Éj és Nap küszdött az ég’ bírtokáért. Hidegen szürkűlt a’ Hajnal Morninak környéke felett. Nedves köd gőzölgött-ki a’ főld’ kebeléből, ’s formátlan felleggé állt-eggyüvé. A’ virradás’ álmatlan őrje egynehány ízbenn elrikóltotta már a’ megyének a’ Jó reggelt! ’s Ulfár, a’ vak Lantos, eldőlve eggy rossz karszéken, csendetlen álmából riadt-fel, ’s előkiáltotta fiját. „Rinold! – így nyüzsögött alíg érthető szava – „fiam Rinold! Nem felel! – Még sem vólna é itt? – Már a’ kakas jelenti a’ hajnal’ hasadtát; a’ híves reggeli szellő hidegen búvik-keresztűl rongyollott köntösömön, ’s Rinold még sincs itt! – Ó csak valamelly veszély ne tartóztassa Atyjának viskójától! Ó csak e’ kevés ősz hajat ne kelljen még kitépnem meghidegűltt tetemei felett!” –
Így tépelődött az Öreg, midőn a’ vityilló’ retesze megnyillott, ’s eggy páncélba őltözött fiatal férfi eggy deli tekintetű Hőlggyel lépett-bé. Rinóld vala a’ Legény; a’ deli tekintetű Hőlgy Alvína, Dorglásznak gyermeke, Morninak Királyáé.
Te vagy, édes Rinoldom? – kérdé Ulfár; ’s kiterjesztette feléje reszkető karjait.
Rinold.
Én vagyok, édes Atyám!
Ulfár.
Soká késtél; de, reménylem, semmi veszély nem ért?
Rinold.
Nem, Atyám! – az Udvarban múlattam tovább, mint kellett vala.
Ulfár.
Máskor nem hörgöttél így! – – Nem vagy rosszúl?
Rinold.
Nem vagyok, édes Atyám! egyedűl a’ sebes nyargalás fárasztott-meg.
Ulfár.
Pihend-ki magad’ egy kevéssé; azután vetkeztess-le, ’s vezess ágyamhoz. Itt a’ karszéken nyomorúltúl fetrengettem.
Alvina.
Szegény Öreg! – ímé ezt mind miattam kellett szenvednie!
Rinold
intett Alvínának, hogy hallgasson.
Ulfár.
Mit mondassz, Fiam?
Rinold.
Semmit sem mondtam, édes Atyám!
Ulfár.
Semmit é? – ’s nem vólt é eggy hitvány szavad, a’ mivel Atyádat szánd? nem é egy csókod, a’ mivel idvezljél?
Rinold.
Elébb a’ veréjtéket száraztom-fel homlokomról, édes Atyám!
Ulfár.
Az eddig nem hátráltatott, engem mindjárást megölelni; soha sem késtél te egyébkor forró csókjaiddal bizonyítani, hogy legfőbb kincsed én vagyok.
Halkal monda ekkoron Rinold Alvínának:
„Bár csak kibújhatnék hamar ebből az alkalmatlan páncélból
*pancélból
, külömben észre-veszi rajtam!”
Ulfár.
’S nem felelsz ? – Nem vagy te Rinold, Idegen! ha bár hangzatod a’ Rinoldéhoz hasonlít is.
Rinold.
De biz’ az vagyok, édes Atyám! – én vagyok a’ te Rinoldod.
Ulfár.
Haszontalann igyekszel azt vélem elhitetni, Idegen! Nem vagy te Rinold! Az én kedves Fiam nem hagyta vólna illy soká kóldúlni egy csókjáért szegény Atyját; nem űzne, hidegen ’s kemény szívvel, tréfát atyai érzésimből; nem késne egyébkori szeretete felől újolag meggyőzni. – Idegen, akár ki vagy, ne múlassd magadat eggy Öregnek évődésével, a’ ki gyermekét kimondhatatlanúl szereti!
Rinold.
Alvína, tépd-le, tépd-le rólam ezt az átkozott őltözetet. – Atyám, mért akarod elhitetni magaddal, hogy én nem vagyok fiad?
Ulfár.
Te a’ Rinold szavát igen szerencsésen tudod hímezni, Idegen! szintén felhevűlésének dadogásáig: de szeretetét hijába hímezed; az eggyetlen a’ maga nemébenn; nincs senki a’ ki azt hímezni tudja.
Alvina.
(halkal) Rinold, ez az édes esdeklés egészen meghatotta szívemet.
Ulfár.
Idegen, te talám azt nem tudod meg-fogni, hogy én miként kétségeskedhetem az eránt, ha igazánn idegen vagy é? Tudjad tehát, hogy én szemeimet ujjaimban hordom; hogy vak vagyok. Békével tűrtem mindekkoráig veszteségemet: de most kéntelen vagyok kifakadni, mert nem láthatom, ha igazánn idegen é a’ ki itt jár és szóll? vagy talám fiamnak szíve hidegűlt-el Atyja eránt.
Alvina.
Érdemetlen vólnék szeretetedre, Rinóld, ha megengedném, hogy jó Atyád még tovább várakozzék csókod után.
Heves ölelésekkel szorítá ekkor az Atyját magához Rinold, ’s így szóllott: Atyám! nem a’ te Rinoldod’ csókjai é ezek?
Ulfár.
Újabb csalódás! – A’ csók, fiam, a’ tiéd: de nem a’ tiéd az alak. Nem mellyvasat öleltek é által rajtad karjaim? Nem vas kesztyű nyomódott é hidegen nyakamhoz? Kard csördűl-meg óldalaldon? Fejedet sisak borítja-el. – Ha jó ember vagy, a’ ki velem kötődöl, Idegen, vedd-le a’ sisakot, hadd tapogassam-meg arcúlatodat; hadd ismérjek a’ fiamra.
Hírtelen kapta-le fejéről a’ sisakot Rinold, ’s a’ jámbor, agg Lantos gyengédeden tapogatta végig arcúlatját. – „Ez a’ Rinold álló homloka – így szóllott; – ez az ő deli orra, ez az ő dagadt metszésű szája , domború álla, lágy hajai!” Megörűlve ölelte-által Rinoldot; tüzesen csókolta sokáig: de ki-száradt szemeiből nem folytak örömet nevelő könnyek.
Mennyei Szerelem! – így kiálta-fel Alvína. – Öreg, néked Menyed, Rinoldnak felesége lenni, olly szerencse, melly minden Reményt meg-pirít, minden kívánságot felűlhalad!
„Fiam vagy! – monda Ulfár, bé-nőtt mejjére támasztván Rinoldnak fejét, – de ne hagyj tovább kétségben, beszélld-el, mit keres rajtad ez az idegen őltözet? Miért vetéd-le a’ Lantos ruháját, ’s mért bujtál ebbe? Mért cseréltél lanttal kardot?
Rinold.
Hogy azt nyerhessem-el, a’ ki velem eggyütt öleli-által térdeidet, ’s atyai áldásodért esdeklik!
Ulfár.
Mi ez? Micsoda gyenge asszonyszáj nyomja csókját töpörödött bőrű kezemre? Micsoda puha karok ölelik térdeimet? – Rinold, mit csináltál?
Rinold.
Erővel hoztam-el azt a’ Leányt, a’ ki szeret –
Alvina.
Érzette ő, hogy egyedűl Rinold az a’ férfi, a’ ki által bóldoggá lehet: ’s ímé áldásodért esdeklik, édes Atyám!
Ulfár.
Ó mit használhat néktek az én áldásom, midőn a’ Természet átkot kiált tettetekre?
Rinold.
Átkot, Atyám?
Ulfár.*Ulfar
Ó! átkot, Fiam! – Ez az átok ért engemet; Jaj nékem, ha téged is ez ér!
Rinold.
Alvína, mit tettünk?
Alvina.
A’ mit Természet és Szerelem hagytanak; a’ mit megtettünk vólna, ha ég főld ellenünk támadt vólna is!
Rinold.
Ha nap és hóld megsetétűlt vólna is felettünk; ha a’ Menny mind nékünk szegzette vólna is villámait!
Alvina.
A’ mit még akkor is szentnek kiáltunk, midőn haldokló szájaink egymáson hidegűlnek-el!
Ulfár.
Gyermekeim, jertek mejjemre, ’s vegyétek áldásomat. Nincs olly átok, melly benneteket illyetén szerelem mellet bóldogtalanokká tehessen. Érzéseim nem lelnek szót; keressétek azt a’ kevesebbé heves illetődésnél. Ez a’ csókom váljon áldássá felettetek!
Alvina.
Szent Öreg! Ó be igazat monda Szívem, midőn azt jövendőlte, hogy bóldogabb leszek, ha majd te hívsz leányodnak, mint míglen még Királynak leánya vóltam.
Ulfár.
Hogyan? Királynak leánya vóltál?
Alvina.
Igen is; a’ Dorglász leánya, a’ Mornii Királyé.
Ulfár.
Te a’ Dorglász leánya? – Visszavonom áldásomat! – – O Rinold, Rinold! megástad az atyád sírját!
Rinold.
Miként ástam vólna meg azt, Atyám ?
Ulfár.
Félre, félre, karjaim közzűl! nem lehetsz te Rinold! nem lehetsz te Ulfárnak engedelmes gyermeke! Elfelejthetted vólna é külömben tanításit, intésit, hogy eggy annyira megszomorodott Atyának szívén, mint a’ Dorglászé, legdrágább kincsének elrablásával új sebet döfj? – Eggy hozzád hasonló születésű Hőlgynek elrablása is vétek lett vólna, de még is ollyatén, mellynek undokságától megtisztíthatna a’ szíves megbánás: de a’ Dorglász leányát elrablani, megbocsáthatatlan atyagyilkosság!
Rinold.
Atyám, fiad az, a’ ki lábaid előtt esedezik megbocsátásért.
Ulfár.
Félre! Nem Fiú’ szava az, a’ mit hallok; hanem egy Farkasé, a’ ki egyenesen az akolból jön eggy ártatlan báránnyal. Orgazdája légyek é zsákmányodnak? Illy ocsmány tettel fertéztessem é meg agg napjaimat?
Rinold.
Ó Atyám, Atyám!
Ulfár.
Félre! nem ismérlek!
Rinold.
Engedj-meg, Atyám, engedj-meg, és szeress ismét! – Nem szóllassz? – Árva a’ te Rinoldod, ha tőle elvonod szeretetedet! Eggy olly lépésnek kell é rám vonni az atyai átkot, mellyre ifjúság, szerelem, hírtelenkedés ragadtak-el? eggy olly lépésnek é, melly, ha azt a’ mit loptam, vissz’adám, halálomat vonná maga utánn? – Alvína, te sírsz? – Ó ne sírj! Minden könycsepped átok, bosszús átok énnékem. Ne sírj, hogy hármas átok ne szálljon reám! már rajtam kettős van; az Ulfár és a’ Dorglász átka!
Alvina.
Ne téged érjen az, ha rád Ulfár is azt kiált! – De, te kiáltanál é átkot ránk, Szerelmesekre, Lantos! te é, ki, a’ mint Rinold beszélli, magad is szerettél, – űldöztetve szerettél? – a’ ki a’ szerelem’ titkait, az ő jajját és bóldogságát, isméred? – a’ ki kedvesednek sápadt arcúlatjáról sokszor leszoptad a’ bánat’ cseppjeit? – a’ ki tudod, a’ ki hallgatott Szerelem’ első csókja melly kibeszéllhetetlen édességet nyújt! melly kibeszéllhetetlenebbeket ígér! – Lantos, az ezekre való emlékezet légyen szószóllóm, és az a’ vallástétel, hogy tettünknek elkövetésére Alvína vette fiadat! A’ te megeggyezésed nélkűl bú és siralom lesznek éjjeli társaim, a’ halál lessz mátkám, mert Rinold megesküdt hogy férjem nem lessz, ha benne meg nem eggyezel.
Ulfár.
Igaz ez, Rinold? – Fiam? – –
Rinold Atyjának lábaihoz borúlt-le, ’s örvendő hanggal sikóltott-fel: Atyám, megbocsátassz?
Ulfár.
Mit nem bocsátana-meg Ulfár az ő Rinoldjának? – Sokáig gátlották a’ Szerelmesek’ forró csókjai az Öreg’ szavait; végre elővevé Rinoldjának jobbját, ’s az Alvína kezébe szorította, ’s ezt dadogá: Királyi Hőlgy, vedd az ő jobbját! Inség az, és bánat, a’ mit néki kikészítésűl adtam: a’ te mátkaékességed az Atyád’ könnyei: de még se csüggedjetek-el; szeressétek úgy egymást, mint mostan, és soha sem fog közelíthetni lakástokhoz a’ nyomorúság. – De, Rinold, beszélld-elő most szerelmed’ történeteit, minden titkolózás nélkűl. Ha ezek a’ kiasszott szemek téged láthatnának, minden nyomon kiismérnék hol hallgatsz-el valamit: de így – (ekkor mejjére tette kezét) – szíved’ dobogása árúl-el, ha valamit majd másképpen mondassz, mint történt.
Rinold.
Feltehetnéd é azt Rinold felől, Atyám?
Ulfár.
Feltehettem é hogy szerelmét előttem, leg-első barátja előtt, elfogja titkolni?
Rinold.
Bocsáss-meg, Atyám! kérlek, bocsáss-meg!
Ulfár.
Már megbocsátottam. – Beszélld-elő, mikor támadt szívedben szerelem a’ Királyi Hőlgy eránt?
Rinold.
Első meglátásakor! – Tizennegyedik hava múlik most, hogy magaddal a’ királyi várba vivél, és hogy a’ Király előtt legelőször dallottam. Jut é eszedbe, Atyám, millyen tiszta vólt szavam egy darabig; millyen bátran, millyen félelem nélkűl énekeltem, ujjaim millyetén gyors szökéseket tettek lantomnak ezüst húrjain, – ’s mint akadt-el osztán egyszerre szavam; mint kezdtem tétovázni, ’s kezeim miként hullottak-le húrjaimról! – Akkor látálak-meg tégedet, kellemes Királyi Hőlgy; a’ te szép nagy kék szemeid képemen nyúgodtak: az enyémek pedig elszégyenűlve süllyedtek alá. – – El nem tudtam végezni a’ dalt; lopva csúsztam az ácsorgó csoport közzé. – Akkor hinté szívembe Alvína a’ szerelem’ magvát: te pedig, Atyám, érésre hoztad azt!
Ulfár.
Én é, Rinold ?
Rinold.
Haza jövén, a’ régenn ismért Udvarnokok felől tudakoltál; ’s egyszer azt a’ kérdést is tetted, mellyet soha sem fogok elfelejteni, ha láttam é közelről a’ szép királyi Leányt, ’s el tudnám é beszélleni, millyen ő? – Atyám, ha akkor láthattad vólna Rinoldot, homlokán láttad vólna rajzolva szerelme’ vallástételét. Elbeszélltem; millyen Alvína; csonkánn ugyan, és híjánosann: azt a’ legtanúltabb festő sem tudná lefesteni; a’ legelső Lantos sem tudná énekelni érdeméhez képest
*kepést
. – A’ festő’ szeme sokat lát: de a’ Szerelmesé elől egy tagvonás sem veszhet-el; és még is, sem festeni, sem magyarázni, nem tud. Ki kívánna tökélletes magyarázatot egy Részegtől? pedig ki lehet részegebb, mint Rinold vólt, midőn Alvínát először látta.
Alvina.
(Általölelvén az Ulfár nyakát.) Atyám, a’ te Rinoldod csapodárkodik.
Ulfár.*Úlfár
Nem, édes Gyermekem! azt mutatja orcáid’ tüze, hogy igaz, a’ mit mond.
Rinold.
Ezen előbeszéllés nevelte a’ Szerelem’ magvát szívemben megért vetéssé; akkor vesztettem-el örökre előbbi vígságomat; gondatlan lettem hagyomásid’ teljesítéseire, édes Atyám! gondatlan ápolgatásodra is. Sokszor vádoltam magamat ezekért, midőn álmatlanúl tőltöttem az éjeket, ’s a’ nagy hízak, egy Királyi Hőlgye és egy szegény Lantos fija közt, puha párnámat kővé keményítette.
Alvina.
Ne hidd, Rinold, hogy selyem vánkosaimonn én puhábban feküdtem. Mindég közzém és az álom közzé állott képed; mindég hallottam szavadat; ’s annál csendetlenebbek levének éjeim, minél tovább haladt az a’ reményem, hogy téged nem sokára megint meglátlak, ’s megcsalódtam. Sokára megint megláttalak. Akaratom nélkűl is oda fordúltak szemeim egyszerre a’ hol te állottál; arra mentem vólna, ’s karkötőm megakadt az ajtóbann, ’s széljelperegtek gyöngyei.
Rinold.
’S az ifjú Udvarnokok és Lantverők egymást tolva szaladtak feléd felvenni a’ karkötőt; köztök vóltam én is, ’s már éppen hozzá nyúltam vólna, midőn egy cinagár Udvarnok előmbe kapott; jól óldalba döftem azt, hogy felejtette a’ felvevést, ’s én adtam kezedbe; ’s szemednek köszönő pillantása, szelíd és kies, mint a’ legelső napfény tavasszal, enyém lett! – Szédelgő örömmel tértem-vissza alacsony kunyhónkba, ’s a’ Remény – ez a’ szirteketontó csákány! – – eloszlatta minden gyötrő csüggedésemet. Ezután vídám súgárokkal sütött rám a’ nap újólag
*újolag
, ’s forrásunk’ vize, melly ezelőtt poshadt vala ínyemnek, ’s keserű, mint az üröm, tej és mézízt kapott megintlen. Mindég víg dalokat éneklettem ekkor lantom’ zengése mellett, a’ bóldog Szerelem’ dalait; de még kerűlt az álom; – azok az örömek, mellyekkel az arany Remény kecsegtetett, elűzték azt szemeim elől.
Eggy illyetén álmatlan éjszaka’ felmásztam viskónk’ héjázatjára; ’s egy ponyvábann, mellyhez annakelőtte hozzá sem nyúltam vólt, eggy egész bajnoköltözetet leltem. –
Ulfár.
Az az én kedves barátomnak, a’ vitéz Beldornak őltözete. Itt hólt-meg szegény, karjaim között.
Rinold.
Magamra próbáltam, ’s úgy tetszett hogy igen jól áll. – Békét hagytam néki nappal: de éjjelenként felőltögettem magamra; elővettem a’ kardot, ’s a’ fák lefüggő ágai köztt vagdalkoztam véle. Néha a’ körűltünk legelő lovak közzűl eggyet kifogtam, rá vetettem a’ kantárt melly a’ ponyvában vólt, ’s ha a’ hóld tisztán fénylett, láncsámmal a’ fák’ kérgeire festett karimákat tanúlgattam döfölni. – Tíz hónapig űztem ezt. Akkor tájban történtek ezek, midőn Than Esztmer a’ maga gyakorlott lovai közzűl eggyet nékem ajándékozott. Úgy néztem ezt a’ lovat, mint bizonyos jelt az eránt, hogy az ég szándékomat bóldogítani akarja.
Alvina.
De mért jöttél olly ritkánn akkor az Udvarhoz, édes Rinoldom?
Rinold.
A’ mi kedves Atyánk betegeskedett; őtet kelle ápolgatnom.
Alvina.
Azok a’ napok vóltak életemnek legbúsabb napjai. Ah Rinold, nem hittem akkor, hogy a’ leg-bóldogabbak olly közel vannak már! A’ Vitézjátékban, mellyet az Atyám tartott, azt hittem, hogy te is megjelensz: azonban. –
Rinold.
És meg is jelentem’, édes Hőlgyem. – Az Atyám hívást kapott, hogy jelenne-meg velem eggyütt; ’s alíg tért-visssza a’ Hívogató, midőn nálam el vala
*elvala
végezve, hogy akármi érjen bár, bajnokruhában megjelenek, és a’ jutalomért küszdeni fogok. Hírtelen tehát beteggé tevém magamat. A’ jó Atyám nem akart nálam nélkűl menni: de engedett végre sok rimánykodásimnak; ’s oda vezettette magát a’ szomszédunk által. Én, mihelyt lábát kivonta, fel az ágyból! előszedtem az őltözetet, noha rozsdás vólt, ’s a’ penyész egészen ellepte; beléje bújtam, fejemre kólcsoltam sisakomat, felűltem lovamra, ’s nyargalva mentem az Udvarhoz. Utólértem az Atyámat. Úgy vólt, mintha valamelly láthatatlan erő vont vólna le a’ lóról, hogy áldását kérjem. Nem mertem magamat előtte kinyilatkoztatni: de ha le nem szálltam is a’ lóról, csak ugyan szóllottam véle. – Jó Öreg! mondám, mit gondolsz, nem megyek é későn?
Ulfár.
Hogy nem ismértem rád szavadról?
Rinold.
Szám a’ Sisak’ ellenzője miatt egészen idegen hangot ejtett. – Ezt adtad válaszúl: A’ bátor Legény soha sem jő későn. Jó jelenségnek vettem azt, ’s örűlve vágtattam elődbe.
A’ mint a’ sarampóhoz értem, minden Lovagok elkezdtek kacagni, ’s ellenzették bébocsátásomat, mert azt vélték hogy bosszantásokra jöttem. De az eggyik, a’ ki éppen mellettem állott vala, azt sugta fülébe Pajtásának, hogy jószületésű Lovagnak kell lennem, a’ ki bizonyosan csak valamelly fogadás miatt jelent-meg illy dísztelenűl, mert karomról látta függeni a’ fogadás’ láncát.(
1A’ Lovagok, hogy fogadásaikra minden lépten megemlékezzenek, mejjvasokonn, vagy páncéljokonn, egy csörgő láncot hordtak, mindaddig, míg fogadások bételjesedett.
) Szájról szájra ment a’ csoportbann a’ mint ez monda, ’s béeresztettek a’sarampón, ’s a’ hellyett, hogy elejintén kacagtak felettem, most mindenek tiszteltetésemen vetekedtek. Megfújták a’ trombitákat, ’s szívem mejjvasomat erősen verte. – Mérész tettemnek esztelenségét most kezdtem a’ maga valóságos alakjábann ismérni. Akkor kilépett Alvína a’ folyosóra, ’s eloszlott félelmem. Hozzá fogtunk a’ szurkáláshoz. Egy tisztes, cifra címerű Lovag általellenbe állott velem; néki szaladtunk egymásnak, ’s szerelmem, nem pedig karom, kiveté a’ nyeregből. A’ szerencsés kezdet elbátorított. Még öt Lovagot terítettem a’ fövenyre. – Végre az Atyád nyúlt láncsához.
Ulfár.
Jól említem micsoda zsibongás támadt akkor a’ Lantosok között. Egynémelyek téged vakmerő, goromba fickónak neveztek, a’ ki nem átall olly fő rendű Lovagokkal, és még a’ Királlyal is, vetélkedni: mások ismét azt állították, hogy a’ pályapiacon nincs sem Úr, sem szegény; és hogy a’ vitéz ember senkit sem tartozik magánál nagyobb embernek ismérni azon kívűl, a’ ki még vitézebb. Én az utóbbiakkal tartottam.
Rinold.
Néki futottunk egymásnak: de midőnn eggyüvé értünk, hírtelen l’eresztettem láncsámat, ’s a’ Király’ döfését mejjvasommal fogtam-fel; mert azt állítottam, hogy nem fog gyaláztomra válni, ha ő győz-meg. – De erősenn űltem még is nyergemenn, ’s örvendetes trombitaszó riadozott mindenfelé.
Alvina.
Füleimnek a’ vólt a’ legkedvesebb diadalmi zaj! – Olly érzéssel szerettelek téged már azelőtt is, mellynek nem tudok nevet adni: de a’ miólta így megkémélted az Atyámat, még forróban szerettelek!
Ulfár.
A’ vér nem válhat vízzé! Én is ugyanazt érzettem. De gondolatlan, heves Fiam! hát ha az első öszv’ütődéssel legottan kivetődtél vólna a’ nyeregből?
Rinold.
Elszégyenűlve hagytam vólna ott a’ küszdést, ’s ezt az esetet Őrző-angyalom intésének vettem vólna, hogy ne mérészeljek sorsom felett héjázni. – Ekkor a’ Vagdalkozás következett-bé. –
Alvina.
’S engem újabb rettegés szállott-meg, látván, hogy ellened Lutkyn készűl, az Atyám udvarának legelső Bajnokja: de, ó be hamar oda leve rettegésem! Dühödten mentél neki; nem gondoltál szabdalásival; ’s csak hamar kéntelen vólt megadni magát. – Ekkor meghallám némelly Csélcsapók’ aggatózásokat, hogy te nem a’ küszdés’ törvényei szerint bánsz kardoddal, hanem úgy, mint a’ ki fát aprít. – – Lutkyn a’ pályatéren hagya. Utánna senki sem mert beléd fogni, ’s a’ küszdés’ Biráji néked ítélték az első jutalmat. Szívem’ öröme felűlhaladott minden kinyomást.
Ulfár.
Édes bátor gyermekem! valld-ki, mit érzettél akkor?
Rinold.
Megtompúltam. De nem a’ dicsőség, nem a’ drága jutalom ragadtak a’ megtompúlásig: hanem egyedűl annak képzelése, hogy azt Alvínának kezéből nyerem.
Alvina.
Hát én millyetén nyughatatlansággal várám azt a’ percentést, mellyben nyakadba függeszthessem azt!
Rinold.
’S mint zengett osztán füleimbenn édes szavad: „Vitéz Lovag! vedd egy Hőlgynek kezéből a’ Küszdés’ jutalmát; ’s hidd-el, hogy azt szívesebb örömmel egy Diadalmasnak sem akasztotta még nyakába.”
Alvina.
Jól láttam, mint reszkettél lábaim előtt térdelvén; hallottam, mint tört-által sisakod’ ellenzőjén foldokló lélekzeted; ’s láttam, mint ingott ide ’s tova karodonn a’ lánc!
Rinold.
Úgy is fel vólt zajdúlva szívem, hogy nem tudtam mit csináljak. Mert midőn ezt mondád: Lovag, kérlek, fedezzd-fel arcúlatodat, hogy ismérhessünk, alíg tudtam ezt felelni: „Fogadásom nem engedi, hogy eggynél többnek nyilatkoztassam-ki magamat: mindazáltal hogy lássad, szép királyi Hőlgy! hogy a’ jutalom nem jutott Érdemtelennek, szobádban, ha akarod, ki légyek, megmutatom.”
Ulfár.
’S be bocsáttattál?
Rinold.
Be ám!
Ulfár.
’S…?
Alvina.
Ó édes Atyám, ne kívánj arról magyarázatot, a’ mit leányod’ szíve érzett, midőn kedves Lantosára ismért! Csak az a’ nyelv tudja festeni a’ bóldogított Szerelem’ édességeit, melly a’ Menny’ bóldogságát festheti!
Rinold.
Hát ha azt tudnám elődbe adni, a’ mit akkor érzettem, midőn e’ kláris ajakocskákra nyomtam leg-első csókomat!
Alíg monda-ki ezt Rinold, midőn kívűlről lárma hallaték, ’s ajtójok sarkastúl eggyütt rugatott-bé. Eggy idegen ember állott-meg lélektelenűl előttök. Homlokáról nagy cseppekbenn ömlött a’ veréjték; tátogó szája enyhűlést kívánt; ’s szemei, elalvó szövétnekekként, pislogtak. Tüstént az Alvína lábai elébe bukott, ki magát Rinold mellé vonta. – Hálá Istennek, hogy rád akadtam, nagyságos Királyi leány! monda. Ó ne bújj-el egy szolgád elől, a’ ki azért indúlt utánnad, hogy egész életét szolgálatodra szentelje. Ekkor megkapta kezét, ’s hív csókokat hintett rá. – Alvína úgy állott itt mint eggy bálvány; elhólt keze a’ cseléd’ kezében nyúgodott; szemei meredten néztek Rinoldra, kit halvány képe segédért kiáltott-elő. Ez kardhoz kapott; torkon ragadta az Idegent, ’s mejjének szegezte fegyverét: Akárki vagy, monda, a’ ki kinyomozád titkomat, esküdj-meg más-világi bóldogságodra, hogy Alvína felől egy szót sem adsz tovább; külömben itt halsz-meg!
Rezzenés nélkűl hallgatta végig szavait az Idegen; ’s ekkor így szólla: Nemzetes Úr, a’ Hóhér tépje-ki a’ Hurszt nyelvét, ’s vesse elébe a’ kutyáknak, ha valaha legkissebbet is szóll a’ felől, a’ mit most lát!
Ulfár.
Idegen, ha megszeged hitedet, úgy ez a’ világtalan, ősz kaponya véresen fog le-esni lábom elébe.
Hursz.
Én csak egy nyomorúlt, szegény Lovász vagyok: de hitemet meg nem szegem, ha
*ka
értte vejévé akarna is tenni a’ Király.
Alvina.
Legény, tudják é már az udvarnál hogy elszöktem?
Hursz.
Még eddig talám nem. Az istállóban feküdtem a’ lovak mellett, midőn ez az Úr lábhegyen bejött, ’s a’ Nagyságos Hercegné paripáját megnyergelte. Látja Isten – – meg-engedj Nemzetes Úr! – azt gondoltam, hogy tolvaj vagy; de hortyogni kezdtem, mert tartottam széles szablyádtól. Azonban mikor a’ Nagyságos Hercegné is felűlt, látván hogy engem bizonyosan felakasztanak hogy lármát nem ütöttem, mit tudtam egyebet csinálni? elszöktem én is! – Ide a’ friss patkónyom vezetett.
Ulfár.
A’ friss patkónyom? – Ó Rinold, rajta! hagyj itt! hagyj itt! – te vélem többé meg nem maradhatsz!
Rinold.
De hová menjek?
Ulfár.
Rettegtem e’ kérdéstől. – Az én Rokonim kihóltak; ifjú korom’ Barátjai elvagynak széledve a’ világ’ hátán. – – De csakugyan van még eggy, a’kihez utasíthatlak. – – Menj Kucikomba, Fiam! ott eggy eltört karperecet fogsz lelni , vedd magadhoz, de jó gondját viseld hogy el ne veszítsd, ’s siess vele Korváthra. Ott él egy beroskadtt vityillóban, mint a’ miénk, egy Sírásó; Uther a’ neve. Add kezébe a’ perecet, ’s legottan úgy fogad mind magadat, mind feleségedet, mintha tulajdon gyermekei vólnátok.
Alvina.
Rajta tehát! – Hurszt, te itt maradsz, ’s gondját viseled a’ mi Öregünknek, ’s hírt hozol hozzánk azokról, a’ mik az Atyám’ udvarában történni fognak. – Szolgálatodért, és hogy Ulfáron segíthess, ne ez a’ drága nyaklánc.
Rinold.
Vedd mindjárt magadra vászon köntösömet, úgy nehezebben ismérnek rád.
Hurszt.
Menj minden tartalék nélkűl, Nemzetes Uram! ’s hidd-el, hogy hűbb emberre nálamnál nem találhattál.
Ulfár.
Indúljatok, édes Gyermekeim! itt eggy percentésig sem bátorságos többé múlatnotok.
Rinold.
Ó Atyám, tégedet hagyni-el!
Ulfár.
Az most néked kötelesség! – – Csókolj-meg, Fiam! ’s te is fényes születésű Hőlgy! – A’ fedhetetlenség’ Védangyala tartson paizst felitekbe. Hű szerelmetek könnyítse minden nyomorúságtokat. – Isten veletek! – Indúljatok! – Ha ti túl lesztek a’ veszedelmenn, utánnatok mégyek én is!
Alvina és Rinold.
Az Isten viselje gondodat addiglan, édes Atyám!
Kézen fogva mentek-ki a’ kalyibából, ’s sírtak. Ulfár csendes imádsággal kiáltott-fel az egekre gyermekeinek nyúgodalmokért.
Roskadó kunyhójábann űlt Korváthon Uther, a’ Sírásó; madarászhálóját fóldozgatta, ’s kedves énekét: Az égő Szerelem’ szövétneke, éneklé. Ezt éneklette ő mindéltig, valamikor ifjúságának arany idejéről emlékezett. Akkor csinálta ezt néki egy vándor Festő, a’ ki lantot is jól vert; ’s az agg Régiség’ történeteit rigmusokba szedte. Becsűletes ember vólt a’ festő: de nem vólt kedves a’ fejedelmek és nagy Urak előtt, mert szája tartalék nélkűl kimondta azt, a’ mit szíve gondolt, a’ nélkűl hogy körűltekintette vólna magát, ki légyen a’ házbann. ’S e’ miatt sokszor nem is vólt egyebe penyészes kenyérnél, ’s forrás víznél; noha ecsetje a’ Természetet, kivált vad szépségeibenn, a’ Nézőnek szintén elborzasztásáig, tudta hímezni. Jók vóltak, mint ő, Ulfár és Uther is; ’s mikor néha estvénként eggyütt űltek, ’s a’ festőnek dalait és regéit dallogatták, akkor egészenn eltőlt szívek; akkor azt érzették, a’ mit a’ Királyok soha sem érezhetnek, ha láboknak porait ezrek nyalják is; azt, hogy a’ fedhetetlen barátság Isten’ képe. Elnémúlt szájokbann a’ dal’ hajlékony hangja; megszorították kezeiket; ’s a’ barátság’ szent csókjával csókolták-meg egymást. Mindezekre emlékezett most Uther, ’s éppenn az utólsó versét éneklé az égő Szerelem’ szövétnekének:
„Reménység! Reménység! ne hagyj-el bennünket,
Ha a’ Halál béfogja is a’ szemünket!
A’ trombita feltámasztván majd testünket:
Eltörli az Isten véres veréjtékünket.” –
Még nem végezte vala el az éneket, midőn kopogást halla ajtajánn. – „Mindjárt! mindjárt!” – kiálta, ’s tovább mondta versét. – – Újra hallatszott a’ kopogás. – „Ej ne kopogjanak Ketek! monda; a’ Ketek halottja tudom el nem szalad, ha rám nem törik is az ajtót.” – Megint kopogtak. – „Csak lármázz hát, ha kedved tartja: de én ugyan meg nem nyitom az ajtót, míg a’ hálóm kész nem lessz, ’s az énekemet el nem végzem. – Tovább dallá azt Uther, ’s a’ kopogás csak nem szűnt-meg. – Vége vala az éneknek, ’s megnyitotta az ajtót. Rinold és Alvína rohanva léptek-bé. Azon eredett örömében; hogy minden veszedelmen túl van, olly hevesen ölelte-által Rinold az Uther nyakát, hogy a’ háló, mellyet ez kezében tart vala, megszakadott. – Édes jó Öregem, monda Rinold hebegve, engedj-meg szelességemnek: futóban vagyok a’ Feleségemmel, ’s nálad keresek menedék hellyet. Ez a’ karperec lessz szószóllóm, azt mondta az Atyám.
Mutassd! monda Uther, ’s megtekinté a’ perecet. – Várjatok egy kevéssé – ’s felmászott egy lábtónn a’ házhéjjára. Rinold azalatt általölelte Alvínát. – Mentek vagyunk, édes Hőlgyöm! úgymond. Ez a’ nyomorúlt kalyiba el fog rejteni az udvari kémek’ hajházásai elől.
Uther megint közttök vólt. – Jól mondád, hogy szelességednek, fiatal ember! – így szóllala-meg. Ám nézzd mit tettél hálómnak.
Követünk értte, édes Öregem! monda Rinold és Alvína; ’s általkólcsolták Uthert karjaikkal.
Uther.
No, no! nem azért mondom, hogy kövessetek! Mintha nem vólna elég fonalom ismét megkötni, a’ mi elszakadt. – Te az én régi barátomnak, az én kedves Ulfáromnak, fija vagy, azt mutatja a’ perec; ’s Isten hozott nálam! – „Ha valaha ennek felét néked küldendem, monda nekem Ulfár, midőn ezt kettétörénk, tudd-meg, hogy azt az viszi néked, a’ kit úgy szeretek, mint önnmagamat.” – Jertek, Gyermekeim, csókoljatok-meg! – Így! – Most pedig fújjátok-ki magatokat. A’ szeleskedés semmire sem jó; ezt tanúljátok-meg! Ha csendesen jöttetek vólna, nem vólnátok úgy eltitkadva; ’s nékem nem kellene újra fóldozni hálómat. – Hát mint van az Atyátok? Madarász é sokat?
Rinold.
Ó nem! kilenc esztendeje hogy vak.
Uther.
Vak? – A’ szomorú dolog! de az néki atyai látogatás, nem ostor. – Úgy, szegény, természet-szerint nem madarászhat. – – A’ te neved Rinold, úgy é Legény ?
Rinold.
Az! – Rinold!
Uther.
No, Rinold tehát, engem nézz mostanság ólta mindéltig úgy, mint Atyádat. Ollyan jó Atyád, mint Ulfár, ugyan nem lehetek: de, azt hidd-el, hogy valamim van, azt mind tiszta szívből közlöm véled.
Rinold.
Édes jó Öregem!
Uther.
Hívj Atyádnak, mondom! Add nekem azt a’ nevet, mellyet gyermekemnek szájából ugyan nem hallottam, de még is kedvesebben hangzik fülemben, mintha ezer emberek Királyoknak szóllítanának. – Fiam tehát e’ napság ólta. – (Megcsókolják egymást.)
Rinold.
Atyám, Atyám!
Alvina.
De, édes Öregem! bátorságban vagyunk é itt tenálad?
Uther.
Bátorságban, szép Hőlgy! míg kettőnél, háromnál, többen nem jönnek; többeknek ellent nem állhatunk. De, Rinold, mit tettél te, hogy rettegned kell?
Rinold
. (Alvinára mutatván.) Őtet loptam-el; ő eggy Király’ leánya.
Uther.
Azt bár ne cselekedted vólna. Az ellopás többnyire hírtelenséggel szokott megesni; ’s a’ mi hírtelenséggel esik-meg, az többnyire sem nem jó, sem nem idvességes. De ki lehet mindenkor Ura a’ maga gondolatjainak? Már most a’ mi megvan, azt ne hántorgassuk; ’s egyedűl tőletek függ, hogy itt nyúgodalommal és csendesen lakjatok. – Rinold, fűzzd-le magadról azt a’ mejjvasat: te is ezt a’ selyem kacagányt, királyi Hőlgy! – Úgy é, Atyádnak hívsz engem te is?
Alvina.
Szívéből, lelkéből hív így Alvína tégedet!
Uther.
Most tehát, édes Leányom, menj-fel e’ lajtorjánn a’ pad alá
*padalá
; ott majd rá akadsz a’ szegény Feleségem’ ruhájára, egy nyalábban. Azonn ugyan nincs gyöngy és gyémánt, mint a’ tiédenn: de alatta olly szív vert, mellyet egy királyi Leány nem szégyenlhet soha. Keress-ki belőle eggy őltözőt, ’s vedd-fel mindjárást. De vigyázz, hogy öszve ne hányd a’ fonalat a’ kis asztal alatt. Azon dolgozott eggy órával azelőtt hogy meghala, szegény Feleségem. Nem hagyom soha hogy tovább szővjék; mert mikor meglátom, azt gondolom magamban, hogy Szegény csak valahová fordúlt-ki, ’s majd megint vissza-jön. – Menj hát, Leányom! menj, ’s őltözz úgy, a’ mint hagytam.
Alvína felment.
Rád pedig, Fiam! az innepi dókámat adom; ’s arra tanítlak-meg, hogy kelljen madarászhálót kötni, lépvesszőt csinálni, madarat fogni, és sírt ásni. – Feleséged é már?
Rinold.
Nem még, Atyám! – de, ó ha tudnád be nyughatatlanúl várom azt a’ szempillantást!
Uther.
Csak lassan, lassan! Lépve is elér az ember a’ célhoz , ha nem nyargal is. Itt senki sem csapja-le mátkádat kezedről. – Térdvasadat is, vessd-le. – Ha majd kipihened magad, el kell beszéllned miképpen levél Lovaggá? – Ne a’ dókám; vedd-fel ! – Úgy la! – Már most ha valaki meglát, az Uther szolgájának fog nézni: én pedig úgy nézlek, mint barátomat, tulajdon gyermekemet.
Alvína általőltözve jött-vissza. – Eltűnt alakjából a’ királyi leány: egy fiatal, szép, gömbölyű menyecske vólt csak. Aranyszín hajait ugyan egy régi szabású konty, karcsú derekát egy béllelt kacagány, ’s picíny lábait egy durva szoknya rejtette-el a’ szem elől: de még is szép vólt. – Lehet é a’ rút őltözetnek rúttá tenni a’ szépet? – – Ellágyúlt szívvel ölelte-által őtet Rinold, ’s fejével domborodott mejjére simúlt. – „Szeretsz é most még, édes Rinoldom? kérdé csintalankodva, ’s Rinold csókjaival zárta-el száját, ’s azokkal hintette-bé őltözetét is. – Uther édesdeden nevetett. „Azonkívűl, hogy sokkal gyengébbek orcáid a’ Feleségeménél, monda, olly annyira hasonlítassz hozzá, édes Leányom! hogy kedvem érkezett öszvecsókolni; de tartok Rinoldtól, hogy értte rossz szemmel néz majd rám.”
Én é, te reád? kérdé Rinold. – – Hamarább a’ napra, hogy melegítő súgárit Kedvesemre lövelli! ’s kézen fogva vezette hozzá Alvínát. Vonogatás nélkűl nyújtá ez néki szűz ajakait, ’s az Öreg úgy csókolta-meg, mint talám az Angyalok csókolják az alvó jámbor csecsemőket.
Azután kifejtvén magát a’ két Szerelmes karjai közzűl, ’s felszáraztván tenyerével az öröm’ és fájdalom’ cseppjeit, így szólla: De nem csak csókolnunk kell, Gyermekeim; hanem dolgoznunk is! A’ munka az a’ fűszerszám, melly az örömnek tartós időre is ízt tud adni! – Hólnap, Rinold, velem kell jönnöd, ’s sírt kell ásnod: te pedig, Alvína, azalatt almát aszalsz a’ tűzhelyenn, vagy gyökért és zőldséget főzöl, ’s kenyeret aprítassz tejbe ebédre; mert az én Kamarám’ kincse csak ezekből áll. Olly víg napokon, mint ez a’ mai, eggy galambot, vagy valamelly más tyúkfiat is, eszünk: de az felette ritkán fog megtörténni. De ettől el ne ijedjetek: kevés idő alatt hozzá lesztek szokva, ’s még köszönni fogjátok a’ vén Uthernek, hogy kevéssel megelégedni, kevés mellett vígnak lenni tanított. A’ te egyéb foglalatosságod, édes Alvínám, még abból fog állani, hogy hálóimat fóldozzd, madaraimat étessd, és – Rinoldról el ne felejtkezzél. Nem sokára Férj és Feleség lesztek; ’s akkor, édes Leányom, majd a’ Természet tanít-meg, hogy a’ legkedvesebb dolog a’ házassági szerelem’ zálogainak ápolgatása. – Rinold Alvínának kezét csókolta-meg; ő pedig elpirúlva borúlt felibe, ’s általölelte. – Uther félrefordúlva sírt, hogy az atyai öröm előtte isméretlen maradott.
Rájok jött az estvély. Bíztosann ették eggyütt a’ vacsorát; tejet és kenyeret; meg’ friss gyümőlcsöt. – Rájok jött az éj. Rinold szomorúan csúszott-bé Utherrel a’ háló kamarácskába. – – – Alvína a’ padon feküdt egy rakás friss mohon, béterítve eggy abrosszal: de a’ fekvés néki keménynek tetszett, hogy Rinolddal nem oszthatta-meg.
Két nap múlt-el, ’s még nem hallának hírt Ulfár felől. – Hamar megtanúlta Rinold Uthertől, mint kellessék az ember’ utólsó lakását megépíteni, ’s a’ madarakat fogdosni; hamar Alvína is a’ szegény gazdasszonykodást. – A’ harmadik nap’ mind kettenn elmentek az erdőbe. Rinold tőrt hányt a’ madaraknak. Alvína pedig egésséges paréjt és sóskát szedett. – Azalatt Uther oda haza maradott, ’s éneklésre tanítgatta madarait. De ímé egyszerre nyilla-meg az ajtó, ’s Hurszt elaléltan rohant-bé.
E’ koránt sem emberség, – monda Uther, – hogy úgy jössz-bé hozzám, jó Jámbor, mint a’ farkas az esztrengába. Jer csak, hadd mutassam-meg, hogy kell bejönni másszor becsűletes emberhez. – Nyakon kapta az Idegent, kitolta a’ küszöbön, ’s magára reteszelte az ajtót, mert azt gondolta, hogy Kém, ’s csak az Alvína hollétét akarja kitanúlni. – „Most szóllj már, kiálta belőlről, ki vagy? ’s mit keresel?” – Morniból jövök, felele Hurszt, ’s hírt hozok Ulfár felől; nevem Hurszt. – „Már a’ más! kiálta víg hanggal Uther, ’s felnyitotta néki az ajtót; de hát mért nem mondtad mindjárt?
Rinold Alvínával eggyütt jött-vissza az erdőből. Első tekintetek Hursztot látta-meg. – Hurszt, Hurszt! mi jó hírt hozol az udvarból? kérdék mind-ketten.
Hurszt.
Hírt eleget; de van é közttök jó, már a’ más kérdés.
Alvina.
Ó Hurszt! illy hamar ránk únt é a’ Szerencse?
Uther bé-vonta őket a’ kalyibába, hogy beszédjeket a’ szomszéd meg ne érthesse; magokra zárta az ajtót, leűltette Hursztot, ’s egy tál tejet tett elébe. – – Hurszt így kezdte beszéllni a’ hozott szomorú hírt:
Más napra virradván a’ hogy eljöttetek, a’ gonosz lélek egynehány poroszlót botorkáztatott az Ulfár házához; felhánytak mindent, ’s a’ Hercegné nyakláncát egy szugolyában meglelték. Abból azt húzták-ki, hogy te loptad-el Alvínát, ’s az Atyádat kötözve vitték Morniba.
Rinold.
Az Atyámat? – Kötözve? – – Ó megyek, megyek! leverem, öszvetöröm bilincseit, ha acélból vannak is! – Imé ez az az átok, mellyet a’Természet tettünkre csapott!
Alvina.
Megbántad, hogy tetted, Rinold?
Uther.
Fiam, csendesedj! Bilincset nem csak le-törni, hanem le-szedni is lehet.
Rinold.
Hogy a’ mit tettem meg nem bántam, maga tudja a’ Mindentudó: de hogy miatta az Atyám szenved, azt el nem tűrhetem! – Beszélld tovább Hurszt, ennél szomorúbbat már nem beszéllhetsz.
Hurszt.
Isméretlenné tetettvén a’ Rinold öltözete által, nyomban követtem őket egész’ az udvarig; ’s minekutánna Ulfár tömlöcre veretett, leűltem a’ kapu mellé, ’s vizsgán néztem kik járnak bé meg’ ki. Közttök láttam a’ Hóhért is, pellengérivel.
Rinold.
A’ Hóhért é? – Ó bár én estem vólna inkább kezekbe!
Alvína megnémúlva állott az ablakbann, ’s nagy cseppek hembergettek alá szép mejjére. Uthernek leesett állkapcája.
Hurszt.
Bé, az udvarba, menni nem mertem, hogy rám ne ismérjenek. Ollyan szepegés köztt űltem ott, mintha az ítéletet felettem tartották vólna. – Egyszer látom, jön a’ Hóhér. El vóltak ázva szemei – az egészen velőmig hatott.
Rinold.
Még a’ Hóhér is sírt? – Mihez fogjak? – Hurszt, nyergeld-meg a’ lovamat.
Uther.
Majd ha én fogom
*f[…]m
hagyni, jó ember! ne elébb!
Hurszt.
Hozzá tolakodtam, ’s úgy tetettem, mintha nem ismérném őtet. „Az Urat talám valami szerencsétlenség érte, hogy illy szomorú; mondám. – Bolond! felele; én a’ Hóhér vagyok; ’s ez a’ könyű, melly szemeimből itt lecseppen, a’ Sorsot átkozza, hogy hamarább csinált azzá, mint szívemet megkeményítette. Eggy Öreget kellett faggatnom, kinek tekintete a’ megtestesűlt ördögöt is angyallá változtathatja. Ő az Atyja annak a’ –” Ó Nemzetes Uram, itt egy becstelen szót mondott.
Rinold.
Mondd-ki, mondd-ki bátrann!
Hurszt.
„Annak a’ gazembernek, a’ ki a’ Király gyemekét ellopta,” – ezt mondá. – – ’s továbbá még azt vetette hozzá, hogy Ulfárból azt akarják kisajtólni hogy te hová hoztad-el Alvínát? de az Öreg egy szót sem vall; ’s a’ Hóhér azt esküdte előttem, hogy Ulfár egészenn ártatlan!
Rinold.
Ó Atyám, Atyám!
Hurszt.
Így beszéllgettünk eggyütt, midőn egyszerre trombitaszó hallatszott a’ folyosóról, ’s a’ Fegyvernek ezt kiáltotta-le három ízbenn, hogy a’ ki valamit tud a’ királyi Hőlgy felől, késedelem nélkűl jelentse magát az udvarnál; külömben a’ Tolvaj’ atyja, ha ő, és az ellopott Hercegné, harmad nap alatt vissza nem jön, irtóztató kínokkal fog halálra gyötrettni.
Rinold.
Hála légyen az Istennek! Én halok-meg, nem ő!
Alvina.
Meg’ én!
Rinold.
Nem, Alvína! – néked élned kell!
Alvina.
Micsoda nevezet ád neked arra hatalmot, hogy tőlem azt kívánd? Ha a’ Férji nevezetet említed, úgy tudjad, hogy az engem véled egy valósággá tészen; ’s azt hagyja, hogy bóldog ’s bóldogtalan óráimat véled töltsem.
Rinold.
Alvína, én nem mehetek veled eggyütt a’ halál elébe! Oda lenne minden bátorságom, ha velem eggyütt szenvednél.
Alvina.
Ha pedig nálam nélkűl mégysz az Atyám’ udvarába, úgy mind magad, mind az Atyád örökre oda vagytok!
Rinold.
Hóhérod légyek é néked is, Alvína ?
Alvina.
Nem Hóhérom, hanem Angyalom, a’ ki az ég felé fog vezetni. – Hurszt, nyergeld-meg a’ lovakat. A’ kalyiba megett állnak a’ szirtüregben.
Hurszt nyergelni ment. Búsonn állott Uther az ablakbann, letette a’ hálót, ’s ásóját vette-elő, ’s kifelé indúlt. – „Hová, édes Atyám ? kérdé Rinold eszelősenn. – Megásni a’ síromat! ’s egy nagy csepp könyű csorgott-le ásójának nyelén. Rinold ’s Alvína egymásra néztek, ’s elnémúltak. Hurszt előjött, ’s intett, hogy a’ lovak készen vannak. – Uther béfogott szemmel borúlt a’ Rinold nyakába. Az elválás és rettegés könnyei egyveledtek egymásba ölelések alatt: de szájok egy hangot sem adott. – A’ két Szerelmesek
*Szerelmesed
térdre buktak az Öreg előtt. Ez fejekre tette kezeit, ’s meg csókolta mind kettőjöket. – Nyargalva indúltak útnak. Uther visszatért, elővette hálóját, ’s ezt kezdte énekelni: Reménység, Reménység, ne hagyj-el bennünket!
Borúltan emelkedett-fel Ulfárnak megfogása után Morni felett a’ harmadik Reggel. Vídám dalával nem köszöntötte-meg most a’ vastag köd közzűl pislogó bús Napot a’ Pacsirta; ’s a’ komor Bagoly eggy egész órával látá meghosszabbúlva nappalát. Puszta vólt a’ Város és csendes, mint az a’ ház, mellyben Halott fekszik, mindenek siratták a’ közönségesen ártatlannak kiáltott Ulfárt. Sokan vóltak, a’ kik ki nem mertek menni az útszára, hogy veresre sírt szemeik Dorglásznak haragját ne ingereljék. Csak azok a’ bóldogtalanok sereglettek az udvar kapuja felé, a’ kik úgy szaladnak a’ hóhérszínhez, mint a’ kötelenjáró’ sátorához; csak azok, a’ kiknek minden nézés múlattató, akármelly borzasztó légyen bár, csak ritkasága által érzéketlen szíveknek inait csiklándoztassa. – Már készen vala az udvar’ közepénn egy magos deszk’állás; ’s a’ sok kohokban tüzesedtek a’ vas harapók, arra rendelve, hogy Ulfárnak tagjait elcsípdessék. A’ Pellengérek felvonták a’ gerendát, mellyre az Öregnek fel kellett feszítetnie.
Eggyet az Udvarnokok közzűl elkűlde a’ Király, megmondani Ulfárnak, hogy a’ békövetkezendő óra iszonyú kínok köztt fogja előhozni halálát, hogyha Alvínának hollétét fel nem fedezendi. – „Mond-meg az Uradnak, felele Ulfár meg nem rettent hanggal, hogy Ulfár készen várja a’ kimúlást.” Akkor ismét l’eresztette fejét a’ szalmára, ’s bilincses kezeit öszvetévén, felsírt az Istenhez bűneinek bocsánatjáért, ’s bátorításért az utólsó órábann. – A’ Porkoláb hallotta könyörgő szavait, ’s ellágyúlva bukott térdre mellé. Ekkor megperdűlének a’ dobok. Ez ada jelt a’ kínzás’ kezdetére. Ulfár, megbékélődve azzal a’ Bírájával, a’ ki a’ csillagok felett lakik, felkőlt ágyáról, ’s önnként ment hóhérai közzé. Arcúlatja nem vólt halavány; nézése nem mutatott rettegést. A’ kohok mellett vitték-el őtet Dorglásznak parancsolatjából, ’s azzal rettentették, hogy a’ bennek tüzesűlő harapók vérében fognak meghűlni; azzal rettentették, hogy a’ Pellengérek számára vonják a’ kínzó gerendákat. „Mind szükségtelen készűletek – monda Ulfár – eggy Öregnek két-három lélekzetnyi életét elvenni; az a’ maszlag, melly egy legyet megöl, engem is megölhetett vala! –
Ekkor csendesség lön, ’s Dorglász számtalan Udvarnokok előtt jődögélt-ki a’ Nép közzé, ’s felűlt a’ thrónusba. Hajai, megőszűlve álmatlan éjjelei ’s bús aggodalma által, rendetlenűl függtek-le barázdás homlokánn. Elázott, elfonnyadt orcái hangos panaszokkal vádolták hűségtelen gyermekét, ’s rettentéssé váltak annak az Ifjúnak, a’ ki heves fellobbanásában meg nem gondolja, melly számíthatatlan jajt von maga utánn az az édes öröm, mellytől elszédítetett. Intett buzogányával, ’s a’ fogoly Lantost a’ királyi szék elébe vezették.
„Öreg! a’ ki magad is Atya vagy, – – így szólla hörgő szóval a’ Király – a’ ki tudhatod, mit érez akkor az Atyai szív, midőn tőle eggyetlen gyermeke elpártol, mért kiáltod tisztes képedet, mért ősz hajaidat hazugoknak, mellyeknek minden kész elhinni, hogy becsűletes ember vagy? – Mért tagadod-meg tőlem azt a’ szerencsét, hogy eggyetlen gyermekem, utólsó órámban, letörölhesse homlokomról haldokló veréjtékemet? – – Még egyszer kérlek, Ősz! valld-ki, hol van az én Alvínám?”
Ulfár nem szóllott.
Olly méltóságba teszlek, melly minden kívánságodat felűlhaladja – monda Dorglász, – megengedek fiadnak, és őtet soha sem bűntetem-meg vakmerő tettéért, csak hozza-vissza kedves líliomomat; úgy fogom ezt szeretni mint egykor, ’s elfelejtem hogy eggy ideig közember’ kertjébe vólt általűltettve. Kénszerítlek, Lantos, valld-ki, hol van az én Alvínám?”
Ulfár nem szóllott.
Kemény szívű Öreg! – monda Dorglász – nem rettegsz é általkodottságod’ bűntetésétől? Azt hiszed é, hogy az ég bóldogítani fogja fiadat, a’ ki eggy illy roskadt Atyát eggyetlen gyámolától, eggyetlen örömétől fosztá-meg? Vagy talám attól tartassz, hogy nem állom-meg szavam’, hogy fiadat megbűntetem, megöletem, ha kivallod hol van? – Ha azt cselekszem, Öreg! akkor változzék ollyanná ártatlanságomat eléggé jelentő arcúlatom, mellyet az Isten’ átka megbélyegzett, hogy minden, a’ ki azt meglátja , kapjon tőrt ellenem, ’s törőljön-el a’ főld’ színéről, ’s szíve és az egész világ azt kiáltsa néki, hogy jótettet cselekedett! – Térdeimről kérlek téged, Lantos, valld-ki hol a’ gyermekem.”
Le-szállt a’ királyi székből, ’s a’ Lantos’ lábai elébe borúlt. – Ulfár nem szóllott.
„Légyen tehát, – monda a’ Király, ’s haraggal kőlt-fel. – én mindent elkövettem! Rajta Hóhérok, fogjatok kínozásához ennek a’ kőszívű Öregnek! Csípdessétek-széljel tetemét tüzes vasaitokkal, hogy a’ vér süstörékelve lövődjék-ki belőle; húzzátok-le ráncos bőrét csontjairól, ’s vessétek az ebeknek! öljétek-meg a’ legiszonyúbb kínokkal, mint ő és az ő istentelen fija öldösnek engemet. – Rajta, fogjatok hozzá ! – – Ha pedig ez meglessz , fusson minden, a’ ki hű Királyához, ’s keresse fel azt a’ Gonoszt, a’ kit eggy illy megátalkodott rossz Atya nemzett! Azé légyen fél koronám, a’ ki elevenen hozza kezembe. Rajta Hóhérok! kezdjétek-el munkátokat!”
A’ Hóhérok megkapák az Öreget, ’s leteríték a’ gerendára. – Akkor csetépaté támadt a’ Nép közt; minden szem az Udvar kapuja felé fordúlt. Ímé! tajtékos lovakon vágtattak-elő Alvína és Rinold. Útat nyitott nékik a’ Sokaság. – „Kegyelmet! Kegyelmet az Atyámnak! itt maga a’ Vétkes!” kiálta Rinold olly irtóztató hanggal, hogy mindenek elborzadtak tőle.
Már késő! monda Dorglász. Az én tűrésem elfogyott. Halálra azt a’ nyakas Öreget! – – A’ Nép levonta a’ lóról Rinoldot, ’s fellvetette a’ hóhérok’ pólcára. – Akkor megszóllala Ulfár: Király, emlékezzél Dulcsínáról! –
Dorglászt olly rettegés fogta-el, mint midőn a’ Halál a’ tetten lepi-meg a’ Gonosztévőt. – Álljatok-meg, Hóhérok! álljatok-meg! – Többet nem mondhatott. Elájúlva látszott lenni. Alvína fellépett a’ kínzópólcra, ’s forró csókjaival hozta életre a’ Királyt. Rinold víg sikóltással örvendett, hogy az Atyját még életben lelte. – A’ Hajdan idő nem látott más illy esetet; a’ jövendő sem fog soha.
Sokára tért magához Dorglasz, mint midőn az esős őszi napnak reggeli felhőin szokott késedelmesen kiütődni a’ Nap. Eltikkadtt szempillái, megnehezűlve könnyeitől, tunyán nyiltak-meg: de még nem látta Leányát; bánatjának vize szemeit elfogva tartotta. Gyengéded kezecskékkel nyomogatta-ki azt Alvína, ’s Atyjának első feltekintése őreá esett. – – Örvendő hebegések, forró csókjaik, kétségeskedő hitele hogy megvan a’ mit annyira óhajtottunk, az elbizonyosodás ez eránt – ó ki festheti ezt? – – Bóldog a’ ki illyet szemlélhet: nincs festő, a’ ki lefesse; Lantos, eldalja.
Dorglásznak égő tüze szunnyadni kezdett, és már szóllhatott. Ekkor parancsolá, hogy a’ Lantost, fiastúl , vigyék szobájába. Tudni akarta öszveroncsoló szavának titkos értelmét. – Kedves Alvínáját el nem eresztette karjairól, hogy másod ízben ne vesszen-el. Rinold remegő lépésekkel vezette tiszteletet érdemlő Atyját.
Selyem szőnyegenn űlt Dorglász, fejét leánya’ mejjén nyugtatván, midőn Ulfár és Rinold beléptek. – Alvína Atyjának hideg homlokán hűtögette égő orcáit.
Ulfár, – monda Dorglasz, a’ nélkűl hogy feltekintett vólna. Magyarázzd-meg azon szavaidat, mellyek a’ haláltól megmentettek. Mért emlékeztetél engemet a’ Dulcsína halálára?
Ulfár.
Vezess engem a’ jó Király’ lábához, Rinold, hogy előtte a’ porba borúljak.
Rinold oda vezette. Ulfár letérdelt, ’s általölelte a’ Király’ lábait. – Jó Király, monda, tudjad, én vóltam a’ Húgod’ férje.
Te? – kérdé Dorglasz. – Te é?
Én, felele Ulfár, ’s – Rinold az ő gyermeke és az enyém; Rinold néked rokonod. Ha elő nem jött vólna engem megszabadítani, jele lett vólna hogy ereiben nem foly az én vérem. – Úgy bízvást meghalhattam vólna hóhérim’ kezei köztt; úgy megvetve élhetett vólna bízvást, mert az, a’ kinek ereiben nem foly nemes vér, a’ kinek mejjében nem vér nemes szív, meg nem érdemli hogy Király légyen.
A’ Király – az Alvína – a’ Rinold elréműlését
*elreműlését
, – forró ölelések ’s csókjaik köztt való reszketéseket – elnémúlásokat, – rebegéseket – – ó kinek adott annyi erőt a’ Természet hogy ezt festhesse? – „Megbocsátok néked! ez vala első szava Dorglásznak, ’s benned, Rinold, véremet, fiamat, vőmet, ’s halálom után Követőmet ölelem, a’ Királyságbann. – Fogd, Alvína, az ő jobbját. Szűléiteknek szerencsétlensége légyen az a’ magv, mellyből a’ ti bóldogságtok sarjadzék. Az Isten legteljesebb áldása légyen rajtatok! – – Némánn ölelék-meg egymást ezek, mintha eggyé akartak vólna forradni. Dorglász az Ulfár nyakán függött, ’s forró csókokkal nevezte Sógorának.
Uther és Hurszt az ajtónál várakoztak. Titkos sejdítéssel érezvén a’ dolog’ szerencsés kimenetelét, mind a’ kettő utánnok indúlt. – Uther megszorítá a’ Hurszt kezét; ’s fuldokva, ’s öröme miatt reszkető hanggal ezt mondá; Nézzd mint bóldogítja azt a’ Reménység, a’ ki benne bízott!