam: – de azokat szánom, a’ kiket a’ Szerelem azzal a’ kegyetlenséggel támad-meg, a’ mellyel engemet kínzott, ’s mindaddig tart öldöklő karjai közt, míg utolsó tseppjeket is ki nem szívja.

Néha, édes Marosym! világosan látom, mennyire tévedtem légyen el ösvényemről, látom azt a’ meredekséget, ahová hevességem vezetett, ’s el-borzadok belé. Azzal akarom meg-nyugtatni elmémet, hogy nem tehetek eggy ollyan betegség’ következéseiről, a’ mellyet magam vetettem, nem tudván mitsoda. De az a’ kérdés kerül mindég elő, ha nem vóltak é betegségemben ollyan intervallumim, a’ mellyekben az eszközökkel való szíves élés ezeknek elejét vehette vólna; ’s nem kell é róla számolnod, hogy intervallumidban vélek nem éltél? Ez, édesem, ollyan kérdés, a’ mellyre nem merek felelni. Úgy mellőzöm azt el, mint eggy meg-dobbant istentelen a’ Bírót, midőn rá merően néz. Ha erőm vólna nagy terhet emelnék, – de ha minden erőmet öszve-szedem is, meg-nem mozdítva fekszik az el-dűlt ház, ’s lelkem ollyan erőtlenségbe esik-vissza, mellyből ki nem tud fejtődni.

Mikor le-fektemkor eszembe jut, ’s el-képzelem, be bóldog lettem volna ha ő enyím lehetett vólna, ’s új édes álmodozásra szenderedem; – mikor illyenkor azt álmodom, hogy egészséges vagyok, ’s Mantzi enyím, ezen örűlök, ’s örömemben sikóltozva fel-ébredek, ’s akkor látom, hogy az tsak tsalódás vólt, ’s mennyei örömöm álmommal eggyütt el-oszlik, ’s helyébe a’ leg-keservesebb nyomorgás tér ismét elő – ó hallgasd-meg akkor jajgatásomat Isten! könyörülő Isten! – ’s ölj-meg.

Jaj nékem hogy az a’ bóldogság, az az öröm, a’ mellyet nékem ő tsinált, el-ment mint a’ Duna’ le-folytt vize, ’s soha nem tér-vissza. Isten! tsak eggy tseppet, tsak eggy keze-szorítását! De mire való ez a’ véghetetlen kívánság, ez a’ véghetetlen szív-szakadás? ’s ha elő-jönne is, meg-szorítaná is kezedet, ’s meg-szóllítana: Bácsmegyey! látom, millyen nyomorúlttá tettelek! ’s megint a’ Szent-Pétery’ karjai közé szaladna – mit használna ez? Enyhítő balsamom-tsepp vólna az eggy tüzes atzélra. – Miért botorkázunk mi mindég a’ Lehetőség ’s Valóság között? miért hordjuk bóldogságunk’ taposóját mindég önnön-magunkban?

Ma reggel, mintegy tíz óra lehetett, eggy szegény embert találtam-elő. Nagy-tsomó vólt hátán, nehezen vonta alatta elébb-tovább lábát, ’s nagy verejték-tseppek szakadtak-le ábrázatján, ’s minden ere fel-dagadt. Meg-állítottam a’ kotsit, ’s kértem őtet, hogy pihenjen-meg. Le-tette válláról a’ terhet, ’s el-égett kezével törölgetvén izzadtt képét, el-beszéllte, hogy ő minden héten kétszer megyen Hamburgba, ’s pénzért egyet ’s mást hoz és viszen; az-alatt pedig Felesége otthon marad a’ gyermekeivel, ’s fonással keresi élelmét. Nem szóllottam semmit; valamit nyomtam tenyerébe, ’s az inasomnak parantsoltam, hogy segítsen hátára tenni tsomóját. Bitzegve ment hazafelé, ’s én eggy darabig néztem utána. – Bóldog ember! mondám, te egészen az vagy, a’ minek lenned kell! – Az-alatt, míg eggyütt beszéllgettünk, körül-nézett magamat és a’ szekeremet, ’s én el-pirúltam előtte. Hidd-el, nem nézhettem sokáig rá, mert érzettem, mennyivel halad-meg. Ma megint a’ Feleségénél lessz, a’ ki őtet nyughatatlanul várja, ’s le-törli könnyeit. Gyermekei mindég tudakozzák, ha soká lessz é még oda az Apjok? ’s ha majd haza ér, elibe szaladnak, körül ugrándozzák – karjaira veszi őket majd, ’s férji ’s atyai édes érzési alatt el-felejtkezik arról a’ verejtékről, melly most lábaira egymást érve szakad.

Már Bétsben vagyok, ’s óráímat többnyire a’ Bellvederben tőltöm. – Ah, most ez is haszontalan! A’ bóldog Szerelem érzékennyé tészi a’ szívet minden eránt, a’ mi szép, a’ mi gyönyörködtető: – a’ szerentsetlen, meg-tsalt Szerelem pedig örökre meg-tompítja azt. – Most ollyan hidegen állok a’ Corregio Szerelme, vagy a’ Van-Dyck ’s Rimbrandt Portraitjai előtt, mint valamelly falusi óltár, ’s Vendég-fogadókban^* függő Királyné képe előtt. Az öröm, bánat, kedv-gyönyörködés, mind tsak történet’ munkája, ’s – értsd-meg expressióját a’ Festőnek – eggy ölelés’ gyümöltse.

A’ te tanátsod, ’s projectumod jó. – Tisztelem azt, mert jó szivedből folyt, ’s nyomorúltt állapotomon indúltt szánakodásod sugallotta. De engedj-meg, hogy el nem fogadhatom. Meg-könnyebbedésem’ kívánása téged igazságtalanná tész.

Azt mondod, hogy engem Theréz szeret, – ő derék személy, ’s bóldoggá fog tenni. Az igaz, Édesem, hogy néki van erántam hajlandósága, ’s még Mantzin kivűl nem találtam szeretetre méltóbb Leányt, mint ő. A’ mi belső characterét illeti, még felyűl-haladja Mantzit: de ugyan ez a’ két ok tselekszi, hogy birtokát nem keresem. Eggy ollyan derék gyermek mint Theréz, egész szívet érdemel, nem ollyat, a’ melly mással közös. Be hasonlatlan pár lenne mibelőlünk. Ő nekem teli szívet, ifjúságot, ’s a’ szépségnek minden kellemetességeit adná – hát én? – nem semmit egyebet annál a’ bizonytalan reménynél, hogy talám idővel eránta való tiszteletem szerelemmé válhat. El-hallgatom beteg állapotom’ következéseit. – Te férj, ’s Atya vagy. – Tedd még ezekhez az okokhoz, mellyek magokban is elegendők, azt, hogy nékem alíg van eggy ’s két szenyvedhető pillantásom; többnyire únalmas kedvetlenség nyom-el. Nem vagyok az, a’ ki mások eránt lágysággal, engedelmességgel viseltessem: fel-pattanok hamar, ’s gyakorta tsekélység is haragra ragad. Az igaz, hogy mihelyt az első fel-lobbanás el-múlik, mindjárt meg-bánom háborodásomat: de az nem elég. El-képzelem, millyen vóltam valaha, ’s meg-emészt bánatom. – Ha ezekre azt mondod hogy Theréz esmér, tudja millyen vagyok, azt fogom tőlled tudakozni, hogyha látod, hogy eggy gyermek késhez nyúl, a’ mellyel magát öszve-metélheti, meg-elégszel é véle, hogy meg-szóllítod? El-kapod előle úgy é? ’s nem gondolsz pityergésével – ’s mikor közelít inkább eszünk a’ gyermekséghez, mint mikor szeretünk?

Ne únszolj, Édesem! el-múltt az az idő, a’ mellyben gondolatokat tsinálhattam eggy szerelemre méltó Személyre. Rút fergeteg hozta ideje előtt Őszömet elő, – ne únszolj, kérlek – én fonnyadok. Az, a’ ki élni ’s szenyvedni hagyott, meg-hallgatta kiáltásomat. Intésére elő-jött a’ halál, ’s ki-jegyzett azoknak jegyével, a’ kik közel vannak a’ meg-szabadításhoz, ’s el-törlötte képemről az Ifjúság’ egészsége színét.

Eggy szeretetre méltó teremtés leve megint barátommá. Az az ifjú báró R… Szeme mélj érzést, ’s jó szívű lágyságot árúl-el. Egyenes, meg-előző, ment minden affectatiótól. Engemet Theréznek eggy levele tett barátjává. R… szereti őtet; tudja, hogy Theréz erántam hajlandóságot mutatott, ’s éppen ez vonta baráttságomra. Ez a’ nyilvánságos jele jó szívének, engemet valóságos barátjává ’s tisztelőjévé tett; ’s miólta bővebben kezdem esmérni, leg-forróbb kívánságom az, hogy Therézt el-nyerhesse. Egészen rajta lészek bóldogításán. Theréz még virít, ’s mennyit vesztene-el a’ világ, ha ő el-hervadna.

Nap’ est’ig eggyütt-ülünk; együtt fetsegünk, ’s úgy öntjük-ki lelkeinket, mint régi, meg-hitt barátok. De eggy dolgon meg nem tudunk egyezni: te ítéld-el közöttünk a’ pert. Ő azt tartja, hogy az, a’ ki szívesen szeretett Kedvesét el-hagyja, ’s másnak karjai közé repül, nem lehet jó szívű Leány. Én ellenkezőképpen azt tartom, hogy ennek gyakorta meg nem gondoltt könnyűség az igaz oka. Kárhoztathatod é ezt? Nézd-el a’ Lyányok’ közönséges neveléseket ’s úgy vádold azt, a’ ki szerelmében állhatatlan. Mire szoktatják őket gyermeki idejekben? a’ piperéskedésre ’s a’ takarékos kőltségre. De elég é még ez arra, hogy magokat házassági életekben is bóldogokká tudhassák tenni? Az, a’ mi a’ leg-fontosabb, el-mellőztetik. Meg világosodott időnk’ gyalázatjára kell meg-vallanunk, hogy még eretnekségnek tartjuk nékik meg-magyarázni, mi a’ Szerelem; addig pedig, míg azt fiatal esztendejekben, midőn szívek még üress, még minden bé-nyomást el-fogadhat, elikbe nem adjuk, nem lehet őket ítélet alá venni. Igasságtalanság valakit azért vádolni, hogy a’ tudva nem lévő Törvényt által-hágta. Én nem hagyom azt ki-verni fejemből, hogy annak nem tudása miatt, sok hit-szegés, sok szerentsétlen házasság támad. A’ szerelem, az életnek leg-szebb gyönyörüsége, nemsokára tsak tüneménynek fog tartatni, mert alíg van, a’ ki azt egyébként esmérje, hanem állhatatlan repdezéséről vagy baromi ösztönéről. Az igaz szerelem és hűség nevetséges lett. Meg-kellene őket tanítani, hogy tsak az indúlatok’ hasonlatossága az a’ kötés, a’ melly a’ szerelmet állandóvá teheti. De erről haszontalan álmodozom – ollyan kívánság ez, mint minden más kívánságaink, – mint eggy szappan-buborék, melly a’ leg-szebb színekkel kevélykedik, – óh ha állandó vólna! – de minekelőtte félre-tekintessz, már el-pattan!

Sokat vesztenének ezáltal az atyák. Nem áldozhatnák-így fel gyermekeket makats gondolkozásoknak. Igy nem mondhatná Uram Atyám: Én édes Lyányom, nem akarlak erőltetni, de ha szeretsz, tsak eggy keveset szeretsz, úgy hozzá mégy. Forr bennem a’ vér. Ma kéntelen vagyok szememmel nézni azt a’ tőrt. Bosszú, véres bosszú szálljon rád, te, a’ ki ezt a’ szegény, ártatlan, előre nem néző Lyánykát illyen álnokúl buktatod meg.

Ha a’ szegény Lyányban valamelly belső érzés támad-is fel, hogy nem kellene azt el-hagyni, a’ ki őtet szereti, ’s érette él, de ezer ok adhatja megint más óldalról elő magát, melly ezt az érzést el-nyomja. Úgy szóllok, a’ mint gondolkozom, mert szívem teli van. Ifjaink nagy részént magok okai ennek. Menj valamelly gyülekezetbe, ’s nézd-el, nem úgy hízelkednek é, nem biztatják é most ezt, ’s majd megint tsak-nem ugyan abban a’ szempillantásban, amazt, a’ szerelem’ leg-édesebb biztatásival? Az ő hibájok é hát, vagy a’ miénk, ha állhatatlanok?

Ha az emberek’ tselekedeteit ítéletünk alá akarjuk vetni, szükség, hogy fekvéseket, ’s minden környül-állásokat tökélletesen esmérjük. Mentől ritkábban esik ez meg, annál inkább kell attól őrizkednünk. Vannak ollyan órák, ollyan szempillantások, a’ mellyekben egészen emberek vagyunk, ’s mit lehet eggy ollyan szempillantásból ki-hozni. Mantzi engemet szeretett, az igaz; de heves vére érzésének ollyan elasticitást adott, a’ melly mindent hamar el-tolt magától. Ő a’ szerelmet nem gondolkozó, hanem tsak játékos oldaláról esmérte. Az ő hibája vólt é ez? – Én igaz Bíró vagyok, édes Marosym, semmivel sem vádolom. Tudtam azt, hogy nem lehetek állandóúl bóldog, ha őtet a’ Szerelem egész tartományában meg nem hordozom. Nem engedtem magamat azok által el-ijesztetni, mellyeket nékem változandó temperamentuma előmbe vetett. Nyúgodalmam, egész életem’ bóldogsága, igyekezetemnek óhajtott ki-menetelétől függött. Ott vólt, a’ hol kívántam. El-mentem onnan hazúlról. Szent-Pétery Budára jön. Eggy Secretáriusnévá, – Asszonnyá, – eggy szeretetre méltó Férfi feleségévé lenni, a’ kit minden derék embernek tart, – mennyi együvé-jött ösztön az el-tántorodásra! ezen kívűl Szüléinek hízelkedő kérések, fenyegető rimánykodások, ígéretek, mellyek eleven képzelődését fel-hevítették, ’s talám hánytt tőrjeik is, hogy én övé még soká lehetek, mintegy elibe vetve – – – le szállott a’ mérő-serpenyő. Nem, édes Marosym, ha indúlataim fel-zajdúlásában őtet vétkesnek tartottam, vétettem. Nem őtet vádolom én, hanem sorsomat. Nem tudta ő azt, hogy ő engemet ezzel az eggy lépésével szerentsétlenné tessz: Nem akart azzá tenni, ’s nem hitte, hogy azzá teszen. Igy leve Mantzi hite-szegett; így lesznek sokan mások. Legyünk igazságosok, ’s meg-szűnűnk őtet kárhoztatni. A’ mit a’ nevelés, a’ mit a’ példák, a’ mit a’ környül-állások, az idő, ’s ifjúság tsinált, az nem az ő vétke, hanem történet.

Még a’ leg-érettebb elméjű Leányt sem kárhoztatnám egészen hűségtelenségéért, ’s tudok eggy esetet, a’ mellyben ki-lehet menteni. Tedd-fel, hogy fel-nő, ’s szépségének a’ kedves érzés még nagyobb betset ád. Még nem esméri a’ Szerelmet. Eggyszerre tolakodik hozzá az Ifjak’ serege. Közöttök tsak eggy van, a’ ki felé hajlik, ’s további együtt létek alatt sok hasonlatosságot talál a’ maga és az Ifjú’ characterében; még senkiért sem érzette azt a’ mit érette. Az Ifjú eggy bátortalan, de égő tekintettel tudakozza tőlle ha szereti é? ’s eggy lassú kéz-szorítás, felel kérdésére. Nem sokára más Ifjú jő hozzá. Az első semmivel sem utóbb ennél, de a’ Leány még-is a’ másodiknak első látásában eggy titkos borzadást, eggy név nélkűl való kívánságot, érdeklést érez a’ második eránt. Első tekintetekben érzik mindketten, hogy egymásért vannak teremtve. Eggy titkos, egészen esméretlen szózat mondja a’ Leánynak, hogy ez az, a’ ki néki mindene lessz, a’ ki minden kívánságait bé-tellyesíti. Az ő tekintetin függ egészen. Üt az óra; – ’s öszve-szorított ajak, a’ leg-forróbb ölelés köti-meg a’ szövetséget. Nevezheted é állhatatlannak? Nem vólt a’ szerelem a’ mit az elsőért érzett; az tsak character’ hasonlatossága, ’s barátság vólt. Még eggy Ifjú eránt sem érzette vólt azt, ’s onnan gondolta hogy őtet szereti. De most jöve-elő az igazi, a’ kihez őtet meg-győzhetetlen rándítás vonta, a’ ki szívének fele vólt. Rá talált erre, ki-mondhatatlanúl szerette őtet, ’s örökké tartott szerelme. Ha az első őtet későbben kezdette vólna esmerni, barátnéja lett vólna ugyan, a’ mint ezután is az marad: de szerelem, igaz szerelem, – az a’ szerelem, a’ melly mindent meg-halad, az a’ szerelem nem vólt a’ mit érette érzett, ’s érezhetett.

Mikor gyakorta a’ Béts útzáin vagy az Augartenben a’ tolongó sokaságban körűl-tekintem magam’, ’s őltözetekben, ’s magok’ viseletekben azt a’ külömböző tónust nézem, azt kérdem magamtól ha ébren vagyok é? ’s mikor belljebb tekintek, ’s a’ sok melj-tsillag ’s hertzegi bársony alatt az embert keresem, – a’ Mantzi karjai közzé kivánkozom-vissza, el-tsömörlöm a’ Világtól, ’s az esméretlen tsendes otthon-űlés kedvesebb előttem a’ nagy-világ’ ragyogó fényességénél. El-múltak azok az idők, a’ mellyben gyönyörködve néztem vólna a’ pántlikát nyakamon. De a’ nyomorúság tanít-meg bennünket magunkat betsülni; ’s minthogy ez a’ szív egészen el-szokott elmélkedni, arra tanít, hogy a’ pompás Paloták helyjett főld-kalibákba kivánkozzam.

El kell innen mennem. Egésségem igen gyenge, ’s eggy Assembléeból más Assembléeba menni, ’s örökös kerengésben kerengeni, ’s mindenik alatt álmosan ásítani – itt kell hagynom Bétset, édes Marosym, mert ez a’ tsalfa öröm’ özöne nem tőltheti-bé szívem’ hízakját.

Szakassza-félben vádjait, Nagyságod, azért, hogy bútsúzás nélkűl jöttem-el. Életünk, nyugodalmunk kívánta azt. Mind ketten ollyan betegség alatt nyögünk, a’ mellyben a’ hevesebb meg-indúlás méreggé vált vólna. Ez vólt az igazi oka, hogy el-jövetelem előtt Tornára nem mentem. – Higgye-el Nagyságod, egyedűl ez vólt. El-hagyom Budát, el-hagyom kedves Hazámat is, ’s Olasz-ország felé sietek, mert életem soha sem vólt kéttségesebb. Rettegés nélkűl, sőt egészen el-készűlve – egész resignatióval várom ki-menetelét. Esmerem a’ Világot; éltem benne; kostoltam gyönyörűségeit, ’s a’ leg-keservesebb, ’s leg-irtóztatóbb kínjait szenyvedtem. Ha majd le-gördűl a’ kárpit, lessz é okom panaszolkodni, hogy actióm rövid vólt? – Magam választottam é azt? Ne sírjon Nagysád! – meg találnám hallani könnyeinek húllását, ’s én is sírnék. Tsak eggy kívánságom van hátra magamra nézve; – tsendesen kívánnék meg-halni. Ne tagadja-meg tőllem ezt az eggy jótételt Nagysád, mellyet külömben meg-szűnés nélkűl kérek, ’s várok is az Egektől. Nem átkozná é Nagysád azt a’ Fejedelmet, a’ ki eggy szegény ember’ kis vagyonját a’ maga fél óráig tartó kedvének kegyetlenűl áldozná fel? Ha Nagysád magát epesztő bánatjának ereszti továbbat is, ugyan arra az állapotra jut, a’ mellyben én vagyok. Majd ha által-szunnyadok a’ halál’ mezejére, az a’ gondolat, hogy Nagysád még él a’ Világnak, kedves altató-dalom lessz. Én öntöttem mérget a’ Nagysád italába. Tolvaj vagyok, – mert eggy tiszteletet érdemlő Öregnek, a’ kinek olly sokkal tartoztam, leg-betsesebb kintsét rablottam-el; nyugodalmát reménységgel tellyes Leányának. Az Istenért kérem Nagysádat, tsinálja azt, hogy utolsó lehelletem a’ Világot, a’ mellyben Nagyságodat találtam, még áldja. Tsendesedjen Nagysád, hagyja félben bánatját, külömben meg-átkozom azt az órát, a’ mellyben Nagyságodat leg-először láttam; meg-átkozom magamat. Mennyit vesztene a’ Világ a’ Nagysád halálával. Nagysád jól-tévő: – én is a’ vóltam. Nézzen engemet annak eggy darabig Nagysád. Igyekezzen rajta, hogy engemet meg-haladjon. Eggy virágos mező terjed-el Nagyságod előtt. Szedje-le azokat a’ virágokat, a’ mellyek magokat elejébe tolják. Mindég kedvesebbeknek fognak azok tetszeni, ’s idővel meg-látja Nagysád, hogy az életnek még sok esméretlen gyönyörűsége van. – Bukjon térdre Nagysád, ’s adjon hálát irígységet érdemlő állapotjáért. Nagysád még sok örömével élhet az életnek; – az én útam a’ temetőre vezet; az enyímen kóró terem. Eggynehányszor mondta azt nékem Nagysád hogy engem szeret – hogy enyím, egészen enyím. Nem vagyok é hát én azzal szabad, hogy a’ tulajdonomat bóldoggá tegyem? vádolhatni é engem ezért kegyetlenséggel? Nem, édes Therézem, a’ mint az igaz, hogy Mantzi után Nagysád az, a’ kit leg-inkább tisztelek, leg-inkább szeretek: igaz az, hogy a’ Nagysád bóldogságáért való kívánságim nem esmérnek határt. ’S mivel jutalmazza-meg nékem Nagysád ezt a’ szíves kívánságomat? – sírással? epedéssel? el-halással? Én szebb jutalmat érdemlek, ’s Nagysád nékem nem adhat szebbet, mintha magát vissaz-adja a’ Világnak, melly a’ Nagysád életét olly sok okokon kívánhatja. Hidje-el nékem Nagysád, hogy indúlatimnak zabolátlan futamodásokban is sokat küszködtem én ezekkel az okokkal; ’s most, minekutána nem engedvén nékik, enyészetemhez közelgetek, sokszor pirítom, vádolom érte magamat. Keserűvé teszi nékem a’ halál édességét, – homályossá a’ kedvesen el-tőltött életre vetett tekintetet. Érzem, most érzem igazán, hogy nem elég azt kényünkre el-aludni, – kényünkre el-vesztegetni. Sok az, a’ mivel a’ Világnak, az emberiségnek tartozunk, – ’s ezeknek a’ tartozásoknak, kötelességeknek el-mulasztása, láttatlan következéseket von századokra maga után. Eggyike ezeknek a’ kötelességeknek az, hogy Atyákká ’s Anyákká legyünk. Az el-epedésre hajlott Szerelmesekben egész generatio hal ki, – egész generatio Theréz! – ollyan gyermekek, a’ kik áldották vólna emlékezetünket, a’ kik sírunkra virágot hintettek vólna. Az illyen Vigasztalhatatlanok a’ következő Haza’ polgárit ölik-meg. – Érezze Nagyságod ezt az irtóztató igasságot egészen, borzadjon-el az elől a’ veszedelmes méljség elől, mellynek párkányján áll, ’s úgy lessz el-készűlve, a’ mint óhajtom. Báró R… szereti Nagysádat. Az ő szíve Nagyságodat bóldoggá fogja tehetni. Maga vallotta-meg azt Nagysád, hogy ha választani kellene valakit, ő lenne a’ Választott. E’szerint Theréz két három hónappal, melly a’ Nagysád bánatját nem ok nélkűl valónak declárálja, – ’s én Nagyságodra nézve halva leszek.

A’ Nagysád egéssége el-van rontsolva, de még nem kapott halálos sebet. Theréz! az Atyád, a’ ki a’ sírhoz közelget, részemen van. Theréz! halld-meg, mit mondok, – halld meg utolsó kívánságát szédelgő életemnek. – Az Atyád nyugodalma, az én nyugodalmam, ’s a’ szegény báró R… bóldogsága egyedül a’ te el-szánásodtól függ. Tedd őtet bóldoggá jobbodnak bírtoka által, ’s így osztán eggy kedvet találtt öreg’, eggy bóldoggá tett érdemes férj’; eggy meg-mentett ház-nép’ áldása légyen az a’ gyámol, a’ mellyre támaszkodom, mikor bóldogabb életre megyek-által.

Hólnap indulok; de nem a’ paraditsomi Itália felé, hanem arra a’ kősziklás kis határra, mellynek lakosai a’ leg-bóldogabb életet élik. Azt tudakozod, minek? – hogy borzasztó emlékezéssel járhassak azoknak sírhalmain, a’ kik szabadságokért örömmel öntötték-ki véreket, ’s meg akarván menteni Hazájokat, nem gondoltak a’ bilintsekkel. – – Hátha az éles levegő, ’s alkalmatlan útjai még meg-őlnek? Légyen! ha Hazámon kivűl kell meg-halnom, ez az a’ főld maga, mellynek gyomrába örömmel szállok-le.

Báró R… Tornára indúlt. Az ő tőlle való el-szakadás nagyon el-gyengített. Nállam itta-meg a’ reggeli kávét. Lovaink készen vártak. Meg akartuk fojtani könnyeinket, de eggyikünk’ sírása a’ másikáét fakasztgatja. A’ ház előtt némán öleltük-meg egymást, ’s kiki kotsija felé szaladt. Ő az úttzán le, én fel-felé indúltam. Az ő szívében kedves remény kezdett hajnallani; az enyímben setét éjfél vólt.

Az én könnyeim ki-száradtak, de ollyan szívszorulás, ollyan aggodalom szállott helyjébe, melly a’ sírásra fakadtt bánatnál keservesebb. – Isten tudja még mi lessz belőllem – egyszer tsak-ugyan végének kell lenni, ’s az a’ leg-enyhitőbb vigasztalás.

Bezzeg megint vólt eggy tsendes éjtszakám! Még tsupa tűz a’ homlokom! el-ijedek magamtól! Halld tsak álmomat. Azt álmodtam hogy Tornán vagyok a’ kerti-szobában. Theréz a’ menyegzői óltárnál várta kezemet és szívemet. A’ körülöttem állók nyughatatlankodva suttogtak késedelmeskedésemen. Mantzi szépségének tellyességében állott előttem ’s tartóztatott. Én el-merűlve andalodtam-el kedvemre tőltött bóldog óráim’ szemlélgetésiben. Valami sírás, jajgatás vert-ki végre andalodásomból. Fel-vetettem szememet, ’s láttam, hogy Theréz sírva tépte szép hajaiból apró virágjait. El-borzadtam sírásától, ’s sírva vetettem magamat karjai közé. – Jer Theréz! mondám, vedd-el ezt a’ kezet, ’s botsásson áldást ’s bóldog napokat rád az Isten. Az eskető Pap az Óltárhoz lépett, ’s el-kezdtea tzeremóniát. Öszve-tett kézzel emelkedtek-fel mindnyájan az Ég felé. Valami sírás támadt hirtelen oda ki, ’s jobban jobban hallatszott. A’ Pap félben-szakasztotta az esketést. A’ Nézők ki-szaladtak, ’s Mantzi tolakodva jött-bé az ajtón, – sápadtan, tépett hajjal, fekete gyász-öltözetben jött-bé, ’s ki kapta a’ Theréz kezét jobbomból. Állj-félre – mondá – állj félre; Szent-Pétery meg-hólt, ’s ő az enyím. Az öreg Gróff elő-szaladt, által-ölelte Therézt, a’ ki úgy reszketett mint a’ kis bárány a’ hidegen. Mantzi el-lankadva ájult-el. Ki-vitték. Én fel-költem, mintha az Isten sententiázott vólna meg. Az el-tsüggedés úgy leskelődött utánam, mint az úton-járó gyilkos. Theréz megint fel-eszmélkedett, rajtam tartózkodott, ’s fen-szóval sírt. Végezze-el az Úr, mondám a’ magán kívűl lévő Papnak. Theréz néki eresztette magát a’ Szerelem édes érdeklésének, de nékem azok ollyanok vóltak, mint a’ mardosó ír a’ véres sebben. Új lárma vert-fel ölelésünkből. Felé szaladtam. – Mindjárt meg-hal, – mindjárt meg-hal! – kiálta eggy szózat! Én le-rogytam, de megint fel-vántzorogtam, ’s abba a’ szobába mentem, a’ mellybe Mantzit vitték. Az én háló szobám vólt az. Isten! halva találtam őtet. – Irtóztató vólt száj-rándítása. – Utolsó szava: Bácsmegyey! vólt, monda könnyezve ’s méljen sohajtva eggy fiatal Leány. Kegyetlen, mondám, miért mondod te ezt? – Meg-hidegedett Mantzimra vetettem magamat. – Még most is szép vólt ő. – Lassan szivárgottak könnyeim, – mindenikében az ő képe festődött, ’s el-repűlt bóldogságom’ emlékezete, ’s így sírtam jobban-jobban, míg sokára fel-ébredtem.

Isten! oda vagyok! – Eggy Stafétát kaptam, hogy a’ Bátyám veszedelmesen beteg. – Ó Marosy! miért esküdt-öszve ellenem minden nyomorúság? nem elég lett vólna é a’ Mantzi el-hagyása meg-érlelésemre? – Éjjel nappal repűlök hozzá, ’s – bár nálla találhatnálak tégedet és Klárit.

Tehát haszontalan hízelkedtem magamnak azzal, hogy tégedet itt talállak? Pedig e’ vólt vólna a’ leg kedvesebb jutalma fáradságos vissza-jövetelemnek. Ó Marosy! hát ha soha sem látlak többé – úgy tetszik hogy előre érzem azt.

Ollyan tikkadtan, ollyan el-gyengűlve érkeztem ide, hogy Endrédybe kellett kapaszkodnom, mikor a’ Bátyámhoz bé-léptem. Ő szegény szint úgy ijedt-el rajtam, mint én az ő el-fogyott sápadt képén. Nem lehet ki-beszéllni mitsoda el-gyengüléssel fogadott. Lassanként gyűltek-meg könnyei, meg-fogta kezemet, ’s minden, a’ mit mondhatott ez a’ két sokat jelentő szó vólt: Szegény Ötsém! Én el-fakadtam sírva, ’s látván, hogy ez az el-hevűlés néki ártalmára lehet, olly szín alatt, hogy igen gyenge ’s álmos vagyok, tsak hamar magában hagytam.

Harmadnap ólta megint rosszabbúl van, ’s én attól tartok, hogy hirtelen guta-ütés járúl hozzá. A’ mit emberi segedelemtől kivánni lehet, azt mind én, mind a’ Doctor el-követjük, tudod: de félek még is hogy utánna gyászt hordok.

Meg van! – Értessz Édesem, ’s ne kívánd hogy azt el-mondjam! – Ah, a’ leg-érdemesebb, leg-jobb – ó mitsoda erőtlen expressio annak a’ ki-fejezésére, a’ mit ő érdemel – a’ Testvére az Atyámnak már nem él. Ma sokkal jobban látszott lenni, fel-kőlt, ’s fel ’s alá járt szobájában, – ’s én nem tartván semmitől, a’ szobámba jövök, ’s néked kezdek írni, hát egyszerre sikóltást hallok, fel-ugrom, hozzá szaladok, ’s Isten! – a’ leg-erőssebb guta egyszerre ütötte-meg, ’s abban a’ szempillantásban oda lett. – Én már halva találtam, minden igyekezetünk haszontalan vólt. Kéntelen vóltam érezni, hogy jobb kezéből, mellyet én tartottam, miképpen hűlt-ki az élet’ melege. Ájúlva dűltem-el, ’s magamon kívűl vóltam mikor a’ szobámba vittek.^*

Tsókold az én kedves Klárimat. Maradj mellette, én mindent jó rendbe szedek. Az egész Város sír. Ha engemet a’ kesergés veszen-elő, az embereimre tekintek, ’s mikor látom mint sírnak magokban, egészen meg könnyebbűlök. Ne keseregjetek halálán – leg-alább igyekezzetek rajta, hogy enyhűlést vehessetek. Ne háborítsuk-fel tsendes nyugodalmát meg-hólt Szentünknek indúlatos sírásunkkal!

Már a’ földben van, Édesem! – ’s én egészen meg vagyok könnyebbedve! Keserves vólt temetése. A’ gyermekek leg-elől mentek, a’ Pap pedig nyomban utánnok. A’ Pap után a’ halotti szekér, én és Endrédy, ’s úgy osztán a’ sok parasztok feleségestűl. Az éjtszaka világos vólt. Tellyesen fénylett-le a’ Hóld a’ tiszta Égről. Én mélj bánatban vóltam mind addig, míg az égő fáklyákat a’ sír körűl meg nem láttam, ’s az ott állók’ suttogása magamhoz nem hozott. Mikor így a’ Templom’ kerítésén bé-léptünk, körűltem egyszerre el tsendesedett minden, ’s az egész Természet, mintha várt vólna valamit, el-hallgatott, ’s a’ halotti-harang meg-kondúlt, – ’s minden imádkozni kezdett, ’s a’ körűllöttem állók fel-jajdúlása, ’s szánakozó sohajtások a’ leg-tzifrább halotti orátióknál igazabb dítséretjeivé lettek a’ szegény Bátyámnak, – ’s nyóltz élttes Városi Lakos a’ többi közzűl ki-állott, ’s a’ koporsót a’ Szekérről le-emelte – egészen el-fagyott szívem, ’s eggy közel álló sír-kőre kellett le-űlnöm. De a’ mikor a’ szekérről a’ sírhoz vitték, a’ kötelet rá vetették, koporsója szemem elől lassan lassan el-tűnt, ’s az eddig el-fojtott bánat egyszerre jajgatássá fakadt, ’s az én szívem is el-lágyúlt, ’s könnyeim tsorgani kezdettek. Fel-kőltem, áldást könyörögtem sírjára ennek a’ kegyesnek, ’s tovább botorkáztam. A’ Városi Tanáts mind körűl állotta kotsimat. A’ mint közel vóltam hozzá, ketteje az öregebbeknek felém jött, ’s ezt mondta: Az Isten tartsa-meg már most mindnyájunknak örömére az Urat, ezt kivánjuk szívesen. – Az Isten tartsa-meg! – monda az egész sereg. Szívem meg-tőlt. Meg-szorítottam a’ kezét ennek a’ jó Öregnek, fel-űltem, ’s a’ leg-keservesebb aggódás alatt mentem haza felé.

Ha most enyím lett vólna Mantzi, együtt szenyvedte vólna velem a’ fájdalmat, ’s én tsak félig érzettem vólna terhét. Ha a’ kertben sétálok fel ’s alá, vagy ha a’ közel fekvő erdőben a’ Bátyám’ emlékezete rám rohan, ’s annyira el-nyom, hogy ki kell pihennem magam’; – ha szobáimon végig megyek, ’s ablakomról az alattam fekvő mezőket látom, ’s el-gondolom, hogy ez most enyím, vagy ha a’ Városon keresztűl-megyek, ’s a’ Lakosok szíves bátorsággal süveget vesznek, ’s a’ kitsinyeket hozzám kűldik, ’s vélek kezet tsókoltatnak, – e’ jut mindég eszembe: bezzeg ha karjaid közt vólna most Mantzi! – El-tévedek ebben a’ haszontalan kivánságban. Ezer kedves tekintetek tsalogatják beteg képzelődésemet, el-alszom, ’s ha fel-ébredek álmaimból, újjobban érzem bóldogtalanságomat, ’s bé-fogom szememet, hogy azt a’ sok szépet, a’ mi minden felől körűl-vészen, ne láthassam.

Nékem úgy tetszik Barátom, hogy nemsokára által-esem szenyvedésimen. Itt a’ hideg ősz; ’s ha a’ fáról eggy harasztot látok le-esni, úgy tetszik mintha az életnek eggy erejét veszteném-el, – ’s nem mondhatom ki millyen kedves nékem ez a’ vélekedés. Be új, meg-lepő gondolat ez: a’ szélen állok. – Ha a’ tavasz megint itt lessz, ’s a’ főldre virágot ’s új életet önt, tsendes álmot alszom a’ sírban. Akkor édes Marosym, akkor közelíts a’ Bóldoggá-lett’ tetemihez, ’s jusson eszedbe, hogy én el-keseredésedet előre-érzettem, ’s eggy kedves tavaszi szellőtske fújja-el könny-tseppedet, hogy azt Klári meg ne lássa, ha hozzá vissza-mégy, ’s karjai közzé dűlsz. Te nem sokára Atya lészesz. – Ha fiú lessz az, Marosy, a’ kit néked a’ te Klárid szűl, nevemet add néki. Hadd hordja azt, de ne keresztemet. Ha el-nézem, mennyit kellett szenyvednem míg ide jutottam, azt kell mondanom, nehéz az út a’ halálig. Bár többször vólnának az emberek haldoklók körül, úgy nem lennének ollyan érzéketlenek, ollyan kemény szívűk. Igy magokat tsalják-meg, le-vetkezik az emberi szelídséget, hogy azt az eggy két esztendőt, a’ mellyre még számot tartanak, kényes bővségben tőlthessék-el; ’s akkor látják mikor a’ sírhoz jutnak, hogy szegények. Nints semmijek, a’ mit el-vihessenek magokkal, – nints meleg szívek.

Endrédy azt tanátsolja hogy menjek hozzátok. Itt minden halotti gondolatokkal tőlt-meg. A’ Doctor is nagyon javalja ezt a’ szándékot; ’s már rá vettek, hogy szavokat fogadom.

Engemet semmi sem keserít-el inkább, mint a’ Pápista temetés. Mikor az Osculaminit kezdik-el, ’s a’ koporsó körűl a’ tömjén úgy emelkedik mint valami felhő, egyszerre fogódik-el a’ szív, ’s egészen érzi azt a’ bánatot, a’ melly a’ halotti felekezeten fekszik. Ma a’ Kávé-házból néztem eggy Tanúló’ temetését. Eggynehány Tiszt abban hagyta a’ Biliárdot, ki-tekintett, de tsak hamar megint hozzá fogott a’ játékhoz, ’s nevette a’ Processiót. Semmit sem útálok jobban mint mikor vala’ ki az Isteni-tisztelet’ tzeremoniái felett satyrizál. Nem akartam hallgatni ezt a’ haszontalan hánytatást, ’s éppen ki-felé indúltam, midőn eggy fiatal ember magánossan űlve, könnyeit törölgetve, szemembe tünt. Meg-indúltam látásán. Nem mentem-el, ’s alkalmatosságot kerestem a’ véle való beszélgetésre. Úgy látszik hogy szegény és szenyved. Ebédre hívtam, ’s meg-ígérkezett. Reménylem, hogy tudósíthatlak állapotjáról.

Jászai, ez a’ neve az Ifjúnak, el-beszéllte minden titkát. Ő szeret, még pedig – szerentsétlenűl. Eggy Lyányt szeret, a’ kit Atyja Klastromba zárt. De meg-érdemli é az Úr kedvese, kérdém, ezeket a’ könnyeket? Nem szóllott rá semmit, hanem eggy Levelet vont-ki meljéről, mellyet a’ sokszori el-ázás miatt már alig lehet olvasni. Ide zárom azt, mert le-irattam. Be bóldog volnék ha segíthetnék rajta!

ERZSUS JÁSZAIHOZ.

Ez a’ Levél édes Lajosom! leg-utolsó levelem hozzád. Egynehány nap alatt meg kell tennem azt az esküvést, a’ melly tőlled végképpen el-szakaszt. Édesem! mi egymást ollyan híven, ollyan tisztán szerettük, ’s mégis ímé el van tépve az a’ kötél, a’ mellyel bennünket a’ Szerelem öszve-kötött, – ’s önnön azon kéz által van el-tépve, a’ melly belénk nyomta azt az érzést, melly most olly nyomorúlttakká teszen. – Isten! irgalmas Isten! engedj-meg zúgolódásomnak; a’ természet, a’ viaskodó, magával nem bíró természet szava tolta azt ki. Nemsokára néked lészek szentelve, akkor meg-szűnés nélkűl fogok könyörgeni botsánatért, néked fogom áldozni magam, hogy méltónak tartsál bé-venni abba az Országba, a’ hol az űldözött, el-szaggatott Szerelem nem jajgat. Ott édes Jászaim, ott várlak én majd tégedet, koszorút fűzök néked el nem hervadható virágokból, ’s fel-ékesítlek véle, majd ha bé-jösz az élet kapuján, tégedet szelíd Szenyvedőt, a’ ki a’ halált, a’ meg-szabadítóját, olly békével várta, ’s terhét tsendes nyögéssel viselte. Szenyvedj békével édes Jászaim! Jöjj gyakran Templomunkba, szent Ariákat éneklek majd, ’s örvendezve éneklek, hogy majd vége lessz szenyvedéseinknek. Az a’ vigasztalás, a’ melly engem enyhít, a’ te szívedbe hat-által. Mindjárt el-fogy a’ Papirosom. Mit mondjak néked, Szívem egészen – ah haszontalan mesterkedem. – – Ha el-felejtheted Erzsusodat, felejtsd-el. Az Istennek szentelt Lyányka nem tiéd többet. – De nem vólt é a’ mi szeretetünk mindég szent? mindég tiszta? Tsináld azt, a’ mit a’ Vallás, és az okosság hágy. – Te enyím – örökké enyím vagy. Tekints az Égre, ott – ott meg látjuk, meg-öleljük egymást.

Minden tagom reszketett, mikor Jászai bé-lépett hozzám. Nem hagytam néki nyugtot, valamíg az Erzsus vezeték-nevét meg nem mondotta, ’s mindent elimbe nem adott. Azt vetette hozzá, hogyha jobb fizetése vólna, tudja bizonyosan, hogy Szűléitől meg-nyerhetné; de most mint Cancellista, rá számot nem tarthat. Egyszerre fejtette-ki ekkor magát előttem az a’ Planum, melly eddig homályosan forgott előttem. Bé-fogták Lovaimat; én Jászait a’ kávé-házba küldöttem, hogy akármeddig múlatok, ott várjon-bé, én pedig az Erzsus Szűléihez mentem. Az Apját a’ bóltban találtam, ’s minthogy Jászaitól meg-értettem, hogy ő fösvény ember, azon áron fizettem mindent, pedig sokat vásárlottam, a’ mint tartotta; ’s ekkor alkalmatosságot kerestem az erszényemet, melly teli vólt, szemébe önteni. A’ teli erszény meg-lágyította szívét, ’s tiszteletet támasztott benne erántam. Hosszú vólna elő-beszélleni, miként jutottam oda a’ hová igyekeztem; elég az, hogy Erzsusnak engedelmet adott arra, hogy bizonyos kötések alatt Jászaihoz menjen. Nem hagytam félben a’ dolgot; fel-vettem őtet kotsimra, ’s a’ Klastrom felé vettük az útat. Az Apátzák nem tudták, mit itéljenek váratlan meg-jelenésünkről, de én azalatt, míg a’ Klastromhoz jutottunk, meg-tanítottam az Erzsus Atyját, magát miként viselje. Elő-hívattuk Erzsust. Rosszúl van; felelének az Apátzák. Jöjjön-elő, mondám, ha haldoklik is; mert vettem észre mit akarnak; ha pedig elő nem jő, az Érsekhez megyek mindjárt, hogy küldjön Orvost, ’s nézesse-meg. – Kevés idő múlva elő-jött Erzsus. Ó igazán rosszúl vólt; de nem ollyan nagyon, a’ mint mondották. El-ijedt, mikor meg-látott, mert azt gondolta, hogy az Atyja új Kérőt hoz hozzá. Én azt vettem észre, ’s meg-szóllítottam. Ne féljen, mondám édes Erzsusom; a’ Jászai barátja nem akarja szerentsétlenségét. Én ki-nyertem Atyja Urától, hogy ha magának tetszik itthagyhatja a’ Klastromot. Éljen az alkalmatossággal, ’s bízza az Isteni gondviselésre magát. Mennyei ártatlan öröm mosolygott bágyadtt tekintetéből, ’s eggy székre dűlt-el gyengesége miatt. Az alatt, míg fel-élesztgettük, bé-lépett a’ Fejedelem Asszony. Eleibe-terjesztettem az Erzsi Atyja akaratját, ’s vissza kívántam Erzsit. Az, a’ mit gondoltam bé-teljesedett. Ezer akadályokat hordott-elő kívánságom’ hátráltatására. Meg-bosszankodtam, ’s egyenesen az Érsekhez mentem. Szerentsém vala mindjárt bé-botsáttatni. Kegyesen hallgatta-ki kívánságomat. Szelíd tekintetei egészen fel-bátorítottak. Okát kívánta tudni miért vettem a’ dolgot ollyan nagyon szívemre? Meg-vallottam azt. El-lágyúlva szorította-meg kezemet. Az illyen nemes tselekedet jutalmat érdemel; monda a’ leg-kegyesebb hanggal. Elő-hívatom Szüléit mindjárt, ’s arra veszem őket, hogy a’ Leányt illendőképpen ki-készíttsék. Én tudtára adtam, hogy az Atyja a’ külső szobába’ van. Parantsolt hogy az Anyját is hívják-elő; ’s ha itt lessz, mind kettőjöket botsássák-bé. Nem sokára bé-jött az inas, ’s bé-jelentette mind kettőjöket. Ó be sokszor kivántam nyakába rohanni, midőn ezeknek mennyei szelídséggel terjesztette elikbe az atyják kötelességeit. Az öregek mind ketten sírtak. Nagy summát ajánlottak Lyányoknak eddig szenyvedett meg-bántásokért: de az Érsek gondolatlan igéreteket nem vette-el, hanem tsak azt kívánta, hogy a’ Lyányokat illendően ki-készítsék, és addig míg Jászainak szolgálatot adhat, mind kettőjöknek el-tartások felől gondoskodjanak. Térdre akartak bukni előtte; de nem engedte. Alig tudtam eggy helyben állani. – Meg-engedjen az Úr, hogy ennek a’ párnak bóldogitásában az Úrral osztozom, monda. Tsengetett. A’ Secretárius azzal a’ jelentéssel jött-bé, hogy a’ Fejedelem Asszonynak tudtára van adva, hogy Erzsit haza eressze. Menjen, monda ez a’ tiszteltt Úr, hozza-el Erzsit, a’ rendelések meg-vannak téve, ’s az én áldásom késérje az Urat! – Forró könnyem kezére tseppent. Érzette ő betsét ennek a’ tseppnek; ’s el-váltunk. Erzsi meg-nem tudta magyarázni Szűléinek bé-lépését. Szép contrast vólt azt nézni, hogy az ártatlanságnak belső érzésétől bátoríttatván karjait miként terjesztette Szűlei eránt; – ezek pedig lelki esméretek vádja alatt előtte úgy állottak, mint eggy Szent előtt, ’s Lyányoknak tsókjait meg nem érdemlett kegyelem gyanánt nézték. Felém is közelgetett Erzsi, de én elejét vettem köszöngetésének, ’s siettettem az el-menést.

Azonban Jászait titkon az Erzsi Szűléihez hívattam. Ezek nem tudták mit tsináljanak, ’s az ablakba vonták magokat. Erzsi eggy szegletben sírt. Én eggy asztalkára támaszkodtam. Jászai bé-lép, meg-látja Erzsit, ’s míg észre vettem, lábaimhoz vetette magát. Fizesse-meg az Isten! kiálta, ’s nem szóllhatott többet. Fel-akarom emelni, ’s Erzsi ölembe dűl. Az Isten fizesse-meg ezerszer! monda sírva, sokszor egymás után. – Nem írhatok tovább. Szenttebb ez a’ scena, ez az érzés, mint-sem, hogy ki-mondhassa az ember. Ki-szöktem tőllök, ’s egyenesen az Érsekhez mentem engedelemért, hogy még akkor nap’ lakó-házokban meg-eskettethessenek. Szerentsém vólt ezt is meg-nyerni tőlle, ’s én vóltam az, a’ ki őket a’ Pap elibe vezettem. De mihelyt az esketésnek vége vólt, mindjárt el-szöktem megint, mert hólnap viradatkor indúlok. Hogy hirtelen el-jövetelemet balra ne magyarázzák, eggy kártyára ezt írtam: Engedjetek-meg sietésemnek. Nékem menni kell. A’ mai nap ki-fogyhatatlan forrása légyen örömötöknek. Éljetek szerentsésen. Ehhez eggy kis lakadalmi ajándékot tettem, ’s nem mondhatom ki, millyen örömöm vólt rajta. Álmos vagyok, de nem úgy mint egyébkor; ma bizonyosan jól alszom, mert már régen nem kóstoltam a’ könnyű álom’ édességét. Ó Édesem, be széppé teheti az ember az életét, ha tehettségét nyomorúlt társainak enyhítésekre terjeszti! – Aludj tsendesen Klárid’ karjai közt, – én eggy szép tselekedet’ érzésében alszom-el.

Oda minden reménységünk! Eggy váratlan történet egészen fel-forgatta azt. A’ mi szegény Bácsmegyeynk tegnapi szép tselekedetén annyíra örűlt, ollyan víg vólt, hogy én tökélletes helyre állást reménylettem, ’s ímé a’ leg-szerentsétlenebb vége lett. Tegnap mint-egy tíz óra tájban Dorogra értünk, ’s új lovakat hagytunk fogatni. A’ Posta lovak kinn vóltak, ’s kéntelenek valánk le-szállani, míg a’ mezőről meg-érkeznek. Bácsmegyey ezt a’ várakozást nehezen szenyvedte, ’s víg kedve egészen el-változott. Semmi sem tudta helyre hozni előbbeni kedvét, ’s békételenkedve járt fel ’s alá a’ szobában. Tsak a’ Posta-Mester két gyermekei nevettették-meg néha ártatlan egyűgyűségekkel. A’ kissebbiknek gyermeki ostobaságán nevettünk éppen, midőn a’ ház előtt, eggy Posta lovas kotsi állott-meg: Én az ablakhoz szaladtam, ’s – el-gondolhatod é mint ijedtem-el, midőn a’ kotsiból Szent-Péteryt Feleségestűl láttam ki-szállani. Nem tudtam mit tsináljak. Bácsmegyey azt tudakozta tőllem, ha nem esmérem é, ki-jött? ’s abban a’ pillantásban lépett-bé Szent-Péteryné Férjestűl. Hirtelen öröm, meg-ütközés, ’s ijedség szállott egyszerre képeinkre. Mantzi el-ijedt, ’s vissza-akart térni; a’ mi szegény Barátunk pedig meg nem mozdúlva ült székén. Annyira ki vólt forgatva sarkából, hogy fel nem tudott kelni. Utóljára a’ Szent-Pétery könnyei által el-lágyúlt, ’s ő is sírt. Jer, édes Mantzim! monda Szent-Pétery, köszönd Bácsmegyeynek az én bóldogságomat, – én nem köszönhetem. Köszönd néki, ő engemet alatsonyságomból fényességre hozott; – nálla nélkűl nem vólnál enyím! – Bácsmegyey értette ennek erejét. Kémélj-meg, ah! kémélj-meg, monda; – eleget szenyvedtem, engedj tsendesen meg-halni. – Szent-Pétery el-ijedt hangjától, rá tekintett, ’s látta a’ nagy változást; nem az ép Ifjat többé, hanem a’ bánat ’s epedés’ áldozatját látta benne; ki-száradva, el-fogyva egészen. – El-borzadt látásától. Az Istenért! Bácsmegyey, kiálta el-ijedve, mi bajod? Bácsmegyey le-űlt, ’s nem vette észre, hogy véle által-ellenben, ugyan abban a’ gondolkodó situátióban ül Mantzi is. Nem felele semmit. Lelke nem bírta nehéz terhe’ súlyját.^* Mantzi sírni kezdett. Az ő sírása magához hozta Bácsmegyeyt. Széllyel-nézett, ’s a’ mint közel látta, el-felejtette magát, felé szaladt, ’s által-ölelte. A’ Szerelem erőt adott néki. Mantzi! monda, te sírsz? miattam sírsz? – Ó Mantzi, véremmel érdemlettem én azt! Köszönöm hogy sírsz! hadd öleljelek, hadd tsókoljalak-meg, hadd szorítsalak erre az éretted dobogó szívre! – Mantzi, mármost nem az a’ mindenen el-sikló Leány, (mert hevét a’ házassági élet’ gondjai nagy mértékben el-óltották) – nyugtan feküdt karjai közt, míg végre a’ meg-vetett Szerelem emlékezete ájúlásba ejtette. Szent-Pétery magán kívűl vólt. Homályos sejdítését, hogy Bácsmegyey a’ Feleségével szerelemben vólt, most világosságra látta lépni. Nem állhatott tovább; kéntelen vólt az ablakhoz támaszkodni; Szegény Felesége el-sáppadva dűlt-el a’ Bácsmegyey karjai közt, mintha a’ halálhoz közelgetett vólna. – Ő érzette hideg reszketését, ’s sikóltott. Szent-Pétery nem vólt a’ szobában. Bácsmegyey térdre bukott előtte, ’s úgy tartotta néki a’ szagló vizet. Sokára magához tért. A’ Bácsmegyey szeme örömmel tőlt-meg, – de mikor a’ Mantziéből könnyeket látott folyni, kedve a’ leg-keservesebb bánattá változott. Mantzi! te sírsz? kérdé a’ leg-hevesebb Szerelem’ tekintetével ’s hangjával, – sírsz? Tehát már ebben az életben el vagy tőllem rabolva; de Mantzi, még eggy, még eggy más élet jő, – ’s eggy fel-ébredés nékem vissza-ád! – Sándor, a’ Mantzi időssebb fia, a’ ki egy-szerre vesztette-el minden kedvét, fel-állott a’ szék’ lábára, ’s kis kezével törőlgette Anyja könnyeit. Ez a’ gyermeki szeretet egészen le-verte Bácsmegyeyt. – Érzette nyomorúsága’ nagy vóltát. Isten! így kiálta fel, millyen nyomorúltt vagyok én! ’s új özön szakadt szemeiből. A’ Mantzi ölébe hajtotta-le fejét, ’s fúldokolva sírt. A’ kotsis el-készűlt, ’s meg-fújta a’ kürtöt. Bácsmegyey! mondám, ideje, hogy menjünk. Merően nézett szemembe. Még tsorgottak könnyei. Mantzi keszkenőjébe rejtette ábrázatját. Ki-akarta azt^* venni kezéből, de én rátekintettem, ’s abban hagyta. Belém fogózott, mert lábai nem bírták. – Szent-Pétery! monda el-fojtódva, Szent-Pétery! tedd bóldoggá Mantzit; attól függ életem. – Mantzi meg-hallotta azt, ’s fel-eszmélkedett mint valami mély álomból. Bácsmegyey megint felé akart menni, de én erőssen tartottam, ’s kértem, hogy kémélje-meg magát, ’s menjünk. – Jól mondod, felele, édes Endrédym, menjünk. – Feléjek fordúlt, ’s a’ mint ki-sírtt szemeket meg-látta, az Égre nézett-fel. Úgy tetszett, mintha valamit akart vólna mondani, de nem szóllhatott. Én intettem néki, hogy menjünk. Még egyszer tekintett rájok, ’s eggy ollyan expressióval, a’ mellyet ki nem mondhatok, vett tőllök butsút. Ezzel bé-fogta szemét, hogy semmit se láthasson, ’s ki-jött a’ szobából. – Én ki-beszéllhetetlen félelemben vóltam, ’s nem is ok nélkűl. Az úton nem szóllott semmit, noha egynehányszor szóllottam hozzá; ’s ábrázatja tsupa tűz vólt. Későn értünk-bé Budára, hol nem a’ maga házához, hanem a’ vízi Városon a’ Koronánál szállottunk-meg. Maga akarta ezt. – Mindjárt kűldöttem a’ Doctor után. Nem késett ugyan az, de Bácsmegyeyt, már a’ leg-hevesebb phántásiákban találta. Irtózom mondani, édes Marosym! – annyira jutott, hogy kéntelenek vóltunk meg-kötözni. A’ Doctor újabbi vér-hányástól tartott. – Tekintsünk félre, Édesem! a’ ki ezt nézheti, nem ember.

Most könnyebben érzi magát. Mihelyt magához jött, kért, hogy az egész dolgot néked adjam tudtodra. Kér általam, – eggy Meg-ditsőültt’ hangjával mondta ezt, – hogy miatta ne bánkódj, az ő kínjai majd el-múlnak. Erről magam is bizonyossá tészlek. – Útnak ne indulj miatta, mert ha meg-lát, oda lessz. – Én minden nap túdósítlak, mint van.

Ma éjjel aludt, de keveset, és nagy hánykodással. Reggel igen tsendesen vólt. Szíve még beteg korában is ollyan érzékeny mint egyébkor. Le-hozatta a’ Várból a’ te képedet, és a’ Feleségedét, ’s az ágya elibe tétette. – Írd meg nékik, monda nékem, hogy most meg nem köszönhetem szereteteket; de lessz ollyan idő, a’ mellyben meg-köszönöm.

Rendbe hozta mindenét; egyéb aránt pedig resignálva van egészen, ’s tsendesen várja a’ meg-gyógyúlást, vagy halált.

Ma sokkal rosszabbúl van. Nem szóllhat, de szemei mindég teli vannak könnyel.

Meg van minden, édes Marosym! A’ mi kedves Bácsmegyeynk már nem él. A’ leg-irtóztatóbb phantásiából tért magához. Egészen el-erőtelenedve, de vígan várta az halált. Azt tudakozta minek harangoznak? Valaki haldoklik! felele eggy bóldogtalan tseléd. Isten! kiálta, hát nékem mikor fognak? Édes Endrédym, monda, köszöntsd ezerszer Mantzit, az én Kedves Húgomat, – az Urát, – az Isten áldása légyen rajtok – – mindnyájatokon! – és az enyím! – ’s a’ halál álma tsendesen vitte-által az örökkévalóság’ éjjelébe.

Accompagnirozni, accompagnement, olv. akkompanyirozni, akkompányman. Eggyik insturmentummal a’ másikat késérni.

Artista, Frantziáúl; Né etűl Künstler; Igy neveztetnek azok, a’ kik Poézist, Muzsikát, vagy Festést gyakorlanak.

Assemblée olv. asszamblé; estvéli eggyüvé-gyűlések.

Atmosphaera; gőzölgésből támadtt felhő.

Belletrista; Gyönyörködtető munkák Irója.

Capriol; eggy rendes fel, vagy óldalra ugrás.

Character; mint-eggy hívatalbéli tekintet.

Chéne olv. sén, frantziáúl lántz. Tántz-nevezet.

Chorál. Templomi muzsika.

Concert; azok az estvéli öszve-gyűlekezések, mellyeken muzsika tartatik.

Contrast, szembe tűnő külömbség.

Cosmopolíta; Világ-lakosa.

Delicatesse, az a’ nemes szemérem, midőn valaki készebb valamit el-tűrni, mint-sem hogy mást háborgasson.

Datail olvasd detajl; veleje a’ dolognak.

Dilettant; Festésben, Muzsikában, Poezisban gyönyörködő, és azt valamennyire gyakorló.

Elasticitás, dagasztó, élesztő, vissza-rugó erő.

Elysium; Örök tavasszal virágzó mezeje a’ bóldogságnak a’ Poéták Religiójok szerint.

Episóda; félre-tsapás; midőn valaki az egyenes útból ki-tér.

Epopoea; Vitézi ének, mint a’ Homérus Iliássa és Odüsseája; Virgilius Aeneisse.

Engogirozva, olvasd angazsírozva; előre le-kötelezve az ígéret által a’ tántzra.

Fortepiano, Clavier, Flügel, orgona forma; – flautravers (olvasd flotraver) és Oboa pedig síp és furulya nemű instrumentumok.

Harmonia; eggyüvé váltt kedves zengés.

Horizon; az a’ messziség, a’ meddig szemem el-láthat.

Indiscretio; vissza-élés a’ más jóságával.

Interessál, illet, érdekel, gyönyörködtet, magához vonsz; néha: közöm van hozzá.

Kauffmann Angelica. Eggy életben lévő nevezetes Festő. Ki-beszéllhetetlen lágyság van minden munkában, ’s még Vitézi is olly szelídek, olly gyávák, mint a’ bátortalan Leányok. A’ Bétsi Bellvedére két igen szép munkáját bírja, mellyért 900 aranyat vett.

Matróz; tengeri-hajós.

Marionette; dróton rángatott báb.

Model; az a’ forma, a’ miben valami öntetik.

Melpomene sarus játéka; Tragoedia.

Negligée olv. Neglizsé; pongyolaság, piperétlenség.

Originál; az a’ munka, a’ melly le-másoltatik; Cópia az Originál szerint másoltt kép.

Passage, olv. passzázse frantziáúl, szakassza valamelly muzsikai darabnak.

Piáno, gyengédeden; – forte harsogva.

Pult, az a’ támaszték, a’ mire a’ partiturák, vagy kóták tétetnek.

Raffinírozni; qualificálni, kényesebb ízlésre szoktatni.

Román; kőltött história.

Rondeau olv. rondó; karika. Tántz-nevzet.

Rúbens Péter Pál. Holland Festő, ’s Követje a’ Respublicának. Munkái nagy tűzzel, nagy mérészséggel vannak festve, mellyet sok darabjaiban etsétjének bátor rántogatásai, ’s a’ színeknek egymásba nem-mosott mázolása alkalmasint mutat. A’ Bétsi Bellvederben sok szép darabjai vannak, mellyek közt leg-nevezetesebb az a’ két Tábla, melly oda az Antverpiai Jésuita Szent Ferentz űzi az örödögöket. Tompa annak minden érzékenysége a’ ki abban a’ Rúbens bátor nagy Lelkét nem látja, ha soha sem vólt is Festő Akademiában; azt a’ nagy Lelket, a’ melly Iliásokat ír, ’s tsatákat ver.

Scena; eset; látása valaminek.

Situatió, helyheztetés, fekvés.

Spanyol Donna; Spanyol Fő-Asszonyság.

Skláv; lántzra vertt fogoly.

Sonnet; Ódaforma dal.

Solo olv. szóló; midőn tsak eggy muzsika, – Tutti, midőn mindenik szóll.

Sinfonía; Andante; Adagio olv. Menvetto, muzsikai darabok’ nevezetei. Staféta különös levéllel küldött siető Posta.

Sujet, olvasd Szuzset; frantziáúl tészen subjectumot. Jelenti a’ festés tárgyát.

Tábla; az, a’ mire valami festetik. Igy nevezte azt már a’ Görög Kébesz is Pínáxnak.

Theatrum, az az épület a’ mellyben Comoediak játszhatnak; Lozse pedig folyosói renden lévő űlés.

Tour olv. túr; el-fordúlás a’ tántzban.

Textus; a’ muzsika mellett éneklendő vers.

Vocale, éneki muzsika.

Édes álom é vagy Valóság a’ mit látok? – Budának útszáin nem az az el-asszonyosodott, el-puhúltt Nép tolong, mellyet még tavaly nap-paizsok alatt, le-vontt süvegekkel, fel-tornyozott hajjal, tarka strimfliben láttam sétálgatni; Hazám’ Anya-városában nem hallom többé úgy, mint ez előtt még kevéssel, tsak annak a’ Nemzetnek mormogását, a’ melly eránt Hamilcari idegenséget igyekeztek belénk önteni hanyatlásunkat előre-látott Atyáink: – ímé közelítő ló-kopogást hallok, a’ lobogó kalpag, a’ súgár kóltsag-toll, az idegen szabású hosszas tóga helyjett fel-őltött katonás sagum, a’ tsillámló széles kard, ’s tarsolyain vissza-nyert Koronánk’ képe vagy az őr-bagoly, a’ tárogató síp’ keserves emlékezetű hangja, a’ kard-tsörtetés, az ágaskodó lovak’ nyerítése …… Hazámnak kegyelmes Istenségei! mi ez illy hirtelen? illy véletlenűl? – Látom, látom ki-józanodunk részegűlttségünkből, ’s érzük hogy az az aqua tofana, mellyel némelly bóldogtalan udvari Tanátsos még el-felejthetetlen kegyességű Asszonyunk II-dik MÁRIA uralkodása alatt itatott, azt a’ tüzet, a’ mellyet ők veszedelmesnek tartottak, és a’ mellyel mi, – mi, eggy maroknyi Nép! – MARIÁNAK igazgatására ajánltt Hazánkat és egész Atyai örökségét annyi hatalmas Ellenkezők’ kezéből Európának bámúlására ki-ragadtuk, el-nem ólthatta; Látom, hogy Hazánkban sok viszontagságaink után végre fel-találtuk Hazánkat; hogy olly szemtelenűl már nem patzkázik rajtunk gazdákon az a’ bitang jövevény, kit a’ Duna salakos tajtékjával hányt-ki partjainkra, és a’ ki most balgatag bosszúságában igasságos örömünk’ gyúladozásait – (kitsoda az, a’ ki örökös fogságra kárhoztattván, ha a’ fel-szabadító kegyelem-levél el-érkezik, Munkátsnak fog-lyukaiból lassú tsendes lépéssel másszon-elő?) – vadságnak nevezi. Imé Férjfiaink ’s Asszonyaink el-hányták a’ kőltsönözött őltözetet; el-állottak a’ káros idegen szokásoktól; most már, nem úgy mint ez-előtt kevéssel, gyönyörködve beszéllnek azon a’ Nyelven, a’ mellyen Etele és Etelka beszélt, ’s nemes el-pirúlással vallják-meg, hogy meg-tsalódtak, midőn meg-romlott ízlések ennél a’ kedves hangzásúnál szebbnek tartotta azt a’ döröngő zordon Nyelvet, a’ melly semmire sem alkalmatossabb a’ despotai hideg parantsolásnál.

Ó ne háborítsa-fel senki bóldog el-ragadtatásomat hideg fagyos okoskodásaival; engedjen szabad folyamatot bóldog örvendezésemnek, ’s gyúlassza példám után szívét annak érzésére, a’ mit szívem érez! Tudom én, hogy a’ FORGÁCS MIKLÓSOK és TELEKY JÓZSEFEK tántoríthatatlan Hazafiak vóltak még akkor is, midőn rajtok Európai ruhát láttunk; tudom, hogy BALOG és SZILY bajusz nélkűl sem szóllhatnak meg-rettenhetetlenebbűl, mint ha orrok alól fél réfnyire nyúlna-le a’ szint-úgy Magyar, mint Spanyol, Német és Belga ’s Anglus bajusz; tudom, hogy ezek a’ külső jelenségek nem tsalhatatlan jelei annak, a’ mit mutatnak: de ki ne fakadozzon öröm-sikoltózásra, midőn el-rontsoltt, el-taposott Nemzetünk ismét fel-emeli a’ porból fejét, és vissza-vévén Nyelvét, ruháját és szokásait, az lesz, a’ mik ditső Eleink vóltak; az lesz, a’ miről ez-előtt fél-esztendővel a’ gyenge hit álmodni sem bátorkodott; eggy szabad Nemzet, – eggy tulajdon törvényeivel, nyelvvel, ruhával bíró Nemzet, – eggy olly Nemzet mellynek minden tagja fegyvert viselni született, és kész^* óltalmazója Hazájának és Királyjának.

Győztünk! ’s most látjuk, hogy, ha bár a’ borongós időkben rettegésünk nem vala is gyáva el-tsüggedés, tsak-ugyan haszontalan kérésekkel terheltük az Egeket, midőn azon esedeztünk, minek-előtte a’ mérték meg-tőlt, hogy szűnjenek-meg tsapkodni. Javunkra vált meg-aláztatásunk. A’ ki-állott veszedelmek tanítottak-meg bennünket hogy az Egyenetlenség, Versengés, a’ kűlfőldi Asszonyok, öltözet és szokás, a’ Spartai mértékletességtől – miért Spártai? nem szint olly igasságosan é Magyar, mint Spártai? – a’ Magyar mértékletességtől való el-távozás olly közelnyire ragadta végső el-pusztúlásához Hazánkat, hogy még Neve el-törlésétől-is méltán retteghetett. Ezek a’ szomorú emlékezetű idők tanítottak-meg bennünket arra, hogy Nyelvünk megtartása ’s el-terjesztése nélkűl Hazánkban is mindég idegenek leszünk, és a’ Nemzet nem különös Nemzet hanem tsak Colonia lesz; sőt egyedűl ezeknek köszönhetjük azt, hogy Hazai Litteraturánk a’ Német Nyelv terjesztgetése által vetélkedésre ingereltetvén, kevés idő alatt segítség nélkűl is arra a’ magasságra lépett, a’ mellyre külömben fél-század kívántatott vólna.

Most, – most midőn ezeket önnön veszedelmünk által tanúltuk-meg; – most midőn a’ hazafiúi hűség lelke mindenfelé fú; – midőn minden kész azt, a’ mit Hazánk’ javára valónak esmér, önnön könnyebbsége fel-áldozásaival is tellyesíteni; – midőn Títusunk’ koronázására ’ s bóldogságunk fel-állítására az Ország Nagyjai Budán öszve-gyülekezve lesznek; – most kezd bennnem újra éledni az a’ remény, hogy Nyelvünket, Bihar és még egynehány Vármegyéknek bőlts példájok szerént, köz dolgaink folytatására fordítjuk; – és közelebbről az, hogy az Ország Gyűlése alatt Melpomenének és Thaliának Magyar Templomot szentelünk. Mi gátolhatná-meg azt egyéb, hanemha ismét valamelly felelet azt adná, hogy a’ Magyar Nyelv nem Játszó színre való; eggy olly felelet, melly nem meg-tzáfolást, hanem eggy szomorú néma sóhajtást érdemel. – Eggy Cardinalis ’s Primas Hertzeg BATTHYÁNY, a’ ki Nyelvünket olly különösen kedvelli, és hazafiúi Iróinkat ’s igyekezeteinket kegyesen bóldogítja; – az ESZTERHÁZYAK, GRASSALKOVITSOK, CSÁKYAK, a’ kik eddig a’ Szépnek philosophusi érzése által ösztönöztetvén, mivel Magyar darabjaink nem vóltak, Német Játszókat vettek védelmek alá; és – nevezzek é még többeket is? két gazdag és a’ tudományokat annyira betsűlő Özvegy, ZICHYNÉ ’s Generalis BELEZNAYNÉ, eggy ORCZY és PODMANICZKY... készek lesznek mindent tenni. Lesznek Játszók, tsak olly Hazafiak légyenek, a’ kik ezt az igyekeztet ne tsak erszénnyel, hanem le-ereszkedésekkel, ’s javallásokkal is, élesszék. És, ha a’ Laudon-Sophocles, tölgy-fa ággal fel-koszorúzva, nem tartotta alatsonyságnak Színre lépni és a’ Nép előtt játszani: nem kevélykedhetne é a’ Maradék előtt az a’ Magyar Szép, a’ ki Opheliát játszaná, hogy a’ mostani köz vélekedés el-törlésére mintha a’ Színre lépni ellenkezne az illendőséggel, és még inkább hazafiúi érzésből új példát tenni ő mert? – nem é az az Ifjú, a’ ki Hamletet játszván másokat is el-ragadna példájára, és Nyelvünknek kedvességét, hathatósságát, édes hangzását mind Magyarainkkal, mind a’ kűlfőldi Nézőkkel, és – ki tudja ha nem é? – Fejedelmünkkel is éreztette?

PÉTZELI most adá-ki Alzírt, Meropét és Tancrédet; GÖBÖL készen Brútussal és Caesarral; VITÉZ Clavigóval; FEHÉR majd Britannicust ád; Zayrt, Czídet és egyéb versekben írtt darabokat prósára által önteni, valamint a’ ZECHENTER darabjait is eredeti bűneiből ki-mosdatni nem vólna nehéz. Én pedig Néked, tiszteltt nagy Hazafi! Nyelvünknek mind indúlatos, mind igen érzékeny betsülője! Hamletet nyújtom-bé, utána kűldvén nem sokára Stellát Göthéből, Missz Szára Szampszont és Emilia Galottit Lesszingből, Medeát Gotter, és a’ Shakespear Machbethjét Bürger után. – Esmered forró háládatos tiszteletemet; és hogy érezd, melly szent érzések közt tészem Tenéked ezt az ajándékot, képzeld-el, hogy bé-nyújtó Levelemet Koronánk őrízete után azon szobában írom, mellyben ezt a’ szolgálatot, mint Abaújvár-megyének erre ide kűldött tagja, először ma, sőt éppen most, tevém. – Budán, a’ Királyi lak-helyben, Iker Hava 22-dikén, 1790.

Két kosár virágot teszek-le itt, a’ Barátság’ Oltára’ zsámolyánál, kedves Arankám! Tőltsd-ki, kérlek, Istened’ elébe, ’s öleld-meg Barátodat.

Kisdedek a’ kosarak; nem olly színesek, nem olly tarkák a’ virágok, mint a’ millyeket mesterséges Kertészeink tenyésztetnek: de az Avattak’ szemeinek kedvesbb ez a’ bágyadttság, kedvesbb ez a’ szelíd eggyűgyűség; illatjok pedig olly édes, mintha a’ Helleszpontósz’ tájékainn itták vólna a’ tisztább ég’ harmatjait; mintha kebleiket az arany kor’ Szellöcskéi fúvalgatták vólna fel.

Vedd-el kosaraimat, Papja az itt tiszteltt jó Istenségnek, – ’s nyújtsa-bé áldozatomat szeretetedért, mellyel négy esztendök ólta éltemre újabb édességeket hint.

Az a’ két munka, a’ mellyet kezeimből eggyütt vészen itt a’ Publikum, nincs eggyűvé kötve a’ Német Originálbann. Sajtó alá készítvén a’ LESSZING Meséit, s’ látván hogy azok, a’ Meseírás’ Theoriája felől való Disszertátzió nélkűl, felette vékony köttetecskét fognának tenni, azon gondoskodtam, hogy melléjek valamelly érdemes Párt kapcsolhassak, ’s amazoknak vékonyságokat ekképen testesíthessem. Választásom Weimári Szuperintendensz HERDER Úrnak Paramythionjaira esett; ’s tudom, hogy Lesszing, ha ennek híre Elyziumi lakásáig hatand, javallani fogja tettemet; javallani túl azon hogy munkája Barátjának munkájával jelent-meg Nemzetünk között; mert itt is valóságos Görög Kellemek lebegnek, mint az ö szép Meséibenn.

Paramythion annyit tész’ mint Múlatkozás; ’s GUYS azt beszélli, hogy a’ Görögnék még ma is így nevezik meséléseiket, mellyekkel eggyüttlétekbenn az időt rövidítik, ’s egymást múlatják. Ezeket ezen felül azért is így nevezhette Kőltőjök, mivel tárgyaik a’ Görögök’ Fábuláiból vétettek, mellyeket Mythósznak hívunk – A’ Német, hasonlóul prózábann írtt, Originál Herdernek Góthábann 1785-ben Zerstreute Blätter nevezet alatt kijött Munkái közt találtatik.

A’ LESSZING Meséit ASZALAY János Úr még tavaly a Kassai Normális Iskolának eggyik Tanítója fordította, kérésemre Érzette ö, hogy a’ kevéssel sokat mondó Lesszinget nem könnyű fordítani, de csakugyan engedett unszolásaimnak: ’s egyedűl azt kötötte-ki, hogy, ha majd a’ fordítással elkészűl, azt az Originállal hasonlítsam-öszve, ’s a’ mit rajta változtatni valónak sejdítendek, jegyezzem-ki. Felraktam jegyzeseimet, még pedig azzal az egyenességgel ’s bátorsággal, a’ mellyeket tőlem a’ belém vetett bizodalom kívánt és érdemlett; ’s vissz’adtam a’ munkát, hogy jegyzéseimnek, ott, a’ hol önnön érzése javallani fogja változtatásaimat, hasznát vehesse. Így készűlt-el ez közös igyekezetünk által; mellyet leginkább azért jelentek, hogy a’ kik különösségeimen fogva reám ismérnek, Barátomat, és engemet a’ Kiadót, félre ne értsenek. – LESSZING is prózában írta Meséit; mint Aezópusz a’ Görögöknél.

Itt még új Ortográphiámnak Apologiáját kellene előhoznom, ha a’ helly engedné. Hosszas magammal való tanácskozás után állapodtam-meg e’ mellett, nem valamelly viszketegségből. Azokat, a’ kik ebben megbotránkoznak, kérem, várják-bé Orpheuszomnak legközelebb megjelenendő darabját. Ott előadom az okokat, mellyek különösségeimre vontanak. – Regmecenn, Abaújvárbann, a’ Xdik hónapnak 25dikénn, 1792.

Tánc és dalok közt kezdé egy víg Leány-sereg innepleni az Auróra innepét. „Legszebb, legbóldogabb Istenné, te a’ rózsalepelben! te az örök ifjúságban! Megújulva kelsz te fel minden-nap’ a’ kedvetőltt Gyönyörűség’ ’s frissítő Virágzat’ ferdejéből!” – Ez vala dalok, ’s a’ magasztaltt Istenné, midőn a’ Nap előjöve, feléjek intézte arany-szín lovait, ’s kiszállt szekeréből, a’ legszebb, de nem a’ legbóldogabb Istenné. Könnyek valának szemeiben, ’s a’ főldről levontt fátyol’ párázatja nedves ködként lapúla-el rózsa alakja előtt.

Leánykák, úgy monda, kik engem dalaitokkal magasztaltok, eggyűgyű fiatalságtok vonsz mostann engemet tiközétek. Jertek-elő, ’s lássátok millyen vagyok. Ha szép vagyok é? szemeitek látják; ha bóldog vagyok é? azt jó Leánykák, könnyeimből érthetitek, mellyeket Flóra öcsém’ keblébe hullatok naponként. Gyermeki gondatlansággal az agg Tithont választám férjűl, kinek karjai közzűl minden reggel olly korán láttok elsietni. Őt is, engem is meg akarván bűntetni az Istenek, Örökk’élést adtak néki, de megtagadták tőle az Ifjúságot; ’s e’ miatt mindaddig míg eggyütt kell véle élnem, mind szépségem fogy, mind ragyogásom. Ezért sietek mindennap’ olly korán rövid munkámhoz, a’ Setétség’ elkergetéséhez; ’s a’ nappalokonn a’ Nap’ fénye közzé búvok férjem elől; míg osztán, ha az estve előjön, feltalál, ’s kelletlenűl ’s elpirúlva szállok öreg nyoszolyájába. Tanúljatok példámból, Leányok, ’s ne higyjétek hogy a’ legszebbitek a’ legbóldogabb is lesz, hanemha magához hasonló férjet választani szint olly bőlcs, mint a’ millyen szép.

Auróra eltünt; de Megjelenésének emlékezete ezután a’ harmatnak minden könnycseppjében megújúlt a’ Leányoknál. Nem mondták őt többé a’ legbóldogabb Istennének, hogy a’ legszebb vala; ’s bőlcsebbekké levének példája által.

Közötte vala azon meg nem számlálható Tündéreknek, kiket Jupiter a’ végre teremtett, hogy az ő kedveltt embereinek nyomorúságos és rövid élteket könnyítgessék, az Alvás is. Végig tekintett setét alakján, mellybe a’ teremtő Isten őltöztette, ’s így szóla békétlenűl: „Be nem fogok illeni e’ csúnya képpel kedves alakú Testvéreim közzé! Miként jelenjek-meg immajd a’ Vígságok Tréfák ’s Ámort késérő Húnyorgások között? Ha a’ Szenvedő, kiről az aggodalmok’ terhét elveszem, és a’ kit enyhítő felejtéssel itatok, örömmel fogad is; ha az Elfáradtt, kit tikkasztó új munkák’ tevésére edzek, esdekleni fog is utánnam: azok bizony, a’ kik meg nem fáradnak, a’ kik az inség’ csüggesztéseit nem ismerik, a’ kiknek csak örömöket szaggatom félbe…!”

Ok nélkűl búsongassz, felele néki az Embereknek ’s Tündéreknek Atyja: komor alakod mellett is tégedet fog leginkább szeretni minden; mert a’ Vígadás és Játékok is fáradást szerzenek. Sőt hamarább fárasztják-el azt, a’ kit bóldogítani akartak, mint a’ Nyomorgót a’ Gond és Viszontagságok. A’ Gyönyörűségek végre eltűrhetetlen únatkozásokká válnak a’ kedvetőltt Bóldog előtt.

Azonban téged sem hagylak gyönyörködtetés nélkűl; sőt gyönyörködtetéseid feljűl fogják haladni azokat, a’ mellyeket embereimnek Társaid nyújtanak. E’ szókkal eggy ezüstszín szarut adott néki Jupiter, teli rakva édes álmodozásokkal. Ebből öntsd altató mákszemeidet, monda, ’s téged fog minden Testvéreid felett óhajtani mind a’ Bóldog, mind a’ Bóldogtalan. A’ benne lévő Reményt, Vígságot és Játékokat húgaid, a’ Grátziák, bájoló kezekkel szedték a’ mennyei vőlgyekbenn. Az a’ levegői harmat, melly rajtok ragyog, azt, a’ kit bóldogítani akarándassz, szíve’ kívánságainak képzéseivel fogja örvendeztetni: ’s minthogy belé a’ Szerelem’ Istennéje a’ mi nektárunkból néhány cseppet öntött, az a’ gyönyőrűség, mellyet ez fog szerzeni, édesbb lessz és gyengédedebb, mint mind az, a’ mit az embereknek a’ szűk értékű Valóság fog adhatni. Kívánkozva fognak ők a’ legtömöttebb Vígságoknak karjai közzűl repűlni a’ tiéid közzé; a’ Poéták Hymnuszokat énekelnek tiszteletedre, ’s dalaikba a’ néked tulajdon ígézést fogják lehellni igyekezni. Még az ártatlan ’s csak félve kívánó Lyányka is néked fogja kinyújtani karjait; ’s pillácskáin fogsz függeni, az éreztetésbenn érezvén isteniséged’ édes míveit! – –

Az Alvás’ panaszai örvendező háládássá váltak; ’s a’ legszebbike a’ Grátziáknak, Pazithea, lőn hitvese.

Midőn a’ teremteni szándékozó Jupiter azon Valóságokat, mellyeket alkotandó vala, ideális alakokban szólítgatá magához, a’ többiek közt a’ virágzó Flóra is megjelent az Isten előtt. Ki írhatná-le szépségeinek gazdagságát? ki beszéllhetné-le kellemeit? A’ mit szűz méhéből szűlt valaha a’ Főld mind az ő arcúlatjábann, az ő színében,’s az ő lepleiben gyűlt vala eggyűvé. Rá nézének minden Istenek; mindenik Istenné irígylé szépségét.

Válassz magadnak ez Istenek’ ’s Tündérek’ megszámíthatlan seregéből eggyet, monda néki Jupiter; de vígyázz, hiú Gyermek, hogy magad’ meg ne csald!

Gondolatlanúl tekintett széljel Flóra; ’s ó ha a’ deli ’s ő érette szerelemre olvadtt Phoebuszt választotta vólna! De az ő szépsége a’ Leánynak komoly szépség vólt, ’s Szerelme epedő bátortalan Szerelem. Repdesve tekintgetett-széljel, ’s – ki gondolná? – a’ legutólsók’ sergéből választa eggyet: a’csapodár Zephyrt!

Esztelen! monda Jupiter; Nemed még testetlen alakjábann is elébetészi é a’ hízelkedő játékos kellemet a’ komoly, csendes Szerelemnek? Ha ím’ ezt választád vala, – Phoebuszra mutatott – magad is, Maradékaid is részesűltek vólna halhatatlanságábann. Így légyen tiéd a’ a’ kit választál!

Zephyr ált’ölelé szép Kedvesét,’s Flóra legottann eltűnt. Virágporrá válva lepte-el a’ Levegő’ Istenének egész Tartományát.

Jupiter végre hozzá-foga a’ Világnak ideális alakjait Valóságokká érlelni,’s a’ Főld’ kebele nyitva állt életre szűlni az elszórtt Virágporokat. Ekkoronn előkiáltá a’ Kedvese’ hamvai felett elszunnyadott Zephyrt: „Ébredj-fel, Vőlegény, Ébredj-fel! Hozzd-elő Mátkádat, s’ nézzd testesülését!” – Zephyr előhoza a’ Virágport; ’s a’ Virágpor végigrepűlt a’ Főld’ széles határozatjainn. A’ régi szerelmét el nem felejthető Phoebusz megszánta őt,’s felelevenítette elszórtt hamvait. A’ folyamatok’ ’s kútfők’ Nymphái rokon szeretetből általjárták, Zephyr béárnyékozá,’s ezerféleképen csirázó virágban jelent-meg Flóra.

Ó mint örűlt mindenike e’ virágoknak, midőn mennyei Vőlegényét ismét fellelé! Azonnal neki-ereszték magokat csapodárkodó csókjainak,’s gyengédeden rengető karjainak. Szökevény Öröm! mihellyt megnyitotta kebelét a’ Menyasszony, mihellyt a’ menyegzői ágy a’ színek’ és illatok’ gazdagságaival el vala készűlve, azonnal elhagyá Flórát a’ kedvetőltt Zephyr; ’s Phoebusz, szánakozásra^* indúlván egykor annyira szeretett Kedvesének megcsalatott szerelménn, emésztő sugárokkal sietett véget vetni epedő búslakodásainak.

** *

Minden tavasszal megújúl, szép Leányok! e’ Történet. Úgy virágoztok ti mint Flóra; ne válasszatok olly férjt mint Zephyr.

Két Szerelmes kívánságának első bóldog álmodozásaibann űlt eggyütt; de, ah! el vala végezve hogy kívánságok csak álmodozás maradjon. Irígyen metszé-el fonalokat a’ kérlelhetetlen Párka,’s lelkeik egy csókbann, egy sóhajtásbann eggyütt bújdosának-el.

Testeikből való elkőltözések után a’ Szerelem Istennéjének óltára körűl ismértek egymásra. Panaszos esdekléssel bukának-meg a’ felettek lebegő Istenné előtt. „Ah! nem fogád pártunkat kegyes Anya! Láttad szíveink’ kivánságát, ’s nem engedted hogy az emberi életben teljesedést érjen. De mi még az árnyékok’ országábann is eggyütt maradunk; mi még itt is fogjuk egymást szeretni!”

Az Árnyékok’ szeretete szomorú szeretet, monda a’ szánakodó Istenné. Emberi élteteket vissz’adni nincs hatalmombann: de, hogy benneteket Országomnak valamelly lakosává változtassalak, azt az örök végezések nékem megengedik. Jertek, innepi szekeremet vonó galambjaimmá őltöztetlek-által,’s udvarombann a’ Vígság’ és Hiúság’ társaságábann ambróziával fogtok élni. Állhatatos Szerelmetek megérdemli e’ jutalmot.

„Ne, ó ne, jóltévő Anya! – mondának egy szájjal az Egymást-szeretők – ne add nékünk ezt az irígységet szerző, veszélyes jutalmot! A’ Vígság’ és Hiúság’ seregében, győzedelmes Udvarod’ örök ragyogásában, ki felelhet szerelmünknek állandósága felől? Ha galambokká akarsz tenni, kűldj magános környékekre, hogy szegény fészkünkben mi légyünk, mi maradjunk mindene egymásnak!”

Az Istenné kimondá az Elváltoztatás’ ígéjét, ’s ímé felrepűlt az első gerlice pár! Elbuliklák Jóltévőjöknek háládásokat, ’s sírjok felé siettek, hogy ott hűségeknek előmutatásával, érdeklő panaszaikkal lágyíthassák-el a’ Párkát el nem éltt élteknek vissz’adására. De viszontaglott nyögdécsléseikbenn is vígasztalást lelnek; az a’ hű és érzékeny Szerelem, mellyel fel nem háborítva élnek magános ligetekbenn, édesbb nékik a’ Vígság’ és Játékok’ úntató társaságainál a’ Vénusz thrónusa körűl.

** *

Irígység é, vagy Kegyelem inkább, hogy a’ Párka meghagyá gerlice-alakjokbann, ’s az emberi változó szívnek veszedelmesbb sorsától megörzé?

Szép gyermekei a’ göröngyös fekete Főldnek, beszélljétek-el, ki adá néktek e’ kedves alakot? mert bizonyára gyengéded ujjak képzettek titeket. Micsoda kis Lelkecskék repültek-fel kelyheitekből? ’s micsoda gyönyörűséget éreztetek midőn puha leveleiteken Istennék hagyták rengetni magokat? Beszélljétek-el, békés Virágok! mint állottak ők múlatságos munkájokhoz? mint mosolygottak egymásra midőn levéleitek’ vásznait olly külömbféleképen szövték, olly külömbféleképen festegették?

De hallgattok, kellemes Gyermekek! ’s örűlve élitek élteteket. Jól teszítek! Az oktató Mese magyarázza-meg tehát, a’mit szátok elhallgat.

Kopaszonn állt vala egykor a’ Főld, még csak egy puszta szirt; ’s ímé a’ Nymphák’ nyájas serege felhordá alólról a’ szirtra a’ szűz agyagot; a’ segédre kőltt Géniuszok pedig készen valának a’ szirtet virágokkal béhinteni. Sokfelé oszolva állottak munkájokhoz. A’ félénk Szemérem még a’ hóban ’s az apró fázékony fűben kezdette-el; ’s a’ magát rejtegető Violát szövé. Utánna jött a’ Remény, ’s hűsítő lehellettel tőlté-meg az illatos Hyacinthus’ kis tőltséreit. Látván a’ jól indúltt kezdetet, e’ kettőt sok színű, kevély Szépek követték. Magosra nyúltt fővel jöve-elő a’ Tulipán, ’s a’ sáppadtt Nárcissz epedő szemekkel keresett Szeretőt.

A’ sok Istennék ’s Nymphák más meg’ más munkához állottak a’ Főldnek szépítésére,’s örűltek ékes képzetjeikenn.

’S Vénusz így szóla késedelmeskedő Grátziáihoz: „Testvérei az én kedves Kellememnek, mit késtek? Munkára ti is! Ti is szővjetek tulajdon szépségtekből valamelly látszatós földi virágot.” ’S a’ Grátziák a’ főldre szálltak, ’s Aglája, az ártatlanság’ Grátziája, a’ Liliomot Thalia és Eüphrozyne pedig rokon kezekkel az Öröm’ és Szerelem’ virágát, a’ leányzó Rózsát, szövék.

A’ kert’ és mező’ virágai közt gyakor virág irígylé másikának szépségét: nem a’ Liliom és Rózsa eggyikéét is; de igen az övéket mindeggyik. Eggy tájékán virágzanak ők a’ Hórának egymást szeretve,’s az Ártatlanság’ virága neveli az Öröm’ és Szerelem’ Mátkájának becsét; mert a’ rokon Grátziák őket elválaszthatatlannak szővték.

** *

A’ ti orcáitokonn is Liliom és Rózsa virít, szép Leányzók! Bár ezeknek Vádlói, az Ártatlanság, Szerelem és Öröm, is eggyütt,’s elválaszthatatlanúl laknának azokonn!

Keseregve panaszlá Auróra az Isteneknek, hogy az emberek gyakorta magasztalják ugyan őt, de kevés van a’ ki szeresse, kevés vagyon a’ ki elébe fusson; és épenn azok közzűl járúlnak legkevesebben hozzája, a’kik szépségét leginkább csudálják ’s éneklik. – „Tégy le búdról :” – (monda a’ Bőlcseség’ Istennéje; ) – „avagy jobb é az én sorsom a’ tiédnél ?”

„’S osztán ” – ( ezt veté hozzá,) – csak lássd kikkel cserélnek-fel háládatlan Magasztalóid? Pillants rájok midőn mellettek elmenéndessz,’s meglátod mint vagynak az Álomkórság’ karjai közzé láncolva! mint rothad testek lelkek!

„’S nincs é elég barátod? nincs é elég tisztelőd? Az egész Természet innepli közelítésedet; felkél minden virág, ’s bíborszínedbenn vészi magára^* menyasszonyi ékességeit. Tégedet idvezl a’ madarak’ serege; ’s új zengzetekkel igyekszik tartóztatni siető útodat. Nem múlaszt-el a’ munkás Földmívelő; nem a’ szorgalmas Tudós. Egésséget és erőt, nyúgalmot és életet isznak abból a’ kehelyből, mellyet nékik te nyújtassz; kétszeres örömmel örűlvén hogy az alvó Bolondok’ lármás csoportja nem szaggatja félbe csendes véled-múlatásokat. – Nem tartod é elég szerencsének hogy fel nem háboríttva szerettetel? hogy gyönyörűségeiddel fel nem háboríttva élhetsz? A’ Szerelemnek ennél felsőbb bóldogságát sem Isten nem ismeri sem ember! ”

Auróra elpirúlt meg nem gondoltt panasza miatt; ’s minden Hőlgy az ő szerencséjét óhajtsa magának, ha szíve ártatlan és tiszta, mint az övé.

Az Éj meg’ a’ Nappal az elsőségért vetélkedének egymás között. – A’ tüzes, fényében kevély Nappal kezdte a’ versengést.

Szegény, kormos Anyám! monda; mid van néked a’ mit az én ragyogó Napomhoz, az én kékes tisztájú Egemhez, az én hímes réteimhez, kies vőlgyeimhez, ’s erdős és magoss hegyeimhez hasonlíthatsz? Nem általlod é említeni henye éltedet az én fáradhatatlanomat látván? A’ mit megöltél, azt nékem kell új élet’ érzésére felkőltenem; a’ mit eltompítottál, az tőlem várja felélesztését.

De kedves é mindenkor élesztésed? kérdé a’ béfátylozott, szelíd Anya. Nem nékem kell é annak, a’ kit kifárasztottál, enyhűlést szerezni? ’s szerezhetek é azt egyébként igen is gyakran, hanemha elfelejtetlek? – Ellenbenn én, Isteneknek ’s Embereknek Anyja, mind azt a’mit szűltem, önnön örömére vészem keblembe; alíg értetem-meg őltözetem’ szélével, ’s azonnal elfelejtik szemfényvesztő játékaidat, s’ fejeket puha álomra hajtják-le. ’S illyenkor mennyei harmattal táplálom az elcsendesedett lelket. A’ szemnek, melly vakító súgáraid miatt fel nem mert az égre tekinteni, felfedem az egyébkor béleplezett Éjt, számíthatatlan Napjaival, csillagaival, reményeivel.

A’ csácsogó Gyermek megtalálá illetni Anyja’ őltözetét,’s elhallgatva ’s lankadttan sippadott mindent ált’ölelő karjai közzé. Ő pedig csillagos pallástjában, csillagos koronájával, örökké nyúgalmas arcúlattal űlt királyszékénn.

„Lankadni látok körűltem, ’s elhalni, minden virágot; ’s még is csak engem neveznek hamar elhervadó, hirtelen elmúló Rózsának. A’ háládatlan Emberek! Nem eléggé gyönyörködteti é őket rövíd életem? Sőt még halálom után is édes illatokat, orvosságokat ’s kenőcsöket adok nékik, gyönyörűségre valót, és haszonra; ’s még is mindég ezt mondogatják: Szegény, te is hamar elmúlsz ! ”

Így panaszlá a’ maga sérelmét a’ virágok’ Királynéja, talám első érzésébenn a’ felé is közelítő elvirításnak. Egy Leány megértette azt, ’s ezt mondá: Ne haragudj, szép Kicsíny! ’s ne nevezzd azt háládatlanságnak a’ mi forróbb szeretet. Megilletődés nélkűl látjuk mi kihalni az egyéb virágokat, ’s azt állítjuk, hogy az nékiek elrendeltt sorsok: de tégedet, Királynéjokat, méltónak állítunk a’ mindég-élésre, ’s ez az a’ mit óhajtunk. Így midőn látjuk, hogy haszontalan vólt óhajtásunk , és te csakugyan elhalsz: ne neheztelj szánásunkért. Magunkat szánjuk mi benned. Hozzád hasonlítjuk életünknek minden szépségét, ifjúságunkat, és minden örömeinket; ’s minthogy ezek is úgy múlnak-el mint te, ez a’ dalunk: Szegény, te is hamar elmúlsz!

Ne higyjétek, hiszelékeny Gyermekek, ne higyjétek a’ Poéták’ kőltésének hogy a’ szemérmes Echó szemtelenűl szerette vólna Narcisszuszt; sem azt ne, hogy kibeszéllte Istennéjének titkait; mert avagy látta é őt valaha emberi szem? halotta é valaha megszólító szavát fül? Jertek, hadd beszélljem-el én az ő igaz történetét!

A’ Szerelem’ gyermeke, Harmónia, munkás segítője vala Jupiternek a’ teremtésbenn. Anyaiasan^* adott tulajdon szívéből egy hangot, egy zengezetet minden Valóságnak, melly ennek belső részeit ált’hatja, egész lételét öszvefonja, ’s minden más rokon Valóságokkal eggyesíti. Végre elfogyasztá magát az igen is hív Anya! ’s minthogy születésére nézve csak Félisten vólt, el kellett válnia gyermekeitől. Ó mit szenvedett szíve az elválás alatt! Könyörögve bukott-le a’ Jupiter thrónusa előtt, ’s ekképen szólott: „Hatalmas Isten, oszlassd-el bár az Istenek között alakomat: csak szívemet, csak érzéseimet ne hagyjd soha kifogyni; ’s azoktól ne szakassz-el, a’ kinek tulajdon szívemből adtam lételt. Láttatlanúl akarok legalább körűltök lebegni, hogy kesergéseknek vagy örömeiknek, mellyeket tőlem vettenek, mindenik hangzatját vélek érezhessem!”

’S mi hasznod abból, ezt felelé az Isten, hogy nyomorúságokat láttatlanúl érezd velek, ha rajtok nem segíthetsz? Tudod pedig hogy a’ segítéstől a’ Végezés’ visszavonhatatlan szava tiltott-el.

„Csak azt engedd-meg, hogy felelhessek gyermekeimnek; csak azt, hogy a szívek’ lantja hangzását én is zenghessem; ’s anyai szívem meg lessz vígasztalva.”

Lágy illetéssel ért Jupiter hozzája, ’s a’ szegény Harmónia legottan eltűnt, ’s a’ mindenütt jelenvaló, alaktalan Echóvá vált. – Valahol gyermekeinek szava hangzik, megszólal ottan az Anya ’ szava is; ’s harmóniai húroknak eggyezéseivel felelget mind az öröm’ mind a’ kesergés’ zengésére minden teremtésből, minden rokonos Valóságból. A’ kemény sziklát is általjárja ő; meglelkesíti a’ legsivatagabb, legmagánosbb erdőt is. És, ó be sokszor nyújtottál már te, szerető Anya! félénk Lakosa a’ Magánosságnak ’s néma Ligeteknek! bánatomban nékem édesbb enyhűlést, mint a’ mit a’ zengzetlen emberszívek’ és emberlelkek’ tömött sokaságában hasztalanúl kerestem! Szelíd szánakozással adod te vissza nékem epedéseimnek sóhajtásait; ’s légyek bár mennyire elhagyatott, légyek akármennyire félr’értetett bár, de akadozó hangjaidnak mindenik ízéből világosann értem, hogy egy mindentáltalható, mindentöszveszerkeztető Anya ismér, hall!

„Mért vagyok én magam néma, magam énektelen minden Társaim között? – (így kesergett a’ csendes Hattyú, kedvére feredvén a’ legszebb Esthajnal képében) – „mért csaknem egyedűl én néma a’ tollas Nép között? A’ rekegő Lud’, kotkotló Tyúk’, ’s visító Páva szavát ugyan nem irígylem: de irígylem a’ tiédet, érzékeny Philoméla! midőn éneked által mintegy tartóztattván késedelmesbben hányom vizbarázdáimat, ’s elrészegűlve múlatok az ég’ visszasúgárzásábann. Ó mint éneklenélek tégedet, aranyszín Estinap! mint énekleném szép fényedet, ’s azt az örömöt, mellyet nékem az szűl! Rózs’arcúlatod’ tűkörébe meríteném-el magamat, ’s úgy halnék-meg! ”

Csendesenn örvendve merűlt-el a’ habok közzé a’ szép Hattyú,’s ímé midőn felbukott, egy ragyogó Alakot láta a’ vízszélenn. A’ reggeli ’s estvéli Nap’ Istene vala az; a’ deli Phoebusz. „Ártatlan, kedves Állatom” – (így szóla a’ Hattyúhoz az Isten) – „régi kívánságod meg vagyon hallgatva, ’s mindjárt meglátod teljesedését.” – Ezt mondván, megillette lantjával, ’s a’ Halhatalanok’ zengéseit szólaltatá-meg. Gyönyörködtető erővel hatották-meg ezek a’ Hattyút, ’s az Apolló madara felfeselve ’s zengzetekre ömlödözve énekle most a’ Férjfiúi Szépség’ Istenének húrjai közzé, víg háládások közt magasztalván a’ szép Napot, a’ tündöklő vizet, ’s ártatlan életét abbann. Szelíd vólt szózattyús éneke, mint egész alakja; ’s elszenderedvén édes zengései alatt, hosszú barázdákat hasogatott a’ víz’ sima színén, míg egyszerre – az Elyziumban lelte fel magát az Apolló lábai előtt, mennyei valóságos szépségbenn. Az éneklés, mellyet életében tagadott vala meg tőle a’ Természet, azzá a’ dallá vált, melly tetemeit gyengédedenn óldozza-fel; mert Halhatatlanoknak zengéseit hallá, ’s Istent látott. Háládatosan simúlt az Apolló lábaihoz, ’s isteni hangjaira figyelmezett; ’s imhol érkezék hív Nősténye is, a’ ki Hímjének elvesztésén hóltig sírta magát. Az Ártatlanság’ Istennéje megszerette őket, ’s rajtok száll azólta gyöngyház szekerével az Ijúság’ tavába ferdeni.

** *

Ne csüggedj-el szenvedő Lélek! A’ mi tőled ez életben van megtagadva, minthogy el nem viselhetnéd, azt néked a’ halál’ percentése hozza-elő.

Látjátok ama’ homályos felhőt? kérdé egykor a’ vígann eggyüttmúlató Istenektől Jupiter. Árnyékos-tisztán, ’s öszvegomolyozva úszik az, mélyen lábaink alatt, a’ levegőbenn. Hát ha élő Valóságok’ lakhellyjéűl ’s múlatságainknak új tárgyává tennénk? Így szóla. – Mindenek jóvá hagyák szavát.

Rhea, az Anyja az Isteneknek, legottan leküldé a’ mesterséges Vulkánt, ’s örökk’égő Óltáráról kezébe ada eggy üszköt. Nyakra-főre ment ez, ’s a’ felhőnek szirt-magván feltörte lábait, hogy még most is sántít belé. Üszke’ világánál lement a’ szirtek’ üregjeibe, ’s szentségévé készítette azokat Vesztának; menedékes nyilásokat csinált bennek, ’s még most is ott kovácsolja érceit.

Halhatatlan Anyja, Júnó, utánna tekintett, hogy lássa mit mivel, ’s tekintetének nyájassága felderíté a’ legfelsőbb borongós levegőt. Neptúnusz leönté vizeit, ’s így levének a’ tengerek és folyamok. Pallász fátyolát hajítá feléje, ’s ekképen lőn^* az ég’ kéke, felékesíttve arany csillagokkal. Apolló körűlkocsikázá azt, ’s rá lövellé súgárait. Szűz Húga követte Bátyjának nyomát, ’s hajainak ékességét, a’ Hóldat, az atmoszphaerán hagyá. Céresz a’ fűvekkel és magokkal megtömött Bővség’ szaruját önté-ki; a’ mennyei Vénusz pedig reá szállott, ’s élettel és szerelemmel tőltött-el mindeneket. Az új lakhelly zőldűlt ’s virított; ’s az Istenek eggyüv’állottak egy Valóságot teremteni , ki ez új Tempe’ szépségeivel kényére éljen.

Az Istenek’ Atyja intett, ’s élet ömlött a’ porba. Eggy új alak mozdúlt-meg, hasonló az Istenek’ alakjaihoz, ’s az Istennék szaladtak felegyenesíteni. – Pallász homlokát értette-meg, ’s agyvelőjébenn azonnal szikrát kapott a’ Bőlcseségnek még alvó tüze. Júnó szemeit illette-meg, ’s ímé szemei felségesen nézének-széljel. – Vénusz ajkaihoz érteté gyengéded ujjait, ’s gazdag tárjának legbecsesbb ajándéka, a’ Szerelem’ bájoló szavai, szállott rájok. Így lett a’ Férjfii^*, így a’ Hőlgy. Istenek és Istennék örvendének munkájokonn.

’S imhol jöve az Istenek’ Követje, kit a’ Sorshoz küldöttenek vala, megtudakozni, hogy kezeiknek munkájokból mi lejend? Szomorúan hozta azt a’ hírt, hogy a’ Tartarusznak Istenségei haragosan néznek reájok. „Hírek ’s engedelmek nélkűl fogtátok-fel” – (ezt mondá Merkuriusz) – „setét birodalmoknak egy nagy részét. E’ miatt dühösködik Plútó; a’ Párkák és Erynniszek fenekednek; Némezisz pedig a’ Sorsnál bévádolt, ’s ez a’ Hajthatatlan engedett kéréseknek. Halljátok-meg kemény ítéletét.”

„Rövid élet jusson az élőknek az új lakhellyenn; ’s minthogy az szirtból vette lételét, életek olly kemény legyen mint a’ szirt, mellyből főldjök készűlt. A’ gyomrába rejtett érc nékiek örök munka, mindenkor nevekedő versengés és sokaknak közzűlök pusztító halál légyen. Testvér Testvért fog öldösni ,’s a’ Népek’ Pásztorai rakásra ölik immajdan Népeiket. A’ Barát tőrt hány Barátja életének ’s nyúgalmának, ’s a’ Mennyeieknek legédesbb ajándékaik is, az Értelem, a’ szólás ’ meghatása, a’ Szerelem, kifogyhatatlan forrásaivá lesznek közöttök a’ megtévedésnek, csábításnak, ’s inségnek. Így akarja ezt a’ Sors!”

Elhalványodva értették ezt az Istenek. Még szólt vala Merkúriusz, midőn a’ Sors’ Szolgálója, a’ tiszteletes képű Némezisz, imhol jöve már jutalmazni a’ Jót, büntetni a’ Gonoszt. Láttatlan’ jár és kél ő mindenha, ’s feljegyzi az embereknek tetteit; ’s a’ mint a’ Megkérleletetlennek elébetészi könyvét, úgy hozza ez az ítéletet.

Elréműlének az Istenek, de nem vóltak tanács és segéd nélkűl. Tudták ők hogy a’ Sors a’ maga végezésétől el nem áll^*: de tudták azt is, hogy annak sanyarúságát enyhíteni lehet. A’ Merkúriusz által izentt Végezésben nem vala az , hogy az új alkotásúak tulajdonjai légyenek a’ Főldalattiaknak; és még kevésbbé az, hogy a’ rájok vetett nyomorúságon valamelly szánakodó Istenség ne könnyíthessen. Megint felkűldék tehát Merkúriuszt a’ felettek lakó Fátumhoz, hogy enyhítse-meg a’ Sors’ végezését.

Igasságos Istenség! monda ennek az Istenek’ Követje, az örök Táblák elébe állván; az Ember ártatlan, mert ő nem teremtette magát. Engedd-meg tehát, hogy az ő Teremtői rövíd és inségekkel rakott életét enyhíthessék.

A’ Szükségnek örök Magzatja Igent intett fejével, ’s Merkúriusz így folytatá továbbá beszédét:

Igasságos Istenség! a’ főld Főldalattiaktól vagyon nyerve, és így maradjon továbbat is birtokokban; kűldjenek abból, ha kedvek tartja, az emberre bajt, nyomorúságot, mérget: De mind az, a’ mi a’ főld’ szinénn él, az Istenek’ munkája; engedd tehát hogy az ennekutánna is ezeké maradjon. Ha a’ Párka fonalat metsz, légyen porrá az ember’ teste: de nékem engedd-meg, hogy a’ mennyből eredett lélekzetet a’ Mennybeliek’ környékeibe vihessem, a’ honnan az alászállott.

Sokat kérsz, monda a’ Fátum, ’s Némezisz szóljon.

Némezisz előjöve, ’s így szóla: Az örök Törvények visszafizetést kívánnak. A’ ki rosszat tett e’ főldön, ’s érette meg nem lakolt, az a’ Tartaruszban lakoljon érette, míg lelke meg nem tisztúl; akkor vidd a’ hová tetszik. A’ tisztákat keresztűlviheted még az Orkuszonn is; nem fogom ellenzeni.

A’ Fátum Igent intett, ’s Merkúr a’ legigasságosbb thrónus elől eltávozott.

Be egészen más scéna kezdődött most a’ főldönn! A’ Mennybeliek békés viaskodásban tolongottak a’ Főldalattiakkal a’ bóldogtalan-bóldog ember-sereg körűl, mert az ő bírodalmaik közt ki vala szabva a’ határ, ’s Némezisz vigyázott rája. A’ Tartarusz’ aknája veszélyeket szűlt, pestis és betegségek, főldrengés és lángpatakok jöttek-fel belőle, és a’ csábító arany és öldöklő vas. A’ Párkák fontak ’s metszettek; az Erynniszek az emberek’ szíveibe süttögették a’ szövétnekeket, de csak a’ szerint, a’ hogy nékiek a’ tetteket-jegyző Némezisz erre engedelmet adott.

Ellenbenn a’ szánakodó Istenek is többet tevének az emberekért, mint míg csak múlatságokra teremtették vala, mert érzették hogy az ő míveik ezek a’ bóldogtalanok. Merkúriusz leszállt közzéjek, ’s a’ szólás’ ajándékával ajándékozta-meg. Leszállt Apolló is, ’s bojtárrá leve, ’s egy kies vőlgybe csalogatván, dal és szerelem által lágyította-meg kemény szíveiket. Leszállt Bakchusz is, ’s megízelítette vélek a’ vídámító gerézd’ levét, a’ Vendéglő’ poharába csafarván azt, mellyet a’ Barátság’ rózsájával ’s Felejtés’ lótuszával font-körűl. Így egyveledtek ezerféleképen ’s isméretlen alakokbann az emberek közzé az Istenek; alászálltak a’ szegénység’ kalyibáiba, ’s meglátogatták az ártatlan Ifjúság’ játékait. A’ Virtusok és Kellemek is, a’ Vénusz seregéből, ide kőltözének; ’s az ember’ legszebb korával múlatták magokat, midőn ez ragyogva virít, ’s a’ szelíd béhatásokat önnként fogadja. Végre pedig, hogy a’ bukástól annál mentebbek légyenek, minden ember egy védő Géniuszt kapott születésekor, a’ ki őt láttatlanúl mindenüvé kövesse, ’s hogy Védettjének elméje az önnvezérléshez szoktatódjék, őt ne annyira tanítsa, mint csak intse; inkább visszarántsa, mint vezesse.

Mit tehettek többet az Istenek mint a mit tettek? És még is igen kevés sikerét látták munkáló kezeiknek! Örömest oda-engedték vólna ők az embereknek azt a’ csekély kevélykedést, hogy azt, a’ mit a’ Géniuszok ’s idegen alakba őltözött Istenek találtak számokra, ők magok találták, csak hasznára lehettek vólna a’ gyermeki Nemzetségnek az ő legszebb találmányaiknak mívei. De a’ Sors’ végezése szerint nékiek a’ Legjobb Legrosszabbá vált. Bakchusz a’ csomoszlott gerézdekkel, Apolló a’ dalokkal és táncaival, Merkúr a’ cytherával ’s szíveket rabló beszéddel, leginkább pedig Vénusz az Öröm’ és Szerelem’ varázs poharával olly következéseket láttak, mellyeket nem lehetett előre képzelni, ’s a’ mellyeknek megorvoslása felűlmúlta hatalmokat. A’ Kábák! A’ Megőrűlttek! rá ismértek az Istenre a’ legtitkosbb lepel alatt is, ’s futottak előle. A Virtus és a’ Grátziák elkergettetének a’ játékokból; a’ piruló Szemérem elhagyta az Ifjúság’ arcáit; ’s a’ Géniusz intése eránt minden fül siketté, minden szív vas keménységűvé vált. „Nem vagyunk mi Istenek, – ezt mondák, ’s csak emberiesen^* akarunk élni. Van elménk, ’s nincs szükségünk komor Oktatók’ integetésire.”

Metéltek a’ Párkák ismét, ’s az Erynniszek szórták a’ szikrákat. Némezisz szemesen jegyezgetett. A’ Főldet bóldogtalan, a’ Tartaruszt lakoló emberek lepték-el. Elszomorodva az emberek’ háládatlanságok felett, ’s haraggal, kőltöztek-által az Istenek az Olympuszba, ’s elhagyták alkotásaiknak baromi lakásokat.

Így vala az emberek’ állapotja, míglen Pallász megjelent Jupiter előtt, ’s szunnyadásábann az elfelejtett emberek’ emlékezetével felháborította. – Szunnyadsz, Atyám? kérdé; Szunnyadhatsz é látván hogy bóldogtalanokat teremtettél ?

Nem akartam azokká teremteni, felele az Isten,’s elhallgatott.

Ez mentségedre van, de rajtok még nem segít; monda a’ közbenjáró Istenné; – azonban téged sem ment-ki egészen; és még kevésbbé mentheti-ki magokat a’ Bóldogtalanokat. A’ Sors a’ te kezeidben tette-le állapotjok’ megjavításának ezközeit.

’S mellyíket hagytam próbátlanúl? kérdé az Isten indúlatosann. Nem tettem é mindent hogy nyomorúságok enyhűljön? Kérlek, Leányom, hagyj békét!

Ne haragudj, Atya! sőt inkább hallgass-ki mint eddig szoktál vólt. Azok az eszközök, mellyekkel őket hellyre akaránk ekkoráig hozni, idegen eszközök vóltak. Istennek kellett kelni segédekre; Géniuszoknak kellett őket vezetni; felsőbb Valóságoknak kellett számokra leleményeket találgatni; mi csuda tehát, hogy ez idegen jótételeket zsákmánnyá tevék, ’s vélek vissz’éltenek? mi csuda, hogy ezt az őket függve tartó Istenekkel-társalkodást megúnták? A’ Jó nem tulajdon szívekből fakadott; nem tulajdon lelkekben szűletett az. –

„’S mi fog ebből következni?”

Az, felele Pallász ,hogy az idegen Jó nem adta nékiek az Önnfoganás’ örömét, a’ legtartósabb anyai öröm’ forrását. Nyilvánságos az, Atya! hogy az ember’ alkotásakor hibáztunk; igen hígnak, igen gyengének gyúrtuk az agyagot, ’s szánk’ lehelletét kevés mértékbenn öntöttük belé, úgy hogy a’ sok teher alatt, mellyet halmozva rak rájok a’ Sors, le kell roskadniok. Légyünk tehát azon, hogy szorosabban kapcsoltassanak hozzánk, hogy erejek erősebb^* légyen, ’s az emberi Nem emberi Nem által rugtattassék feljebb.

A’ homályos Philosopha még tovább beszéllgetett vólna talám, de a’ csintalan Vénusz megnémította, ölébe vetvén Jupiternek a’ Szerelem’ almáját.

Pallász lerántá fátyolát, mert az ő homályos tanácsa nem azt célozá. De a’ Vénusz pajkos magyarázatja tetszett, ’s Jupiter példát adott^* a’ több Isteneknek. Le-le lopta magát az égből, majd arany esső’ képében, majd mint Hattyú, majd meg más alakban, valahol csak olly Szépre talált, kiben fogamzást vehetett az Isteniség’ szikrája. Némelly Istenek, és nem ritkán még Istennék is, nyomdokánn indúltak-el; kiváltképen pedig az emberi Nemnek érzékeny Anyja, a’ ki az almával adott a’ homályos tanácsnak magyarázatot, cselekedettel is javallta azt, úgy hogy végre minden elragadtatott Szerelmes egy Vénuszt vagy egy Grátziát képzelt Kedvese’ alakjábann ölelni. Még a tiszta erkőlcsű Diána is kedvet kapott az elveteműltt emberiség’ nemesítésének munkálására; ’s nem mervén közelíteni szeretett Endymionjához, szomjú szemekkel meredt a’ szendergő Ifjúra. Csak két Istenné marada szűzen, Junó és Pallász; amaz dölyfből és férj-féltés miatt; ez, a’kinek tanácsa félr’értetett, józan szeméremből.

Ekkor kezdődött a’ nagy változás! Fél-istenek jövének elő, nem többé idegen, hanem tulajdon erőben; mert az Isteniség’ magva halandó testekbe plántáltatott. Mennyivel nemesbb tettek tevődének mostan! mennyivel szélesbbre terjedő kívánságok fogának hellyet az emberi keskeny mellybenn! Aeszkuláp, a’ Jupiter fija, hólttakat támogatott, ’s kevésítgette a’ Tartarusz’ Országát. Herkulesz, és többek mások, megszabadíták a’ Főldet a’ Szörnyetegektől, ’s a’ főldalatti barlangokat is bejárták. Szelídebb Istenfijak szelídebb módokon kőltek az Elnyomottak’ segedelmére; Kásztor és Pollux egynehány hamarább éltt Szimonideszt mentett-meg, de a’ Regét nem jegyzette-fel a’ Történet. Segítő láng’ képében lebegének ők a’ hajónak árbocainn; ragyogó csillagok’ képébenn a’ csatamezőkön, ’s a’ Diadalmasért vívtak. A’ Múzsa’ ’s Apolló’ fija lantjával szelídítgette ismét az elszilajlott embereket, ’s az Árnyékok’ Országába hatott kedves Eürydicséjéért. Istenfijak köték-meg a’ Barátság’ és Hűség’ szövetségét, hogy az még a’ síronn is túlhasson; Hérószok szerzettek Törvényeket, Héroszok gyűjtöttek Népet, ’s ímé örökké élnek neveik. Nem várták ők hogy a’ Merkúr botja vezesse-keresztűl a’ főldalatti völgyekenn; lángokban tisztúlván-meg, önnmagok léptek-fel az égbe, ’s az Istenek úgy fogadták ott mint fijokat és testvéreket. Meg valának magasztalva mennyen főldönn; ’s Vénusz nevetve emlékezett almájára.

De, ó be hamar múlt-el ez a’ Scéna is! A’ megvénhedett Istenek belé-úntak munkájokba, ’s az ő lelkek szemlátomást hólt-ki az emberekbenn. A’ Hérószok’ maradékai ugyan kevélykedtek isteni eredetekkel, de ez haszontalan dicsekedés vala, ’s csak ártatlanoknak elnyomására szolgált. Tunyán folyt^* ereikbenn az Isteni vér; ’s annak jelenségéűl címerekkel ’s kevély nevekkel piperézék-fel magokat. Már szemére akarta vetni Pallásznak Jupiter, hogy ez úttal bőlcsesége nagyon megcsalá; de ő nem látván méltónak, hogy olly tanács mellett, melly nem vala az övé, mentségére keljen magának, leszállt a’ főldre.

Maga vólt Pallász az Istenek és Istennék között, a’ ki külső illetés nélkűl a’ Jupiter fejében fogamtatott. Ezért minden eszköz nélkül hathatott ő, és csak ő egyedül, az emberi lélekre. Nem vala néki kedves leleményekre, nem semmi leplezésre szüksége az embereket oktatni. Elvetette a’ Merkúriusz által ajánlott sípot, mert az inkább hatott vólna fülre mint szívre: ellenben boríték nélkűl jelent-meg az olly lelkeknél, a’kik ismerték becsét, ’s kevés beszédű alakját kedvellették. Ő tanítá Pythagorászt^* hallgatni ’s elmélkedni: ébrentt álmok nélkül fedezte-fel szemei előtt a’ Mindentség’ Törvényeit, ’s megnyitá füleit hogy a’ Szphaerák’ harmóniáját érthesse. Bévezette a meglelkesedett Plátót a’ lelkek’ Országába, megmutatta néki az Istenek’ udvarát, meg még a’ mennyei Szerelmet is. Ált’hathatatlan paizsa alá vevé Brútuszt és Szcípiót, ’s isteni érzést lehellett beléjek, hogy ne csak a’ Hazát, hanem a’ Virtust is szeressék, az Irígység’ marconglásaival ne gondoljanak, ’s ennek kígyóhajai által szíveiket még fenntebb Virtusra ingereltessék. Ezért vevé mellyje’ ékességének a’ Medúza fejét, ’s írtóztatóságát isteni kellemmel szelídítette-meg. Karcsú láncsájával, mellyel egykor Óriásokat hányt-le, megcsapá a’ szirtot, ’s hasadásai közzűl sarjadztatá az adakozó Olajfát. Nem az Ellenségek’ Megverőjét, hanem az Emberiség’ Jóltévőit koronázgatja békés ágával; de mindenek felett azt, a’ ki magát győzte-meg ’s önmagával él nyúgodalombann. ’S osztán ezen jutalmak’ osztásában nem néz Eredetre, nem Korra, nem Nemre. Ezt nyújtá a’ rabszolga Epiktétnek; ezt az ostromlott thrónusonn űlő Márk-Aurélnak; ’s a’ mennyei Béke’ olajának teli mértékét őnté lelkeikbe. Magára voná rokon szemeit az asszonyi Nem is; ő találta, nem az asszonyi Nemért, hanem az asszonyi Nembenn, a’ munkásság’, ’s házi csendes gazdálkodás’ ’s takarékosság’ mesterségeit. Eggyütt szövé Penelopével a’ kegyes vásznat, ’s reménylő tűrésének édes könnyeivel enyhítgeté a’ Várót. Ő tanított némellyeket a’ maga Neme közzűl még arra is, hogy meg nem rettenve nézzék a’ Halált. Ő adta az Arria kezébe a’ tőrt, ő változtatá Portziának égő nektárrá a’ szenet. Legkedvesebb Választottjainak pedig, Férjfinak és Asszonynak, a’ maga képét, az ártatlanság’ Palládiumát, adta. Úgy jelent-meg most az Olympuszban mint Diadalmas; kevélykedés nélkűl, hallgató, szemérmes nagysággal. ’S Jupiter néki ajándékozá az emberi^* Nemzetet, mert a’ körűl ő tett legtöbb érdemet; ’s ő az Égnek minden múlatságai hellyjett a’ főldet választá csendes bíztos lakásúl. Legörömestebb lakik az elmélkedő munkás Bőlcsnél; ’s örűl a’ jó nevelés’ és a’ takarékos szűk gazdaság’ édes szerencséjének. E’ miatt a’ henye Vénusz éjjeli bagolynak csúfolgatja ugyan: de a’ komoly Sors néki, mint Végezéseinek legbőlcsebb, sőt eggyetlen Végrehajtójának, egy régi szokású Szymbolumot kűlde; a’ Szpyhnxet, – a’ rejtett Bőlcseség’ képét.

** *

Országod, ó nagy Istenné! még csak imitt amott, ’s csak homályban vagyon e’ főldönn: ó bár mindenütt elterjedett, felderűltt Ország lenne minél elébb!

SZÍN-JÁTSZÓINK kiket, hálá légyen a’ tenger Isteneinek! tsak ugyan nem tsavarhatott-le az örvény, – rég ólta várnak tőlem olly darabot, melly annyi gyakorlottságot ’s készűlést, mint Hamlet, Makbeth, ’s a’ Leszszing két remekjei, nem kíván. Tellyesitem végre igéretemet. Lanaszszám ugyan nem ragyog^* annyi dramaturgiai tökélletességgel, ’s díszszel, mint amazok; nem hánytattya úgy a’ szánakozás, rémülés, ’s komolyság érzésein a’ Néző lelkét: mindazáltal a’ theatrumnak természetétől függesztvén-fel betsét, hol a’ gyönyörködtetés nem tzél, hanem eszköz, Lanaszsza nem kevésbbé tiszteletes, mint amazok. Annál sikeresebbek Filosofiai tanitásai. Nem fonhat az igazságnak tüz-próbáját ki nem álló tanítás, és példa olly kemény hármas kérget a’ szók-eredeti lágysága felibe, hogy ha a’ Természet emeli fel a’ maga mindenható szavát, a’ kérgek le ne pattogzanak, ’s le ne hullyon a’ hellytelen tanítás, és példa szemkötője; mert külömben haszontalan, ’s álnok vezetőt adott mellénk a’ Teremtő a’ setétség, ál világ, ’s igazi fény szövevényessé tett úttyain; mert külömben nem leszsz superstitio, és impostura az, a’ mit a’ szokás hellyesnek, az értelem hellytelennek kiált; mert külömben tselekedeteinket nem fogja belső meg-győződés vezérleni, ’s morálitásunk pengő értzé leszsz. Ezek azok, a’ mellyeket Lanaszszám tanit; és ezek tselekszik, hogy e’ rövid, és tsak nem minden fáradság nélkül készültt munkámra gyönyörködve fogok nézni mindenkor. ’S hogy annál nagyobb kedvességgel fogadgya-el a’ Haza ajándékomat, általad nyújtom-bé azt néki, meg-világosodott elméjü, tántorodhatatlan egyenességü, jó Ember és Hazafi! – Ditső példád adgyon új erőt Lanaszszám intéseinek; ’s azok a’ kik intéseit hallani fogják, ébredgyenek-fel ollyanná lenni, mint Te!

A’ jó tanáts tuteláris Istenségei adgyanak igyekezeteidnek tellyesedést, munkádnak sikert, életednek egésséget! – Regmetzen, az első hónapnak 16-dikán 1793.

TEHÁT nints mód többé a’ ki-szabadúlásra? Életemnek virágjában kell tehát meg-halnom? Irgalmatlan Sors! – melly nékem egyedül azért adott viszsza egy Testvért, hogy azonnal viszsza vegye. – Őtet minden bizonnyal érettem tett igyekezetei ejtették veszedelembe. – – – Hah, borzasztó tsendesség! Ismérlek! Benned ólálkodik utánnam a’ gyilkos Halál! – – Ó még sem jön, még sem jön! Bár tsak könyöröghetnék, érette, és magamért! De nem könyöröghetek. – Midőn ahhoz az isméretlen Istenhez kiáltottam-fel az elébb segedelemért, akkor el-fordúla Bráma tőlem, ’s a’ Vallásnak minden vígasztalása örökre el-hagyott. A’ mi megmaradt nálam, ez az eleven érzés volt, melly inségemet, ’s szerelmemet érezteti. Jer tehát kedves képe annak, a’ kiért olly betses vala eddig nékem az élet! (mejjéről von-elő egy képet) Vígasztally te, midőn mindenek elhagytanak. Nem változtattad-e sokszor a’ leg-síralmasabb magánosságot-is Paraditsommá? – – Jönni hallok valakit. Rejtőzz-el ismét kedves kép! Ide rejtőzz-el, ’s itt rothadgy-meg vélem egygyűtt!

ÉS van olly Isten, a’ ki boszszút áll a’ szenvedőkért! – (hirtelen fel-ugrik) Mi vólt ez? Áldás? Áldásod, Pap, fejemre szállott: de szívem érzéketlen maradt alatta, és hideg. Menny! adgy illy áldást mikor átkozni fogsz akarni! – – Istenek, hol vagyok? Itt – amott – mindenütt valamerre futok, láng! – Hah, mint tsapkodnak-fel a’ rakáson! – – Ah, most – most már engem-is tsapkodnak! Segítsetek! szánnyatok-meg! Jaj nékem, hogy születtettem! (midőn el-gyengűlve dőlni akar, a’ Kis-Bramin bé-lép)

– – – ’S a’ Bráma mennykövei alszanak? – Rajta Barátim! Ha ma hagynak-el az Istenek, hagygyanak-el örökre! Az a’ veszély, a’ mellyel bennünket ez a’ Hitetlen rettegtetett, őtet magát érje! minekelőtte az éj a’ főldre veti homályos fátyolát, sorba öllye öket a’ dühös halál. – El-mégyek a’ Gouverneurhöz, ’s reá veszem, hogy a’ fegyvernyugvás idejét hoszszabítassa-meg. Mindent fogunk igérni, de semmit sem meg-tartani. – Majd midőn az India napja ennek a’ Templomnak leg felsőbb ékességeit aranyra festendi, ha akkor vérrel nem árad-meg a’ tenger, ’s ha habjai keresztyén hólttakat^* nem hánynak-ki parttyaira – ha Isteneinket szidalmazó Vezérek még él: – jó, szabadúllyon-meg Lanaszsza. – Ez a’ szent Templom légyen nevetségévé a’ népnek, – tetejét emészsze meg a’ láng, – mennyezete szakadgyon öszve felettünk, ’s a’ pokol örvendezései légyenek halotti énekem!!! (el)

TEHÁT viszsza-esél abba az örvénybe, bóldogtalan Aszszony, a’ mellyből egy érzékeny kar akart ki-ragadni? – Sőt a’ mi több, Meg-szabadítódat-is le-rántottad magaddal! – – Irtóztató eset! – ’s még-is, még-is bóldog vagy! Ah, nem ismérted őtet! őtet, a’ ki életét kotzkára vetette, hogy a’ tiedet meg-tarthassa! – Tudtad volna tsak, hogy az a’ te Kedvesed volt! – (Zaj kívülről) Mi ez? – Jaj oda vagyok! – Itt az áldozás órája! – – (habozva a’ kétséggel, ’s maga el-szánásával) – Ó Lanaszsza! – (egekre emeltt karral) Isten, a’ ki segédünkre hívánk, isméretlen jó Isten, nints-e hatalmadban tsudát tenni? te sem tudsz-e meg-szabadítani? (az éneklés közelít)

Édesenn említem még mindenkor azt az időt, mellyben Te engemet mintegy kiszakasztva más tanítványaid közzűl, bíztosabb társalkodásodra méltóztattál, ’s karon fogva vezetvén Rómának és Græciának dőledékjei közzé, az elragadtatott Ifjat, ki az ő Poétáikbann eddig csak a’ Poétákat lelte vala fel, a’ Bőlcseknek ismerésére is szoktatgattad. Így ismértetted Te vélem a’ Chryzippusznál és Krántornál filozofusabb Horátzot, és Homért; így Xénofont, Plutárchuszt, és azt a’ csintalan Nevetőt, kinek bujdosó lelke legközelébb a’ Ferney Urában ütötte-elő magát, Lúkíánuszt. És, ó mint ömlödözött ollyankor teli szíved! mint ragadott-el szavaidnál nem kevésbbé tanító példád! – – Ez a’ megkábúltt Szókratesz már akkor Tanítóm vala nékem. Te az ő nyelvét nem értetted, mint én nem a’ Te Görögéidét. Elhevűlve példád által a’ gyermeki magahittség’ mérészségével kezdtem őt Előtted magyarázni, de megszégyenűlve akadtam-el. Vedd azt tőlem, érettebb férfitól, most; ’s vedd örökös tiszteletemnek, ’s a’ leghívebb, legforróbb háládatosságnak, melly vala tanítványnak mellyjében a’ legérdemesebb Nevelő eránt lobogott, jelenségéűl; egyszersmind pedig engedd-meg, hogy közönségesen tiszteltt charaktered, azok előtt, kiknek gyávaságok Diogeneszemnek különösségein s egyenességén meg fog botránkozni, őnéki védelem és mentség légyen. – Kérni fogom a’ barátság Isteneit, hogy nékem szeretetedet tartsák-meg; tudják ők, hogy ettől életemnek sok bóldogsága függ. – –

Aprílisznek 17dikénn 1792.

Második Tanúm a’ Filozofus DÆMONÁX, kinek charakterét Luciánusz, – eggy ollykor midőn valakit dícsér igen is hiteles Iró, mert ez rajta felette ritkán történik-meg! – Xenofoni tüzzel ’s Plutárchuszi kedvességgel rajzolta. Egykor a’ régi Filozofusok felől lévén beszéd, ’s az tétettvén kérdésül, hogy az elsőség mellyiket illeti? Én, monda Dæmonáx, Szókrateszt tisztelem, Diógeneszt csudálom, Arisztippuszt szeretem. – ’S midőn néki Olympiábann képsarampót akarának álítani, ezt a’ megtiszteltetést azon okból ellenzette, hogy Elődijeknek^* gyalázatjokra ne váljon, hogy azok sem Szókratesznek, sem Diogenesznek nem állítottanak státuákat.

Hogy Diogenesz azok előtt, a’ kik között élt, nem vólt tekintetben, és inkább Eszelősködőnek tartatott , mint valóban Bőlcsnek, az meg nem cáfolja az Arriánusz és^* Dæmonáx tanúságából eredett állatást. Mit nem kellene nékünk tartanunk Szókratesz felöl, ha őt csak az Arisztofanesz felhőiből, az Anytusz vádjából, vagy Bíráinak ítéletekből ismernénk! Kevés tapasztalása van annak, a’ ki nem tudta sok példákból megtanúlni hogy ez vagy amaz szokástól való eltávozás, akármelly ártatlan légyen az bár, a’ legbőlcsebb embereket is elegendő gyakorta egyebeknek nézetni mint a’ micsodák. – De ezek eránt a’ kezünkben lévő Dialogusokbann majd úgy szól maga, hogy őt a’ vád alól csak az nem szabadítja-fel, a’ ki megátalkodott a’ maga állatása mellett. – – 1769.

Mint jutott nékem eszembe történeteimet, elmélkedésimet, vélekedésimet, álmodozásaimat, bolondoskodásimat – a’ ti bolondoskodástokat! – ’s azt a’ bőlcseséget, mellyet e’ kettőből tanúltam, papirosra tenni, az vólna az, a’mit legelébb beszélnék-el néktek, csak papirosom vólna, a’ mire írjak. Másként papiros nélkűl, ha nincs, ellehetnénk; csak viasztáblánk^*, fakérgünk, pergamenünk, pálmaleveleink, vagy még inkább bádogunk, márványunk, elefántcsontunk, sima köveink vólnának; mert ezek mind ollyan portékák, a’ mikre a’ Régiek, kik inkább igyekeztek állandót írni mint sokat, írni, szoktak vólt. Szerencsétlenségemre az előszámlálttak közzűl csak egy darabom sincs; de ha vólna is, mi hasznát tudnám venni, holott sem vésőm, sem tollam, sem semmi írószerszámom e’ kis krétámnál egyéb? E’ nem kis baj! De hát ha azok a’ Világ’ hátán sem vólnának, mit csinálnék bezzeg akkor? Nem írni legkönnyebb vólna: de arról hallani sem akarok; írnom kell akár miképen teszem szerét. – „Homokra írni?” – az koránt sem vólna bolondság! Ismerek két-három-száz Írót a’ régiek és mostaniak közt, kik nem bánhattak vólna okosabban, mintha, mivel már egyszer írni akartak , mint én, – vagy talám mivel írni kéntelenek vóltak, – homokra írtak vólna. – – De csak még is egyebet kell gondolnom. – Vén Bohó! hogy nem láttam mindjárt első nézéssel, hogy hordóm’ falára, csak aprónn írjak, eggy egész Iliász is elfér? – A’ hordóm’ falára írok! Úgy is elég puszta; nincs rajta sem szőnyeg, sem festés, sem faragás, sem aranyozat. ’S jobb vólna é nálamnál az a’ kis bogár, kinek szöszéből Argonautáitoknak drága vásznait szövik, hogy azokkal szobáiknak falait bévonathassák? A’ selyembogár maga csinál magának lakóházat; irígylem mesterségét; annyit én nem tudok: de legalább azzal cifrázom-ki lakóhellyemet én is, a’ mit magam készítek – Igen! azzal czifrázom-ki , akár mi ér; ’s meg sem is szűnök addig, míg ez a’ krétám el nem fogy.

Tréfa a’ mi tréfa: de nem tudom mit tennék bosszúságomban, ha azon tollatlan kétlábú állatok közzűl, mellyek ezen főldalmán, főldgombolyagon, vagy főldtányéron – mi légyen igazábban, hadd törjék rajta fejeket azok, a’ kiknek nincs egyéb dolgok, ’s henyélni szégyenlenek! – csak eggy is vólna, a’ mi kevesebb szükséget érzene nálamnál. Derék portéka ám semmi nélkűl nem szűkölködni! vagy ha épen nem kerűlheti-el az ember, hogy minden nélkűl szűkölködjék, csak annyi nélkűl nem szűkölködni, a’ mi nélkűl nem szűkölködni épen nem lehet; és még akkor is úgy ejteni a’ dolgot, hogy az ember ezt a’ szükséget minél kevesebbé érezze. – Elejéntén ha rá nem szűlt benneteket a’ Természet, az nem a’ legkönnyebbkénn esik: de könnyenn esett é annak a’ bolondnak, a’ ki feltette magában, hogy törik szakad! gazdagon hal-meg, kívánsága’ bételjesedését elérni? Könnyenn esik é a’ szerencsétlen Phædriásznak elérni a’ magáét, míg egy leánykát elámít, azután kedvét tőlti, utóljára pedig éjjel nappal strázsálja? Könnyű é egy más bolondnak egy Vargából vagy Borsárúlóból, atyjává lenni a’ Hazának? ’s meg’ egy másnak valamelly Szatrapesz’ kedvébe jutni? – a’ kétszeres Bolondok! félannyi munkával, mint a’ mennyijekbe a’ kerűlt, hogy a’ Végezés által reájok vetett természeti bajhoz ezer meg’ ezer valóságos és képzeltt bajt vásárolnak, olly bóldogságba tehetnék magokat, melly az Istenekéhez annyira közelít, a’ mennyire főldi bóldogság közelíthet.

Mert, hogy a’ bóldog Istenek azért bóldogok, mivel semmi dolgok nincs, hanem hogy ambróziát esznek, nektárt isznak, ’s orraikonn a’ tömjénfüstöt szörbölik – azt az ő Papjaik úgy hiszik, mint én. Azért ők bóldogok, mert nem érzenek semmi szükséget, nem félnek semmitől, nem reménylenek, nem kívánnak semmit, mindent fellelnek magokbann, – ’s ímé a’ mennyire^* egy nyomorúltt főldi gombától lehet, így vagyok én is; a’ ki kenyér vagy gyökér nélkűl nem lehet-el, hogy meg ne haljon; köpenyeg nélkűl, hogy meg ne fagyjon; kalyiba vagy legalább hordó nélkűl, hogy száraz hellyen vonhassa-ki a’ hideg őszi éjszakákat, és – asszony nélkűl, hogy embereket űltethessen.

Azonban nagyon örűlök neki, hogy a’ dolgot annyira vihettem, hogy az éhség ellen gyökerekkel, a’ levegő’ csipőssége ellen egy durva pokróccal, a’ szél és eső ellen egy hordóval beérhetem magam’. – A’ mi a’ negyedik fogást illeti, tisztes Uraitok ’s Asszonyságaitok nem örömest hallják, ha valaki arról beszéll; az okos ember pedig olly ritkán juttatja eszébe, a’ melly ritkán lehet; ha pedig már eszébe jutott, ’s onnan ki nem kergetheti, no jó! hiszen arról is tett a’ mi kedvező anyánk, a’ Természet! a’ mint arról egy gyönyörű példát hozhatnék-elő; de tartok tőle, hogy irígységre gyúladtok.

Ha közzűletek valaki azt tette-fel magában, hogy a’ Világ’ javallását el fogja nyerni igyekezni, ’s bőlcs lessz – javaslom szívemből! űljön veszteg, ’s hagyjon békét ennek a’ bolondságnak^*. Mert felteszem táskámat és botomat egy babszemre – ha tudni illik^* Pythagorásznak tanítványai nem vagytok! – hogy utóljára is, vagy egy, vagy másképen bolonddá lessz. Vagy megnyeri a’ Világ’ becsűlését, melly eggy általjában lehetetlen! vagy azt a’ becsűlést nem okosságának tulajdoníthatja, hanem pénzének, születésének, tisztségének, kedves kis feleségecskéjének, szép húgának, deli termetének, tiszta hangú gégéjének, gyorsan táncoló lábának, vagy annak a’ hajlékonyságának, hogy jó tótágast tud vetni, ’s a’ kásaszemet a’ tőlyukonn is keresztűlhajítja; egy szóval, mindennek a’ Világon, csak eszének nem! Mert ha az Egeknek különös irgalmából az esze még meg vagyon, úgy a’ Világ ki nem engedi verni a’ maga fejéből, hogy megbolondúlt; melly esetre felette jól fogná tenni, ha azt cselekedné, a’ mit Diogenesz cselekszik: az az, Diogenesz egyenesenn azért hogy esze van, – nem bolond! ’s fel sem veszi, akár mit beszéllnek az Urak felőle. Mert, édes jó Uraim! ha ő az Urak után járna – ő, a’ ki nem osztogathat kegyelmeket, ebédeket nem tarthat, Vendégeit sem persiai borral, sem rendes asszonykákkal nem kínálhatja, úgy az Urak a’kézi malom’ nyelét adnák kezébe, vagy a’ kapához állítnák a’ bányák körűl, vagy hajtóra vinnék Nymfákat vadászni, vagy gyomraik’ emésztését bíznák tréfáira; – arra pedig, és mind azokra, a’ mik ehhez hasonlók, engedelmet kér alázatosan, de magát teljességgel nem adhatja, mert el tud lenni az Urak’ jóakaratja nélkűl.

Az édes jó Asszonykáim… de már a’ más kérdés! Mert szépség, gazdagság, bíbor ruha, fő születés, levendulaszag, ’s frizírozott haj ’s valamelly elmetehetség nélkűl is van egy mód – áldjanak-meg értte benneteket Isteneink, jószívű teremtések! – melly által néktek lehet tetszeni; ’s – azt tartom, mi megértjük egymást. ’S ha valaha rosszakaróim annyira találnák is vinni gonoszságokat, hogy mostani jó ítéleteteket tőlem elvonják, reménylem még is, seregetekben lesznek némellyek, a’ kik jószívűségből védelem alá fognak venni, ’s egymásnak megsugják, hogy Diogenesz – nincs minden érdem nélkűl.

Egyéb eránt, és a’ mi közelebbről illeti a’ Bőlcseséget, bízodalmas drága nagy jó Uraim, Korinthusziak, Szpártaiak, Athéniek, Thébaiak, Mégaraiak, Sicyoniak, ’s ti, kiket becsűletnek okáért legelől kellett vala említenem, ti tiszteletre méltó Hazámfiai, Szinopeiek, – engedjétek előttetek nyilvánságosan kimondani, hogy én azt a’ szerencsét, hogy veletek ugyan-azon ágról szakadtam, sokkal inkább becsűlöm, mintsem hogy magamnak több bőlcseséget tulajdonítsak annál , a’ mennyivel magamat szűktön beérem. Ha valamiképen abból néktek is lehetek szolgálatotokra, megvallom önként, és szívesen, hogy azt mind azon elmélkedéseimnek köszönöm, mellyekre nékem a’ ti életetek ’s cselekedeteitek nyújtottak alkalmatosságot. – Csaknem minden dolgaitok’ végével azt tapasztaltam, a’ mit, ha Oedipusz nem vagyok is, előre megjövendőlhettem vólna, hogy azokat megbántátok, ’s ebből rövídedenn és eggyűgyűenn ezt húzám-ki: Jobb lett vólna, másféleképen tenni azokat.

Ezen elmélkedéseimből egynehány jegyzéseket szedtem-eggyüvé; mellyekből apródonként annyit tálalok előtökbe, a’ mennyit gondolni fogok, hogy egyszerre megemészthettek.

Azonban, és hogy ezen elmélkedéseknek indító alkalmatosságára visszatérjek, az eggyűgyűek’ kedvekért kéntelen vagyok jelenteni, hogy miólta az én kedves barátom, Plátó, engem a’ megőrűltt Szókratesznek nevezni méltóztatott, némelly félfejek a’ Korinthuszi kűlvárosban, vagy talám bent is, azon vannak fáradhatatlanúl, hogy igen sok bolondságaikat az én rovásomra róvják; és, a’ mellyeket én magaméinak vallok, ollyan formába őltöztetik, hogy továbbá magaméinak nem vallhatom. Sajnálnám, ha az, a’ mit ezekről mondani készűlök, nékiek nehézkén fogna esni; mert veszem-észre, hogy ebbenn a’ mendemondában^* nem kis céljok van. Azon bolondságoknak komoly elítélések alatt, mellyeket reám kennek, mély eszeket, csúfolások alatt pedig játékos elmésségeket jobban kimutathatják; ’s ebbenn az a’ szerencséjek vagyon, a’ mellyet az nyér, a’ ki meggyőzni készűltt Ellenségét maga csinálja magának; rajta áll egyedűl, hogy olly gyávának, olly erőtlennek csinálja, a’ millyennek néki kell, hogy róla diadalmot vonhasson. – Minthogy nem vólna emberség múlatságokat elrontani, tehát mind az, a’ mit a’ 4-dik Szakaszig mondani fogok, egyedűl azoknak szól, a’ kik engem közelebbről kívánnának ismerni, de azért Korinthuszba nem útazhatnak.

Megvallom tehát, hogy én sok esztendők-ólta azon törtem eszemet, „miként tehetném magamat olly függetlenné, a’ mint csak lehet: ’s láttam, hogy némelly feltételek mellett azt elérni nem lehetetlen,” – és – „ hogy azok a’ feltételek egészen magamtól függenek.”

Nem kétségeskedtem sokáig. Theóriám nem olly hamar vala feltalálva, mint a’ hogy azt cselekedtem, a’ mit a’ ti Morálisztáitok közzűl legkevesebben tesznek; praxison kezdettem azt, ’s húsz esztendő alatt, dicsekedés nélkűl légyen mondva, annyira vivém, hogy a’ mint látjátok, most kedvemre élek eggy hordóban, babot és gyökeret eszem ebédre vacsorára, ’s a’ nektárt hozzá, nem lévén poharom, öszveszorított markommal a’ szomszéd forrásból merítem. Ellenben ezért a’ legbóldogabb függetlenség’ jutalmával élek. Semmi okom nincs benneteket megcsalni akarni, ’s bizonyos vagyok eránta, hogy ti sem csaltok-meg. Nem várok, nem reménylek, nem kívánok semmit tőletek, ’s a’ mi ennél épen nem kevesebb, nem félek tőletek. – Mert ugyan micsoda éhenhóltt bitang lehetne az, a’ ki botomat, vagy kenyérmorzsás tarisznyámat ellopni akarná? Ha pedig csakugyan talázkozna valaki minden vélekedésemen kívűl, a’ ki eléggé nyomorúltt vólna ebbe a’ késértetbe esni, kész vagyok néki őnként általadni mind eggyikét, mind másikát. A’ ligetben megint találok botot, ’s szűröm’ hegyéből elvágok egy darabot, ’s hellyre van hozva a’ mit tarisznyámban elveszték. – Egy szóval, épen nem látom , miért nem lennénk jó barátjai egymásnak. Akár mire törekedtek, soha sem fogjátok Diogeneszt útatokban állva találni. Kapkodjatok, ha kedvetek tartja – én azt soha sem fogom javaslani! – az Archonságonn, a’ Főpapságonn, a’ Hadivezérségenn; – vágyakozzatok eggy szép Asszony óldala mellé, egy Mátróna, vagy eggy lyányka után, a’ ki húsz mináért kész azzá lenni, a’ mi Endymionnak Diánna vala; – tolongjatok eggy Szatrapesz, eggy Király, vagy eggy Királyné körűl! – veszekedjetek eggy koronáért, vagy eggy hellyért az Istenek között – tudjátok jól, hogy pénzenn azt is meg lehet venni! – eggy szóval, törekedjetek azután, a’ mit elnyerni akartok, akár mi légyen az, Diogenesz nem állja-el útatokat, nem ugrik előtökbe. Diogenesznél ártatlanabb embert nem fogtok soha látni, kivévén – hogy mikor ideje van, kimondja az Igazat; – ’s ha ezzel múlatságtokat, kedvtőltésteket, semmiben nem neveli is, megérdemli, hogy a’ napfényt és a’ levegő’ szívását tőle meg ne vonjátok, ’s szenvedjétek-el, hogy egy fa’ árnyékába dőlhessen, mellyet talám Nagyatyja ültetett.

Nem mondtam é azelébb, hogy Diogenesz a’ Szinopei Icétász fija – kinek bolondságait egyébaránt nem akarom egyebeknek tartattatni, mint valójában a’ micsodák – nem épenn olly bolond, mint a’ Kráneoni Urak és Asszonyok, némelly cselekedeteinek megítélések után, állítják?

„Az az ember azt akarja elhitetni velünk, hogy ő másoknál okosabb, ” azt mondják. – Ti pedig, Uraim és Asszonyaim! azt akarjátok elhitetni másokkal, hogy becsűletes emberek, fedhetetlen Asszonyok vagytok.

„Elvetette a’ fa poharat, midőn meglátta, hogy eggy Koldús öszveszorított marokból ivott.” Ez a’ mondás, követem kötelesen, eggy kevessé ki van tóldva. A’ poharat elkelle hajtanom, mert a’ pohár meghasadt; ’s minthogy nem kaphattam mindjárt mást, ’s szerencsémre eggy becsűletes főldtermést láttam-meg, ki a’ vizet markából hörbölte, eltanúltam mesterségét. Az okos ember mindenben talál alkalmatosságot valamit tanúlni; én pedig, Asszonyom, mondhatom becsűletemre, hogy én az Arisztippusz egész Filozofiáját a’ te kis kutyádtól tanúltam. – De, feltészem, csak azért vetettem-el fapoharamat, mert a’ nélkűl ellenni tudok. Kleon, a’ ki most arany kehelyből iszik, hogy az ártatlan Niciászra kárhoztató ítélettételt ejte, még most is becsűletes ember vólna, ha a’ markából tudna inni, mint én.

„Útálja az Asszonyokat.” – he, he, he! – – –

„Abban keresi kedvét, hogy mindennek ollyat mondhasson, a’ mit örömest senki sem hall.” – Az én hibám é az, hogy Uraságtok az igazat nem örömest hallják? –

„Hordóban lakik” – A’ mint látják az Urak, ez tsaknem olly nagy mint eggy kád; ’s elég tágos eggy olly embernek, kinek sem felesége, sem gyermeke, sem semmi dolga nincs. Hát ha azt akartam vólna láttatni ez által, hogy a’ becsűletes embernek, ha a’ szükség úgy kívánja, a’ szoros hajlék is tágos? – Tudom én azt, jó Xeniadesz, hogy ha majd betegeskedés, vagy az agg kor, tágasbb ’s alkalmatosbb lakás’ keresésére szorítanak, barátságos fedeled alatt, Diogenesz készen kap eggy kis kamarát. Most, midőn a’ nélkűl ellehetek, e’ meleg nyári naponn, a’ zőldellő gyep légyen szofám, puha fűszállal, és illatozó virággal felpárnázva, ’s egy széles ágú cyprus terjesszen enyhítő árnyékot felettem! Itt szívom a’ Természet’ elevenítő lehelletét; mennyezetem a’ bébóltozódott ég, ’s azalatt míg itt fekszem, ’s szemeim megmérsékelhetetlen mélységeit béfutják, elmém tiszta, csendes ’s vídám, mint az!

„De micsoda rendes gondolat az, hogy hordód’ falait írótáblává csináltad?” – Nevezzétek annak! hadd légyen az! hát néktek nincsenek é rendes gondolataitok? Vagy nem olly szenvedhetők é az én rendes gondolataim, azért mert azok enyémek, mint a’ tiétek, azért mert tiétek? – –

De ímé, ímé eggy írótáblácska! Szép írótáblácska, elefántcsontból, aranyozott bőrbe kötve! Ennekutánna, minthogy csekélyebb nincs, talám hasznát fogom venni. Nem vagyok én olly makacs, hogy kerűljem a’ kedvtelést, a’ könnyebbséget, ha engem ő keres, és néki többet nem kell feláldoznom, mint a’ mennyit nyújt. A’ jó Xeniadesz azt tartja, hogy becsesebb lessz, ha néki béírva adom-viszsza. – Meg lessz, a’ mit kívánsz, jó Xeniadesz.

Eggy kevessé hátradőlve feküdt párnákból épűltt kis thrónusán, ’s, a’ mint mondám, kis ebével játsza. Általellenben véle eggy fiatal ember űlt, a’ ki felől a’ Természet sokat ígért, és a’ ki Xenokratesznél azt hallotta, hogy bé kell hunynia szemét, ha érzi, hogy valamelly szép késértetet nyiltt szemmel végig nézni erőtelen. A’ szegény Ifjú nem bírt annyi erővel, hogy szemét béhúnyja; hanem csak lesűtötte azt, – ’s szerencsétlenségére ott eggy parányi láb tűnt szemébe, mint a’ millyennek a’ ferdőből kilépő Grátziák’ lábát képzelhetni; de csak kevéssel vólt feljebb kitakarva a bokájánál. Az reátok ’s én reám nézve semmi sem vólt; de felettébb sok vólt az Ifjúra nézve. Reszketve ’s tébolyodva vonta-vissza szemeit, a’ Szépre nézett, meg’ az ebre, ’s úgy osztán ismét a’ szőnyegre: ’s azalatt a’ szép kis láb láthatatlanná tevé magát. Az Ifjú bánta azt. Rebegő szókkal kezdett szólani; de egészen egyébről, mint a’ mit érze. – A’ Szép hízelkedő kézzel simogatta ebecskéjét; az eb viszontaglotta nyájaskodását; enyelegve nyújtotta első lábait Stróphionjára^*, azután pedig édes – nevetéssel mondanám, ha a’ kutyák nevetni tudnának – nézett reá; újra tépegette Stróphionját, ’s játékával – a’ Szép épen Parrháziusznak jobb kéz felől függő Lédáján legelte szemeit – eggy igen fejér ’s igen szépen domborodott melly’ felét fedezte-fel. Az Ifjú pislogott, ’s elakada öszveszorúltt lélekzete. – A’ kis eb hátúlsó lábaival Aszszonya’ ölébenn állott, első jobb lábát pedig a’ szépen dobogó mellynek vetette, ’s félig kitátott szájjal, a’ vágyódásnak eleven jelentésével, nézett-fel szemébe. A’ Szép öszve-csókolta a’ kis ebet; kis hízelkedőjének nevezte azt, ’s száját mézes tésztákkal tolta teli. – A’ szegény Ifjúnak nem vólt ereje, továbbá is csak a’ főldre nézni, ’s én – kiloptam magamat.

Útambann előltalálám Arisztippuszt, ki rózsákkal felpártázva, ’s arábiai szagokkal illatozva tért-vissza a’ gazdag Klíniasz vendégségéből. Bőv selyem őltözet folyt-le vállain, ’s ragyogott a’ Szyrakúzi Diónyziusz zsákmányjaival. Eggy csoport szép képű Ifjak vették körül, ’s úgy ment közöttök, mint Bakhusz a’ Faunosok és Szatyrok között; ’s a’ maga bőlcseségére oktatta őket. Annubiszra, a’ kis ebek’ védelmező Istenekre, esküszöm! vesszen-el bár mind botom, mind tarisznyám! Arisztippusz minden bőlcseségét a’ Danae’ kis ebétől tanúlta. Hízelkedjetek a’ Nagyok’ és Gazdagok’ erőtlenségeinek; csiklándozzátok szíveknek indúlatjait; igyekezzetek titkos kívánságaiknak teljesítésénn, úgy ejtvén a’ dolgot, mintha nem tudnátok, hogy az nékiek kívánságaik; – ’s teletömik szátokat mézes tésztákkal. Ebből áll az egész titok! – „Csak ebből é? ” – Egy betü sincs több! – –

Higyjétek-el, Klíniasz, Chaerea, Demarchusz, Szardanapalusz, Mídász, Kroezusz, és a’ kiknek benneteket hívnak – nem irígységből, vagy elcsüggedésből cselekszem én azt, hogy hozzátok hasonlóvá lenni nem akarok; sem kevélységből, melly inkábbára úgy könnyít magán, hogy azt, a’ mit el nem érhet, becsmelli; – sokáig elnéztem cselekedeteim’ forrását, belső meggyőződésből származik az, a’ mit semmi sem verhet-ki fejemből, hogy eggy jóakarómnak sem tanácslom az olly bóldogság’ keresését, mint a’ tiétek.

A’ ti Palotáitok tágasok, pompásann épűlttek, a’ Mesterségnek legválogatottabb darabjaival vannak kicifrázva, teli vannak a’ bujálkodás’ legkényesebb szereivel; – kerteitek hasonlók az Alcinousz, és Heszperiszek kertjeihez; – vendéglő palotáitok ahhoz, mellyben a’ Homérósz halhatatlan Istenei a’ nektárból halhatatlanságot isznak; – Inasaitok szépek mint Ganymédesz; Rablyánykáitok mint a’ Szerelem Istennéjének késérői; – éltetek meg nem szakadott vendégeskedés, játékkal, muzsikával ’s táncokkal felkockázva; – eggy Aszszony sem gőgös előttetek; – eggy Danae sincs elzárva; – retesz, kőfal, őrsárkány, minden! minden enged néktek! – aranyotok mindent felülmúl, mindent meggyőz!

Akadhatnátok olly Zofisztára, a’ ki benneteket ezen bóldogságért jól megrakna; – én nem. Nem útálom én a’ Szépet, nem vagyok én ellensége a’ Gyönyörködésnek, akar mit mondanak a’ Kráneoni lyánykák. Semmit sem gyűlölök jobban, mint a’ meg nem győző okokat. A’ „gyönyörűséggel élés” ellágyit, azt mondja Xenokratesz; – a’ „véle nem élés” is, mondom én; külömben Fryne nem kőlt vólna fel mellőled olly kedvetlenűl. – Nem vólt é Alcibiadesz eléggé vitéz? Nem tudta é az éjszakát, midőn meg kellett lenni, a’ szabad ég alatt a’ kemény földönn épenn úgy kivonni, mint a’ szép Neméa karjai között? Nem olly ízletesen ette é a’ Spártai fekete levest, mint Tisszafernesznek asztala mellett a’ legkényesebb ízlésű étkeket? – Kérlek ne hozzatok olly ellenvetéseket elő, mellyek csak eggy óldalról igazak; mellyeket ezer példákkal lehet megcáfolni. Szóljunk igazánn. A’ jóféle Cyprusi bor, ha csak igen meg nem szomjúztatok, úgy é, kedvesebb ital mint a’ kútvíz, akár mit mondanak Morálisztáitok; ’s Jóniai táncoló Nympháitok, vagy azok a’ leányok, kiket néktek Szkió nevelt ; hadd mondják ők a’ mi^* nékik tetszik: csakugyan gyönyörű teremtések. Zeuxisznak, Parrháziusznak, Aetzionnak, Apellesznek munkáival bérakott falaitok elragadja a’ tudatlan Szemlélőt, a’ Hozzáértőket pedig hosszason gyönyörködteti. – Ti nem vólnátok é tehát bóldogok? Nékünk nem kellene é állapotok után törekedni? Nem tészen é igazán bóldoggá akárkit is a’ „széppel ’s kedvessel” élés?

De eggy kétség támad bennem; – úgy tetszik, mintha több vólna mint csak kétség; másként elhallgatom, mert tartok tőle, hogy elrontom kedvetek, ha kimondom. – Magyarázatokra kellene lépnem; az én szándékom pedig elvólna tévesztve, ha únalmatokra lennék. – A’ mint látom, dolgotok van. – A’ szép Filæniont kell meglátogatnotok; – vagy az öreg Sztrepsziadesz ifjú asszonykáját. – Nem tartóztatlak továbbá; ledőlök amoda az árnyékba, ’s eggyet álmodom míg ismét előfordúltok.

Ebbenn a’ szempillantásbann eggy megbocsáthatatlan tetten kapom magamat. – O Icétász fija! be meszsze vagy még attól, hogy bőlcs légy, mint a’ millyetén bolondnak látszasz! Azon gyúladni-fel, hogy eggy ember, a’ ki látogatása által barátságos tiszteletét akarja erántad mutatni, ’s nem tudhatja, hogy álmodni akarsz, tégedet álmodozásodban megháborít. – Ez rútság! Ezt eggy hosszú lábú póktól, eggy darázstól, vagy hangyától is várhattad vólna. – Elbeszéllem az egész dolgot.

Néked most semmi dolgod, Diogenesz!” így szóla. –

Mint mindenkor egyébkor! felelék.

„Tehát melléd ülök.”

Ha nem tudsz jobbat csinálni, bízvást.

„Semmit sem a’ teremtett Ég alatt, csakhogy az Agorán kellene lennem. Ma a’ szegény Lámon dolgát veszik-elő. Az Atyja jó barátja vólt az Atyám házának. Azt tartom, nehezen fogja most egyszer magát ellenségeinek körmei közzül kivájni. Szánom szegényt. Tegnap estve feltettem magamban, hogy ma kikelek mellette – de nincs rá elég kedvem.

Nincs elég kedved reá? – ’s Lámon jó barátja vólt Atyád házának? – ’s a’ szegény Lámon veszedelemben forog?

„A’ mint mondom, ma a’ fejemért nem adnék eggy fillért. Tegnap Klíniásznál éjszakáztunk. Vígság alatt múlt-el az egész éj. Ollyan borunk vólt, mint az Isteneké, táncos lyánykáink, Mímusink, Filozofusaink, kik elébb veszekedtek, azután ittak, utóljára a’ táncoló lyányokba… eggy szóval minden megvólt, valami eggy éjjelt a’ legmúlatságosabb éjjellé teheti.

A’ mind igen jól van, ha úgy akarod, – de a’ szegény Lámon! –

„Ki tehet róla? – Valósággal szánom szegényt. Ő eggy tökélletesen becsűletes ember, ’s eggy igen derék felesége, eggy igen igen derék felesége van.”

’S úgy tartom igen-igen szép felesége is egyszersmind?

„Tegnap hozzám jött, ’s kért, fogjam pártját férjének. Két kis gyermekét is magával hozta, kik minteggy öt, és három esztendősök vóltak, – gyönyörű parányi alakok. Maga az anyjok nem vólt cifra: de képe, őltözete, tekintete, nagyon megérdeklett. Elhevűlve szólott férje felől. – Lehetetlen, hogy vétkes légyen, úgy mond; ő a’ legbecsűletesebb, legfedhetetlenebb ember; a’ leghívebb atya; a’ legigazabb barát. – Semmi nemtelen cselekedetet nem követhet-el szándékkal. – Segíts rajta! hatalmadbann áll, hogy megszabadúljon. Ellenvetéseket tettem néki: de elhárította azokat. – Elébe terjesztettem a’ dolgoknak nehéz vóltát, minthogy olly sok ellenségei vannak. – „Sok van, az igaz; mert érdeme felűlhaladja birtokát.” – Vállat vonítottam. Elfakadt sírva, ’s az a’ két kis gyönyörű teremtés is sírt, midőn látta, hogy anyjok sír; általölelték nyakát, ’s ezt tudakozták tőle: Ez az Úr adja é viszsza nékünk Atyánkat? – Higyd-el, nem lehetett megindúlás nélkűl nézni; ötven mínát adtam vólna annak a’ Festőnek, a’ ki ezt a’ scenát vászonra tette vólna által.

Lehetetlen! – ’ s támadhatott é benned akkor az a’ gondolat?

„Azt elhigyd, hogy megérdemlette vólna, hogy lefesttessék. Soha sem láttam a’ szépséget érdeklőbb alakbann. Mellyje olly indúlatosan dobogott leple alatt, hogy azt tapogathatni véltem; kellem vólt minden, valamit rajta láthattam. – Asszonyom, mondám néki, elkövetek mindent, a’ mi tehetségemben lessz; mit nem tenne az ember az illy szép asszonyért, mint te vagy? Most Klíniászhoz kell mennem; ő vacsorát ád; de még éjfél előtt ellopóskodom tőle. Jöjj-elő akkor; komornyékom hálószobámba fog vezetni, ’s majd eggyütt tanácskozunk, miként lehessen segíteni férjed’ állapotján. A’ dolog leginkább attól függ, hogy… – Gondolod é, Diogenesz, mit csinált a kis Bohó? – Haragosan pattant-fel lábaim elől, melly még inkább nevelte kellemeit, – (kevésbe múlt, hogy öszve nem öleltem) – minekelőtte még el-végezhettem vólna, a’ mit mondani akartam, ’s egész felelete eggy útáló tekintet vala. Jelt adtam Komornyékomnak, ’s elfordúltam. Ismérem a’ fattyút jól, ’s tudom, hogy mindent elkövetett; de nem akart reá figyelmeztetni. Jertek, édes gyermekeim, monda, eggy tekintetére sem méltóztatván emberemet, ’s mellyére szorította kisdedeit; az Ég gondot visel reánk; – ha pedig ő is elhágy, meghalhatunk. – – Látod, hogy okom vólt őt eggy igen-igen derék^* Asszonynak nevezni. –

A’ mint látom, igen is derék a’ Lámon inségére nézve! – O Chærea, Chærea, – lehetséges é –

„Diogenesz, téged megszállott a’ feddés’ lelke. – Isten hozzád! A’ mint mondám, ma nincs kedvem Lámon mellett szólani. – Vídámabb^* társaságot keresek. – – Nem jössz é velem Thryalliszhoz? – A’ Festőm róla eggy Vénusz Kallypigósz képére veszi rajzolását – igen szép darab lessz.

Most egyszer köszönöm hívásodat! – a’ szegény Lámon, az ő szép, és igen-igen derék felesége, két rendes gyermekeivel, annyira elfoglalt, hogy semmire sem vagyok alkalmatos. Festőd eggy vonást sem tehetne tetszésemre; – Menj, menj Chærea – ’s hagyj magános elmélkedésem közt. – – –

Nem; nem gondolkozhatom; meg kellene bolondúlnom, ha kihallgatnám azt a’ gondolatot, a’ melly erővel tolja rám magát. –

Azt, reménylem, tudjátok, hogy ez a’ Chærea eggyike a’ Korinthusz nevezetes Bóldogainak?

Be kedvesen sziszereg itt ez a’ Csalogány! – Eggyet ittam ama’ forrásból; – ’s most majd a’ bokorba fekszem ehhez a’ kis madárkához, ’s néki eresztem szívemet azon gyönyörűségek’ érzésének, mellyeket a’ Természet jóltévő kezekkel szórt az élet’ tövisses útjaira. – A’ szegény Lámon! – Elinduljak é? – – El, elmégyek! De mit fog néki használni szíves igyekezetem, jó szándékom? Nincs tekintetem, nincsenek szövetségeseim, nincs senki a’ ki barátságommal gondoljon. – Idegen vagyok – A’ Lámon ügye a’ közjót, az ő hivatalát illeti; – csak szólásra való engedelmet sem kapok. – – Legalább úgy szólok érette mint Bíztosa. – – – Úgy de nem ismérjük egymást. – Éj, mit tesz az! Elmegyek! – – Eggy olly szép Asszony ne áztatta légyen hijába könnyeivel a’ gaz Chærea lábait. –

Még nem tudtam, miből áll a’ Lámon állapotja, midőn útnak indúlék, ’s Csalogányomat magában hagytam. Közel a’ Városhoz előtaláltam eggyikét a’ Lámon Bíráinak, ’s ettől a’ dolgot egészen megértettem. – Négy-öt gazembertől ered minden; kiket eggy más gazember pénzen vett meg, hogy Lámont megbuktassa, ’s hivatalját elnyerhesse. Azt mondják, hogy a’ köz tárral, melly keze alá vólt bízva, hűségtelenűl bánt. Nem lehetett kivilágosítani reá a’ vád’ valóságát: de az csakugyan igaz, hogy eggy barátjának pénzt adott-ki, a’ ki ezt a’ pénzt, olly szín alatt, hogy azt a’ Haza szükségeire fogja fordítani, az Archon’ írott rendelése mellett vette-fel tőle, ’s megtsalattatott. – Ez vala minden vétke. – De azt kellett vólna látnotok, millyen nagyra vitték Ellenkezői. Lámon nékiek eggy olly ártatlan ember’ büszkeségével felelt, a’ki Irígyeinek kezekben látja bóldogságát, ’s tudja, hogy a’ dolog el van intézve, minekelőtte mentsége kihallgattatott. – Keveset szóla. – – Engedd, Lámon, mondám, hadd szóljak én éretted. Zsibongás, lárma támadt; el akartak nyomni, de kisegített a’ torkom; harsányabban kiáltottam mint ők, ’s tovább folytattam mentségeit. – Azzal az elhevűléssel szóltam , a’ mellyet bennem a’ szép asszony’ és a két rendes gyermek’ elképzelése támasztott; – nem kéméltem Ellenségeit; – a’ Bírák’ lelkeket pedig egyenességeknek, igasságoknak, ’s jószívűségeknek részre hajlani nem túdó szíveknek ’s az ártatlanság’ pártfogásának magasztalásival hajtottam részemre. Harmada olly orcabőrt viselt, melly még el tudott pirúlni. – – – Ez nékí bátorított; – előkezdtem magasztalásimat, ’s egyenességekhez való bizodalmamat emlegettem. Így még eggy harmadot vontam elpirúlásra. – Meg vala nyerve a’ per! Győzedelmemet a’ szép asszony’ ’s a’ két rendes gyermek’ előmutatásával rekesztettem-bé, őket Bíráiknak lábaikhoz vetvén, ’s sírásra ’s esdeklésre késztetvén. – Lámon ártatlannak kiáltatott. A’ zsibongás alatt kiloptam magamat, ’s ímé – megint itt vagyok. – – –

Be szép az estve! be vídám, be nyájas az egész Természet! Gyönyörködöm magamban, mert engedtem az emberség’ szavának. Örömet hoztam-vissza a’ szép asszony’ és két gyermek’ szemeibe. Be forrók lesznek most ölelgetéseik! – Érzem azt, a’ nélkűl, hogy láthatom – ’s kicsoda immár ez estve’ bóldog – Chærea, Klíniasz, Midász, Szardanapalusz, Kroesusz, – vagy én?

Engedjétek-meg, hogy bóldogító érzésemnek szenderítő karjai közt fetrengjek, – ’s addig olvassátok-el még egyszer az utólsó három cikkelyt – ha tetszik; – ’s olly halkal vagy szaporán – a’ mint tetszik.

Valóban poétai helly! – Ez a’ magosra nyúltt rózsavessző teljesen virító rózsáival, be szépen hajlik-előre felettem! be kedvesen hempelyeg-el mellettem a’ kövecsekenn ez a’ kis csermely! be puha ’s be lapos ez a’ gyep! be eleven színe, ’s be sűrű rajta a’ fű! – Puhasággal vádolnám magamat, ha ezt a’ gyönyörű fekvőt keresve-kerestem vólna.

Micsoda bájoló erő vagyon az eggyűgyű Természetben! – Még a’ nempoétai Diogenesz is elhevűlésre ragadtatik általa. – Látom látom igen is a’ Grátziákat; rózsakoszorúzatokkal tartják itt, ezenn a’ fűvesenn, testvéri táncokat. Azalatt a’ bokrokbann elrejtezett kis Ámorok hosszú rózsafonadékokat fonnak; mosolyogva^* kacsinganak egymásra; ímé már kész munkájok. Egyszerre omlanak-ki a’ bokor közzűl, ’s köteleikkel összvefonják a’ Táncolókat. Be gyönyörű festés ez!

Hát ha ezt még olly elevenen látnátok magotok előtt, a’ mint fantáziám előtt lebeg! Az én képzelődésem ecsetje meleg, arról bizonyossá tehetlek benneteket, Asszonykáim! – akármelly érzéketlennek mondanak is mások erántatok – mivel náloknál inkább igyekeztem talám annyira jutni, hogy nálatok nélkűl ellehessek; – de a’ mellett még sem hízelkedem azzal magamnak, hogy ezt a’ mesterséget sokra vittem. Egy Dryász, ki eme’ cseréből felém jönne^*, bizonyság lehetne mondásomnak igazsága felől.

De az én Grátziáim! – Ti talám azt gondoljátok, hogy ezt a’ képet magam találtam, ’s csudálkoztok rajta. Kisegítlek csudálkozástokból; nem szeretem, hogy jobbnak gondoljanak, mint a’ millyen vagyok. – Ez csak kópiája egy más festésnek.

Originalisát Apellesz festette, akit közönségesen Grátziák’ Festőjének neveznek; ’s a’ ki elég bátorsággal bírt, önnmagát nevezni így; mert érzette, hogy az!

Jelen valék, midőn azt Chærea megvette. – Ó ez eggy isteni darab! monda az elragadtatott Chærea. Enyémnek kell néki lenni, akármibe kerűl. Egy Királynak sem engedem. Tudod é Diogenesz a’ myrtus erdőcskét kertembenn, hol néha déli álmot szunnyadok? Ott^* fog ez előttem függeni.

Chærea ezen festésért négy athénai talentumot fizetett-le.

Négy athénai talentumot? mondám; három félig mezítelen lyánykákért, s három vagy négy mezítelen gyermekekért eggy darab vásznon? –

Te csak nézzd, be szépek! monda Chærea; – be ideálisok! be csupa Grátziák! – Mindenike tulajdon charakterének kellemeivel, mindenike magában szép, és még is valamelly titkos visszasúgárzása által szomszéd társának még szépűlttebb.

Az igaz, Chærea! – de ti gazdag emberek csakugyan hibáztok azzal, hogy ezeket a’ Mestereket olly drágán fizetitek. Tíz mína mindenkor elég eggy festésért. Néki azt a’ gyönyörűséget, mellyet ezen kép készítése alatt érzett, valamibe kellene számlálni. – Négy tálentum, Chærea! – olly múlatságért, melly minden kedvességét elveszti egynehány hét múlva! Hány embert tehettél vólna ennyi pénzzel bóldoggá!

Bizonyos idő múlva eggy jószágba mentem-ki, mellyet ez a’ Chærea a’ Korinthuszi tenger’ partján bír. Eggy Fólnagyjára akadtam eggy tisztes ősz emberre. Szomorúann űlt ajtaja előtt, ’s megtörlötte szemeit, midőn meglátott. Kértem, engedje-meg, hogy mellé ülhessek, ’s szomorúságának oka eránt tudakozódtam. – „Ah Idegen! így szóla hozzám, elvesztettem a’ leányomat! eggy tizennégy esztendős gyermeket, ’s a’ legszebbet, mellyet valaha ember látott. Minden Ifjú azt mondotta felőle, hogy ollyan mint az az Oreász, a’ ki az innepnapokon múlató társaival eggyütt táncol. Repesett szívem örömében, ha őt táncolni láthattam. Ollyan vólt egykor anyja is. – Derék leány vólt; munkás, csínos, a’ legjobb anya által neveltetett; kit – ah! bóldognak állítok, hogy ezt a’ kegyetlen napot el nem érhette. – Tengeri hajósok ragadták-el gyermekemet, midőn a’ parton csigákat szedegetett, kertemben lévő hajlékom’ kiékesítésére, hová a’ dél’ rekkenő melege előtt elrejtezni szoktam.

Rá ismértem ezen festés’ hevéből az atyára: de ha tízszer kevesebb kellemmel bírt vólna is leánya, még is olly igazán érzettem vólna fájdalmának súlyát.

Szegény Atya! mondám , ’s letörlöttem szemeimből kicsordúltt könnyeimet; – de hát semmiféleképen nem lehetett é viszaszerzeni? nem lehetett é megvenni a’ Tolvajoktól?

Oh! felele sóhajtva, mindent elkövettem értte. Két talentumot kívántak a’ Tolvajok. A’ lyánka szép, mondának; – valamelly Szatrapesz még többet is megád. A’ pénznek csak felét sem tudtam öszveszerzeni. Megőrűltem bánatomban, ’s az Uramhoz szaladtam Korinthuszba. Ő mértéketlenül gazdag, mondám; könnyeid, ősz hajaid elfogják lágyítani. Hányszor vét-ki két tálentumot eggy hirtelen eltűnő gyönyörűségért? Talám azért a’ gyönyörűségért is ád annyit, hogy eggy Öregnek eggyetlen gyermekét, eggyetlen örömét adhassa-vissza. – Lábaihoz borúltam – de haszontalan vólt minden. – Miért nem viseltem jobb gondot reá; ezt felelte. – Általdöfte szívemet e szóval – ’s ó millyen érzéketlenűl mondta ezt! – Nem gondolkozhatom róla. Az Öreg vígasztalhatatlanúl sírt; én pedig kevésbe múlt, hogy mint Ajax Oiléusz bosszúságomban meg nem dühödtem. Első fellobbanásomban megátkoztam azt, a’ ki legelőször festékbe mártotta ecsetjét, még a’ követőit, minden hozzá tartozandókkal; ide számlálván még a’ festéktörőket is.

Magamban maradván, midőn felhevűltt vérem megszálla, a’ gazdagok ellen támadott haragom szánakozássá változott. Szántam őket, hogy ugyan az, a’ mi bóldogokká tehetné, a’ jótétel’ mennyei gyönyörűsége eránt érzéketlenné tészi. – A’ szegény emberek! Nékik annyi szükségek, indúlatjoknak, képzeléseknek, érzéseknek, makacsságoknak^*, gyengeségeknek, gyarlóságoknak annyi kívánságai vagynak, hogy annak teljesítésére, a’ mit az emberiség kíván, semmijek sem marad.

Be szívesen oda engedném néktek Palotáitokat, kerteiteket képeiteket, bálványaitokat, aranyotokat, ezüstöteket, elefántcsont szereiteket; vendégségeiteket, Koncerteiteket, Komœdiátokat, Táncosnéitokat, majmaitokat, papagájaitokat – csak azt tudnám elfelejténi, hogy tíz ezer embertársaitoknak nincs annyiok, hogy a’ mord esztendő részének alkalmatlanságait elszenvedhessék, minthogy ti márvány palotákban laktok; – hogy nincs mivel béfedezni testek’ mezítelenségét, mert a’ körűltetek szolgáló rabok gazdag köntösökbe őltöznek; – hogy nints annyijok, a’ mivel jóllakhassanak, mert ti egyszeri vendégségetekben nyelitek-el azt, a’ mivel hetekig érhették vólna-bé magokat egynehány ezerek –

Nem folytathatom tovább gondolataimat; tartok tőle, hogy lantomat siketek előtt verem. – De, mit nem követnék el, ha azt lehetne reménylenem, hogy századjaitoknak mindenikéből legalább eggyet megtéríthetek!

Kérlek, jó Chærea, téged és társaidat, ne szóljatok arról, hogy gazdagságtoknak kívánságtokra fordításával a’ szorgalmot, a’ mesterséget, a’ kereskedést fenntartjátok^*; ’s a’ gazdagság’ jelének szüntelen kerengést csináltok, mellyben áll, a’ mint vélitek, a’ Haza’ élete.

„Ezer meg’ ezer él abból, azt állítjátok, hogy építünk, kerteket mívelünk, nagy házakat tartunk, ’s temérdek sok szükségtelen dolgok nélkűl szűkölködünk ’s a’ t. – Arról nincs itt szó. De ha ebben valami érdemet kerestek, úgy valóbann a’ selyembogár ’s piross színt adó csiga magát a’ legszükségesebb és használatosabb teremtések közzé számlálhatják; mert hogy e’ két teremtés körűl egynehány milliom ember keresi élelmét, az tagadhatatlan.

Semmi sem lehet igasságosabb mint az, hogy ti mind azt, a’ mivel bírtok, akár atyáitokról szállott reátok, akár magatok kerestétek, akár loptátok, akár találtátok, azoknak jutalmára fordítsátok, a’ kik puhaságtokért, bujálkodástokért fáradnak.

De, édes Chæreám, vannak ollyak is, a’ kik a’ te érzéseidet ’s phántáziáidat semmivel sem tudják csiklándozni, és a’ kik a’ mellett még is igasságosan kívánhatnak részvételt temérdek gazdagságodból. Az a’ nyomorúltt, a’ kinek eláztatott alvó hellyjéről elrepűltt nyúgodalmát ennek kevés részével visszaadhatnád; – az az ártatlan Szépség, a’ kit te azon gyalázatjától, hogy magát Parrhaziusznak festő alak gyanánt mezítelenítse-ki, ’s a’ kit te az ennél még nagyobb gyalázattól felényi pénzzel menthetnél-meg, mint a’ menyit csíntalan tábláiért adsz; – az az, inségben szenvedő árva, kinek a’ szükség, és a’ közönséges megvettetés minden igyekezeteit leveri, és a’ kiből a’ te adakozásod a’ Társaságnak eggy alkalmatos polgárt, – talám eggy nagy embert, eggy Szókrateszt, eggy Fóciont nevelhetne; – ezek a’ nyomorúlttak nem kívánhatnak é részt bővségedből?

Ti Fortunának más gyermekei, igen serényen tudtok számlálni egyéb esetekben. Számláljátok-fel kérlek, hány ezer tiforma teremtés nyomorog azért, hogy eggyitek vagy másitok negyven ’s ötven tálentumot elvesztegethessen? Nincs é okotok jótétel követésre, ha bár csak azért tennétek is azt, hogy azon útálatot elhárítsátok nyakatokról, mellyet tobzódástok társotokban támaszt, a’ ki sanyarú munkája mellett is alíg mehet annyira, hogy gyermekeinek annyi élelmet szerezzen, a’ mennyit ti mindennap eggy-eggy kutyáitoknak rendeltek? Vessétek-fel csak ezt!

Ti hát nem hiszitek, hogy szép Lelkek szint’ úgy vannak, mint szép ábrázatok, mellyek a’ Mesterségnek semmivel sem tartoznak, és ugyan azért még szebbek?

Egykor eggy Zofisztát cáfoltam-meg. A’ bolond kidemonstrálta a’ Világból a’ Mozgást; én pedig – fel ’s alá sétáltam el szeme láttára!

Igy mutassam é meg néktek is, hogy vannak szép Lelkek? – Tartok tőle, hogy némelly kancsal nézésekre adok alkalmatosságot; – de gondoljatok, a’ mit akartok – – a’ mi egymásról támadott vélekedéseink nem tehetnek bennünket rosszabbakká, mint a’ millyenek vagyunk. – Ezen felűl jelentem előre, hogy én azt a’ történetet csak a’ szép Pszychének, és azoknak beszéllem, a’ kik hozzája hasonlók; nem tilthatom-meg senkinek, hogy hallgasson: de fogadom becsűletemre, hogy sem kevesebbet, sem többet nem mondok, mint a’ mennyit csak Pszyche előtt mondanék, ha az Amfiktyonok’ egész Kollégiuma ide gyűl is. –

Bizonyos idővel ezelőtt, a’ mint tudjátok, vagy ha nem tudjátok is, Athenében múlattam, hogy Plátótól eszelősködni, – Antiszthenesztől élni tanúljak. Egyszer estvefelé, alkonyodás, és setét éj között, a’ Ceramikusz folyosóinn ide ’s tova sétálgattam. Már setét vala a’ tornácon, hanemhogy eggy sok világgal ragyogó palota a’ folyosónak eggyik részére alkalmas fényt vetett.

Ezen pislogó fény mellett eggy árnyékot láttam felém közelgetni, melly közelébb jutván hozzám, egy tizenhat esztendősnyi asszonyalakra változott-el. Olly könnyen vólt öltözve, hogy lábainak eggy részét, ’s azt a’ mellyet, mellynél a’ Hébe’ mellye sem szebb, leple igen kevés részig fedezte-bé; hosszú szőke hajai pedig szabadon lebegtek nyaka körűl.

Ez a’ véletlen látás megzavart; de még ez semmi sem vólt. – A’ lyányka panaszosan terjesztette-ki karjait, mellyeknek fejérsége a’ homályban ragyogott, ’s karom közzé dőlt-el. – Zavarodásom nem lehetett nagyobb.

De csakhamar magamhoz tértem. Jobbommal általfogtam derekát, ’s magammal eggyütt fordítottam-meg, ’s egyenesen vittem eggy szobácskába, mellyet a’ Ceramikusban bérlettem vólt ki. A’ mint látjátok, vonogatás nélkűl követte vezetésemet. Úgy tetszett, mintha ellankadt, ’s a’ bánat által elnyomva lett vólna.

Szobámba értünk. Eggy lócára ültettem le, melly, hogy el ne felejtsem jelenteni, épen nem vólt alkalmatos arra, hogy bennem eggy bizonyos gondolatot támasszon. Gyertyát gyújtottam; ’s azzal a’ figyelemmel néztem-el találmányomat, mellyet az érdemleni látszott.

Ez a’gyermek, nem tudom mivel, mivel nem? lágyabb szívűvé tett, mint egyébkor szoktam lenni. Az, a’ mit érzettem, kibeszéllhetetlen öszveömlése vólt a’ szánakozásnak és szerelemnek. Hogy azt annál csendesebben érezhessem továbbá is, olly szín alatt, mintha híves lett vólna, eggy köpenyeg forma leplet adtam rá, mellyel lábát és kebelét elfedezhette.

Csudálkozással látszott rám tekinteni. Szólani akart, de könnyeinek zápora elfojtotta szavait. Karjaim közzé vettem őt, megcsókoltam, ’s a’ legesdeklőbb hanggal kértem, hogy erántam légyen bízodalommal. – Mintha ki akarta vólna fejteni magát karjaim közzűl, de olly erőtlenűl, hogy ezt az ellenzést más kisztetésnek vette vólna. Én egyebet gondoltam. Félig elaludtt szemeibenn eggy szép Lélek’ jelenségeit sejdítgetém.

Meglehet, hogy megcsalatkoztam vélekedésemben, – mert a’ környűlállások, – a’ szép kebel, ’s az, a’ mit Homérósz Atyánk rózsa karoknak, ’s ezüst lábaknak nevezett vólna, igazán szólván, nagyon elfoglalta képzelődésemet. Egész bízodalommal néki eresztettem magamat érzéseimnek, ’s a’ következendőkből meg fogjátok láthatni, ha megcsaltak é, vagy nem?

Úgy tetszett, hogy a’ lyánka éh; mert egészen el vala lankadva. Szaladtam tehát – de igazán, követlek benneteket, mindég elfelejtem, hogy ezt a’ Kopiáját azon originálisnak, mellynek legkissebb részetskéire is gyönyörűséggel emlékezem, nem magamnak festem.

A’ lyányka, minekutánna valami keveset evett, és bort is kóstolt, annyira feléledt, hogy történeteit előbeszéllhette. – Szemérmes szemmel kezdé azt beszélleni; – de szólásainak, hangjának, mozdúlásainak, édes tekintetének Grátziáit, szerencsétlenségemre nem tudom festeni.

„Az én anyám a’ szép Láisz. Körűlte nevelkedtem jó ideig, ’s ebbenn a’ bóldog gyermeki magam’ nemismérésébenn éltem, valamíg azt nem vesztettem-el, a’ ki elég jószívűséggel bírt, magát atyámnak tartani. Ő Sziciliából eredett, ’s, úgy beszéllték, hogy gazdag, és fő származású vólt. Nem vóltam több hét esztendősnél, midőn meghalálozott. Lassan-lassan meghűlt az anyám szeretete erántam; az új Tisztelők elkergették annak emlékezetét, a’ ki már nem vólt; ’s végtére szíve megszünt Láidionjára emlékeztetni. – Nem leltem vígasztalást: de el kelle rejteni könnyeimet, annak csak féliglátszható maradványjai is fergeteget vontak felimbe. Egyéberánt engem úgy tartott, mint azokat a’ lyányokat, kik körűlötte szolgáltak; ’s énekelni, táncolni, ’s kobzot verni tanúltunk. – ’S te kobzot is versz, kis Grátzia? kérdém, ’s énekelsz is? Imé itt eggy koboz; kérlek – A’ leány félbeszakasztá beszéllését. Anakreonnak legkedvesbb dalát éneklette, – találjátok mellyíket? – ’s mellette olly gyors ujjakkal pengette kobzát, hogy azoknak mindenikét külön-külön lélek látszata eleveníteni. –

Ó Bőlcseség, ó Antiszthenesz! hová lettetek akkor előlem! – Nékem, mintha neveteket sem halottam vólna soha is!

Tébolygó lelkemet éneklő Szépemnek ajakain kerestem-fel.

Hagyd beszélljem tovább történetemet, mondá elvigyorodva, ’s a’ legkedvesebb piros szín futotta-el arcúlatját.

Pirúlása egyszerre visszada magamat magamnak; ’s annak természeti következése a’ vala, hogy én legalább is úgy pirúltam-el, mint lyánykám. – Tovább folytatta beszédét: Tizennégy esztendős valék, midőn a’ szép Láisz által eggy ifju Athénei Lakosnak adódtam-által, a’ ki engem, a’ mint állította, hevesen szeretett. A’ szép Láisz, midőn ez engem tőle elhozott, előmbe adá, hogy ezután őt úgy nézzem, mint a’ kinek mindenekben parancsolatjától fogok függeni. Új Bírtokosom azon hatalmát, mellyet Láisztól kapott, a’ legnyájasabb esdeklések alá rejtette-el. Megszűnés nélkül folyó gyönyörködések alatt múltak-el napjaim. Bóldognak tartottam magamat, a’ nélkűl, hogy előre tekintettem vólna a’ jövendőbe. Glykonnak okai vóltak megnyúgodni eránta mutatott szívességemen; de ha a’ Szerelem az, a’ mi a’ Zaffó énekeiben lobogva ég, úgy kéntelen vagyok megvallani, hogy az én szívem alkalmatlan ennek elfogadására. Belé öntötte vólna azt Glykon, ha elfogadhatná. Sok ízben kellett néki a’ Fáonra írtt éneket éneklenem, mellyben Zaffó a’ szerelem’ hevét olly lobogónak festette; ’s békételenkedve nézte mindenkor, hogy szemeim azt soha sem szikrázták, a’ mit szám éneklett. Végre láttam, hogy szerelme aludni kezd. Epedő hangjai, mellyeken szerelme hozzám szólott, vígabbakká, játékosokká változtak-el, melly nékem, igazán szólva, még inkább tetszett. De ez sem tartott sokáig!

Rövideden (mert látom ásítani kezdetek) a’ szép Bakchisz elragadta lyánykám’ Imádóját, ’s vége vólt a’ Komoediának.

Ez a’ gyermek, a’ mint mondottam, igen szépen beszéllt, – mert az ifjúság’ kedves félénkártatlansága, tekintete, hangja, ’s az a’ bizonyos… minek hívjátok ti azt? a’ mellyet erősen érzettem ugyan, de megnevezni nem tudok, – történetét a’ kihallgatásra méltóbbá, gyönyörködtetőbbé tette, mint valóban vólt. Mert, Uraim, már a’ tagadhatatlan, hogy ez (hálá légyen jószíveteknek, melly illy példákat naponként ád) eggy igen mindennapi történet vólt. – Ezen felűl néha, midőn beszédjében elhevűlt, eggy kevessé kinyillott a’ ráadott lepel, ’s tudjátok, hogy az illyetén kicsinység némelly környűlállásokban nem kicsinység! Egész éjszaka sem úntam vólna-el hallgatni, a’ mit beszéllt. – – De tőletek azt most nem várom. Igasságos leszek erántatok is, magam eránt is; ’s ámbár ez ide nem tartozik, kívánom, hogy minden Mesebeszéllő, Poéta és Hisztoriografus ebből eggy kis leckét venni méltóztassék.

A’ lyányka azt magyarázta előttem, miként esett-meg, hogy ő nékem a’ mondott éjszakánn a’ Ceramikusz folyosóinn olly különös őltözettel szaladt karjaim közzé. Ezen hízak kipótolását, azt vélném, képzelődésteknek hagyhatom. Példáúl elképzelhetnétek, hogy őt Glykon végtére új szerelme miatt eggy barátjának; – – – ez, minthogy tetszése szerint nem alkalmaztatta magát, eggy Faragónak, – – – a’ Faragó pedig, minekutánna róla egynehány modellt vett, eggy Lyánnyalkereskedőnek adta-által; kitől, midőn ez a’ Kalmár őt eggy Efézuszi Hajóssal portékákért akará elcserélni, elillantott, ’s más nap eggy béomladozott épűlet’ dőledékjei között bujkált, – – – vagy valami ehhez hasonlót – – – ’s igen közel jártok az igazsághoz.

Akármint lett légyen ez, az ifjú Láisz az én birtokombann, az én óltalmam alatt vala; – ’s azt tartottam, hogy kötelességem, segítségére kelni. Akkor nem vóltam sokkal gazdagabb, mint most vagyok. Szánakozás és jó tanács vólt az egyedűl, a’ mivel néki szolgálhattam.

Talám az, a’ mit én nékie mondottam, (ha egyéberánt ez az írótáblácska valamelly kézírásbann a’ késő Maradékok’ kezébe jut) sok századok múlva is hasznára lehet valamelly ifjú teremtésnek, ha tudnillik az ehhez hasonló, vagy az ő idejebéli leánytársainak mindenikével-közös kétségeskedésre, – – – hogy nem tudja mit kezdjen felzúdúltt szívével, – – – jutni talál. Illy reménység alatt az itt következő szakaszt a’ Maradékok szebb, és érzékenyebb szívű részének gondos véleélésűl azon kérésem mellett ajánlom, hogy azt a’ Filozofiát, mellyet az által tanítok, egyedűl magoknak tartsák; és abból sem anyjoknak, sem szeretőjöknek ne engedjenek legkissebbet is észre venni.

Az, a’ mi veled történt, így szólottam szép lyánykámhoz, következése vala annak a’ szerencsétlenségnek, hogy a’ szép Laisz vólt anyád. Igyekezzél rajta, hogy szerencsétlenségedet minden egyéb esetekre elfelejtsd, azontúl, a’ mennyiben néked a’ belőle nyertt tapasztalás jövendőben hasznodra lehet. Ezután csak előre nézz, és hátra ne többé. Hogy életed nyúgodalmas légyen é vagy nyughatatlan? az inkábbára tőled fog függeni. Eggy illy szép Teremtés – (nem állhattam-meg, hogy ezt mondván, homlokára ne nyomjam csókomat, – jobb állapotra méltó, mintsem hogy eggy Glykonnak bábjátéka, vagy eggy Kalamisznak modellje légyen. A’ Természet tőled semmit sem vont-el, Édesem: de a’ Szerencse igasságtalan vólt erántad; azonban különös makaccsággal bírván minden cselekedeteiben, váratlan jótéteményekkel hozza talám majd hellyre, a’ mit eddig elmúlatott.

Már elkezdte mutatni kedvezését, midőn engem a’ te kezeidbe juttatott; monda a’ Leány. –

Nem érdemlett é ez a’ felelet ismét eggy csókot?

Életed’ kedvessége vagy nyomorúsága, mondám, attól függ, hogy eggyikével vagy másikával élni tudj. Minthogy rossz hangzású nevek is vannak, kezdjük a’ dolgot neved’ változtatásán. Laídion Glycérionná változzék-el; ’s e’ név alatt foglak eggy Barátommal megismértetni, a’ ki – talám valamelly nem sokból álló jutalomért, – tégedet eggy vén rabasszonya által a’ maga házából Milétuszba által-vitet, a’ hol, felkészűlve mind azzal, a’ mit az illendőség megkíván, magadat csendesen megvonva, figyelmetességre fogsz ragadni mindeneket. Az elrejtezésnek eggy bizonyos neme van, mellyel még jobban láttathatjuk magunkat. Kevés idő múlva az Imádók olly sűrűen fognak körűlötted lebegni, mint a’ méhek a’ kivirított rózsabokor körűl.

Az ő igyekezetek, édes Leánykám, a’ lessz, hogy téged minél ólcsóbban kapjanak-meg; a’ tiéd pedig a’ légyen, hogy magadat minél drágábban adhassd-el. Ebben szíved talám legnagyobb akadályodra lessz. Jaj néked, ha eggy olly tárgyért fog érzeni kezdeni, mellynél csak szemeid lelik-fel azt, a’ mit kerestek; vagy hamarább lágyúl-el mint kellene. Eggy szép Személynek ezer portékája van, a’ mit bízvást, és könnyen elajándékozhat: de szívének mindenkor hatalmában kell maradni. Míg ez a’ Palládionod bírtokodban lessz, addig ne félj hogy meggyőzettetel. Igyekezél rajta, hogy mindenik tisztelődet nyájas illendőséggel fogadhassad: de eggyikét se szerencséltessd. Azokat a’ kegyelmeket, a’ mellyeket károd nélkűl osztogathatsz-el, szeldeld minél apróbb falatocskákra. Eggy tekintet már nagy kegyelem légyen; ’s a’ hidegség és kisztetés közt lévő nagy hízakot, valamint azt, a’ melly a’ kisztetés és ellágyúlás között vagyon, hintsd-bé, ha lehet – száz más kedvezéssel, melly az eggyiktől grádicsonként távozik, a’ másikhoz pedig grádicsonként közelít. De vígyázz, hogy titkos igyekezetedet ezen játék mellett el ne árúld; az annyi vólna, mintha őket előre figyelmetessé tennéd, hogy magokra vígyázzanak; mert megakarod csalni. Ellenben arra is vígyázz, hogy hideg magad’ viselete olly gondolatra ne ragadja tisztelőidet, hogy szíved semmi által sem érdekeltethetik. Azoknak, a’ kik szíved elnyerésére nem egészen érdemetlenek, hagyj^* reményt: de a’ mellett minden mozdúlásaidat úgy intézzd, hogy mindég hatalmadban^* álljon, azt szerencséltetni, a’ ki magát, és bóldogságát kellemeidnek megadni eléggé gyenge, és szerelmes; ide értvén, hogy minden környűlállásoknak igen gondos mérséklése után, Szeretőd, és az ő állapotja megérdemelje azon áldozatot, mellyet te őnékie személyednek, és szabadságodnak általadásával tészessz. Eggy illyennel, midőn azon sebei, mellyeket rajta szemeid ejtettek, érni kezdenek, gondos vígyázással már éreztetheted, hogy ellágyúlhatsz.

Másként azt mondád az elébb hogy nem tudsz ellágyúlni.

Elpirúlt. – Azt gondoltam; felele hebegve.

Én nem, felele az Icétász fia, szerelmes pajkossággal tekintvén szemei közzé.

Ezen pillantásban térde véletlenűl a’ lyányka térdéhez ért.

Érzette, hogy az reszket. –

Nem akarod é tovább folytatni beszédedet? kérdé a’ leány.

Elébb tudnom kell, ha tudsz é ellágyúlni?

’S hát ha tudnék?

Ugy azt kell tudnom, mennyire lágyúlhatsz-el?

Köpenyege, midőn a’ leány azt öszvevonta, térdein felűlről széljel tágúlt. – Édes háborodás reszketett tündöklő szemeiben. – Az Icétász fia akkor huszonöt esztendős vala. Kérdezősködéseinek ekkor el kellett vala némúlni. – Nem volt é oka rá?

– – O Glycérion, miért nem vagyok én Ura eggy Világnak, – vagy, ámbár igen nagy a’ hízak a’ kettő közt, miért nem vagyok csak eggy kis major’ Ura, hol ketten elférhetnénk; – mellynek egy kis kertje, ’s táplálásunkra egynehány darab szántófőldjei vólnának; ’s békerítő cseréje, hogy bóldogságunkat az irígység szemei elől elfogná! – –

Ravasz, erőtelen portéka, édes Barátim, az ember’ szíve: ’s a’ mellett hogy gyenge, hogy igen könnyen tévedésre viszen, még forrása minden örömünknek, ’s a’ legjobb ösztöneinknek, a’ legjobb cselekedeteinknek kútfeje.

Lehetetlen egyebet tennem, kéntelen vagyok azt, a’ ki ezt megérteni nem akarja, vagy valósággal nem érti, – szánni, gyűlőlni.

Azonban óhajtom, hogy a’ mi Szépeink engednének intésemnek, ’s ne higyjék-el magokat elégségesnek gondoltt tapasztalásokban olly igen, hogy azt állítani mérészeljék, hogy bizonyos mértékig el nem lágyúlhatnak.

– Eggy lassú szunnyadás félbeszakasztá a’ barát’ tanításait, és figyelmetes hall- gatását a’ tanítványnak.

Be nehézzé tetted magadnak, Antiszthenesznek! igen is erőtelen tanítványa! tanításod’ folytatását, túl azon, a’ hol azt félbeszakasztád.

Kedves Glycérion! mondám végtére, ámbár igen szeretlek, kéntelen vagyok még is – ha azt akarom, hogy szerelmemnek következése megvetés ne légyen, – tovább folytatni. – Ah! Glycérion, hólnap nem fogjuk látni egymást.

Nem fogjuk látni egymást? ’s miért nem?

Mert az én véledlétem jövendőbéli bóldogságodnak útjában állana.

Micsoda bóldogságomnak? – Gondolkozhatsz é elválásunkról?

Kéntelen vagyok! – Az én állapotom…

„Gátlására lészek é én a’ te szerencsédnek, Diógenesz?”

Nem, édes Glycérionom! a’ Szerencsének és nékem nincs egymással közünk. – Én vólnék az, a’ ki a’ tiédnek hátráltatására lennék.

Ha végezésednek ez az indító oka, úgy kérlek, hallgass-ki! – én nem óhajtok más szerencsét, hanem hogy melletted maradhassak; te érdemes vagy eggy olly barátnéra, kinek mellyjénn a’ szerencsétlenség’, és az emberek’ igasságtalanságait elfelejthesd. – Ne tarts attól, hogy terhedre lessz eltartatásom; én fonni, szőni, kötni tudok. – „Kedves teremtés!”

Soká ellenkeztem – de Glycérion nem állott-el végezésétől. Mondjátok-meg már most, ti, a’ kiknek a’ Természet érzékeny szívet adott, hibáztam é, midőn szemeibenn eggy szép lélek’jelenségeit sejdítettem?

Örökös barátságot fogadtunk, ’s eltávoztunk Athenéből. A’ Világ nem tudott felőlünk semmit, mi pedig a’ Világot igen hamar is elfelejtettük. – Három bóldog esztendő múlt-el… szemeim miatt félbe kell szakasztanom. –

Nincs többé a’ nyájas Glycérion! – Véle eggyütt vesztettem-el mindent, a’ mi elveszteni valóm még vólt, Egyedűl csak sírhalmát állítom, méltónak magaménak nevezni. Senki sem isméri azt körűlöttem. – – – Rózsát űltettem felibe, melly olly tellyesen virít, mint szép kebele virított, ’s édesbben sehol sem illatozik. – – Minden esztendőben megkeresem ezt a’ szent hellyt, a’ tavasz hónapjában. Leűlök reá, eggy rózsát török, – így virágzál egykor! ezt gondolom-el, – ’s széljel tépem a’ rózsát, ’s a’ sírt lehullott leveleivel szórom-bé. – Akkor végigfutom ifjúságom’ édes álmait, ’s sírjára csordúltt könnycseppem nyugtatja-meg a’ kedves árnyékot.

Ha szívetek szánakozásra nem olvadt, az a’ ti hibátok, nem az enyém: de megbocsátom néktek; nem vesztettetek ti el Glycériont – nincs elveszteni való Glycériontok – vagy talám nem is érdemlitek, hogy Glycériontok légyen. Eggy szép mesét tudok; még kicsiny koromban tanúltam a’ dajkámtól. Talám örömestebb hallgatjátok azt. Szívesen szolgálok véle. – De imhol jő a’ Xeniadesz, ’s visszakéri írótáblácskáját.

Te igen jóféle ember vagy, mondá Xeniadesz, elolvasván a’ Glycérion történetét! – Nem nézhetem tovább, hogy a’ Világ másnak néz, mint a’ mi igazán vagy.

’S miért néz ő engem másnak?

Engedj meg nékem, Édesem; én téged annyira szeretlek, hogy el tudnám hitetni magammal, hogy néked nincs semmi hibád.

’S hogyan, jó Xeniadesz? – Nem ember vagyok é én is? Nem olly könnyen lehet é nékem hibám, és bolondságom mint másoknak.

Te engem nem akarsz megérteni, Diogenesz.

Igen jól értelek; de én azt a’ bizonyos tettetést, a’ melly familiánkbann – a’ Deukálion és Pyrrha familiáját értem – annyira uralkodik, teljességgel nem szenvedhetem. Ha a’ beszéd általjában erőtlenségről, hibáról, gyarlóságról van, – minden megvallja, hogy némellyek ő benne is találtatnak, hogy ő benne azok alkalmas számmal vannak: de nevezzd ezeket igaz neveken, olvassd-el előttök az egész laistromot, állj-meg mindenikén ’s tudakozzad, megvan é az benne? meglátod, hogy eggyikre sem kapsz embert, ha a’ maga vallásával engedd magad kifizetetni. Melly inconsequentia! – Útálom azt teljes szívemből. – Vagynak olly így vagy amúgy ejthető dolgok, mellyekbenn én a’ szokás törvényeitől örömest elállok. – Azért engem „a’ Félrefaragónak” hívnak; a’ ki pedig illy csínján nem akar szóllani, a’ Bolondnak. – Jó; hadd legyek az! Ez tehát a’ mogyoró pellyem, a’ min gyermeki módra nyargalok. Ártok é véle valakinek? – Az egész Korinthuszt olly esztelenségbenn, és gonoszságban látom úszni, mellyek azoknak, a’ kik azt követik, más becsületes embernek, ’s a’ Közjónak vagynak kárára. Csendesen nézik-el; – ’s ímé én bennem három-négy kis különösséget nem akarnak megszenvedni, mellyből még a’ ganéjttúró bogár lelkének sincs kára.

„De ezt csak te is kéntelen vagy megvallani, hogy a’ derék ember még derekabb ember vólna, ha hibái, vagy, ha úgy akarod, mocskai nem vólnának.

Tegyük-fel Xeniadesz, hogy lehetséges vólna a’ nélkűl lenni; az lenne a’ kérdés, ha ez a’ hiba nélkűl való tökélletesség nem a’ legcsalhatatlanabb ok vólna é arra, hogy közönséges útálatba jusson valaki. Jaj lenne annak az embernek, a’ ki bőlcsebb találna lenni, mintsem hogy a’ többi halandókhoz eggy vagy más^* erőtelenségben hasonlítson.

Hogyan szenvedhetnék-meg amazok őt? Hogyan engedhetnék-el néki, hogy ő náloknál külömbb? Kéntelen a’ maga érdemével való szabados élhetést valamelly valóságos vagy csak képzeltt bolondság által megvásárlani, melly által egyszersmind ezen sublunáris Világ bolondságainak Géniuszát engeszteli-meg, ’s a’ más bolondoknak hatalmat ád az ő kikacagására. – Azonban néked valóban többet adok, mint igasság szerint adnom kellene, jó Xeniadesz, a’ midőn azt vallom, hogy az, a’ mibenn én másoktól eltávoztam, általjában bolondság, vagy nevetséges makacskodás. Kész vagyok, ha kihallgatsz, néked megmutatni az ellenkezőt. – Beszélld-elő egymás után miben akadnak-fel bennem a’ Korinthusziak; ’s én eggyik^* vádjokat sem hagyom felelet nélkűl.

Eggy felfordúltt kis ladik vólt, a’ mit láttam. A’ benneűlők kihullottak ’s úsztak; de egynek úgy elfogyott vala minden ereje, hogy a’ parthoz nem közelíthetett. Egyszerre a’ fövenyen vólt köpönyegem, – béugrottam a’ vízbe – illik, nem illik! – a’ dolog emberi életnek megmentése körűl forgott. – „Tehát aszszony vala” – Nem tehetek róla, hogy férfi nem vólt; – azonban mondhatom, hogy az akkor úgy sem jutott eszembe, mint az nem, hogy a’ Hóldbann emberek laknak. – Felvettem a’ hátamra, ’s úgy úsztam a’ part felé. A’ fövenyen letenni, ’s azzal ott hagyni, nem lett vólna szép. A’ legközelebb való gyepre vittem tehát. Azt egynehány bokor vette-körűl. Elképzelhetitek, hogy ennyi idő alatt szemembe tűnhetett, hogy az asszony szép asszony vólt. – Kevesebbé érdekel é azólta szerencsétlensége benneteket, hogy felőle ezt tudjátok? – Úgy jártam, mint ti! – Azonban még is mezítelenűl állottam előtte. Az a’ gondoskodás, mellyel ezt a’ szép asszonyt ismét magához hozni igyekeztem, egészlen elfoglalt; annyira, hogy mind addig, míg az asszony felnyitotta szemeit, eszembe sem jutottam magamnak. – Sokat feltennék rá, hogy igen sokat nem látott, olly hirtelen húnyta-bé szemét. – Megütközése, és az a’ sikóltás, melly megütközését nyomban követte, gondolkozóra hozott, ’s akkor vevém észre, hogy köpenyeg nélkűl állottam. – Szépítés nélkűl beszéllem-el előttetek az esetet, minden környűlállásaival. – Nyúgodj itt a’ napfényen, mondám néki, ’s szárazkodj; én köpönyegemért szaladok; mert még látnom kell szemeidet, ’s hallani akarom miben lehetek szolgálatodra. – Elfutottam. Tíz percentés alatt megtaláltam köpenyegemet. Visszatértem hozzá. Ő azalatt felső ruháját kiterítette a’ napra, ’s a’ bokrok megett készűlt levetni a’ többit is. Eggy redős bokor miatt nem látott-meg, noha szemérmes rettegéssel tekintgetett mindenfelé ha közelítek é vissza? – Meg nem mozdúlva állottam veszteg, ’s – néztem őt. Nem mondok róla egyebet, hanem csak azt, hogy száz legény közzűl kilencvenkilencznek meg^* eggynek javaslottam vólna, hogy nézzen másuvá, vagy épen távozzék-el. De eggy ötven esztendős ember, a’ ki húsz esztendők ólta salátával, babbal, és vízzel él, minden státuát bátran nézhet, akár a’ Fídiász kezéből jött légyen az, akár a’ Természetéből. Idő múlva megszáradt köntöse. Bévonta magát abba, ledőlt a’ Nap’ fényén, melly már hanyatlani kezdett, ’s úgy látszott körűltekintgetni mintha azt tudakozná, hová lettem olly sok időre? – Ekkor tehát előjöttem; elpírult, lesütötte szemeit, ’s tébolyogva tekintgetett széljel. Szép Idegen, mondám – – – képe ekkor felderűlni látszott, de pirúlása jobban nevekedett – azért jövök, hogy érthessem miben lehetek szolgálatodra. Eggy ideig nem felelt. Nem sajnálnád é fáradságodat, megtekinteni, úgymond, mi lett eggy vén asszonyból, a’ ki vélem vólt a’ ladikbann. Az a’ dajkám; reménylem kiszabadúlt. – Sietve mentem a’ parthoz. – Mindent kifogtak; csak a’ dajkáról nem tudtam venni tudósítást. A’ szép asszonyka sírt, midőn a’ hírt meghoztam; maga is a’ parthoz szaladt, kérte a’ Hajósokat, hogy dajkáját szerezzék-elő, jutalmat ígért, ’s – talám még mostanáig is sírna, ha eggy ládát nem láttak vólna-meg szemei, tőle nem igen messzére. Az ő ládája vólt, megrakva ruhákkal, ’s drága köveivel. Szerencsére kár nélkűl vetette-ki a’ víz. Örömsúgár derítette-fel egyszerre ábrázatját. – Azt higyjétek-el, az ábrázat gyönyörű ábrázat vólt. – A’ dajkát sehol sem lehetett feltalálni; a’ nap pedig leszállott. Megenyhűlve bánatjában, hogy legalább ládájához juthatott, eggy barátnéjának nevét nevezte-meg, ’s kért, vezessem hozzá. Eggy Hajós hátára vette a’ ládát, ’s kalaúzunk lett. Oda értünk. A’ szép asszony megköszönte fáradságomat; én pedig – jó éjszakát kívántam néki. – Ekkor látszatott legelőször figyelemmel ’s valamelly különös álmélkodással tekinteni rám. – Aludgy csendesen, szép Idegen, mondám; ’s eljöttem tőle.

Most tehát tudakozok minden becsűletes embert, Görögöt és Barbarust, istirát és kappant, – mi Isten csudája lehet botránkoztató ebbenn az egész történetbenn? – Én valósággal által nem tudom látni. Ezen környűlállások mellett nem látom, én, a’ szép Asszony, ’s mi ketten eggyűvé foglaltatván, mit tehettünk vólna egyebet, mint a’ mit elbeszélltem.

Azonban halljátok csak mi történt. Más nap az egész Korinthusz megtőlt vele. Három nap múlt-el, míg egyéb senkinek sem forgott száján, hanem csak Diogenesz – és – a’ szép Idegen. Elbeszéllték egymásnak a’ történetet, ’s mindenik változtatott rajta valamit, vagy valamelly tudva nem lévő környűlállás hellyett más maga koholásabelit adott hozzá. Nem csak, hanem még versekbe is foglalta valaki, ’s már tegnap éjjel az útszán hallám énekeltetni. – De még itt nincs vége a’ dolognak. Ítélet alá vették azt; vizsgálatra vonták, mit cselekedett, mit nem cselekedett Diogenesz és a’ szép asszony? micsoda titkos indító okokból cselekedték azt, a’ mit cselekedtek? mi vólt benne céljok? mit tehettek vólna ez ’s ez környűlállások mellett tenniek? ’s a’ t. Pro et contra beszélltek felőle, ’s az ítélet megeggyező voksokkal abban határoztatott-meg: hogy Diogenesz ezen egész történetben sem úgy nem bánt mint okos ember, sem úgy nem mint tiszta erkölcsű embernek bánni kelletett vólna.

„Eggy öreg Úri-Asszonyság” azt vette rossz neven, hogy köpenyegét olly későn kereste-elő. Ha a’ leglágyabb nevezettel akarjuk is cselekedetét nevezni, monda, micsoda „gondatlanság” vólt az! – Lehetséges é olly annyira elfelejtkezni az illendőségről? Le kellett^* vólna néki az aszszonyt, míg még magához nem tért, a’ parton tenni, ’s úgy osztán tovább vihette vólna a’ gyepes hantra.

Az Asszony igen is lágyan bán véle, monda eggy Második. Hát nem tudja é, hogy néha szándékkal is el lehet valamit felejteni? – és, hogy ekkor az ő célja azt kívánta, hogy a’ legszükségesebbről elébb ne emlékezzék, mint mikor már késő lessz.

Az Eleúziszi Istenekre esküszöm, monda eggy Harmadik, hogy ha én lettem vólna az Idegen, előttem többet meg nem mert vólna jelenni! –

Talám olly tartománybéli aszszony lehetett az, monda eggy Negyedik, a’ hol még természeti módon él minden! –

Vagy talám Faunusznak nézte őt a’ Szép – monda az Ötödik, a’ ki, úgy tetszett, tíz Faunusztól sem ijedt vólna meg.

Nem tudom miért találgatnak ennyit Asszonyságtok, monda a’ Hatodik. Nékem úgy tetszik, a’ dolog világos. Hát ha az Idegen az ollyastól nem idegenkedik? Igen olly formán van az egész történet, hogy ez az asszony azok közzűl való, a’ kik nem igen akadnak-fel rajta, akár a’ maga rendi szerint menjen elikbe valaki, akár nem.

Így ítéltek a’ Korinthuszi Asszonyságok az első és második karból, kivévén a’ Papasszonyokat, kik épen nem ítéltek, hanem csak a’ dolog folyamatja eránt tudakozódtak, ’s hallván, hogy Diogenesz, midőn az asszony felvetette szemeit, köpenyeg nélkűl vólt, elpírúltak, szemeket eltakarták, ’s tovább hallani semmit sem akartak.

A’Férjfiak között a’ dolgot más nézőpontból^* vették-fel.

Miért iparkodott ő csak a’ szép asszony’ kisegítésén? miért hagyta a’ szegény öreg dajkát oda veszni, holott a’ dajkának, a’ mint a’ következés mutatja, az ő szolgálatjára szint olly szüksége lehetett? –

Ez a’ kérdés annyival nyomósabb,^* monda eggy Második, minthogy gondolni lehet, hogy a’ szép asszony az ő segedelme nélkűl is eljutott vólna a’ parthoz.

Az Urak szorossan veszik a’ dolgot, monda a’ Harmadik, mintha nem vólna természet szerint való, hogy az ember inkább akarjon eggy fiatal szép asszony körűl fáradozni, mint a’ megöregedett dajka körűl. He, he, he! – Ez az ember édesdeden nevetett elmés mondásán. – He, he, he!

Kivált hogy, monda a’ Negyedik szárkázmusi tekintéssel; nem mindenkor kap az ember illy ártatlan színt, eggy szép asszonnyal in puris naturalibus menni a’ redős bokrok megé.

Én hitelesen tudósítottam, monda az Ötödik, a’ ki kevéssel ezelőtt leve Tanácsossá, hogy ők ott két óránál tovább vóltak eggyütt; ’s tanúkat lehetne előállítani, kik köpenyegét a’ parton, az asszony ruháit pedig a’ napfényre vetve, eggy száraz ágon, látták fityegni.

Én rosszat vélni nem akarok, mondá eggy „Papja Jupiternek” eggy negyven esztendős tokás, kövér ember, mellynek szegzett állkapcával^*; de ollyanoknak vévén az embereket, mint a’ micsodások, nem hallom örömest, ha cselekedeteket nagylelkűségnek nevezik, midőn a’ dologbann asszony kivált fiatal, és szép asszony fordúl-elő. Nagyon szembetűnő, mi okból forgolódnak olly nagy készséggel körűlöttek Segítőik. Ha nyomosan kell a’ dologhoz szólani, tudni szeretném, miért kell eggy szép asszonynak, annyibann a’ mennyiben szép asszony, szeretetre méltóbbnak lenni dajkájánál? Nem épen úgy emberi teremtés é a’ dajka is, mint az asszonya? Nem eggyformák é mind ez, mind amaz eránt kötelességeink? Nem hasonló szüksége vagyon é a’ jelenvaló történetben a’ segítésre eggyikének, mint másikának? Nem a’ kegyesség, ’s a’ fedhetetlen erkőlcs é az, a’ mi az emberek’ érdemét meghatározza? ’s miért nem lehetne a’ dajka szint olly kegyes ’s fedhetetlen erkölcsű, mint ifjú szép asszonya? – Ha igazat akarunk mondani, kéntelenek vagyunk az ellenkező állítást tartani igaznak.

A’ tiszta erkölcsű ember, ha esze vagyon, – pedig eszének kell lennie, mert külömben szíve minden szempillantásban ki lesz téve a’ megbukásnak – ezen esetbenn annyival inkább hajlott vólna a’ vén dajka megszabadítására, mennél tisztábbak lettek vólna e’ mellett indító okai, ’s mennél épűletesebb lett vólna péld’adása, ’s mennél kevesebb oka lett vólna e’ mellett mind a’ dajka erkőlcse, mind az őnnön magáé miatt reszketni. – –

Bocsásd-meg Isteneknek, és embereknek Atyja! – de lehetetlen tűrnöm, hogy a’ te Papod, illy tiszteletes képpel, továbbá is hallgattassa kérkedékeny oktalanságát. – Légyen igaz, a’ mit mondasz, Jupiternek Papja! légyen igaz! nem lehet okát adni miért légyen szeretetre méltóbb eggy „fiatal szép asszony” mint a’ vén, rút dajkája; – ó ez épen nem méltó a’ szeretetre! – A’ vén dajka tisztasága az a’ nagy kincs, a’ mellyet félteni kell! – Ezt kellett vólna megmenteni! Hadd fúljanak a’ habokba a’ szép asszonyok! mi kár van benne? Az erkőlcs’ fedhetetlensége még nyerni fog általa! a’ késértetek megkevesednek, ’s minő példákat adhatnánk, ha az egész Világ csak „vén dajkákból” állana! – Diogenesz sem úgy nem bánt mint okos emberhez, sem úgy nem, mint tiszta szívűhöz illett vala; mindent oda engedek, Papja Jupiternek, akár mit kívánsz, – mindent! csak hallgass.

Nem kérkedékenységből mondom, de csakugyan igaz, hogy az épen ezelőtt álló cikkely eggyike a’ legoktatóbb írásoknak; ’s e’ szerint tanácslom tiszta szívemből, hogy a’ legnagyobb figyelmetességgel olvassátok-meg azt többször egyszernél.

Eggy csak középszerü elmésséggel bíró ember is könnyen meg fogja belőle tanúlni a’ legszükségesebb Mesterségek’ theoríáját; példáúl, a’ szép móddal ejthető rágalmazást, – a’ történeteknek elváltoztatását, úgy hogy azokban csak az „időt és a’ környűlállásokat” kelletik eggykevéssé hellyekből kimozdítani; – a’ legártatlanabb eseteket kevés munkával botránkoztatókká tenni; – az individuális hazugságokat közönséges igazságokkal támogatni. – Mind ezek ollyas mesterségek, mellyeknek a’ közönséges életre igen széles elhatások vagyon; és a’ mellyek ollyanok, hogy azokat, a’ kik bennek a’ gyakorlást messzére vitték, szint olly titokban tartják, mint némelly Orvosok szokták árkánumjaikat, mert az abból háramló hasznot magoknak kívánják tartani. – Ujobbann intelek, olvassátok-el azt egynehányszor! belőle sokat tanúlhattok.

Megvallom előtted, Xeniadesz, nem állhattam-meg, hogy bosszúmat ne tőltsem azon vastag asszonyonn, a’ ki engem eggy Faunnal hasonlított-öszve. Isméred Lyzisztratát, a’ gyámoltalan Fókász feleségét! – Valamellyik nap, a’ déli nyugvás táján, hozzá vetődtem. A’ meleg nagy vólt. Kertjének múlató házában találtam őt’. Nyugvószékén nyúlt-végig. Eggy fiatal rab, a’ ki alig lépett még legény kora’ esztendejébe, és a’ ki eggy Festőnek a’ Bakchusz képére a’ legszebb ideát adhatta vólna, eggy nagy szellőztetővel térdelt előtte, ’s félre vonta magát, midőn hozzá béléptem. Azt mondám, hogy eggy Barátném’ becsűletének hellyreállítása végett jelentem-meg nála, úgymint a’ ki, maga sem tudja miként, és mi által néki kedvetlenségébe jutott.

Nem akarta megérteni, mire céloztam. Segítségére lettem gyenge emlékezetének, ’s jelentettem, hogy a’ megnevezett asszony nem isméri magát méltónak olly kéméletlen ítéletre, a’ millyet nem régiben személyje felett eggy Társaság tartott. Valóban óhajtanám tudni, ezt vetettem mellé, miként viselte vólna magát, Lyzisztrata, ha azon esetben lett vólna?

„Nem az én hibám, felele, hogy az illendőség’ törvényjei olly szorossak.”

Azon illendőség felől szólasz é, mondám, melly a’ vélekedéseknek ’s cselekedeteknek belső szépségéből származik, vagy arról a’ képzeltt illendőségről, melly az emberek’ vélekedésétől függ? –

„Nem értek a’ ti distinctiótokhoz, felele az asszony. Kiki tudja mit kellessék érteni az illendőség alatt; ’s azt tartom, hogy mindenek megeggyeznek az eránt, hogy van ollyatén törvény, mellyet általhágni nem lehet a’ nélkűl, hogy a’ Világnak alkalmatosság adattassék a’ megítélésre.

Te kétség kívűl arra célozol, hogy én köpenyeg nélkűl valék, midőn az asszony felvetette szemeit. Megvallom, az nem eggyezett-meg az említett törvénnyel: de a’ környűlállások ki fognak menteni, és én valóban rosszat nem is gondoltam.

„Nem arról van a’ szó, mit gondoltál, hanem mit cselekedtél; monda nevetve”

Én magamért, szép Lyzisztrata, mondám, ha eggy olly kellemes Személlyel lennék azokbann a’ környűlállásokban,^* mint a’ millyet magam előtt látok, nem felelek.

„Nem látom-által, miért akarsz engem is belé vonni játékodba, felele elpirosodván, ’s kendéjét olly szerencsétlenűl igazítván-meg, hogy az a’ baj, a’ mellyet ez által hellyre akara hozni, még nagyobbodott.

De szólj egyenesen, szép Lyzisztrata, nem nézted vólna é el ezt a’ kicsinységet eggy olly embernek, a’ ki életedet megmentette? Magában nézvén ez csakugyan a’ legártatlanabb történet vólt.

„Nem épenn annyira ártatlan, mint gondolod.”

Miért nem? Igen alacsonyan kellene nékem az asszonyi szívről gondolkoznom, ha el tudnám hitetni magammal, hogy eggy illyetén történet, melly mind az eggy, mind a’ más félnek szándéka ’s igyekezete nélkűl esett, elégséges vólna őket kiforgatni sarkokból.

„Ki is szóll arról? Nem akarom hogy magatokat olly veszedelmeseknek állítsátok; de hová lenne az a’ becsűlet, mellyel nékünk tartoztok, ha mi az illyetén mérészséget, akármelly ártatlanúl esett légyen is az, olly könnyen néznénk-el, mint a’ te Idegened?”

Talám ő Diogeneszt eggy Faunnak gondolta, szép Lyzisztrata.

Második ízben pirúlt-el. – Te pajkos vagy, Diogenesz, monda, killyebb fordúlván felém, ’s észre nem vévén, hogy ez a’ mozdúlása bal lábának béfedezését olly bontakozásba hozta, melly egész fekvésének annál több festői szépséget adott ugyan; de a’ melly, azon vélekedés szerint, mellyet az ember eggy tiszta erkőlcsű asszonyról tartani szokott, nem eshetik szándékkal.

Valóban, szép Lyzisztrata, eggy Faunnak sok szabad, a’ mi másnak el nem nézettetnék. – Szemeimnek szegzett intézete figyelmetessé tehette vólna az asszonyt, ha nem lett vólna annyira öszvezavarva. – Példáúl, nem javaslanám azt néked, szép Lyzisztrata, így folytatám beszédemet, hogy akarva fordúlj erre a’ végignyúlásra, ha attól csak valamennyire is tarthatnál, hogy eggy Faun^* talál meglepni. –

Ki hitte vólna, felele, tettetett öszvezavarodással szíván-bé magát, hogy a’ Filozofusok nem vakok az illyetén kicsinységekre. Azt még is reménylem, hogy nem fogsz arra a’ vélekedésre vetemedni, mintha a’ te bőlcseségednek kívántam vólna vetni tőrt.

Mit gondoltál magadban, azt én nem tudom; de azt tudom mit cselekednék, ha te nékem a’ Faun mérészségét elkövetni meg-engednéd.

Az asszony engemet bizonyos elálmélkodással nézett, mellyben nem lehete semmi elrettentőt látni. – Tekintete azt mutatta, hogy tudni kívánja, ha valóban érzem é azt, a’ mit mondottam?

Ki lévén mindennek szabva a’ határ, nem méltó-é, mondám továbbat, hogy a’ Virtus is ismerje^* azt? – Hevesebbenn érzem ennek igazságát, szép Lyzisztrata, mintsem hogy ne kívánjam, hogy arról tégedet meggyőzhesselek. –

A’ midőn ezt mondottam, szint olly kevés figyelemmel vóltam köpenyegemre, mint az asszony vólt kevéssel azelőtt tunikájára. Szemei félig valának béhúnyva, ’s emlői, mellyeken huszonnégy pár Szerelem Istenkék eljárhatták vólna táncokat, olly nagyonn emelkedtek, hogy magam is kevésbe múlt, hogy ki nem hányattattam sarkamból.

Szép Lyzisztrata, így kiálték-fel, olly mozdúlással közelgetvén felé, mintha meg nem tartóztathatnám magamat általölelésétől; – miért nem önthetek én tebeléd szelídebb gondolkozást? Az a’ komor tisztaság, mellynek követőjének lenni vallod magadat – tisztelem azt! – kéntelen vagyok azt tisztelni! – de, ó mennyire szeretnélek én tégedet, ha annak az ártatlan Idegennek elnézhetnéd azt a’ kis hibát, mellyel téged annyira megbotránkoztata! Hát ha azt reménylhetném, hogy te magad is el tudsz eggy kedves erőtelenséget követni. –

Én téged valósággal nem értelek; felele; de – kedvemet teljesítenéd, ha magamban hagynál. –

Lehet é illy kegyetlen gondolatod, kérdém, meg-fogván jobbját, ’s nyúgvó ágyának szélére ülvén.

Olly vígyázatlanul vonta vissza kezét, hogy az én kezem, utánna nyúlván az ővének, mellyje eggy részére esett. – „Én nem hagyok magammal játszani, monda.

Épenn ez az, a’ mi miatt kétségbe esem, felelék. Megbonlondúlok belé ha elgondolom, hogy néki rugtattam e’ veszedelemnek; holott, erkölcsöd tisztaságát ismérvén, előre láthattam, hogy nincs mit reménylenem.

Csaknem megpattant mérgében; de nem tudta miként fakadjon-ki.

Láthatod, szép Lyzisztrata, mennyi híjjom vagyon még arra hogy Faunusz légyek, ha annak lenni látszom is. De valld-meg, nem olly könnyen csalattathattál vólna é meg, mint az Idegen.

Haragja könnyekre olvadt-fel.

Láttam, hogy gyengűlni kezdék. Felkőltem, mert valóbann eggy percentésnyiig sem felelhettem tovább magamról.

Azon szempillantásban bélépe a’ Rab, ’s Asszonyának valamit súgott fűlébe. – Nem érthettem egyebet a’ Diophantusz nevénél, – a’ ki meg nem tudta fogni, miért vólna szeretetre méltóbb eggy szép asszony a’ dajkájánál. A’ fickó sietett a’ néki adott parancsolattal, – mellyből én eggy szót sem értettem. Nem vala szükségem egyéb búcsúztatóra. Reménylem, mondám, szép Lyzisztrata, hogy tégedet felőlem, és Idegenem felől egyébféle vélekedésben hagylak-el. A’ tisztelendő Diophantusz épen jókor jő, azt a’ mit elkezdettem, munkába venni, ’s nem tartóztatlak továbbá. Maradj jó egésségben, szép Megkérlelhetetlen! ’s ezzel útnak indúltam, a’ nélkűl hogy ő eggy tekintetre vagy feleletre méltóztatott vólna.

Meg nem tudom fogni, monda Xeniadesz, mint lehetsz annyira Ura magadnak, hogy olly bosszút állj, melly néked csak nem annyiba kerűlt, mint Lyzisztratának.

El nem képzelheted, Xeniadesz, mennyire bosszankodom az illyen álkegyesekre! – színtén úgy, valamint az ártatlanságot, ’s az igaz erkőlcsöt valóban tisztelem.

Hogy azt a’ megvetést, a’ mellyet érdemel, véle egész mértékbenn éreztethessem, mindenek elkövetésére kész vóltam; noha az is igaz, hogy eggy vagy két ízbenn olly forma ellágyúlás szállott-meg, melly megbocsáthatatlan magam’ elfelejtésére ragadhatott vólna.

A’ki maga vagy ezt, vagy valami hozzá hasonlót nem próbált, nem tudja megfogni, melly külömbség van a’ révhez menni mivel ott dolga vagyon; vagy ha bár is, dolga nincs; – és a’ révhez vágattatni, hogy tíz esztendőkig láncoltassék az evezőpad mellé.

Én magam sem érzettem soha elevenebben az illy külömbséget mint a’ minap, midőn sétálván, abba az erdőbe tévelyedtem, melly a’ Neptún Temploma körűl a’ víz’ szélét béfogja, és, a’ mint tudjátok, a’ Néreiszeknek szenteltetett.

Semmit sem vártam kevesebbé mint azt, hogy ezen magánosságbann eggy régi Ismerősömre akadjak; ’s ímé eggy harmincöt esztendős forma embert láték, rongyosan, fésűletlen, szárazon, sáppadttan, béesett szemekkel, eggy szóval a’ nyomorúságnak minden ismértető jeleivel, eggy fa alatt eldűlve. Eggy marék répából ’s vízbeáztatott kenyérből akarta vacsoráját tartani. Úgy tetszett mintha valaha ismértem vólna, ’s közelébb jövén felé nem kevés álmélkodással láttam, hogy az Bakchidesz, kinek kevéssel azelőtt, hogy Athenét elhagytam^* az atyja, egy uzsorás, nyólcszáz Athenei talentomot hagyott.

Hogy találom én itt a’ bóldog Bakchideszt? még pedig magánosan, és illy frugális vacsora mellett?

„Boldog é? ó Istenek! kiálta sóhajtva. Elmúltak azok az idők, jó Diogenesz; mert megcsalatkozható szemeim tégedet annak néznek.”

Akarnám, hogy azok soha se csaltak légyen meg inkább.

„Óhajtva jössz; mert épenn indúlóban valék tégedet felkeresni. Elhagytam Athénét ’s a’ te Oskoládba kívánkozom.”

Úgy haszontalan útat tevél; nékem nincs Oskolám.

„Tehát én leszek első Tanítványod. Tőled akarom eltanúlni mint ejted úgy a’ dolgot, hogy ezen szegénységben, mellyben már sok esztendők ólta vagy, bóldog lehetsz.

’S mire akarod fordítani ezt a’ Tudományt?

„Mire? – Azt tartom, kérdésedre csak eggy reám vetett tekintet is megfelelhet.”

Hogy veled valamelly változás történt, azt sejdíthetem. –

„Ó eggy igen is nagy változás! Te engemet még akkor ismértél, midőn palotáim, faluim, bányáim, fabrikáim, hajóim, eggy szóval annyim vala, hogy pólgártársainknak legnagyobb részek irígykedve nézhetett rám. –

Kétség kívül státuáid, festéseid, persiai szőnyegeid, arany kantáid, szép rabjaid, táncosnéid, ’s Játszóid is valának.

„Vóltak bizony, esküszöm Jupiterre! ’s többek, és jobbak mint akárkinek^* másnak az Athéneiek közzűl.

Sajnálom. –

„Nincs egyebet mit sajnálnod, hanem hogy már nincsenek.”

Sajnálom mint azt hogy vóltak, mind azt hogy már nincsenek. – De micsoda szerencsétlenség által?

„Megvallom az igazat, Diogenesz, nincs is egyéb vígasztalásom benne, hanem az, hogy vélek, míg tartottak, élni tudtam. Nem valamelly reménytelen szerencsétlenség, – hanem a’ pompa, bujálkodás, inneplések, vendégeskedés, leányok emésztették-meg azt. Tíz egész esztendőt – oh, hogy gondolkozhatnám kétségbeesés nélkűl rólok! – tíz egész esztendőt tőltöttem fel nem háborítva a’ Kómusz, Bakchusz és Ámor társaságábann a’ mosolygó Vénusszal, és az öröm’ Isteneivel!

’S ezek a’ nyájas Istenek tíz esztendő alatt nem csináltak egyebet, hanem hogy nyólczszáz talentumodat segítettek megemészteni?

„’S ha még egyszer annyim lett vólna is, még is fel tudtam^* vólna azt cserélni az örömmel, és gyönyörűséggel. – Megismérem, gondatlan ember valék; nem néztem-ki soha is a’ jövendőre.

Hát most midőn kéntelen vagy rá nézni, mihez fogsz? –

„Nem tudok semmihez is, Diogenesz;”

Annyi vesztegetéssel, annyi inneptartással lehetetlen hogy Barátokat ne szerzettél vólna.

„Szerzettem eleget: – de miólta új innepeket nem adhatok, senki sem ismér.”

Azt te az Akadémiában – vagy mivel ősz szakállak körűl nem igen örömest forgottál, húsz elszegényedett Bóldogoktól megtanúlhattad vólna, kik bizonyosan megjelentek körűlötted, ’s nem kellett vólna vágyni önnön tapasztalásra. – De nem akarom azon szemrehányásokat, mellyeket kétség kívűl most magad is tészessz magadnak, az enyémekkel halmozni. Az már most a’ kérdés mihez nyúlunk? Úgy é szeretnéd, ha valamelly jóltévő Istenség elenyészett jövedelmedet visszatérítené.

„Minő kérdés! – Szerencsétlenségemre nem ismérek olly jóltévő Istenséget.”

Csalatkozol, Bakchidesz. – a’ Szorgalom ez a’ jóltévő szánakozó Istenség. A’ Munkásság és Mértékletesség olly kimeríthetetlen aranybányák, mellyekből a’ főldnek legnyomorúlttabb gyermeke is annyit áshat, a’ mennyit akar.

„Úgy de én nem akarok ásni, jó Diogenesz: ’s ha akarnék sem áshatok. A’ munkának minden nemét tanúlni kellett, én pedig – semmit sem tanúltam.

Azt megengedem, hogy eggy Mesterséget sem tanúltál, melly téged eltarthasson; de eszed csak van, szóllani csak tudsz; – végy szolgálatot a’ Házánál; – igyekezz megnyerni az Athéneiek’ bízodalmát.

„Élesen múlatod magadat vélem, Diogenesz! Miként vehetném én arra az Athénieket, hogy bátorságokat, javokat, köztárokat eggy olly ember kezére bízzák, ki a’ maga össi birtokát sem tudta meg-tartani?

Az nehéz lessz, az tagadhatatlan!

„Ezen felül, arra hogy hívatalba léphessek, nem keveset kell tudni.”

Ha az erszény üres,^* az igaz, tudni kell! Birtok nélkül az egyenes úton nincs más mód, nagyra lépni, hanem a’ valóságos^* érdem. – Tegyünk-le hát erről. – Légy Katonává! –

„Közkatonává? – Inkább el-adom magamat valami Hajósnak. – Tisztté? – hogy azt elérjem pénz kell, pártfogás, vagy érdem.” –

Ha eggyik sem tetszik ezek közzűl, nyúljunk más módhoz! – Nem a’ legbecsűletesebbek azok, az igaz: de a’ hol olly kevés választás marad fenn – példáúl, a’ gazdag asszonyok, kik már arra a’ korra jutottak, mellyben vagy le kell mondaniok örökösenn az arany Vénusz munkáiról, vagy pénzen kell venni Tisztelőket. – Fejedet rázod?

„Ó Diogenesz, ezt a’ becstelen útat is elzártam magam előtt. – Azok az asszonyok, a’ kiket említessz, sokat kívánnak; – azt elképzelhedd, hogy a’ melly ember tíz esztendő alatt nyólczszáz talentumot pazarlott-el^*, arra a’ terhes szolgálatra alkalmatlan.”

Ó bóldogító gazdagságok! – Megvallom, végekre értem tanácsló találmányaimnak.

„Nincs szükséged újakon törni magadat, csak arra taníts-meg, hogy illy szűk állapotban, mint a’ millyenben vagyok, miként lehetek olly szerencsés, mint a’ millyennek lenni te látszassz.”

Én nem csak látszom; én valóban az vagyok Bakchidesz! De hadd világosítsalak-fel, hogy csalatkozol ha azt tartod, hogy nyomorúltt állapotban vagyok. Én gazdag vagyok, – gazdagabb mint a’ Persziai Király, mert olly kevés nélkűl szűkölködöm, hogy azt a’ mi nélkűl szűkölködöm, mindenütt fel tudom találni; ’s semmit sem találok, a’ mi vélem éreztesse, hogy azzal nem bírok.

Ez a’ Megeléglés engem illy egésségessé, izmossá tud tenni, a’ millyennek látsz. Néha, megszánásból kiveszem az izzadó rab’ kezéből a’ malomnyelét, ’s őrlök hellyjette.

„Különös Teremtés! – kiálta Bakchidesz.”

Nem képzelheted-el, mennyi függ attól, hogy azon lantnak húrjai, mellyen lelkünk játszani akar, jól légyenek felvonva. Testemben, elmémben, agyvelőmben egésséges lévén, – kivévén egynehány grammnyi^* bolondságot, melly miatt legkissebb betegeskedést sem érzek; gond, nyughatatlanság, alkalmatlan szövetség, függetlenség nélkűl lévén, lehetek é nem bóldog? Nem enyém é az egész Természet, a’ mennyiben véle élek? ’S melly forrása az azzal élésnek a’ szympathiai érzés? – Tartok tőle. Bakchidesz, hogy ezt a’ forrást nem isméred. – Mind ezen bóldogságokon feljűl eggy Barátom is vagyon még.

„’S a’ mellett még is babbal gyökérrel élsz; pokróc fedezi testedet, ’s a’ mint beszéllik, hordóban lakol.” –

Ha társam akarsz lenni, a’ nyári múlatomban lakunk. A’ parton vagyon az, ’s a’ leggyönyörűségesebb körülöttünk, – mert kettőnknek hordóm keskeny lenne. – Az ugyan magában csak eggy Természet által ásott barlang; de mindent fogsz benne találni, a’ mire szükség vagyon; – száraz haraszt van benne fekvésűl, ’s eggy széles, lapos kő asztalnak.

„Elfogadom kínálásodat, reménylvén, hogy elég jószívűséggel bírsz, azt a’ titkot, melly elhitette véled, hogy gazdag, és bóldog vagy, eggy Nyomorúlttal közleni.”

Nem tartóztathattam-meg magamat a’ kacagástól. – Úgy szólassz, mondám, mintha azt gondolnád, hogy amuletteket ’s mágiai jegyeket hordok. Hogy tégedet az én bíztatásaim meg ne csaljanak, Bakchidesz, kéntelen vagyok jelenteni, hogy titkom a’ legegyűgyübb portéka ugyan, de azt mással közleni nem olly könnyű. Én megtaníthatlak gondolkozásaimra; de hogy azoknak igazságát úgy érezzed, mint én érzem, hogy azok által olly bóldog lehess, mint én vagyok, ahhoz több kell; arra téged a’ Természetnek kelle szűlni, mellyet talám elmúlatott. – De tégyünk próbát! – Ha tetszeni fog lakásom; maradj itt! ha nem tetszik valamelly történet talám kimutatja az útat, a’ mellyen elindúlhatsz.

Nevess vélem, jó Xeniadesz: egyszerre maradtam-el Vendégemtől és Tanítványomtól.

Első éjszaka’, mellyet barlangomban töltött, szemét sem hunyta-bé: pedig a’ Homérósz Odysszeüszának nem vólt jobb fekvése midőn a’ Faeáciai révpartra hágott. Meg kell jegyezni, hogy ez az ember puha párnákhoz ’s hattyútollhoz szokott. – Eggy fülemile gyönyörűen csattogott nem messze hajlékunkhoz. Hallgassd, mondám, a’ nyájas éneklőt, be szép altató éneket mond! – Nem hallott, vagy legalább nem érzett semmit abból, a’ mit fülei hallottak. –

Más nap reggel eggy könnyű eperfölöstökömöt ettünk, mellyeket magunk szedénk a’ ligetbenn; a’ mellé eggy darab kenyeret adtam néki táskámból. Igen is könnyűnek állította fölöstökömet, ’s sóhajtozva emlékezett bóldog állapotjának reggeli ebédjeiről, és azon igen is csekély bízakodásról, hogy éjszakára jobb vacsorát kap, mint a’ millyen ebédje vala.

Filozofálni kezdettem véle; megmutattam néki, hogy az ember a’ maga mostani fekvéséhez képest a’ legbóldogabb lehet, ha akarja. Úgy tetszett, hogy figyelmezve hallgatta beszédemet; megvallotta hogy állításaim ellen semmit sem mondhat, de azok még sem tudták meggyőzni. Ezen beszéllgetés közbenn olly hellyre jutottunk, holott figyelmetességre méltóbb tárgyak tűntek szemébe, mint az én Filozófiám.

Közel barlangomhoz eggy Halász’ kalyibája áll. Három fiatal leányai vannak, mellyek az én Athénei Bakchideszem’ szemébenn, a’ ki a’ szép alakokat érdemek szerint tudja becsűlni, méltóknak tetszettek figyelmetesebb megszemlélésre. A’ leánykák a’ kalyiba előtt eggy fa árnyékábann űltek ’s gyalmot szővtek. Bakchidesz azt állítá, hogy az eggyiknek „szép karja” van, mint Júnónak; a’ másiknak olly „karcsú növése” mint eggy Nymfának; a’ harmadiknak pedig eggy pár „sokat ígérő szemei.” – Én még azt soha sem vettem észre.

Mosolygassz, Xeniadesz! Titkóltam é el előtted valamelly gyengeségét szívemnek? – A’ vén Halásznak egyy felesége is vagyon, a’ kit szűkségben, Céresznek lehetne képezni; de akkor nem vólt a’ Leányok mellett.

Estve felé kénszerített Bakchidesz, hogy késérjem a’ Városba. Mint eggy saskeselyű, úgy látszott a’ maga tárgya felé útat keresni; de előttem titkolózott. Azonban míg magamat észre vettem, eltűnt. Kevés idő múlva láttam, hogy valamelly Rabbal beszéll. Felém futott, a’ mint megláta. Eggy szerencsére akadtam, monda örvendést és reménységet mutató ábrázattal. – No? ’s miből áll az a’ szerencse? – Eggy fiatal emberből, a’ ki a’ kedvtőltést szereti, vagy a’ mi ugyan annyit tészen, még ifjú; Ez ma estve titkon akarja múlatni magát egynehány barátjaival; ’s úgy intézi a dolgot, hogy azt fösvény atyja meg ne tudja. Eggy meghitt szolgát külde-ki valamelly alkalmatos hellyet keresni, de az azt sehol sem talált. Azt mondtam a’ Rabnak, hogy én tudok eggyet; ’s képzeld, már viszi Urának a’ hírt, ’s reménylem az magához hívat.

Te még csak eggy napot tőltöttél itten, ’s már is tudsz szerzeni alkalmatosságot? – Szabad é tudakoznom…

Miért ne? felele; reménylem lessz eszed ’s nem kerülöd-el a’ jóllakást. A’ Halász kalyibája elég tágas célunkra. Az Öreg elment hazúlról, halait, nem tudom hol, hol nem? eladni, ’s sokat-ígérő szemű leányai azt beszéllik, hogy csak harmad nap múlva tér-meg.

’S hol beszélltél vélek? kérdém.

Azalatt míg te délbenn elszunnyadtál, arra jó alkalmatosságot kaptam. Ezek a’ leányok olly elevenek, mint az az elementum, a’ mellyen születtek; valóságos Nymphák, ’s azt tartom épen nem tartják nagyra magokat; úgy is látszik, hogy az anyjok sem mondott-le még a’ gyönyörűséggel élésről.

Te jó „alkalmatosságszerző” vagy, Bakchidesz, mondám. Alkalmatosságot szerezni olly hellyen mint a’ millyen Korinthusz, nem a’ legszerencsétlenebb élet’ módja, és valóságosann az, a’ mi a’ te mostani állapotodhoz leginkább illik. Látom hogy reám többé szükséged nincs; én elhagylak. – Légy egésségben, Bakchidesz! – De alig bocsáthatom-meg néked, hogy az alkalmatosság szerzéssel ki-kergetsz nyári múlatómból. Kiesen feküdt az! – Már többé nem mégyek belé, mert nem mind illik az Diogeneszhez, a’ mit Bakchidesz illetlennek nem állít.

– Haszontalan! Filomedon, én azt állítom, hogy egész Korinthuszban nincs olly nyomorúltt Vízhordó, a’ ki több becsűlést ne érdemelne, mint Te. – Engedd-el egyenességemet, – vagy, ha csakugyan megharagszol érte, nem fogod rossz neven venni, ha azzal nem gondolok.

„Azt szeretném látni, monda bosszús ábrázattal, Filamedon.”

Én olly keveset veszthetek-el, fiatal ember, hogy az meg nem érdemli, hogy miatta valakitől féljek. – Ki is bosszonkodna azért, ha néki valaki igazat mond.

„Szemtelen Öreg!”

Te csak tetteted, hogy bosszonkodol, Filomedon; az én mondásom’ igazsága olly szembe-tűnő, hogy a’ te önnszereteted nem vakíthat-meg annyira, hogy azt ne lássd. A’ Vízhordó, akármelly megvettetett teremtés légyen ő bár, hasznára vagyon a’ Társaságnak: – de hát te mi hasznára vagy? – Jer’, csendesítsd el fiatal elhevűlésedet! Szóljunk barátságosann a’ dolog felől. – Te minden esztendőben harminc talentomot kőltessz-el; ebből minden napra mintegy fél-mína esik.

„’S tégedet a’ bánt, Diogenesz, úgy é, hogy te annyit nem kőlthetsz. – Legalább asztali vendégem lehetnél, ha kevélységed megengedné.”

Kevélységem nem, hanem inkább csak kénykeresésem. Miólta a’ másoktól függés alkalmatlanságait megkóstoltam, Asziának minden kincsével sem cserélném-fel azon szerencsémet, hogy magam Ura lehetek.

„Én is épen így gondolkozom, Diogenesz! – Gazdag vagyok; ’s élek véle, ’s abban másokat is részeltetek. Ez nékem tekintetet ’s gyakorta hasznot is hajt. Nincs szükségem azt nagy gonddal, ’s fáradsággal keresni, a’ mit a’ szerencsétől kaptam. ’S miért nem vólnék én szint úgy magam’ Ura, mint te?”

A’ következés rólam rád nem állhat-meg; igen nagy közöttünk a’ külömbség. Te minden esztendőben harminc Athénei talentomot vonsz polgártársaid között.

„Én az én jövedelmemet nem polgártársaim jószágokból vonom; az tulajdonom nékem.”

A’ kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Te a’ jövedelmedet, az igaz, tulajdonodból vonod; de csak azon kötés ereje mellett, mellyet a’ köztársaság felállítói a’ jószágoknak elosztásakor kötöttek. Eleid azon feltétel alatt kapták jószágaikat, hogy annyit a’ mennyi az ő erejekben lejend, a’ közjó fenntartására adni készek légyenek. Ez a’ feltétel és titkos ígéret még most sem vesztette-el erejét. A’ ki a’ Köztársaságból hasznot von, az annak szolgálatjára is köteles.

„Te talám nem vonsz abból semmi hasznot?”

Mellyek vólnának azok?

„Élősködöl, azt pedig minden tudja, hogy szellővel élni nem lehet; bátorságosan jársz ide ’s tova a’ törvény védelme alatt. – Semmibe sem akarod é ezt venni?”

Ez, az igaz, Filomedon, nem épen semmi, de csakugyan nem is több, mint a’ mennyivel nékem a’ Korinthusziak tartoznak. A’ Természet Törvénye mellett nem kívánhatok kevesebbet tőlök, mint hogy békével élni hagyjanak; legalább addig, míg nékiek nem ártok.

„Miért nem tartóznának ők azzal nékem szint úgy, mint néked, a’ nélkűl hogy én nékiek több szolgálattal tartozzam, mint te?”

Szint úgy tartoznak néked is mint nékem; de te nem elégednél-meg, ha csak azzal fizetnének-ki; Te ennél sokkal többet kívánsz tőlök. Némellyekkel főldeidet mivelteted; némellyekkel gulyáidat legelteted; másokkal ismét fábrikáidban dolgoztatsz; eggyike néked posztót szőv; másika szőnyegeket készít falaidat bévonni; harmadikával étkeket készítetsz; szőlőt űltetetsz másokkal; – eggy szóval mind azt a’ mire szükséged vagyon – – pedig mi és mennyi az, a’ mire szükséged van! – néked mások csinálják; – te magad vagy az, a’ ki öszvedugod kezeidet, ’s semmit sem csinálsz! – legalább semmit egyebet, hanem enni, inni, táncolni, csókolgatni, alunni, magadat mások által szolgáltatni; – ’s mind ezeket egyedűl azon harminc talentom ereje mellett, mellyhez egyéb igasságod nincs azon túl, a’ mit néked a’ társasági kötés, és az abból folyó polgári törvény ád; – olly igasságod, melly a’ mint mondám, tőled bizonyos kötelességek bételjesítését kívánja, de a’ mellyekről te még csak annyi figyelemmel sem elmélkedtél, a’ mennyivel étkeid’ lajstroma felett szoktál, midőn azt szakácsod minden reggel elődbe rakja.

„Úgy tetszik Diogenesz, elfelejtetted, hogy szolgálatomat rész szerint rabcselédeim viszik véghez, kiket ezért tartok; rész szerint pedig fogadott embereim, kik általam fizettetnek.”

Ez téged, Filomedon, nem fejt-ki a’ szövevényből. – Ki ád néked arra igasságot, hogy te a’ véled hasonló sorsú embereket úgy nézzd, mint tulajdonaidat? – Azt fogod mondani, a’ Törvény. – De valóban nem a’ Természet’ Törvénye, hanem ollyas Törvények, mellyek a’ magok kötelező erejeket azon világos vagy rejtett Szövetségnek köszönhetik, mellyen az egész pólgári alkotvány épűlt. Mert ezen kívül mi kötelezhetné a’ te rabjaidat engedelmességre, mellyet hamar leráznának magokról, ha illy rettegtető hatalom által nem tartatnának zabolában? – ’S elhitetheted é magaddal, hogy azon „szabadonszületettek” között, kik néked bérért udvarolnak, eggyetlen eggy is vólna, a’ ki inkább ne kívánna ezen kötelesség nélkűl ellenni, ha kénszerítő szükségek, vagy gazdagságravágyások nem tenné önként való raboddá? Nem látod é hogy azok, a’ hellyett, hogy sok napokig tartó fáradságos szolgálatjok által jövedelmednek tízezredik részét sem tehetik magokévá, inkább akarnának, úgy mint te, a’ mosolygó Venusszal, és Bakchusszal, az Öröm’ szerzőjével, eggy puha párnázaton fekünni, és harminc talentomaidon, mellyeket minden fáradságod nélkűl vonsz, – (mert még ezt a’ fáradságot is Tisztedre bízod) – tízezer nékiek szolgáló embereket kitartani? Látni való az, hogy a’ legtöbbek, ha mernék, megtudnák tenni ezt a’ kevésből álló elmélkedést, hogy mostani fáradságok nélkűl ellehetne lenniek, ha, egynehányan öszveállván, bírtokodat zsákmányjokká tennék. – Mi védelmez téged ezen feldúlás ellen ha nem a’ polgári Törvény, és Rendtartás, mellynek kötelezésétől függ ez az egész Szövetség: „Én néked szolgálok, hogy te engemet fizess.” – ’S ha azt tészük is fel, hogy te semmi erőszaktól sem tarthatsz, úgy ismét attól félhetnél, hogy azok az emberek, a’ kiktől te pénzednek kevés részén, szükségeidet, könnyebbségeidet, kényességeidet vásárlod, fáradságokat és munkájokat olly drága pénzenn adnák-el, hogy a’ harminc talentom eggy hétre is alig vólna elégséges, – hogyha ugyan azon polgári Törvény és Rendtartás az eránt nem gondoskodna, hogy a’ kézi munkák árai nem egészlen a’ Dolgozók meghatározásoktól függjenek. – Valld-meg tehát, Filomedon, hogy te a’ polgári társaságból, mellynek tagja vagy, olly nevezetes hasznokat vonsz, hogy a’ nélkűl a’ Mídász kincsének sem vehetnéd hasznát. Ha pedig ez igaz, úgy nem kell több bizonyság arra, hogy Korinthuszbann eggy nyomorúltt Vízhordó sincs, a’ ki náladnál több tekintetet ne érdemeljen. Ez, azon szűk táplálásért, mellyet a’ Társaság néki nyújt, csaknem a’ megszakadásig szolgál néked: te ellenben, kinek az esztendőnként harminc talentomot ád, nem teszessz semmit érte; vagy legalább nem egyebet, hanem azt a’ mit a’ here tészen a méhek’ társaságában; megemészti a’ legjobb mézet, mellyet a’ dolgos méh nagy munkával gyűjt, ’s minden érdeme abban vagyon, hogy új méheket szaporít; ’s – hadd mondjam-ki ezt is, te még ezt sem cselekednéd; ha a’ gyönyörűség’ hathatóságát csak úgy érzenéd, mint azt, hogy a’ Társaság eránt sok kötelességekkel tartozol. – De tégyünk-fel még eggy esetet, Filomedon, melly annyira lehetséges, hogy eggy bizonyos órával sem bíztathatjuk magunkat, hogy meg nem történik. Tízezer embernek kétség kívűl tizenkilencezer és nyólcszáz karral van több karja, mint száz embernek. Annál pedig nincs semmi bizonyosabb, mint hogy Achájában száz hozzád hasonló birtokú emberhez képest vannak tízezren ollyanok, a’ kik eggy támadható zenebona által többet nyerhetnének, mint veszthetnének. Tegyük-fel már, hogy ez a’ tízezer egyszer számba venné karjainak számát, ’s a’ vólna kálkulusának produktuma, hogy éljenek erejekkel, vessék-ki a’ gazdagokat mostani birtokokból, ’s osszák-fel újra a’ köz nyereséget. Mihelyt a’ polgári alkotvány megbomlik, a’ természeti állapot áll-bé, minden a’ hajdani egyenlőségbe dől vissza^*, ’s – eggy szóval, te csak annyit kapnál, a’ mennyit az az alacsony sorsú mesterember, a’ ki lábaidat felsaruzza. Ez a’ könnyen megtörténhető környűlállás téged arra szoríthatna, hogy vagy dolgozz; vagy – olly kevéssel élj, mint Diogenesz; ’s nékem úgy tetszik, hogy te sem eggyikhez, sem másikhoz nem tudnál szokni.

Az igaz olly esetet tettem-fel, mellytől bár nem lehetetlen is az, még is sok okokra nézve nem lehet tartanod. De nincs é sok egyéb eset még, mellyeken te jószágodtól elessél? Nem látunk é naponként elegendő példákat erre? ’S miként segítenél magadon ha ez rajtad meg találna^* történni?

Olly tagadhatatlanúl bizonyos az, hogy a’ te használatlanságod reád nézve szint olly veszedelmes, a’ melly igasságtalan arra a’ polgári alkotványra nézve, mellynek azon bóldogságokért, mellyeket néked nyújt, erődhöz mérséklett szolgálattal tartozol, a’ nélkűl, hogy azon törődöl, miként fizeted-le adósságodat; – rövidedenn, akármelly óldalra fordítjuk a’ dolgot, a’ te öszvehasonlításod a’ Vízhordóval, mindenkor az utólsóbbnak ád elsőséget.

„’S a’ mellett, Diogenesz, azt tartom még is, hogy ha csak rajtad állana, inkább lennél Filomedonná, mint Vízhordó rabbá?”

Ha ki kell mondanom az igazat, sem eggyike, sem másika nem örömest lennék.

„De minekutánna olly sokat tartassz az Egyenlőség felől, miért kívánsz tőlem olly sokat, magadtól pedig olly keveset? – Épen nem látom-által miként vagy te szolgálatjára a’ Közjónak. Te sem kézimesterséget, sem kereskedést nem űzöl, sem Oskolát nem tartassz; – nem mívelsz főldet, nem vagy hívatalban, nem csinálsz semmit; még csak hereméh sem vagy a’ Köztársaságban; – Mivel akarod hát henyeségedet menteni?”

Senkinek sem tartozunk annál többel, mint a’ mit mástól kívánunk. Én a’ Korinthusz lakositól sőt Görögtől, Barbarustól, sem kívánok többet, mint azt, hogy élni hagyjanak. Nékiek tehát többel nem is tartozom. Nem bírok jószágot; nem vonok jövedelmet, és így nincs szükségem a’ közóltalomra. ’S által nem látom, mit kívánhatna tőlem akár Korinthusz, akár más egyéb kissebb vagy nagyobb felekezet.

„Legalább Házadnak, Szinopének, vagyon szoross igassága szolgálatodra.”

Épen annyi mint Babylonnak, vagy Kárthágónak! – Minekutánna a’ Természet akarta hogy születtessem, kellett valahol születtetnem; a’ helly általa tekintetbe sem vétetett. A’ Szinopei Lakosok igen embertelen Urak lettek vólna, ha eltiltották vólna az anyámat, a’ ki szép asszony vólt, kőfalok közt tenni-le terhét.

„De Szinopén nevelkedtél is. – Nem jótétemény é a’ Neveltetés?” –

Az bizonyosan, ha jó: én a’ magaméval nem felette nagyon dicsekedhetem. Az igazi neveltetést Athenébenn Anthiszthenesztől vettem, de az Athéneieknek hasonlóképen igen kevés köszönettel tartozom, mert Antiszthenesz igen csak annyi jót kapott tőlök, mint én a’ Korinthusz lakosaitól. A’ mim ezen feljül van, azt, igazán szólva, itt ’s amott szerzett tapasztalásaimnak, ’s egyedűl magamnak köszönhetem.

„De Ősseid nem Szinopei Lakosok vóltak é? – Miért ne vólna jussa a’ Hazának visszakívánni fijait?” –

Fijait? – Bizonyosan! De a’ születés engem nem tészen valamelly Társaságnak polgárává, ha magam nem akarok az lenni? Szabadon, függetlenűl, egymáshoz hasonló hatalom, és kötelességek mellett, tészi-ki kezéből a’ Természet a’ maga gyermekeit, ’s nem köti őket egyéb kötéllel eggyűvé, hanem csak azon „természeti kötéllel” melly által nékünk az életet adta, és azzal a’ szymphatiaival, mellyel ő az embert ember felé vonszani szokta. Össeimnek polgári szövetsége nem foszthat-meg engemet azon szabadságtól, mellyel a’ Természet megajándékozott. Nincs hatalma senkinek, hogy attól megfosszon, míg valamelly nem Természet által szerzett Közönség javaival^* élni nem akarok. Eggy szóval tőlem függ egyedűl, hogy valamelly különös Hazának polgára akarok é lenni, vagy Kozmopolita.

„’S mit hívsz te Kozmopolítának?”

Eggy olly embert mint a’ millyen én vagyok, – a’ ki, nem tartozván semmi különös polgári felekezethez, a’ Világot Hazájának, ’s a’ maga valóságú teremtéseket, nem nézvén lakosoknak, Klímájoknak, életek’ módjának, nyelveknek, rendtartásaiknak, törvényeiknek külömbségeire^*, hazafi, ’s pólgártársainak, testvéreinek nézi, úgymint a’ kiknek az ő segedelmére, ha nyomorúságban vannak; szánakozására, ha rajtok segíteni nem tud; megintésére, ha őket hibázni látja; ’s eggyütt örűlésére, ha örűlni okok van, jussok vagyon.

Másoktól bészítt állatások, különös haszonkeresések, ’s tulajdon örvényekbe ragadó ösztönök a’ megszokott ösztönei a’ mi cselekedeteinknek, míg magunkat ez vagy amaz különös Társaság tagjának nézzük, ’s bóldogságunkat azon ítélettől^* függesztjük-fel, a’ mellyel ő erántunk viseltetik. Még az is, a’ mit ezekben a’ különös Társaságokban Virtusnak nevezünk, gyakorta a’ Természet ítélőszéke előtt csak ragyogó vétek; ’s azt a’ kinek Spárta vagy Athéne bálvány képet állít, az Argósz’ vagy Megara’ Történetkönyveibenn igasságtalan ’s erőszakoskodó Rablónak festettetik-le, ’s a’ Maradékok útálatjának tárgyává tétettetik.

Egyedűl a’ Kozmopolíta érzi a’ tiszta, részre nem hajló, ’s idegen tóldalékokkal öszve nem kevertt szeretetet embertársai eránt. Haszon után esdeklő önnönszeretet által meg nem gyengítve ver mellyjébenn a’ szív teljes erővel, midőn őt az emberiség segedelemre kiáltja. Semmi sem idegen a’ Természetben szívének érzékenységei előtt. Kedves háládatosságra olvadva nézi azt a’ forrást, melly szomjúságát óltja, ’s azt a’ fát, melly néki árnyékot ád; azt pedig, a’ ki melléje űl, ha a’ Garamansok megől jön is, hazafijának tartja, – ’s ha erkőlcsei ’s szíve szeretetreméltónak mutatják, barátjának.

Ez a’ gondolkozás és érzés elég jutalom néki a’ hellyett, hogy magát különös Társaságoknak tagjává tétettni nem engedi.

Ahhoz szokván már jó idő ólta, hogy azon felűl a’ mit a’ Természet elmúlhatatlanúl megkíván, ellehessen, és azon bujálkodásnak, mellyet a’ kényes ízlés ’s gazdagoknál elmúlhatatlanná változtatott-által, szükségeit érezze, nem nehéz néki mindenütt elélni a’ nélkűl, hogy alkalmatlanságára légyen egynek vagy másnak. ’S ha arra jön is a’ dolog, eggy napi munkájával annyit kereshet, a’ mennyivel magát eggy hét alatt bééri; ’s reményli, hogy az Athéneiek vagy Korinthusziak soha sem fogják azt ellenzeni, hogy eggy ártatlan Jámbor, a’ ki senkinek sem áll útjában, valamelly sziklaüregben vagy odvas fában magát megvonhassa.

Igazán szólván, eggy Kozmopolíta, ha tudniillik az, a’ minek én őt festem, nem olly haszontalan ember, a’ millyennek őt közönségesen tartják. A’ ti hibátok az, ha hasznát nem vészitek. Néki semmi haszna sincs abból, hogy néktek hízelkedjék, benneteket tévelygésre vezessen, ’s esztelenségeiteknek űzésére tűzeljen: mit ér ő az által hogy orra buktok? kitől várhatjátok tehát, hogy néktek azt az igazat nyilvábban kimondja, a’ mire legtöbb szükségtek van. Pedig ennél nagyobb szolgálatot, ha eszetek vólna elfogadni a’ jó tanácsot, néktek senki sem tehetne. – –

Példának okáért, hogy azt ne mond, hogy eggy órádat nálam elvesztegetted, Filomedon, kedvem vólna néked az útra, míg haza érsz, eggy kis tanácsot adni, melly legalább tíz talentomot ér-még; és tőlem még is ingyen kapod.

„Lássuk azt a’ tanácsot, Diogenesz” – Filomedon, te most legfeljebb harmincöt esztendős vagy. Még nem vagy olly idős hogy belőled jó ember ne válhasson. Űzzd-el magad melől kábúltt pajtásaidat, a’ kik mindenen bámúlnak a’ mit szádon kieresztessz; ’s mindent javallanak a’ mit cselekszel, hogy kétszer háromszor jóllakhassanak eggy hétbenn asztalodnál! Fordítsd a’ Napnak legalább hatod részét olly tudományoknak tanúlására, a’ millyekkel a’ köztársaságnak hasznára lehess. Mivel te sokkal gazdagabb vagy mint más pólgártársaid, a’ te javod sokkal inkább kívánja-meg mint más pólgártársaidé, hogy annak a’ Társaságnak jól légyen dolga, mellynek te annyi javaival élsz. – Vagy ha nem hiszed, hogy tanúlásod által szolgálatjára lehess, gondold-meg, hogy a’ Természet, melly egyéb adományait, a’ szépséget, erőt, elmésséget, általlátó éles észt szabadkénye szerint osztogatta-ki, a’ szív jóságát önnön magunknak hagyta. Gazdagságodnak jótételekre fordítása által – alkalmatosságon nem fog múlni – megnyerheted pólgártársaidnak kedvelléseket ’s azt fogod elérni, hogy a’ te nyúgodalmad mindenek’ kívánságának tárgyává vál. – Ki akadozhatna azon, hogy az illy szerencsét eggy marék nyomorúltt aranyon megvégye é?

Az okos ember koránt sem útálja az Örömöt. – Azokat a’ köhögő, felfakadtt epéjű Urakat a’ kik tőle az ellenkezőt kívánják, kűldjétek Demokrituszhoz vagy Hippokrateszhez. Nem megcáfolásra, hanem vérttisztító gyökerekre van szükségek.

Miért kellene útálnunk az Örömöt? Adtak é valamit jobbat az Istenek? ’s miért adtak illy hírtelen eltűnő lételt? – Ha nem az vólt akaratjok, hogy ezt a’ rövid életet öröm alatt tőltsük-el, úgy – igazán szólván, – nem sokat ér adományok!

Bőlcsesség! – Fedhetetlenség! – tiszteltt nevezetek, mellyek sokaknak szájokban csak üress hang vagytok! – mik vagytok ti egyéb, hanemha te – a’ legbizonyosbb út az Örömhöz, – amaz pedig az azzal élésnek legjobb módja? –

Mit kíván a’ legszorossabb kötelesség eggy Tartomány Igazgatóitól egyebet, hanem hogy „az alattok való Népet bóldoggá tegyék?” ’s ha ezek eléggé szerencsések a’ Népnek bátorságoslételt és békességet szerezni; ha a’ munkásságot, a’ mesterségeket, kézmíveket, a’ kereskedést elősegéllik, a’ Tudományokat becsűlik, az érdemet jutalmaztatják; ha azoknak neveltetések eránt, a’ kikbenn a’ majd kihaló mostani Ország ismét felsarjad, bőlcs rendelések által gondoskodnak; ha a’ Népnek egésséges létekre^* szemek vagyon; ha a’ bőségnek esztendeibenn a’ talám békövetkezendő szükséget elhárítják; ha Tisztviselőknek jó embereket tesznek; ha a’ józanokosságot, erkőlcsöt, igaz ízlést és társaságosságot elterjeszteni igyekeznek; – eggy szóval, ha semmit sem múlatnak-el azokból, a’ miket eggy Haza’ Atyja tehet és tenni tartozik;– ha értelemmel hatalommal, akarással és szerencsével az elégségig bírnának is, mind ezt a’ tökélletességnek legfőbb mértékében teljesíteni, – az az, ha nékiek gyermekeiktől minden ártalmast eltávoztatni, ’s ellenben mint azt a’ jót, mellyel az Istenek az embereknek élnie engedtek, reájok árasztani lehetséges vólna is: – mondjátok-meg, mit tettek vólna ezek a’ bóldog Igazgatók egyebet, hanem hogy egynehány százezer vagy milliom embert olly állapotba hellyheztettek, mellyben „az életet örömmel és kényekre tőlthessék.”

Az a’ célja minden virtusnak – akár azt a Virtust nézzük^*, melly eggyenként vett személyekben vagyon, akár azt, melly eggy egész Társaságot éleszt, – hogy valamelly Jót előmozdítson, vagy valamelly Rosszat elváltoztasson, vagy jóvá tégyen; – ha pedig ezt a’ Jót és Rosszat analyzálni fogjátok, ez utoljára mindenkor Fájássá, amaz pedig mindenkor Örömmé fog válni.

Miért izzad veréjtékes képpel a’ munkás gazda egész hetekig sanyarú munkájánál? – Azért, hogy az Innep’ napján háznépestűl eggyütt örömmel élhessen.

A’ kifáradtt Napszámos fáradságos életének nyomorúságait eggy szíves dallal igyekszik elűzni magától; – olly gyönyörűségek közt, a’ mellyeket a’ Plútusz Kedvelttjei nem ismérhetnek, nyitja-meg, eggy hívesítő fa alatt végignyúlva, elégett mellyjét a’ lengedező szellőknek; ’s ha fűvetarató barna Lyánykája, mikor nem is reménylette, mellé síklik, ártatlanabb gyönyörűségek közt felejtkeznek-el mind ketten arról, mint a’ ti gyönyörűségeitek; ti, Mesterei a’ kényesebb életnek! hogy vagynak ollyanok, a’ kik bóldogabbaknak látszanak, mint a’ millyeneknek ők magokat ekkoron érzik.

Az a’ Nepenthe, mellyel mi minden mostani bajunk’, minden elmúltt bánat’, minden reánk törekedő gond’ elfelejtését, béhörböljük, az – Öröm.

Be szerencsétlen lenne az emberi Nemnek kilencvenkilenced’ része, hogyha a’ jóltévő Természet ebből a’ varázsló kelyhéből néha néha egynehány cseppecskét nem öntene az élet’ nyomorúságaira!

Mi Görögök annyira meg vagyunk győzve a’ felől, hogy az öröm a’ legirígyelhetőbb birtoka a’ Halandóknak, hogy egymásnak, midőn öszveakadunk, semmit sem tudunk jobbat kívánni, mint Örömöt (¹⁷ ).

Minek nevezzem hát azt az embert, a’ ki nem akarja eltűrni, hogy ennek a’ jó Istenségnek áldozzunk? – Beteg, a’ mint mondám, vagy – még több! – gazember!

Ha valamelly Fejedelemnek tanácsot kellene adnom, semmit sem ajánlanék néki inkább, mint azt, – hogy „Népét tégye jó kedvűvé.” A’ rövíd látású emberek nem látják mi függ ettől a’ kevéstől.

A’ „víg Nép” mindent megtesz, a’ mit néki megtenni kell, még pedig készebben, hamarább, ’s jobban mint a’ „komor, buta Nép;” ’s – köztünk maradjon a’ szó, hív Örzőji a’ Népeknek! – hússzorta is többet kész elszenvedni mint más. Felségtek bízvást és bátran tehetik-meg a’ próbát. – –

Ha Athéné víg, akkor eggy Komoedia, eggy Táncosné, eggy kis kedves dal mellett kész elfelejteni azon támadtt aggódásait, hogy az utolsó ütközetben szerencsétlen vólt, vagy hogy a’ köztár kárt szenvedett. Alcibiadesz azt csinálta az ő pólgáraiból a’ mit akart, mert azzal a’ titkos fortéllyal bírt, hogy minden szempillantásban meg tudta őket nevettetni; ’s új új tréfát vetett elikbe, melly alatt elfelejtették azt a’ csapást, mellyet rájok vágott. – Bízvást szoríthattok bennünket eggy kevéssé, Fejedelmek! – mi is azt tennénk ha a’ ti székeitekbenn űlnénk! – de ne ingereljétek tűrésünket, midőn attól tiltatok-el, hogy bajainknak eggy részét magunkról elkacagjuk. Az annyi vólna csak, mintha ti minden hasznotok nélkűl akarnátok terheinket halmozni, – e’ pedig hogy a’ legszelídebb névvel nevezzem is, igen „szükségtelen érdeklés” vólna.

Eggy múlatni, nevetni szerető Nép sokkal készebb a’ Fejedelmek rendeléseinek teljesítésére mint a’ mord kedvű, ’s nem olly hamar fog pártot űtni, mint ez. A’ Religio fanatizmusa, és az országlási fanatizmus, ez a’ két irtóztató monstrum, melly a’ Nemzetek közt a’ legbóldogtalanabb Katasztrophékat szokta támasztani, a’ víg Néphez nem talál semmi rést, hogy béférkezhessék, vagy ha béférkezhetik is azonnal elveszti minden kártékony erejét. Ha eggy vagy más megbomlott koponyában valami dögleletes gondolat támad-fel, néki áll a’ víg tréfa ’s elkergeti a’ víg Néptől. – A’ komor Nép közt pedig csak kevés segéllő környűlállások mellett is, minden elmét impesztált vólna, meghasonlást ’s visszálkodást támasztana, az Országlás alkotmányát veszedelembe ejtené, ’s legalább öt-hat okos embert megfojtana.

„Nem jó jel az, (ezt tartotta a’ vén Demokritusz) ha a’ Virtus valamelly Nép közt gőgös alakot veszen magára. Valamelly kártékony Dæmon lebeg inségetkőltő szárnyain felette. Én nem vagyok ugyan Tirézias (ezt veté hozzá) de az illyen Népnek a’ legtökéletesebb bizonysággal jövendölöm ezt: Ostoba ’s vérengező leszessz eggykor, bóldogtalan Nemzet! Szalmát rágsz majd és bogácskórót, ’s olly csapásokat lészessz kéntelen szenvedni, a’ mitől a’ Természet és a’ józanokosság iszonyodik; – ’s ha látni fogod, hogy azok a’ Csábítók, kiknek képmutató jámborságok által magadat elhagytad bolondítani, napjaikat henyélés és fesletség között töltik-el, a’ Tartomány zsírját kiszívják, feleségeidet ’s lyányaidat öszvefertéztetik – béhúnyod szemedet ’s megnémúlsz, – vagy kinyiltt szemekkel nézed el ’s még is megnémúlsz, ’s elhiteted önnön magadat, hogy semmit sem láttál.”

„Higyjetek nékem, édes Barátim, – másként mire való az? – higyjétek önnön érzésteknek, – ha megengeditek, hogy azt tőletek a’ sok haszontalan Fecsegő elrabolja, én arról nem tehetek – a’ Virtus, a’ ki egyedűl anyja a’ legjobb örömöknek, minden ártatlan gyönyörűséggel megfér.”

’S mellyik gyönyörűség ártatlan? –

Te kérdezed é ezt tőlem, Diophantusz? – Nincsen é érzésed, elméd, szíved, más eránt vonszó szympathiád? Mindenben csak a’ magad javát keresed é? Nem tudsz é senkit is szeretni magadon kívűl? – Ha úgy, legalább azt mondom-el előtted, melly örömök nem ártatlanok. – Miért pirúlsz? Attól tartassz talám, hogy a’ fedhetetlen Lyzisztrata nyugvó ágyára foglak emlékeztetni? Ne félj semmit! – Bár e’ vólna a’ legvétkesebb minden titkos örömeid közt! Az a’ gonosz öröm, Diophantusz, az öröm, a’ mellyel az általad üldözött Jámbort látod fetrengeni lábaid előtt; a’ mellyel azon örülsz, hogy a’ tekéntetbe lépő érdemet elfojthattad, ’s azt a’ jószívűséget, a’ melly téged elhomályosított, gyanussá tehetted; az az öröm, a’ mellyel azon gyönyörködöl, hogy alacsony csapodárkodás által fűlbesúgójává levél valamelly Nagynak; vagy, hogy valamelly vén Banya birtokát a’ feltátott szájú Örökös elől szerencsésen elseperhetted; az az öröm, a’ mellyel te gonoszt tészessz, hogy abból, a’ mint bennünket el akarsz ámítani, jó következzék: – esküszöm előtted, Diophantusz, minden férfi és asszony Isteneinkre! ezek az örömök, ha bár a’ tiéid is, nem olly ártatlanok, mint azon Bacchánszok örömei, kiket ma a’ felkelő Reggel lantpengetés, tánc, teli kanták, ’s szunnyadni kezdő lyánykák mellett lepe-meg!

Nem foghatod-meg, Eurybatesz, mit akarok én az Öröm’ apologiájával, mellyet te a’ Diogenesz szájából hallani épen nem reménylettél. Én legkevesebbet fognék úgy veszteni, azt tartod, ha azok a’ bőlcs Urak, a’ kik tetszenek magoknak, hogy egész éltekben soha sem nevettek, meggyőznék a’ másik felet.

Talám megcsalod magadat, jó Eurybatesz; – mert ők kedvemtől fosztanának-meg; ha pedig attól fosztanának-meg, úgy bízvást elvehetik életemet is, mert én értte a’ nélkűl eggy babot sem adok.

Igazán szólván, Apológiám alatt nem gondolkoztam annyira magam felől, mint a’ ti gyermekeitek, ’s az ő gyermekeiknek gyermekeik felől. – Elképzeltem vólt magamban, mi lenne ha azok az Őszhajúak, a’ kik éjjel nappal az az erkőlcsök’ megromlásán sopánkodnak, és a’ minap, a’ mint hallom, azt a’ tanácsot adták, hogy mind azokat a’ férfiakat és asszonyokat, kik másoknak gyönyörködtetésekkel keresik élelmeket, a’ Városból kergessék-ki, céljokat elérnék; azok a’ Templomok és Kápolnák, mellyekbenn az Öröm’ Isteneinek nyújt Korinthusz áldozatot, mind bézáratnak; a’ Színjátszók, Mímusok, Táncolók, Síposok eggy nap’ fognak a’ Városból kivezettetni, ha azok a’ bőlcs Urak triumfálnak, a’ kik nem örömest emlékeznek ifjú korokról, és talám igasságtalan gyűlölséggel gyűlölik azon örömöket, mellyeknek ízletéhez őket, korok, vagy egykori mértékletlenségek, alkalmatlanokká tették.

Megvallom, Eurybatesz, ezt a’ múlattató csoportot én is kirekeszteném Reszpublikámból, vagy igazábban belé nem eresztem, mihelyt módom lessz képzelődésem szerint alkotni eggy Reszpublikát. – De ha ti is kikergessétek é őket Korinthuszból? már a’ más kérdés. –

A’ Perikleszek és Szokrateszek, Athénének legbőlcsebb, és legjobb fiai, estvénként a’ szép Aszpaziánál gyűltek-öszve. A’ legnyomosabb dolgok felől azzal a’ vídámsággal beszéllgettek ott, melly a’ megúnatkozást elkergeti; azok a’ dolgok pedig, mellyek külömben csekélységeknek tartathattak, az elmés ’s kedves előadás által lettek becsesekké. Aszpázia vólt a’ beszéllgetés lelke. A’ legszebb gondolatok, a’ legbőlcsebb rendelések ebbenn az eggyüttlételben ejtettek, pedig annak célja csak a’ múlatság ’s az időtöltés látszott lenni; Aszpázia sokszor talált módot az egymástól eltávozó elméket észre nem véve öszvekapcsolni, vagy azokat a’ kis hasonlásokat, mellyek idővel a’ Hazának ártalmára lehettek vala, elhárítani. Eggy ízletes vacsora végre az elméket vigságra vezette. Rózsakoszorús kis poharak ébreszgették a’ kellemes nevetkőzést, és az Attikai tréfát; a’ Filozofia a’ Grátziáktól tanúlt víg lenni, ’s olly dolgokat beszélltek, mellyek érdemesek valának eggy Xenofon által feljegyeztetni; végre pedig a’ Múzsák, fiatal leányok képekben, dal és tánc által rekeszték bé a’ múlatságot.

Szólj most, Eurybatesz, bóldogabb lett vólna é Athéne, ha a’ szép Aszpaziát minden lyányaival eggyütt kiküldte vólna falai közzűl? ’s Periklesz és Szókratesz kéntelen lett vólna a’ vacsorát komoran, és magánosan tőlteni?

Hiszed é, hogy Græcia előmutathatná azon szép bálványok és festések tárjait, azokat a’ remekjeit az ideális szépségnek, mellyek a’ Néző lelkét soha nem látott tökélletességig emelik-fel; ha Theodoták, Frynék és Danaék nem lettek vólna, kik az illendőség által magokat el nem tiltatták attól, hogy a’ Mesterségeknek elősegéllése kedvéért szépségeket nézésűl kitegyék?

’S ha a’ Múzsákat és víg Cháriszokat kirekesztjük határunkból, micsoda múlatságot teszünk az ő hellyekbe? – Semmifélét? – Ó úgy az emberi természetet egészen meg kell változtatnunk! – A’ Scythák ’s Thrákusok’(¹⁸ ) vendégségei lépnének-bé hozzánk azok után.

Kevés idő múlva elmésségtek megbutúl, magatok viselése durva, szívetek vad és érzéketlen lessz. Bé fogjátok ugyan zárni Ifjaitok előtt a’feslettségnek eggyik útját: de azért ők meg nem jobbúlnak; sőt olly örömöt keresnek, mellyek önnön magoknak ’s Hazátoknak tízszerte veszedelmesebbek lesznek. – Az idegenek kerűlni fogják Várostokat, mert annak nem lessz semmije, melly őket hozzátok vonja; pólgáraitoknak azon munkátlan része pedig, mellytől elvontátok gyönyörűségeinek legártatlanabb eszközeit, kis társaságokra fog felosztódni, ’s egyedűl azért, hogy nem tud mit csinálni, nyughatatlankodásra fakad az uralkodás ellen, ’s becsmelleni fogja a’ közrendeléseket, ’s pártot üt.

Én legkissebbet sem vesztek-el ezek mellett, a’ mint magad is mondád; de öszvevévén mindent azt javaslanám, tartsátok-meg Színjátszóitokat, Mímusaitokat, Kötelenjáróitokat, Éneklőiteket, ’s kur…itokat, ’s nézzétek-el nékiek azt a’ kevés rosszat, a’ mit okoznak. – Húsz módja is van annak, hogy azon megbotlások eltávoztassanak, mellyekre a’ gyönyörűség’ szeretete vezethet bennünket: de azon veszedelmek elhárítására, mellyeket a’ Múzsáknak, Grátziáknak, a’ Szerelemnek, Tréfának, és Gyönyörűség’ Isteneinek elűzése maga után vonna, nem tudok több módot, hanem azt, hogy – Reszpublikátokat a’ Spártai – a’ Plátói – vagy a’ Diogeneszi Reszpublika szerint alkossátok; – az a’ szándék pedig nincs minden nehézség nélkűl.

Mit tartok azok felől, kik a’ szemlélés és tapasztalás alá nem vettetett dolgok eránt bizonysággal intéznek-el minden kérdést; a’ kik kételkedni nem szoktak, és hogy azokról csak annyicskát tudnak mint mi mások, megvallani szégyenlik; – azokról, a’ kik, ha el nem únnátok a’ hallgatást, készek vólnának egész hetekig beszéllni a’ Valóságról, Természetről, Atomuszokról, Homoeomériákról, a’ Teljesről és Üresről, a’ Lélekről és Testről, az Okról és Célról; – a’ kik a’ nemismértt Tartományoknak nagyságát, hosszát, szélességét, fekvését, Klímáját, terméseit, veteményeit, vad állatjait, polgárait ’s ezeknek rendtartásokat, Törvényeiket, elmúltt és jövendőbéli Történeteiket olly bizonyossággal adják-elő, mintha annak leírását hozzájok épen most hozta vólna valamelly Kométa, vagy eggy más mennyei Hírmondó? – Azt akarjátok tudni, hogy ezek felől mit tartok?

Egykor Athenében két egész óráig hallgattam eggy illyen Bőlcs’ fecsegését a’ Pythágorász titkos száma felől. Áhítatosan figyelmeztünk mindnyájan reája, de eggy szót sem értettünk; ’s a’ Pythágorász tanítványa még is közönséges javallást nyert. Megígérte, hogy más nap’ a’ hét Szphærák, meg’ a’ nyólcadik Szphæra, és nyólcadik Szphæra felett lévő csudálatos dolgokról szint olly sokáig, és szint olly tudósan fog beszélleni. Kacagtam a’ magam esztelenségemen, ’s az eggyügyű kíváncsiság még rá is vett, hogy tíz drachmámat és életemnek két óráját feláldozzam annak meghallására, hogy ez a’ csudálatos ember mit tud annyit mondani? – E’ légyen az utolsó drachmám, (így szóltam, midőn vége vala a’ Tanításnak) mellyet a’ hóld felett lévő dolgok előbeszélléséért vettek-ki, ha tovább élek is, mint Títhon élt.

Egynehány nap múlva kihirdettettem Athenében hogy egy Chaldæai Filozofus érkezett-el, a’ ki a’ Ceramikuszban ekkor ’s ekkor közönséges beszédet tartand.

Irtóztató Nép gyűlt-öszve. A’ mennyire csak lehetett Chaldæai módra őltöztem-fel. Hosszú ősz szakállam ’s eggy olly pallást, mellyre a’ Zódiakusznak minden csillagzatjai kőltött formájok szerint fel valának festve, azt tevék, hogy első meglátásommal is szinte epedt hallani minden, azt a’ mit ígértem. A’ mint elkezdettem köhögni, minden elcsendesedett. Végre hozzá fogtam ’s a’ – találjátok miről beszélltem? – nem, azt ugyan ha tíz napig, vagy tíz Olympiászig töritek is fejeiteket, ki nem találjátok. – A’ „Hóldbeli ember” felől beszéllettem.

Nem múlattam-el Hallgatóimat mindjárt Beszédemnek első soraibann a’ legemfazisibb tekervények által ahhoz, a’ mit mondó valék, úgy elkészíteni, hogy szegénykék már alig tudták várni, hogy rá lépjek a’ dologra.

Eggyik a’ másikra nézett, ’s ezt suttogta csóváló fővel és kimeredtt szemekkel: „a’ Hóldbeli ember felől!” – Mindnyájoknak képek azt mutatta, hogy nagyon megcsalattattak abbann a’ mit vártak. – „A’ Hóldbeli ember felől!”

Igen is, „a’ Hóldbeli ember felől!” mondám, el nem rettenvén Hallgatóimnak megütközésekenn; a’ legcsudálatosbb, legnyomosbb, legtitkosbb dologról beszéllek, arról a’ dologról a’ mellyről ember még ember előtt soha nem szólott, – „a’ hóldbeli ember felől!”

Ez a’ vén ember vagy maga bolond, vagy minket tart bolondoknak! ezt mondá az eggyik alkalmasint hangosan; – Mind a’ kettő meglehet, gondolám magamban.

Az öszvegyülekezett sokaság’ harmad része fészkelődni kezdett, mintha menni akarna. – Van é eszetek? így kiálta rájok eggy béhorpadtt szemű Sarufóldozó, a’ ki maga is úgy nézett ki, mintha valamelly Planétából esett vólna-le főldünkre: várhattatok é eggy Chaldæai Bőlcstől kevesebbet? nem mondta é meg előre, hogy hallatlan dolgokról fog beszélleni? – hogyan ítéljük-meg azt a’ mit mond, míg nem halljuk? Többet is láttam már én ollyat, kinek orracimpájáról ki nem láthatta az ember, a’ mit benne azután lelt-fel; ’s eggy szóval épenn azért, hogy olly nevetségesnek látszik az, a’ miről szólani akar, épenn azért mernék bízvást sokbann, igen sokbann fogadni, hogy itt valami elrejtett nagy titok van! – Ki tudja… no’s! én itt maradok; – a’ kinek tetszik elmehet! –

A’ sokaság’ nagyobb része eggy értelemben vólt a’ Sarufóldozóval; – ’s minekutánna a’ dongás-bongás elcsillapodott, veszteg maradt minden, ’s ha egyebet nem is, legalább azt akarta látni, hogy „a’ hóldbeli ember felől” mit lehet mondani?

Elkezdém a’ Beszédet, – ha jól említem, a’ mint következik:

„Azon híradás után, Athénei Urak, mellyet most tartandó Beszédem felől hallátok, nem kívánhattok tőlem semmit igasságosabban mint azt, hogy néktek minden egyébb dolgok felett arról hogy a’ „hóldbeli ember” alatt mit kellessék érteni, olly magyarázatot adjak, melly által minden Hallgatóm, akkor a’ midőn ezen nevezet hangjainak habforma mozgása fülének dobhártyájához hat, azon képzeletet köthesse-öszve, melly senkire nem illik e’ világon, az eggy „hóldbeli emberen” kívül. – ”

„Ezt kívánni tőlem első tekintettel igasságos kívánság ugyan: de, édes Uraim, ez csaknem olly nehéz, mintha azt kívánnátok, hogy a’ főldet körűlölelő tengert eggy ivó kantába merítsem, és – ha Tházuszi bor vólna, egésségtekért felhörpentsem.”

„Sok dolog van e’ Világon, melly első tekintettel épenn nem látszik nehéznek; melly felől azt tartjuk, hogy talpig ismérjük, mint azt az anyát, a’ ki bennünket tojt; de mikor arra jön a’ dolog, hogy szánkat annak előadására nyissuk-fel, csaknem olly szorúlttságban látjá magát az ember, hogy száját annyira zárja-bé minden hangejtés nélkűl a’ mennyire felnyitotta vólt. Ugyan is, van é könnyebb a’ Világon mint ezt mondani: „A’ hóldbeli ember felől tudósítlak benneteket;” – vagy: „Nézzük, mit mondhatunk a’ hóldbeli ember felől:” de tulajdon érzésteket hívom bizonyságúl, szóljatok, nem szepegnétek é, ha valahogy hebehurgyálkodva megígértétek vólna; hogy olly dologról fogtok beszélleni, mellyet sem ti nem láttatok, sem más nem látott soha. Igazán szólván, ámbátor mint Filozofusnak kötelességem Hallgatóim előtt el ne árúlni, hogy tudományom sem nem csalhatatlan, sem nem határozatlan: még is kétséges vagyok eránta, ha a’ hóldbeli embernek Léte felől szóljak é elébb, vagy Lehetősége felől? – Hogy léte felől hitettessetek-el, szükség hogy lehetőségét lássátok; és hogy lehetősége szembetűnő légyen, szükség hogy léte bizonyítassék-meg. Imé itt a’ kifejteni való gombolyag! – Midőn azt mondom: a’ „hóldbeli ember lehető;” vagy nem gondolok az alatt, a’ mit mondok, semmit; – a’ mi természet szerint a’ legkönnyebb portéka; – vagy azt teszem-fel mint valóságot, hogy hóldbeli ember van; mert mondhatnám é egyébként, hogy lehető? – Épenn annyi az, mintha azt mondanám, hogy a’ hóldbeli ember kék, vagy nagy orrú, vagy jámbor; – mert ezt mondván azt teszem-fel, hogy a’ hóldban van ember, külömben nevetséget érdemlene az a’ mondásom, hogy a’ hóldbeli ember ilyen vagy amollyan; ’s ha jól megtekintjük, a’ dolog utoljára is oda menne-ki, mintha azt mondanám, hogy: az a’ dolog a’ melly nincs, csakugyan valami. – Ellenben midőn azt mondom, hogy a’ hóldbeli ember van, akkor az ő lehetőségét előre tészem-fel, mellyről azonban mind addig nem mondhatok legkissebbet is, míg közelebbről meg nem vizsgáltam; – ha pedig megvizsgálom, egyszerre abbann az átkozott karikában vagyok, a’ mellyben „lételről lehetőségre, ’s lehetőségről lételre” forgok örökké, míg utoljára fejem annyira elszédűl, hogy az egész Világ, a’ hóldbeli ember, ’s csekély vagyonságom is, eltűnik szemem elől. Illyetén környűlállások közt, Uraim, nem tudok rajtatok egyébként segíteni, mintha azzal az óstoba non liquet-tel elégszünk-meg, mellyre minekelőtte reá szorúljak, készebb vagyok fejemet is elveszteni; – vagy elégséges eltökélléssel bírunk semmi ellenvetéseket nem tekintvén azt tenni-fel, hogy a’ hóldbeli ember existál, szintúgy mint Hermesz–Trizmegistusz, vagy akármelly más ember a’ Világonn; a’ minthogy nincs is senki, a’ kinek léte felől ugyanazon kétségek ne adják-elő magokat, Melly tekintetben megvallom nékem leginkább tetszik a’ mély értelmű Heraklítusz bizonyítása, a’ ki, hogy kifejthesse magát a’ dologból, így szól: „a’ hóldbeli ember van, mert hogy lehetne ő külömben hóldbeli ember?”

„Minekutánna tehát illyeténképpen szerencsésen kifejténk magunkat a’ legelső nehézségből, az a’ szörnyű nagy kérdés fordúl-elő: Ha van hóldbeli ember, micsoda ő?”

„Itt, Uraim, megnyitom előttetek a’ Metaphyzikai abysszusnak kapuját. Általhathatatlan köd fogja-el itt vizsgáló szemeiteknek ösvényeit. De ne rettenjetek-meg; addig fogunk belé kandikálni, míg belé látunk. – Eggy titkot nyilatkoztatok-ki itt néktek; Filozofusaitok, tudom, megneheztelnek értte, de én azzal nem gondolok. Csak meresszük belé szemeinket, Uraim, nincs egyéb módunk a’ terra incognita ismeretségére juthatni.”

„Nem láttok é még semmit is? – Jól vagyon; tegyük tehát szükséges dispositióba elébb szemeinket. Hallgassatok csak! Midőn legelőször kezdettem azon tőrni eszemet mi légyen „a’ hóldbeli ember” ’s nem tudtam hogy fogjak a’ dologhoz, végigjártam minden Filozofusokat ’s tudakoztam mit tudnak felőle. – „A’ hóldbeli ember?” – Igy szóla az első a’ kit eránta kérdeztem. Nem olly könnyű azt ismérni! Ha mindazáltal feltetted magadban, hogy akár miben kerűljön, csakugyan isméretségére jutsz, annak járj végére, micsoda ő? – és micsodás? – – Ez az épen felelék a’ mit kérdezek.”

Házról házra jártam hogy hallhassam, ki merre útasít-el? ki mit felel kérdésemre? ’s itt láttam a’ régi Mondás’ igazságát, azt kivévén hogy jóval, de ugyancsak jóval is ám! több értelmet kaptam, mint fejet. –

„A’ hóldbeli ember” tulajdonképen nem férfi, mondának némellyek; igazság szerint szint úgy lehetne azt „hóldbeli asszonynak” is nevezni, noha ő magában sem nem férfi, sem nem asszony. Mert ha ő valóban férfi vólna, feleségének is kellene lenni, vagy elégséges ok nélkűl való vólna az ő férfiúsága. Már pedig a’ hóldbeli asszonyról, vagy a’ hóldbeli férfi’ feleségéről még senki sem hallott semmit, és így ’s a’ t.” –

„Hogy ő teljességgel nem olly alkotású mint mi, az tökélletes igazság.” Így szóla eggy más ember,

„Az lehetetlen, monda a’ harmadik; mert akármillyen is ő magában, de hozzánk csakugyan hasonlóbb, mint eggy tengeri lapos csigához, vagy eggy Titanokeratofytonhoz.”

„Én megbizonyítom a’ magam állítását, monda az elsőbb: Mind az, a’ mi a’ „hóld alatt” vagyon, nem a’ hóldban van, és valami a’ hóldban van, az nincs a’ „hóld alatt;” ’s annak hogy az „hóld alatt” és nem a’ hóldban van, a’ hol talám szint’ olly jól lehetne, elégséges okának kelletik lenni. Imé pedig minden ember megvallja azt, hogy a’ hóldbeli ember a’ hóldban vagyon, és így…”

„Ha a’ hóldban vagyon, igen is, concedo! monda ez hírtelen: de én azt merném állítani, hogy két harmad részét az esztendőnek a’ Vénusz csillagában tőlti, vagy legalább télére bizonyosann oda költözködik, mert a’ hóld felette hideg Ország.” –

„No már ez bezzeg szép! kiálta az első; hogy állíthatod te azt, midőn absolute sem nem meleg, sem nem hideg semmi. A’ hóldbeli ember organizatziója bizonyosann az ő lakásához van alkalmaztatva; és, minthogy a’ hóld, a’ mint azt minden Asztronomusz tudja, nedves és hideg: tehát a’ hóldbeli embernek is természet szerint a’ legnagyobb mértékben flegmatikusnak kell lenni. Ha pedig az, úgy által nem lehet látni, mit keresne ő a’ Vénusban, melly a’ Szerelem’ planétája?”

„Ezek az Urak igen magokat elhive beszéllnek a’ hóldbeli ember felől; így szóla eggy negyedik: ’s még is fogadom, hogy nálamnál többet felőle nem tudnak; a’ pedig annyi mintha semmit sem tudnának. Mert legalább eggy érzéssel kellene többel bírnunk, mint a’ mostani öt vagy hat érzésünk, ha felőle hellyes képzeletet akarnánk szerzeni. Úgy szólván mint közönségesen szoktunk, sem nem nagy, sem nem kicsíny; sem nem heves, sem nem fagyos; sem nem édes, sem nem savanyú; sem nem fejér, sem nem fekete; – ő – maga tudja az Isten-adtta micsodás!

„Ez az utolsó világosan Scepticizmusra vezet bennünket, mellyet mi Dogmatikusok eleitől fogva szint’ úgy nem szenvedhettünk, mint a’ Gymnozofiszták Filozofiáját. – – – Így tehát látván, hogy ezen Bőlcseknek átmutatások után szint’ olly keveset tudok a’ dolog felől mint azelőtt, feltettem magamban, hogy próbát tészek mennyire juthatok tulajdon elmélkedésem vezérlése után e’ homályos materiában.”

„Ha igaz az, hogy minden dolog az, a’ micsoda, így szólottam magamhoz, úgy minden további gondolkozás nélkűl azt tehetem-fel, hogy a’ hóldbeli ember „hóldbeli ember.” Ha ezt nékem megadjátok, úgy már sokat nyertem, – Mert így tehát

nem Merkúriusz Lakosa,

sem nem a’ Márszé,

sem nem a’ Jupiteré,

sem nem a’ Szaturnuszé,

sem nem a’ Zódiakuszé,

sem nem a’ Via-lacteáé,

sem nem a’ tűz-égé,

sem nem az Üres öbölé,

sem nem a’ cháószé – hanem igazán és minden kétségen kívül^* a’ „Hóld’ Lakosa,” az az: „hóldbeli ember!” –

’S ember lévén,

sem nem hal,

sem nem madár,

sem nem amphibion,

sem nem féreg; – sem repülni, sem úszni nem tud; noha ezen állítás bizonyságáért nem felelek, mert meglehet, hogy a’ hóldban halszárny nélkűl is lehet úszni, tollszárny nélkűl pedig repűlni; vagy halszárnya is ’s tollszárnya is lehet, ’s egyszersmind hóldbeli ember is maradhat.

Épen illyen bátortalan vagyok annak meghatározásában is, csupán csak magával való identitását tekintvén, ha étellel ’s itallal él é, mint mi,

vagy levegővel, mínt a’

paradicsom-madár;

vagy napfénnyel, mint

a’ Foenix,

vagy ideákkal, mint a’

Plátó Lelkei?

– ha Nemét terjeszti é, vagy nem; – ’s ha terjeszti van é szüksége magához hasonló alkotású nőstényre, vagy nincs?

vagy talám maga magának elégséges é végre, mint a’ csigák? –

ha úgy terjeszti é nemét mint a’ csemeték? gyökér által?

vagy talám hagymafok?

vagy sarjadás?

vagy tojás?

vagy eleven szülemény által? –

vagy talám ugyan azon eggy marad a’ maga nemében: mint a’ Foenix, tulajdon hamvaiból kelvén ki bizonyos időnek előfordúlttával? –

ha:

rövid é, vagy kurta?

kövér é, vagy száraz?

szöke é, vagy barna?

jámbor é, vagy szilaj?

elmés é, vagy ostoba?

ha:

jó Poéta é?

jó táncos é?

jó lovag é?

tud é tarokkot játszani?

’s a’ t.

„Mind ezek, és még több hasonló kérdések, mellyeket középszerű elmésséggel is minden tehet magának, nem fognak könnyen felfejthetni, míg módot nem találunk a’ hóldbeli ember közelebbről való ismeretségére; ámbár kész vagyok valónak venni addig is, ha külömben igaz a’ mit közönségesen állítnak felőle, hogy egyedűl maga van a’ hóldban, hogy nagyon megúnatkozott ember, és a’ társaságos eggyüttlételben kedvetlen és komor.

„De a’ mint meg vagyon^* mondva, Uraim, az a’ szerencse, hogy a’ hóldbeli ember felett támadható problémák nyomosan felfejttessenek, egyedűl annak a’ filozofusi Kolosszusznak tartattatik-fel, a’ ki eléggé elmés vagy szerencsés a’ hóldba vezető útat, ha van, feltalálni; vagy magának oda, ha nincs, útat csinálni; – ’s a’ mi nem kevesebbé szükséges, – a’ visszavezető útat, minekutánna ott elég ideig múlatott, és a’ mit látni kívánt jól megvizsgálta, ismét fellelni; feltévén mindenek felett azt, hogy az illyen érzésekkel, mint a’ miéink, a’ hóldbeli ember felett vizsgálatokat tenni, nem lehetetlen.”

„Látjátok, Athenének Urai, hogy én a’ ti figyelmetekkel nem éltem-vissza; ’s ha mindent igasságosan mérsékeltek, talám többet nyújtottam, mint a’ mennyit tőlem várhattatok. Kevesen vagynak az én Tudományos Társaim közzűl, a’ kik olly kevés hímezéssel, hámozással élnének, mint én éltem, véletek azt éreztetni, hogy „nem tudják mit mondanak.”

Reménylem azonban, hogy a’ hóldbeli Urat az által a’ mit felőle mondottam, vagy inkább nem mondottam, akár mi és akár ki légyen ő magában, nem bántottam meg. Talám megsértettnek tarthatná magát, ha elég szemtelenséggel bírtam vólna, úgy a’ mint tudománybéli Társaim szoktak, ő nékie alakját, organizatzióját, színét, tehetségeit, erkőlcseit, magaviselését, Religióját, eggy szóval belső és kűlső minéműségeit előtökbe adni, és annak „úgy-létét” demonstrálni. – Én azt nem tettem; – ’s viselhettem é ártatlanabbúl eránta magamat, mint midőn felőle – – semmit sem mondtam?”

Ezzel szakada vége Beszédemnek, ’s én magamat a’ Szín’ kárpitjai megé vontam-meg, hogy láthassam micsoda következése lett légyen. Az én kedves Hallgatóim, kik, úgy látszott, mintha azt hitték vólna, hogy a’ java most fogna következni, igen rendes szemeket vetettek reménytelen megcsalódásokon; feltátott szájjal állottak eggy darabig arra felé fordúlva, a’ hol a’ Chaldæai Bőlcs állott: de minekutánna látták, hogy a’ tanításnak vége van, ollyan zsibongás támadt, hogy elijedtem rajta. Itt is, amott is beszéllte eggyik a’ szomszédjának, mi vólt légyen a’ Bőlcs célja? jó volt é, vagy rossz, a’ tanítás? szakálla, pallástja felől mit lehet tartani? ’s a’ hóldbeli ember alatt kit kellessék érteni? mert, hogy a’ dolognak borítékja alatt titok lappang, arról többé senki sem kételkedett. A’ csetepaté nagyobb nagyobb kezdett lenni, lármázni, veszekedni kezdtek; ’s minthogy azok közzűl, kik a’ magok állításokat nem igen könnyen tudták okokkal támogatni, sokan annál erősebbek vóltak vállra ’s csontra nézve, utoljára testi védelmező eszközök vétettek-elő; eggy szóval, felette kevésbe múlt, hogy a’ hóldbeli ember Athenében véres meghasonlást nem indított. – Be nagy gyermekek az Athéneiek! így kiálta eggyike az okosabbaknak, gondosan félre vonván magát; hát nem látjátok é, hogy a’ Chaldæai Bőlcsnek nem vala egyéb célja, hanem hogy véletek és Filozofusaitokkal láttassa hogy nincs eszetek?

Egy szép öszi nap’ a’ Keránionnak eggy kupressusa alatt ültem a’ verőfényen, melly nékünk öreg embereknek olly kedves szokott lenni, midőn álmodozásaimat eggy felém jövö Idegen megháborította. Közelítését jó ideig nem vettem észre: de hozzám szólván, érzettem, hogy valaki közzém és a’ Nap közzé állott.

Te vagy az a’ Diogenesz, (így szóla azzal a’ mérészséggel nézvén végig rajtam, mellyet a’ közemberekben szemtelenségnek nevezünk) – a’ kinek különösségei felől egész Græcia olly ki nem fáradva beszéll?

Ekkor gondosabban néztem végig Emberkémet, mint elejéntén. Rendes, tüzes, fiatal ember vólt; középszerű termetű, de jól nőtt, csak hogy feje eggy keveset bal válla felé hajlott; homloka széles, szemei nagyok és szikrázók, ’s úgy tetszett, mintha velek egész a’ szívedbe hathatott vólna. Sokat ígérő képezete, ’s tekintetébenn a’ kedvesség által meggyengített büszke magahittség azt a’ Valamit tette, a’ mit a’ Királyokban felségnek szoktak hívni. – Későcskén vettem észre, hogy hajai közzé fejedelmi fonadék vala kötve; de úgy tettem, mintha azt nem láttam vólna.

Hát te ki vagy, felelék néki hidegenn, a’ ki magad’ elhive tudakozod azt tőlem?

Én csak Alexander vagyok, a’ Macedóniai Filippusz fia; felele mosolyogva az Ifjú. Megvallom, ez nem sok; de ha nem sok is, szolgálatjára van Diogenesznek. Tudtam hogy te hozzám nem jössz, és így én jövék hozzád. Szólj, mit cselekedjek hogy Filozofiádat könnyebb lábra tehessem? Akár mit kérsz meglessz, hanemha ollyat kérsz, a’ minek teljesítése felűlmúlja hatalmomat.

Királyi szavadra fogadod é azt? kérdém.

„Tulajdon szavamra, felele.”

Tehát kérem Alexandert, a’ Macedóniai Filippusz fiját, – térjen-ki előlem a’ napfényről.

„’S ebből áll é az egész kérés? monda Alexander” –

Most csak erre van szükségem.

Az udvari kullancsok elsárgúltak bosszúságokban.

„Eggy Királynak illő megállani szavát; „monda Alexander, midőn eggy erővel tett mosolygással emberei felé fordúlt. –

Azt mutatja hogy megérdemli azt a’ nevet, mellyet a’ Korinthusziak reá ragasztottak; mondának ezek, – ’s megérdemlené hogy véle úgy bánjunk a’ mint az ebnevezet kívánja. –

Az a’ kívánságtok bízvást elmúlhat, felele a’ fiatal ember; higyjétek-el, ha Alexander nem vólnék, óhajtanám hogy Diogenesz légyek!

’S vége vala a’ beszéllgetésnek. – – –

Ez a’ történet majd szájról szájra megyen. Nem tehetek róla. Igazán, mondjátok-meg, mit kérhettem vólna tőle. – Nem akarom hogy az ollyanokkal mint ő legkissebb dolgom is légyen. – – Nincs szükségem semmire, – ’s ha vólna, nincs é barátom? Királytól végyek é el jótételt, melyet barátomtól sem vészek, holott ennek az által kedvét tőlthetném? –

De ez a’ fiatal ember nékem még is tetszik. – Minthogy nem kerűlhetjük el, hogy Királyaink légyenek, azt kellene óhajtanunk, hogy Királyaink illyenek légyenek. – Fogadni mernék reá hogy ő csak azért kínált-meg, hogy lássa mit felelek; és még is meghökkent feleletemen. – Illő, hogy ő inkább légyen Alexander mint Diogenesz: én is úgy gondolkoznám ha az ő hellyjében űlnék: de, becsűlöm benne, hogy Diogenesz kívánna lenni, ha Alexander nem vólna. – Mennyi beszéllni valót nyújt majd ez a’ kis ember maga felől a’ Görögöknek! Ő magát választotta Vezérűl a’ nagy Király ellen. – Szép igazlószín eggy olly büszke fickónak, a’ ki Macedóniában, és Görög Országban meg nem tud férni! – Bár az egész Világgal parancsolhatna, ’s úgy gondolkozna mint Diogenesz!

Semmiről sem álmodoztam kevesebbé, tegnap éjjel Ulyszesi vánkosaimon feküdvén, mint arról, hogy eggy Király jő látogatásomra – midőn hordóm’ faretesze nyikorogni kezde, ’s Alexander eggy kis lámpással hozzám bétekintett. – Te különös ember vagy, monda; téged kereslek, noha épen nincs okom tegnapi elfogadásodon megnyugodni; ’s kevésben múlt hogy eggy esztelen szándékra nem ragadtál.

Szabad tudakoznom, mellyikre? –

„Nem lenni Király, hogy Diogenesz lehessek; és a’ Királyokat úgy alázni, mint te.”

Engedj-meg nékem Alexander, az nékem nem volt szándékom. A’ verőfényen fekűdtem midőn hozzám állottál. Olly kényemre feküdtem ott, hogy nem lehetett nem sajnálnom attól a’ gyönyörűségtől lett megfosztatásomat, mellyet a’ Királyok semmire sem becsűlnek. Néked nálam nem vala semmi dolgod; nékem pedig nálad semmi kérésem. Félóráig is eltörhettem vólna eszemet mit kérjek tőled, ’s még sem találtam vólna egyebet, hanem hogy térj ki előlem a’ napról.

„Jó! ha te a’ legkülönösebb Filozofus vagy azok között a’ kiket láttam, úgy talám én is a’ legkülönösebb Király vagyok azok közt, a’ kiket te láttál. Te nékem tetszessz. Bár kész vólnál engemet a’ fegyvercsörtetés közt késérni. Eggy olly becsűletes emberre van szükségem, a’ ki nékem az igazat megmondja, – ’s úgy tetszik, hogy te annak oda illenél!” –

Alexander Király! Tulajdon útja van mindennek, a’ mellyről eltérnie nem illik. Nem lennék én többé Diogenesz, ha veled mennék. De, ha kívánod, annyi igazságot adok az útra, hogy az elég lessz, ha a’ Világot öszvejárod ’s nyered is.

„Magunk közt maradjon a’ szó, nincs is kevesebb szándékomban mint az, hogy az egész Világot magam alá hajtsam. Nem tehetek róla: ollyan gondolataim vagynak, mellyeket lehetetlen kikergetni fejemből. Macedónia semmi sem; – Græcia egynehány patkónyomásnyival több; – Kis Ázsia, Arménia, Média, India, – ez a’ négy még is már alkalmas darab! de ha egyszer ezt magunkévá tesszük, úgy még inkább lessz okunk, azt a’ hátralévőt is magunkévá tenni igyekezni. – Eggy szóval ez a’ Világ eggy darab, úgy é? és így a’ rajta lévő embereknek sincs több Vezérre szükségek egynél; ez az eggy pedig – úgy érzem, senki sem lehet inkább, mint – én!”

Nem felelek róla, hogy ha ezen általesel, még az jut eszedbe, hogy a’ hóldba ’s a’ több plánétákba útat verj, ’s az egész napi-alkotványt ostromold, mert az is eggy darab; annak birtokához, mihelyt a’ főldet magadévá tészed, bizonyosan just fogsz csinálni magadnak.

„Chimærák után soha sem fogok ásítozni; – az én szándékom, jó Diogenesz, olly nemes olly szép, ’s olly könnyű, hogy csudálkoznom kell, miként lehetek én első a’ kinek az eszébe jutott.”

Kacagni fogsz rajtam, Alexander Király, de higyd-el, hogy én épen így gondolkoztam vólna ha a’ te kecsegtető környűlállásiddal bírtam vólna illy ifjú koromban. Markodban vagyon a’ Görögök’ szíve; harmincezer Göröggel pedig eggy olly fickó, mint te, az egész Világon keresztűlhajt. – – De, – mit csinálsz azután véle, ha magadévá tészed? –

„Szép kérdés egy Filozofustól! Azt, a’ mit Macedoniával, és Epirusszal tennék, ha egyebem nem vólna. Ó már az szépen ki van dolgozva fejemben. A’ vad Nemzeteket újonnan épűltt Városokba szítom; nékiek bőlcs törvényeket adok; minden nagy folyamat ’s tengertorok mellett új kereskedőpiatzokat építek; Tartományaimnak mindenikét alkalmatos útakkal eggyeztetem-öszve: az egész főldet eggy nyelvre, ’s ezzel az eggy nyelvvel a’ mi Tudományainkra ’s Mesterségeinkre tanítom-meg; és, hogy egyszerre végigláthassak mindent, ’s gépelyemet rendes forgásban megtarthassam, nyertt Birodalmaimnak szintén közepette eggy nagy Várost állítok, melly minden Nemzetségek eggyesítö pontja, ’s forgásaiknak lelke, a’ Természet’ és Mesterség’ kincseinek tárja, ’s az emberi Nemzet Amphiktionjainak lakása, a’ válogatva szedett Lelkek’ Akademiája, eggy szóval a’ Világnak Anyavárosa ’s az én lakó hellyem légyen.” –

’S mit gondolsz, Alexander Király, meddig tart ez a’ nagy alkotványod?

„Míg eggy Alexander lessz, hogy azt intézni tudja. Ez dicsekedés formáinak látszik, de, meghiszem, annak fogod nézni, a’ micsoda. De tegyük-fel, hogy az emberi dolgok állhatatlansága, vagy inkább az emberi agyvelők’ szédelgősége, mellyek még a’ bóldogságba is csakhamar belé únnak, munkámat fel fogják forgatni: az a’ haszon, mellyet én ez által az emberi Nemzetnek tészek, még is sok századokra fog kiterjedni; ’s nékem jutalmúl még is megmarad az a’ gyönyörűségem, hogy lételemnek múló álmát eggy olly bátor igyekezet által, mellynél nagyobb még nem szállott emberi lélekbe, bizonyos értelemben halhatatlanná tevém.” –

Hát a’ teljesítés nehéz vólta? – – –

„Nehéz vólta? Bízzd rám. Csak tíz esztendőt engedj; akkor osztán jer, ’s nézzd-meg mit tettem.”

’S hát az a’ sok fej, mellynek le kell húlni nyakáról míg annyi Nemzeteket a’ te intézetedtől függésre szoktatsz?

„A’ nélkűl ugyan meg nem esik. – Sajnálom szívesen, – mert a’ vérontásnak barátja nem vagyok: de hogy a’ fejhullások miatt szándékomtól elálljak, azt ugyan az egész Világ feje kedvéért sem cselekszem. – Nem vetem é kockára a magamét is?

Ezen feljül a’ Hirkániai ’s Baktrai asszonyok olly termékenyek, hogy általok az egész veszteség majd hellyre ütődik.”

Ó Alexander! mondám, te most húsz esztendős vagy; mások nemtelen feslettségben, poharak közt, ’s asszonyi fedhetetlenség’ ostromlásában tőltik-el fiatal napjaikat, – te pedig eggy közönséges Ország’ felállítása felől tészessz előrajzolatot, ’s ímé hozzá fogsz teljesítéséhez. – Látom mennyire illetett-meg nagy ideád’ szépsége; te úgy vagy teremttve, hogy azt, a’ mit a’ kis lelkek chimærának tartanak, végre hajtsd. Veled eggyütt, magam is nevetnék magamon, ha szándékodnak abbanhagyására akarnálak bírni. Tégyűk-fel, ha annak hátráltatására nyomos ellenvetéseket hordhatnék is elő, nem annyi vólna é az, mintha eggy szerelembenn égő Ifjúnak azt akarnám demonstrálni, hogy jobban tészi, ha félbeszakasztja szerelmét? – Az olly lelkeket mint a’ tiéd, ollyankor hordja-elő az Ég, mikor új formát akar adni főldünknek. Azok a’ törvények, a’ mellyek bennünket köteleznek, nem tenéked vagynak írva. – Ha én Athénei, vagy Spártai, vagy Kappadóciai, vagy Mediai, vagy Aegyptuszi lakos vólnék, talám szidnálak; de én ez nem vagyok; én Kozmopolíta vagyok. Nem ismerek olly okot, melly valaminek tevését, vagy elmúlasztását javasolhassa, az emberi Nemzetnek egészben tekintett javán kívül. Menj, Alexander, menj, ’s hajtsd-végre azt a’ nagy gondolatot, melly lelkedet elfutotta! – De legdicsőbb lépéseid közt se felejtsd-el, hogy mi, közemberek, az örömöt és fájdalmat szint’ úgy érezzük, mint temagad; és hogy minden érdemeid ’s tökélletességed mellett is olly gyarló vagy, mint mi. Eggy nyomorúltt nyilszála eggy Szogdiáni rabnak vagy eggy hitetlen Médusz négy öt csep mérge, elégséges arra, hogy nagy szándékod füstbe vettessék. A’ te pályád veszedelmes pálya. Az ember semmit sem tűr-el olly nehezen, mint a’ határtalan hatalmat. Az a’ szempillantás, mellyben eléggé gyenge lészessz tömjéntgyújtó ellenségeidnek elhinni, hogy több vagy mint ember, dicsőségednek határszélét elődbetolja. Szép tetteidet akkor olly csúfságokkal fogod megfertéztetni, mellyek igen is fogják éreztetni veled, hogy csak ember vagy. Kegyetlenséged ’s zabolátlan indúlataid gyűlölségessé tészik uralkodásodat, életedet megrövidítik, ’s Országodat hasonlóvá tészik azokhoz a’ messzére sugárzó méteoronokhoz, mellyek az egész Világot csudálkozásra ragadják, de azalatt míg minden szem reájok mered, hirtelen elpattannak.

Alexander elcsüggedtt fővel űlt hordóm’ szélén, ’s elmerűlve látszott azonn a’ mit mondottam. Azt tartom hosszas prédikátziómon szúnyókálni kezdett. De csakhamar hogy elnémúltam, feleszmélkedett, felkőlt, ’s azt mondá, hogy virradtakor Korinthuszból tovább megyen. – „Tréfán kívül, Diógenesz, nem lehetek é néked valamiben szolgálatodra? A’ mint látom, Korinthusz téged nem becsűl érdemed szerint.”

Én megelégszem azzal ha nem bánt. A’ te lelkedféle lelkek jóltenni teremtettek. Ó Alexander! hány ezer sinlődik most rajtam kívűl a’ legmélyebb inségben. Ha azt tennéd az én kedvemért hogy ezek a’ Bóldogtalanok születésednek óráját áldják, úgy többet adnál nékem, mint a’ mennyit maga Dáriusz is adhat.

„Te bóldog ember vagy, Diogenesz. Nem bosszankodhatom miatta, hogy talám te vagy az az Eggyetlen, a’ ki kiád barátságomon.” –

Alexander, (így felelék) annyira tisztellek, a’ hogy még senkit sem tiszteltem. De azt a’ mit szívemben érzek, nem mondhatom. – Király nem lehet Barát, sőt Királynak nem is lehet Barátja. –

„Üsse-meg a’ kő egyenességedet, Diogenesz! nem akarok több részt venni belőle. Utoljára még annyira vinnél, hogy hordódba kívánkozzam; pedig eggy Világnak elég eggy Diogenesz.”

Azt nem merném mondani; de az igaz, hogy két Alexander alatt dőledékké lenne kevés idő múlva.

„Igaz a’ mit mondassz, jó Öreg! – Isten hozzád!”

Alexandernek kell annak lenni, a’ kibenn az a’ szörnyű gondolat támadhat-fel, hogy e’ főldnek minden Nemzetségeiből eggy Nemzetséget alkosson. Az én képzelődésem annyira nem terjed. – –

Elhitetem magamat hogy eggy tudákos Varázsló vagyok, a’ ki mágusi vesszejének segítségével minden idéáit valósággá változtathatja, – és a’ ki előtt pusztán áll eggy olly tágas sziget, mellyen egynehány százezer ember feleségestűl, gyermekestűl – minden férfira legfeljebb két feleséget és hat gyermeket vetvén, – ellakhatik, élhet.

Felteszem továbbá, hogy ez a’ sziget – az ám bezzeg a’ kérdés, mit kellessék feltennem? – azt é példáúl, hogy az én Embereim még nem születtettek; – vagy születtettek ugyan, de még fel-nem-nőttek; – vagy felnőttek ugyan, de még vadok; – – avagy hogy olly tanúlttak, olly módosok ’s szelídek légyenek mint mi Görögök vagyunk? – A’ dolog megérdemli hogy meghányjam, vessem.

Meg hánytam-vetettem, ’s abbann állapodtam-meg, hogy felnőtt emberek légyenek. Nem gyözném várni, míg ennyi embert nemzek, nevelek, karkötőn addig jártatok, míg megtanúlnak járni.

Másként – elfelejtém, hogy Varázsló vagyok! – Avagy nem ollyanokká fogja é őtet pálcám teremteni, a’ millyeneknek óhajtom? – Ez nem kis szerencse; de illyetén szándék mellé elmúlhatatlanúl szükséges is. Alkosson a’ Manó Tartományt, ha kedve tartja, ha olly embereket lessz kéntelen öszve-szedni, a’ millyeket talál.

Albániából, Ibériából ’s Kolchiszból tehát minteggy százezer szép lyányt szállítok-bé szigetembe; mert azt mondják hogy sehol sem teremnek szebbek mint ottan. – Hogy őket négy ’s ötszáz-ezer lyányok közzűl válogatva szedtem, az tudnivaló; piross, pozsgás lyányok, szőke hosszú hajjal, kék szemmel, domború mellyel, húsos tomporral, eggy szóval a’ kikben mind meg van az, a’ mit a’ lyányhozértő az igaz Szépséghez valónak tart; színek csupa rózsa meg’ liliom; és – mindnyájan husz esztendősök.

Ezeket a’ szép teremtéseket eggyetlen eggy csapással varázslom épen Május közepén az Antilibanusz legkiesebb partjára. – Az én Tündéreim már mindenik Mandolafa alatt asztalt terítettek; – nem ollyatén csemegékből, a’ millyekkel a’ mi Gazdagaink magokat lassanként megmaszlagolják; – nem; jóízű, tápláló, leves étkeket készítettek nékiek, ’s friss forrásvizet mellé, annyit a’ mennyi nékik kell.

Ezen keresztülesvén, hé, eredj Hirkániába ’s Baktrianába, ’s hozz-elő nékem százezer fiatal combos fickókat, – nem kellenek nékem Adóniszok, szakállatlan Ganymédeszek, ollyanok, a’ millyeneket ti Gynæceumaitokban tartatok; – erős, izmos, vállas lapockás pimaszokat hozz-elő nékem, kiknek még minden fickóhevek megvan, erdőkben laknak, ’s a’ tygriseket ’s párducokat öldösik, ’s bőrökbe őltöznek. – –

Mint néznek a’lyányok és legények egymásra ha majd eggyűvé akadnak – ó azt könnyű elképzelni!

Végezze-el már most a’ Természet a’ mit én elkezdettem.

Soha se törjétek rajta magatokat, ő nem fog rossz munkát tenni.

„Hogyan? ’s csak forrásvizet mellé?” azt kérditek. „Nem adok é nékik Tházuszi, Chiuszi, Cypruszi bort?” – Eggy cseppecskét sem! Azt gondoljátok, hogy az én Hyrkániai Pimaszaimnak szükségek van az illy erősítő szerekre? Lyánykáim rossz neven vennék ezt a’ kevés bízodalmat.

– – Hasad a’ hajnal. A’ Legények ébredezni kezdenek – ’s a’ szegény álmos Lyánykákat is kőltögetik. – Jó! teljék kedvek, úgy is utoljára esik-meg! – – Rajta Tündérek! kapjátok-fel őket hírtelen, ’s vigyétek olly gyorsan vissza erdeikbe, a’ hogy ide hoztátok; nincs többé szükségem rájok.

Júno-Lucína, légy segédünkre! kilenc hónap múlva legalább százharmincezer gyermekem ’s lyánykám lessz; a’ lyánykáim mint egy-egy^* Grátzia; a’ férfi gyermekek mint maga Ámor. – ’S most jer már, ’s lássad, nem olly Reszpublikát alkotok é belőlök, a’ millyet még soha sem láttál.

Be köszönöm magamnak, hogy Reszpublikám’ jövendőbeli Lakosit tulajdon ideám szerint hagytam csinálni; – vagy, igazábban szólván, hogy rá bíztam a’ „meg nem romlott Természetre,” hogy csinálja ollyanoknak, a’ mint nékie tetszik. Mert ha meg kell vallani az igazat, eggy egész esztendő sem lett vólna arra elég hogy a’ ti Görög ’s Azsiáta fa-bábjaitokat ollyanokká faragjam, hogy Reszpublikámba belé illhessenek.

A’ minap jelen valék az Iszthmusi játékon. Szörnyű tömöttség tolta magát szemem elibe! Végig néztem ott, a’ Királyokon ’s Királynékon kezdve, szintén a’ rab-kalmárokig, ’s citrom-kofákig! Hány féle Nemek ’s kifajzások csak nem megszámíthatatlan Osztályszakaszokban! – Igazgatók, Archonok, Tanácsok, Szószólók, Perfolytatók, – Vezérek, Ezredesek, Kapitányok, szintén azon Bajnokokig, a’ kik tizennyólc fillér napiszámért vitézkednek; – Papok, Poéták, Történetjegyzők, Filozofusok; – Festők, Faragók, Lantosok, Építők, minden szükséges és szükségtelen Mesterségeknek Mesterei, Kalmár, Hajós, Gyöngyárúló, Sáfrányos, Borkupec, Szakács, Pástétomsütő; – Színjátszó, Mímus, Kötéljáró, Szemfényvesztő, Zsivány, Tányérnyaló, Kerítő; – ’s ezek közt annyi bőlcs, elmés, tréfás, ostoba, eggyűgyű, becsűletes ember, annyi akasztófára való, büszke, alacsony lelkű, uzsorás, pazérló, lator, Szykofanta – annyi szélvész, annyi bolond mindenféle színből, nemből, fajtából, ’s termetből, hogy Arisztoteles húsz esztendeig sem érne reá, hogy őket arranzsírozza.

Millyen hatalmas Istenség mondám, a’ Fátum! Mellyik Filozofus az, a’ ki illy heterogénea partikulákból eggy „csak valamennyire is szenvedhető Egészet” csináljon? – A’ Fátum neki áll, ’s belőle alkotta-öszve a’ mi kis tartományainkat; ’s még is, a’ dolognak eldúltt vóltához képest, alkalmasint szenvedhető minden, – úgy é?

Azonban kéntelen vagyok megvallani, akár az én Reszpublikám’ hibája az, akár valami egyébé, hogy én ezeknek az embereknek igen kevés részének tudnám venni hasznokat.

Legis legelől, az „Ország-tisztviselőinek” mutatnék útat; mert az én Reszpublikámnak önnmagában kellene forgani, külömben eggy sulymot sem adnék érte.

Katonák? – Pólgáraimnak bóldogoknak kell lenniek, a’ nélkűl hogy annak lenni láttassanak. Az idegenek ne gondolják hogy megérdemli a’ szerencséltetést a’ rájokütés; – Rablóktól pedig nem félnek. Izmos inas legények ők, a’ kik a’ görcsös botokkal úgy tudnak hadazni, mint ti elpuhúlttak eggy vékony pálcácskával; – úgy tartom, egyszernél többet nem jön kedvetek feleségeik ’s lyánykáik után leskelődni.

Építőmesterek? – Palotákra, Templomokra, Amfitheátrumokra nem lessz szükségünk; ahhoz pedig hogy fából télére rendes kis kalyibákat állítsunk, nem kell Architektus.

Mi meg fogunk elégedni azzal, a’ mit a’ Természet szigetünkön termeszt, ’s azt, meg is emésztjük. Nem lessz tehát semmi csereberélni való portékánk. – Hajósaitok Negóciansaitok Isten’ hírével tovább ballaghatnak; – nálunk nem kapnak semmi vásárlani valót.

Gyapjúfonóitokra ’s Selyemszövőitekre sem szorúlunk. – Gondom lessz arra, hogy szigetünkbenn annyi medve, farkas, róka, ’s hiúz légyen, a’ mennyinek bőrére Lakosaimnak szükségek lessz; hogy pedig nyári ruhánk is legyen, a’ sziget’ déli részét gyapjú csemetékkel űltetem-bé. Feleségeink ’s Lyánykáink szedjék, ecseteljék, fonják, szővjék, fessék azt, ha kedvek tartja, ’s magok szabják magoknak a’ köntösöket; mert a’ csínos öltözetet ezek is úgy szeretik, mint a’ ti Lyányaitok.

„’S mire való a’ köntös? Úgy é, ezt fogja tudakozni eggy Gymnozofiszta?’ –

Azért, mert először: a’ szél és nap bőröknek rózsáit ’s liliomit eldurvítanák; – másodszor: mert nem látom jónak, hogy gyermekfickóim ’s felserdültt Legényim Kedveseiknek szépségeikkel annyira megfamiliarisozódjanak, hogy azokat első szempillantások ólta könyv nélkűl is tudják.

Kézmíveseitekkel? Mi hasznokat venném nékik? De bizony talám „Festőiteket ’s Faragóitokat” is nektek hagyjuk. Nem örömest tészem ugyan azt; de az attól való tartalék, hogy Maradékink közzűl egynek kedve ered képecskéjének Kápólnácskát építeni, ’s abban magát Pappá tenni, felűlmúlja az ő Mesterségekhez vonszó szeretetemet. ’S igazán szólván, nálok nélkűl könnyen el is tudok lenni. Ha Legényeim közzűl eggyik vagy másik olly szépnek tartja Kedvesét, hogy azt hosszabb időre tartandóvá óhajtja tenni, – no jó! tanítsa-meg őt Amor mint kellessék annak eleven Kopiáját csinálni; szebb lessz az mindenkor, ’s bizony állandóbb is, mintha Apellesz vagy Lyzippusz készítette vólna.

Szakácsaitok? Pástétomsütőitek, csemegefőzőitek, illatszűrőtök? – – Félre, félre velek! – Az én embereimnek maga főzzön a’ Természet, vagy legalább ő tanítsa a’ főzésre. Csemegéik faágakon ’s veteményeken teremjenek; – ’s Asszonykáim a’ legcsínosabb, legtisztább, legízletesebb, legjobb szagú portékák a’ nélkűl hogy egyébre szükségek vólna friss kútvíznél, eggy bokrétánál, ’s vánkósaikra vagy pázsitágyokra hintett rózsaleveleknél; hol, bizonyos feltételek mellett, megengedem, hogy álmokból felserkentsétek.

„Filozofusaitok, Történetíróitok, Poétáitok?” – Követem ő Kegyelmeket, de hasznokat nem vehetem? Az ő Tudósságoknak csak fele is elégséges vólna őket örökösen megőríteni. – „Poétákká” őket a’ szerelem, vagy az örvendező elragadtatás tégye. – „Történetíróitoknak” munkáiból csak gonoszságokat tanúlnának, mellyeket nékik ismérni nem szabad; vagy olly virtust, mellynek hasznát nem vehetnék. – Filozofiára nincs szükségek; ha pedig vólna, ott a’ Diogeneszé, – ezt pedig tanúlják anyáiktól ’s dajkáiktól; – e’ szerint, Isten hírével, édes Uraim!

„Színjátszók, Mímusok, Táncolók,” és más egyebek kik e’ rubrika alá tartoznak; – Meglehet hogy az ollyan Reszpublikákban, mint a’ tiéitek, hasznos tagok! múlatják a’ Népet ’s – az nagy haszon a’ Fejedelmeknek; – nékünk rájok semmi szükségünk. – – Az én Ifjaim táncolni az Örőmtől tanúljanak. Fújjátok bár nékiek furuglyátokat, hogy a’ tempót el ne hibázzák, fogadok a’ mibenn akartok, hogy ide fogtok seregleni, ’s azon lesztek hogy természeti táncaikat tőlök eltanúlhassátok. Majd táncpalotáitokban fogjátok azt hímezni: de azt a’ nyájas kellemet, melly az ő szökdécslések kőzt lebeg, azt hijában hímezitek; azt, édes Barátim, érzeni kell; hogy pedig azt egészen érezhessétek, szükség hogy szigetem’ lakosai légyetek. – A’ Mímusok az olly eggyűgyű Nép előtt mint az enyém, érthetetlenek maradnának; a’ Színjátszók^*

S ínjátszók

pedig – – – vallyon mit játszanának ők? Tragædiákat? miért kellene fiatal lyánykáimnak ’s asszonykáimnak szemeit erőltetett könnyekbe fereszteni? – Komédiákat? – Mi köztünk nem lessz tőbb bolondság annyinál, a’ mennyire elmúlhatatlanúl szükségünk lessz, hogy se igen ostobák, se igen tudósok ne légyünk; e’ pedig nincs annyi, hogy azonn eggy egész Parterr nyerítő karrikaturára csiklándoztassék. – Eggy szóval, találunk mi módot az idő’ hosszaságát elfelejteni; tartsátok magatoknak azokat, a’ kik azt nálatok felejtik; ’s – osztán, mi a’ manóval is fizetnénk őket?

„De Orvosaink csakugyan lesznek, úgy é?” – Elég rossz, ha nálok nélkűl el nem lehetünk! – Tisztelem, becsűlöm Hippokratesz Uraimékat, szívesen fogjuk látni, ha hozzánk jőnek; de nálunk kevés munkát kapnak. – A’ mi szigetünk’ levegője egésséges levegő; ’s természeti élésünk, asztalunk mértékletessége, vídám elménk, kevés gondunk, aggódásunk, töprönködéseink mellett, – mire valók vólnának mi köztünk az Orvosok? Uraim, ha megúnjuk a’ tartós egésséget, akkor magunkhoz fogunk benneteket hívni; ti bizonyosan tesztek róla.

Azt a’ nagy csoportot, mellynek eggy része kezeinek gyorsasága, másika nyelvének pergetése, harmadik lábszárainak forgatása, negyedike cselekedeteiteknek magasztalása által keresi élelmét, – (adná Isten hogy Országtokat ettől a’ Nép’ seprejétől kitisztíthatnátok) – Barátim! még elég népetlen szigetek vannak, küldjétek oda; – az enyémen több lakos nem fér-el.

Épenn ollyan ez, mint a’ millyet Arisztoteles kíván, sem nem igen hideg, sem nem igen meleg; levegője, tiszta és szelíd; agyagja, termékeny; erdeje, teli vaddal; cserjéi, teli pacsirtákkal, fülemilékkel, tenglicekkel; folyói és patakjai, teli hallal; hegyei ’s legelői, teli nyájjal; mezői, riskásával ’s búzával.

Látjátok, hogy lakosaimnak ha csak kevéssé igyekeznek is azon gazdagság megtartásán, mellybe őket most teszem, sok századokig tartó tárjok van.

Minthogy csak eggy vesszőcsapásba kerűlt, hogy nékiek kunyhókat is szerezzek, megszerzettem azokat. – Erős cédrus^* fából készűltek azok eggyről eggyig, pálma levéllel vannak béfedve, tágasok, egyformák, ’s szigetemnek lakható minden részein, melly darab inkábbára lapályból áll, egyenlően kiszabott messzeségre vannak elszórva. Minteggy hatvanezert állíttattam; most ez elég lessz; ha pedig idő-múlttával több kell, vagy ezek leroskadnak, építsenek újakat Szigeti Uraimék.

„Építsenek? – könnyű azt mondani; de ahhoz több is kell. Hol vesznek fejszét, fűrészt, fúrót? mert a’ nagy szálfákat nem fogják fogaikkal ledöjthetni, sem gerendákká ’s deszkákká nem rághatják; – hogy pedig baltájok ’s fürészek légyen, vasbányájoknak, olvasztó hutájoknak ’s hámorjoknak kell elebb lenni; ’s hogy megint ezjek légyen….” – hordja el a’ patvar a’ sok ezjeket, azjokat! úgy egészen oda lessz a’ Reszpublikám! Lakjanak főldkunyhókban, szirtüregekben! De hol a’ manóban veszek én annyi szirtüreget? Azt sem engedhetem-meg pedig – tudom én miért nem! – hogy Városokban lakjanak. – – A’ láncos kő tud magánn egyébként segíteni, hanemha mindjárt most annyi fürészt, fúrót, fejszét adok kezekbe, a’ mennyivel magokat béérik, vagy varázspálcám ütésével azt viszem véghez, hogy a’ körűltem szolgáló lelkek legalább minden húsz esztendő alatt eggy illyen szerszámokkal megrakott hajót a’ Sziget partján elmerítsenek.

De már ideje is vólna hogy Népemet új szállásaiba vezessem.

Pálcám’ ereje által életeknek első tizennyólc esztendeit elaludtattam velek; ’s ímé mindnyájan Legény, Leány, a’ tizennyólcadik esztendő’ súgár növésében, erejében, ’s teljes virágában serkennek-fel, megérlelve életeknek legédesebb gyönyörűségeit kóstolni, ’s azon könnyü munkáknak megtevésekhez, mellyekre őket a’ Természet készítette. –

Ó Ámor, és te, nyájas Vénusz, mindent tenyésztető Istenségek! – titeket hívlak most ségítségekre gyermekeimnek! Tinéktek illik azt az édes, ’s hatalmas ösztönt, melly, a’ midőn majd őket egymásfelé vezetem, legelőször döbben-meg mellyjeikben, kifejteni, és azt, a’ mi nálatok nélkül a’ fibráknak hathatósabb játéka vólna, szerelemmé ’s édes érzésekké olvasztani.

Ne gondolja senki, hogy én itt eggy Deus ex machiná-t invokálok. Nagy szükségem van nékem erre a’ mennyei segedelemre. Nem kis dolog százharmincezer tizennyólc esztendős embert hóltok napjáig bóldogokká tenni. Míg még csak azon törtem magam, hogy őket megcsináltassam, könnyű vólt a’ dolog: de minekutánna megvalának, őket bóldogokká is tenni, vagy igazábban szólván, minthogy a’ Természet elegendőképen gondoskodott arról hogy bóldogok légyenek, azt vinni véghez hogy esztelenségek vagy tapasztalatlanságok bóldogtalanokká ne tégye – ez ám a’ göcs!

Bár csak az én varázsmesterségem arra tanítana-meg, hogy’ kellessék fennmaradásoknak vagy szaporodásoknak más módját lelni. Mert ha részrehajlás nélkűl tekintjük-meg a’ dolgot, az evésnek, ivásnak, és még eggy harmadik valaminek (melly leginkább akkor jelentgeti magát, mikor jól ettettek, jól ittattok) szüksége a’ valóságos forrása az emberi nyomorúságoknak. Még jóval a’ szép Heléna előtt adott eggy Valami, a’ mellyet, úgy tartom, nem lessz szükség tulajdon nevén neveznem, ezer meg ezer inségre alkalmatosságot; – ’s valld-meg hány önnönszeretetből vagy kapzsiságból származó gonoszság marad fenn, ha levegővel és napfénnyel fogunk elélhetni.

De már most azt meg nem változtatjuk! Édes fattyaim, itt az én szíves akaratom rajtatok nem segíthet; kéntelenek vagytok úgy élni, úgy tenyészni, mint más földi lakosok. Nem tehetek egyebet, hanem hogy majd a’ Természetet kérdem-meg mint akarja hogy az eggyikkel ’s másikkal éljetek? – Mert nem vagyok olly szemtelen azt gondolni, hogy jobban tudom azt mint ő.

Kezdjük a’ tenyészésen! mert ez a’ legnyomosabb cikkely. Az én Legényim ’s Leányim most a’ fák’ árnyékaibann ülnek, ’s szolgalelkeim őket riskásával ’s gyümőlcssel vendéglik, ezutánni rendes eledeleikkel. Ebéd után táncra kelnek-fel – addig pedig törvényszabásunknak ezen szakaszán keresztül kell esnünk; a’ dolog nem szenved haladékot.

Plátó azt tartja, hogy az Asszonyoknak közös bírtoka a’ legbizonyosabb mód őket a’ Társaság’ csendességére nézve árthatatlanokká tenni. – Ez az ő Reszpublikájában meglehet, melly csupa ideákból van öszve tóldozva-fóldozva, és csupa ideákat vett célúl: – az én Reszpublikámban, hol mindennek természetesen kelletik menni, meg nem állhatna. Meggátlaná szigetem’ népesűlését, ’s gyermekeink mindenik férjfiban keresnék atyjokat, és épenn azért nem lelnék-meg sehol is, mert az szintúgy lehet ez, mint amaz. A’ szerelem, mellyből a’ Természet bóldogságunknak elfogyhatatlan forrását akart készíteni, baromi ösztönné, ’s, nem gyönyörűséggé, hanem éhségi szükséggé, alacsonyítatnék-le. Eggy szóval, által nem látom, hogy lehetnének az én embereim ezen Rendelés mellett olly bóldogok, a’ millyenekké őket tenni én szeretném.

„De, tálálhatsz é más szert, ezt kérdi Plátó, mellyel azokat a’ megszámíthatatlan inségeket elkerülhessd, mellyekre a’ két Nemnek különös birtoka által ezer réseket nyitsz? – ’S nem látod é, hogy midőn embereidet háznépekre szaggatod, ugyan akkor Reszpublikádat számtalan apró társaságokra osztod-fel, mellynek mindenikének más célja vagyon, mint az Egésznek?” –

Azt látom, isteni Plátó – – ha szemeim jól látnak, hogy azokat a’ rendetlenségeket, mellyek tenéked olly veszedelmeseknek látszanak lenni, azzal törlöd-el, hogy neveiket elcseréled, és a’ legnagyobb rendetlenséget Reszpublikádban rendnek csinálod; – ’s ha szemeim jól látnak, hogy te, elősegélni akarván ideális Reszpublikád közönséges interesszéjét, azon érzéseket, mellyek által a’ Köz-jó minden Lakosnak különös javává válik, vagy, rövídebben, a’ melly nélkűl Köz-jót, köz-interesszét gondolni sem lehet, elfojtani igyekszel.

Nem tehetek róla hogy a’ Természet annyi rést, annyi nyílást hagyott az emberen, hogy rajtok temérdek tévedés és romlás fér hozzája.

És még is, Papjává hagyom magamat Berecynthia Anyánknak metszetni, ha az a’ csíntalan portéka, a’ mellyröl szólunk, ezerszer kevesebb bajt nem szerez szigetemben, mint a’ Világnak minden egyéb szigeteiben, félszigeteiben és száraz főldén szerez.

Minteggy hatvanezer Legényem, ’s Legényeknél tízezerrel több Lyányom van – kiket koránt sem készűlök a’ Diánna tiszteletére szentelni. – Hogyan? Én engedjek é tízezer szép, fiatal, eleven vérű lyányt ugarban veszni? – Eggyetlen eggyecskét sem biz én, úgy legyek Diogenesz, a’ szegény édes Anyám’ gyermeke!

Itt hát nincs egyéb mód, hanem, vagy még tízezer fickót csináltatni, – arra pedig most épen nincs kedvem; vagy őket a’ hatvanezer közt elosztani; a’ pedig ellenkezik az én Antiplatonizmuszommal; – vagy – –

Nem gondolám é meg, hogy hamar belé únnak a’ táncba? – Kettecskén, ’s néhol hármasan is mint a’ Grátziák, mendegélnek a’ berekbe, mellyekkel sövény gyanánt vettem-körül lakásokat. – No! úgy tartom már nincs szükség azon törni magamat mit csinálok a’ tízezer lyánnyal. Kacagásra fakadna rajtam Ámor és ravaszkodó Anyja; pedig azzal sem jobban sem rosszabban nem lenne a’ dolog, mint a’ hogy nékiek tetszene. – Inkább rájok hagyom egészen. –

Ti intézzetek-el tehát, jóltévő nyájas Istenségek, mindent! Kössetek ez estve, Reszpublikám’ alkotásának innepénn, annyi szövetséget, a’ mennyit akartok. Sem vak sors, sem idegen hagyomány ne légyen gyermekeimnek eggyűvészerkeztetője. Imé lemondok minden engemet sok tekintetekbenn illethető hatalomról, örökre! Csak Ámornak légyen hatalma az ő szíveikenn. – Reménylem öneki gondja lessz tízezer lyánykáimra. Ha ő tízezer más Leányt rá vehet, hogy ugyan annyi Legény mellett ezekkel megférhetnek, ki ellenzheti azt? – „De hát az ötvenezer Legény nem gyúlad é irígykedésre?” – Ha mindenike úgy szereti a’ magáét, mint én egykor az én Glycérionomot, úgy bizony nem. – „De hát ha nem szereti úgy?” – Ugy lássák mit csinálnak; én nem intézhetek-el mindent magam.

Bár csak a’ ti Királyaitok azt tudnák elképzelni, melly édes dolog bóldoggá tenni eggy egész sereg embert! Semmi sem vólt még édesebb előttem, mint az az álom, hogy százezer szeretetreméltó teremtést legalább eggy éjszaka bóldoggá tettem.

A’ házasságot illető törvényem ki van szabva: húsz esztendő alatt reménylem eléggé népes lessz szigetem. –

Ha van é örök Szerelem? – Azt én nem tudom: de annyit csakugyan tudok, – ámbár életünk’ tizenhatodik esztendejébenn igen készek vagyunk reá, – hogy meg nem gondoltt cselekedet egymásnak azt esküdni; hát még kéntelenségből esküdni…! – Nem, édes fiaim, nem adok néktek magam alkalmatosságot, hogy egymásra annál hamarább rá únjatok.

A’ ki azon szabadság által, mellyet szigetbeli Lakosimnak engedek, megbotránkozott, az bizonyosann azon szemidiámeterhez szokta mérsékleni a’ Világot, mellyet eggy két órányira teszen maga körűl azon keskeny határ közt, mellynek ő Ura. Nagy eggyügyűség mind azt, a’ mi másként van mint nálunk, nevetségesnek, hibásnak, botránkoztatónak nevezni. Ha közelébbről tekintjük-meg a’ dolgot, a’ külömbség a’ kettő közt csak abban vagyon, hogy ti engedelem nélkűl vesztek annak elkövetésére szabadságot, a’ mit én az embereimnek itt megengedek; én nem örömest hozok Törvényt, hogy sokat dispenzálhassak ’s büntethessek.

Nem látom-által miért ne lennének állandók a’ házassági kötések az én szigetemben? – Nagyravágyás, haszonkeresés, garboncáskodás, halálos ellenségeskedés, tehetetlenség, ’s tudja Isten, minek hívják a’ ti egyéb elválasztást okozó minéműségeiteket, nem találtatnak fel nálunk. – Azonban megengedem a’ cserét, ha tudniillik abban mind a’ négy fél megeggyezik.

Azok, a’ kik a’ nélkűl hogy cserére szállottak vólna, negyven esztendeig éltek eggyütt, közönséges hellyen jaszmin és myrtus koszorúval fognak megkoronáztatni; ’s ez által azt az elsőséget nyerik-el, hogy minden innepnaponn illyetén koszorút viselhessenek, ’s legfeljűl űlvén, voksokat legelől adják.

Eggy olly Szép – (rút eggy általjában nincsen is az én szigetemen:) kinek szemére lehet lobbantani, hogy ugyanazonn eggy időben két Férfinak tőltötte kedvét, arra fog kárhoztatni, hogy három hónap alatt minden innepen hat hüvelyknyi magosságú hegyes orrú cipőkkel ’s tizennyólc hüvelyknyire tornyozott kecskehaj búbbal jelenjen-meg. – Ez olly irtóztató büntetés az én asszonyaim’ szemekben, hogy az egész főldkerekségén sehol sincsenek – vígyázva bánóbb asszonyok, mint ők.

Egyébaránt az én szigetemben nem szabad valakinek a’ más szerelme dolgába avatkozni. Az, a’ ki két Szerelmesnek rejtekbarlangjában leskelődni mérészlett; vagy az, a’ ki a’ férjnek elbeszélli, hogy feleségét valamelly Idegennel eggy rózsabokor megett űlni látta, – minden irgalom nélkűl feltétetik eggy csólnakba, ’s első arra alkalmatos széllel, a’ Trítonoknak ’s Néreiszeknek ajánlva, tengerre eresztetik. Eggy illyetén kártékony teremtés elégséges vólna szigetembenn a’ meghasonlás magvát elhinteni.

Azt mondjátok, úgy é, hogy e’ szerint lehetetlen lessz valamelly asszonyt a’ felől meggyözni, hogy ő két férfinak eggy időben tőltötte kedvét. – Nehéz az igaz; de csak ugyan nem egészen lehetetlen. Mert lehetetlen lett vólna külömbenn az említett Törvény értelme alól azt a’ férfit vagy asszonyt ki nem venni, a’ ki az illyen esetben szorossan interesszálva lett vólna. Tégyük-fel, látnám hogy a’ feleségem eggy valakivel megánosságot keres, nem csak szabadságombann áll (ha eléggé embertelen vólnék utánnok leskelődni ’s őket meglepni) hogy feleségemet a’ magos sarkú cipők ’s kecskeszőr pyramisz büntetése alá vessem; hanem az is hatalmambann áll, hogy, ha kedvem tartja, sógoromat a’ cserére kénszerítsem.

Azonbann azt állítják szolgalelkeim, kik a’ morális Világ történeteit olly accurate tudják sok száz esztendőkkel elébb kikalkulálni, mint a’ Csillagnézők az Ekklipsziseket, – hogy ez az eset Reszpublikámnak első huszonöt esztendeibenn alíg történik meg ötször hatszor, melly öt hat ezerszer kevesebb, mint más Tartományban, (feltévén hogy abbann annyi számú Lakosok találtatnak) eggyetlen eggy hónapocska alatt megesni szokott.

Ámor nékem nem veszi vétkűl, ha azon alázatos tisztelet mellett is, mellyel nékie tartozom, kivallom felőle, hogy ő eggy csíntalan, pajkos, állhatatlan gyerek; a’ ki akármelly szemesen vígyázzanak rá, még is néha istentelenségeket követ-el. – Én őt másfélének nem tehetem; – ’s Isten Világ előtt, Legiszlátoraitokra ’s Morálisztáitokra provokálom magamat, tegyék jámborabbá, ha tehetik.

Mit tehetnék hát egyebet mint azt, hogy vagy szárnyait metéljétek-el, – ha pedig azt elmetéllitek, messétek-el mindenét a’ mi elmetszhető; – vagy Népem közt a’ „Szemes vigyázást” teszem legelső virtussá; a’ mint az valóbann az is, akár hol és akár kik közt fogtok lakást.

A’ FÉLTÉS szavát azon háromszáz hatvanöt szók száma közzűl, mellyből Lakosaimnak nyelve áll, kirekesztettem. – – Rosszúl tettem é?

Kolóniámnak mindenik háza megett eggy gyümőlcsöst, eggy veteményest, riskásával bévetett főldet, és eggy kis pamutberket termesztettem.

Minden háznépnek van mezeje; mentől nagyobb lessz a’ háznép, annál több kéz lessz a’ munkára.

Férfiaim mezejeket ’s kertjeiket mívelik, vagy halásznak, ’s közös erdeimben vadásznak; – lyánykáim ’s gyerkőce legényeim, míg pásztori esztendejeket meg nem haladták, nyájaimat legelik; – Asszonyaim pedig a’ belső gazdasággal foglalatoskodnak s ők vetik-bé a’ kertet; ők készítik az ebédet ’s vacsorát; ’s a’ pamut az ő kezeik közt lessz azzá, a’ mi lakosaimmal elfelejteti hogy nincs Persziai ’s Indiai Manufakturájok.

Mind ezen Munkák mellett, – mellyek nem többek hanem csak annyik, a’ mennyire embereimnek szükségek lessz, hogy jobb ízűn egyenek, jobb ízűn aludjanak, – elég idejek marad a’ múlatásra, mellyben magábann áll az életnek egész becse.

Az Atyának elég ideje marad gyermekeivel játszodozni, ’s játszodozva arra tanítani mint vonja fel a’ tegzet, ’s mint keressen fölöstökömöt maga magának; – Az Anyák azalatt kisded lyányaikat arra tanítják, miként kellessék nékiek a’ fülemile énekét eltanúlni; vagy valamelly költeményes Pásztor dalát a’ cytharán játszani.

Estvénként valamelly kedves környéknek árnyékai alatt gyülnek többnyire egynehány szomszéd Lakosok eggyüvé; lant ’s vídám tréfák üzik-el az idő hosszasságának únalmait; elnézik gyermekeiknek játékjokat, ’s eszekbe jut tulajdon gyermeki korok’ édes álmodozása.

Nem tagadom, előttem igen kedves dolog a’ henyélés és múlatság. A’ Munka eszköze a’ mi lételünk céljának; de nem cél.

Édes gyermekeim! Ha kifogom azt az időt, mellyet elalszatok, legfeljebb negyven ötven esztendő az életetek; nem illik é hát mindent elkövetnem, hogy lételteknek örűljetek?

Reszpublikám alkotásának napja, úgy minden esztendőszakasznak ’s minden hónapnak kezdete, meg’ az aratás és a’ szüret, közönséges Innepeim légyenek. Akkor egész Szigetemenn a’ víg örvendezés lelke lebegjen.

Ezek az Innepek lesznek azon eszközeim, mellyekkel az eggyességet, a’ társalkodás kedvességét és az egymástszeretést fogom Népem közt fenntartani. Úgy szólván ezek azok a’ napok, mellyekhez életeket mérsékleni fogják. – Én már tizenhárom rózsainnepet éltem, így szól majd a’ lyányka midőn azt fogja jelenteni akarni, hogy tizenhárom esztendős. – Ezek azok a’ napok, mellyeknek egyéb napokonn előre fognak örűlni; ’s a’ mellyeknek közelgetésekkel magokat a’ serény munkára serkentgetik. – A’ lyánykák és asszonykák szívesebben dolgoznak, hogy a’ közelgető innepen csínosabb öltözettel jelenhessenek-meg; a’ férfiak pedig azon iparkodnak, hogy telitőlthessék kosarokat, ’s majd ha itt lessz a’víg nap, eggyűgyű életekhez képest, látogató szomszédjaikat szívesen láthassák.

Egyébaránt is azt merem mondani, hogy nem igen van olly Tartomány a’ Világonn, a’ hol a’ faárnyékban heverés ’s a’ munka után való pihenés gyönyörűségeit inkább ismerjék, – vagy a’ hol az innepnapokonn a’ vigasság barátságosabb, szympathiaibb, közönségesebb, ’s a’ mellett még is ártatlanabb légyen mint nálam. – Az én embereim jószívű, vídám, joviális teremtései az Istennek; a’ kik örűlnek azon hogy eggyütt vannak, ’s képezetjek sincs arról hogy ’s mint lehetne az életet egymásnak megkeseríteni, vagy miért is kellene azt? Elhárítottam előlök minden alkalmatosságot, hogy illy természet ellen való gondolatok támadjanak bennek.

Tökélletesen meggyőzettetvén a’ felől, hogy mind az a’ lépés, melly őket a’ Természet eggyűgyűségétől ’s kevéssel megelégeledésétől eltávoztatja, a’ bóldogságtól fogja eltávoztatni, – azon vóltam, hogy lehetetlen légyen nékiek ettől a’ jóltévő eggyűgyűségtől eltávozniok.

Eggy új táncot találó, eggy kedves dalt; eggy kedves éneket költő, azzal a’ gyönyörködéssel fog megjutalmaztatni, mellyet ez által Társainak szerzett. Ellenben valamelly újság’ béhozója, vagy újítás’ tanácslója, akár életek’ nemét, akár lakásokat, ételeket, alvásokat, ruházatjokat, munkájokat, erkőlcseiket, szokásaikat illeti az, egyforma büntetést von magára a’ közönséges nyúgodalom’ felháborítójával; azt tudniillik hogy eggy csólnakra tétetik, ’s bévettetik a’ széles tengerre.

A’ Szép és a’ Jó eggyetlen eggy egyenes habforma vonásban foly-el sok számtalan csapongások alatt; eggy természetű ez a’ kettő. – Ha egyszer szert tettél rájok, ’s még is változtatod, minden újításod veszedelmes lessz, akár mit mondjanak bár Filozofusaitok.

Hogy őket ezen igazság felől meggyőzhessd, hívj-elő eggyetlen eggy Athenei Ifjút, ’s nézzd-el nyólc nap alatt mire viszi szegény Reszpublikámat.

Suhogó selyem öltőzetben, ezűst virággal kivarrva, imhol lépeget az én Urfim, arabiai olajtól ’s essentziáktól illatozva, felfodorított hajfürtökkel, ékes sarukban, úgy mint Foebusz Apolló, mikor előtte az Órák a’ Reggel’ arany kapuit megnyitják. – Millyen felkiáltásokat ejt, midőn lyánykáimat eggyűgyű tulajdon fonású pamut őltözetekben, rózsafonadékkal gondatlanúl felpártázott hajfűrtökkel, fülönfüggők, gyűrűk, gyémánt boglárok nélkűl látja-meg! Micsoda felkiáltásokat ejt ha majd kalyibályokba lép, ’s őket ebédlések, inneplések, táncok alatt látja! – „Istenek, be győnyörű teremtések vólnának ezek a’ lyánykák, ha természeti kedvességeket a’ gondosabb nevelés segéllené! Be szerencsétlen eset, hogy ezek a’szeretetre méltó alakok illy nyomorúlttúl élnek!” – Mi nem élünk nyomorúlttúl; mi bóldogok vagyunk, ifjú Jövevény! – „Ezt nevezitek é bóldog életnek? Szegény gyermekek! be sajnálom eggyűgyűségteket!” – ’S hozzá fog eggyűgyűségeknek eloszlatásához, mellytől az ő bóldogságok egyedűl függött vala. Még csak meg sem értik őt. De a’ mit meg nem tud magyarázni, azt megmutatja nékiek, gyűrűit, szelencéit, ’s azt a’ kis tokocskát, mellyben ezer rendes portékácskái vannak elrejtve, és a’ mellyeknek haszonvételek módját ezek soha ki nem találták vólna. – Ez nincs foganat nélkűl, sejdíteni kezdik, hogy tudatlanok, szegények, eggyűgyűk. Ezer kívánságok támadnak-fel megmaszlagosodott lelkekben, ’s felháborítják még ki nem fejlődött tehetségeiknek nyúgodalmas alvását. Ez a’ kedves Csábító él szíveknek szerencsétlen ellágyúlásával szállást fog köztök, eggy Palotát épít, aranyat, mesterséget, tudományt, kereskedést vét közzéjek, – egynehány napiglan bóldoggá tészi őket, úgy nézik őt mint valamelly jóltévő Istenséget, ’s mit tehet egyebet az ő háládatosságok hanem azt, hogy magokat Sklávjaikká tegyék?

’S mi lessz osztán ebből?

Nem kell néki tíz esztendő, ’s hemzsegni fog Reszpublikámbann a’ sok Kézmíves, Mesterember, Kalmár, Hajós, Pap, Katona, Bíró, Prókátor, Orvos, Filozofus, Poéta, Komoediás, Mímus, Köteljáró, Kerítő, Zsivány és – Kóldus, mint az Iszthmuszi Játékokban. – – A’ jóltévő Athénei Ifjú! az ő ajándéka Pandórai szelence vólt. Ma néki szabadságunkat, nyugodalmunkat, gond nélkül^* való bátor létünket, bóldogító munkátlanságunkat adtuk; ő pedig azért szükölködést, szorongatást, esztelenséget, megromlott erkőlcsöt, betegséget, gondot, aggódást, béesett szemet ’s fonnyadtt orcát ada! – Be bóldoggá tevé a’ Diogenesz Reszpublikáját! Imé az ő szigete, – hálá légyen a’ ti Tudományaitoknak, Mesterségeiteknek! – az, a’ mi a’ több szigetek! –

Annyit fecsegtem előttetek gondolkozásaim felől, hogy talám szükségtelen is Reszpublikám’ igazgatását említeni. Igen eggyűgyű az; annak kidolgozása fél órámba sem került.

Kivévén azt a’ külömbséget, a’ mellyet a’ Természet maga tett közöttök, egyröl eggyig hasonlók egymáshoz; ’s – kérik általam Arisztotelesz Uramat, ne végye rossz neven nékiek, hogy ők ezt a’ feltételét: „Az Erőseb természet szerint való Ura a’ Gyengébbnek,” a’ legútálatosabb feltételnek tartják azon esztelen mondások közt, mellyek valaha Filozofus agyvelőjéből származtak.

„Az Erősebb természet szerint való Védője a’ Gyengébbnek,” ez inkább! – Az ő nagyobb ereje nem ád néki hatalmat a’ Gyengébb felett, hanem kötelességeit eggyel megsokasítja.

Szigeti Lakosaimnak eggyűgyű életek módja, nem sok szükségeik, ’s a’ Természet jóvóltába vetett bizodalmam mellett, a’ miért nékik sok Törvényeket nem is adtam; osztán azért is, hogy őket egymáshoz igen szorossan nem hagytam lakozni, nem látom-által hogyan lehetne köztök olly megromlottság, hogy politziai rendeléseket tégyek. –

A’ ti Törvényszabóitok, követem őket hogy kimondom, gyakorta ollyanoknak tetszenek előttem, mint az a’ jó Medve, a’ ki el akarván űzni Remete barátjának orráról a’ legyet, mind az alvó Remetét megölte. –

Ha, a’ mit nem reménylek, Népem közt holmi kis visszálkodások támadnának, vagy ha valaki akár pajkosságból, akár irígykedésből, akár természeti élességből annyira elfelejtené magát, hogy más ellen ollyat követ-el, mellyet nem akar hogy nekie más tégyen: – nem lessz felette nehéz a’ dolgot Prókátor és Bíró, Szédria, és appellata nélkűl is hellyre hozni.

’S osztán inkábbára olly csekélységből is fog állani az illyetén megbántás, hogy azt egy kis tűrés az eggyik oldalról, ’s meg’ eggy kis magábaszállás a’ másikról, könnyen elfelejteti.

Ha pedig csakugyan Bíró elébe kell menni a’ dolognak, úgy eggy két szomszédot Bírónak hívnak, ’s az ő elintézéseket ellenkezés nélkűl teljesíti a’ kárhoztatott fél.

Erőszakoskodásról illy szelíd Népnél mint az enyém tartani nem lehet; tudom bizonyosan, hogy az elnyomott ártatlannak védelméűl annyi kar emelkedik-fel mindjárt az első sikóltásra, a’ mennyi elégséges a’ Megtámadót egészen vissza-verni.

Egyéberánt az a’ Nép, a’ melly erkőlcs által igazgattatik, valameddig erkőlcseit megtartja, Törvényekre nem szorúl. – ’S ha az én szigeti Lakosaim a’ magokét egyszer el fogják veszteni, úgy – mentse-meg őket az Ég a’ mint mentheti! – – A’ szükség épen úgy megtanítja őket a’ Törvényszabásra, mint Arisztóteleszt és Plátót; – de mik a’ Tőrvények Erkőlcs nélkűl?

Minthogy Népnek nem lehet erkőlcse Religió nélkűl, nem felejtkeztem-el erről a’ cikkelyről is. De ollyan Religiot adtam ám néki, a’ melly országlásbeli alkotványom’ eggyűgyűségéhez egészen hozzá illik. Dicsekedés nélkűl légyen mondva, az az jóltévő, szelíd, békeséges, ’s az az elsősége vagyon, hogy nem olly kőnnyen nyövődik-el mint egyéb Religiók; és hogy a’ vele visszaélés is igen kis részben lehet ártalmas a’ Társaságnak.

Szívesen megismértetnélek azzal benneteket, ha attól nem lehetne tartanom, hogy a’ Jupiter, Mársz, Apolló, Merkúriusz, Vulkánusz, és Neptúnusz Istenek’, ’s Junó, Cybele, Diána és Minerva Istenasszonyok’, ’s a’ sok második rendű ’s főld alatt való Istenségek’ Papjait magamra haragítom. Pedig ettől tartani annál több okom van, mivel a’ mint tudjátok, Diophantusz, a’ Papja Jupiternek, nékem nem barátom.

Szólon, eggy olly bőlcs férfi, hogy ti nékie hét Bőlcseitek között is az első hellyet adtátok, Szólon, Athénének Törvényszabója, még abbann a’ vén korbann is, a’ mellytől leginkább szokott grávitást kívánni a’ Világ, elég jó kedvvel bírt – – – – – – –(¹⁹ ).

„’S mit gondolsz, Diogenesz, mennyi ideig fog fennállhatni az a’ bolond Alkotvány, a’ mellyet te a’ te Reszpublikádnak nevezel?” – Úgyan ezt a’ kérdést tettem én Alexándernek, de én a’ magam módom szerint feleltem-meg reá. – Addig fog fennállani, míg szigeti Népem, akár a’ most említett Athéneiek, akár valamelly más történet által, azon életbeli könnyebbségekkel fognak megismérkedni, mellyeknek bírtokával őket most ti múljátok felől. A’ „Nem-tudás” melly nálatok eggyike a’ legnagyobb szerencsétlenségnek, az én Népemnél a’ bóldogságnak valóságos talpkőve.

„De nem lehetne é (ezt mondjátok) az elmésséget, ízlést, életbeli könnyebbségeket, pompát, bővséget és a’ luxusnak minden birtokát a’ jó renddel, erkőlcsökkel, pólgári Virtussal és köz bóldoglétellel öszvekötni?” –

Semmi sincs könnyebb annál – eggy olly Országban, melly mint a’ Diogenesz Reszpublikája a’ ti gondolkozástok szerint nem egyéb Chimæránál. –

Ohajtanám, hogy a’ Macedón^* Alexander, vagy a’ Babylon Királya, vagy akármelly más jó Király, a’ kinek neve eszetekbe jut, az én állításaimat próbatétel által méltóztatnék meghazudtolni. Ki tudja mi történhetik ezer vagy két ezer esztendő alatt?

Azt megvallom örömest, hogy eggy ollyan Nézőnek, mint példának okáért az vólna, a’ kinek kedve érkezne a’ Hóldból a’ mi fél-gombolyagunkra letekinteni, ennek sok színű ’s formájú Lakosainak véghetetlen külömbségei mellett, – háromszegű, négy szegű, gömbölyű, ’s tojásforma fejeikkel, – horgas, lapos, egyenes, ’s pisze orokkal, – hosszú, rövid, szőke, barna hajokkal, – olajszínű, verhenyeges bőrökkel, – hórihorgas, középszerű, törpe termetekkel, – vagy kötényben és szoknyában, ’s talám kötény és szoknya nélkűl is; – márvány palotáikkal, vagy kő, fa, agyag ’s sás viskóival; – életek módjának, erkőlcsöknek, vad vóltoknak, kipallérozottságoknak külömbségeikkel; – – a’ sok jóltévő ’s ártalmas Istenekbe vetett megszámíthatatlan hitekkel, ’s az álvirtus ’s képzelődésbeli vagy erőltetett tökélletességek lárváival; – hogy mondom, ennek látása eggy Hóldból letekintőnek (a’ kinek ehhez semmi köze nem vólna) sokkal múlatságosabb lenne, mint az én szigeti Lakosaimnak egyenlőségek.

Ez az elképzelés bennünket eggy elébbtett lépés által olly gondolatra vihetne, hogy az emberek csak azért teremttettek, hogy eggy nagyobb karú Lélek dévajságának tréfajátékai légyenek; – de ez olly szomorú, olly útálatos gondolat, hogy csak eggy szempillantásnyiig sem tarthatom lehetségesnek.

Nem vagyok én a’ ti Találmányaitoknak ’s Tudományaitoknak ellensége. Mihelyt annyira süllyedt már valamelly Nép hogy ezekre szüksége vagyon, nem bánhat okosabban, mintha annyira viszi, a’ mennyire vihetni lehetséges. Mennél továbbra távoztatok-el a’ Természetnek eredeti eggyügyűségétől, mennél^* öszverakottabb Politziátok’ Machinája, mennél szövevényesebb célzott igyekezeteitek, mennél romlottabb köztetek az erkőlcs, – annál nagyobb szükségtek vagyon a’ Filozofiára fogyatkozásaitokat bétapasztani, egymással ellenkező törekedéseiteket öszv’eggyeztetni, ’s leomlani készűlő vityillótokat, a’ mint lehet és tudjátok, támogatni.

Ellenben valljátok-meg ti is, hogy ugyan ez a’ Filozofia, ha jóltévő erejét a’ számtalan ellenkező okok nem gátlanák-meg, benneteket lassanként és a’ nélkűl hogy azt észrevehetnétek azon eredeti eggyűgyűségre vezetne-vissza, a’ mellytől eltévedtetek; – külömbenn az egésség’ hellyreállítása nem vólna cél az Orvosi Tudományban.

Mit csinálnak mostani állapototokbann, egyebet Filozofusaitok hanemhogy megszűnés nélkűl azt mutatják, hogy inkábbára mindenfelől hellytelenűl vélekedtek, inkábbára mindenben hibázva léptek, és hogy nálatok inkábbára mindennek másként kellene lenni, mint a’ miként van? – Ez annyi mint a’ Beteget meggyőzni a’ felől, hogy beteg.” – Őt meg is gyógyítani, ez ám a’ munka! – De sokban mernék fogadni hogy ők szint olly kevéssé akarnak benneteket meggyógyítani, mint ti meggyógyúlni. Meg-tudnám én mondani az okát, miért hiszem ezt; de sokat tud ollyat az ember, a’ mit kimondani nem tanácsos.

Reménylem a’ mondottak szerint, hogy, megítélvén azt hogy én nem tehetek róla hogy a’ hó az én szemeimben fejérnek látszik, – nem veszitek rossz neven hogy meg nem tudom fogni, miként lehetne valaki tízezer dolog’ kívánásával bóldog; – vagy azt, hogy micsoda bóldogság lehet illy irtóztató sok dolgok után való ásítozásban?

Tsupán csak ezen Igazság felől való meggyőződésem indíta engemet arra, hogy Reszpublikám’ Lakosait, kiket ollyakká lehetett csinálnom, a’ millyeneknek akartam, az efféle kívánságoktól megmentsem. Eggy éjszakát sem alhattam vólna csendesen, ha ezt vetette vólna szívem szememre: Nem jobb lett vólna é ezeket épen nem hagyni lenni, mint szerencsétlenekké tenni?

Erántok vonszó Atyai szeretetem, még többre viszen, ’s ímé hogy alkalmatosságok ne légyen perfektibilitásokat kifejteni, még eggy ütést teszek varázspálcámmal ’s szigetemet örökkön örökké – láthatatlanná tészem. Hajósaitoknak minden igyekezetei haszontalanok lesznek; nem fogják feltalálni soha is.

A’ Postamesterné belép.