Kazinczy Ferenc összes művei

Édes álom é vagy Valóság a’ mit látok? – Budának útszáin nem az az el-asszonyosodott, el-puhúltt Nép tolong, mellyet még tavaly nap-paizsok alatt, le-vontt süvegekkel, fel-tornyozott hajjal, tarka strimfliben láttam sétálgatni; Hazám’ Anya-városában nem hallom többé úgy, mint ez előtt még kevéssel, tsak annak a’ Nemzetnek mormogását, a’ melly eránt Hamilcari idegenséget igyekeztek belénk önteni hanyatlásunkat előre-látott Atyáink: – ímé közelítő ló-kopogást hallok, a’ lobogó kalpag, a’ súgár kóltsag-toll, az idegen szabású hosszas tóga helyjett fel-őltött katonás sagum, a’ tsillámló széles kard, ’s tarsolyain vissza-nyert Koronánk’ képe vagy az őr-bagoly, a’ tárogató síp’ keserves emlékezetű hangja, a’ kard-tsörtetés, az ágaskodó lovak’ nyerítése …… Hazámnak kegyelmes Istenségei! mi ez illy hirtelen? illy véletlenűl? – Látom, látom ki-józanodunk részegűlttségünkből, ’s érzük hogy az az aqua tofana, mellyel némelly bóldogtalan udvari Tanátsos még el-felejthetetlen kegyességű Asszonyunk II-dik MÁRIA uralkodása alatt itatott, azt a’ tüzet, a’ mellyet ők veszedelmesnek tartottak, és a’ mellyel mi, – mi, eggy maroknyi Nép! – MARIÁNAK igazgatására ajánltt Hazánkat és egész Atyai örökségét annyi hatalmas Ellenkezők’ kezéből Európának bámúlására ki-ragadtuk, el-nem ólthatta; Látom, hogy Hazánkban sok viszontagságaink után végre fel-találtuk Hazánkat; hogy olly szemtelenűl már nem patzkázik rajtunk gazdákon az a’ bitang jövevény, kit a’ Duna salakos tajtékjával hányt-ki partjainkra, és a’ ki most balgatag bosszúságában igasságos örömünk’ gyúladozásait – (kitsoda az, a’ ki örökös fogságra kárhoztattván, ha a’ fel-szabadító kegyelem-levél el-érkezik, Munkátsnak fog-lyukaiból lassú tsendes lépéssel másszon-elő?) – vadságnak nevezi. Imé Férjfiaink ’s Asszonyaink el-hányták a’ kőltsönözött őltözetet; el-állottak a’ káros idegen szokásoktól; most már, nem úgy mint ez-előtt kevéssel, gyönyörködve beszéllnek azon a’ Nyelven, a’ mellyen Etele és Etelka beszélt, ’s nemes el-pirúlással vallják-meg, hogy meg-tsalódtak, midőn meg-romlott ízlések ennél a’ kedves hangzásúnál szebbnek tartotta azt a’ döröngő zordon Nyelvet, a’ melly semmire sem alkalmatossabb a’ despotai hideg parantsolásnál.

Ó ne háborítsa-fel senki bóldog el-ragadtatásomat hideg fagyos okoskodásaival; engedjen szabad folyamatot bóldog örvendezésemnek, ’s gyúlassza példám után szívét annak érzésére, a’ mit szívem érez! Tudom én, hogy a’ FORGÁCS MIKLÓSOK és TELEKY JÓZSEFEK tántoríthatatlan Hazafiak vóltak még akkor is, midőn rajtok Európai ruhát láttunk; tudom, hogy BALOG és SZILY bajusz nélkűl sem szóllhatnak meg-rettenhetetlenebbűl, mint ha orrok alól fél réfnyire nyúlna-le a’ szint-úgy Magyar, mint Spanyol, Német és Belga ’s Anglus bajusz; tudom, hogy ezek a’ külső jelenségek nem tsalhatatlan jelei annak, a’ mit mutatnak: de ki ne fakadozzon öröm-sikoltózásra, midőn el-rontsoltt, el-taposott Nemzetünk ismét fel-emeli a’ porból fejét, és vissza-vévén Nyelvét, ruháját és szokásait, az lesz, a’ mik ditső Eleink vóltak; az lesz, a’ miről ez-előtt fél-esztendővel a’ gyenge hit álmodni sem bátorkodott; eggy szabad Nemzet, – eggy tulajdon törvényeivel, nyelvvel, ruhával bíró Nemzet, – eggy olly Nemzet mellynek minden tagja fegyvert viselni született, és kész

kesz

óltalmazója Hazájának és Királyjának.

Győztünk! ’s most látjuk, hogy, ha bár a’ borongós időkben rettegésünk nem vala is gyáva el-tsüggedés, tsak-ugyan haszontalan kérésekkel terheltük az Egeket, midőn azon esedeztünk, minek-előtte a’ mérték meg-tőlt, hogy szűnjenek-meg tsapkodni. Javunkra vált meg-aláztatásunk. A’ ki-állott veszedelmek tanítottak-meg bennünket hogy az Egyenetlenség, Versengés, a’ kűlfőldi Asszonyok, öltözet és szokás, a’ Spartai mértékletességtől – miért Spártai? nem szint olly igasságosan é Magyar, mint Spártai? – a’ Magyar mértékletességtől való el-távozás olly közelnyire ragadta végső el-pusztúlásához Hazánkat, hogy még Neve el-törlésétől-is méltán retteghetett. Ezek a’ szomorú emlékezetű idők tanítottak-meg bennünket arra, hogy Nyelvünk megtartása ’s el-terjesztése nélkűl Hazánkban is mindég idegenek leszünk, és a’ Nemzet nem különös Nemzet hanem tsak Colonia lesz; sőt egyedűl ezeknek köszönhetjük azt, hogy Hazai Litteraturánk a’ Német Nyelv terjesztgetése által vetélkedésre ingereltetvén, kevés idő alatt segítség nélkűl is arra a’ magasságra lépett, a’ mellyre külömben fél-század kívántatott vólna.

Most, – most midőn ezeket önnön veszedelmünk által tanúltuk-meg; – most midőn a’ hazafiúi hűség lelke mindenfelé fú; – midőn minden kész azt, a’ mit Hazánk’ javára valónak esmér, önnön könnyebbsége fel-áldozásaival is tellyesíteni; – midőn Títusunk’ koronázására ’ s bóldogságunk fel-állítására az Ország Nagyjai Budán öszve-gyülekezve lesznek; – most kezd bennnem újra éledni az a’ remény, hogy Nyelvünket, Bihar és még egynehány Vármegyéknek bőlts példájok szerént, köz dolgaink folytatására fordítjuk; – és közelebbről az, hogy az Ország Gyűlése alatt Melpomenének és Thaliának Magyar Templomot szentelünk. Mi gátolhatná-meg azt egyéb, hanemha ismét valamelly felelet azt adná, hogy a’ Magyar Nyelv nem Játszó színre való; eggy olly felelet, melly nem meg-tzáfolást, hanem eggy szomorú néma sóhajtást érdemel. – Eggy Cardinalis ’s Primas Hertzeg BATTHYÁNY, a’ ki Nyelvünket olly különösen kedvelli, és hazafiúi Iróinkat ’s igyekezeteinket kegyesen bóldogítja; – az ESZTERHÁZYAK, GRASSALKOVITSOK, CSÁKYAK, a’ kik eddig a’ Szépnek philosophusi érzése által ösztönöztetvén, mivel Magyar darabjaink nem vóltak, Német Játszókat vettek védelmek alá; és – nevezzek é még többeket is? két gazdag és a’ tudományokat annyira betsűlő Özvegy, ZICHYNÉ ’s Generalis BELEZNAYNÉ, eggy ORCZY és PODMANICZKY... készek lesznek mindent tenni. Lesznek Játszók, tsak olly Hazafiak légyenek, a’ kik ezt az igyekeztet ne tsak erszénnyel, hanem le-ereszkedésekkel, ’s javallásokkal is, élesszék. És, ha a’ Laudon-Sophocles, tölgy-fa ággal fel-koszorúzva, nem tartotta alatsonyságnak Színre lépni és a’ Nép előtt játszani: nem kevélykedhetne é a’ Maradék előtt az a’ Magyar Szép, a’ ki Opheliát játszaná, hogy a’ mostani köz vélekedés el-törlésére mintha a’ Színre lépni ellenkezne az illendőséggel, és még inkább hazafiúi érzésből új példát tenni ő mert? – nem é az az Ifjú, a’ ki Hamletet játszván másokat is el-ragadna példájára, és Nyelvünknek kedvességét, hathatósságát, édes hangzását mind Magyarainkkal, mind a’ kűlfőldi Nézőkkel, és – ki tudja ha nem é? – Fejedelmünkkel is éreztette?

PÉTZELI most adá-ki Alzírt, Meropét és Tancrédet; GÖBÖL készen Brútussal és Caesarral; VITÉZ Clavigóval; FEHÉR majd Britannicust ád; Zayrt, Czídet és egyéb versekben írtt darabokat prósára által önteni, valamint a’ ZECHENTER darabjait is eredeti bűneiből ki-mosdatni nem vólna nehéz. Én pedig Néked, tiszteltt nagy Hazafi! Nyelvünknek mind indúlatos, mind igen érzékeny betsülője! Hamletet nyújtom-bé, utána kűldvén nem sokára Stellát Göthéből, Missz Szára Szampszont és Emilia Galottit Lesszingből, Medeát Gotter, és a’ Shakespear Machbethjét Bürger után. – Esmered forró háládatos tiszteletemet; és hogy érezd, melly szent érzések közt tészem Tenéked ezt az ajándékot, képzeld-el, hogy bé-nyújtó Levelemet Koronánk őrízete után azon szobában írom, mellyben ezt a’ szolgálatot, mint Abaújvár-megyének erre ide kűldött tagja, először ma, sőt éppen most, tevém. – Budán, a’ Királyi lak-helyben, Iker Hava 22-dikén, 1790.

KAZINCZY.

Személyjei a’ Játéknak.

A’ DÁN KIRÁLY.
A’ KIRÁLYNÉ, Hamletnek Anyja.
HAMLET, fija a’ Királynénak és a’ meg-hóltt Királynak, az új Király Testvérének.
A’ MEG-HÓLTT KIRÁLY LELKE.
OLDENHOLM, Belső-Tanátsos.
OPHELIA, Oldenholmnak Leányja.
LAERTES, Oldenholmnak fija.
GÜLDENSTERN, Udvarnok.
GUSZTÁV, BERNFIELD ELLRICH, FRENZOW, Test-őrzők.
COMOEDIÁSOK.
UDVARI KOMORNYÍKOK.
ŐR-ÁLLÓ KATONASÁG.
A’ Játék-piatz Helsingőrben vagyon, Dán Országnak Anya-városában.

HAMLET
Dániai Király-fi.
ELSŐ FEL-VONÁS.

ELSŐ KI-JÖVETEL.
(Éjjeli setéttség. A’ Királyi Palota’ grádits-alja.)
FRENZOW őrt-áll; és ELLRICH.

Frenzow.

Ki vagy? – Adj hát szót! – Állj-meg ’s felelj, ki vagy?

Ellrich. Sokáig éljen a’ Király. (¹

Ez vala az a’ titkos szó, a’ mellyről az őrt-állók az el-menőket meg-esmérhették; a’ Symbolum.

)

Frenzow. Te vagy, Ellrich?

Ellrich. Én vagyok.

Frenzow. Ugyan pontban jössz.

Ellrich. Tsak most ütötte-el a’ tizenkettőt.

Frenzow. Köszönöm, hogy nem késtél; olly kemény a’ hideg, hogy egészen meg-meredtem belé.

Ellrich. Tsendes őröd vólt.

Frenzow. Eggy egér sem motszant-meg.

Ellrich. Hálá Istennek! Ha valahol öszve-akadsz Gusztávval meg’ Bernfielddel, mondjad nékik, hogy várom, siessenek!

MÁSODIK KI-JÖVETEL
GUSZTÁV, BERNFIELD, és az előbbiek.

Frenzow.

Nékem úgy tetszik, az ő kopogásokat hallom. – – Már itt vannak! – Hé! állj-meg, szóllj, ki vagy?

Gusztáv. Hazafi.

Bernfield. ’S híve a’ Dánia Királyjának.

Frenzow. Én mégyek. Jó éjtszakát!

Bernfield. Isten hírével, jó Legény! – Ki állott a’ helyjedre?

Frenzow. Engem Ellrich váltott-fel. – Jó éjtszakát. (Megyen.)

HARMADIK KI-JÖVETEL.
GUSZTÁV, BERNFIELD, ELLRICH.

Bernfield.

Ellrich!

Ellrich. Te vagy az, Gusztáv.

Gusztáv. Én jó Legény.

Bernfield. Hát? láttad é megint az éjjel?

Ellrich. Az éjjel semmit sem láttam.

Bernfield. Gusztáv azt mondja, hogy ez tsak káprázolat, ’s nem akarja hinni, hogy valóságosan fel-jár az a’ lélek, a’ mellyet mi már két ízben láttunk. Azért kértem, tőltse velünk az éjtszakát, hogy ha a’ késértet az éjjel megint meg-jelen, engedjen igazságot szemeinknek, ’s szólljon vele, ha kedve tartja.

Gusztáv. Jó, jó; meg-látjátok, meg nem jelen.

Ellrich. Az el-múltt éjjel mikor éppen eggyet ütött a’ harang, én meg Bernfield…

Bernfield. Ha – nézd tsak, nézd – imhol jő.

NEGYEDIK KI-JÖVETEL.
A’ KÉSÉRTET, az előbbiek.

Ellrich.

Egészen úgy mint tegnap! – mintha maga állana előttem az idvezűltt Király.

Bernfield. Gusztáv, te tanúltt ember vagy, beszéllj

keszélj

vele.

Ellrich. Nem egészen ollyan é mint a’ meg-hóltt Király? – Nézd-meg jól, Gusztáv!

Gusztáv. Egészen ollyan, szintén borzadok bámúlásomban.

Bernfield. Szóllítsd-meg, Gusztáv.

Gusztáv. – – – – – Ki vagy te, a’ ki ez éjjeli orában azt a’ tiszteltt vitézi képet mered magadra venni, a’ mellyben ez-előtt kevéssel Dániának

Daniának

hatalmas Ura járt? – Szóllj! kénszerítelek az Egekre, szóllj!

Bernfield. Bosszankodik.

Ellrich. Meg-fordúl – mégyen.

Gusztáv. (utánna lép ’s kiált) Kénszerítelek az Egekre! állj-meg, szóllj.

(A’ késértet el-tűnik)

ÖTÖDIK KI-JÖVETEL.
GUSZTÁV, ELLRICH, BERNFIELD.

Bernfield.

Gusztáv, szóllj most, mit mondassz ezekere? mi lelt, hogy reszketsz, és egészen el-halványodtál? – Tuspa káprázolat é hát? – Szóllj!

Gusztáv. Él az Isten, hogy ezt el nem hinném, ha kéntelen nem volnék önnön szemeim bizonyságának hitelt adni.

Bernfield. Nem ollyan é mint a’ meg-hóltt Király?

Gusztáv. Mintha elevenen állott vólna előttem. Az a’ pántzél vólt meljén, mellyet akkor viselt, mikor Norvégiának negédes Fejedelmét meg-verte; úgy rántzolta-öszve szemöldökét, mint mikor mérges viadaljában a’ Lengyel Hertzeget szánkástúl együtt repítette a’ jégre.

Bernfield. Vitézi lépésekkel ment-el már két ízben éjfél strázsánk előtt.

Gusztáv. Mit tartsak e’ tsudállatos fenjárásról nem tudom: de tsak nem hihetem, hogy Hazánkbann rend kivűl való változásokat ne jövendöljön.

Ellrich. A’ bizony meg-lehet, hogy ez a’ rémítő Lélek a’ Király képében és hadi köntösben azért járkál strázsánk előtt.

Gusztáv. Ollyan történet ez, a’ mellynek nehéz ki találni igaz okát. Romának leg-fényesebb idő-szakaszában kevéssel a’ nagy Julius halála előtt meg-nyíltak a’ sírok; a’ lepedős halottak ordítva sikóltottak az utszákon, a’ tsillagok tűzes farkakat eresztettek magok után, véres harmat hullott az égről, a’ Nap meg-setétedett, mintha az utolsó ítélet napja víradt vólna fel. Illyen irtóztató történetek jelentek-meg égen földön ennek a’ nagy hatalomnak utólsó veszedelmét előre jelengetni.

HATODIK KI-JÖVETEL.
A’ LÉLEK, és az előbbiek.

Ellrich. Hallgass! ládd ehen jő. El-állom az útját, ha öszve-perzsel is. – Állj-meg, káprázolat! (A’ Lélek felé nyújtja karját) Ha eggy értelmes hangot tudsz adni, kérlek, szóllalj-meg. Ha valamit tsinálhatok, a’ mi néked könnyebbedést, nyúgodalmat, nékem eggy jó-tselekedet’ érdemét szerezheti, kérlek szóllalj-meg. Ha Országodnak kövekező veszedelme előtted tudva van, ’s azt a’ te ki-jelentésed által el-lehet hárítani, szóllalj-meg; – vagy ha valaha ki-tsikartt kintseket rejtettél a’ főld gyomrába, mellyek miatt most fel ’s alá bolyongsz, add tudtomra! Álly-meg és szóllj. Kapd-meg Bernfield!

Bernfield. Rá tsapjak é a’ dsídámmal?

Gusztáv. Tsapj rá, ha meg-nem áll.

(A’ Lélek el-tűnik.)

HETEDIK KI-JÖVETEL.
GUSZTÁV, BERNFIELD, ELLRICH.

Bernfield

(el-rettenve.) Meg-bántjuk azt a’ felséges képet, a’ mellybe öltözött, ha erőszakkal fenyegetjük.

Ellrich. Már egyszer meg-akart vólt szóllamlani.

Gusztáv. De mindjárt meg-bánta azt, ’s úgy rezzent-meg, mint az a’ gonosz-tevő, a’ kit midőn tselekedetéért gyanúba vesznek, lelki esmérete furdalja. – – – Nézzétek, már virradni kezd; menjünk-el innen, ’s ha jónak gondoljátok, beszélljük-el az ifjú Hamletnek mit láttunk, a’ fejemet is fel-teszem rá, hogy ez a’ Lélek, ha erántunk néma is, ő vele szóllani fog. Rá állatok é hogy néki ezt tudtára adjuk.

Bernfield. Arra bennünket mind a’ hűség, mind a’ baráttság kötelez. Reggel ki-tanulhatjuk hol-lehet véle leg-alkalmatosabban szóllani. (El-mennek)

NYÓLTZADIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, HAMLET, OLDENHOLM, LAERTES, egynehány Udvarnokok, és a’ Strázsa.

A’ Király. Új ugyan még az emlékezete a’ Hamlet kedves Bátyám halálának, ’s illő is vólna, hogy szíveinket miatta mélj bánatba meríttsük, ’s egész Országom’ színe közönséges gyászba őltözzön; de az okosságnak győzni kellett a’ természet ösztönén, hogy az ő ki múlásán támadott méltó fájdalom súlyja alatt magunkról el-ne felejtkezzem. Én tehát a’ hajdani Ángyomat, Együtt-Igazgatóját ennek a’ hadakozó Nemzetnek, Hitvesemnek választottam, noha szomorkodó örömmel. Eggyik szemem lakadalmi örvendezéstől villog, a’ másik tele van temetési köny-tseppekkel; eggy mértékben van bánatom és örömöm. Nem is múlattuk-el Oldenholm, a’ te böltsességedet tanátskozásra vonni, ’s meg-valljuk illő köszönettel, hogy te minket ezen fel-tételben előre-látó tanátsoddal önként és egész készséggel gyámolítottál. Te Laertes valami esedezést említesz. Miből áll kívánságod? Szóllj ’s be látod tellyesítve; mert te semmit-sem kérhetsz Királyodtól, a’ mit örömmel ne adjon-meg. Mit kívánhatnál ollyat Laërtes, a’ mibe én gyönyörködve meg ne eggyezzek, még minek előtte előmbe terjeszted? Nem szükségesebb a’ fő a’ szívnek, sem a’ szájnak a’ kéz szolgálatja, mint a’ te Atyád a’ Dániai Thronusnak. Miből áll kivánságod Laërtes?

Laërtes. Felséges Uram! a’ te engedelmedtől függ, hogy Frantzia Országba vissza-térhessek. Önként jöttem ugyan ide, hogy koronáztatásod’ innepén hűségemet bizonyíttsam; de minek utánna végbe vittem kötelességemet, meg-vallom, minden gondolatom, minden kivánságom Frantzia Ország felé fordúl, ’s Felségednek Királyi engedelméért esedezem.

A’ Király. Van engedelmed rá az Atyádtól? – Mit mond erre Oldenholm?

Oldenholm. Felséges Uram, meg nem szűnő esdeklései által ki-tsikarta engedelmemet; kérlek én is, engedd-meg, hadd térjen-vissza.

A’ Király. Indulj szerentsés órában, Laërtes, ’s fordítsd távol-létedet tetszésedre, ’s ditséretes tzélodra. (Laërtes meg-hajtja magát, bútsút veszen, ’s el-megyen) Hát te Hamlet Ötsém, édes Fiam!

Hamlet. (magában) Több mint Ötséd, ’s kevesebb mint Fiad!

A’ Király. Honnan van az, hogy feletted mindég borúlatok vannak?

Hamlet. Nem Felséges Uram! sőt inkább mindég égető verőfényen állok.

A’ Királyné. Kedves Hamlet, tedd-le valaha ezt az éjjeli színt, ’s mutass víg kedvet, mint eggy örvendező Dánnak illik. Ne járj mindég főldre szegzett fővel, mintha el-felejthetetlen emlékezetű Atyádat a’ porban keresnéd. Tudod, hogy a’ halál mindnyájunkkal köz.

Hamlet. Az Felséges Asszonyom, az! – Köz mindnyájunkkal!

A’ Királyné. Ha az, Fiam! miért látszik ez előtted ollyan különösnek?

Hamlet. Látszik? – nem, ez nékem nem látszik különösnek, ez valóban az! Nem maga az, ez a’ fekete öltözet édes Anyám, nem az Udvari gyásznak szokásba vett setét színe, nem az erőltetett sóhajtozás szélből álló sussanása, nem szemeim meg-szakadni nem-tudó folyamatja, nem ez a’ bánatos ábrázat, sem valami más egyéb kűlső jele a’ szomorkodásnak az, a’ mi szívem’ igaz kesergését festi. Ez mind ollyan dolog, a’ mi látszhatik, mert ezeket erőlködve belső bánat nélkűl is lehet színlelni: de az, a’ mit én igazán érzek, felyűl-múl minden erőlködhetést; az a’ többi tsak borítékja, tsak piperéje a’ kesergésnek.

A’ Király. Az Hamlet, hogy te meg-hóltt Atyád után ennyire keseregsz, ditséretes jele jó szívednek; de jusson eszedbe, hogy az Atyádnak is meg-hólt valaha az Atyja, és annak is az övé. Az életben maradottnak kötelessége az, hogy az Atyja halálán mértékkel és ideig keseregjen; de vég nélkűl bánkódni vétkes makattság, Asszonyi el-tsüggedés, ’s mennyei végezések ellen való zugolódás; jele egy békételenkedő szívnek, eggy nyughatatlan gyáva Léleknek. Kérlek tehát, vesd ezt a’ haszontalan bánatot sírjába, ’s nézz úgy engemet mint Atyádat; mert akarom hogy tudja a’ világ, hogy te leg-közelebb állassz uralkodó székünkhöz, és hogy a’ szeretet, a’ mellyel a’ leg-jobb Atya viseltethetik gyermeke eránt, nem lehet nagyobb, mint az, a’ mellyel én erántad vagyok. Hogy te a’ Wittembergi Oskolába vissza-térj, az egyenesen ellenkezik akaratunkkal; kérlek tehát, tégy-le erről a’ szándékról, maradj ezek előtt a’ tégedet szerető szemek előtt, mint első Udvarim, Ötsém, Fiam!

A’ Királyné. Ne hagyd az Anyádat előtted haszontalan kérni, Hamlet! kérlek maradj itt.

Hamlet. Engedek parantsolatodnak Anyám egész erőlködéssel.

A’ Király. Légy annyi az egéssz Dániában mint én. – Jer Királyné, ez az engedelmeskedő válasza Hamletnek ollyan kedves előttem, hogy ennek a’ napnak örömnek innepévé kell válni. – Jertek! –

(El mennek.)

KILENTZEDIK KI-JÖVETEL.

Hamlet

magában. Ó hogy ez a’ kemény – igen is kemény hús el-lágyúlhatna, el-olvadhatna, ’s könnyekké tsepeghetne! vagy maga az Irgalmazó ne szegzette vólna öldöklő mennykövét az önnön gyilkosság ellen! – Isten! Isten! millyen haszontalan, hijába való, únalmas, ízetlen minden öröme ennek az életnek! Mint undorodom előle! Gyomlálatlan kert ez, hol minden mag fel-vonakodik, ’s dudvát, kórót terem. Hogy ennyire kelle jutni? Tsak két hólnapja, hogy oda van! Nem, még annyi sints, még két hólnapja. – Eggy ollyan jó Király – ehhez az újhoz képest mint Apolló eggy Szatyrushoz – a’ ki az Anyámat annyira szerette, hogy még a’ tsipő szellőtskének sem vólt szabad rá fújni. – Mennyei Hatalmasságok! miért hord mindent elimbe igen-is-hív emlékezetem, – ’s mint függött rajta az Anyám, mintha szerelme tartotta vólna benne a’ lelket! – ’s még is eggy hólnap alatt . . . . ki kell vernem fejemből, nem gondolkozom, nem gondolkozhatom rólla. – – – Állhatatlanság, a’ te neved Asszony! Eggy rövid hólnap! Mint – – ő – ő, ő! az Anyám! – (Egek, eggy oktalan állat is tovább kesergett vólna) az Atyám’ Testvéréhez mégyen – – az Atyám Testvéréhez! Eggy hólnap múlva, még minekelőtte az a’ tzipők meg-kopott, a’ melly temetésekor vólt lábain! minekelőtte még képmutató könnyeinek sósságától el-ázott szemei meg-szüntek vesztetni verességeket! – Illyen sietve szaladt vért-motskoló nyoszolyájába! – – Nem! ebből nem lesz soha jó, nem lehet jó. De – hasadj-meg nyomorúltt szív, mert hallgatnom kell.

TIZEDIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, GUSZTÁV, BERNFIELD, ELLLRICH.

Gusztáv.

Idvezz légy, Hertzeg!

Hamlet. Örűlök rajta, hogy kedves állapotban láthatlak. – Te Gusztáv vagy, ha jól emlékezem?

Gusztáv. Én Gusztáv vagyok, kegyelmes Hertzeg! örökös hív szolgád.

Hamlet. Édes jó barátom! ez a’ név jelenti-ki azt a’ szövettséget, a’ mellyben véled állani fogok – – ’s mi hoz téged ide Wittenbergről, Gusztáv? – Ez úgy é Bernfield?

Bernfield. A’ vagyok, kegyelmes Uram!

Hamlet. Örűlök rajta hogy láthatlak. – De igazán, Gusztáv, mi hoz téged ide Wittenbergről?

Gusztáv. A’ kószálás, Oskola-kerűlés, kegyelmes Hertzeg!

Hamlet. Azt nem akarnám ellenségetek’ szájából hallani; de ti se kénszeríttsétek fülemet tanújává lenni eggy illyen vádotoknak. Én esmerlek benneteket, nem hibátok néktek a’ korhelység. Mit kerestek igazán Helsingörben?

Gusztáv. Kegyelmes Hertzeg, mi az Atyád’ temetésére jöttünk ide.

Hamlet. Kérlek, Pajtás! ne tsúfolódj; inkább hiszem az Anyám lakadalmára.

Gusztáv. Igazán szóllván, Hertzeg, nem soká haladt a’ temetés után.

Hamlet. A’ mind a’ takarékosság miatt esett, édes Gusztávom – hogy a’ torról el-maradtt petsenyét a’ lakadalom napján hidegen fel-adhassák. O Gusztáv! inkább kivántam vólna a’ leg-mérgesebb ellenségemmel az égben öszve-akadni, mint ezt a’ napot el-érni. Az atyám – úgy tetszik mintha látnám magam előtt. –

Gusztáv. (hírtelen) Hol, Hertzeg?

Hamlet. A’ Lelkem szemeivel, Gusztáv!

Gusztáv. Egyszer láttam, személlyes fejedelem vólt.

Hamlet. Mondd inkább: Férjfi vólt, minden tekintetben férjfi, nem látok én soha hozzá hasonlót.

Gusztáv.

Gustáv

Kegyelmes Hertzeg, nékem úgy tetszik, mintha őtet az el-múlt éjjel láttam vólna.

Hamlet. Láttad? – Kit láttál?

Gusztáv. A’ Királyt, az Atyádat!

Hamlet. A’ Királyt, az Atyámat?

Gusztáv. Mérsékeld addig tsudálkozásodat, ’s figyelmezz beszédemre, míg e’ két hiteles Tanúnak jelenlétében az egész történetet el-beszéllem.

Hamlet. Az Istenre kérlek, beszélld-elő.

Gusztáv. Két éjszaka egymás után ez a’ két Hadnagy, Bernfield és Ellrich, az éjjeli strázsán így járt. Eggy kép, a’ melly fejétől fogva talpig, izről izre, egészen ollyan vólt mint az Atyád, fegyveresen meg-jelen előttök, ’s mellettek bátor lassú lépésekkel el-megyen. Háromszor ment-el bámúló szemek előtt, ’s kezében vólt Királyi páltzájja; ők a’ nagy el-réműlés miatt meg-nem mozodúlva állottak, ’s nem merték meg-szóllítani. El-beszéllték ezt előttem, ’s rá vettek, hogy az el-múltt éjszaka menjek együtt vélek strázsára, ’s ott, akkor tájban a’ mint ők, ugyan azt láttam a’ mit előttem beszéllettek. Rá esmertem az Atyádra; ez a’ két kéz nem hasonlóbb egymáshoz.

Hamlet. ’S hol esett az?

Gusztáv. A’ grádits allján a’ bástya felé.

Hamlet. Nem szóllottatok hozzá?

Gusztáv. Én szóllottam, kegyelmes Hertzeg, de nem felelt; tsak egyszer tetszett úgy, mintha fejével intett ’s szóllani akart vólna, de abban a’ szempillantásban reszketve tünt-el előlünk.

Hamlet. Ez tusdálatos történet!

Gusztáv. Ollyan tökélletes igazság, mint az, hogy előtted állok! ’s mi kötelességnek esmertük azt néked tudtodra adni.

Hamlet. Barátim kéntelen vagyok meg-vallani, hogy nem tudom mit gondoljak felőle. (Bernfieldhez és Ellrichhez fordúl) Ti vóltatok az éjjel strázsán?

Bernfield és Ellrich. Igen-is, Hertzeg!

Hamlet. Fegyverben vólt, azt mondjátok?

Bernfield és Ellrich. Fegyverben, kegyelmes Uram! fejétől fogva talpig.

Hamlet. Úgy hát nem láthattátok ábrázatját?

Gusztáv. Láttuk, kegyelmes Hertzeg! mert a’ sisak eleje fel vólt vonva.

Hamlet. Tsendes vólt é?

Gusztáv. Inkább szomorkodást mutatott, mint haragot.

Hamlet. ’S nézett é szemetekbe?

Gusztáv. Igen merően.

Hamlet. Bár véletek lettem vólna.

Gusztáv. Te színt úgy rettegtél vólna előtte, mint mi.

Hamlet. Azt gondolom. Sokáig múlatott?

Gusztáv. A’ meddig nem-szaporázva minteggy százat olvashatni.

Hamlet. Én véletek megyek az éjjel strázsára; talám megint elő-jön.

Gusztáv. Abban mernék fogadni, hogy el-nem marad.

Hamlet. Ha az Atyám tiszteltt képét viseli, úgy szóllani fogok vele, ha bár nyitva látom is magam előtt a’ pokol torkát. Kérlek, ha különben eddig valakinek el-nem beszélltétek, tartsátok ezt közöttünk titokban, akár mi történik ma éjjel rajtunk. De fogadjatok szót ’s hallgassatok. Én nem leszek háládatlan baráttságtokért. Viseljétek bátran magatokat. Tizeneggy óra után nálatok leszek.

Bernfield és Ellrich. Leg-hívebb, leg-alázatosabb szolgáid, kegyelmes Herzteg. (el-mennek.)

Hamlet. Barátim, mint én a’ tiétek! – Isten hozzátok.

XI-dik KI-JÖVETEL.

Hamlet

maga. Az én Atyám képe fegyveresen? – Ez alatt valami fekszik. Én titkos gonosz-tételt gyanítok. Bár tsak estveledne hamar! Addig légy tsendesen lelkem! A’ gyalázatos tselekedeteknek napfényre kell jönni, ha az egész főld rejtené is el.

MÁSODIK FEL-VONÁS.

ELSŐ KI-JÖVETEL.
(Eggy szoba az Oldenholm házában.)
LAERTES, OPHELIA.

Laërtes.

Isten veled, édes Húgom! ’s ha a’ szelek kedveznek útamnak, kérlek ne aludd-el emlékezetemet; ’s tudósíts gyakrabban mint eddig.

Ophelia. Kételkedhetsz é a’ felől?

Laërtes. A’ mi Hamletet és játékos szerelmeskedésit illeti, én azokat el-hevűlésnek ’s szökevény gerjedelemnek tartom; eggy tavaszi jókor nyíltt violának, a’ melly hamar jött-ki, de hamar is van oda; kedves illatú, de állhatatlan; tsak pertzentésekig tart kellemetessége, nem tovább. –

Ophelia. Nem tovább?

Laërtes. Nem, édes Húgom! Mi ifjúságunkban nem tsak magosságunkra ’s erőnkre nézve nevekedtünk; a’ Lélek is nő a’ testtel, ’s belső munkái ’s tehettségei a’ test’ káplonájával terjednek nagyobbra. Meg-lehet, hogy ő most téged igazán ’s eggy még meg nem romlott szív hevével szeret: de meg kell gondolnod, hogy mihelyt ő a’ maga születési nagyságára fogja vetni szemeit, heve nem lesz többé hatalmában. Ő maga is születésétől függ: ő nem választhat úgy mint a’ köz emberek. Az Ország’ bóldogsága az ő választásán nyuszik, ’s ezért az ő választásának magát azon test szavához kell alkalmaztatni, a’ mellyenek ő feje. Ha tehát azt mondja, hogy téged szeret: a’ te okosságodhoz illik néki tsak annyiban adni hitelt, a’ mennyiben születéséhez ’s jövendőbeli méltóságához képest néked ígéretet tehet; az az, tsak annyira, a’ mennyire néki a’ Király engedelmet ád. Fontold-meg tehát mennyit veszthet a’ te betsületed, ha tsalogató énekét könnyen hívő fülekkel hallgatod: vagy szívedet veszted-el, vagy indúlatos hevének fogod utoljára ártatlanságodat fel-áldozni. Őrizkedj ettől, Ophélia, őrizkedj édes Húgom, mondj-le eggy még ártatlan, de veszedelmessé lehető indúlatról, ’s ne botsátkozz a’ hízelkedő kívánságok ragadó folyamatjára. A’ leg-kedvezőbb Leány is eléggé vesztegető, ha szűz szépségeit a’ Hóldnak fel-fedezi; még az ártatlanság sem mentt a’ rágalmazás martzongásai elől; ’S igen is gyakran rágja-meg a’ titkos féreg a’ tavasz magzatjait, minekelőtte még bimbókra fakadtak, ’s soha sem lehet a’ pusztító ragyától inkább tartani, mint az ifjúság harmatozó reggelein. Vígyázz tehát magadra, az őrizkedés a’ leg-erősebb bátorságot szerzi; az ijfúságnak veszedelmes ellensége van magában, ha kivűlről nintsen is.

Ophelia. Én ezeket az intéseket őr-állóivá tészem szívemnek. De édes Bátyám ne tégy úgy mint némelly Prédikátorok, a’ kik hallgatóiknak meredek ’s tövisses útakat mutatnak az ég felé, magok pedig, el-felejtkezvén letzkéjekről, a’ gyönyörűség tavaszi ösvényein esztelen feslettségben bolyonganak.

MÁSODIK KI-JÖVETEL.
OLDENHOLM és AZ ELŐBBIEK.

Laërtes.

Soká múlatok nálad. – de imhol jön az Atyám! Annál jobb, kétszer veszem atyai áldását.

Oldenholm. Még itt vagy, Laërtes? Hajóra, fiam! a’ szél már dagasztja vitorláidat, ’s az embereid várakoznak utánnad. Imé (fejére tészi kezeit) atyai áldásom! ezt a’ kevés tanítást pedig, a’ mellyet áldásom mellé tészek, írd emlékezetedbe: – – Ne adj gondolataidnak nyelvet, se meg-nem fontoltt szándékidnak tellyesedést. Légy nyájas minden eránt; de senkivel se ereszkedj mélj esmerettségbe. Barátidat, kiknek választását a’ tapasztalás javallja, fűzd szorosan szívedhez; de ne tedd baráttságodat minden ki-kelő tollatlan esmerettségnek árrúba. Őrizkedj az öszve-kapás alkalmatosságaitól; de ha már egyszer benne vagy, úgy vágd ki magadat abból, hogy ellenkeződ érezze, hogy másszor büntetlenül meg-nem bánt. Nyújts mindennek fület, de kevésnek szót. Öltözz ollyan drágán a’ hogy erszényed engedi; de ne keress gyermeki tsillogást, mert a’ ruha meg-esmerteti az embert. Pénzt se ne adj, se ne végy költsön, mert a’ költsönadással gyakorta mind magát, mind a’ barátját vízre-viszi az ember; a’ kőltsön-szedés pedig fel-forgatja a’ jó gazdálkodást. Mindenek felett légy egyenes-szívű magad eránt, mert az után ollyan bizonyosan az következik, mint az éjtszaka a’ nappal után, hogy mások eránt is az lészessz. – – Isten hozzád, édes fiam! áldásom tégye termékennyé ezt a’ tanítást elmédben.

Laërtes. Alázatosan veszem bútsúmat tőled, édes Atyám!

Oldenholm. Magas időd van; (²

Ánglus szóllás, azt akarja mondani, hogy indúlása nagyon el-késett.

) menj, embereid várnak.

Laërtes. Élj szerentsésen, Ophelia! emlékezz-meg arról, a’ mit mondtam.

Ophelia. Elmémbe van az zárva, ’s te kóltsát magaddal viszed-el.

Laërtes. Élj szerentsésen. (el-megyen.)

HARMADIK KI-JÖVETEL.
OLDENHOLM, OPHELIA.

Oldenholm.

Mi az, a’ mit ő néked mondott, Ophelia!

Ophelia. Eggyet ’s mást Méltóságos Uram! Hamlet felől.

Oldenholm. Jó, hogy eszembe juttatod. Nékem azt beszéllték, hogy ő bizonyos idő ólta nálad magánosan és gyakorta fordúlt-meg; és hogy te nékie szabad hozzád-járást engedtél, ’s fetsegéseinek igen-is kész füleket adtál. ha ez úgy van, a’ minthogy nékem úgy is beszéllették mint bizonyost, kéntelen vagyok néked azt mondani, hogy nem érted úgy javadat mint a Leányomhoz és a’ te betsületedhez illik. Mi van köztetek? beszélld-el igazán!

Ophelia. O nékem bizonyos idő ólta sok jeleit adta hajlandóságának.

Oldenholm. Hajlandóságának? – Hallodé Ophelia, te úgy szóllassz, mint eggy fiatal gyermek, a’ kinek az illyen veszedelmes dolgok felől semmi tapasztalása nintsen. ’S hiszel te az ő hitegetéseinek?

Ophelia. Nem tudom mit gondoljak felőlök, édes Atyám.

Oldenholm. Meg-tanítlak én rá mit tarts felőlök. Tartsd azt, hogy nem vólt eszed hogy bíztatásait folyó pénz gyanánt vetted, és hogy ha okosabban nem víseled ez-után magad, nékem benned nem igen sok örömöm lessz.

Ophelia. Ő ugyan édes Atyám engemet hevesen szeret, de úgy viselte mindég magát mint eggy betsűletes –

Oldenholm. Mint eggy bolond, mond inkább –

Ophelia. ’S szavait a’ leg-szentebb esküvésekkel erősítette.

Oldenholm. A’ tsak hurok, a’ mivel a’ madarat fogják. Tudom én millyen vesztegetve szórja a’ nyelv az esküvéseket, mikor a’ szív el van hevűlve. Édes Leányom, ne vedd te az ő hevűlését igaz tűznek; ollyan az tsak, mint a’ nyári felhő-lobogás; melly nem ád meleget, ’s éppen ollyan hirtelen alszik-el, a’ millyen hamar fel-lobbant. Ennekutánna bánj szűkebben társalkodásoddal, ’s tedd nagyobb árúvá együtt-létedet annál a’ parantsolatnál, hogy látni kívánnak. A’ mi Hamlet Hertzeget illeti, tartsd azt felőle, hogy ő még ifjú; és hogy ő benne ollyan kívánságok is támadhatnak, a’ mellyet néked tsak hallani sem illik. Rövideden, Ophelia, annál kevesebbé hídj az ő esküvéseinek, mennél szentebbeknek látszanak; idegen színt vesznek azok magokra, mint az Égnek tett fogadások, a’ mellyek, hogy annál könnyebben tsalhassanak, a’ Vallás leplébe őltöznek. Eggy szóval, hogy világosan szólljak, nem akarom hogy tsak eggy szempillantásodat is abba a’ gyanúba hozzad, hogy azt nem tudnád jobban el-tőlteni a’ Hamlet Hertzeggel való suttogásnál. Érted? ezt én mondom; menj szobádba.

Ophelia. Szavadat fogadom édes Atyám!

(El-mennek.)

NYEGYEDIK KI-JÖVETEL.
Az őr-hellyen.
HAMLET, GUSZTAV, BERNFIELD.

Hamlet.

Úgyan élesen fú a’ szél!

Gusztáv. ’S a’ hideg is kemény.

Hamlet. Hány a’ harang? (³

Ismét Anglus szóllás. Azt tudakozza, hányat ütött az óra a’ toronyban.

)

Gusztáv. Azt tartom, mindjárt el-üti a’ tizenkettőt.

Bernfield. De már le is ütötte.

Gusztáv. Igazán? én nem hallottam; már tehát ideje hogy meg-jelenjen. (messziről víg trombita ’s dob riadás hallatszik) Mi az, kegyelmes Hertzeg?

Hamlet. A’ Király vatsorál, poharak közt tőlti az éjjelt, ’s valahányszor a’ talpast ki-üríti, a’ dob pergése ’s a’ harsogó trombita hirt ád győzedelmeskedő kortyairól.

Gusztáv. ’S szokásban van az itt?

Hamlet. Hogy a’ gutában ne vólna! de, noha én is Dán vagyok, ’s ennek követésére születtetem, még is azt tartom, hogy ezt a’ szokást nagyobb betsűlettel lehetne el-törleni, mint követni. Ezek a’ részegítő dobzódások bennünket minden szomszédaink előtt nevettségessé tesznek, ’s nemzettséges vétkűl hányattatnak pirításúl szemünkre.

ÖTÖDIK KI-JÖVETEL.
A’ LÉLEK, és AZ ELŐBBIEK.

Gusztáv.

Nézd Hertzeg! ímé, jő!

Hamlet. Angyalok! ’s ti mennyei Hatalmak! védelmezzetek minket – Akár meg-bóldogúltt, akár el-kárhozott lélek vagy; akár mennyei illatot, akár pokol-gőzt lehellesz; akár jól-tévő, akár kártékony szándék vezérel ide: de az a’ kép, a’ mellyet magadra vettél, ollyan tiszteltt kép, hogy meg-nem állhatom hogy hozzád ne szólljak, téged Hamletnek, Királyomnak, Atyámnak ne nevezzelek! O kérlek, felelj szavamra, ne hagyj ebben a’ halálos bizonytalanságban! Mond-meg, miért törték keresztül meg-szenteltt tetemeid halotti lepedőidet? Mit jelent az, hogy te lélektelen test, fegyverbe őltözve rettented az éjjelt, ’s bennünket ollyan borzasztó gondolatokkal rémítessz-el, a’ mellyek lelkünknek határán túl hatnak.

(A’ Lélek int Hamletnek hogy kövesse)

Gusztáv. Int hogy menj utánna, mintha tsak magadnak akarna valamit mondani.

Bernfield. Nézd millyen nyájasan hív: de utánna ne indúlj.

Gusztáv. (Hamletet tartóztatván) Ne, Istenért, ne!

Hamlet. Ha itt nem akar meg-szóllalni utánna megyek.

Gusztáv. Ah ne, kegyelmes Hertzeg!

Hamlet. ’S miért ne? mitől félnék? Ollyan óltsó előttem az élet, mint eggy gombostő, ’s mit tehet a’ lelkemnek, melly éppen úgy halhatatlan mint ő? – Megint int; félre – utánna mégyek.

Gusztáv. ’S mit tsinálsz osztán, kegyelmes Hertzeg, ha valami kőszirt tetejére vezet, ’s ott még rémítőbb képet vészen magára, a’ melly elmédet meg-háborítja

báborítja

’s tsábúlásodban a’ meredekségre taszit?

Hamlet. Megint int. – Mégyek utánnad!

Bernfield. Mi nem eresztünk, Hertzeg!

Hamlet. Félre előlem!

Bernfield. Az Istenért, gondold-meg mit tsinálsz; ne menj!

Hamlet. Tsillagzataim hívnak. Még mindég int, hogy menjek. Félre kezetekkel. (Ki rántja magát kezekből; haragosan) Esküszöm hogy azt a’ ki nem ereszt, késértetté tsinálom! Félre, mondom! – Tsak menj – én követlek.

(A’ Lélek és Hamlet el-mennek.)

HATODIK KI-JÖVETEL.
GUSZTÁV, BERNFIELD.

Gusztáv.

Képzelődése ennyira el-hevűlt, hogy nem tudja mit tsinál.

Bernfield. Ne hagyjuk magát; az illyen alkalmatosságokban, kötelességünk ellen vétenénk, ha engedelmeskednénk parantsolatjának.

Gusztáv. Menjünk utánna – ugyan mi lesz még ebből?

Bernfield. Valami titkos veszedelem éri a’ Hazát.

Gusztáv. Az Ég mindent jóra fog vezérleni.

Bernfield. Jer! menjünk utánna.

(Mennek.)

HETEDIK KI-JÖVETEL.
Eggy temető a’ Templom kerítésében.
HAMLET, A’ LÉLEK.

Hamlet.

Hová vezetsz még tovább? Szóllj, én tovább eggy lépést sem teszek.

A’ Lélek. Halld-meg hát a’ mit mondok.

Hamlet. Azt fogom.

A’ Lélek. Közelget az óra, a’ mellyben gyötrő kénköves lángokra kell vissza-térnem.

Hamlet. Szánom kínlódásod szegény lélek!

A’ Lélek. Ne szánj engem, hanem hallgass figyelmetesen arra, a’ mit néked mondani akarok.

Hamlet. Szóllj, én köteles vagyok hallani, a’ mit mondassz.

A’ Lélek. És bosszút állani azért, a’ mit hallassz.

Hamlet. Miért?

A’ Lélek. Én az Atyád Lelke vagyok, arra kárhoztatva hogy eggy idéig az éjtszakákon fel ’s alá bolyongjak, nappal pedig szorossan öszve-lántzolva égető lángok közt ordítsak, míg főldi életem undokságaiból ki nem tisztítatom. Ha meg vólna engedve tömlötzöm’ titkait fel-fedezni, ollyanokat beszéllhetnék előtted, a’ mellynek eggy két szavától is öszve rontsolódna lelked, ifjú véred meg-fagyna, két szemeid mint két tsillag helyjekből ki-fordúlnának, ’s sürű göndör hajaid ki bomlanának; ’s eggyenként úgy állanának-fel mint a’ töviskes-disznó szálkái. De ez a’ titka az örökkévalóságnak nem test és vér fülek elibe való. – Figyelmezz, figyelmezz, kérlek figyelmezz! Ha szíved valaha esmerte a’ fiúi szeretetet tégedet annyira szerető Atyád eránt –

Hamlet. O Egek!

A’ Lélek. Állj bosszút gyalázatos, istentelen, gonosz meg-öléséért!

Hamlet. Meg öléséért?

A’ Lélek. Minden gyilkosság istentelen: de az én meg-ölettetésem a’ leg-istentelenebb, a’ leg-undokabb, leg-iszonyúbb gyilkosság.

Hamlet. Nevezd-ki gyilkosodat, hogy ollyan sebes szárnyakkal repűljek, mint az áhítatosság’ szárnyai, vagy a’ leg-tüzesebb szerelem’ gondolatja, véres bosszúmra.

A’ Lélek. Úgy viseled magadat a’ mint óhajtom: de érzéketlenebbnek is kellene néked lenni annál az uzsorás dudvánál, a’ melly a’ Léthe partján minden ingadozás nélkűl rotthad, ha így fel nem indúlnál. Halljad hát Hamlet! Azt modták úgy é, hogy engemet, midőn a’ kertben aludtam, eggy kígyó meg-tsípett, ezzel a’ kőltött hírrel van az egész Dánia el-hitetve. De tudd-meg nemes tüzű legény! hogy az a’ kígyó, a’ ki az Atyádat fúlánkjával meg-ölte, most koronáját viseli.

Hamlet. Nem jövedölte é meg ezt szomorkodó lelkem? – A’ te Testvéred, tiszteltt Lélek?

A’ Lélek. Ő, ő; ez a’ vért-motskoló gyilkos, a’ Királyné hívségesnek-tetszett szívét költeményes elméjének ígézései ’s álnok ajándékai által el-tsábította. Ó Hamlet mitsoda változás vólt az! Én mellőlem, kinek szerelme meg-nem sértett hűségben ment kézen-fogva a’ házassági élettel, eggy ollyan alá-valóra szállani, a’ kinek tulajdonságait az enyímekhez hasonlítani

haszonlitani

sem lehetett. De lassan – úgy tetszik reggeli szellőt érzek – sietnem kell. Eggy dél-után midőn szokásom szerént a’ gyümőltsös kertben minden gyanakodó tartalék nélkűl aludtam, a’ Mostohád eggy tsésze méreggel mellém lopakodott, és azt fülembe tőltötte. Ollyan ereje vólt annak, hogy én még aludtomban, eggy testvérnek keze által, életemtől, koronámtól, feleségemtől meg-fosztva, bűneimnek közepette, meg-térés, magammal való szám-vétel, utólsó kenet, szentség, ’s bűneimből való fel-óldoztatás nélkűl meg-ölve, az ítélő szék elibe kűldettem. Irtóztatóság, iszonyúság az, a’ mit velem tselekedett! Hatehát tsak eggy tsepp vérem is mozog benned, ne szenvedd-el, ne nézd-el, hogy a’ Dánia Királyi-ágya illyen undokúl fertéztessen. De akár millyen szoros számvételre indít is Atyád meg-ölése miatt a’ bosszú-állás, még se motskold-meg lelkedet véres gondolattal Anyád ellen! hagyd őtet az Ég kezére, hagyd őtet annak a’ féregnek, melly szíve’ rejtekét marja. – Élj szerentsésen, a’ tűzi-bogár jelenti a’ közelgető reggelt, élj szerentsésen – emlékezz-meg rólam!

(El-tűnik)

NYÓLTZADIK KI-JÖVETEL.

Hamlet

magában. Mennyei Seregek! Menny! főld! ’s mi van még hátra? – Segítségemre kiáltsam é a’ poklot is? – – O ne hagyd-el magadat szívem, ’s ti inak, ne vénűljetek-meg egyszerre! tartsatok egyenesen! – – Rólad emlékezzem é? Emlékezni fogok, szegény szerentsétlen Lélek! emlékezni, valamíg az emlékezet e’ meg-bomlott golyóban (meg-üti homlokát) lakozni fog. – Rólad emlékezzem? – Emlékezni fogok! emlékezni! Le-törlöm emlékezetem’ tábláiról azokat a’ semmire való, haszontalan, bolond jegyzéseket; mind azt, a’ mit valaha olvastam; minden képeket, minden tapasztalásokat, mellyeket rájok az ifjúság és az elmélkedés firkált; letörlöm őket mind, ’s a’ te parantsolatod, öszve nem-zavarva holmi haszontalan hijába-való jegyzésekkel, maga álljon agyvelőm’ tábláján. Esküszöm’ az Egekre hogy úgy lessz. – O fertelmes Asszony! O istentelen, istentelen, átkozott, mosolygó barom-teremtés! – Hol az író táblám! nints rá szükség: de le-írom még is: Lehet mosolygani, – édesen mosolygani – ’s még is istentelen gonosz lehet belől a’ szív – leg-alább már most tudom, hogy az Dániában nem lehetetlen. (ir) – – – Igy: itt vagy átkozott Bátya! itt vagy. „Élj szerentsésen! Élj szerentsésen! emlékezz rólam!” Meg esküdtem rá, ’s meg-állom szavamat!

KILENTZEDIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, GUSZTAV, BERNFIELD.

Gusztáv.

Kegyelmes Hertzeg! kegyelmes Hertzeg!

Bernfield. Hertzeg! Hamlet!

Gusztáv. Hát mint vagy, kegyelmes Hertzeg! mit beszélle ollyan soká?

Hamlet. Hihetetlen dolgokat!

Gusztáv. Beszélld-el, kérlek, kegyelmes Hertzeg!

Hamlet. Nem, mert tovább adnátok.

Gusztáv. Én bizony nem! esküszöm az Égre!

Bernfield. Én sem bizony, kegyelmes Hertzeg!

Hamlet. Mondjátok-meg hát gondolhatná é azt – De tudtok é hallgatni?

Gusztáv. és Bernfield. Úgy segéljen az Ég bennünket!

Hamlet. Nints az egész Dániában eggy gaz ember is, a’ kinek szíve kész ne légyen a’ leg-nagyobb alatsonyság el-követésére.

Gusztáv. Arra hogy azt tudjuk, kegyelmes uram, nem szükség hogy eggy Lélek a’ koporsóból fel-keljen, ’s éjtszakákon fel ’s alá járjon.

Hamlet. Az igaz; tökélletesen igaz a’ mit mondatok, ’s ugyan azért tanátsosnak tartom, hogy minden hímezés hámozás nélkül kezet fogjunk, ’s egymástól el-váljunk, ti dolgotokhoz, én imádkozni.

Gusztáv. Kegyelmes Uram, e’ mind érthetetlen bomlott beszéd.

Hamlet. Sajnállom hogy szavam benneteket meg-bántott, igazán sajnállom, igen nagyon igazán sajnállom.

Gusztáv. Nints itt meg-bántásról szó, kegyelmes Hertzeg!

Hamlet. Itt meg-bántásról van a’ szó, igen igen nagy meg-bántásról, hidjétek! A’ mi ezt a’ Késértetet illeti, hogy ez betsűletes Lélek, azt mondhatom. De kívánságtokat, azt tudni mi esett köztünk, fojtsátok, a’ mint fojthatjátok. Most pedig Barátim, ha barátim vagytok, engedjetek nékem eggy eggyetlen-eggy kérést.

Gusztáv. Miből áll az, kegyelemes uram?

Hamlet. Ne beszélljétek-el senkinek hogy az éjjel mit láttatok.

Gusztáv és Bernfield. Fogadjuk, hogy eggy szótskát sem mondunk.

Hamlet. Fogadástok nem elég; esküdjetek-meg rá.

Gusztáv. Betsűletemre mondom, senkinek sem beszéllem-el.

Bernfield. Én is betsűletemre mondom, hogy én sem beszéllem-el.

Hamlet. Esküdjetek meg a’ kardomon.

Bernfield. Hiszen már meg-esküdtünk, kegyelmes Hertzeg!

Hamlet. Az én kardomon esküdjetek!

A’ Lélek. Esküdjetek!

Hamlet. Ha, ha! fitzkó te kiáltod azt? – Itt vagy még? – Jertek, jertek, halljátok mit mond az a’ gyerek innen alólról? Esküdjetek!

Gusztáv. Mit esküdjünk hát, kegyelmes Hertzeg!

Hamlet. Hogy a’ felől, a’ mit láttatok, soha sem fogtok szóllani. Esküdjetek a’ kardomon.

A’ Lélek. Esküdjetek!

Hamlet. Megint itt is? Keressünk hát más helyt! – Jertek ide, urak, tegyétek kardomra újjotokat, ’s esküdjetek-meg, hogy senkinek sem fogjátok mondani mit láttatok. Esküdjetek a’ kardomon.

A’ Lélek. Esküdjetek a’ kardján!

Hamlet. Jól mondod vén ürge! ollyan hamar tudod é a’ földbe bé-fúrni magad? E’ vólna jó sántzot ásni! – menjünk tovább eggy keveset.

Gusztáv. Egek! ez rettenetes történet!

Hamlet. Édes Gusztávom! Nem maga ez az, a’ mit ti meg-magyarázni nem tudtok. Sok van mennyen földön ollyan, a’ miről a’ mi Philosophusaink még tsak álmodni sem tudnak. De jertek, esküdjetek nékem, hogy soha, akár millyen szokatlanúl és esztelenűl viselem is magamat – minthogy meg-lehet hogy az idő azt fogja kivánni hogy magamat úgy viseljem, ti sem eggy illyen váll-vonítással, sem illyen fej-mozgással, sem valamelly titkolózó törtetett beszéddel, mint, – jó, jó! tudunk mi a’ mit tudunk! – ha mi szóllani akarnánk! – ki tudja, ha nem é? – vagy más ehhez hasonló kéttséges mondással nem valljátok-meg, hogy többet tudtok felőlem annál, a’ mit mások tudnak: ezt esküdjétek nékem, úgy légyen az Ég’ könyörűlő irgalma rajtatok útolsó órátokban. Esküdjetek.

A’ Lélek. Esküdjetek!

Gusztáv és Bernfield. Esküsznek. (Három újjokat kardjára tészik ’s esküsznek)

Hamlet. Menj nyugtodra, szerentsétlen Lélek! Most már úgy bízom magamat rátok, mint barátnak barátra bízakodni illik: ’s a’ mit eggy illyen szegény emberke tehet, mint a’ millyen a’ ti Hamletetek, mind-azzal erántatok való szeretetének ’s baráttságának jelét adni el-nem múlatja. Menjünk; de szátokra újjotokat! Az idő ki-fordúlt sarkából. Szeretsétlen eset, hogy nékem kelle’ helyre-hozására születtetnem!

HARMADIK FEL-VONÁS.

ELSŐ KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, GÜLDENSTERN,
és A’ KIRÁLYI UDVARNOKOK.

A’ Király.

Hozott légyen a’ jó Szerentse, Güldenstern! Azon kívűl hogy nagyon óhajtottalak látni, a’ szolgálatotokkal való élés’ szüksége siettetett elő-hívattatástokra. Úgy tartom, már hallottatok valamit a’ Hamlet el-változása felől, nem nevezhetem azt egyébnek, mert sem belső, sem külsőképpen nem az ő többé, a’ ki ennekelőtte vólt. Én még tsak meg sem tudom álmodni mi lehet az, a’ mi illyen hasonlatlanná tette magához Atyjának halálán kívűl. Kérlek titeket, hogy mivel gyermekségtek ólta véle eggyütt nevekedtetek, ’s korotoknak egyenlősége őtet titkainak elő-beszéllésére kisztetheti erántatok, múlassatok kevés ideig Udvarunknál; ’s légyetek mindég körűlte; vonjátok múlattságra, ’s igyekezzetek rajta, hogy alkalmatosságot nyerjetek ki-venni belőle rendkívűl való aggódásának előttünk esmeretlen okát, hogy láthassuk ha nem ollyan é az a’ minek mi valami módon elejét vehetnénk.

A’ Királyné. Ő felőletek sokat beszélt, ’s én bizonyosan tudom, hogy senkihez sem bízik annyit, mint hozzátok. Ha nálunk annyi ideig múlattok, a’ mennyi tzélunknak ’s feltételünknek bé-tellyesedésére szükséges, úgy hidjétek-el, hogy itt-léteteknek ollyan jutalmát fogjátok látni, a’ millyet eggy Királynak tett kedves szolgálatért várni lehet.

Güldenstern. Felségteknek mind két részről olly határozatlan hatalma vagyon felettem, hogy a’ hol kérni méltóztatnak, parantsolniok lehet.

A’ Királyné. Köszönöm, jó Güldenstern! ’s kérlek menjetek minden haladék nélkűl ’s látogassátok-meg esmeretlenné váltt fiamat.

Güldenstern. Engedje az Ég hogy jelenlétem ’s igyekezetem néki kedves és használatos légyen.

(El-megyen)

MÁSODIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, OLDENHOLM.

A’ Király. Mi újságot hozol, Oldenholm? Te mindég jó újságok Atyja vagy.

Oldenholm. Az vagyok! Hidd-el Felséges Uram! hogy úgy tartom szemem előtt kötelességemet, mint a’ Lelkem idvességét; mind a’ kettőt az én Istenem és az én kegyelmező Királyom hűségére; ’s azt állítom (hanemha egész életemet haszontalan fordítottam vólna az Országlásbeli jövendőlések ki-fejtegetéseire) azt állítom mondom, hogy a’ Hamlet meg-tébolyodásának igaz okát ki találtam.

A’ Király. Az igaz okát?

A’ Királyné. Tartok töle hogy az nem egyéb hanem Atyjának halála ’s a’ mi hirtelen öszve-kelésünk.

Oldenholm. Imé Felséges Uram – eggy levél, mellyet a’ Leányom tartozó kötelessége ’s engedelmessége szerint nékem hozott. (Fel-bontja a’ levelet ’s olvassa.) „Az én lelkem mennyei bálványjának, a’ gyönyörűséges Opheliának.”

A’ Királyné. Hamlet írja azt néki?

Oldenholm. Igen is Felséges Asszonyom.

„Hogy a’ Nap világítt ’s éget,

Ha tetszik, tagadhatod:

De, hogy engemet szépséged

A’ Nap-hévnél inkább éget,

Kedves, tapasztalhatod.”

(Tovább olvas.) „Édes Ophéliám! haragszom erre a’ versre; én nem tudom sóhajtásaimat az újjaimon számítani: de hogy tégedet úgy szeretlek, a’ millyen szeretetre méltó vagy, azt hidd-el. Élj szerentsésen.”

A’ Királyné. ’S hogy fogadta-el Ophelia az ő szerelmét?

Oldenholm. Felséges Asszonyom! mit tartassz te én-felőlem.

A’ Királyné. Hogy betsűletes derék ember vagy.

Oldenholm. Az kívánok a’ probában is maradni. Meg-sejdítettem ezt a’ szerelmet, ’s így szóllottam a’ Leányomhoz: Hamlet Hertzeg Hertzeg, és így fellyebb való mint-sem néked hozzája reménységed lehetne; ezen szempillantás ólta tehát kerűlnöd kell a’ véle lételt, ’s sem leveleit, sem ajándékit nem szabad el-venned. Ophélia szavamat fogadta; de lásd mi leve gyümőltse intésemnek: a’ szegény Hamlet elméje meg-bomlott.

A’ Király. (a’ Királynéhoz) Ez é igazán az oka?

A’ Királyné. Az nem lehetetlen.

A’ Király. De hogy lehetne még bizonyosabbá lenni?

Oldenholm. Tudod Felséges Asszonyom, hogy ő néha négy óráig is el-jár itt fel ’s alá.

A’ Királyné. Az úgy van.

Oldenholm. Egyszer illyenkor ide kűldöm a’ Leányomat; mi mindnyájan búvjunk eggy kárpit megé, ’s onnan nézzük mi lessz a’ dologból. Ha ő Opheliába nem szerelmes, és ha nem a’ miatt vesztette-el eszét, úgy itt hagyom hívatalomat, paraszt köntösbe őltözöm, ’s magam mivelem földeimet. (Hamlet eggy könyvet olvasván közelget)

A’ Királyné. Imhol jő szegény olvasva, – millyen szomorkodó ábrázattal jön felénk!

Oldenholm. (A’ Királyhoz és Királynéhoz) Kérlek hagyjatok magamban, én meg-szóllítom.

(A’ Király és Királyné el-mennek)

HARMADIK KI-JÖVETEL.
OLDENHOLM, HAMLET.

Oldenholm.

Hogy van az én kegyelmes Hertzegem?

Hamlet. Egésségben, hálá Istennek!

Oldenholm. Esmersz engemet, kegyelmes Uram?

Hamlet. Igen jól; te eggy hal-áros vagy.

Oldenholm. Nem vagyok kegyelmes Uram!

Hamlet. Úgy hát ohajtanám, hogy betűletes ember vólnál!

Oldenholm. Betsűletes ember, kegyelmes Hertzeg?

Hamlet. Igen, Uram! mert betsűletes embernek lenni a’ szerint a’ mint mai nap’ a’ világ forog, annyi, mint tíz ezer ember közzűl ki lenni zárva.

Oldenholm. Az ugyan igaz, kegyelmes Hertzeg!

Hamlet. Van Leányod?

Oldenholm. Van kegyelmes Uram!

Hamlet. Ne botsásd a’ napra! – A’ szív érzése

erzése

mennyei áldás, de a’ te Leányodnak nem vólna az.

Oldenholm. Mit akarsz azzal mondani? – (magában) Mindég tsak a’ Leányom a’ fejében. – Mit olvasol, kegyelmes Hertzeg?

Hamlet. Szót! szót! szót!

Oldenholm. Azt értem, mi az értelme annak, a’ mit olvasol?

Hamlet. A’ leg-szemtelenebb rágalmazás, Uram; mert ez a’ tsúfolózó fattyú azt mondja hogy az öreg embernek fejér szakálla és rántzos képe van, szeme fa-tsipát tsepeg, a’ lába erőtelen, ’s az elméje gyengés; a’ mellyet én ugyan szóról szóra hiszek és vallok: de még is az illendőség ellen valónak itélem, hogy ezt illyen világosan ide írta, ’s te is, Uram, szint ollyan öreggé lennél mint én vagyok, ha rák módjára vissza felé is tudnál menni.

Oldenholm. (magában) Ha ez őrűlés is a’ mint hogy nem is egyéb, még is titkos igazság ’s mélj érzés vagyon benne. – Nem vólna kedved eggy kevéssé ki-menni, kegyelmes Hertzeg?

Hamlet. Hová ki? – a’ világból ki?

Oldenholm. Már az ugyan igazi ki-menés vólna. (magában) Millyen nyomosok gyakorta feleletei! Itt hagyom őt, ’s mindjárt rendelést tészek, hogy a’ Leányom jöjjön-elő hozzá. (Hamlethez) Kegyelmes Hertzeg, én alázatos bútsút veszek tőled.

Hamlet. Ki-vévén életemet, semmit-sem vehetsz tőlem, a’ mit kevesebbé sajnáljak.

Oldenholm. Élj szerentsésen, kegyelmes Uram!

Hamlet. (magában) Menj alkalmatlann öreg bolond!

NEGYEDIK KI-JÖVETEL.
GÜLDENSTERN, AZ ELŐBBIEK.

Oldenholm. Te bizonyosan Hamlet Hertzeget keresed? Imé itt van.

(El-megyen)

Güldenstern. Isten tartson-meg, kegyelmes Uram, kedves Hertzeg!

Hamlet. Ah, édes régi Barátom! mint vagy? mint van állapotod, édes derék Pajtásom?

Güldenstern. Mint az illyen közönséges föld terméseknek szokott. Én éppen nem vagyok a’ Fortuna Asszony’ süvege gombján.

Hamlet. De a’ tzipők-talpa alatt sem vagy?

Güldenstern. Ott sem vagyok, kegyelmes Uram!

Hamlet. Tehát övéhez vagy akasztva – jó! – de mi újságot hozol?

Güldenstern. Semmit egyebet, kegyelmes Uram, hanem hogy az emberek eggytől

eggyről

eggyig betsűletes emberekké lettek.

Hamlet. Úgy orrunk előtt az utólsó-ítélet, vagy nem igaz az ujság. – Engedj nékem eggy baráttságos kérdést. Mit vétettél te a’ Fortuna Isten-Asszonysága ellen, Barátom, hogy tégedet ebbe a’ tömlötzbe vetett?

Güldenstern. Ebbe a’ tömlötzbe, kegyelmes Uram?

Hamlet. Dánia tömlötz.

Güldenstern. Ugy az egész világ az.

Hamlet. Eggy szépen ki-vakoltt tömlötz! a’ mellyben sok bástya, börtön, ’s zár-lyukak vannak, mellyek között Dánia eggy a’ leg kinzóbbak közzűl.

Güldenstern. Én nem úgy ítéllek, kegyelmes Hertzeg!

Hamlet. Nem? nem is néked az ő. Nints semmi ollyan jó, vagy ollyan rossz, hogy a’ mi állításunk által ollyanná ne tétettessen. Nékem, jó Güldenstern, Dánia tömlötz.

Güldenstern. Ha tömlötz, úgy tsak a’ te büszkeséged tsinálja azt azzá: kitsíny és szoross a’ te nagyra-vágyásodnak.

Hamlet. O tudja az Isten, hogy én örömest záratnám-bé magamat eggy dió-hajba, ’s azt képzelném, hogy eggy véghetetlen Térség Királya vagyok; tsak ollyan háborgató álmaim ne vólnának.

Güldenstern. A’ melly háborgató álmod valóban nem egyéb büszkeségnél: mert mitsoda az egész világ eggy nagyra-vágyó előtt? eggy álom-árnyék.

Hamlet. Az álom már maga is tsak árnyék.

Güldenstern. Igen is; és én a’ nagyra vágyást ollyan semminek állítom, hogy tsak árnyék’ árnyékának érdemel nevezetetni.

Hamlet. Az illyen forma gondolkozás szerint a’ mi kóldusaink valódi testek, ’s fejedelmeink ’s negédes bajnokaink tsak a’ kóldusok’ árnyékai. – Nem jössz az Udvarhoz? – mert igazán szóllván az okoskodás nem az én dolgom.

Güldenstern. Én parantsolatodra vagyok.

Hamlet. Hallgass az illyen Complimentekkel. Én téged nem örömest számlálnálak tselédeim közzé! mert ha úgy kell szóllanom mint betsűletes embernek illik, nékem veszedelmes szolgáim vannak. De szóllj baráttságos egyenességgel, mit keresel te Helsingörben.

Güldenstern. En ide egyedűl látogatásod kedvéért jöttem.

Hamlet. Én ollyan kóldus vagyok, hogy még köszönetem sints; de köszönöm még is, ’s mondhatom Barátom, hogy az én köszönetem drága eggy fillerért. Nem hivattattál é inkább? magad’ gondolatja vólt é az, hogy ide jöjj? Jer mondj igazat – jer, jer hát, felelj kérdésemre!

Güldenstern. Mit mondjak kegyelmes Hertzeg?

Hamlet. Nékem mind eggy akár mit mondassz, tsak kérdésemre légyen. Tégedet hivattak; én a’ te szemeidben titkos vallást látok, mellyet természeti egyenességed nem tud eléggé el-titkolni. Már tudom hogy a’ jó Király és Királyné hívatott.

Güldenstern. Mi végre, kegyelmes Hertzeg?

Hamlet. Hogy te titkaimat belőlem kivedd; de engedd hadd kénszerítselek téged pajtási kötelességünkre, időnk’ egyenlőségére ’s félbe nem szakasztott szeretetünk’ köteleire, ’s mind arra, a’ mit eggy ékesebben szólló elidbe terjeszthetne, ’s valld-meg, nem hívattak é tégedet?

Güldenstern. Hívattak igen is, kegyelmes Uram!

Hamlet. Én meg-mondom néked, mi végre; így nem fogod magadat árúlással vádolhatni, ’s a’ Királynak ’s a’ Királynénak ígértt hűséged eggy tollnyival sem lessz könnyebb erántok. Én bizonyos idő ólta, – miért, miért nem? nem tudom, – minden vídámságomat el-vesztettem, ’s szomorkodásom annyira ragadott, hogy ezt a’ gyönyörködtető világot meg-büszhödtt gőz-párázatnak nézem. Millyen remek az ember! millyen nemes értelmére

értelméré

nézve! millyen meg-mérhetetlen tehettségeiben! képére ’s mozgó erejére nézve millyen tökélletes és tsudálatra méltó! munkáiban millyen hasonló az Angyalhoz! gondolkozásában mint hasonlít az Istenhez! a’ leg-főbb ékessége a’ Teremtésnek! a’ leg-tökélletesebb minden látható valóságok közt, ’s még is mitsoda az én szemeimben ez a’ quintessentziája a’ pornak ? Az ember nékem nem tetszik (Güldenstern mosolyog) ’s az Asszony szint’ úgy nem; noha te mosolygásoddal beszédemet érteni láttatol.

Güldenstern. Kegyelmes Hertzeg! eggy gondolatom sem vólt ezen.

Hamlet. Miért nevettél hát midőn azt mondtam hogy az ember nékem nem tetszik?

Güldenstern. Azért nevettem, mert eszembe jutott, hogy, így lévén nálad a’ dolog, igen sovány tartást kapnak a’ Comoediások. A’ mint ide jöttem, öszve-akadtam vélek, a’ te segedelmedhez akarnak folyamodni.

Hamlet. Az, a’ ki Király lessz köztök, igen kedves lessz előttem. Tributumot fogok nyujtani Felségének. Mitsoda Comoediások azok?

Güldenstern. Azok a’ kik egyébkor javallásodat meg-nyerték; az ide valók.

Hamlet. ’S hogy van az, hogy útaznak? talám beléjek kapott a’ rozsda?

Güldenstern. Nem; ők még mindég úgy iparkodnak mint ez előtt, hanem megint eggy külső országi tsoport ütötte-elő magát, azoknak most új vóltok miatt kedvességek van, ’s a’ közönséges játszókat, így hívattatnak a’ régiek, le-lármázzák a’ színről.

Hamlet. Élj szerentsésen Barátom; én a’ Comoediásokkal szóllok – még ma kell nekik eggy darabot játszani, a’ melly meg-lehet, hogy kedvemet fel-vídámítja. Menj, kérd a’ Királyt és a’ Királynét, hogy rajta jelenjenek-meg; eggy úttal pedig mond-meg a’ Bátya-Atyámnak, és az Ángy-Anyámnak, hogy nem sűlt-el gondolatjok.

Güldenstern. Miként nem, kegyelmes Hertzeg?

Hamlet. Én tsak akkor vagyok bolond ha északról vagy nap-nyúgotról fú a’ szél. Ha délről fú külömbséget tudok tenni a’ torony-gomb és a’ rajta űlő tsóka közt. Menj; hagyj magamban.

Güldenstern. Élj szerentsésen, kegyelmes Hertzeg!

(El-megyen)

ÖTÖDIK KI-JÖVETEL.

Hamlet

magában. Isten veled! – Végre meg-szabadúltam tőle! – Gaz, vért szomjú-fattyú! gyalázatos, kerítő, hitetlen! – De mitsoda alatsony békességes-tűrés tartóztat még? – Én eggy gyilkosan meg-öltt kedves Atya gyermeke, eggy menny és pokol által bosszú-állásra tüzeltt fiú, én keressek é haszontalan panasszal könnyebbűlést mint eggy gyáva gyerek? én fakadjak é, mint valami ringyó, férjfihoz nem illő átkozódásra? – – ’s agyvelő é osztán az, a’ mi ebben a’ koponyában vagyon! Gyalázatos! másként kell látnom a’ dologhoz! – Azt hallottam valaha, hogy eggy gonosztévőt a’ Poéta és a’ Szín-játszó ereje annyira meg-hatotta, hogy azonnal meg-vallotta vétkes tselekedetit. Ha a’ gyilkosságnak nints is szava, még is hamarább kap a’ leg-lelketlenebb eszköz is nyelvet, mint hogy az titokban maradhasson. Meg-tanítom ezeket a’ Comoediásokat hogy a’ Bátyám jelenlétében eggy az Atyám halálához hasonló tselekedetet játszanak; az-alatt merően nézek majd szemébe; ’s ha tsak el-sáppad is, tudni fogom mit tsináljak. Az a’ Lélek a’ mellyet láttam ördög lehet; ki tudja ha bánkódásommal nem valamelly kárhozatos tselekedet el-követésére akar é vissza-élni? Erősebb állatást keresek a’ Késértet látásánál; ’s a’ Comoedia légyen az a’ fogó, a’ mellyel a’ Király lelki esméretit ejtem keleptzébe.

HATODIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, OLDENHOLM,
OPHELIA, GÜLDENSTERN, és az
UDVARNOKOK.

A’ Király.

(Güldensternhez) Tehát ki nem tudtad venni belőle mi az igaz oka annak, hogy élete’ leg-szebb napjaiban ebbe a’ veszedelmes szomorkodásba esett.

Güldenstern. Azt vallja maga is, hogy rend-kivűl való bánatban vagyon; de mi a’ forrása, azt ki-nyilatkoztatni nem akarta, ’s nem is lehet semmi rést kapni ki-vevéséhez; sőt hamár közel van is az ember ahhoz, hogy őt annak meg-vallásához vigye, akkor, még színleltt meg-bomlása mellett is, elégséges ravaszkodással bír, magát a’ tőrböl ki-vonni.

A’ Királyné. Miként fogadott téged?

Güldenstern. Igen nyájasan.

A’ Királyné. Nem kínáltad é meg valami múlatással?

Güldenstern. Felséges Asszonyom, ide jöttemben, véletlenűl eggy tsoport Comoediásokra akadtam: azt elő-beszéllettem néki, ’s úgy tetszett, mintha annak örűlt vólna; még ma adja-ki nékik a’ parantsolatot hogy játszanak, ’s Felségteket általam kéri, hogy rajta jelenjenek-meg.

A’ Királyné. Örömest. Igyekezz rajta hogy így maradjon, ’s a’ múlatást ne kerűlje.

Güldenstern. Egész erővel azon lészek, Felséges Asszonyom!

(El-megyen)

HETEDIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, OLDENHOLM,
OPHELIA.

A’ Király. Kedves Gertrüdöm, hagyj magunkban egynehány pillantásig. Titokban rendeléseket tettünk, hogy Hamlet ide jöjjön, és Ophéliát, mintha tsak véletlenűl esne az, itt találja. Én és Oldenholm ollyan helyre vonjuk-meg magunkat, hogy láttatlan Tanúi légyünk mindennek valami köztök esni fog, ’s magunk tehessünk ítéletet, ha bánatjának a’ szerelem é oka, vagy valami más egyéb!

A’ Királyné. Engedelmeskedem, és részemről, Ophélia kivánom, hogy a’ te szépséged légyen a’ Hamlet szomorkodásának szerentsés forrása: mert úgy reménységem marad, hogy ártatlanságod őt az igaz útra vezetheti.

Ophelia. Felséges Asszonyom, óhajtom hogy úgy légyen.

(A’

királyné el-megyen)

NYOLTZADIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, OPHELIA, OLDENHOLM.

Oldenholm

(Opheliához) Járj itt fel ’s alá – (A’ Királyhoz) Felséges Uram, ha néked úgy tetszik ide rejthetjük magunkat. – (Opheliához) Tégy úgy, mintha ezt a’ könyvet olvasnád, hogy a’ könyörgés színe magánosságodat szépítse. Sokszor történik-meg az, hogy a’ leg-áhítatosabb ábrázat, a’ leg-kegyesebb tekintet mellett az ördögöt magát szopjuk.

A’ Király. (magában) Az igen is igaz! Millyen éles vessző ütést ád ez a’ szó az én lelkemnek. Eggy kurvának bé-kentt ortzája nem útálatosabb a’ kendőzés rózsái allat, mint az én tselekedeteim szavaimnak szép borítékja alatt. O sullyos teher!

Oldenholm. Hallom jönni; rejtezzünk-el Felséges Uram.

(Ophelia maga marad)

KILENTZEDIK KI-JÖVETEL.
OPHELIA (olvasva;) HAMLET.

Hamlet.

Lenni? nem lenni? ez tehát a’ kérdés. Annak é nemesebb Lelke, a’ ki a’ meg-mérgesedett tsillagzatok tsapkodásait békével el-tűri, vagy annak, aki az inség’ seregei ellen fel-fegyverkezik, ’s ellenkezve ér véget? – Meg-halni – el-alunni; – semmivel sem több; s ezzel az el-alvással Lelkünk’ gyötrelmeinek ’s az élet’ meg-számíthatatlan nyomorúságinak határt vetni. Olly vég ez, mellyet buzgóan kellene óhajtanunk. – Meg-halni, – el-alunni. – El-alunni? – talám álmodni is! – Ez ám a’ göts! Mert mitsoda álmok jöhetnek majd reánk halál-álmunkban, minek-utánna már a’ gázolásból ki-vergődtünk, ez az ami bennünket tartóztat. Ez az az elmélkedés, a’ melly reá bir, hogy magunkat eggy illy hosszú élet’ nyomorúságainak alája vetjük. Mert ki állaná-ki külömben az ujjabb ujjabb ostoroztatást, az üldözők feneségét,

feneséget

a’ bosszantását a’ kevélyeknek, a’ meg-vetett szerelem aggódásait, a’ késedelmes igasságot, a’ negédségeket a’ Nagyoknak, ’s azokat a’ döféseket, a’ mellyeket a’ tűrő jámbor érdem az esztelenségtől szenved, ha eggy kis hegyes vassal azt viheti véghez, hogy a’ halotti harangot meg-kondítsák? ki akarna inkább eggy illy sanyarú élet terhe alatt pihegni, tikkadni? De a’ titkos sejdítése annak a’ halált követő valaminek, (eggy útazó sem tért-vissza még azon esmeretlen Tartományból!) el-rémíti a’ Lelket, ’s arra veszi, hogy inkább szenvedjünk kínokat, mellyek már rajtunk fekszenek, mint-sem ujjaknak siessünk eleikbe, mellyeket még nem esmérünk. Így tesz a’ lelki esméret bennünket gyávákká; így oszlik széllyel az el-tökéllett végezés eleven színe az elmélkedés halavány fényje előtt, ’s fel-tételeink, mellyek nagyok és nemesek, meg-fordítják folyamatjokat, ’s meg szűnnek hatni. Tsendesítsd magadat – – – A’ szép Ophélia? – Nympha emlékezz-meg minden bűneimről esedezésedben!

Ophelia. Kegyelmes Hertzeg! mint vagy te?

Hamlet. Alázatosan köszönöm; jól. –

Ophelia. Kegyelemes Uram, te nékem külömbféle ajándékokat adtál, mellyeket én emlékezetűl tartottam; kérlek vedd-vissza most azokat.

Hamlet. Én? én nem emlékezem hogy néked valamit adtam vólna.

Ophelia. De igen is tudod, kegyelmes Uram, és hogy ajándékid mellé olly édes szókat raktál, hogy ezek miatt azok még betsesebbekké váltak. Minek utánna ez a’ kedves szózat meg-szűnt, kérlek vedd-vissza. Az ajándék eggy nemes elme előtt mindég el-veszti érdemét, ha adójának szíve meg-változott.

Hamlet. Ha, ha! ártatlan é ég szíved?

Ophelia. Kegyelmes Hertzeg! –

Hamlet. Szép vagy é?

Ophelia. Mire valók ezek a’ kérdések?

Hamlet. Imé meg-magyarázom. Ha ártatlan is vagy, szép is vagy, ne engedje-meg ártatlanságod hogy szépségednek hízelkedjenek.

Ophelia. Nem jó társa é kegyelmes Uram a’ szépség az ártatlanságnak?

Hamlet. Nem a’ leg-jobb: mert mindég könnyebb a’ szépségnek az ártatlanságot tsábítóvá változtatni, mint az ártatlanságnak a’ szépséget magához hasonlóvá tenni. Ez valaha paradoxum vólt, de a’ mi napjainkban kéttséget nem szenvedő igazság. – Vólt olly idő, a’ mellyben én téged szerettelek.

Ophelia. Valóban kegyelmes Hertzeg, úgy viselted magad, hogy azt hinni bátorkodam.

Hamlet. Nem kellett vólna hinned; mert a’ virtus soha sem ólthatódik-bé ollyan erősen régi törzsökünkbe, hogy annak fojtósságából bennünk valami meg-ne maradjon.

Ophelia. Annál rosszabbúl esett hogy így meg-tsalódtam.

Hamlet. Menj Apátza-Klastromba. Minek lennél bűnösök Anyjává? Én nem vagyok eggy a’ leg-gonoszabbak közzűl; de még is tudnám magamat ollyanokkal vádolni, hogy jobb vólna ha az Anyám soha sem szűlt vólna! Én kevély vagyok, bosszú-álló, büszke, ’s több vétkek’ el-követésére kész, mint gondolattal bírok azokat elő-számlálni, képzelődéssel ki-gondolni, ’s idővel végre-hajtani. Minek kell az illyen semmire valóknak mint én, az ég és főld közt fel ’s alá mászkálni? Mi mindnyájan semmire valók vagyunk; ne hidj eggyikünknek is. Menj Apátza-klastromba. – Hol az Atyád?

Ophelia. Oda haza van, kegyelmes Uram!

Hamlet. Zárasd rá az ajtókat, hogy ha bolond, tsak a’ maga házánál űzze bolondságait. Élj szerentsésen.

Ophelia. Mennyei Hatalmak, térítsétek-meg elméjét!

Hamlet. Képírási mesterségtekről is hallottam valamit; gyönyörű mesterség! Az Isten néktek adott ábrázatot, ’s ti mást tsináltok magatoknak. A’ sok patsmagolással, piperézéssel, affectáltt selypítéssel, tántzoló lépéseitekkel, gyermeki éretlenségtekkel el-tsúnyítjátok az Isten szép munkáját, ’s ollyan eggyűgyük vagytok, hogy még el-hiszitek magatokat bolondoskodástokban. Menj, menj kérlek, nem akarok semmit tudni többé felőle, el-bódított egészen. A’ házasodást értem. Azok a’ kik már egyszer benne vagynak éljenek eggyetlen-eggyig; a’ többiek maradjanak, a’ mint vannak. Apátza-klastromba! menj mondom, menj!

(Hamlet el-megyen)

TIZEDIK KI-JÖVETEL.

Ophelia

(egyedűl) Be szeretetre méltó Lélek romla-meg itt. A’ szeme eggy Udvarnoknak, a’ nyelve eggy Tudósnak, a’ kardja eggy Vitzének, a’ viritó reménysége az országnak, az a’ tükör, a’ mellyben magát minden, a’ ki tetszeni kívánt, nézegette, a’ remekje mind annak, a’ mi nagy, szép és kellemetes, egészen, egészen oda lett! – Én szerentsétlen, a’ ki egykor édesgetéseinek kedves hangzatját olly kedve telve szívtam-bé, ’s most kéntelen vagyok nézni, hogy az ő benne lakozó szép lélek mint eggy meg-hasadtt harang mint ád hibás selyp hangokat, ’s ártatlanságának hasonlíthatatlan virága szomorú tsüggedéssel mint hervad. Jaj nékem hogy eddig kellett élnem ’s azt látnom a’ mit láttam.

(El-megyen)

XI-dik KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, OLDENHOLM.

A’ Király.

’S te azt tartod, hogy szerelem? Nem, az ő lelkét más dolgok háborgatják, ’s az, a’ mit mondott, ha rendesnek tetszik is, még sem esztelenség. Méljen fekszik valami az ő elmejében, a’ mi felett meláncholiája kőltő-formán űl, ’s tartok tőle, hogy veszedelmes lessz, ha meg-engedjük hogy ki-kőltse. Hirtelenében eggy módot találtam, a’ mellyel ennek elejét vehetjük. Haladék nélkűl kűldöm Angliába, hogy a’ meg-tagadott adót végye-meg. Talám a’ tengeri szellőzés, az idegen főld, ’s a’ sok uj tárgyak azt az öszve-tsomózott kelevényt, melly elméjét fekete képekkel rakta teli, és a’ mi miatt e’ rendkívül való kedvetlenségbe esett, széllyel oszlatják. Mit tartassz felőle.

Oldenholm. Reménylem jó foganatja lessz. Noha én még is azt állítom, hogy el-tépett Szerelem az igaz eredete bánatjának. – Mindazáltal Felséges Uram, bánj önnön tetszésed szerint; de ha ellenedre nem vólna, hagyd a’ Királynénak hogy a’ mai Comoedia után vele tartalék nélkűl szólljon, ’s vallásra vonni igyekezzen; én az-alatt ollyan helyre vonom-meg magamat, a’ honnan ki-hallhassam mit beszéllnek egymással. Ha meg nem vallja, kűld Angliába, vagy zárd-bé valahová, a’ mint azt bőltsességed javallani fogja.

A’ Király. Követni fogom tanátsodat hív Oldenholm! – menj és beszélj-előre a’ Királynéval.

(Oldenholm el-megyen)

XII-dik KI-JÖVETEL.

A’ Király

(egyedűl) Iszonyú az én gonoszságom, ’s az égre kiáltoz. A’ leg-első isteni átok fekszik azon. – – – Eggy meg-öltt testvér! – Nem imádkozhatom! Hogy imádkozhatnám, midőn belső küszködéseim, hajlandóságom és fel-tételem között, hasonlóvá tesznek ahhoz, a’ ki előtt két munka van, ’s azon habozván hogy mellyikhez nyúljon hamarább, mind a’ kettőt el-múlasztja. – De ha ez a’ meg-fertéztetett kéz magánál vastagabban van is vérrel bé vonva: nintsen é elég esője az Égnek azt hószínné fejéríteni? Ah de mitsoda imádságot mondjak? Botsásd-meg nékem undok gyilkosságomat! Az nem lehet, mert még birtokában vagyok azoknak a’ jóknak, a’ mellyek miatt ezt a’ gyilkos tselekedetet el-követtem, – a’ Királynénak és a’ Koronának! – Hogyan hát? mi van egyéb hátra? Próbát teszek mit tehet az igaz meg-bánás? O szerentsétlen állapot! O fertőbe süllyedtt lélek! a’ ki annál mélyebben rogysz, mentől inkább igyekszel ki-vergődni! Segítsetek Angyalok! segítsetek meg meredtt térdek! Te pedig atzél-hártyájú szív, puhúlj-meg ollyanra, mint a’ tsetsemő gyenge bőre! Még minden jóra fordúlhat.

(Le-térdel)

XIII-dik KI-JÖVETEL.
HAMLET (ki-jő;) A’ KIRÁLY.

Hamlet. Most vihetem véghez leg-alkalmatosabban, mikor imádkozik, ’s most viszem véghez. – Igy leg-alább idvezűl. – – ’S e’ lessz osztán a’ bosszú? E’ volna szép! – Eggy istentelen meg-öli az Atyámat, ’s én, én az ő eggyetlen fia, ezt az istentelent, a’ ki őtet meg-ölte, az Égbe küldöm érte – – Ó ez jutalom vólna, nem véres bosszú. – – Ő az Atyámat véletlenűl, teli gyomorral, virágában lévő vétkeivel ölte-meg. – – Mint van dolga, maga tudja az Ég, – a’ mi vélekedésünk szerint, igen rosszúl. Igasságos vólna é hát tselekedetem, ha ollyankor emelném tovább, mikor, lelke le-rázta bűneit, mikor készen van az útra? – – Menj hüvelykedbe, kardom! irtóztatóbb szolgálatra kell készen lenned! Mikor részeg lessz, vagy alszik, vagy indúlatos fel-lobbanásában, vagy vért-motskoló ágyának öröme között; mikor játszani fog, vagy káromkodik, vagy valamit olyat tsinál, a’ mi ne engedje idvességét reményleni, akkor döfj eggyet rajta, hogy lába az Ég felé nyúljon, míg undok Lelke a’ pokol felé tart.

(El-megyen)

A’ Király. (Fel-kél, ’s elő-jő) Szavaim fel-reppennek, gondolatim ide alatt maradnak, gondolat nélkűl való szó pedig nem jut az Egekre.

(El-mégyen.)

NEGYEDIK FEL-VONÁS.

ELSŐ KI-JÖVETEL.
(Eggy Játszó-színné változtatott Palota)
HAMLET, GUSZTAV, és eggy SZÍN-JÁTSZÓ.

Hamlet.

Mond úgy, kérlek, a’ mint én mondottam, minden erőltetés nélkűl, azzal a’ hanggal és accentussal, a’ mellyel közönségesen beszéllünk. Mert ha a’ szádat úgy szeded teli mint némelly Actor szokta, annyinak tartom, mintha verseimet az éjjeli őr kiáltaná. A’ kezeddel se hadazz úgy mintha a’ levegő-eget akarnád fürkészelni; mozgasd azt lassan, mert indúlataidnak leg-hevesebb fel-lobbanásában ’s szélvészében is mindég úgy kell alkalmaztatnod mozdúlásaidat, hogy azok az illendőséget meg-ne sértsék, ’s valóságos érzést mutassanak. Öszve-tsikorgatom fogaimat ha eggy nagy parókás széles vállú bolondot látok magam előtt, a’ ki valamelly indúlatot ízre-tép, és, igen mesterkedvén, neki puffaszkodik mint valami esze-veszett; de közönségesen nem is egyébre valók az illyen tüskék, hanem hogy lármát ’s természet ellen való gesticulatiókat tsináljanak. Nem szánnám meg-botoztatni az illyen vázt, mikor a’ Camillusokból eggy kortsmán hadazó tízedest tsinál. Kérlek őrizkedj ettől.

Szín-játszó. Arról felelek, kegyelmes Uram!

Hamlet. De ellenben igen jámborúl se viseld magadat; ebben önnön ítéleted légyen tanító-mestered. Alkalmaztasd az actiot a’ szókhoz, ’s a’ szókat az actiohoz, ’s tsak arra vígyázz, hogy a’ természet határán túl ne lépj. Az, a’ mi erőltetett, ellenére van a’ játszó-szín tzéljának, melly nem egyéb, hanem a’ Természetnek mintegy tűkröt tartani elibe, a’ Virtus kedves ábrázatját ki-mutatni, ’s az idő-szakasz szokásait igaz színnel festeni ’s másoknak szemléléséűl ki-tenni. Ha ezt nagyobb vagy kisebb mértékben tellyesíted, azokat a’ kik hozzá nem értenek nevetésre indíthatod ugyan: de az értelmes Néző meg fog bennned botránkozni; pedig eggy illyennek javallása többet nyom eggy teli ház éretlenek magasztalásinál. Én esmerek némelly Játszókat, ’s vóltak a’ kik ezeket annnyira dítsérték a’ mennyire dítsérni lehet, – ezek rollájokat

mondájokat – sajtóhiba, az eredetiben ihre Rollen.

ollyan tsúf lármázással modták-el, ollyan rút rángatásokat követtek-el azok alatt, hogy kételkedtem benne, ha nem a’ Természet szakmányossa akart é szerentsétlen igyekezettel belőlök embereket faragni.

Szín-játszó. Azt tartom, hogy ezen fogyatkozásból mi alkalmasint ki-vetkeztünk.

Hamlet. Vetkezzetek-ki egészen, kérlek; ’s hagyjátok-meg azoknak, a’ kik a’ személlyek el-osztásakor múlattató beszédeket kapnak, hogy ahhoz, a’ mi papirosokon van, semmit se tegyenek; mert sokan közzűlök azzal akarják önnön-magokat múlatni, hogy balgatag Nézőjöknek eggy részét meg-nevettetik, ’s figyelmetességeket, midőn valamelly nyomos darabra kellene szegezve lenni, másra fordítják. Ez szenvedhetetlen dolog; ’s azt mutatja hogy az a’ bolond, a’ ki így tesz, szánakozásra méltó képzelődésben van. – Menj, ’s készülj a’ játékhoz.

(A’ Színjátszó el-megyen)

MASODIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, GUSZTAV.

Hamlet. Gusztáv, te minden tekintetben eggy ollyan betsűletes ember vagy, a’ millyet éltemben találhattam.

Gusztáv. O kegyelmes Uram –

Hamlet. Nem; azt ne hidd hogy én néked hízelkedjek; mert mitsoda interest reménylhetek én tőled, kinek minden gazdagsága abban áll, hogy elég értelemmel bír magának ruhát és el-élést szerzeni? A’ hizelkedés nyelve tsak a’ Nagyok láb-nyomait nyalogatja; ’s árús térdeit tsak ott hajtja-meg, a’ hol jutalmat reményl. Miólta lelkem alkalmatos választást tenni, ’s az embert az embertől meg-külömböztetni; téged választott mindenek közzűl magának: mert én tégedet olly férfinak kezdettelek esmerni, a’ki a’ Szerentse kedvezését szint ollyan mértékben fogadta-el, mint üldözését; ’s mikor minden viszontagság ellene zúdúlt is, szint olly vidám vólt mintha semmit sem szenvedett vólna: – ’s bóldogok azok a’ kiknek vérek és elméjek ollyan szerentsés öszve-egyvelítéssel van eggyüvé olvasztva, hogy nem lesznek sípjává a’ Fortuna újjainak, ’s nem szóllnak úgy, a’ mint ő billent. Mutass nekem eggy embert, a’ ki nem rabja indúlatjainak, ’s szivem magvában hordom őt, mint téged hordalak. – Elég, és eggy kevéssé több is mint elég, erről! Most a’ játszó-színen mindjárt eggy ollyan drámát fognak a’ Király jelenlétében játszani, a’ mellynek eggy Scénája sokat hasonlít ahhoz, a’ mit én az Atyám halálának környűl-állási felől beszélltem néked. Kérlek ha majd ez a’ Scéna jön-elő, fogd szemre a’ Bátyámat a’ leg-figyelmetesebb tekintettel. Ha eggy bizonyos mondat alatt tikos gonoszsága el-nem árúlja magát, úgy az a’ Lélek a’ mellyet láttunk, pokolbeli lakos, ’s az én képzelődésem az ördög ülő-vasán koholódott. Ne fordítsd-el róla szemeidet, én is úgy teszek, ’s annakutánna majd eggyüvé-rakjuk jegyzéseinket, ’s ítéletet hozunk maga viselése felől.

Gusztáv. Jól van, kegyelmes Hertzeg; ha valamit el-lop az-alatt míg a’ Comoedia tart, ’s rajta nem veszt a’ lopáson, erszényem fogja meg-fizetni.

HARMADIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, OLDENHOLM,
OPHELIA, GÜLDENSTERN, HAMLET,
GUSZTÁV, AZ UDVARIAK,
és TSELÉDEK.

Hamlet. Imhol jönnek a’ Comoediára – nékem most Szerelmest kell játszanom. – Foglalj jókor helyet.

A’ Király. Hogy vagy, Hamlet?

Hamlet. Hasonlíthatatlanúl valóban mint a’ Cameleon; én ígéretekkel tőltött szellöt eszem; a’ ti kappanjaitok pedig azzal meg-nem tudnak hízni.

A’ Király. Én ezzel a’ felelettel nem tudok semmit tsinálni, Hamlet –

Hamlet. Én sem. (Oldenholmhoz) Hát te Uram, hiszen te is játszottál valaha Oskoláidban Comoediákat, azt mondottad?

Oldenholm. Igen is, kegyelmes Hertzeg, ’s engemet jó Játszónak tartottak.

Hamlet. ’S mitsoda személyeket játszottál?

Oldenholm. Én Július Caesar vóltam, a’ Capitolimon meg-öltek, ’s Brútus vólt a’ gyilkosom.

Hamlet. A’ brutális tselekedet vólt hogy eggy illyen ökör Capitoliumot ölt-meg. – Készen vannak a’ játszók?

Güldenstern. Parantsolatodat várják, kegyelmes Hertzeg!

A’ Királyné. Jer, kedves Hamlet, ide, ülj mellém.

Hamlet. Követlek Anyám; itt eggy Mágnes van, a’ melly hathatósabban húz.

Oldenholm. (A’ Királyhoz) Vetted é észre?

Ophelia. Kegyelmes Hertzeg, néked velem játszanod tetszik.

Hamlet. Kitsoda? én?

Ophelia. Igen.

Hamlet. Ha tudnád, hogy! Nem láthatsz furtsább trefa-katzajt, mint én vagyok. – De mit is tudnék egyebet tsinálni? hiszen, tsak gondold-el, az Atyám millyen vígan nézi-körűl magát, pedig alig van két órája, hogy meg-hólt az Atyám.

Ophelia. Engedelmet kérek, már két hónapja, kegyelmes Uram!

Hamlet. Ugyan már, két hónapja? – O ha úgy van, az ördög járjon feketében, én megint a’ nyakamba vetem veres mentémet. Egek, már két hónapja, s’ még is fenn van az emlékezete. Már így tsak lehet reményleni hogy eggy nagy ember emlékezete halála után fél esztendőnél tovább marad fen; de úgy leg-alább eggy Templomot kellett néki építeni; ha pedig azt nem épített, szenvedje hogy felejtik.

NEGYEDIK KI-JÖVETEL.

MUSIKA, PANTOMIME. Eggy Hertzeg és eggy Hertzegné, koronás fővel, szerelmesen lépnek a’ Theatrumra; a’ Hertzegné által-öleli a’ Hertzeget, ez is a’ Hertzegnét. A’ Hertzegné le-térdel, a’ Hertzeg fel-emeli, ’s fejét kebelébe hajtja. Eggy pázsit-székre fekszik. A’ Hertzegné látja hogy férje el-aludt, ’s ott hagyja. Azután elő-jő eggy idegen, el-veszi a’ Hertzeg koronáját, meg-tsókolja a’ Hertzegnét, és mérget tölt a’ Hertzeg fülébe. A’ Hertzegné vissza-tér, ’s halva találván férjét, sopánkodik. A’ Gyilkos két vagy három néma követövel elő-jó, ’s tetteti magát mintha bánkódna. A’ hóltt-test el-vitetik. A’ Gyilkos a’ Hertzegné körűl forog, ’s ajándékokat nyújt néki. Az Özvegy eggy darabig bosszankodni látszik: de sokára el-fogadja szerelmét, ’s eggyűtt mennek-el.

Ophelia. Mi lessz ebből?

Hamlet. Lántzos mennykő, Kis-Asszony! e’ rosszat jövendöl.

Ophelia. E’ talám a’ játék summáját akarja elő-adni.

Hamlet. Azt meg-halljuk ezektől.

ÖTÖDIK KI-JÖVETEL.
(A’ Dráma.)
HERTZEG GONZAGÓ, A’ HERTZEGNÉ; –
későbben osztán LUCIÁN.

A’ Hertzeg.

Phoebus már harmintszor végzé-el futását,

’S a’ Húga tizenkét harmintszor forgását,

Miólta bennünket az Amor kötele

Hymennek oltárán eggyüvé szentele.

A’ Hertzegné.

’S annyiszor fogják még tenni futásokat,

Míg Istenink vissza-vonják áldásokat.

De még is előre retteg Feleséged

Midőn fogyni látja gyengűltt egésséged’

Az Asszonyok a’ melly hevesen szeretnek,

Kedvesek’ éltéért szintén úgy reszketnek.

A’ Hertzeg.

Nem ok nélkűl félsz te hamar halálomtól,

El-válok te tőled kedves birtokomtól.

De az a’ gondolat, hogy e’ szép világban

Te fen-maradsz, nékem enyhítésemre van.

’S talám még érettem búsongó szivedet

Eggy újjabb – – –

A’ Hertzegné.

Kedvesem! fojtsd-el beszédedet!

Ez a’ te szíveddel eggyé olvadott szív,

Erántad, ha porrá válsz is, lessz mindég hív.

Jegyezze a’ napot átkozott nevezet,

A’ melly engem másnak karja közzé vezet!

Tsak a’ szorít új férjt ismét kebelébe,

A’ ki maga vert kést az első szívébe.

Hamlet. Hah! mardosó féreg! mardosó féreg!

A’ Hertzegné.

Vak tűzét, ’s nem szíve tanátsát, követi

Az az özvegy, a’ ki a’ fátyolt el-veti.

Engem valamikor új férjem tsókolna,

Meg-borzadott szívem gyilkosan vádolna,

Hogy én vóltam a’ ki el-pártoltt szívemet

Idegennek nyújtván, meg-öltem férjemet.

A’ Hertzeg.

Nints nékem kéttségem esmértt hűségedben,

Mert tudom, hogy nevem mélyen áll szivedben:

De sokszor meg-esik, ollyakat fogadunk,

Igéretünk mellett hogy meg-nem állhatunk.

Most tehát hogy férjhez nem mégy ígérheted:

De ha meg-hóltt Urad’ a’ sírba téteted,

Vessed fogadásod el-hagyott sírjába,

’S rohanj új Tisztelőd ’s Kegyesed nyakába.

A’ Hertzegné.

Esküdjön-öszve úgy menny és főld ellenem!

Vesszen-el koronám, bírtokom ’s mindenem!

Szemem ne esmérje soha a’ nyúgalmat!

Nap ’s Éj gyüjtse rám a’ leg-kínzóbb fájdalmat!

Légyek nyomorúlttabb mint az a’ Remete,

Kit szüntelen furdált lelki-esmérete,

Bús életem hosszas haldoklássá válljon,

Reám minden felől véres átok szálljon,

És a’ melly veszélytől leg-inkább rettegek

Azzal kínozzanak a’ bosszantott Egek,

Ha fogadásomtól valaha el-állok,

’S hitetlenűl újjabb nyoszolyába szállok.

Hamlet. Vallyon meg-állja é szavát?

A’ Hertzeg.

Kedvesem, ha el-kap mellőled a’ halál,

Emlékezz-meg, nékem mostan mit fogadál.

De, hagyj eggy kevéssé, meg-lepett az álom;

Talám fogyott erőm benne fel-találom. – –

(El-alszik)

A’ Hertzegné.

Aludj, Kedves! én majd kérem az Egeket,

Éreztessék vélünk kegyes védelmeket;

’S vígyázzván hűségünk’ szent szövettségére,

Minden meg-hasonlást űzzenek messzére.

Hamlet. (a’ Királynéhoz) Felséges Asszonyom miként tetszik néked ez a’ játék?

A’ Királyné. Úgy ítélem, a’ Hertzegné sokat ígér.

Hamlet. Ó majd el-válik, mint állja-meg szavát.

A’ Király. Esmered ezt a’ darabot Hamlet? Nints é valami érdeklő benne?

Hamlet. Nints, semmi sints; az mind tsak játék, a’ mit mutatnak; nem igazán ölik-meg a’ Hertzeget; eggy szó sints benne a’mi valakit érdekelhetne.

A’ Király. Mi a’ neve?

Hamlet. AZ EGÉR-FOGÓ. – Igazán; meg-lehet hogy titkos értelme miatt neveztetett annak; – eggy gyilkosságot ád-elő, a’ melly Velentzében történt. Gonzagónak hivták a’ Hertzeget, a’ Hertzegnét Baptistának. Mindjárt meg-látjátok millyen istentelen tselekedet vólt az; de a’ bennünket nem érdekel. Felségednek és másoknak, a’ kiket a’ lelki-esméret nem bánt, ez annyi mint tréfa; a’ ki rühes, vakarózzon.(Lucián elő-jő) Ezt Luciánnak hivják; Atyjafia a’ Hertzegnek. – No kezd-el már, Gyilkos! Mit piszmogsz ördögi tekinteteiddel. Kezd rá, a’ krákogó varjú már bosszú-állásért kiáltoz.

Lucián.

Nem rettent már többé a’ háborgó elme,

Tűzel az imádott Hertzegné’

Hertzegne’

szerelme,

Itt az erős méreg, kész tettére kezem,

Nem mondja most gyáva szívem hogy vétkezem.

Ömölj hát pokolban termett bürök nedve,

’S tedd azt a’ mit régen óhajtok epedve.

Öld-el őt, míg álma tőle-el-távozik,

’S Kedvesének karja közzé kívánkozik.

(Az alvó Hertzeg fülébe mérget önt)

Hamlet. (a’ Királyhoz) A’ tulajdon kertjében öli-meg őt, hogy urává tehesse magát birtokának; az ő neve Gonzagó; a’ történet esméretes, ’s nyomtatásban is ki-jött. Mindjárt meg fogjátok látni hogy nyeri-meg a’ Gyilkos a’ Hertzegné szerelmét is. –

Ophelia. A’ Király fel-kél.

Hamlet. Eggy semmit sem jelentő beszéd verhetné-fel őt?

A’ Hertzegné. Mi lelte az én Férjemet?

Oldenholm. Szűnjetek-meg játszani –

A’ Király. Tartsatok világot! félre, félre!

Mindenek. Világot! világot! világot!

(Öszve-zavarodva mennek-el)

HATODIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, és GUSZTÁV.

Hamlet.

Édes

Edes

Gusztávom! annyinak tartom a’ mi Késértetünk’ szavát, mintha valakitől tízezer tonna aranyat kaptam vólna. Láttad é mi történt?

Gusztáv. Igen is láttam, kegyelmes Hertzeg.

Hamlet. Hát mikor a’ méregről vólt a’ beszéd?

Gusztáv. Azt is, egyebet is láttam.

Hamlet. Jer, még majd eggy más Comoediát is játszatok, az néki még kevesebbé fog tetszeni.

(Gusztáv el-megyen)

HETEDIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, GÜLDENSTERN.

Güldenstern.

Kegyelmes Hertzeg, engedd hogy veled egynehány szót szólljak.

Hamlet. Egész eggy historiányit, Uram.

Güldenstern. A’ Király, az én kegyelmes Uram, –

Hamlet. Értem, édes Úr, – ’s mit tetszik néki parantsolni?

Güldenstern. A’ Cabinetjébe zárta magát, ’s rosszabbúl van mint képzelni lehetne. –

Hamlet. Talám a’ mértékletlen ital –

Güldenstern. Nem, kegyelmes Hertzeg, az epe –

Hamlet. Uram a’ te természeti bőltsességed nagyon meg-tévedett, midőn téged hozzám útasíta; én rajta nem segíthetek, én nem vagyok Orvos; mert ha a’ vólnék félő még jobban fel-ne keverném epéjét.

Güldenstern. Kegyelmes Hertzeg, hallgass-ki a’ helyett hogy szokatlan félre-tsapásaid által ki-akarsz kerűlni annak, a’ mit mondani készűlök.

Hamlet. Meg sem mozdúlok Uram, szóllj, mi kell?

Güldenstern. A’ Királyné

Kírályné

engemet szívének leg-nagyobb el-keseredésével kűld hozzád.

Hamlet. Isten hozott Uram.

Güldenstern. Nem, kegyelmes Uram, ez a’ Compliment nem illik ide. Ha szóllásomra egésséges

egésségés

feleletet méltóztatsz adni, úgy el-végzem a’ Királyné reám bízott parantsolatjat; ha pedig nem, ne vedd rosssz neven, ha – meg-fordúlok.

Hamlet. Uram azt én nem adhatok.

Güldenstern. Mit, kegyelmes Hertzeg?

Hamlet. Egésséges feleletet Uram; az én agyvelőm nagyon rosszúl van: de a’ millyennel szolgálhatok, szivesen lészek szolgálatodra, vagy inkább az Anyámnak, a’ mint mondád. – No szóllj hát – minden hímezés hámozás nélkűl.

Güldenstern. Ha parantsolsz; a’ Királyné azt mondja hogy a’ te magad viselete ő Felségét iszonyú nagy tsudálkozásra ragadta.

Hamlet. Ó iszonyú fiú, a’ ki az Anyját illy iszonyú módra tsudálkoztatja. De nintsen é ezen iszonyú tsudálkozás előtt valami titkos érdekeltetés?

Güldenstern. A’ Királyné minek-előtte még le-fekszik, a’ maga Cabinetjében óhajt veled szóllani.

Hamlet. Engedelmeskedni fogok ha tizszer Anyám vólna is. – Van még valami mondani valód?

Güldenstern. Kegyelmes Hertzeg! én néked egykor barátod vóltam.

Hamlet. Én még most is az vagyok néked!

Güldenstern. Szólljunk tehát barátságunkhoz képest tartózkodás nélkűl, mi lehet ennek a’ te meg-magyarázhatatlan változásodnak oka? Hidd-el, hogy ha így bánsz, ha titkodat még barátid előtt sem nyilatkoztatod-ki, el-záratod magad.

Hamlet. Uram, én hívatalba akarnék jutni.

Güldenstern. Hogy juthat valami illyes eszedbe, minekutánna a’ Király bíztossá tett a’ felől, hogy koronája reád száll.

Hamlet. Igen; de – míg a’ fű meg-nő – a’ példabeszéd eggy kevéssé motskos. – (Eggy Flautravert veszen-le a’ kisebb

kissebb

játszó szín Orchesterjéről) Kérlek fújj eggyet ezen a’ sípon.

Güldenstern. Én nem tudok sípot kegyelmes Uram!

Hamlet. Kérlek szépen.

Güldenstern. Hidd-el nem tudok.

Hamlet. Igen kérlek.

Güldenstern. Eggy hangot sem tudok rajta ejteni.

Hamlet. Ó az olly könnyű, mint hazudni. Billegtessed szelelő lyukait újjaiddal, fújj belé felűlről, ’s a’ leg-szózatósabb muzsikát fogja adni. Imé itt vannak a’ szelelő lyukak.

Gusztáv. De éppen ez a’ dolog, hogy billegetni nem tudom az újjaimat; nem tanúltam azt soha.

Hamlet. No nézd tehát mitsoda gyáva portékának tartassz te engem. Te örömest játszanál rajtam; akarnád hogy mások lássák hogy te rajtam játszani tudsz; titkomat akarnád ki-vájni belőlem; azt óhajtod hogy a’ leg-alsóbb hangzatról a’ leg-felsőbbig adjak szót intésedre; ’s noha ebben a’ darab fában a’ leg-szózatosabb muzsika van, te rajta még sem tudsz tsak eggy hangot is ejteni? hogy tudtad azt el-hitetni magaddal, hogy rajtam könnyebb játszani, mint ezen a’ sípon. Nevezz engem annak a’ muzsikai Instrumentumnak a’ mellynek nevezni akarsz; azt az eggyet mondhatom, hogy ha belőlem némelly fél-hangot ki-tsalni találnál is, még sem fogsz rajtam játszhatni. – Vége a’ Letzkének. Uram – Isten hírével!

NYÓLTZADIK KI-JÖVETEL.
OLDENHOLM, ÉS AZ ELŐBBIEK.

Oldenholm.

Kegyelmes Hertzeg a’ Királyné szóllani kíván veled, és azt minél elébb.

elebb

Hamlet. Látod é azt a’ teve forma felhőt amott.

Oldenholm. Igazán; éppen ollyan mint a’ teve.

Hamlet. Nékem úgy tetszik, hogy inkább hasonlít eggy rigóhoz?

Oldenholm. Az igaz, fekete mint a’ rigó.

Hamlet. Vagy eggy Tzethalhoz?

Oldenholm. A’ tzethalhoz valóban sokat hasonlít.

Hamlet. Jó, tehát azonnal mégyek az Anyámhoz. – (magában) Ezek közt a’ bolondok közt még utoljára magam is el-vesztem az eszem. – – Eggy pillantatban mégyek az Anyámhoz.

Oldenholm. Tehát előre hírt viszek.

Hamlet. Az meg-lehet. Eggy pillantat nem sok idő. – Barátim hagyjatok magamban.

KILENTZEDIK KI-JÖVETEL.

Hamlet

(magában) Az Anyámhoz? – – O bóldogtalan, öszve-rontsoltt szív, ne felejtkezz-el arról, a’ mivel néki tartozol. Ne engedd hogy eggy Nérói fekete lélek szálljon ebbe a’ mérész meljbe; éles leszek, de nem kegyetlen; tőr lessz a’ számban, de kezem fegyver nélkűl lessz. Ebben az egyben nem fog meg eggyezni szívemmel kezem. Akár melly fel-hevűlésre jutok is, még se közelítsen soha hozzám az az iszonyúság, hogy őt illessem.

(El-mégyen)

TIZEDIK KI-JÖVETEL.
(a’ Királyné Cabinetje)
A’ KIRÁLYNÉ, OLDENHOLM, ’s továbbat
HAMLET.

Oldenholm. Mindjárt itt lessz. Szólljon oda néki Felséged. Mondja-meg neki világosan hogy a’ Király nem tűrheti továbbá bosszantásait, és ha Felséged nem fogta vólna pártját, a’ dolognak kedvetlen következései lehetettek vólna. Én az-alatt itt vonom-meg magamat, hogy ne lásson. Tsak bátran, Felséges Asszonyom, mossa-meg derekason Felséged.

A’ Királyné. Bízd rám egészen! Meg-látod –

Hamlet. (közelgetve kívűlről) Anyám! Anyám!

A’ Királyné. Távozz

távoz

hamar; már itt van.

Hamlet. Itt vagyok tehát Anyám! – szóllj, mi baj?

A’ Királyné. Hamlet, te nagyon vétkeztél az Atyád ellen.

Hamlet. Anyám, te nagyon vétkeztél az Atyám ellen.

A’ Királyné. Mitsoda meg-bomlott feleletet adsz nékem?

Hamlet. Az én feleletem egészen hozzá illik az istentelen kérdéshez.

A’ Királyné. Hogyan, Hamlet, mi lessz ebből?

Hamlet. ’S mit akar Felséged?

A’ Királyné. Nem esmérsz é már engem?

Hamlet. Nem; esküszöm az Egekre nem! Te a’ Királyné vagy, Férjed testvérének felesége, ’s én kívánnám hogy az ne vólnál. – Anyám vagy.

A’ Királyné. Jó! ha te így kezdessz velem szóllani, valakit hívatok-elő, a’ ki neked felelni tudjon –

Hamlet. Jer, jer, űlj ide, eggy lépésnyire sem ersztelek, míg eggy tűkröt nem tartok elidbe, a’ mellyben magadat szívednek leg-titkosabb rejtekéig meg-láthasd.

A’ Királyné. Mit akarsz; talám tsak nem ölsz-meg! Hé! hé! jertek! jertek!

Oldenholm. (a’ kárpit megől) Hé! hé! jertek! jertek!

Hamlet. Mi dolog ez? Mi van itt? – (kardot ránt ’s által-döfi a’ Spanyol-falt) Eggy meg-öltt egér! eggy agyon szúrtt egér!

Oldenholm. Óh! – – –

A’ Királyné. Jaj nékem! az Egekért mit tsináltál?

Hamlet. Azt én nem tudom. – A’ Király az?

A’ Királyné. O, mitsoda Egekre kiáltó tselekedet az?

Hamlet. Égre

Egre

-kiáltó tselekedet? Valóban; tsak nem olly Égre kiáltó tselekedet, jó Anya! mint eggy Királyt meg-ölni ’s a’ Testvéréhez menni.

A’ Királyné. Eggy Királyt meg-ölni?

Hamlet. Igen is Felséges Asszonyom! azt mondottam. (Oldenholmhoz fordúl) Bóldogtalan, ostoba, mindenbe egyveledett bolond, menj útadra! Nagyobbnak gondoltalak, mint a’ millyen vagy. Köszönd magadnak most, a’ mit kaptál; most ha késő nem vólna meg-tanúlhatnád hogy nem jó az embernek mindenbe belé ártani magát. – (a’ Királynéhoz) Félre ezzel a’ haszontalan jajgatással, űlj-le szépen, tsendesen, ’s add kezembe szívedet hadd vessem sajtóba: mert oda vetem, ha külömben a’ gonoszság annyira meg-nem edzette, hogy semmit sem érezhet.

A’ Királyné.

A’ Királynf.

Mit tselekedtem én ollyat, a’ mi miatt te erre a’ vétkes meg-támadásomra vetemedhetsz.

Hamlet. Eggy olly tettet, melly az ártatlanság el-pirúlása által is gyannússá lessz, és a’ melly a’ kegyességet is kép-mutatónak kiáltja; eggy olly tettet, a’ melly a’ szenteltt szerelem rózsáját ortzádról le-tépi, és helyébe szeder-szín kelevényt rakott: eggy olly tettet, a’ melly a’ házassági esküvésnek olly kevés hitelt hágy, mint a’ millyenek a’ tsalárd kotzkások esküvései. – O! eggy olly istentelen tettet, a’ melly a’ leg-szentebb szövettséget is semmivé tette, és a’ Religiót haszontalan szó-hangzattá változtatta. Az Ég ezen gonoszság el-követése ólta szomorkodva néz-le főldünkre, olly szomorkodva búsan és setéten, mint egykor az ítélet napja reggelén nézni fog.

A’ Királyné. Az Egekre! mitsoda tettet?

Hamlet. A’ melly úgy kiáltoz, hogy riadása Indiákig is le-hat. – Nézd nézd ezt a’ képet, meg’ ezt, két Testvérnek a’ képeit; nézd minő méltóság űlt ezen a’ homlokon! nézd az Apolló haj-fürtjeit – Jupiternek homlokát; – e’ Márshoz illő rettenteni ’s parantsolni termett szemeket! ezt az alakot, a’ mellyre mindenik Isten reá nyomta petsétjét annak bizonyságára, hogy igaz Férjfi. Ez vólt a’ Férjed: – Nézd most már ezt; mostani Férjedet, őt, a’ ki mint az üszög az ép vetést, tulajdon Testvérét ölte-meg? – Hová tetted szemeidet? Nem nevezheted azt szerelemnek: mert a’ te korodban nem heves a’ vér többé, ’s enged az értelemnek; ’s mellyik értelem hagyná-el azt ezért? A’ meg-tsábúlás nem tévesztette-öszve annyira elmédet, hogy ezt jónak láthasd: mert nem tsábúlhat-meg senki úgy, hogy illy iszonyú hasonlatlanságok közt külömbséget tenni ne tudjon. – Mitsoda ördög vólt hát az, a’ ki szemeidet bé-kötötte midőn ezt a’ tselekedetet el-követted? érzés nélkűl való szem, szem nélkűl való érzés, kéz és szem nélkűl való fül, vagy érzésednek akár-melly meg-tompúltt beteg maradványa sem tévedhetett vólna-el így? – Szemérem, hová lett a’ te pirúlásod? Fel-zúdúltt pokol, ha te eggy meg-élemedett Matróna meljében is illy háborodást támasztassz, úgy ne vádold az ifjúság viasszát, ha a’ maga hevében széllyel-olvad. Ne illesd gyalázati nevezettel az ifjúságot, ha zabolátlan tűze lángokra lobban, midőn a’ fagyos öregség is gerjedez, ’s az ész buja kívánságok’ kerétőjévé válik.

A’ Királyné. O szűnj-meg! szűnj-meg! úgy hatnak ezek a’ szók fülembe mint a’ tőr. – O szűnj-meg kedves Hamlet.

Hamlet. Eggy gyilkos, ’s eggy alatsony lelkű rossz ember azon felűl; a’ ki első férjed tized részének húszad része sem lehet. Eggy istentelen tolvaj, a’ ki a’ koronát a’ bíbor párnáról el-tsípte ’s zsebjébe dugta.

XI-dik KI-JÖVETEL.
A’ LÉLEK, ÉS AZ ELŐBBIEK.

Hamlet.

Eggy ringy-rongy Király – Egek! (Borzadva mereszti-ki szemeit) Borítsatok-el engemet szárnyaitokkal mennyei Hatalmasságok. – Mit akar a’ te tiszteltt meg-jelenésed?

A’ Királyné. Jaj! jaj! meg-kábúlt.

Hamlet. Nem azért jössz é hogy lomha fiadat pirongasd, a’ ki a’ drága időt munkátlan sopánkodásokra vesztegeti, ’s azt a’ mit néki parantsoltál abban-hagyja.

A’ Lélek. Azt tellyesítsd majd ha ideje lessz. Az én jelenésem’ tzéljja tsak az, hogy tompúltt szándékodat köszörűlje. De nézd iszonyodás szállotta-meg Anyádat. O lépj ő közzé és viaskodó lelki-esmérete közzé. Szóllj véle Hamlet.

Hamlet. Hogy vagy, Anyám?

A’ Királyné. Jaj! de hogy vagy te inkább, hogy szemeidet eggy helyre mereszted, ’s a’ testetlen levegővel beszélsz? Lelked búsan és öszve-zavarodva néz-ki szemeiden; hajaid ki-egyenesedve állanak-fel gyökerekre. O édes fiam, mit nézel te illy meredten?

Hamlet. Őt, őt, magát! – Látod é ezt a’ homályos fényt, mellyet maga körűl terjeszt? Alakja és állapotja, eggyüvé vévén azokat, szánakozasra indíthatná a’ köveket is. – O ne nézz tovább rám, mert bús tekinteted szelíd igyekezetemet dühösséggé tüzelheti, ’s arra vihet, hogy itt könny helyett vér folyánd.

A’ Királyné. Kivel beszélsz te?

Hamlet. Hát senkit sem látsz? (a’ Lélek felé mutat ujjával)

A’ Királyné. Én úgy látok mint egyébkor, és még sem látok semmit.

Hamlet. ’S nem is hallassz?

A’ Királyné. Nem senkit kivűlünk.

Hamlet. Hogyan? Nézz tsak amarra! nézd tsak mint tűnik-el. Nézd éppen most lép-ki az ajtón.

(a’ Lélek el-tűnik)

XII-dik KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLYNÉ, HAMLET.

A’ Királyné.

Az tsak a’ te meg-bomlott agyvelőd’ káprázolata! fel-hevűltt képzelődésed munkája!

Hamlet. Fel-hevűltt képzelődésem? Oh az én ereimben olly tsendesen pozsog a’ vér, mint a’ tiédben. – Én nem szóllottam meg-őrűlve – parantsold, szóról szóra mondom-el a’ mit mondottam. Azt a’ meg-őrűltt nem tselekedheti. – – Anya! kérlek az Istenre, ne tedd ezt a’ kép-mutatói írt lelkedre mintha az én őrűlésem és nem a’ te önnön szíved vádolna: az a’ genyetséges sebnek tsak hártyát tsinálna, ’s a’ ki nem fakadható mérget olly veszedelmessé tenné, hogy a’ seb meg-ne gyógyúlhasson. Bánd-meg a’ mit tselekedtél, ’s kerűld-ki a’ mi még hátra van. – Ne kövérítsd a’ dudvát termő-főldet, hogy bujább gaz teremjen rajta. Botsásd-meg nékem jó szívűségemet, minthogy már a’ mostani világban a’ jó szívűségnek a’ gonoszságot meg-kell követni; s’ az előtt bukni, hunyaszkodni kéntelen, ’s engedelmet kérni arra, hogy jót tsinálhasson.

A’ Királyné.

Királyné.

Hamlet! ketté hasítottad szívemet.

Hamlet. Ó ha ketté hasítottam, vesd-el azt a’ felet, a’ melly nem ép, hogy a’ még meg-nem romlott féllel annál egésségesebb lehess. Jó éjtszakát! de a’ Bátyámhoz ne menj. Kénszerítsd magad igaz kötelességed tellyesítésére, ha szíved magától nem kész reá. Még egyszer jó éjtszakát! ’s ha te az Ég áldását, óhajtod, úgy én is kérem a tiédet.

á tiédet.

– A’ mi ezt a’ betsűletes embert illeti (az Oldenholm meg-meredtt testére mutat) sajnállom, de nem tehetek róla. Tetszett a’ mennyei Hatalmasságnak eggyikét a’ másika által büntetni, ’s engem másoknak fenyítékekre ostorrá változtatni. Gondom lessz reá, ’s meg-öléséért lelkének elég-tételt adok. Harmadikszor is jó éjtszakát! Kegyetlenné kell lennem, hogy jó szándékomat bé-tellyessedve láthassam; a’ kezdet már meg-van, de hátra van a’ nagyobbja.

A’ Királyné. De mit tégyek tehát?

Hamlet. (Fel-lobbanva ’s mérges tsúfolással) Az Istenért eggy szót sem azok közzűl, a’ mit én javaslék. – Nem! térj-vissza hozzá, ’s kérd hogy űzze-el szerelmeskedéseivel elmédből azokat a’ mellyeket mondottam; mond, hogy én tsak tettetem őrűlésemet, de a’ mellett eszemen vagyok.

A’ Királyné. Hidd-el, hogy ha a’ szó lélekzetből, a’ lélekzet pedig életből vagyon, úgy arrra nézve a’ mit mondottál nékem nints életem lélekzeni.

Hamlet. Jó éjtszakát Anya! Ezt a’ derék Úri-embert fel-markolom. Jó éjtszakát Anya! – Nézd, nézd, ez a’ titkos Tanátsos, a’ ki egész életében a’ leg-szelesebb lotts-fetts vólt, most a’ leg-hallgatóbbá, leg-érettebb elméjűvé leve. Jer fattyú, jer, oda viszlek a’ hová illessz. Jó éjtszakát Anya!

(El-megyen, ’s vonja maga után Oldenholmot.)

ÖTÖDIK FEL-VONÁS.

ELSŐ KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, GÜLDENSTERN.

A’ Király.

(merően néz a’ Királynéra: eggy pausa után) Gertrúd! Gertrúd! Ezeket a’ sóhajtásokat titkos értelem tészi nehezekké. Ki-fogás nélkűl kell tudnom mit jelentenek. – Hol a’ fiad? mit tsinál?

A’ Királyné. Zavarottabb ő, mint midőn a’ szél a’ tengerrel dühösködik. Ezen őrűlésében meg-hallja, hogy valami a’ kárpit megett meg-motzan, eggy kardot lát, ki-rántja, ’s egérnek gondolván, agyon döfi a’ nem-látott öreg Oldenholmot.

A’ Király. Az Istenért! Én velem bizonyosan ez történt vólna, ha a’ szegény Oldenholm helyett állottam vólna rejtekben. Veszedelemben forog minden, én, sőt te magad, ha őt továbbá is szabadon hagyjuk. Jaj nékünk, miként felelünk-meg ezen gyilkosságért! Vétkűl tulajdonítja azt nékünk majd a’ Nép, mert ezt a’ meg-őrűltt szerentsétlen gyermeket zárva kellett vólna tartanunk. Hová ment tőled?

A’ Királyné. El-vántzorgatta a’ szegény Oldenholmot, ’s minden mozdúlása mutatta, hogy az ő szándékának semmi része nem vólt el-követett munkájában; siratja most, a’ mit tselekedett.

A’ Király. Királyné, a’ dolgot el-hallgatni nem lehet. Elmémben nyughatatlanság ’s kínzó rettegés támad. A’ te szemeid homályosodnak; menj feküdj-le ’s aludj.

A’ Királyné. Aludj? aludj? ’s alhatom é még tsak egyszer is ez életben? De, magadban akarsz maradni; engedek.

(El-mégyen)

MÁSODIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, GÜLDENSTERN.

A’ Király.

Ez a’ Hamlet vérembe mártja tüzes fegyverét. Menni kell néki Angliába, akár mit tsinál, ’s ott el-veszni.

Güldenstern. De hát ha nem fog akarni! ha phantáziája ezer íjesztő képek, óriási káprázolatok közzé temeti. Nem jobb vólna é ellene törvényesen ki-kelni? Ö gyilkos.

A’ Király. Gyilkos, igen is! de én véle nem bánhatok szorossan a’ Törvény szava szerint; a’ Nép, melly a’ maga szeretetét nem a’ meg fontolás, hanem vak heve javaslása után ajándékozza-el, a’ melly ő érette él és hal, az ő büntetésében nem nézné a’ tett nagy vóltát, hanem tsak a’ büntetés keménységét. Én kapok az alkalmatosságon hogy ez a’ gyilkosság innen lejendő el-küldetésének szép színéűl szolgálhat. Iszonyú esetekben iszonyatos szerekhez

szerekkez

kell nyúlni.

Güldenstern. Téged még eggy más veszedelmes környűl-állás is rettenthet, Felséges Uram. A’ fiatal heves vérü Laertest az ellenkező szelek még is itt tartóztatják. Melly könnyen juthat néki fülébe Atyjának halála? – Nem fog é öldöklő kardot? –

A’ Király. Még ő előtte is mentségemre lészen Hamletnek hirtelen el-küldése. De hogyan tudhatná-meg ő azt, mindőn a’ dolog még titokban vagyon. Menj, kerestesd-fel a’ meg-hóltt Oldenholm testét, ’s kéz alatt takarítsd-el.

(El-mennek.)

HARMADIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, és GUSZTÁV.

Hamlet.

Ne múlassunk tovább eggy órát is! Ó gyűlőltt késedelmeskedés. O Gusztáv mitsoda kitsiny az ember, ha mind az, a’ mit ő ideje által keres, tsak étel és álom? Tsak ollyan barom, mint a’ járomba fogott ló. – Ó az az Isten, a’ ki nékünk értelmet adott, nem akarhatja hogy azzal, a’ mi bennünket olly hasonlóvá tészen ő hozzá, ne éljünk, ’s rozsdába kapassuk. – – Mitsoda tehát ez; elmétlenség é vagy félénk akadozások? Kétségeskedő mérséklése é a’ dolog ki-menetelének? nem olly gondolat é, mellyben, ha négy részre hasítatna, tsak eggy negyed rész okosságot, és három negyed rész gyávaságot találnánk? Miért élek ’s miért szóllok erről úgy mint ollyanról a’ melly tsak ezután fog még meg-esni, midőn okom, akaratom, erőm, ’s módom vagyon végre hajtani? Miért késedelmeskedem mikor az Atyám meg-ölve, az Anyám gyalázatra ragadva van? – Kelj-fel tehát lelkem, ’s e’ pillantat ólta tedd minden gondolatidat véressé, vagy – szűnj-meg gondolkodni. – – – Hah! ki jön?

NEGYEDIK KI-JÖVETEL.
GÜLDESNTERN, AZ ELŐBBIEK.

Güldenstern.

Kegyelmes Hertzeg, hová tetted Oldenholmot?

Hamlet. A’ porba, a’ honnan vétettetett.

Güldenstern. Add tudtomra hol van, hogy fel-kereshessem, ’s a’ kápolnába temethessem.

Hamlet. Arról ne is álmodozz –

Güldenstern. Miről ne álmodozzam?

Hamlet. Hogy én a’ te titkodat magamban tartottam, ’s a’ magamét nem tarthatom. Ezen kívűl szóllj, ha a’ kérdő tsak eggy gomba, mitsoda feleletet adhat eggy Király-fi?

Güldenstern. Kegyelmes Hertzeg, te engemet gombának nézel?

Hamlet. Gombának Uram, tengeri gombának, spongiának, melly a’ Király tekintetét, intéseit, szavait magába szívja! De az illy szolgáknál nem is kaphatnak a’ Királyok jobb szolgákat; ha szüksége talál lenni rátok, öszveszorít, ki-nyomja belőletek a’ levet, ’s ti ismét a’ régi lyukatsos száraz könnyű tengeri gombává váltok.

Güldenstern. Nem értem mit akarsz ezzel mondani, kegyelmes Hertzeg!

Hamlet. Örűlök rajta! – A’ hegyes szó tompa a’ bolondok fülében.

Güldenstern. Kegyelmes Hertzeg, én a’ Király paratsolatjára tudakozom hol a’ test, ’s az ő nevében hívlak hozzá.

Hamlet. A’ test már a’ Királynál van; de a’ Király még nints a’ testnél. A’ Király olly nyomorúltt portéka, hogy –

Güldenstern. Nyomorúltt portéka, kegyelmes Uram?

Hamlet. Ollyan nyomorúltt portéka, a’ ki – Róka! lyukba hamar, mert rajta vesztessz.

ÖTÖDIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, ÉS AZ ELŐBBIEK.

A’ Király.

Hamlet, hol van Oldenholm?

Hamlet. Az evés mellett.

A’ Király. Az evés mellett?

Hamlet. Nem ott a’ hol ő eszik, hanem a’ hol őt eszik; eggy bizonyos udvari pondrókból álló gyülekezet most vendégeskedik rajta. Ó a’ mi az evést illeti, már ott első a’ pondró. Hány féle állatokat hízlalunk mi, hogy azok minket hízlaljanak; ’s kikért hízlaljuk mi magunkat, nem férgekért é? A’ ti potrohos Királyaitok ’s szikkadtt koldúsaitok tsak két féle fel-tálalások.

fel-tálalásók

Két étek eggy asztalon; ez a’ vége a’ nótának.

A’ Király. Óh –

Hamlet. Azzal a’ féreggel, a’ melly a’ Királyt ette, halat lehet horgászni; ’s azt a’ halat ismét, a’ melly ezt a’ férget meg-ette, emberek eszik-meg.

A’ Király. ’S mit akarsz ezzel mondani?

Hamlet. Semmit sem egyebet hanem hogy lásd, hogy a’ Király szépen keresztűl-mehet a’ koldús gyomrán.

A’ Király. Még egyszer tudakozom, hol van Oldenholm?

Hamlet. A’ Menny-Országban! Küldj, küldj oda, ’s keresd-fel. Ha Követed ott fel nem leli, keresd a’ másik helyen magad. De igazán szóllván, ha ebben a’ hónapban rá nem akadsz, meg fogod szagát érzeni, ha a’ fegyveres ház gráditsán fel-mégy.

A’ Király. Menjetek, nézzétek ott.

Hamlet. Arról bizonyossá tészlek hogy onnan el-nem szökött.

A’ Király. Temettessék-el minél hamarább és a’ leg-nagyobb tsendességgel. Hamlet ez a’ te tselekedeted azt kívánja, hogy minden késedelem nélkűl indúlj Angliába, ’s magadat a’ meg-botránkozott Nép vádjai elől vond-el. Készűlj tehát, hogy leg-feljebb hólnap indúlhass.

Hamlet. Angliába?

A’ Király. Igen is, Angliába.

Hamlet. Jól van!

A’ Király. Ez az én meg-határozott akaratom.

Hamlet. Eggy Angyalt látok, a’ ki ezt leg-titkosabb réséig látja. (Gusztávhoz) Ne késsünk, Gusztáv; fogjunk meg-öltt Atyám’ meg-bosszúlásához. (a’ Királyhoz) Isten hozzád édes Anyám.

A’ Király. Szerető Atyád! Hamlet.

Hamlet. Anyám! mondom. Az Atya és Anya Férj és Feleség; a’ Férj és Feleség eggy test; és így te Anyám vagy! – Én útnak készűlök.

(El-mennek)

HATODIK KI-JÖVETEL.

A’ Király.

Te pedig Anglia, ha úgy gondolsz baráttságommal, a’ mint azzal gondolnod kell, ha még bé nem gyógyúltt sebeidre veted szemeidet, mellyeket rajtad a’ Dániai kard szabdalt, légy rajta, hogy kívánságom bé tellyesedjen, hogy Hamlet el-essen. Míg az meg-nem lessz, nem lessz gyúgodalmas tsak eggy pillantásom is.

HETEDIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, BERNFIELD.

A’ Királyné.

Lehetetlen rá vennem magamat, hogy véle szólljak.

Bernfield. Az ő állapotja valósággal szánakozást érdemel.

A’ Királyné. Ki állapotja?

Bernfield. Az Opheliáé. Az Atyja halálát hallván el-távozott elméje. Szüntelen felőle beszéll: azt mondja hogy feje lágyjára állott a’ világ; O, és jaj, minden szava, ’s meg-bomlott szóllások folynak ajakáról.

A’ Király. Látnunk kell őtet; mert ha magunk eleibe nem botsátjuk, abból sokan sok félét húzhatnak-ki. Eresszétek-bé.

(Bernfield ki mégyen)

A’ Királyné. Az én beteg lelkem minden kitsínységből irtóztató következéseket magyaráz. Igy bünteti magát a’ bün, így árúlja-el

arúlja-el

magát attól való remegése által hogy el-árúltatik.

NYOLTZADIK KI-JÖVETEL.
OPHELIA, ÉS AZ ELŐBBIEK.

Ophelia.

Hol van Dániának Királyi szépsége?

A’ Királyné. Édes Opheliám mint vagy te?

Ophelia. (Énekelve) ’S miről esmerhetem-meg én A’ te kedvesedet? A’ fa tzipők, tsigás süveg ’S Szarándok-bot esmertet-meg Ö véle tégedet.

A’ Királyné. Szegény gyermek. – Ophélia mit akarsz ezzel a’ dallal?

Ophelia. Halld-tsak végig! (Énekel) Meg-hólt! ’s bús szívemet öröm Többé nem érheti. Sírját zöldellő pázsit és Eggy gyászos kő fedi.

A’ Király. Szegény Ophélia!

Ophelia. (Énekel) Fejér az inged; de piros Virágot hintek rá. ’S hogy ne hervadjanak hamar, Könnyemmel öntözöm.

A’ Király. Édes Ophéliám! hogy vagy?

Ophelia. Hálá Istennek egésséggel. Azt mondják hogy a’ bagoly a’ Kováts Leánya vólt. – Szent Isten, azt tudjuk mik vagyunk; de bezzeg nem tudjuk mik lészünk! – Adja Isten kedves egésségetekre az ebédet!

A’ Király. Az Atyja halálán háborodott-meg. – –

Ophelia. Ó kérlek szakasszátok-félbe azt; ha azt találják tudakozni, mit tész’ az? mondjátok: (Énekel) Hólnap Szent Bálint napja lessz, ’S derűltten kél a’ nap; Lyánykád az ablakodra jő, ’S Bálintként ölbe-kap.

A’ Király. Magában nem kell hagyni szegényt.

Ophelia. Reménylem a’ dolog jól sűl-el. Kéntelenek vagyunk bé-várni, ’s még sem tehetem hogy könnyeim ne szakadjanak, ha meg-gondolom, hogy őt fagyos főldbe ássák-el ellőlem. – Meg-sugom a’ Bátyámnak, haszontalan! akár mit mondtok. – La! la! – a’ Bátyám jő. – Fel kell öltöznöm! – eleibe kell szaladnom! – Ajánlom magamat az Uraknak! –

(El-mégyen)

KILENTZEDIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ.

A’ Király.

Ne hagyjátok-el eggy tapottnyira is, ’s vigyázzatok minden mozdúlására! – Ezt Atyjának halála okozta. O Gertrúd, Gertrúd, ha a’ szerentsétlenség egyszer elő-vesz, nem eggyenként jő, mint a’ kém, hanem egész tsoporttal. A’ meg-öltt Oldenholm – a’ Hamlet meg-őrűlése – az Oldenholm halálán fel-zendűltt párt-ütésre kész Nép – (ó rosszúl esett hogy őt titokban temettettük-el!) – az Ophelia siralmas állapotja, ’s a’ mi leg-nagyobb az, hogy a’ fiatal Laërtes az ellenkező szelek miatt el nem indúlhatván még is itt van, – – – O mennyi gondot ád ez nékem!

(Lárma hallatszik)

A’ Királyné. Mitsoda lárma ez! Egek!

TIZEDIK KI-JÖVETEL.
GÜLDENSTERN, AZ ELŐBBIEK.

A’ Király.

Hol a’ Strázsa? – Mit hozol Güldenstern.

Güldenstern. Rejtezz-el Felséges Király! rejtezz-el minél hamarább. Az ifju Laërtes eggy tsoport fel zendültt néppel veri-le strázsáidat. – A’ Nép őt akarja Királyjá tenni. – Laërtes légyen a’ Király! ezt kiáltja szüntelen.

A’ Király. Ö mint riadoz örvendezve!

XI-dik KI-JÖVETEL.
LAERTES a’ katonáival,

hatonáival,

ÉS AZ ELŐBBIEK.

Laërtes.

Hol a’ Király? – (Katonáihoz) Barátim maradjatok oda ki.

A’ Katonák. Nem! nem! mi is bémegyünk.

Laërtes. Kérlek maradjatok itt.

A’ Katonák. Engedünk ha parantsolod!

Laërtes. Utálatos, gyilkos Király! teremtsd-elő az Atyámat.

A’ Király. Tsendesedj, Laërtes!

Laërtes. Az a’ tsep vér, a’ melly ereimben tsendesen foly, engemet fattyúnak kiáltana, ’s szűz-erköltsű Anyám homlokára nyomná a’ feslettség béllyegét.

A’ Király. Laërtes mi tesz tégedet illy vakmerővé? Mi ád ellenem támadásodnak illy Óriási nagyságot. – Ne reszkess Gertrúd! légy nyúgodalmasan! A’ Királyokat valamelly mennyei védelem keríti-bé, hogy a’ leg-merészebb fel-zendűlés sem bír elég bátorsággal szándékát tellyesíteni; ’s meg-elégszik azzal hogy a’ rostélyozaton bé-tekint. – Laërtes szóllj, mi ragadott erre a’ vakmeröségre.

Laërtes. Hol van az Atyám?

A’ Király. A’ te Atyád nem él.

A’ Királyné. De az a’ Királynak akaratján

akaratjan

kívűl történt.

A’ Király.

Király.

Engedd addig tudakozódni őt, a’ meddig tetszik.

Laërtes. Miért hólt-meg? Hogy hólt-meg? nem elégítetem-ki én üres szókkal magamat. Szállj-le most a’ pokol meljségébe hűségi esküvés, a’ mellyet a’ Dánia Királyjának tettem. Szállj-le te is Religio és gyáva lelki-esméret. Nevetem a’ kárhozatot! ott a’ hol most állok, nints gondom sem pokolra, sem Mennyországra. Jöjjön a’ mi jönni akar; nékem mind eggy. Az én Atyám halála vért kíván! vért, patak gyanánt omló vért!

A’ Király. ’S ki az, a’ ki tartóztat?

Laërtes. O engem nem tartóztathat semmi! ’s a’ mi értékemet illeti, azzal úgy gazdálkodom, hogy kevéssel is sokra érjek.

A’ Király. Édes Laërtesem, ha az Atyád halála felől értekezni kívánsz, egynek nézed é Barátjait ’s Ellenségeit? eggyeránt akarod é őket kardodra hányni?

Laërtes. Az én kardom tsak ellenségeinek vérét szomjúzza.

A’ Király. ’S akarod é tudni kik azok?

Laërtes. Barátjait ki-terjesztett karral akarom el-fogadni; ’s kész vagyok mint a’ Pelikán, ki-ontani érettek véremet.

A’ Király. Úgy szóllassz mint eggy jó gyermekhez ’s Nemes emberhez illik. Hogy énnékem az Atyád meg-ölésében nints részem, sőt hogy azt szívesen fájlalom azt olly világossá tészem elmédnek, mint a’ millyen a’ Nap-fényje a’ szem előtt (a’ szín-hatúljában lárma hallatszik) Botsássátok-bé! Botsássátok-bé!

Laërtes. Mi az? mi az? Mit akar ez a’ lárma?

XII-dik KI-JÖVETEL.
AZ ELŐBBIEK, és OPHELIA.
(Fel-koszorúzva szalmával és virágokkal)

Laërtes.

Forróság, szárazd-fel az én agyvelőmet! könnyek! hétszerte sós könnyek egyétek-ki szemem látását! -–Esküszöm az Egekre, hogy elméd meg-tébolyodásáért olly elég-tételt vészek míg a’ mérő serpenyő a’ kereszt rúdat meg nem üti! – O szépen ki-nyiltt rózsa! kedves Leányka! édes Húgom! Ophélia! – Isten! ki hitte vólna azt hogy eggy fiatal gyermek esze éppen olly halandó mint eggy öreg ember élete.

Ophelia. (Énekelve) Fagyos sírba tették tetemeit, ’S sok szem hullatta rá bús könnyeit! ’S sok szem hullatta rá bús könnyeit! Galambom, Isten hozzád!

hozzad!

–

Laërtes. Vólna helyjén elméd, ’s igyekeznél annak minden erejével engemet bosszú-állásra bírni, hidd-el, nem nyernél felényit mint most.

Ophelia. Énekeljetek hát! – – „Le! le, a’ sírba!” – Ó miért nem énekeltek? Hiszen tudjátok mellyik dal az? – Arról a’ tselédről a’ ki el-ragadta Ura Leányát.

Leanyát

– Itt eggy szál rozmarin, vedd-el emlékezetre; itt eggy szál szép El-ne felejts! Itt nártzis és hiacinth. – Itt ruta! ez is néked (el-osztogatja virágait) ez a’ többi pedig az enyim marad! Ez gyöngy-virág! Kegyelem virágnak vagy kis Vasárnapnak is lehetne azt neveznünk. – Ti a’ rutát eggy kis külömbséggel is hordhatjátok. Itt eggy marok pézsma; adnék örömest violát is, de az mind el-hervadt az Atyám halálakor. Azt mondják istenesen hólt-meg. (Énekre fakad) De Jantsika hidd-el még most is enyím!

Laërtes. Ki nézhetné ezt fel-lobbantt ki-fakadás nélkűl?

Ophelia. (Énekel) Ó sors miként vagy illyen mostoha! Ó már tehát nem jön-visszá soha! Ó már tehát nem jön-visszá soha! Nem! nem! meg-hólt ő; rejtezz sírodba! Fejér vólt szakálla mint a’ hó, ’S feje mint a’ galamb! Oda van! oda van! hasztalan kiáltjuk! ’S ő már nem jő visszá soha! Nyúgodjon hamva tsendesen! – Hé! hol a’ kotsim? álljon-elő. – Jó éjtszakát Asszonyaim! Jó éjtszakát szép Asszonyaim; Jó éjtszakát! jó éjtszakát! (El-mégyen)

A’ Király. Ne hagyjátok őt Gertrúd és te Güldenstern! Menjetek; én Laërtessel magamban maradok.

(A’ Királyné és Güldenstern el-mennek)

XIII-dik KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, LAERTES.

Laërtes.

Istenek! – Látod é te ezt?

A’ Király. Laërtes hagyj engemet a’ te fájdalmadban részesűlni; külömben meg-tagadod azt tőlem a’ mit igazság szerint kívánhatok. Menj ha kételkedsz, ’s válogasd-ki leg-értelmesebb Barátaidat, légyenek Bírák közöttem és közötted. Ha azt látják hogy ezen dologban akár egyenesen, akár titkos útakon leg-kissebbet tselekedtem, benne meg-eggyeztem vagy jóvá hagytam, – úgy koronám, életem, és mind az a’ mit magaménak nevezek, szolgáljon néked elégtételűl. Ha pedig az ellenkező világosodik-ki, úgy kérlek tűrtéztesd fel-indúlásodat; én véled együtt dolgozom majd azon, hogy Atyád meg-öletéséért bosszút kapj.

Laërtes. Ha mind ezeket bizonyosnak látom is, de szóllj magad, mint gondolhatni hirtelen halálából, titkos el-temettetéséből, azon pompának meg-tagadásából, a’ mellyet születése, tekintete, Méltósága kivánt? Nem olly nyilván szóllnak é itt minden környűl-állások, mintha az égbe akarnának fel-hallatszani? Nem kívánják é azt, hogy én a’ dolgot a’ leg-szorossabb visgálat alá végyem? – Szóllj, ki a’ Gyilkos?

A’ Király. Hamlet! – és tudd-meg, hogy az a’ kéz, a’ melly Oldenholmot meg-ölte, az én halálomra is törekedett.

Laërtes. Ha ez így van, a’ melly – engedj-meg kétségemnek, – nékem hiheteltlen, miért van ő szabadon? miért nem idézed az illy tettek el-követőjét törvény alá? holott személyednek bátorságos vólta, a’ köz-jó és a’ te Uralkodásbeli bőltsességed azt javasolja hogy rá kardot ránts.

A’ Király. Engem attól két nagy ok tartóztatott, melly a’ te szemedben talám nem lessz olly nyomos, mint az enyimben. A’ Királyné, az ő Anyja, úgy szóllván egyedűl az ő nézésében él; én pedig akár kötelesség akár gyengeség légyen az, őt annyira szeretem, hogy semmit sem tsinálhatok, a’ mi ellenkezik kívánságaival. A’ másik nagy oka a’ dolognak az, hogy a’ Nép őt az esztelenségig szereti; tudod hogy ez Hamletet még valóságos bukdosásiban tusudálja.

Laërtes. ’S én így veszítsek-el eggy tisztes Atyát, így lássak öszve-rontsolva eggy gyönyörű testvér-Leányt, kiknek érdemek az egész mostani kort bátran szóllítja-meg, hogy hozzájok hasonlót mutasson, ha mutatthat. – De hitesse-el magával Gyilkosok, hogy ezért vérével fog fizetni.

A’ Király. Még ma, még ma folyjon szemeid láttokra vére. Az én Híveim és a’ te Barátid keljenek-ki az ígaz ügy védelmére, ha talám valamelly szolgaságra teremtetett tsoport néki pártját fogja is. De hadd beszélljem-el most mi adatott ezen gyilkosságra alkalmatosságot, ’s hadd győzzelek-meg felőle, hogy nékem ebben nints közöm.

XIV-dik JELENÉS.
A’ KIRÁLY, ÉS AZ ELŐBBIEK.

A’ Király.

Mi baj? mi baj, kedves Királyném?

A’ Királyné. Eggyik szerentsétlenség nyomban követi a’ másikat. A’ te Húgod Laërtes vízbe-fúlt.

Laërtes. Vízbe fúlt? Hogy fúlt oda? – Oh!

A’ Királyné. Atyád Palotája megett a’ folyamat szélén eggy fűz-fa van. Erre mászott-fel, ’s a’ vízben fityegő gallyakra akaszgatta szalma koszorúit. Eggy ág alatta le-szakadt, ’s ő bé-esett a’ vízbe. A’ folymat sebesen bé-ragadta őt a’ közepére, ’s nem vólt senki egynehány gyermeken kívűl a’ ki látta, hogy segítségre lehetett vólna szaladni. Azt mondják ezek, hogy el-terjedtt ruhái sok ideig fenn tartották a’ víz-színén, ’s mint a’ Szyren úgy űlt, dalait éneklette, koszorúival játszott, ’s nem látsza érzeni veszedelmét, de végre el-ázott ruhái el-lapúltak ’s a’ szerentsétlent hattyúi éneke alatt vonták-le.

Laërtes. Isten! e’ vala tehát még hátra? ’s meg-hólt?

A’ Királyné. Vissza-hozhatatlanúl van oda!

Laërtes. Hármas veszély tízszerte hármasan hulljon arra az átkozott főre, a’ mellynek istentelen tette tégedet elmédtől foszta-meg. – Asszonyi könnyeim el-fojtják szavaimat. – Bosszúra Király! engesztelhetetlen bosszúra!

(Mégyen)

A’ Király. Laërtes! hallj-meg engemet elébb. – – Ez az eset még hevesebb haragra fogja gyúlasztani. Menjünk utánna, Királyné!

HATODIK FEL-VONÁS.

ELSŐ KI-JÖVETEL.
(Temető)
KÉT SÍR-ÁSÓ.

Eggyik Sír-ásó.

De hogy a’ gutába temethetnék őtet más keresztény lelkek közzé, mikor maga ölte-meg magát?

A’ másik. Azon hijába töröd a’ fejed! A’ Király meg-parantsolta hogy járjanak végére hogy-mint vólt a’ dolog, ’s ki-sűlt szépen, hogy Isten-igazába hólt-meg; és így, hogy más keresztény lelkek közzé kell temetni.

Az eggyik. Az egy-általlyába nem lehet! hanemha a’ sűlne-ki, hogy valaki erőszakot akart el-követni rajta, ’s az előtt ölte magát a’ vízbe.

A’ másik. ’S ki tudgya ha nem így történt e meg szegénynek a’ halála?

Az eggyik. Az hogy Komám Uram az ember sokféle képpen ölheti-meg magát; mert nézze kegyelmed, itt van egy víz, no jó; az ember meg’ itt áll, ez is jó! de rá vigyázzon ám ked! Ha tehát az ember eminnen ide jő, ’s a’ vízbe ugrik ’s oda vész, tudni való hogy maga ölte-meg magát de ha a’ víz jön az emberhez, ’s az embert el-kapja, úgy nem az ember a’ gyilkos, hanem a’ víz; ’s illyenkor a’ vízbe veszett embert a’ temetőbe lehet temetni; de ha maga ugrott belé, már akkor az akasztófa allya a’ hellye.

A’ másik. A’ biz Istók igaz, Lelkem Komám Uram, de tudgya e ked, miért nem temetik ezt oda?

Az eggyik. Miért, mondgya-meg ked?

A’ másik. Azért mert nagy embernek a’ gyermeke! Vólna tsak valami magunk forma szegény legény lyánya, bizony nem látna tisztességes temetést. – De tudgya e ked, mit? Fejtsen meg ked nékem eggy mesét, ha legény ked a’ talpán, mellyik épűlet tart leg-tovább a’ világon?

Az eggyik. Az akasztó-fa! – mert az ezer lakónál

lákónál

is tovább áll-fen.

A’ másik. Ezt ki-találá ked, Pajtás Uram! de ki épít erőssebben mint az áts meg’ a’ kőműves?

Az eggyik. De már ezt bizony nem tudom.

A’ másik. No de gondolkozzon tsak ked rajta.

Az eggyik. Haszontalan töröm a’ fejemet; azt bezzeg ki nem találom.

MÁSODIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, GUSZTAV, ÉS AZ ELŐBBIEK.

A’ másik Sír-ásó.

No hát meg-tanítom rá kendet! Ha valaki tudakozza, mondgya kend, hogy a’ Sír-ásó; mert az a’ ház, a’ mellyet a’ Sír-ásó tsinál, az ítélet napig áll-fenn. – Koma, mennyen ked tsak, mennyen a’ fejér lóhoz, hozzon eggy potr’ára pályinkát; kednek is jutatok belőle.

(danol)

Járd el az egész Világot,

Nem lelsz olly hatalmasságot,

A’ melly velem ki-tehessen,

’S rám kevélyen tekinthessen.

Se Király, se Fejedelem,

Se gazdagság, se szerelem,

Nints, a’ ki jutván végére,

Ne szálljon sírom méllyére.

Sír-ásó Pajtás nézz ’s nevess,

E’ koponya millyen üress.

Pedig tudod éltében

Mint kérkedett elméjében.

’S te tsúf golyó

(meg-látja Hamletet ’s Gusztávot ’s felbe szaksztja az éneket)

Hamlet. Van é ennek az embernek szíve, hogy a’ sír-ásás közben danolhat?

Gusztáv. Ugy hozzá szokott ő ehhez, hogy munkájának kedvetlen vóltát nem érzi.

Hamlet. Ennek a’ koponyának valaha nyelve vólt, ’s énekelhetett. – Nézd hogy vét-eleggyet magától a’ rossz ember, mintha az a’ Kain vagy valamelly Gyilkos feje vólna; ki-tudja pedig ha nem valamelly Udvarnok feje vólt é, a’ ki magát az Úr Istent is meg-akarta vólna tsalni. Nem é? Gusztáv!

Gusztáv. A’ könnyen még-lehet, kegyelmes Hertzeg.

Hamlet. Szóllanom kell ezzel az emberrel. – Hé, kié ez a’ sír.

A’ Sír-ásó. Az enyím, Uram!

Hamlet. Igen mert benne hazudsz: de –

A’ Sír-ásó. Az Uram pedig azon kívül hazud, és így nem az Uramé.

Hamlet. Azt tudakozom, kinek hivják azt az embert, a’ kinek azt ásod?

A’ Sír-ásó. Én azt nem embernek ásom.

Hamlet. Ki hát az az Asszony?

A’ Sír-ásó. Nem is Asszony.

Hamlet. Ki a’ guta hát az, a’ kit belé akarsz ásatni?

A’ Sír-ásó. Eggy ollyan, a’ ki míg élt, mindég leány vólt, de most az Isten légyen irgalmas kegyelmes szegény lelkének! meg-haláloza.

Hamlet. Már le-látom Gusztáv, hogy fel-fordúl a’ Világ! Gondolhattad vólna é hogy még eggy Sír-ásó is ennyire játszadtassa elmésségét. – Mikor álltál erre a’ szép Mesterségre?

A’ Sír-ásó. Sem nem előbb, sem nem utóbb, hanem éppen azon a’ napon, a’ mikor a’ meg-hólt Király Fortunbraszt egész seregestűl meg-verte.

Hamlet. Mennyi idje lehet annak?

A’ Sír-ásó. ’S azt se tudod? hiszen azt minden bolond tudja. Éppen azon nap vólt az mikor az ifjú Hamlet a’ Világra lett, a’ kinek most el-ment az esze, ’s még ma Angliába indúl.

Hamlet. ’S miért indúl Angliába?

A’ Sír-ásó. Hogy az esze hellyére jöjjön ha pedig nem jön; vesszen! ott több bolondot is kap!

Hamlet. ’S hogy ment-el az esze?

A’ Sír-ásó. Biz azt beszéllik, igen tsudálatosan.

Hamlet. Hogy, hogy?

A’ Sír-ásó. Üsse-meg a’ kő, mit kérdi ked azt tőlem; el-ment az esze ’s meg-bolondúlt ’s vége!

Hamlet. No ne haragudj, Bátya! ne haragudj! de beszélld-el tsak, hány esztendeig

esztendegi

kell az embernek a’ földben heverni, míg meg-rothad.

A’ Sír-ásó. Ha eddig míg a’ főldbe teszik, meg nem rothadt, a’ mire ma nem kevés példa van, nyóltz esztendeig is el-állhat; a’ Timár pedig kilentz esztendő alatt sem tud meg-rothadni.

Hamlet. ’S már miért tovább a’ Tímár, mint más akárki?

A’ Sír-ásó. Azért Uram mert annak a’ teste egészen meg-edződött a’ vízbe állással. – Nézze az Úr ez a’ koponya 23 egész esztendő ólta áll a’ főldben.

Hamlet. Ki feje lehetett az?

A’ Sír-ásó. Mennykő tsintalan egy ember feje vólt. De talállya az Úr maga?

Hamlet. Biz én nem tudom találgatni!

A’ Sír-ásó. Mennykő hasogassa-meg a’ nyaka tsigáját! átkozott eggy fattyú vólt! – a’ Yorik feje Uram! Esmerte az Úr? Udvari bolondgya vólt a’ meg-hóltt Királynak.

Hamlet. ’S övé igazán ez a’ fej?

A’ Sír-ásó. Bizony nem is az egyím!

Hamlet. Szegény Yorik! azt mondják a’ leg-tréfásabb elméjű ember vólt. Most pedig, huj! be irtóztató nézése van! – Szegény ember! hol van most tréfád? hol vannak tsintalankodásaid? énekeid? hol van az az elmésség, mellyel az egész asztalt víg röhögésre fakasztgattad? Nem marad é tsak eggy is hogy pityergésedet vigyorgásra változtasd. – No menjen valaki a’ Méltóságos Asszonyok őltöző szobájokba, ’s sugja füleikbe hogy ha eggy ujnyira bé-vakolják is magokat, utoljára tsak ugyan erre jutnak. – Gusztáv, kérlek, felelj nékem eggy kérdésemre.

Gusztáv. Parantsolj vélem, kegyelmes Hertzeg!

Hamlet. Illyenné lett é nagy Sándor is?

Gusztáv. Bizonyosan!

Hamlet. Mitsoda alatsony sorsra juthatunk végtére édes Gusztávom! képzelődésünk nem nyomozhatja é a’ Sándor tiszteltt hamvait, míg valamelly kementze tapasztékon meg-kapjuk.

Gusztáv. Ó már úgy igen is messze mégyünk.

Hamlet. Ne hidd, Gusztáv. Semmi sints történhetőbb. Sándor meg-hal; el-temettetik; porrá lessz; azt a’ fazekas ki-ássa, belőle agyagot tsinál; ’s nem fordítódhatik é ez az agyag a’ kementze lyuka’ bé-tapasztására?

HARMADIK KI-JÖVETEL.
GÜLDENSTERN, AZ ELŐBBIEK.

Güldenstern.

Almélkodva akadok itten reád, kegyelmes Hertzeg. Készen vár minden. – A’ Király, még minekelőtte útnak ereszt, Laërtessel meg-akar békéltetni. – Minden felé keresnek rég ólta.

Hamlet. Útnak ereszt! – Köszönöm az Ur fáradságát. Szaladjon tehát mintha a’ halál kergetné ’s sugja-meg alázatosan a’ Királynak, hogy azonnal meg-jelenek.

(Güldenstern mégyen)

NEGYEDIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, és GUSZTAV.

Hamlet.

Nem gondolhatod-meg, édes Gusztávom, millyen nehéz a’ szívem. – De, semmi!

Gusztáv. Én még mindég bízom a’ te férfiúságodban, kegyelmes Hertzeg.

Hamlet. Ez semmit sem tesz! El-múlik!

Gusztáv. Ha szívednek titkos sugallását érzed, parantsolj vélem; azt fogom mondani hogy nem indúlhatsz, hogy rosszúl vagy!

Hamlet. Én indúlnék, minekelőtte az Atyám meg öléséért bosszút-állok? – Jer, én nem hiszek titkos sugallásoknak. A’ Gondviselés tovább terjed a’ veréb ki-esésénél! Ha nem másszor esik-meg, úgy most kell meg lenni; ha pedig most nem lehet, úgy másszor lessz meg az: – attól függ minden, hogy az ember készen légyen! akarjon!

(El-mennek)

ÖTÖDIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, LAERTES, KÉSÉRŐK.
(Palota)

A’ Király.

E’ szerint reménylem, meg vagy győzve a’ felől hogy én Atyádnak meg-ölettetésében ártatlan vagyok, mert láthadd, hogy a’ te ellenséged nékem is ellenségem.

Laërtes. Azt mutatják minden környűl-állások. – Engesztelhetetlen bosszú szálljon rá…

A’ Király. Ebben az órában fog reá szállani ’s – –

HATODIK KI-JÖVETEL.
GÜLDENSTERN, ÉS AZ ELŐBBIEK.

Güldenstern.

(bé-szaladva) Hamlet jő!

A’ Király. Tőltsék-teli borral a’ poharat.

HETEDIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, GUSZTÁV, KÉSÉRŐK, ÉS AZ
ELŐBBIEK.

A’ Király.

Menj, kedves Hamletem! kész a’ hajód, a’ szelek kedvünk szerint fújnak, ’s embereid egyedűl a’ te oda-érkezésedet várják. Angliának levegője tiszta és kedves, te a’ Dániai nevet új tekintetbe hozod, ’s el-gyengűltt egésségednek vissza-szerzed tavaszát. – Nyújtsátok-által néki ezt a’ poharat.

Hamlet. Tegyétek-le eggy kevéssé!

A’ Király. A’ Király Hamletnek szerentsés

szerentses

útjáért ’s kívántt vissza-téréséért iszik. Hirdetessétek-ki trombiták által hogy Hamletért iszik a’ Király! – te pedig, Hamlet, igyál a’ Laerteséért, a’ ki Atyjának meg-öléséért néked meg-enged! – Egésségedért Hamlet!

(Trombita ’s dob riadás)

NYÓLTZADIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLYNÉ, AZ ELŐBBIEK.

A’ Királyné.

(Fel-veszi a’ Hamletnek készített poharat) Az anyád iszik érted, Hamlet! Hozzon Isten szerentsésen szerető karjai közzé.

Hamlet. Édes jó Anyám!

A’ Király. (hirtelen, de titkolózva) Gertrúd, ne igyál. (magában) Már késő! meg van!

A’ Királyné. (Hamletnek nyújtja a’ bort) Engedd-meg Király! kedves Fijam egésségéért tselekedtem azt.

A’ Király. Hamlet! fogd ezt a’ kezet. (a’ Laërtes jobbját)

Hamlet. (Le-teszi a’ poharat) Botsáss-meg nékem Laërtes! én téged meg-bántottalak. De botsáss-meg, és tégy bizonyossá a’ felől Úri Nemes szavad alatt. A’ jelenvalók mind tudják, ’s te is tudhatod, hogy én bizonyos idő ólta veszedelmes elme-nyavalyában sinlődöm. A’ mit tselekedtem, azt akkor tselekedtem mikor el-hevűltt elmém egészen el-ragadott. Nem Hamlet az, a’ ki Oldenholmot meg-ölte. – Hamlet nem vólt Hamlet, mikor azt tette; Hamlet e’ tselekedet előtt iszonyodik. Bolondsága a’ vétkes; nem ő maga: ő maga azok közt van, a’ kik ezen tselekedet által meg-bántattak. Engedjed tehát hogy nemes lelked előtt az a’ szent állatás, hogy én ezt nem akarva teselekdetem, engemet tsak annyira tégyen vétkesnek, mint ha a’ ház fedelére lőttem vólna fel eggy nyilat, ’s az le-estében a’ Testvéremet verte vólna által.

Laërtes. Mint fija a’ Meg-ölttnek, ’s Testvére a’ Meg-hólttnak meg-engedek egészen: de mint Nemes Ember a’ Lovagi törvények szerint mind addig nem engedhetek-meg, míg egynehány tisztes Bírák a’ bosszú-állás baj-vívása alól fel-nem szabadítanak, ’s azt az ítéletet nem hozzák, hogy betsűletem tsorbája nélkűl néztem-el Atyámnak ’s Húgomnak esetét. Addig pedig baráttságodat baráttságnak nézem, ’s a’ magamé felől bizonyossá tészlek.

A’ Király. Béke-poharakat! (Hamlet és Laërtes hozzá nyúlnak.)

nyúlnak.)

Gusztáv. Mi baja a’ Királynénak?

Hamlet. Mi bajod, Anyám?

A’ Király. Az tsak gyengeség.

A’ Királyné. Nem! nem! Ó édes Hamlet! a’ borban méreg vólt.

Hamlet. Méreg? – Itt a’ méreg néked, átkozott Gyilkos! (kardot ránt ’s által-föfi a’ Királyt)

A’ Király. Gyilkos! Gyilkos!

(Mindnyájan kardot vonnak)

A’ Királyné. Állj-meg Laërtes! álljatok-meg Dánok! Értsétek-meg a’ mit haldokló Királyéntok mond. A’ halál utólsó pertzentéseiben igazság vagyon. A’ ti Királyotok Gyilkos vólt; meg-ölte első Uramat. Ez a’ ti Királynétok pedig – o miért kell ezt magamnak meg-vallani! – meg-eggyezett Férje meg-öletésében.

(Villámlik; mennydörög; a’ Királyné eggy székbe dűl; a’ körülötte valók el-iszonyodnak, rettegnek.)

Hamlet. Az Ég igazolja szavait.

Güldenstern. Átkozott legyen tehát ez a’ kard, és az a’ kéz a’ melly ismét hozzá nyúl.

(El-veti a’ kardot)

A’ Királyné. Ó be irtóztató az én sorsom: be szörnyű az én tettem bére! Hamlet engedj-meg nékem! Tsak egyszer engedd meg-ölelni magadat! Hamlet!

Hamlet. Anyám, engeszteld-meg az Egeket!

A’ Királyné. Édes fiam, az én kárhozatos tselekedetem engemet el-taszít a’ te meljedről. O be kegyetlenűl mardossa lelkemet vétkem, kegyetlenebbűl mint a’ meg-emésztő méreg. Hamlet, botsáss-meg nékem! botsássatok meg nékem Dánok! Ne engedjétek hogy átkotokkal terhelve szálljak síromba. Királyotok meg-öléséért elégséges bosszút láttatok. Hamlet, édes fijam, óh könyörögj, hogy az Ég irgalmazzon-meg nékem; én halok!

(Hamlet felé nyújtja karjait, de hirtelen le-roskad, ’s meg-hal)

Laërtes. Az Isten irgalmas! Felséges Királyi-fi, én részesévé tetettem ennek az iszonyú tselekedetnek, mert ez a’ hitetlen (a’ Királyra mutat) el-tsábított. Az én Atyám halála ne szálljon ki ellened, se az Anyádé ellenem.

Hamlet. (meg-szorítja kezét) Laërtes. – A’ szegény Anyám! – Ti, a’ kik el-halaványodva, ’s le-lántzolva az álmélkodás által, állatok körűltem ’s ezen hallatlan történetről iszonyodtok, légyetek tanúk közöttem és Dánia között ez irtóztató eset felől; mert én tőletek várom igazoltatásomat ’s kétségbe hozott nevem’ helyre-állatását.

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Műfaj

Kronológia

Betűrend

Forrástípus

Nyomtatvány

Kézirat

Szerzői kompozíció

Nyomtatvány

Kézirat

Fordítás

Levelezés

A kritikai kiadás kötetei

Digitalizált kötetek

Összetett keresés

Teljes szövegű keresés

Nyitóoldal

Fogalmak és használat

Impresszum

Feltöltési napló

Társportálok