Kazinczy Ferenc összes művei

Midön én ezeknek a’ Pásztori-énekeknek által-fordítgatásokhoz fogtam, éppen nem vólt szándékom, hogy idövel öket ki- eresszem kezem közzül; söt még az sem, hogy végig mennyek rajtok. Távól minden köz-nyelvre-kelés’ óhajtásától, – mert ez a’ nyughatatlan indúlat nem férkezhetik eggy ifjú Arcás’ szívéhez, – egyedül önnön múlattságom ’s eröm próbálgatása vólt ösztöne ’s tzélja törekedésimnek. El-vesztvén szépségeinek érzése által minden reménységemet, hogy valaha ebben a’ nemébenn a’ Poésisnek szerentsés lépést tehetek, meg-elégedtem azzal, hogy ezt bizonyos értelembenn nevezhetem magaménak. Igy folyt jó ideig tsak gyönyörködtetésemre el-kezdett munkám, midön – eggy részröl ugyan a’ Báróczy ditsö példája, – de más részröl annak a’ nagy seregnek dühösségénn támadott bosszankodásom, a’ melly meg-részegültt Bacchánsok módjára vette-körül a’ Magyar Helicont, fel-ébresztette bennem azt a’ kívánságot, hogy eddig való múlattságomat haszonra is fordítsam. Serényebb szorgalommal fogtam ekkor kedves éneketskéim’ magyarázatjokhoz, ’s nem hagytam semmit próbálatlanúl, a’ mivel gondoltam, hogy fordításomat az eredetihez hasonlóbbá tehetem, ’s annak újabb tökélletességet, tsínosságot, correctiot adhatok; nem kéméllettem semmi munkát, semmi fáradozást; ’s az a’ reménység, hogy végtére tsak-ugyan motsok nélkül láthatom-meg fordításomat, el-felejtette vélem únalmát fáradozásimnak. – – TE ítéld-meg, mennyire értem-el végemet: énnékem mind eggy, mind más esetre meg-nyúgtatásomra fog válni, hogy egész erövel igyekeztem meg-haladni magamat.

Szerentsés születésem, mellyet a’ kedvezö Végezés a’ leg-tisztább Magyar Ég alatt ejtett, ’s a’ Bucoliastákkal való alkalmas esmerettségem külömbféle bukdosásoktól menthettek ugyan meg: de kevesebbé kellene esmérnem Nyelvemnek készületlenségét, kevesebbé Originálomnak utól-érhetetlen szépségeit, ha gyarlóságom ezen igyekezetemet a’ tökélletesek közzé számlálná. Söt inkább gyakori el-akadásim tanítottak-meg, millyen nehéz Nyelvünknek a’ Nyúgotiakkal való atyafiságtalansága ’s készületlensége miatt némely részébenn a’ Poésisnek szerentsés hív fordítást nyújtani. Pedig ebbenn az Epochábann, midön Nyelvünket tsínosgatni ’s gazdagítani még ekkoráig is tsak kezdjük, leg-inkább ezen kellene igyekeznünk. – – Ha ugyan le-tévén a’ szólgai nyügöt, magunknak eresztve írunk, bátorkodom állítani, hogy nállunk szebben senki sem ír; leg-alább akkor nem írt, midön Nyelvek készülni kezdett. Gróf Teleky, Profes. Szabó, Rajnis, Bessenyey György, és, a’ kiket leg-elöl kellett vólna említenem, Zrínyi és Gyöngyösi Atyáink – példái lehetnek némely fogyatkozás mellett is, millyen édességgel, millyen velösen, millyen pompás méltósággal ír a’ Magyar ha nem majmol, akár versbe’ kívánnyuk, akár prósába’. Hányat lehetne még itt ditsekedve említenem? ha TE tsínos verseidet, B. Orczy a’ Fö-Ispányi székekben tartott beszédit, Bartsay és sokan egyebek kedvességgel tellyes írásokat még éltekbenn tennék tiszteletül másoknak elibe.

A’ Fordításokkal éppen ellenkezőképpen van a’ dolog. Minden sorban el-akad a’ Fordító, ’s kéttségeskedik benne, ha az Idiotismust áldozza é fel az Energiának, vagy az Energiát az Idiotismusnak? Sokára el-únnya a’ köröm-rágást, ’s késsel nyúl a’ tsomó-fejtéshez. Innen van, hogy a’ fordítás vagy víz-ízü, ’s el veszti eredeti tüzét; vagy eröltetett, homályos és ízetlen. Az eredeti tisztaság érthetetlen tsevegéssé, a’ praecisio hosszas hideg periphrasissá, változik-el; új faragású szók és szóllások sértegetik a’ fület; ’s a’ jobbakonn is idegen íz esmerszik.

Énnékem úgy látszik, hogy ezek a’ fogyatkozásai, ’s nevezetesen az érthetetlensége sok fordításinknak gyakorta az idegen szóknak szükségtelen ’s nagyobb részént káros ki-kerüléséböl származik. Erölködve akarunk mindent Magyar szóval ki-tenni, ’s el-felejtyük meg-fontolni, ha ezen új el-nevezés által nem veszt é az értelem, az energia, az idiotismust ? – – Én itt fülemet ’s a’ külsö Nemzetek’ példáit választottam Vezérimnek. Széltében élek mind addig az idegen szókkal, a’ hol ki nem kerülhetem, míg hellyettek ugyan azon értelmü Magyar eredetüt ’s hangzásút nem találok. Arra úgy se tarthatunk számot, hogy a’ Scythiából ki-hozottak közzül, azokat, mellyekkel üstökös Atyáink nem éltek, ki-seperhessük: valaminthogy más részröl attól nem tarthatunk, hogy ezen kortsosságnak szemünkre hányásával a’ leg-kevélyebb Nemzet is meg-szégyeníthessen. Elégedjünk-meg inkább azzal a’ ditsösséggel, igazak lévén mind magunk, mind más eránt, hogy Nyelvünk Anya-nyelv, pompás, méltóságos, velös, hajló, és, a’ modulatiora nézve, maga az az élők között, a’ melly az Olasszal vetekedhetik.

Ennyi tökélletesség mellett mennyire lehetne vinni Nyelvünket, ha az Istenek köztünk is teremtenének eggy Voltairet? eggy Marmontelt? – – Meg-szünnének panaszink, nem mondom a’ Nyelv’ szük vólta ellen, mert az hamis vád, – – hanem egyéb fogyatkozások között fél-réfnyi hosszaságú szavaink ellen, mellyböl gyakorta szenyvedhetetlen monotonía ered. Szint’ ollyan édes lágyságú éneketskéket énekelnénk, mint Chaulieu, vagy Petrarcha; szint’ ollyan kedvesen folynának meséink, mint a’ Gellerté, vagy Fontainé; Henriadot, Orlandót, el-vesztett Paraditsomot mutathatnánk mi is; – – ’s ha a’ Grátziák Magyarúl szóllhattak vólna, Musárion nem Wielandnak köszönné lételét.

De hová – hová szenderít el hízelkedö álmodozásom? Nem fogom én soha látni bé-tellyesedésed’! – – – Ah! messze – igen messze estünk attól a’ fényességétöl a’ ditsösségnek, mellynek arany hajnalát kevéssel ezelött már víradni láttuk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – De a’ sopánkodásnak nintsen semmi haszna. Töröljük-meg el-ázott szemeinket, gyüljünk-öszve a’ Músák’ óltáránál, esküdjünk eggyüvé, ’s Isteni eredetünkbe bízakodván, egész szabadsággal haladjunk elébb azonn az útonn, a’ mellyröl se tsalogatás, se szidalom nem tántoríthat-el. – – Alsó-Regmetzenn, Abaújba’, Augustusnak 27dikénn, 1785.

IDYLLIUMOK.
HÁROM KÖNYVBEN.

BÉ VEZETÉS

Ezek az Idylliumok eggynéhány kedvemre el-töltött óráimnak gyümöltsei: mert képzelödésünk ’s el-tsendesedett elménk nem tehetnek kellemetesebb és meg-nyúgottabb állapotba bennünket, mint midön mostani rendtartásink közül ki-ragadván, az arany-idö’ lakosai közzé helyheztetnek. A’ tsendes nyúgodalom’ ’s fel nem háborodott bóldogság’ képe minden nemes szívvel kedvelteti magát; ’s annál inkább tetszenek nékünk azok a’ Scenák, mellyeket a’ Poéta a’ még meg nem romlott Természetböl merít, mivel el-folytt bóldog óráinkhoz hasonlítni látszanak. – Én gyakran ki-fejtem magamat a’ Város’ szövevényei közül, ’s magános vidékeket keresek. Ott vonja-le elmémről a’ Természet’ szépsége mindazt a’ tsömört, azokat a’ visszás ízléseket, mellyek a’ Város’ kerítésénn belől gyötrötték. El-ragadtatva gyönyörködésembenn bóldog vagyok ollyankor mint az arany-idő’ Pásztora, ’s gazdagabb mint eggy Király.

Az Eccloga is ezekbenn a’ kies vidékekbenn veri sátorát; Érdemes lakosokat szállít belé, ’s scenáit bóldog emberek’ életéből hordja-öszve elinkbe, miképpen viselik erköltsöknek, indúlatjoknak ’s életek’ módjának természeti eggyügyüségével, mind bóldog, mind bóldogtalan állapotjokbann, magokat. Menttek ök minden mostani eröltetett kötelességektöl; menttek attól a’ szükségtől, mellyet egyedül a’ Természettöl való szerentsétlen el-távozás hozott-bé közinkbe. Ők bóldogságokat meg nem vesztegetett szívvel és elmével fogadják egyenesen ennek a’ jól-tévő Anyának kezéböl, ’s ollyan vidékenn laknak, hol ez kevés segedelmet vár fiaitól, hogy ártatlan szükségeiről tégyen, ’s nékik könnyebbséget nyújthasson. – Rövídeden, az Eccloga olyan arany-időt terjeszt eleinkbe, a’ millyet elöttünk a’ Patriárkák’ históriája fest; ’s úgy tetszik, hogy az az eggyügyüsége a’ rend-tartásnak és élet-nemének, mellyet Homérusbann olvasunk, még a’ vérengező idökbenn is, annak maradvánnya vólt. Ez a’ neme tehát a’ Poésisnek sokat fog véle nyerni, ha scenái a’ régi idökre tétetnek-vissza; úgy inkább látszanak hihetöknek, mert külömben arra az idöre mellyet élünk, nem fognak illeni; hol a’ Földmivelö rabhoz illő meg-alázódással ’s verejtékesen nyújtja Fejedelmének és a’ Városoknak mezeje’ gazdagságát; és a’ hol ötet az el-nyomás és szükség el-fajúlttá, ravasszá ’s gonosszá tsinálta. Ezzel nem mondom, hogy a’ ki magát Pásztori-énekek’ írására veti, köztök különös szépségeket nem szedhet munkájába, ha a’ mezei lakosok’ életek’ módját ’s szokásokat veszi visgálóúl: de tartózkodva válogassa-meg azt, a’ mit öszve-szedni akar, ’s durvaságát úgy vegye-el, hogy az által formájából ki ne faragja.

Én eleitől fogva Theocrítust tartottam leg-méltóbbnak ezenn versek’ nemébenn a’ követésre. Az erköltsök’ és indúlatok’ eggyügyüsége igazábban sehol sintsen találva, ’s a’ Mezeiség, és a’ mesterséget nem esmerö Természet. Tökélletesen ’s leg-kissebb részeiben is esmerte ö ezt, ’s az ö Idylliumibann nem tsak rósát, nem tsak liliomot találunk. Festegetései nem ollyan képzelődésböl származnak, melly inkábbára a’ visgáláshoz nem szokott szem elött is esméretes környül-állásokat szereti egymásra tetézni; hanem mind a’ Természet szerént vagynak festve, ’s tellyesek a’ leg-kedvesebb eggyügyüséggel. Pásztorinak a’ természeti ártatlansággal egyvelített nyájas szóllásnak módját adta szájokba; (¹

Ezt a’ Frantziák Naïvetének hívják. Példája lehet ennek a’ Dámon és Phyllis nevet viselő Idyllium.

) az ö érzések a’ még ép szívből ered, ’s minden ékessége a’ Poésisnek foglalatosságokból ’s az eröltetést nem esmérö Természetböl van véve. Távol van az elmének epigrammai játékától ’s az oskolás rendbe-szedéstől. Meg-tudta adni az éneknek azt a’ tetsző pongyolaságot, mellynek a’ gyermekkori Poésis’ munkáibann kellett mosolygani; és azt a’ nyájas színét az ártatlanságnak, mellyet a’ még meg nem romlott szív szóll, midön eggyügyü indúlatja a’ Természet’ kedves képeivel meg-rakodott Phantaziát hevíti. Az ugyan igaz, hogy a’ még akkorában eggyügyübb erköltsek, és az a’ tekintet, mellyel a’ földmívelés betsültetett, ezt a’ nehéz mesterséget néki könnyebbé tette. A’ ki-nyirbáltt, ki-piperézett elmésség még nem kapott ujsági-kedvességre. A’ Pásztorok érzették a’ Szépet, ’s nem üztek elme-játékot véle.

Nékem úgy látszik, hogy a’ Theocritus elsöségét a’ maga nemébenn az bizonyítja, hogy ö kevésnek van ínnye szerént. Azoknak ö nem tetszhet, a’ kik a’ Természet’ mindenféle szépségeit – még kissebb részekbenn is – nem érzik; azoknak, a’ kiknek érzések el-vetemedett, ’s tévelygö útra jutott; ’s a’ kik ízetlen galanteriába’ találják gyönyörködéseket. Ezeknek nem fognak a’ Theocritus Pásztori tetszeni; nékik ollyanok tetszenek, a’ kik ollyan ékesen, ollyan tzifrán szóllnak, mint eggy elmés Poéta, és a’ kik szívek’ érzésekböl ravasz mesterséget tudnak tsinálni. Nem tudom, ha az újabbak a’ Természettel és az ártatlanság’ érzésivel méljebb esmérettséget vetni sajnállottak é? vagy talám kedveskedni akartak el-fajúltt rendtartásinknak ’s erköltseinknek, abból a’ végböl, hogy az által közönséges kéz-tsattogtatást nyerhessenek, hogy Theocritustól ennyire el-távoztak. – Én sinór-mértékemet ebbenn a’ Remekbenn kerestem, ’s jeléül lessz elöttem, hogy nyomdokait szerentsésen törtem, ha ezeknek tetszeni nem fogok. Tudom ugyan, hogy eggynehány képek és szólások Theocritusbann, ennyire el-változott erköltseink mellett, parasztoknak és durváknak látszanak: az illyeket ki kerülni igyekeztem. De itt nem értem azokat, a’ mellyeket eggy Frantzia fordító Virgiliusbann nem szenvedhetett; a’ mellyeket én értek, azokat Virgilius, a’ követöje Theocritusnak, már el-hagyta.

IDYLLIUMOK.
I. KÖNYV

DAPHNÉHEZ.

Nem a’ vérrel bé-fetskendezett bátor Bajnokot, nem az Ütközet’ puszta hellyét énekli a’ víg Músa: rebegve szalad ö, mezei könnyü sípjával, a’ fegyver-tsattogás elöl.

A’ tiszta patakok’ lassú tsergedezése, és a’ szent erdök’ susogó homálya által tsalogattatván, a’ sásos partonn tévelyeg, vagy a’ virágokonn jár a’ magas fák’ zöld bóltjábann, vagy a’ puha pázsitonn hever, ’s énekeket készít, a’ te, egyedül tsak a’ te számodra, szép Daphne! Mert a’ te szelíd és ártatlan elméd ollyan kellemetes, ollyan tiszta, mint a’ tavasz’ leg-szebb reggele. Eleven tréfa és vídám mosolygás repdes szüntelen azokonn a’ kis ajakokonn, azonn a’ piros ortzánn, és édes öröm szóll szép szemedböl. Söt miólta Barátodnak hívsz, édes Daphném, azólta elöre tisztáknak látom óráimat, ’s minden napom örömre vírad-fel!

Ó ha tenéked azok a’ víg énekek tettzenének, mellyeket Músám a’ Pásztoroktól tanúl. Gyakran meg-lopja ö a’ sürü bokrok közt a’ fák’ Nympháit és a’ ketske-lábú erdei Istent, és hajlékokbann a’ sással koronázott Nymphákat; néha mohos kunyhókba mégyen, mellyek körül Gazdája híves árnyékokat ültet, ’s történeteket hord-elö a’ nemes tselekedetekröl, a’ virtusról, és a’ mindég víg ártatlanságról. Gyakran ötet is meg-lesi a’ Szerelem’ Istene az eggybe-nött bokrok’ zöld ernyöibenn, vagy a’ füzek közt a’ kis patakok mellett. Ott hallgatja énekeit, ’s koszorút teszen repdesö hajára, mikor a’ szerelemröl énekel, és a’ víg nyájaskodásról.

Ez, Daphne, ez légyen jutalma énekimnek; az legyék minden dítséretem, hogy, melletted ülvén, javallva mosolyogjanak édesen nevetö szemeid reám. Azt, a’ ki nints illy bóldog mint én, Unokáink’ késö dítséreti gyúlasszák énekre. Hintsenek, nem irígylem, virágot sírjára, ’s ültessenek friss árnyékot el-senyvedtt hamva’ felibe.

MILON.

Te, a’ ki kedvesebb vagy, mint a’ harmatozó Reggel, be szép a’ te fekete nagy szemed! be szépen nyúlik-el barna haj-fürtöd virágos koszorúd alatt, ’s millyen vígan repdes a’ pajkoskodó Zephyrusokkal! Gyönyörü az, midön piros szátskád mosolygásra nyillik; még gyönyörübb, midön énekre nyillik! Ki-hallgattalak, Chloe, ah! ki-hallgattalak, a’ hogy a’ minap reggel a’ két tser-fa alatt a’ kút mellett énekeltél; bosszankodva hogy a’ madarak tsevegtek, bosszankodva hogy a’ patak zuhogott, hallgattalak ott ki! Én még tsak tizenkilentz aratást láttam, ’s a’ képem szép és barna. Sokszor hagyják abba’ a’ Pásztorok az éneklést, mikor az én Sípom zendül-meg a’ mezönn, ’s reám figyelmeznek; a’ te szavadhoz pedig eggy síp se fog jobban illeni, mint az enyím. Szép Chloe, szeress engemet! Nézd millyen szép lakás esik azonn a’ dombonn köszikláimbann; nézd a’ fel-futó repkény millyen szép zöld hálót font rajta, ’s millyen árnyékot vét tetejére az a’ tövisk-bokor. Hajlékom alkalmatos, ’s falai gyenge bárány-börrel vagynak bé-vonva; a’ szája elibe lopó-tököt ültettem, magasra fut az majd fel, ’s alkonyodó fedéllé lessz. Nézd, millyen szépen omlik a’ forrás tajtékozva szikláimról, ’s keskeny árkából ki-tsapván, millyen tisztán foly-le a’ magas fü ’s virágok közt! A’ halom’ alljábann kis tengerré gyüjti vizét a’ gyékény és füzek közzé. Gyakran tántzolnak ott a’ Nymphák sípom után a’ Hóld’ tsendes világábann, azalatt míg a’ szökdétselö Faunusok crotalumokkal (²

A’ Crotalum meg-hasított nád zörgettyü vólt, ’s az éneklés közbenn azzal verettetett a’ Tempo.

) tsergetnek. Nézd, amott a’ dombonn mitsoda bóltozatot formál a’ mogyoró-bokor; nézd, a’ kökény mint lepte-meg kunyhóm’ tájékát, ’s mint nyúlik-el körüllötte; a’ galagonya mint kérkedik veres termésivel; ’s szölö-vesszövel bé-futott alma-fáim millyen rakottan terjesztik-ki ágokat. O Chloe, ez mind enyím! Ki kívánna többet? ah, de ha nem szerettz, sürü köd borítja-el szép tájékomat. Ah Chloe, szeress engem’! Ide ülünk-le majd a’ puha gyepre, míg a’ ketskék a’ sima sziklákonn ugrándoznak, ’s juhaim és teheneim a’ buja fübenn legelnek; majd ki-nézünk túl a’ szélesen el-terjedtt síkságonn a’ tsillámló tengerre, hol a’ Trítonok úsznak, ’s Phoebus szekeréböl ki-száll, ’s rá kezdjük az éneket, hogy a’ messze-lévö sziklák is meg-rendűlnek belé, ’s a’ Nymphák és ketske-lábú erdei Istenek meg-állanak, ’s reánk figyelmeznek.

Igy énekle Mílon, a’ kösziklánn lakó Pásztor; Chloe pedig a’ bokor mellöl leste-ki. Mílon, te kösziklánn lakó Pásztor, (így szólla ki-jövén a’ tseréböl, ’s meg-fogta a’ kezét,) inkább szeretlek, mint a’ juh a’ zanótot; inkább mint a’ madár az éneket. Vezess engem’ a’ kunyhódba : édesebb tsókod a’ méznél, nem susog szebben a’ patak.

ÍDÁS, MYCON.

Idás.

Hozott Isten, Mycon, kedves Éneklö! ha meg-látlak repdes örömébe’ szívem. Miólta a’ kút mellett a’ tavaszról énekeltél, azólta még nem láttalak.

Mycon.

Hozott Isten téged’ is, Idás, kedves Sípos! keressünk híves hellyet, ’s düljünk-le az árnyékba’.

Idás.

Mennyünk-fel erre a’ dombra, hol a’ Palémon magas tölgy-fája áll. Nagy hellyet foglal az el árnyékával, ’s mindég lengedeznek alatta a’ szellök. Mászkáljanak addig ketskéim a’ meredek köszirtokonn, ’s koppasszák a’ tserét. Nézd, mint nyújtja-ki boglyas ágait az a’ nagy tölgy, ’s mint hint híves árnyékot. Heveredjünk-le ide a’ vadrósa mellé, hadd játtzodozzanak hajainkkal a’ tsendes szellök. – – Mycon, én ezt szent hellynek tartom. Ó Palémon, szent emlékeztetö jele lessz ez a’ tölgy a’ te jóságodnak! Palémonnak a’ nyája kitsíny vólt; sok juhot áldozott belölle Pánnak. Ó Pán, így könyörge, szaporítsad számát kevés juhaimnak, úgy szegény szomszédomat is részeltethetem benne! Meg-hallgatta Pán az ö könyörgését, s’ nyája esztendö alatt felényivel szaporodott-meg. Palémon nyájának egész felét szegény szomszédjának adta. Akkor ezenn a’ dombonn áldozott Pánnak, ’s ezt a’ tölgyet ültette. Ó Pán, így szólla, szent légyen ez a’ nap elöttem, mellyenn kívánságom bé-tellyesedett. Áld-meg ezt a’ tölgyet, mellyet ültetek, légyen ez szent jel elöttem; minden esztendöbenn árnyéka alatt fogok néked áldozni. – – Mycon, el-mondjam é azt az éneket, mellyet alatta szoktam énekelni?

Mycon.

Ha te nékem azt el-énekled, néked adom ezt a’ kilentz szavú sípot. Magam vágtam a’ tóba’ a’ nádját; soká válogattam azt, ’s jó-szagú viasszal foglaltam eggyüvé. Ídás így éneklett. „Boglyas ágak, kik felettem bóltozódtok-öszve, a’ ti árnyéktok szent örömet hint rám. Lassú Szellök, úgy tettzik, mikor körültem lengedeztek, mintha valami Istenség lebegne körültem. Ketskék és juhok, ne szaggassátok-le a’ gyenge repkényt a’ fejér törzsökröl, hadd fusson-fel rá, ’s fonnyon zöld koszorút fejér kérge körül. Ne ártsanak néked sem a’ menny’ kövei, sem a’ haragos szelek, magas fa! az Istenek akarják, hogy a’ jóságnak emlékeztetö jele légy. Magasra nött a’ teteje, messziröl meg-látja azt a’ Pásztor, ’s integetve mutatja fiának; látja azt a’ nyájas Anya is, ’s elö-beszélli a’ Palémon tselekedetét kebelébenn nyugvó figyelmetes gyermekének. Ültessétek illyen jeleit, ó Pásztorok, a’ jóságnak, hogy idövel szent örömmel járhassunk ligeteinkbenn!” Igy éneklett Idás. Már régen megszünt, de Mycon még mintegy figyelmezett. – – Ah Idás, gyönyörködtet engem’ a’ harmatozó reggel, a’ közelgetö ki-kelet gyönyörködtet engem’: de még inkább ez a’ jóság. Igy szólla Mycon, ’s Idásnak adta a’ kilentz szavú Sípot.

DAPHNIS.

Eggykor reggel télbenn a’ kunyhójába’ üle Daphnis. A’ meg-gyúladtt száraz gally’ lobogó lángja kívánatos meleget terjesztett a’ kunyhóbann, mellynek zsúpos fedelét a’ komor tél nagy hóval fedte-bé. Gyönyörködve nézett ö ki keskeny ablakánn a’ telelö vidékre. Komor tél, így szólla, te is szép vagy! Nyájasan nevet most a’ Nap a’ vékony ködönn keresztül a’ hóval bé-temetett dombra; pillogó hó-szemek repdesnek mindenfelé, mint nyárbann a’ verö-fényenn az apró legyetskék. Gyönyörködve lehet látni a’ fák’ fekete törzsöke mint áll ki, el-szórva eggymástól, a’ fejérség közzül, görbén széllyel-hajlott ágaival; akár azt, miként mennek keresztül a’ fekete tövisk-sövények a’ fejérségenn. Szép azt nézni, hogy a’ zöldellö vetés amarra a’ mezönn, mint üti-ki fejét a’ hóból, ’s mint eggyvelíti-öszve a’ zöld színt a’ fejérrel. Szépen ragyognak a’ közel-lévö bokrok, vékony ágok dérrel van bé tzifrázva, és a’ vékony pók-madzagok. A’ vidék ugyan puszta; a’ nyáj meleg szalma közzé van rekesztve; tsak imitt-amott lehet a’ szelíd tulok’ nyomát látni, melly szomorúan húzza a’ kunyhó elibe a’ tüzi fát, mellyet Pásztora a’ közel-lévö erdöbe’ vágott. A’ madarak el-hagyták a’ berket, tsak a’ magános tzinke sziszegi énekét, tsak a’ parányi ökörszem repdes ide ’s tova, ’s tsak a’ barna veréb jön bátran a’ kunyhóhoz, s lopvást tsípegeti az el-hintett gabona-szemet.

Ott, a’ hol bokrosan emelkedik a’ fák közzül a’ füst, ott lakik az én Phyllisem! Talám a’ melegítö tüz mellé vontad most magadat, ’s szép ábrázatodat könyöködre támasztván, róllam gondolkozol, ’s várod a’ tavaszt! – – Ah Phyllis, be szép vagy te! De nem tsak szépséged gyúlasztott engem’ szerelmedre: ó mint szeretlek, miólta a’ fiatal Alexis’ ketskéji közzül kettö a’ köszikláról le-bukott. Sírt a’ szegény fiatal Pásztor. Én szegény vagyok, monda, ’s két ketském van oda! pedig az eggyik hasas vólt; most már nem merek a’ szegény Atyám elibe menni! Igy szóllott ö sírva. Te Phyllis, láttad hogy sírt; le-törlötted szánakozó könnyeidet, ’s ki-szakasztottad nyájadból a’ két leg-jobb ketskét. Alexis, mondád, hajtsd-el ezt a’ két ketskét; az eggyik, nézd, hasas. Ö sírt örömébenn, ’s te is sírtál örömödbenn, hogy rajta segíthettél. – – Komorkodj, nem bánom, jó Tél, azért nem fog porosan függni sípom; víg dalt éneklek kedves Phyllisemröl. Te ugyan el-sepretted réteinkröl a’ virágokat: de még is fonok koszorút. Repkényt és börvényt kötök eggyüvé kék virágjaival; ’s az a’ tzinke, a’ mellyet tegnap fogtam, énekelni fog házábann. Még ma viszlek-el téged’, kis madár! tégedet és a’ koszorút; énekelj néki vígan, mosolyogva szóll majd hozzád, ’s kis ujával étet. – – Ó mint fog majd apolgatni, hogy én töllem kapott!

MIRTIL.

Eggy estve még újra ment Mirtil a’ Hóld’ fényébenn tsillámló tóhoz. A’ tsendes vidék a’ hóld-világbann, és a’ fülemile éneklése mélj andalodásba’ tartóztatták ötet. Sokára tért-vissza szölövel bé-futtatott színnyébe, ’s kunyhója elött találta el-szunnyadott öreg Attyát. Eggymásba öltötte karjait, ’s meg-állott az Öreg elött. Sokáig állott elötte, ’s szemei szüntelen az Öregenn nyúgodtak: tsak néha tekintett a’ harmattól ragyogó szölö-levelenn keresztül az égre, ’s öröm-könnyek tsordultak szeméböl.

Te, így szólla, kit az Istenek után leg-inkább tisztelek, Atyám, be édesen alszol te itt! Be nyúgodalmas

Be-nyúgodalmas

a’ kegyes’ alvása! Tántorgó lábad bizonyosan azért lépett-ki a’ kunyhóból, hogy az estvét tsendes imádkozás alatt innepelhessed, ’s könyörögve szunnyadtál-el. Te érettem is könyörögtél, édes Atyám. Ó be bóldog vagyok én! az Istenek meg-hallgatják a’ te esedezésidet! mert miért is nyugszik olly bátran kunyhónk gyümöltsösünk’ termett ágai alatt? miért van áldás nyájunkonn és vetésünkönn? – – Gyakran, mikor látod, mint igyekszem erötlen vénséged’ könnyebbítésénn ‚ ’s midön ollykor öröm-könnyeket hullattz, az égre tekintesz, ’s örvendezve áldasz, – – ah Atyám, mit érez akkor szívem! Meg-telik a’ meljem egészen, ’s böv könnyek omlanak szememböl. – – Ma, midön karjaimonn vezettelek-ki a’ verö-fényre, hogy újabb eröt vehess, ’s láttad körülted a’ víg nyájat, a’ termett fákat, és körös-körül a’ gazdag mezöt, így szóllottál: Hajaim öröm alatt öszültek-meg; maradjon rajtad áldás, kies vidék! tekintetem nem soká fog már rajtad nyúgodni; majd bóldogabb szállással tseréllek-fel. Ah Atyám, leg-jobb Barátom! én tölled majd el-maradok! borzasztó gondolat! ah akkor – – akkor óltárt építek sírod felett, ’s valahányszor olly bóldog napom vírrad-fel, hogy mással jól-tehetek, mindannyiszor, Atyám, tejet és virágot töltök sírodra.

Igy szóllván el-hallgata, ’s nedves szermmel nézett az öregre. Millyen nyájasan alszik, monda fuldokolva; bizonyosan kegyes tselekedeti jutottak eszébe. Mint süt a’ Hóld kopasz homlokára ’s ezüst szakállára. Ó ne ártson néked a’ híves estveli szellö és a’ nedves harmat! – – Ekkor meg-tsokolá a’ homlokát, tsendesen ébresztvén-fel, ’s bé-vitte a’ kunyhóba, hogy a’ puha gyapjúnn nyugodalmasabban fekhessen.

LYCÁS és MÍLON.

MYCON

Az ifjú énekes Mílon, (mert gyenge ajakánn imitt-amott láttzott a’ szakáll, mint mikor tavasz elejénn a’ gyenge fü ritkásann üti-ki a’ még fel-nem olvadtt hóból magát,) és a’ göndör sárga hajú szép Lycás, mint a’ meg-értt vetés, – – bögö tsordájokat a’ bikkesenn túl hajtották eggyüvé. Hozott Isten! monda az énekes Mílon, ’s nyújtotta a’ kezét; hozott Isten! jer’, mennyünk a’ bikkesbe: nyájunk az-alatt legeljen a’ kövér fübenn a’ tó mellett; nem engedi vigyázó ebem, hogy el-széledjenek.

Lycás.

Nem, Mílon; üljünk le ide a’ bóltos kösziklák alá. Le-omlott darabok dültek ott el, puha mohhal bé-növe. Szép ott ülni és híves. Nézd mint omlik pertzegve a’ tiszta forrás a’ bokrok közzé; zuhogva szökik-el szövevénnyei közt, ’s le-siet a’ tóba. Szép ott ülni és híves. Üljünk-le a’ mohos kövekre; a’ setét bikkes felénk veti árnyékát.

El-mentek, ’s le-ültek a’ mohos kövekre a’ kösziklák alá, ’s Mílon így szólla: Régen, már régen hallom éneked’ dítséretit, sípos Lycás! próbáljuk-meg eggymást, mert engem’ is szeretnek a’ Músák. Amaz üszöt teszem-fel jutalmúl; szép fóltos, ládd millyen szép fejér és fekete?

Lycás.

Én pedig a’ leg-jobb ketskémet teszem-fel, fiastúl; amarról a’ füzröl tépi a’ repkényt a’ tó mellett; a’ fia mellette szökdös. De, Mílon, ki lessz a’ Bíránk? el-hívjam é a’ vén Menalcást? amott tisztogatja a’ forrás’ árkát a’ bikkes mellett; ö ért az énekhez.

Elö-kiálták a’ gyerekek, ’s elö-jött, ’s le-ült melléjek a’ kösziklák alatt a’ mohos kövekre, ’s Mílon el-kezdte az éneket.

Mílon.

„Bóldog az, a’ kit a’ Músák kedvellnek! Mikor szívünk repdes örömébenn, be szép akkor énekelni a’ Ligetnek és az Ecchónak. Szépek akkor mindég az én énekeim, mikor a’ Hóld gyönyörködtet, vagy az Hajnal’ rósa-színe. Tudom azt is, hogy az ének fel-vídámítja kedvetlen óráinkat, mert szeretnek engem’ a’ Músák, és az a’ hó-szín ketske nékik van szánva áldozatúl; majd meg-áldozom azt fel-bokrétázott szarvakkal, ’s új dítséretet éneklek.”

Lycás.

„Tsátsogó gyermek-korombann az Atyám’ térdénn ültem, ’s figyelmezve hallgattam, mikor sípolt, hangjait, ’s dadogtam utánna; vagy, nevetve vettem-ki szájából a’ sípot, ’s akadozott hangokat ejtegettem rajta. De, nem-sokára álmombann meg-jelent Pán elöttem. Ifjú, így szólla hozzám, menny-bé a’ ligetbe, ’s vedd-el azt a’ sípot, mellyet Hylás függesztett a’ nékem szenteltt Tserre, méltó vagy, hogy azonn utánna te sípolj. Tsak tegnap áldoztam néki ideji óltványim’ tsemetéivel, ’s eggy teli korsó olajat, ’s eggy teli korsó tejet töltöttem elibe.”

Mílon.

„A’ Szerelem is gerjeszt énekre, inkább mint a’ fényes Hajnal, inkább mint a’ kies árnyék, inkább mint a’ Hóld’ világa. Mitsoda gyönyörüség az, mikor szeretetre méltó Leány dítséri énekinket, mikor azt édes mosolygással jutalmazza, vagy eggy koszorúval! Miólta Chloe barátjának nevez, ollyan fényesség van szívembenn, mint tavasszal a’ leg-szebb nap’; azólta szebb énekeket éneklek; Chloe, a’ ki nyájasan mosolyog mint Céres, és bölts, mint a’ Músák.”

Lycás.

„Ah, szívem sokáig szabad vólt a’ szerelemtöl. Akkori nyúgodalmamba’ nem énekeltem egyebet, tsak Istenek’ dítséretit, tsak a’ nyáj’ tartásáról, fa-óltásról, és a’ szöllök munkájáról. De miólta Amaryllist láttam, az érzéketlen Amaryllist, azólta szomorú énekeket éneklek; azólta keserüség váltja-fel vígasságomat. Kevésbe’ múlt, hogy eröt nem vettem szerelmemenn; tsak néha tért az szívembe vissza. De ah! nem fogok én azonn eröt vehetni, miólta ötet a’ virágos bodza alatt láttam, ’s énekét hallottam. Tsintalan Zephyrusok repdestek a’ bokorbann, le-tépték a’ fa’ virágit, ’s rá szórták Amaryllisra; ’s az el-üzött telet mutatták szállongó hó-szemeivel.”

Mílon.

„Ott, a’ hol a’ fekete Fenyves áll, ott zuhog eggy patak az apróbb bokrok közt; oda-hajtja Chloe nyáját. A’ minap hajnal-hasadtakor koszorú fonadékokkal tzifráztam-fel az egész hellyet; repdesve fityegett az eggy bokortól a’ másikig, ’s rá-tekergözött a’ fiatalok’ törzsökére, ’s a’ tavasz’ vagy a’ nyájas Vénus’ szenteltt berkének esmérszett. Még neveinket mettzem, mondám, erre a’ bikkre, ’s el-búvok a’ bokorba, ’s látni fogom mosolygását, ’s hallani, majd mit mond. Igy szóllék, ’s hozzá fogtam a’ mettzéshez ; ’s azombann a’ fejem’ tetejénn hirtelen koszorú fonódott. Tsendes rezzenéssel fordúltam hátra, ’s Chloe mosolyogva állott elöttem. Ki-hallgattalak, monda, ’s eggy igen édes tsókot nyomott ajakomra.”

Lycás.

„Ott, azonn a’ dombonn áll árnyékbann az én hajlékom, ott állanak köpüim két sorbann a’ virágos forrás mellett; gazdálkodva laknak ott olaj-fáim’ híves árnyékibann. Eggy raj se távozott még messze méhesemtöl, vígan zsibonganak virágos tábláimonn, ’s böven tsinálnak számomra mézet és viasszat. Nézd, mint mennek feszültt tölggyel teheneim, ’s pajkos bornyújok mint szökdétselnek körültök, ’s ketskéim és juhaim be számosan tépik a’ tserét, ’s mint harapnak a’ kövér fübe. Ezt, Amaryllis, ezt mind az Istenek adták nékem, ’s szeretnek engemet, mert jámbor vagyok: fogsz é, ó fogsz é te is szeretni, mint az Istenek, hogy jámbor vagyok?” Igy énekeltek a’ gyerekek, ’s Menalcás így szólla: Mellyíteknek ítéljem a’ jutalmat, ti kedves Éneklök? Édes a’ ti éneketek mint a’ méz; szépen foly mint a’ patak; így gyönyörködtet a’ rósa-szín ajak’ tsókja. Vedd-el Lycás a’ tarka tehenet, ’s add Mílonnak a’ ketskét fiastúl.

AMYNTÁS.

Idején reggel jött-ki a’ szegény Amyntás a’ sürü ligetböl, ’s kezébe’ hozta baltáját. Sövény-karókat vágott magának, ’s meg-görbedve vitte terhét. Akkor meg-láta eggy fiatal tölgyet a’ sebes patak’ szélibenn: ’s a’ patak egészen ki-mosta a’ földet gyökere közzül. Szomorúan állott a’ patak’ szélibenn a’ fiatal, ’s készült a’ düléshez. Kár vólna, monda Amyntás, ebbe a’ kegyetlen vízbe rohannod, szép Tölgy! nem, súgár tetöd nem lessz játéka habjainak. Igy szóllván le-tette hátáról a’ nehéz terhet. Én magamnak új karókat vághatok, monda, ’s erös töltést kezdett a’ már kész karóból a’ fa’ töve körül fonni, ’s friss földdel töltötte-meg azt. Már készen vólt a’ töltés, ’s a’ fiatal’ mezítelen töve friss földdel vala meg-töltve. Vállára vetette fejszéjét, ’s kedve-telve tekintett még egyszer árnyékába veszélytöl meg-mentett fájának, ’s vissza akara új karókért a’ ligetbe menni: de a’ Dryas (³

Óltalmazó-Isten-asszonyai vóltak a’ tölgy-fáknak; eggyütt támadtak, együtt hóltak-ki fájokkal.

) nyájas hanggal szólitotta-meg a’ tölgyböl: Jutalom nélkül eresztenélek é el hüséges Pásztor? Szóllj, mit kívánsz munkádért. Tudom, hogy szegény vagy, és tsak öt juhot hajtasz legelöre. – – Ó ha meg-engeded, ó Isten-asszony, felele a’ szegény Pásztor, hogy kérjek, a’ szomszédom Palémon aratás ólta betegeskedik, tedd egésségessé!

Ezt kérte a’ hív Pásztor, ’s Palémon fel-gyógyúlt. De Amyntásnak böv áldás szállott nyájára, gyümöltsösére, ’s legelö-mezejére, ’s meg-gazdagodott; mert az Istenek nem hagyják áldás nélkül a’ jótételt.

DÁMON, DAPHNE.

Dámon.

El-ment, Daphne, el-ment a’ fekete borúlat; meg-némúlt a’ mennydörgés’ rettentö szava. Mit reszkettz, Daphne? nem szaggatja már a’ tüzes villám a’ fekete fellegeket. Mennyünk-ki a’ barlangból; juhaink, mellyek félelmesen gyültek ide a’ széles tölgy alá, rázzák tsepegö gyapjokról az esöt, ’s újra el-szélednek a’ meg-frissültt legelönn. Mennyünk-ki innen Daphne, ’s nézzük, millyen szépen ragyog a’ vidék a’ szép verö-fényenn. Kézenn-fogva lépének-ki a’ menedék barlangból. – – Millyen ditsöségesenn ragyog, monda Daphne, meg-szorítván kezét a’ Pásztornak, millyen ditsöségesenn ragyog a’ vidék! millyen tisztán fénylik az ég’ kékje a’ meg-rongyollott felhökönn által. Repülnek az ijesztö fellegek! Miként hintik árnyékokat a’ naponn fekvö mezöre. Nézd, Dámon, amott fekszik a’ halom kunyhostúl és tsordástúl árnyékbann; most szökik az árnyék, ’s a’ nap-fényenn hagyja’ a’ halmot; nézd mint repül a’ völgyönn keresztül, a’ hímes rét felett! Mint ragyog amott, úgymond Dámon, mint ragyog amott az Iris íve, az eggyik fényes dombról a’ másikig vonva-ki; a’ hátánn setét felleg ül; nyúgodalmat ígér ívéröl a’ nyájas Isten-asszony, s mosolyog a’ kárt nem szenyvedett völgyre. Nézd, felele Daphne, által-ölelvén gyenge karjával, nézd, vissza-térnek a’ Zephyrusok, ’s vígabban játtzanak a’ virágokkal, mellyek meg-frissülve kérkednek a’ ragyogó esö-tseppel, a’ tzifra lepkék és szárnyas bogarak vígabban repülnek újra a’ nap-fényenn, a’ szomszéd tó pedig – – a’ meg-ázott bokrok és füzek nézd mint ragyognak mozogva körülte! – – el-tsendesedve fogadja újonnan el képét a’ tiszta égnek, és a’ fáknak körös-körül.

Dámon.

Ölelj-meg, Daphne, ölelj-meg! Mitsoda öröm járja keresztül Lelkemet! millyen ditsöséges minden körüllöttünk! millyen ki-meríthetetlen forrása a’ gyönyörüségnek! Az éltetö Naptól a’ leg-kissebb fü-szálig minden tsuda! Ó mint ragadja Lelkemet ez a’ gyönyörüség! mikor a’ magas dombról ezt a’ szélesenn el-nyúltt környéket el-nézem, vagy midön a’ fübe ki-nyújtózkodva a’ virágok’ és füvek’ külömbségét, ’s kisded lakosait visgálgatom; vagy midön éjjel a’ tsillagokkal bé-vetett Eget, midön az esztendö’ részeinek tseréjét, vagy a’ meg-számlálhatatlan termések’ növéseit, – – midön ezeket a’ tsuda dólgokat nézegetem, fel-dagad a’ meljem, elmélkedések ötlenek-fel, nem fejthetem-meg öket; akkor el-dülök, ’s sírva dadogom annak bámúlásomat, a’ ki a’ földet teremtette! Ó Daphne, nem lehet ehez semmit hasonlítani, hanemha szerelmednek édességét.

Daphne.

Ah, Dámon, engem’ is, engem’ is gyönyörködtetnek azok. Nézzük

Nezzük

szerelmes tiszta ölelgetések alatt a’ közelgetö reggelt, az esthajnal’ pirosságát, a’ Hóld tsendes fénnyét; nézzük azokat a’ tsuda dólgokat, szorúljunk egymás meljére, ’s dadogjuk bámúló elmélkedésinket. Millyen ki-beszéllhetetlen édes öröm az, ha ez a’ gyönyörüség a’ leg-tisztább szerelem gyönyörüségével vagyon eggybe-kötve!

DÁMON, PHYLLIS.

Dámon.

Már tizenhat tavaszt láttam; de édes Phyllisem, még eggy se vó1t olly szép mint ez; tudod é miért? – – most melletted örzöm a’ nyájam?

Phyllis.

Hát én? Én tizenhárom tavaszt láttam. Ah édes Dámonom, eggy se – – nem, eggy se vó1t ollyan szép mint ez; tudod é miért? – – Sohajtva szorította

Szorította

magához.

Dámon.

Nézd, Phyllis, millyen bóltozatot tsinál itt a’ gát mellett ez a’ sürü bokor! Hallod, mint zuhog a’ patak? feküdjünk-le ott a’ magas fübe, és – –

Phyllis.

Mennyünk, édes Dámonom; mert én tsak akkor örülök, mikor vélem vagy. Nézz ide, mint ver szívem örömébe’, mert – – tsak gondold-el, már éppen öt órája, hogy nem láttalak.

Dámon.

Ide, édes Phyllisem, ide ülj, a’ hantra! Ó ha mindég láthatnálak mosolygani, és szép szemeidet! Nem, ne nézz úgy rám, (monda, gyengén nyomván-bé szemét,) hidd-el, mikor úgy nézel rám, nem tudom mi lel, reszketek, sohajtozom, ’s el-akad a’ szavam.

Phyllis.

Vedd-el Dámon, vedd-el kezed’ a’ szememröl; mert ha meg-szorítod a’ kezemet, én is éppen úgy járok. Ah, mit érzek ollyankor! nem tudom mi lel, miért ver a’ szívem!

Dámon.

Nézd, Phyllis, nézd, mi az ott a’ fánn! – – két galamb. – – Nézd, – – nézd, mint veregetik kis szárnyokkal eggymást; mint nyögnek. Most, most – – ragyogó nyakokat tsípegetik, most parányi fejeket és szemek’ tájékát. Jer’ Phyllis, jer’ tsapjuk-öszve mi is karjainkat, mint ök a szárnyokat. Nyújtsd ide a’ nyakad’ és a’ szemed’, hadd tsípkedjem én is! – –

Phyllis.

Tartsd tsak szádat az enyímre, Dámon, úgy tsípkedik ök eggymást.

Dámon.

Ah, Phyllis, be édes ez a’ játék. Néktek, néktek köszönöm ezt kis galambok! ne öljön-meg az ölyv!

Phyllis.

Néktek, néktek köszönöm, kis galambok! Repüljetek az ölembe; jöjjetek, lakjatok nállam. Az erdöbenn és a’ mezönn a’ leg-jobb ízü magokat szedem-fel számotokra, ’s míg engemet Dámon tsípked, ti az alatt ölembe’ tsipkedhetitek eggymást. – – Ah, nem jönnek! ah repülnek!

Dámon.

Hallod é, Phyllis, nékem valami jut eszembe, hát ha ez tsók talál lenni, a’ miröl Amyntás ezt éneklette: „Az el-fáradtt Aratónak nints olly’ kedves a’ friss ital, mint a’ szerelmesnek a’ tsók. Sokkal kedvesebben szóll ez, mint mikor a’ híves tsermely a’ meg-rekkentt nagy höségbenn homályos árnyék alatt foly.”

Phyllis.

Az igaz; mernék fogadni, hogy tsók! jer’ kérdjük-meg Chloét. – – De igazítsd-meg elébb a’ koszorúm’; el-boglyaztad a’ fejemet.

AZ EL-TÖRTT KORSÓ.

Eggy ketske-lábú Faunus el-terpeszkedve feküdt mélj álombann eggy tölgy alatt; ’s a’ fiatal Pásztorok meg-látták ötet. Kössük erőssen a’ tölgy’ törzsökéhez, mondának, ’s ne óldjuk-fel míg eggyet nem énekel. Erössen hozzá kötötték a’ tölgy’ törzsökéhez, ’s fel-hajigálták a’ fa’ le-hullott termésivel. – – Hol vagyok én? így szólla a’ Faunus nagyokat ásítván, ’s messze ki-nyújtotta

ki-nyújtotto

karját és ketske lábait; hol vagyok én? hol a’ sípom? hol a’ korsóm? – – ah, imhol a’ darabja! tegnap törtem azt el, mikor részegen el-dültem. – – De ki kötözött illyen erössen ide? Igy szólla, ’s körül-nézte magát, ’s meg-hallotta a’ Pásztorok’ sziszegö nevetéseket. Óldjatok-fel, gyerekek! kiálta nekik. Ha tsak eggyet nem énekelsz, felelének ök, fel nem óldunk. – – Mit énekeljek néktek, Pásztorok? kérdé a’ Faunus. – – Az el-törtt korsóról éneklek; üljetek karikába’!

Le-ülének a’ gyerekek karikába’; ö pedig így kezdé az éneket:

„El-tört, el-tört a’ szép korsó; imhol a’ tserépje!

Szép vólt az én korsóm, hajlékomnak a’ tzímere. Ha Isten ment-el mellettem, így szóllottam néki: Jer’, igyál, és nézd a’ szép korsót. Jupiternek a’ leg-nagyob innepénn sints ennél szebb korsója.

El-tört, el-tört a’ szép korsó; imhol a’ tserépje.

Ha Pajtásim hozzám jöttek, körül-ültük a’ szép korsót. Ittunk, ’s mindenik, a’ ki ivott, el-éneklette a’ rá mettszett történetet, melly a’ szájához leg-közelébb vólt. Barátim, már többet nem iszunk a’ szép korsóból, nem énekeljük-el a’ történetet, a’ melly a’ szánkhoz ér.

El-tört, el-tört a’ szép korsó; imhol a’ tserépje.

Mert ki vólt rá metszve mint állott Pán bosszankodva a’ tó’ szélénn, mikor a’ szép Nympha ölelö karja közt susogó náddá változott. Egyenetlen sípokat vagdalt a’ nádból, öszve-foglalta viasszal, ’s szomorú éneket énekelt a’ partnak. Figyelmezve hallgatta az Ecchó az új musikát, ’s el-éneklette utána a’ tsudálkozó ligetnek.

De el-tört, el-tört a’ szép korsó; imhol a’ tserépje!

Rajta vólt az is a’ korsónn, hogy Jupiter fejér bika’ képébenn mint ragadta-el a’ hátán

hátám

Európa Nymphát a’ tenger’ habja közt. Hízelkedve nyalogatta mezítelen térdét a’ Leánynak; de ö jajgatott, sírt, ’s öszve-kaptsolta feje’ felett kezét. A’ repdesö Zephyrusok vígan játszodtak illatozó haj-fürtjeivel; elötte pedig a’ szelíd Delfinekenn a’ Szerelmek nyargálóztak.

De el-tört, el-tört a’ szép korsó; imhol a’ tserépje!

A’ szép Bacchus is ki vólt metszve rajta eggy leveles szín alatt. Mellette eggy Nympha feküdt, ’s bal karját által-vetette derekánn, jobbjával pedig tsintalankodva rángatta a’ teli poharat, mellyet Bacchus mosolyogva kívánt. Szerelmesen nézett rá a’ Nympha, ’s eggy tsókot látszott tölle kérni. Elöttök fóltos tigrisek állottak; hízelkedve ették a’ szölö szemeket a’ kis Szerelmek’ markokból.

De el-tört, el-tört a’ szép korsó, amott a’ tserépje! Ó Eccho, panaszold-el ezt a’ ligetnek, panaszold-el a’ Faunusoknak rejtek barlangjokbann! El-tört, imhol a’ tserépje!”

Igy énekle a’ Faunus; ’s a’ gyerekek fel-óldák ötet, ’s tsudálkozva nézegették tzifra darabját a’ fübenn.

DAPHNIS és CHLOE.

Fel-jött az Esthajnal, midön Chloe kedves Daphnisával a’ magános füzesbe ment, a’ tsergedezö patakhoz. Kézenn-fogva mentek a’ füzesbe, de már a’ tsergedezö patak mellett ült Alexis. Szép vólt ö és fiatal: de meljébenn még aludt a’ Szerelem. Jó estvét, szerelem nélkül való Pásztor, így szólla Daphnis; talám ugyan el-lágyította valamelly Lyányka a’ szíved’, hogy magános árnyékokbann bújkálsz, mert a’ Szerelmesek örömest bújkálnak magános árnyékokbann. Én kedves Chloémmal jövök ide, e’ tsendes bokrok közt akarunk szerelmünk’ bóldogsága felöl énekelni. Igy szólla ö, ’s meljéhez szorította a’ Lyánykája kezét. – – Akarod hallgatni énekinket, Alexis?

Alexis.

Nem, szívemet eggy Leány se lágyította-el. Én azért jöttem ide, hogy láthassam mint festi pirosra az esthajnal a’ kékellö hegyet; de örömest fogom éneketeket hallgatni; szép illyen tájbann hallgatni az éneket.

Daphnis.

Jer’, Chloe, üljünk mellé a’ fűbe, ’s énekeljünk. A’ te énekedet az én sípom fogja követni; te pedig, Alexis, te jó Sípos vagy, kövesd te az enyímet. Követem, monda Alexis. – – Le-ülének a’ pázsitra közel a’ patakhoz, ’s Daphnis el-kezdte.

Daphnis

„Tsendes völgy, ’s zöldellö halmok! nints olly bóldog Pásztor mint én, miólta Chloe szeret. Szép ö és kívánatos mint a’ vídám reggel, mikor a’ Nap ragyogva kél-fel a’ hegy mellöl; akkor örül minden virág, ’s a’ madarak énekkel mennek elibe, vígan ugranak eggy ágatskáról más ágatskára, ’s le-tseppentik a’ harmatot.”

Chloe.

„Örül a’ kis fetske, mikor téli álmából a’ partonn fel-ébred, és a’ szép tavaszt meg-látja; szökdös akkor a’ füzekenn ’s énekli örömét a’ domboknak és völgyeknek ’s ezt kiáltja: Társaim, keljetek-fel, itt a’ Tavasz. De sokkal inkább örülök én, mert engemet szeret Daphnis, ’s én néktek, Társaim, ezt kiáltom: Sokkal édesebb az a’ közelgetö tavasznál, ha bennünket szelíd Ifjú szeret.”

Daphnis.

„Szép látni, mint tévelyeg a’ nyáj a’ messzi dombokonn a’ setét bokrok közt; de még szebb azt, ó Chloe, mint szövi-által szép barna hajadat a’ virág-koszorú. Szép a’ ki-derültt Ég’ tiszta kékje, de még szebb a’ te kék szemed, mikor nekem nevetve int. Inkább szeretlek téged’ édes Chloém, mint a’ sebes halak a’ tiszta tó-vizet; inkább, mint a’ patsirta a’ fel-jövö reggelt.”

Chloé.^*

CHLOé.

„A’ minap, midön magamat a’ tsendes forrásba’ néztem, így sohajtottam: Ó ha Daphnisnak tetszhetnék, annak a’ jó Pásztornak! azomban te láttatlanúl hátam megett állottál, ’s virágot vetettél fejem felett a’ víz’ tükörébe, ’s képem karikás buborékjaiba’ tünt-el. Ijedve fordúltam vissza, meg-láttalak, sohajtottam, te pedig meljedhez szorítottál. Ah, mondád, bizonyságim az Istenek, hogy szeretlek! Ah, felelék én, szeretlek, inkább, mint a’ méhetske a’ virágot; inkább, mint a’ virág a’ reggel harmatját.”

Daphnis.

,,O Chloe, midön te könnyezö szemmel, midön te ölelö karral így szóllasz: Daphis szeretlek! akkor fel-tekintek, keresztül a’ fák’ levelinn, a’ tisztán fénylö Égre; Istenek, így fohászkodom akkor, miként köszönnyem-meg bóldogságomat, hogy nékem adtátok Chloét? Akkor el-dülök meljére és sírok; ö pedig fel-tsókolja szemeimböl a’ könnyeket.”

Chloe.

„Én pedig fel-tsókolom szemeidböl a’ könnyeket, de sürübb könnyek omlanak szemeimböl, ’s öszve-eggyvelednek a’ te könnyeiddel. Daphnis, így sóhajtok én akkor. Ah Chloe, sohajtasz te; az Ecchó pedig utánnunk sohajt. A’ nyájat eleveníti a’ friss tavaszi-fü, a’ híves árnyék eleveníti az el-fáradttakat; engem’, Daphnis, engem’ semmi se úgy, mint mikor édes szád azt mondja, hogy szeretsz.” Igy éneklett Daphnis és Chloe. Bóldog gyermekek, így szólla Alexis sohajtva, most, ah most érzem, hogy szerettetni bóldogság; éneketek, tekintetetek, vígasságtok mondta hogy az.

LYCÁS,
avagy
a’ Kert’ fel-találása.

Az ostromló tél bennünket most szobába zár, ’s forgó szelek zavarják-öszve a’ hó-szem’ ezüst-esöit. Nyissa-fel tehát most nékem a’ képzelödés azoknak a’ képeknek gazdag tárházát, mellyet a’ virágos tavasszal, a’ hév nyárbann, és a’ színét el-hagytta összel rakott-meg. Ki-válogatom közzülök a’ szebbeket, ’s rendbe szedem néked, édes Daphném, énekembe’. Igy válogatja-meg a’ Pásztor a’ szebb virágokat Kedvese’ koszorújába. – – Ó ha tetszene néked Músám’ éneklése, mint találta-fel a’ kertészséget a’ napok’ ifjúságábann eggy Pásztor.

Ez az a’ helly, monda a’ szép Lycás, ez az a’ Szílfa, mellynek árnyékábann tegnap alkonyodáskor Chloe, a’ szép Chloe, elöször tsókolt-meg. Itt állottál sohajtva, midön akadozó szavam, dobogó meljem, és szemembe’ meg-gyültt könnyeim szerelmemet előtted ki-nyilatkoztatták. El-ejtette kezed a’ pásztori-botot, Chloe, ’s úgy dültél karjaim közzé. Lycás, így szóllál, Lycás, szeretlek téged’! Légyetek tanúim, néma bokrok, ’s magános kútfök, néktek vallottam-meg szerelmemet; ti pedig kis virágok, ti harmat gyanánt szoptátok-fel könnyeimet!

Ó Chloe, mitsoda gyönyörüség, mitsoda ki-beszéllhetetlen bóldogság szerettetni! Szent légyen ez a’ helly a’ Szerelem Istenének! ezt a’ Szílt rósával veszem körül, magasan fog majd ez a’ tsúszó folyóka futni törzsökére, bársony színü virágival. Ide gyüjtöm az egész tavaszt; a’ piros basarósát a’ liliom közzé ültetem. Ki-mengyek a’ rétre és a’ dombokra, ’s meg-fosztom virágot-termö plántáitól; a’ violát, a’ szegföt, a’ kék harangotskát és a’ vérszín pézmát, mind – – mind ide gyüjtöm; ollyan lessz az majd, mint valamelly virág-liget. Ide tsalom a’ forrást is, ’s körül-veszem vele a’ kertemet, hogy kis szigetté váljon; ’s galagonyát ’s vad-rósát ültetek körös körül, hogy a’ ketskék és juhok fel ne egyék virágimat. Jöjjetek ide majd akkor, ti, kik a’ Szerelemnek éltek, nyögö Gerlitzcék, jöjjetek ide a’ szíl’ tetejére, ’s búslakodjatok. Ti is pajkos verebek, kergessétek eggymást a’ rósa-kerítésenn, ’s tsiripoljatok ingadozó ágainn; ti pedig tarka Pillangók üzzétek eggymást a’ virágok között, ’s párosodjatok a’ liliomokonn.

Majd így szóll tsudálkozva a’ Pásztor, mikor mellette el-mengyen, ’s édes illatjával elibe repülnek a’ Zephyrusok: Mellyik Isten’ szentsége ez? Vénusé é? vagy talám Diánna tette illy ékessé, hogy benne a’ vadászat után kénnyére nyughasson?

PALÉMON

Millyen szépen fénylik a’ Hajnal a’ mogyoró bokor’ és mezei rósa’ leveleinn ablakom elött; millyen vígan tseveg a’ fetske padlásom alatt a’ gerendánn, és a’ kis patsirta a’ magas levegöbenn? Minden meg-frissült, ’s a’ fü-szálak új életet kaptak a’ harmatbann. Én is, én is meg-ifjúlttnak tetszem; ki-mengyek botomonn az ajtó’ küszöbére, ’s ott várom a’ fel-jövö Napot, ’s a’ zöld rétekre nézek-ki. – – Millyen szép minden körüllöttem! Öröm’ és háládás’ szava mind az, a’ mit hallok. A’ madarak a’ levegöbenn, a’ Pásztorok a’ mezönn éneklik örvendezéseket; a’ tsordák is bögik örömöket a’ pázsitos halmonn ’s a’ vizenyös völgyenn. – – Meddig, Istenek, meddig fogom még én jóságtok’ jeleit el-fogadni? Kilentzvenedikszer láttam most az esztendö részeinek tseréjeket, és, ha mostanról vissza-tekintek születésem’ órájáig, arra a’ hosszú nézésre, melly vége felé láthatatlan tisztasággá tünik-el szemem elött, mint emelkedik-fel akkor meljem! Elegendö háládás é, Istenek, az az öröm, mellyet nyelvem ki nem mondhat? azok a’ könnyek, mellyek szememböl sürüen folynak-le? – – Follyatok, kedves könnyek, follyatok-le ortzáimonn! Ha vissza-tekintek, úgy tetszik mintha tsak eggy hosszú tavaszt éltem vólna; homályos óráim tsak rövíd ideig tartó borúlatok vóltak; új életet adnak ezek a’ mezöknek ’s meg-frissítik a’ zöldséget. Nem fogyasztotta-el soha nyájunkat az ártalmas mételj, nem rontotta-meg gyümöltsösünket a’ jég-esö; kunyhónk körül soha se múlatott soká-tartó veszedelem. Örvendezve néztem-ki a’ jövendöre, mikor gyermekeim mosolyogva játszodtak ölembe’, vagy midön karom tsátsogó unokám’ bukdosó lépésit intézgette. Örvendezve néztem következö idöm elibe, mikor ezeket a’ kis tsemetéket láttam nevekedni: védelmezni fogom öket a’ veszedelem ellen; gondoskodni fogok körültök, mondám; az Istenek meg-fogják dajkálkodásomat jutalmazni; fel-nönek majd, ’s kedves ízü gyümöltsöt termenek; fákká lesznek majd, ’s erötlen vénségemet elevenítö árnyékokba fogadják. Igy szóllék, ’s meljemhez szorítottam öket. Áldással nevekedtek-fel már, ’s elevenítö árnyékokba fogadják erötlen vénségemet. Igy nöttek alma, körtvély és dió-fáim, mellyeket ifju korombann kunyhóm körül ültettem, magasra: messze terjesztik-ki agg ágokat ’s nyúgodalmas árnyékok alá veszik a’ kis kunyhót. – – Az vólt, ó Mirta, a’ leg-keserübb bánatom, mikor te dobogó meljemenn karjaim közt hóltál-meg. Tizenkétszer borította már a’ tavasz sírodat virági alá; de közelget az a’ nap, az az örvendetes nap, mellyben tetemim a’ tiéidhez fognak tétetni; talám fel-hozza azt a’ következö éj. – – Gyönyörködve nézem mint nyúlik-el meljemenn fejér hosszú szakállam! Játszodj kis Zephyrus, játszodj meljem’ fejér haj-szálival! érdemes az arra, mint a’ víg Ifjú’ arany üstöke, vagy a’ virágzani kezdö Lyányka’ nyakánn le-nyúltt fekete fürt. Légyen ez a’ nap nékem örömnek napja! Öszve-gyüjtöm gyermekeimet, szintén tsátsogni kezdö unokámig, ’s áldozni fogok az Isteneknek. Kunyhóm elött álljon az Óltár. Fel-koszorúzom kopasz homlokomat, ’s karom reszketve veszi-elö a’ lantot, ’s úgy éneklünk, én és gyermekeim, dítséreteket az óltár körül. Azután virágot szórok asztalomra, ’s víg beszéllgetések alatt esszük-meg az áldozott húst.

Igy szólla Palémon, ’s reszketve emelkedett-fel páltzájánn, ’s öszve-gyüjtötte gyermekeit, ’s víg innepet ült.

MIRTIL, és THYRZIS.

Mirtil eggy híves éjjel a’ leg-magasabb dombot választotta fekvö-hellyül. Az öszve-hordott száraz

szaraz

gally magas lángbann égett elötte; ö pedig kénnyére feküdvén a’ fübenn, tévelygö tekintettel szaladta végig a’ tsillagos eget, és a’ környéket maga körül a’ hóld-világbann. De meg-rezzenve tekintett hirtelen hátra, mert közel hozzá meg-zördült a’ setétbenn valami. Thyrzis jött. – – Hozott, úgymond, a’ Szerentse! ülj ide a’ tüz mellé, ’s beszélld-el, hol veszed itt magad’, mikor már mindenek alusznak.

Thyrzis.

Jó estvét néked! ha gondoltam vólna, hogy rád akadok itt, nem késtem vólna ollyan sokáig tüzed’ lobogó lángját venni vezéremnek, melly a’ setétbenn szépen fénylik a’ völgyre-ki. De, Mirtil, most, midön a’ Hóld’ tsendes világa és a’ magános éj bús énekre indít, most, Mirtil, eggy szép lámpást adok néked, mellyet agyagból az én mesterséges Atyám maga formált. – – Eggy

eggy

szárnyas kígyó négy lábbal, fel-tátja a’ száját ’s kis méts ég benne; a’ farkát pedig markolatúl tsavarítja-fel, – – ezt adom néked, Mirtil, ha el-énekled a’ Daphnis és Chloe történetét.

Mirtil

El-éneklem néked a’ Daphnis és Chloe történetét, most, mikor az éj bús énekre indít. Imhol vannak a’ száraz gallyak, te az alatt vigyázz, hogy a’ tüz el ne aludjon. „Jajgassatok utánnam, magas köszikla-falak! Szomorúan zengjen-vissza bús énekem a’ partról és a’ ligetenn! Tsendesen fénylett a’ Hóld, midön Chloe a’ víz partonn magánosan állott, szív-szakadva várván a’ tsónakot, mellynek Daphnist kellett által-hozni hozzá. Soká múlat az én Kedvesem, monda; el-hallgatott a’ Fülemile, ’s szerelmes esdeklésire figyelmezett. Soká múlat az én Kedvesem! – – de – – halld! – – tsapkodást hallok, mint mikor a’ habok a’ tsónak’ óldalát tsapdossák. Te vagy az, Édesem! Igen, – – de nem! – – Meddig fogtok még tsalogatni álnok habok? Ó ne üzzetek nevettséget a’ leg-érzékenyebben szeretö Leány’ epedéséböl! Hol múlatsz Kedves? Nem füz-é szárnyakat lábaidra a’ nyughatatlanság? Talám most sietsz a’ ligetenn a’ parthoz. Ó ne sértse-meg gyors lépésidet a’ tövisk, vagy sarkadat a’ tsúszó kígyó. Szüz Istenasszony, Lúna, avagy Dianna, hibázhatatlan íveddel! hints, kérlek, eggynehányat súgarid közzül ösvénnyére. Ó mint ölelem majd által ha ki-száll a’ tsónakból! – – De most, most már nem tsaltok többet hamis habok! Tsapkodjátok gyengén óldalát, vigyázva hozzátok azt hátatokonn ide! – – Ah, Nymphák, ha valaha szerettetek, ha tudjátok millyen nehéz a’ várakozás – – – – – – már látom! – – – – hozott Isten! – – – – de – – miért nem felelsz? – – Istenek! – – – – Ájúlva dült-el a’ partonn.” „Jajgassatok utánnam magas köszikla-falak! Szomorúan zengjen-vissza bús énekem a’ partról és a’ ligetenn! Eggy fel-fordúltt tsónak úszott a’ part felé; ’s a’ Hóld világította a’ gyászos esetet. Ájulva feküdt Chloe a’ partonn ’s a’ környéket borzasztó tsendesség lepte-el. Fel-ébrede ájúlásából – – rettenetes ébredés! némán és reszketve ült a’ partonn. A’ Hóld a’ felhök mellé rejtette magát. El-fojtódott melje, ’s dobogva fohászkodott. Azután el-fakadt jajgatva; az Ecchó pedig újra kiáltotta jajgatását a’ gyászba borúltt környéknek ’s siralmas fuvallat járta-keresztül az erdöt és a’ ligetet. Öszve-kaptsoltt kézzel verte meljét, ’s le-tépte szép haj-fürtjeit. Ah Daphnis, Daphnis! kegyetlen habok! – – Nymphák, ah, mit kések én bóldogtalan a’ habokba’ keresni halálomat, mellyek életem’ gyönyörüségét el-ragadták? – – Igy szólla, ’s a’ vízbe ugra a’ partról. Jajgassatok utánnam magas köszikla-falak! szomorúan zengjen-vissza bús énekem a’ partról és a’ ligetenn! De a’ Nymphák meg-hagyták a’ haboknak, hogy vigyázva vigyék a’ hátakonn. – – Kegyetlen Nymphák, kiálta, mit késleltetitek halálomat? Ah nyeljetek-el éh habok! – – De a’ habok nem nyelték-el; vigyázva vitték hátakonn eggy keskeny sziget’ széléhez. Daphnis úszva kapaszkodott-oda. Millyen el-gyengüléssel vetette néki karjai közzé magát Chloe, és örömét el nem tudom énekelni. Illyen a’ fülemile’ öröme, mikor ki-szabadúl fogságából. Éjtzakákat töltött hív párja siralmas zengéssel a’ fák’ magas tetejénn. Örvendezve repül most el-ijedtt hímjéhez, sohajtoznak, tsípkedik eggymást, ’s öszve-verik kis szárnyokat, ’s egész éjtzakákat töltenek örvendetes tsattogással. Ne jajgassatok többé magas köszikla-falak. Öröm zengjen-vissza a’ partról és a’ ligetenn!” – – Te pedig add ide a’ lámpást, el-éneklettem a’ Daphnis és Chloe történetét.

CHLOE.

Nyájas Nymphák, kik e’ tsendes köszikla-üregbenn lakoztok! Sürü bokrot ültettetek ti híves pitvartok’ elibe, hogy tsendes nyúgodalom és híves árnyék tápláljon benneteket. Ti, kik ezt a’ tiszta forrást medentzétekböl öntitek, ha most az erdei-Istenekkel nem múlattok a’ sürü berkekbenn és a’ szomszéd dombonn, vagy ha medentzétekenn szunynyadoztok: ne szakassza félbe’ panaszom nyúgodalmatokat! de, ha nem alusztok, nyájas Nymphák, halljátok-meg siralmimat. Én Lycást, a’ fiatal szöke Lycást szeretem. Láttátok é, mikor fóltokkal tarkázott teheneit, ’s ugrándozó bornyait erre el-hajtja? ’s utánnok ballagván az Ecchónak süvölt? Láttátok é gyönyörü kék szemét ’s édes mosolygását? vagy, hallottátok é énekét, mikor a’ víg tavaszról és a’ víg nyárról, vagy a’ gyümöltsös öszröl és a’ nyáj’ legeléséröl énekel? – – Ah, szeretem azt a’ szép Pásztort, ’s ö nem tudja hogy szeretem! Be hosszú vóltál unalmas komor Tél, te, kergetönk a’ mezökröl! Millyen régen láttam ötet utoljára. Aluva feküdt összel a’ bokrok közt; be gyönyörüen feküdt! mint játszodtak hajával a’ szelek! Lebegö árnyékokat hintett a’ Nap a’ zöld harasztokról ortzájára; ah, még most is látom, még most is látom, mint repdesnek azok, azok az édes árnyékok! szép ábrázatjánn; ö pedig tsendesen mosolygott álmábann. Hamar szedtem virágot, ’s koszorút füztem belölle, ’s gyengén a’ fejére ’s a’ sípjára kötöttem, ’s a’ bokor mellé bújtam. Meg-várom, mondám, míg felébred; mint fog nevetni, mint fog tsudálkozni, ha meglátja a’ koszorút! Itt várom-bé; lehetetlen, hogy meg ne lásson; ha pedig meg nem lát, el-nevetem magam’. Igy szóllék, ’s a’ bokorba bújtam-el, igen közel hozzá: de Társaim elö-kiáltottak. Ó mint bosszankodtam, el-kellett mennem vélek, ’s nem láthattam mint mosolygott, és mint örült. De most, be bóldog leszek most! itt van a’ Tavasz ’s nem sokára meg-látom a’ mezönn! koszorú fonadékokat kötök, nyájas Nymphák, azokra a’ gallyakra, mellyek árnyékokat hajléktokra vetik! Ezek az elsö virágok, a’ vereslö kikirits, a’ kék violátska, a’ fejér gyöngy-virág ’s a’ sárga boglár. Indúljatok-meg szerelmemenn, és ha Lycás forrástok körül fog szunnyadozni, mondjátok-meg néki álmábann, hogy Chloe az, a’ ki fejére és sípjára koszorút füzött, hogy Chloe az, a’ ki szereti!

Igy szólla Chloe, ’s fel-aggatta a’ még levél nélkül való bokrokra az öszve-füzött virágot: azomban lassú susogás jött-ki a’ barlangból, mint mikor az Ecchó a’ messze meg-fújt Síp’ hangját kettözteti.

MENALCÁS,
és a’ Vadászó
AESCHINES.

Az ifjú Menalcás a’ magas bércenn legeltette kis nyáját, ’s mélyen bément a’ gazos erdöbe’, ’s kereste el-tévedtt juhát; ’s a’ gazos erdöbe eggy emberre akadt, a’ ki el-tikkadva feküdt az árnyékba’. Ifjú, így szóllította-meg ötet az Idegen, én tegnap jöttem ebbe a’ gazos erdöbe, özeket és vad-kanokat vadászni, el-tévedtem ’s nem akadhatok semmi házra, hogy éhségem enyhítsem, se forrásra, hogy szomjúságomat óltsam. – – Menalcás néki tarisznyájából kenyeret és sajtot adott, ’s le-vette válláról tök-kulatsát. Igyál, mondta, ebbe’ édes téj van; én ki vezetlek az erdöböl. – – Ivott az Idegen; ’s Menalcás ki-vezette az erdöböl.

A’ vadászó Aeschines így szólla: Szép Legény, te mentetted-meg a’ haláltól életemet; mit adjak néked azért? Jer’ velem a’ Városba; nintsenek ott szalmás házak: márvány paloták emelkednek ott a’ felhökig, ’s magas oszlopok állanak körülttök. Jer’ hozzám, aranyból iszol ott, ’s ezüst tálakból eszed a’ drága étkeket.

Menalcás.

Mit keresnék én a’ Városbann? Félelem nélkül élek itt a’ szalma-fedél alatt, ’s mentt vagyok alatta a’ széltöl és az esötöl. Nintsenek ugyan magas oszlopok körülte, de vagynak rakott alma-fák ’s fürtös szölö-vesszök. A’ közel-lévö forrásból agyag korsóba’ hozok vizet. Édes mustom is van, ’s azzal élek, a’ mit a’ nyájam és gyümöltsöm ád; ’s minthogy arany és ezüst nints’ asztalomonn, virágot szórok rá.

Aeschines.

Jer’ velem ifjú Pásztor, a’ Városba’ is van fa; a’ Városba is van virág. Egyenes útakba’ vette öket a’ Mesterség ’s szép rendü táblákba ültette. Ott is vannak források; márvány emberek és Nymphák nagy márvány kádakba töltik azt mi nállunk.

Menalcás.

Szebb a’ Mesterség nélkül való árnyékos liget tsavargó sikátorival; szebb a’ virágos hímes rét! Én is ültettem kunyhóm körül virágokat, majoránnát és rosát, és liliomot; ’s látnád tsak be szépek forrásink! magas köszikla repedésekböl omlanak azok, vagy a’ bokrokból a’ dombokonn, ’s végig szaladják a’ réteket. Nem, én nem mengyek a’ Városba.

Aeschines.

Ott selyembe’ öltözött Leányokat fogsz látni; nem égette-el öket a’ Nap, fejérek, mint a’ téj, ’s ragyognak a’ gyöngytöl és aranytól, ’s füleidet tanúltt Lantverök fogják gyönyörködtetni.

Menalcás.

Szebb az én barna kedvesem. Látnád tsak mikor friss rósát ’s virág koszorút tesz fekete hajára! látnád tsak milyen gyönyörködve ülünk az árnyékbann a’ forrás tsevegésinél. Ö énekelni kezd; – – be szép az ö éneke! én pedig sípommal követem énekét. Messze el-hallik az, ’s az Ecchó utánnunk énekli, vagy lopvást hallgatjuk a’ madarak’ zengését a’ fák’ magas tetejekröl ’s az apró bokrokonn. Vagy talám jobban énekelnek a’ ti Lantosaitok a’ fülemilénél és a’ tsalogánynál? – – Nem, én nem mengyek a’ Városba.

Aeschines.

Mit adjak hát neked, ifjú Pásztor? – – Vedd-el ezt a’ marok aranyat ’s ezt az arany kürtöt.

Menalcás.

Minek nékem az arany? én bövséggel bírok mindent, valamire szükségem van. Fáimtól vegyem é meg aranyonn a’ gyümöltsöt, vagy a’ rétektöl a’ virágot, vagy nyájamtól a’ tejet?

Aeschines.

Mit adjak hát néked, bóldog Pásztor? mivel jutalmazzam-meg jól-tétedet ?

Menalcás.

Add nékem ezt a’ tököt, melly a’ válladonn függ, úgy tetszik, az ifjú Bacchus van rá metszve és a’ kis Szerelmek szölös-kosarakkal. – – ’S a’ vadászó Aeschines nevetve adta neki a’ tök-kulatsot; Menalcás pedig ugrott örömébenn, mint a’ bárány ugrik.

MIRTIL, DAPHNE.

Mirtil.

Már illyen idején, édes Húgom? még a’ Nap nem jött-fel a’ hegyek mellöl; alíg fogott a’ fetske a’ tsevegéshez; alíg idvezlette az álmatlan kakas a’ reggelt: ’s te már kinn jársz a’ harmatonn. Mitsoda innepléshez készülsz, hogy illyen idején teli szedted a’ kosarad’.

Daphne.

Jó reggelt, édes Bátyám! honnan ilyen korán? mihez fogtál már víradta elött? Én violát kerestem, gyöngy-virágot és földi-rósát, ’s azt, míg még alusznak Szüléink, az ágyokra hintem. Majd kedves illatba’ ébrednek-fel, ’s örülni fognak, ha meg-látják virágimat.

Mirtil.

Édes Húgom, az életem se kedvesebb nékem, mint te! én pedig – – emlékezel rá, – – tegnap alkonyodáskor midön az Atyánk fel-tekintett a’ dombra, hol gyakran szokott nyúgodni, így szólla: Ó ha azonn a’ tetönn valami szín állana, hogy árnyékába vehetne bennünket! Én ezt jól hallottam, de úgy tettettem, mintha nem hallottam vólna. Ma pedig, még Hajnal’ hasadta elött ott vóltam, le-vertem eggynehány karót, ’s leveles mogyoró gallyakat kötöztem a’ karókhoz. Nézd, édes Daphném, készen van a’ munkám; ne szóllj semmit, míg észre nem veszi maga. Öröm alatt foly-el majd az egész napunk.

Daphne.

Édes Bátyám, millyen édes lessz majd tsudálkozása, ha meg-látja színedet. – – De mengyek; láb-hegyenn lopom ágyokhoz magamat, ’s el-hintem virágimat.

Mirtil.

Nyájas mosolygással tekintenek eggymásra, majd ha fel-ébrednek. Ezt Daphne tselekedte, így szóllanak; hol az a’ jó gyermek? ö fel-ébredésünk elött is gondoskodott gyönyörködtetésünk felöl.

Daphne.

Hát ha majd az ablakról ki-néz. Mi az, mi az, így fog szóllani, a’ mit látok? tsalnak e’ szemeim? ímé zöld szín áll a’ domb tetejénn! Ez bizony a’ fiam’ munkája. Áldás légyen rajta! az éjjeli nyúgodalom se vonnya-el agg esztendeink’ örvendeztetésétöl. – Igy édes Bátyám, öröm alatt foly-el majd az egész napunk. Mert, a’ ki reggel jóhoz fog, annak minden igyekezete jól megy véghez, és a’ karóról is almát széd.

PHYLLIS, CHLOE.

Phyllis.

Chloe, néked mindég a’ karodonn az a’ kosár.

Chloe.

Ott, Phyllis, ott! mindég a’ karamonn ez a’ kosár! nem adnám én ezt eggy egész nyájért; nem, nem adnám, monda, ’s el-mosolyodva szorította meljéhez.

Phyllis.

Miért szereted úgy azt a’ kosarat? – – Találjam é? nézd tsak mint pirúlsz! – – találjam é?

Chloe.

Én pirúlok?

Phyllis.

Te, te; mintha az esthajnal sütne a’ szemedbe!

Chloe.

Várj, Phyllis! – – hadd beszélljem-el. Ezt nékem Amyntás adta, az az ifjú szép Pásztor; maga fonta ö ezt. Tsak nézd, be szépen van ez a’ zöld levél, ez a’ piros virág a’ fejér vesszök közzé fonva. Igen szeretem én ezt, el sem is hagyom magamtól, akárhová mengyek; szebbek nékem a’ virágok ’s édesebben illatoznak, ha belé rakhatom; jobb izü a’ gyümölts, ha belölle eszem. – – Phyllis, – – másként minek beszéllek-el mindent! – – én – – én ezt már sokszor meg is tsókoltam. Ö a’ leg-szebb, a’ leg-jobb Pásztor!

Phyllis.

Láttam mikor fonta. Hallottad vólna tsak mit mondott! De ö nem szebb semmivel az én Alexisemnél; hallanád tsak millyen szépen énekel. Várj, el-mondom a’ tegnapi énekét!

Chloe.

De, Phyllis, mit mondott Amyntás, mikor a’ kosarat fonta.

Phyllis.

Várj hát; hadd mondjam-el elébb az Alexis énekét.

Chloe.

Ah, – – hosszú?

Phyllis.

Hallgass hát: „Örülök mikor az esthajnal a’ dombonn süt reám: de, édes Phyllisem, még jobban örülök, mikor te mosolyogsz reám. Nem mégyen ollyan örömmel az Arató haza, mikor az utolsó kévét viszi meg-rakott tsüribe, mint én, mikor tsókod után térek kunyhóm felé!” – – ez az az ének.

Chloe.

Szép ének; de mit mondott Amyntás, mikor a’ kosarat fonta?

Phyllis.

Nevetnem kell! a’ tó mellett ült a’ füzesbe’, ’s míg újjai a’ zöld, veres ’s fejér vesszöket fonták, – –

Chloe.

Minek állasz hát meg?

’S míg a’ vesszöket fonták újjai, (így folytatá Phyllis szavait nevetve,) így szóllott: kis kosár, én téged Chloének adlak, Chloének, a’ ki ollyan édesen nevet! Tegnap, midön a’ nyájat közel hozzám el-hajtotta, így szollított-meg: Jó estvét, Amyntás! ’s ollyan édesdeden, ollyan édesdeden nevetett, hogy verni kezdett a’ szívem. Engedjetek, tarka vesszök, ne töredezzetek a’ fonás közbenn, majd a’ szép Chloe karjánn fogtok függni. Majd, majd – – ha arra méltóztat! – – ó ha rá méltóztatna! ha gyakran hordana karjánn! – – Igy szólla, ’s készen vólt a’ kosár, fel-költ a’ pázsitról, ’s ugrott örömébenn.

Chloe.

Ah! mengyek; amott legeli nyáját, túl ezenn a’ dombonn. Mellette hajtom-el juhaimat, ’s nézd Amyntás, így szóllítom-meg; nézd, karomon függ a’ kosarad.

TITYRUS, MENALCÁS.

Eggy dombonn fekütt az ösz Menalcás a’ meleg verö-fényenn, ’s tsendes bámúlással nézett széllyel az öszi-vidékre; ’s Tityrus a’ leg-ifjabb fia már régen mellette állott. Sohajtozott az Öreg örömébenn; a’ fia pedig gyönyörködve nézte már rég-ólta az Öreget. Atyám, monda sokára kedves hanggal, a’ te örömednek nagynak kell lenni! Már régen nézem mint tévelyegnek kedve-töltt tekinteteid az öszi-vidékenn ’s régen hallom sohajtásidat; Atyám, engedj most egy kérést!

Menalcás.

Szóllj, kedves gyermekem, ’s ülj-le mellém, hadd tsókoljam-meg a’ homlokod’. – – Le-üle Tityrus az Attya mellé, ’s az Öreg atyai nyájassággal tsókolta-meg homlokát a’ fiának. Atyám, így szólla továbbá Tityrus, gyakran hallottam a’ leg-idösbb bátyámtól, – – mert midön nyájunk mellett az árnyékba’ ülünk, sokat beszéllünk felölled, ’s akkor könnyek, öröm-könnyek omlanak szemünkböl. Ö tölle hallottam, hogy valaha téged’ tartott az egész környék a’ leg-jobb énekesnek, és hogy eggy-nehány ketskét nyertél énekeddel. Ó kérlek próbáld-meg, énekelj nékem eggyet, most midön gyönyörködésre ragad az öszi vidék. Töltsd-bé, Atyám, töltsd-bé ezt a’ kérésemet. Lassú mosolyodással felele néki az ösz Menalcás: Meg-próbálom, ha szeretnek é még a’ Músák, a’ kik annyiszor segítettek el-nyerni a’ fel-tett jutalmat. Még eggyszer járta-el tekintete a’ vidéket, ’s így kezdé énekét:

„Hallgassatok-meg Músák, halljátok-meg rebegö kiáltásomat! Napjaim’ tavaszábann nem hagytatok ti engem’ segítség nélkül a’ zúgó tsermelyek mellett, ’s a’ zöld ligetekbenn. Engedjetek most is eggy éneket, nékem, meg-öszültt Öregnek.

Mitsoda tsendes gyönyörüség foly belölled reám öszi vidék! mint tzifrázza magát a’ halni készülö esztendö! Sárgán áll a’ som és a’ füz a’ tó körül; sárgán állanak az alma és körtvély-fák, a’ színét el-hagytta dombokonn és még zöld völgyekbe’, a’ tseresznye veres levelei között. Tarka a’ Liget, mint a’ rét tavasszal, mikor virágok borítják-el. Vereslö kotzkázat nyúlik-le a’ hegyröl a’ mezökre a’ zöld tetejü fenyök körül. Már ropog a’ száraz haraszt az útasok’ lépése alatt; búsan ögyeleg a’ tsorda a’ hervadó virágtalan füvönn. Tsak a’ vereslö börvény nem hagyta-el magát, a’ tél’ magános jelentöje! Most lép-bé hozzátok a’ tél’ nyúgodalma, ó fák, kik nékünk meg-értt gyümöltsöt adtatok, ’s híves árnyéktokba vettétek a’ Pásztort és a’ nyáját. Igy ne jusson senki közzülünk a’ sír’ nyúgodalmára, hanemha édes gyümöltsöket terem elébb, ’s életet adó árnyékot hint az inségbenn nyomorgókra. Mert az áldás, fiam, az Igaz’ háza körül lakik, és tsüri körül. Fiam, a’ kinek tiszta a’ szíve, ’s bízodalmát az Istenekbenn veti, nem jár az sillyedezö posványonn. Magassan emelkedik az Olympusra, mikor áldozik, áldozatjának füsti, ’s az Istenek áldva hallgatják-meg háládó könyörgését. Nem jövendöl néki a’ bagoly szerentsétlenséget, sem a’ rémítö éjjeli varjú. Bátran és nyúgodalommal lakik békességes hajléka alatt; a’ kegyes Házi-Istenek

Hízi-Istenek

látják foglalatosságit, ’s hallgatnak nyájas beszédire ’s áldást botsátnak rá. Borúlatos napokat lát ugyan tavasszal, ’s nyárbann menny-köves fellegek gyülnek-meg felette: de, fiam, ne zúgolódj, ha Jupiter napjaid közzé ködös órát is eggyvelít. Tartsd-meg intésimet, fiam! majd ha a’ sírba szállok elötted! – – Kéméljétek-meg, az ösz’ ékességét! tsendes szellök fosszák-meg játszodozva a’ fákat haldokló levelektöl! úgy még gyönyörködhetem tarkasága’ látásábann. Talám, majd ha megint vissza-térsz, szép Ösz, talám már akkor nem látlak. Mellyik fáról húll akkor le a’ haldokló levél koporsóm’ tsendes halmára?”

Igy énekle az Öreg, ’s Tityrus könnyezve nyomta az Attya kezét nedves ortzájához.

AZ ÉNEK’
és
LANT-VERÉS’
fel-találása.

Az idök’ ifjúságábann, midön az ártatlanság’ kevés szüksége és a’ Természet a’ még meg-nem-romlott emberek közt az eggyügyübb mesterségeket szülték, élt eggy Leány. Eggy se vólt abbann az idöbenn olly szép, eggy se olly érzékeny a’ Természet szépségeinek el-fogadására. Öröm-könnyekkel köszöntötte a’ Hajnalt és a’ meg-ujjúltt környéket; örvendezve az alkonyodást, és tsendes fénnyét a’ Hóldnak. Az Ének még akkor rendetlen öröm-sikóltás vólt. Mihelyt az álmatlan kakas a’ kunyhóról le-kiáltotta, hogy itt a’ reggel! – – mert már akkor múlattságúl magokhoz szoktatták a’ szelídebb állatokat, – – ki-lépett védelmezö padlása alól, melly öszve-hánytt gyékény és fenyö-ág vólt, hozzá kötve a’ szomszéd fák’ derekához; – – ennek az árnyékába’ lakott ö, ’s felette a’ madarak laktak, a’ gallyak’ sürü levelinn. Ki-ment a’ vidéket nézni, mint ragyog a’ harmatbann, ’s a’ szomszéd ligetbenn mint zengenek a’ madarak. Gyönyörködve figyelmezett énekekre, ’s próbálgatta zengéseket. Édesen folytak ajakáról a’ rendes hangok, ’s ennél rendesebb hang, még eggy Lyányka ajakáról se folyt. A’ mit hajló kedves szava el-tanúlhatott a’ madarak’ zengésiböl, azt külömbféle módonn szedte-öszve. – – „Parányi kis éneklök,” (monda éneklö szóval) „be kedvesen zeng a’ ti éneketek a’ magas fák’ tetejéröl, ’s az alatsony bokronn! Ó bár tsak én fogadhatnám illyen szép hangokkal a’ fel jövö Napot. Tanitsatok-meg ezekre, úgy örvendezésimet véletek éneklem én is a’ Nap fényes súgárinak.” Igy énekle a’ Leány, ’s szavai mérséklett renddel simúltak véletlenül a’ madarak’ zengési szerént. Örvendezve tsudálta rendes öszve-eggyezését szavainak. – – „Mint ragyog a’ zengö Liget,” (igy folytatá továbbá szavait tsudálkozva) „mint ragyog a’ vidék itt a’ harmatba’. Te a’ ki mind ezt teremtetted, ó mint örvendek én! Most kedvesebb hanggal dítsérhetlek mint játszó-társaim.” – – Igy éneklett, ’s örvendezve hallgatta a’ vidék az új harmoniát, ’s meg-némúltak a’ madarak.

Ezután minden reggel ki-ment a’ fák alá, ’s gyakorlotta magát az új mesterségbenn. De a’ Ligetbenn már régtöl fogva leste eggy Legény; bámúlva állott a’ bokor mellett, sohajtozott, beljebb ment a’ ligetbe, ’s próbálgatta énekeit. Gondolkozva támaszkodott eggykor sás fedele alatt ívére, mert ö találta-fel a’ nyíl-lövöldözést az orv-madarak ellen, mellyek galambjait öldösték, kiknek rakottyából font a’ szomszéd tölgy-fa’ törzsöke körül házat. – – „Mitsoda ez, a’ mi szivemböl fel-sohajt? (kérdé) a’ mi olly méljen fekszik bús meljembenn? Ezt ugyan öröm és víg sírás váltja-fel, mikor azt a’ szép Leányt látom a’ Ligetbenn, ’s szép énekét hallom: de ha el-tünik szemem elöl, akkor, ah! akkor búslakodás tér szívembe vissza. Ah, mi sohajt-fel szívemböl?” – – Azomban újjai az ív’ fel-vontt húrjával játszodtak, ’s a’ húrról eggy kedves hang pattant-le. Bámúlva hallotta ezt a’ Legény, ’s újra el-pattantotta. Álmélkodik, ’s eggy új találmány’ nyomozásához fog, ’s újra játszik a’ héjja’ béliböl tekertt húrral. Fel-ugrik, ’s vastag vesszöket kezd vágni, két hosszat és két rövídet; ’s a’ két rövídet által-ékezi alól és felül a’ két hosszabbakhoz, ’s a’ két rövídre húrokat tekert a’ két hosszú közzé. Most ismét játszott újja a’ húrokkal, ’s most vette észre a’ hangok’ édes külömbségeit a’ vastagabb ’s véknyabb húronn. Le-óldotta öket, ’s újakat kötözött harmóniai renddel rá, ’s úgy kezde játszani, ’s ugrott örömébe’.

Minden reggel ki-ment ezután a’ ligetbe’, ’s gyakorlotta új találmánnyát, ’s meg-eggyezö hangokat keresett azokhoz az énekekhez húrjainn, mellyeket a’ ligetbe’ lopvást tanúlt a’ szép Leánytól. De, azt mondják, haszontalan keresett sokáig, ’s sok húrok nem akarták követni énekeit, míg a’ Ligetbenn eggy Isten jelent néki meg, ez szedte rendbe’ húrjait, ’s el-játszodta elötte énekét. Általa tanúlván belé, azután minden reggel fel-kereste a’ Leányt a’ ligetbenn még Nap-költe elött: ott tanúlt tölle új énekeket, ’s sietve tért-vissza a’ forráshoz, ’s ott próbálgatta el-verni.

Eggy igen szép reggel ismét a’ ligetbe ült a’ Leány, fel-ékesítve virág-koszorúval; ’s énekelt. – – „Idvezz légy, kedves Nap’, ama’ hegy mellöl! Már ragyognak súgárid a’ fák’ tetejénn a’ magas dombokonn és a’ víg patsirta’ repdesö tollainn. Énekkel fogadnak téged’ a’ liget madarai és – –” Ekkor el-hallgatott, ’s vigyázva tekintett mindenfelé maga körül. Mitsoda kedves szózat eggyveledik énekembe? így szólla tsudálkozva. Imé, énekemnek minden hangját követi! Hol vagy; ének? szóllj! miért hallgattál-el? énekelj tovább is kedves szózat? ha tollas lakosa vagy ennek a’ ligetnek, ó repülj erre a’ bikre, hogy láthassalak, ’s hallhassam szavadat. Igy szólla, ’s magassan tekintett-fel a’ fák’ tetejére. Félve repültél el? vagy – – Még ezt a’ szózatot nem hallottam a’ ligetbe’ – – Hát ha meg-tsaltam magamat; – – de hiszen nem alszom. – – Még eggyet éneklek: – – „Idvezz légy, szép rósa! még tegnap bimbó vóltál, már ki vagy fakadva. Köszöntenek a’ reggeli szellök, a’ zsibongó méhek és a’ tzifra pillangó. Vígan repdes’ ö körüllötted, ’s issza harmatodat.” – – Igy énekle, gyakran meg-meg akadva, ’s mindenfelé tekingetett, mert a’ szózat újra követte énekét.

Meg-rezzenve ugra-fel ekkor a’ hantról. Nem, nem tsaltam-meg magam’, énekemnek mindenik tzikkelyét követte a’ szózat. Igy szólla ö, ’s a’ Legény fel-koszorúzva jött-ki a’ bokorból, ’s hón-allja alatt hozta lantját. Mosolyogva fogta-meg kezét a’ félénk Leánynak. – – Szép Lyányka, így szólla édesen nevetö szája kedves hanggal, énekedet nem tollas lakosa késérte a’ Ligetnek. Én vagyok, a’ ki énekedet ezenn a’ húronn követtem. Itt hallgattam minden reggel énekedet, ’s bellyebb mentem eggyedül a’ ligetbe, ’s el-vertem azt a’ lantomonn. Hidd-el azt nékem, szép Lyányka, hogy engem’ erre eggy Isten tanított. – – Repdesö tekintete a’ Lyánykának reszketve szaladt végig eggynehányszor a’ Legényenn, ’s a’ húronn állapodott-meg. – – Szép Lyányka, (monda továbbat a’ Legény, szerelmesen nézvén reá,) be bóldog vólnék én, ha meg-engednéd, hogy véled ide járjak, ’s énekidet húrjaimonn követhessem! – – Ekkor fel-veté a’ Leány a’ szemét. Legény, monda, örülök mikor énekemet lantod követi, kedvesebb az az Echónál; – – de, jer’ most árnyékos fedelem alá, éget a’ déli nap, jer’ homályos fedelem alá, ott édes gyümöltsöt teszek elidbe, és friss édes tejet.

El-méne a’ Legény a’ Lyánykával a’ fedél alá, ’s ök tanítgatták társaikat az énekre és a’ lantra. Még azután sokkal késöbbre adódott melléjek a’ síp, mert Marsyás vitte-bé azt az erdei Istenek közzé, mellyet annak találója Minerva midön az Isten-asszonyok azért tsúfolnák, haragjábann a’ homokra le-vetett. (⁴

Minerva találta-fel a’ sípot. Eggykor az Isten-asszonyok elött fújta azt, ’s ezek nevettséget imdítottak szája’ fintorgatásából. – – Minerva meg-bosszankodott, ’s a’ tenger’ fövenyére vetette-le mérgébe’ furulyáját.

) Két fát ültettek eggy dombos halmonn a’ Leánynak és Legénynek, ’s árnyékábann beszéllették késö Unokái az ének’ és lant’ találmánnyát.

MYLON.

A’ fiatal Mylon ólálkodva eggy madarat fogott a’ fenyvesbe’; szép tarka vólt a’ tolla, de még szebb vólt az éneke. Fészket tsinál néki a’ markából, ’örülve szalad kérödö nyájához. Le-veti szalma-kalapját, ’s alája teszi a’ rabot; ’s sietve fut egyenes vesszökért kalitkának a’ füzesbe. – – Ha kész lessz a’ kalitkám, ha kész lessz, kis madár, így szólla, Chloének adlak. Éretted majd – – ah – – eggy édes tsókot, eggy édes tsókot kérek; ö nem vonogatós, azt tsak meg-adja: ha pedig azt meg-adja, ravaszkodva kettöt, hármat, de négyet is lopok mellé. – – Ó bár tsak készen vólna már a’ kalitkám! – – Igy szólla, ’s sebessen szaladt-vesszöivel a szalma kalaphoz. De millyen el-szomorodva állott-meg! – – – – Eggy irígy szél fel-fújta kalapját, ’s tsókjai oda lettek a’ madárral.

A’ FAUNUS.

Nem, nékem ugyan nem örvendetes nap! így szólla a’ Faunus, ki-botorkázván víradta felé köszirt barlangjából. Útálom a’ nap-fényt, miólta azt a’ szép Nymphát el-szalasztottam. De nem fog koszorú fityegni szarvamonn, míg fel nem találom. Eggy virág se virít barlangom körül, mind bimbójába’ taposom azt el; a’ sípom pedig – – ’s ezt a’ korsót is el-töröm.

El-taposta a’ korsót és a’ virágokat. Akkor jöve eggy más Faunus, ’s le-tette a’ nehéz tömlöt. Mit bolondoskodol? kérdé tsúfúl katzagva, ma, ezenn a’ víg naponn, a’ Lyéus innepénn! Köss hamar repkényt szarvadra, ’s jer’ az inneplökhöz, az esztendö’ legjobb napjánn!

Nem, nékem ugyan nem örvendetes nap! így felele a’ Faunus. Míg rá nem akadok, esküszöm! nem lessz repkény a’ szarvamonn! Ó szerentsétlen szempillantás, a’ mellybe’ el-szalasztottam. Sebessen szaladt elöttem, a’ víz gátlást vetett szaladásának; kéttségesen állott a’ partjánn, ’s nem tudta mit tsináljon. Reszkettem örömömbe’, ’s már magamhoz akartam szorítani a’ vitzkándozót, de a’ Trítonok, az átkozott tolvajok! ki-ütötték a’ vízböl magokat, ölbe-kapták, ’s meg-fújtt kürtökkel a’ más partra úsztak véle. Esküszöm a’ Styxre! míg rá nem akadok nem lessz repkény a’ szarvamonn.

’S eggy hideg Nympha, úgymond a’ másik Faunus, – – röhögnöm kell rajtad, – – ’s eggy hideg Nympha – – teheti illyen szomorúvá napodat! Nékem, jó Faunus, nékem a’ Szerelem eggy orámat se teszi szomorúvá; nem, – – tsak eggy orámat is! Ha az eggyik rántja-el töllem tsókját, a’ másikhoz ugrom. Szám eggy Nymphához se érjen többet, ha valamellyik eggy óráig tart karja közt, ma ezenn a’ víg naponn! mindenikét fogom szeretni, mindenikét nyalogatni. Jer’, Faunus, ne szomorkodj; még te ifjú vagy; az ortzád szép barna, fekete nagy szemed pajkos és szilaj, ’s rövíd fodor hajad szépen göndörödik-öszve görbe szarvad körül, ’s úgy áll hajad közt, mint két vastag tölgy a’ sürü gazba’. Tedd-fel a’ koszorúd’, nézd, imhol a’ szép repkény. Már hallom messziröl a’ thyrzus páltzák’ és tányérok’ tsattogását és a’ víg sípokat. Hajolj-le hamar, már közel a’ lárma, jönnek a’ domb mellöl! Hajolj-le, hadd tegyem-fel a’ koszorúd’. Be kényesen vonnyák szekerét párdutzai! Ó Lyéus! – – Látod é mint ugranak a’ Faunusok és Nymphák. Be víg lárma! Ó Éván, Évoé! – – a’ fejedenn a’ koszorú! Hamar tedd a’ hátamra a’ tömlöt. – – Ó Éván, Évoé!

A’ SZERENTSÉTLEN SZERELEM.

A’ Vadász-hálóba tekergözött Szatyrus viradtáig feküdt a’ posványos nádasba’. Messze-nyúlt eggyik ketskelába ki a’ hálóból. Ki-fáradva feküdt ott, nem lévén képes eggy tagja’ felóldására is. A’ nádasba’ repdesö madarak öszve-gyültek mellé, a’ kuruttyoló békák pedig, bámúlván ezenn a’ rendes fogásonn, félelmesen szökdöstek hozzá. – – Rikóltanom kell, monda, a’ mennyire bírja torkom, míg elö nem kerül valaki. Rikóltott, ’s eggy dombról a’ másikig hallott-meg, erdönn, völgyenn keresztül, rikóltása. Ötször rikóltott, mind az ötször haszontalan. Sokára eggy Faunus jött-ki a’ Ligetböl. Honnan jön ez a’ fertelmes ordítás? kérdé; hallasd még eggyszer tsúnya szavad’, hadd akadjak rád. – – Még eggyszer rikóltott a’ Szatyrus; sietve ment a’ Faunus a’ nádashoz, ’s rá akadt a’ katzagást indító fogolyra. – – Az Istenek nevébenn kérlek, Barátom, monda , óldozz-fel ebböl az átkozott hálóból; Nap’-le-mente ólta nyomorgom itt. – – Röhögve állott elötte a’ Faunus, tsípejére rakván-fel a’ nagy nevetés miatt kezét; ’s bámult mint feküdt gombolyag formán félig a’ posványba’, ’s eggyik lába mint meredt-elöre. Azután hozzá-fogott fel-óldozásához, ’s talpra állította. Ez ám a’ puha ágy! úgyé? kérdé a’ Faunus. Beszélld-el kérlek az Istenek’ nevébenn, hogy tudtál ebbe vergödni? – – Istenek, kiálta a’ Fel-óldozott, ez é jutalma a’ leg-forróbb szerelemnek? átkozott az az óra, a’ mellyben leg-elöször láttam-meg a’ kegyetlent! – – De üljünk arra a’ görbe füzre; fáj az eggyik lábam. – – Le-ültek a’ füzre, ’s a’ Szatyrus hozzá fogott keserves történetének elö-beszélléséhez. Már egész esztendeje, monda, hogy amannak a’ pataknak Nympháját szeretem, melly amott a’ köszikla alatt omlik a’ bokorból; ott, a’ hol az a’ fenyö áll, a’ köszikla felett. Meg nem hallgatva állottam egész esztendeig fél-éjszakánként barlangja elött, ’s fájdalmimat panaszlottam néki: meg nem hallgatva állottam ott, sohajtottam, kesergettem, ’s néha furulyámat fújtam-meg mulattatásáúl, vagy szerelmemet éneklettem keserves hangokkal, úgy hogy a’ kösziklák is sírtak belé; de mindég meg nem hallgatva.

Szeretném, monda a’ Faunus, hallani énekedet. – – El-énekeljem é kérdé a’ Szatyrus; annál szebbet sohase tsináltam. – – Hozzá fogott az énekhez:

„Szép Isten-asszony, mert hozzád képest Vénus is tsak közönséges ábrázat! mikor hallgatod már meg panaszimat? Siket leszel é mindég erántok, mint ez a’ kö, mellyenn ülök. Ó én nyomorúltt! örökké ki nem hallgatva énekeljek, sírjak ’s keseregjek é én barlangod elött a’ rekkenö délbenn ’s a’ híves éjtzaka’? Ó ha tudnád millyen bóldog az, a’ kinek magához hasonló ifjú párja van. Tudakozd-meg tsak azt a’ lassú bagolyt, a’ ki köszikláid megett a’ fák’ odvábann lakik, ’s éjtzaka örömébenn üvölt, mint én üvöltöttem bóldog napjaimbann, midön szédelgö fövel mentem haza barlangomba. Ó ha tudnád, elö ugranál ’s által-ölelnéd fejér karjaiddal fekete hátamat, ’s mosolyogva vezetnél-bé hajlékodba; magassan szökdösnék akkor örömömbe’, mint a’ bornyú szökdös. Kegyetlen, hányszor aggattam barlangod’ elibe fenyö ágakat, rajtok vólt még az erös-szagú termés, és leveles tölgy gallyakat? hogy mikor a’ tántzról, vagy az – – ah! másokkal való játékról haza térsz, örülve tsudálkozz. Hányszor raktam-le, Háládatlan, még tavasz’ elejénn teli kosarakkal barlangod elött az epret, vagy a’ mit az esztendö’ része termesztett, mogyorót, édes gyökeret? Nem vittem é öszszel a’ leg-nagyobb döbönyömbe’ tsomoszlott szölöt, melly úszott a’ tajtékzó mustbann? nem vittem é friss ketske gömölyét? – – Már régtöl fogva tanítok számodra eggy fekete bakot; sok mesterségre szoktatom, hogy gyönyörködtessen. Ha szóllok neki fel-ágaskodik rám, ’s meg-tsókol; ha pedig sípom’ fúvom-meg, fel-áll, látnád tsak, hátúlsó lábaira, ’s tántzol, mint én tántzolok. Ó kegyetlen! miólta szerelmem ennyire kínoz, ízét mind az étel, mind az ital el-vesztette elöttem, ’s kulatsom gyakran eggy óráig is dugva áll napjábann. Annak elötte gömbelyü vólt képem mint a’ sár-tök, most száraz vagyok, ’s az álom is, kerül. Be édesen aludtam annak elötte délig, míg a’ sütö meleg barlangomba bé nem sütött, vagy a’ szomjúság fel nem ébresztett! Ah, szép Nympha, ne kínozz tovább; készebb vólnék a’ tsalány közt fetrengeni, készebb egész óráig fekünni bor nélkül a’ meleg homokba’ a’ sütö-verö-fényenn. Jer’, jer’ tej-színü szép Nympha, jer’ az én barlangomba eggyes hajlékodból. Nints az enyímnek mássa az egész környékenn. Puha ketske-bört terítettem-le belé számodra és számomra; két falánn ivó-edényim függnek, kissebbek és nagyobbak, szép renddel, ’s gyönyörü bor-szag üt-meg kivülröl. Be szép lessz nézni pajkos gyermekeinket, mint kergetik eggymást a’ kantsók körül, vagy mint danolnak a’ tömlönn! – – Barlangom elött eggy magas tölgy áll; árnyékába’ pedig a’ Pán képe. Magam faragtam azt mesterségesen tölgy-fából, miként síránkozik azonn a’ Nymphánn, a’ ki karjai közt náddá vált. Nagyon fel-tátotta a’ száját; eggy alma is belé fér, ollyan erösen nyomtam fájdalmát ki, söt a’ könny-tseppeket is – – a’ könny-tseppeket is ki-metszettem. – – De ah, nem jössz! nem jössz, ’s reménység nélkül kell barlangomba vissza-térnem !”

El-hallgatott a’ Szatyrus, ’s bámúlt a’ Faunus tsúfoló katzagásánn. – – De beszélld-el hát, monda ez, hogy botlottál a’ hálóba.

Tegnap, felele, szokásom szerént közel állottam barlangjához, ’s a’ leg-szívre-hatóbb esdeklésekkel énekeltem énekemet. Háromszor szakasztották azt sohajtásim félbe’, ’s mikor szomorúan vissza-tértem, az eggyik lábam belé akadt a’ hálóba, ’s eggyszere öszve-tsapódott az felettem. Le-estem lábamról, ’s a’ mint ki-akartam fejtözni, jobban belé kevertem magamat. Nagy katzajt hallék közel hozzám, ’s a’ Nympha mellettem termett játszó-társaival, ’s keményen bé-tekergetvén, a’ posványba vontzolt. Itt vagyok, monda fenn-szóval nevetve, ’s Társaival meg-állott a’ partonn. Kegyetlen! miért nem jössz, hogy fekete hátadat fejér karommal által-ölelhessem, ’s miért nem szöksz örömödbe’, mint a’ bornyú szökik? – – Aludj hát itt; én pedig reménység nélkül térek vissza barlangomba. – – Igy szólla a’ Kegyetlen, ’s ott hagyott. Még messziröl is hallottam tsúfoló nevetését. Szaggassanak- el a’ vadak, ha valaha barlangja felé térek.

Takarodj, felele a’ Faunus; én téged’ még elébb büntettelek vólna meg alkalmatlan szerelmedért. Menny, tántzolj ketskéddel, ’s felejtsd-el szerelmedet; vagy bóldogtalanságodat mesd-ki tölgy-fába.

IDYLLIUMOK.
II. KÖNYV

DAPHNE, CHLOE.

Daphne.

Nézd, a’ Hóld emelkedik már túl ama’ fekete hegyenn, ’s már a’ felsö fák közt ragyog. Gyönyörü ez a’ helly, múlassunk itt egy-kevéssé; a’ Bátyám haza-hajtja a’ nyájat.

Chloe.

Kedves a’ helly, kedves az estveli hívesség; múlassunk eggy-kevéssé.

Daphne.

Nézd ott a’ kőszikla mellett van a’ fiatal Alexis kertje. Jer’ nézzünk-bé a’ sövénnyénn. Leg-szebb kert az ezenn a’ tájonn, eggy sints illyen szép rendbe’, eggy sints illyen jó munkába’.

Chloe.

Nem bánom, nézzünk.

Daphne.

Eggy Pásztor sem érti úgy a’ kertészkedést. – – Nem igaz?

Chloe.

Az úgy van?

Daphne.

Nézd millyen buján nö minden valami tsak a’ földönn el-tsúsz, vagy karókonn tartózkodik. Amott víz omlik a’ szirtról, patakká vál, ’s a’ kert’ árnyéki közt fut-el. Oda-fel a’ domb hátánn Jászminnal futtatta-bé ernyöjét. Talám az egész szép vidéket ki-lehet belölle látni.

Chloe.

Lyányka, te nagyon dítsérsz mindent. – – Igaz, gyönyörü minden. Szebb a’ barna Alexis kertje az egész környék kertjeinél; szebbek virági minden virágoknál; eggy forrás se zuhog ollyan kedvesen, mint ez; eggy sints ollyan tiszta, eggy sints ollyan jó-ízü.

Daphne.

Mit nevetsz, Chloe?

Chloe.

Én nevetek? – – Nézd tsak, letöröm ezt a’ rósát; valld-meg, nem édesebb illatú é, mint egyéb rósák? nem ollyan szép é, mintha maga nevelte vólna Ámor?

Daphne.

Ah ! ne légy tsintalan!

Chloe.

No, de – – Ne fojtsd-el azt a’ sohajtást, a’ melly erövel emeli-fel mellyed’.

Daphne.

Hamis! jer’, mennyünk innen.

Chloe.

Illyen hamar? – – én nem mengyek; itt gyönyörü lenni! – – De hallod – – valami zördül. Bújjunk ide az Orgona-fa alá, ott senki sem lát-meg. Nézd tsak, ö maga jön. Lassan, súgd-meg hamar, úgy é ö maga is szebb, mint a’ több Pásztorok?

Daphne.

Ah! én megyek.

Chloe.

Én nem eresztelek: nézd mint gondolkozik, mint sohajtoz. Néki, hidd-el, néki valami Lyányka van a’ szívébenn. – – Lelkem, a’ te kezed reszket; ne félj, nints itt farkas.

Daphne.

Eressz; ah, kérlek eressz!

Chloe.

Hallgass!

A’ Lyánykák a’ sürü levelü orgona alá rejtöztek; Alexis pedig nem vélvén, hogy valaki hallja, így kezdte énekét:

„Sápadtt tsendes Hóld, légy bizonysága sohajtásimnak; ti pedig tsendes árnyékok hányszor sohajtottátok ezt Daphne, Daphne utánnam! Édes illatú virágotskák, harmat-tsepp fénylik leveletekenn, mint az én ortzámonn a’ szerelem tseppje. Ó bár, bártsak meg-vallhatnám néki, hogy inkább szeretem, mint a’ méh a’ tavaszt! – – A’ minap a’ kút mellett öszve-akadtam véle; eggy nehéz korsót merített-meg vízzel. Engedd, hadd vigyem a’ kunyhódhoz ezt a’ nehéz korsót. Igy szóllék akadozva. Igen-is jó vagy, felele. Reszketve vettem-fel a’ korsót, ’s némán, sohajtozva, ’s földre sütött szemmel mentem mellette, ’s nem mertem néki meg-vallani, hogy inkább szeretem, mint a’ méh a’ tavaszt. – – Be szomorúan hanyatlasz te, kis Nártzis, előttem; délbe’ még virágoztál, már el vagy fonnyadva. Igy, ah, majd így fogok én is el-fonnyadni, én fiatal Pásztor, ha meg-veti szerelmemet! Ha meg-veti azt, kis virágok, ezer nemü füveim, eddig-való gyönyörüségem, fö gondom, – – akkor majd orvosló kéz nélkül fogtok elfonnyadni! mert nékem nem virít semmi gyönyörüség. Meg-fojt a’ vad gyom, ’s dögleletes árnyékkal borít a’ dudva bé! – – Te is oda leszel, szép Gyümöltsös, kezem’ ültetése! melly eddig a’ leg-édesebb gyümlöltsöt termetted; szomorúan állanak majd ki levél és gyümölts nélkül ki-hóltt törzsökeid a’ gazból; én pedig alattatok fogom hátra lévö napjaimat sohajtások közt el-tölteni. Te, az-alatt míg Hamvam itt nyugszik, érdemesebb Férj ölelgetési közt élj a’ leg-tökélletesebb bóldogsággal! – – De – – mit gyötresz engem’ irtóztató tsüggedés? Még virít reménységem, mert nyájasan mosolyog mikor mellette múlatva mengyek-el. A’ minap a’ dombonn fúttam nád-szálamat, ö pedig a’ szomszéd útonn ment haza felé. Meg-állott sípolásomra. Mihelyt meg-láttam mindjárt reszketni kezdett az újjom és a’ szám; ’s ha hibásan sípoltam is, még is állva maradt: Ó ha idövel Menyasszonyi koszorúval hozhatom árnyéktok alá, szebb szín fusson-el akkor kis Virágok! édesebb illattal fogadjátok-el akkor! Te pedíg fiatal gyümöltsös, hajtsd-le hozzá rakott ágad’!”

Így énekle Alexis. Daphne sohajtozva hallgatta ötet, ’s keze reszketett Barátnéja’ kezébenn. De Chloe elö-kiáltotta: Alexis, Daphne szeret téged’. Itt áll az Orgona alatt, jer’, tsókold-fel könnyeit ortzájáról, mellyet szerelmébe’ hullatott. Félve ment felé Alexis. De örömét nem tudom ki-mondani, midön Daphne a’ Chloe meljére simúlva, szemérmesen vallotta-meg, hogy ötet szereti.

A’ BOKRÉTA.

Láttam Daphnét. Talám – – ah talám bóldog vólnék, ha nem láttam vólna! Még soha-se tetszett szebbnek. A’ nagy höségbe’ a’ füz fák alatt feküdtem a’ híves patak mellett, hol a’ kövekenn lassan hempelyeg-el. Árnyék szövödött felettem, és a’ híves patak felett; Nyúgodalmasan feküdtem ott; de ah, azólta nints nyúgodalmam. Közel hozzám meg-zördült a’ bokor, ’s Daphne, Daphne a’ patak árnyékos szélénn jött-le felém! Tsínosan vonta fel fejér kis lábáról kék ruháját, ’s bé-lépett a’ vízbe. Meg-hajlott, ’s jobb kezével gyönyörü ábrázatját mosta, baljával pedig ruháját tartotta, hogy a’ vízbe ne érjen. Azután meg-állott, ’s tsendesen várta míg kezéröl eggy tsep sem esett a’ vízbe. Meg-állapodott a’ patak, ’s tisztán fogadta-el minden részetskéjét. Kedve-telve mosolygott ekkor képére, ’s hellyre-nyomta arany haja’ fonadékját, melly nyakánn tsomóba kötödött. Kinek, így sohajtoztam, kinek ez a’ tsínosgatás? vallyon kinek akar tetszeni? Kitsoda az a’ szerentsés, a’ kiért mosolyogva gyönyörködik szépségébenn? Azomban midön így hajolva áll a’ patak felett, bokrétája ki-esett a’ melje mellöl, ’s le-úszott a’ vízenn hozzám. Ki-fogtam, meg-tsókoltam; nem adtam vólna eggy nyájért. De ah, hervad a’ bokréta, ah hervad, pedig még tsak két napja, hogy le-úszott hozzám. Ah, miként ápolgattam! Abba’ az ivó-tsészébe’ állott, mellyet tavasszal énekemmel nyertem. Mesterségesen van rajta ki-metszve Ámor, eggy leveles szölö színbe’, ’s nevetve próbálgatja nyilai’ élét újja’ hegyével, ’s elötte két galamb tsókolódik. Háromszor töltöttem napjábann rá friss vizet, ’s éjtzakára rostélyos ablakomba tettem a’ harmatra ki. Sokáig állottam mellette ’s szívtam édes illatját. Édesebb vólt a’ szaga, színesebb a’ levele, mint a’ tavasz viráginak, mert ez a’ Daphne meljénn virított! El-merülve állottam-meg a’ tsésze mellett. Éles, mondám, Ámor , éles a’ te nyilad; be igen-is, igen-is kell azt nékem érezni! tsak félig éreztesd azt értem Daphnéval, úgy néked áldozom a’ tsészém’. Eggy kis óltáronn fog állani, ’s minden reggel virág-koszorúval övedzem-körül, ha pedig tél lessz, zöld myrrthus ágat tészek-rá. – – Kis Galambok! ó ha közelgetö bóldogságom’ képei lennétek! de ah, hervad a’ bokréta, akárhogy örízem. Szomorúan figyegnek az el-fonnyadtt virág-szálak a tsésze szélénn le; már nem töltik többet illatjokat, ’s ejtegetik leveleket. Ah Ámor, ah ne engedjed, hogy hervadások szerelmemet ábrázolják!

DAPHNE, MICON.

Daphne.

Minek ez a’ kis Óltár ide, Édesem? Vallyon mellyik istenségnek van ez szentelve?

Micon.

Ámornak, édes Daphném, Ámornak van ez szentelve! Édesen nyugszom én itt a’ forrás mellett, mert, emlékezhetsz rá, kitsínyek vóltunk, tsak mint ez a’ tsengö-fü, óráinkat ártatlan édes játszodozással rövídítettük itt. Én, én szenteltem azt néki, mert már akkor, édes emlékezet! már akkor ébredezett szívünkbe’ a’ Szerelem.

Daphne.

Én pedig myrrthussal és rósával kerítem körül; majd, ha meg-örzi Pán, Templom formára bóltozódik-bé; mert, Édesem, nékem is kedves az az emlékezet.

Micon.

Tudod? tsészét tsináltunk tök-hajból, teli-raktuk tseresznyével meg eperrel, ’s úszni tettük a’ patakra.

Daphne.

Tudod? Mogyoró-héjból, makk-kupakból, meg tsudafa-gombból tsináltunk edényeket; tej-tseppeket ittunk belölle, ’s kenyeret morzsáltunk belé. Én játékból feleséged, te pedig Uram voltál.

Micon.

Jól tudom. Látod azt a’ bokrot? Még most-is meg van a’ bóltja, de már öszve-boglyosodott; a’ vólt a’ mi lakó-hellyünk. Ollyan alatsony vólt, hogy eggy ketske-fiú is el-bonthatta vólna kis szarvával. Füz és rakottya vesszöböl fontuk-bé a’ falát, ’s eggy kis fa-rostély vólt az ajtaja. Be édesek vóltak azok az órák, a’ mellyeket itt párosan, mint férj és feleség, eggyütt töltöttünk-el.

Daphne.

Kis kertet is fogtam-fel a’ házunk megett, jut é még eszedbe? Sásból tsináltuk a’ kerítését. Eggyszerre meg-ehette vólna eggy juh, ollyan nagy vólt.

Micon.

Jut eszembe; a’ mezö és a’ rét apró virágit ültetted te belé.

Daphne.

Mindég gondoltál te valamit, Édesem! Eggy eretskét vontál a’ forrásból kertünkbe; gyékény tsatornánn folyt az eggy vállútskába, ’s meg-telve eggy jó ital lett vólna a’ szomjúhozónak. Nézd még most-is meg van a’ vállú, amott a’ patak szélibe.

Micon.

Áldás nélkül van az a’ ház, a’ hol nintsenek gyermekek. Te valahol eggy reves Ámor képére akadtál. Apolgattad, ’s nevelted mint hív Anya. Dió-haj vólt a’ böltsöje, ’s danolva altattad a’ virág-levelenn.

Daphne.

Igen; ’s most majd meg-fizeti dajkálkodásomat.

Micon.

Egyszer kákából kalitkát fontam; eggy szötskét tettem-belé, ’s néked kedveskedtem véle. Ki-vetted belölle, ’s játszani akartál azzal. Meg-fogtad; ö erővel el-akart ugrani, ’s az újjod közt hagyta eggyik lábát. Reszketve ült kinnyábann eggy füszálra. Nézd, ah nézd szegénykét! mint reszket; úgy é fáj? ’s én, én vagyok a’ ki kínozlak. – – Igy szóllottál te, ’s sírtál szántodba’. O Daphne, mint örültem én érzékeny szívedenn!

Daphne.

A’ te szíved még érzékenyebb vólt, Kedvesem! Az Ötsém két madarat hozott-el egy fészekböl. Add nékem azt a’ két madarat, így szóllál; de nem adta néked. Ezt a’ páltzát adom érte; nehéz vólt a’ fekete hajra ki-vágni fejér levelü ágait. Meg-vólt a’ tsere, ’s tiéd vólt a’ madár. Gyengétskén tetted-bé tarisznyádba szegényeket, fel-másztál a’ fára, ’s vissza-tetted fészkekbe. Öröm-könnyek áztatták-meg akkor, Édesem, ortzámat. Ha az elött nem szerettelek vólna is, azólta szeretnélek.

Micon.

Illyen édesek vóltak gyermeki napjaink, mikor játékból férjed, te pedig feleségem vóltál.

Daphne.

Ösz esztendeimbe’ sem felejtem-el.

Micon.

Be bóldogok lesznek, Kedvesem, napjaink, majd ha a’ jövö Hóbann, úgy rendelte azt az Anyád, Hymen valósággá teszi azt, a’ mi eddig gyermeki édes játék vólt.

Daphne.

Ha áldást botsátanak ránk a’ jó Istenek, nem lessz bóldogabb eggy bokor, mint én és te!

A’ TSÓNAKÁZÁS.

Indúl a’ Tsónak, melly Daphnét

Közzülünk el-viszi.

Ó hogy azt tsak a’ Szerelmek

’S a’ lágy Szellök hajtsák!

Habok, öleljétek körül!

Mert majd, ha szép szeme

Szaladástokonn tévedez,

Rám fog emlékezni.

A’ part’ tsendes árnyéki közt

Zengjen a’ tollas Nép;

’S a’ víg tsere ’s a’ mozgó sás

A’ gyepre tsalja-ki.

Te az alatt maradj simán

Tsendes Tó, míg ki-lép;

’S vigyázz reá, mert még szebb Lyány

Nem ült a’ hátadonn.

Tiszta, mint a’ Nap, melly magát

Tükrödbe tsudálja,

Szép, mint Vénus, mikor fejér

Tajtékból először

Lépett gyöngy-ház szekerére. – –

A’ Vízi-Istenek,

El-hagyták játékokat, el

A’ Tenger’ Nympháit.

Nem nézték az el-sárgúlttak

Tsalogatásokat;

Tsak az Isten-asszonyt nézték,

Míg a’ partra ki-költ.

AZ ÖSZI REGGEL.

A’ jókor fel-költt Nap ragyogva emelkedett-fel a’ heggyenn, ’s vídám öszi napot ígért, midön Mícon ablaka’ rostéljozatjához állott. Már égett a’ Nap a’ verhenyeges, zöld és fakó szölö levelenn, melly, a’ tsendes reggeli szellökkel játszodozván, az ablakot bé-futotta. Tiszta vólt az ég, köd feküdtt a’ völgyenn mint valamelly tenger, ’s a’ magassabb halmok szigetek gyanánt ütötték-ki belölle magokat füstölgö kalyibájokkal ’s öszi tarka ékességekkel, a’ nap-fényenn. Fakóan állottak az értt gyümöltsel meg-terheltt fák eggymás-mellett a’ leg-kedvesebb eggyveledésbe’, ’s igen kevés maradtt közzülök zölden. Víg örömmel nézett-le a’ szélesen el-terjedtt vidékre, hallgatta a’ tsordák víg bögését, a’ Pásztorok’ sípolását messzinnen és közelebbröl, ’s a’ tsevegö madarak zengését, mellyek magasan kergetöztek a’ tiszta levegöbenn, ’s majd megint az alatta való ködbe sillyedtek. Álmélkodva állott így sokáig. De most szent buzgósággal vette-le faláról Lantját, ’s így énekelt:

„Bár tsak, jó Istenek, ó bár tsak ki-önthetném elötökbe háládásomat! Meg-értt szépséggel ragyog minden; mindent, mindent bé-árasztott az áldás. Böség uralkodik mindenfelé és vígaság; ’s a’ gyümöltsöt hozó fáról, ’s a’ meg-rakott szölö-vesszöröl az esztendö adománnya mosolyog. Szép, szép az egész vidék az ösz gazdag ékességében

ékességébenn

Boldog az, a’ kinek ártatlan lelkét el-követett gonoszság nem mardossa; a’ ki meg-elégedve él a’ néki jutott áldással, ’s a’ hol tölle ki-telik, mással jól tészen. Örömre vírasztja ötet jókor a’ reggel, tellyes egész napja vígasággal, ’s édes álommal száll rá az éj. Tsendes szíve a’ leg-kissebb örömet is érzi. Gyönyörködteti ötet az esztendönek minden tseréje, minden ajándéka a’ Természetnek.

De kétszerte bóldog az, a’ ki bóldogságát ollyan feleséggel oszthatja-fel, kit szépség és minden egyéb tökélletesség ékesít; ollyan feleséggel, mint te, édes Daphném. Miólta Hymen bennünket öszve-kötött, édesebb nékem minden bóldogság; azólta ollyan életünk, mint két eggymáshoz illö Síp, melly kétféleképpen játszik édes hangokkal eggy éneket. Nem díszteleníti-el kellemetes hármóniáját semmi illetlen hang; ’s öröm szállja azt meg, a’ ki hallja. Árúlt é el valaha szemem ollyan kívánságot, mellyet bé nem töltöttél? Kóstolt-é szívem valaha ollyan örömet, mellyet te a’ te örömed által édesebbé nem tettél? Késért é valaha bánkódás karjaid közzé, hogy azt nyájas mosolygásod, mint a’ Nap a’ tavaszi-ködöt, azonnal el nem oszlatta? Akkor szállott az életnek minden gyönyörüsége alatsony kunyhómba, mikor te Menyasszonyi-koszorúddal léptél-bé küszöbömönn. Kegyes Házi-Isteneim mellett fogtak örökös lakó-hellyet a’ munkás tsínosság, takarékos rend-tartás, öröm és kedv minden fel tételinkbenn; ’s az Istenek mindenre áldást botsátanak, valamihez te nyúlsz.

Úgy van! miólta te vagy Kunyhóm’ áldása, kétszeres ékkel díszesül minden. Áldás van a’ kunyhómonn, áldás a’ nyájamonn, ’s mindenemenn, a’ mit ültetek és bé-takarítok. Víg minden munkája napomnak; ’s mikor el-fáradva térek nyúgodalmas fedelem alá, mint enyhíti nyájas apolgatásod lankadtságomat! Szebb azólta a’ tavasz, szebb a’ nyár és az ösz; ’s midön télbe a’ fergeteg ostromolja kis kunyhómat, akkor a’ kandalló elött, nyájas beszéllgetések ’s házi foglalatosságok alatt érzem ölelgetésid közt a’ tsendes élet’ kelemetességét. Ha veled vagyok bízvást versenghet a’ pusztító szél, bízvást zavarhat-öszve mindent a’ zúzmaráz. El-zárva érzem én elölle kelemetességed’.

Bóldogságomat ti tészitek tökéletessé, gyermekeim, szép alakok! Anyátoknak igaz képei! Mitsoda áldás, mitsoda öröm nevelkedik bennetek számomra! A’ vólt az elsö szó, mellyet Anyátoktól tanúltatok, hogy szerettek engem’. Egészség és gyönyörködtetö vídámság nevekedik bennetek; ’s kedveltetö kelemetesség van minden játéktokbann. Öröme vagytok ifjúságomnak, ’s bóldogságtok’ szemlélése agg esztendeimet fogja gyönyörködtetni. Mert mikor víg tsátsogással vártok haza a’ küszöbönn, a’ mezöröl vagy a’ legeléstöl, ’s által-ölelvén térdemet, gyermeki örömmel vészitek ajándékimat, gyümöltsöt, vagy amit legelés-közben faragtsálok, ásótskát, gereblyétskét, mellyel gyermeki munkábann gyakoroljátok magatokat; ó mint örvendeztet engem’ akkor ártatlan örömötek. Édes örömmel sietek ollyankor, ó Daphne, ki-terjesztett karjaid közzé; te pedig meg-illetödve tsókolod-fel ortzámonn le-folytt öröm-könnyeimet.”

Ekkor hozzá ment Daphne, ’s eggy pár kellemetes gyermeket hozott karjainn. Szép vólt nedves ortzáival, mint a’ harmatos reggel. Ó be bóldog vagyok én, Édesem, így szólla fuldokva; nézd, köszönni jövünk, hogy ennyire szeretsz!

Által ölelte mind hármokat. Nem szóllottak; tsak érzették bóldogságok’ tökélletességét; ’s a’ ki látta vólna öket, el-lágyúltt szívvel érzette vólna, hogy a’ kiknek szívek tiszta, bóldogok.

A’ SZEGFÖ

Eggy szegfö van a’ Daphne kertjébenn, közel a’ sövényhez. Fel ’s alá járt a’ kertbenn, ’s meg-állott a’ szegfö mellett; szép piros tsíkokkal nyitott eggy rajta ki. Mosolyogva értette azt gyönyörü ortzájához, ’s szívta szép illatját. Önként simúlt szátskájához a’ szegfö. Meleg pirosság borította-el képemet, mert ezt gondoltam: ó ha én simúlhatnék úgy szátskájához! Ki-ment a’ kertböl Daphne, én pedig a’ kerítéshez állottam. Le-törjem-é azt a’ szegföt, mellyet ortzájához értete? inkább fog az frissíteni engem’, mint a’ virágot a’ harmat. Már a’ kezembe’ vólt, ’s le-akartam szakasztani. El-vigyem-é azt a’ szegföt, a’ mellyet ö szeret? mondám. Nem, majd meljéhez fogja azt Daphne ültetni, ’s úgy hat-fel illatja szép képéhez, mint a’ Vénus óltáráról az Olympusra a’ tömjén.

A’ FOGADÁS

Nymphák, tegyétek gyógyítóvá forrástok szent vizét, midön láb-száramról mosom a’ vért, melly a’ sebemböl folyt! Ó tegyétek gyógyítóvá, Nymphái ennek a’ forrásnak! Nem versengés, nem harag ontotta azt. Az Amyntás fia eggy farkas’ körme közt sikóltott a’ ligetbenn. Sikóltott, ’s ó hála az Isteneknek! eggyszerre mellette termettem. Már szédült sujtó tsapásim alatt, midön lapotzkámba kapott. Nymphák, ne tulajdonítsátok vétkül, hogy tiszta forrástokat zavarom véremmel, melly a’ sebemből folyt! Hólnap reggel eggy ketske-fiat áldozok-meg partotokonn, – – fejért, mint a’ fris hó.

A’ ZEPHYRUSOK.

Elsö Zephyrus.

Mit repdesel haszontalan itt a’ rósa-bokronn? Jer’, repülj vélem az árnyékos völgybe; ott Nymphák fürdenek.

Második Zephyrus.

Nem, én nem repülök véled. Repülj te a’ tóhoz, lebegj Nympháid körül; nékem édesbb munkám van. Én itt rósa-harmatbann áztatgatom szárnyaimat, ’s kedves illatot szedek.

Elsö Zephyrus.

Mi az a’ te munkád, a’ mi édesbb vólna a’ Nymphák’ játékába való eggyveledésnél?

Második Zephyrus.

Eggy Lyányka mengyen itt el majd az ösvényenn, ollyan, mint a’ leg-ifjabbika a’ Grátziáknak. Teli kosárral mennyen minden reggel ahoz a’ kalyibához, melly amott a’ domb’ hátánn áll. Nézd, mint süt a’ Hajnal mohos fedelére, ott nyújt ö a’ szegénységnek enyhülést, és mindennapi eledelt. Eggy éltes asszony lakik ott, éltes, beteg és szegény; két ártatlan gyermek sírna éhen ágya mellett, ha Daphne nem vígasztalná. Már majd elö-jö, égö szép ortzával, ’s könnyekkel ártatlan szemetskéibenn, szánakozásnak ’s annak az édes örömnek könnyeivel, hogy enyhítésére lehetett az inségnek. Itt várom ötet bé, a’ rósa-bokronn, míg majd elímbe jö. Rósa-illattal ’s hívesítö szárnyakkal repülök akkor felé; meg-hívesítem ortzáit, ’s könnyet tsókolok szeméböl. Nézd ez az én munkám!

Második Zephyrus.

Te érdeklesz; be édes a’ te munkád! Véled áztatom én is szárnyaimat, véled szedek illatot, véled repülök elibe. De – – nézd, a’ füzesbe’ jön fel-felé; szép ö, mint a’ reggel; nyájasan mosolyog ortzátskáinn az ártatlanság, kelemetesség minden enyelgése. Rajta, már itt van! emeld a’ szárnyadat; még illyen szép ortzát nem hívesítettem!

DAPHNIS, CHLOE.

Jókor reggel ment-ki Daphnis a’ kunyhóból, ’s öszve-akadt Chloével. Keresve szedett ez virágokat, ’s koszorút füzött belöllök. Harmat ragyogott mindenikenn; ’s a harmat mellé könnyek tseppentek szeméböl.

Daphnis.

Édes Hugom, minek ez a’ koszorú? Sirsz? – – ah!

Chloe.

Te is sírsz, édes Bátyám! De valld-meg, nints’ é rá elég okunk? Láttad millyen szomorúan ment-el mellettünk az Anyánk, ’s hogy szorítgatta kezünket, hogy fuldoklott, ’s el-akarta elöllünk rejteni könnyeit.

Daphnis.

Jól láttam. Szegény Atyánk! néki ma rosszabbúl kell lenni, még annál is, mint tegnap vólt.

Chloe.

Ah, édes Bátyám, ha meg-talál halni! – – Mint szeret bennünket, mint simogat, mikor azt tselekesszük a’ mit hágy, és a’ mi az Istenek elött kedves!

Daphnis.

Édes Hugom! be szomorú minden körültem! Haszontalan nyalogat a’ Báránykám; szegényt, már étetni is el-felejtem. Haszontalan repül vállamra Galambom, hijába’ tsókolgatja számat és szemem’ körületét; nints, nints semmi a’ mi múlattathasson. – – Szegény Atyánk, ha meg-hal, én is meg-halok.

Chloe.

Ah szegény Atyánk! tudod a’ minap? már ötöd’ napja, mikor a’ térdére vett bennünket, el-fakadt sírva, ’s – –

Daphnis.

Ah Chloe! Mikor le-tett a’ földre, ’s el-halaványodott. Nem bírlak, édes Gyermekeim! rosszúl vagyok, igen rosszúl, ’s el-dült az ágyonn. Azólta mindég fekszik.

Chloe.

’S mindennap rosszabbúl van! – – Nézd, édes Bátyám; mit tettem-fel: Jókor jöttem ma ki a’ kunyhóból, hogy friss virágokat szedhessek koszorú fonadékoknak; azután a’ Pán képéhez mengyek, mert, sokszor mondotta az Atyánk, hogy jó az Isten, ’s örömest hallgatja a’ kegyes könyörgést. Oda mengyek majd, ’s áldozatúl viszem néki ezt a’ koszorút; ’s nézd ezt itt a’ kalitkámba’, – – semmim sints a’mit a’ madaramnál inkább kedveljek, – – ezt is meg-áldozom.

Daphnis.

Édes Húgom, én véled mengyek; várj-bé itt, tsak eggynehány pillantásig várakozz. Teli rakom kosaramat a’ legszebb gyümöltsel, ’s a’ galambom’ is el-hozom.

Szaladt, ’s vissza-tért tsak hamar; eggyütt mentek a’ Pán képéhez, melly eggy közel álló dombonn két bik-fa alatt állott. Térdre estek az Isten elött, ’s igy könyörgöttek hozzá:

Daphnis.

„Pán, kegyes óltalmazója mezeinknek! halld, ó halld-meg könyörgésünket! Mi a’ beteg Menalcás gyermekei vagyunk; halld, ó halld-meg könyörgésünket.”

Chloe.

,,Halld, ó halld-meg könyörgésünket, kegyes Pán! fogadd-el gyermeki áldozatunkat! Ezt a’ koszorút elödbe tészem-le; ha fel-érhetném homlokodra aggatnám ’s széles vállaidra. Gyógyítsd, ó gyógyítsd-meg, jól-tévö Pán, az Atyánkat, ’s add vissza nékünk szegény gyermekinek!”

Daphnis.

„Ezt a’ gyümöltsöt hozom néked, a’ leg-édesebbet kertünkböl, fogadd, ó fogadd kegyesen! A’ leg-kövérebb ketskét áldoztam vólna néked meg, ha erösebb nem vólna nállam kis gyermeknél. De ha nagyobb leszek, kettöt áldozok minden esztendöbe’, hogy meg-tartád az Atyánkat. Ó Pán gyógyítsd-meg a’ mi jó Atyánkat!”

Chloe.

„Ezt a’ madárkát áldozom-meg néked, jól-tévö Pán; a’ leg-kedvesebb ez mindenem között. Nézd, az újjomra repül, eledelt kér töllem; de meg-áldozom néked, kegyelmes Pán!”

Daphnis.

„Én pedig néked ezt a’ galambot ölöm-meg. Nézd mint tsókol, mint akar vélem játszani; de meg-ölöm néked ötet, könyörülö Pán, hogy meg-tartsad az Atyánkat. Halld, ó halld-meg könyörgésünket!”

„Reszketö kis kézzel akarák a’ gyerekek fojtani madarokat; de nyájás szózat hallatszott: »Örömest hallgatják az Istenek az ártatlanság’ könyörgését, ne öljétek-meg múlattságtokat, gyermekek! meg-gyógyult az Atyátok.«”

„Örömest – Az áttekinthetőség kedvéért az idézeten belüli idézést egyértelműen jelezzük az elején és a végén.

’S meg-gyógyult az Attyok. Örvendezve gyerrmekeknek kegyességénn, mentek mindnyájan, még akkor nap, Pánnak áldozni; ’s Menalcás tökélletes áldással érte-el Unokáit.

ERYTHIA.

Myrson.

Mennyünk itt a’ patakbann; a’ víz hívesíti lábainkat, felettünk pedig árnyékos füz és súgár éger bóltozódik.

Lycás.

Nem bánom; ebbe’ a’ nagy höségbe’ minden a’ hívest keresi.

Myrson.

Mennyünk addig, a’ hol a’ patak szakad; kedves ott az ülés és híves, ’s úgy tetszik, mintha a’ hóld-világonn úsznál a’ folyóbann.

Lycás.

Hallgass! már hallom az omló víz’ zúgását. Mintha minden állat itt keresne enyhülést. Mitsoda dongás-bongás, mitsoda sziszergés járja keresztül ezt az árnyékot! Ez a’ kis ér – – talám ugyan kalaúzunk akar lenni? millyen játékosan hempelyeg eggy köröl más köre. – – Hát itt! nézd mint süt a’ Nap’ fényes súgára ebbe’ a’ komlóval bé-futott odvas füzbe. Eggy kis bárány feküdt belé, lásd be rendes nyugvó hellyet keresett magának!

Myrson.

Mindent látsz, tsak azt nem, hogy ott vagyunk, a’ hol akarunk lenni.

Lycás.

Az igaz; Istenek! ó Pán, be gyönyörü helly ez!

Myrson.

Mint az ezüst lepel, mellyet tsendes szellö fúvall, úgy borítja-bé a’ szakadó patak az alatta való üregséget; koszorú formán vészi-körül az árnyékos bokor. Jer’, mennyünk alá az üreg kösziklába.

Lycás.

Kívánatos borzadással lep-meg ez a’ híves setétség. Mint szakad zajogva elöttünk a’ víz! Pertzegö tsepjei úgy tsillognak a’ nap-fényenn, mint a’ tüz-szikrák.

Myrson.

Ide üljünk a’ magassabb kövekre; puha moh nötte-bé öket. Lábunk szárazan nyúgodhat azokonn, mellyek félig vagynak a’ vízbe’; a’ le-omló patak pedig híves bóltjába zár.

Lycás.

Még nem láttam illyen gyönyörüséges hellyet!

Myrson.

Gyönyörüséges az igaz; ’s Pánnak van szentelve. Dél tájbann nem mernek hozzá közelíteni a’ Pásztorok; mert azt beszéllik, hogy itt szokott nyúgodni. Eggy történetet is énekelnek a’ patak felöl; ha akarod, el-éneklem.

Lycás.

Kénnyünkre ülünk itt; én erre a’ moh-párnára dülök, ’s gyönyörködve fogom éneked’ hallgatni.

Myrson.

„Szép vóltál Leánya Éridanusnak! szebb, mint akármelly késéröje Diánnának, ó Erythia! ’s noha szépsége még tsak nyíló formán vólt, még félig gyermek, termete súgár vólt már is. Gyermeki ártatlanság mosolygott a’ szép ortzánn, ’s félénk bátortalanság szép kék szemeibenn; dagadni kezdö melje még tsak ígért tökélletes domborodást. Hév nyárbann üzte társaival a’ nagy hegyekenn az özeket, ’s lankadtan ’s szomjúhozva szaladt eggy forráshoz. Kezeit hívesítgette benne, ’s meg-mosta szép ábrázatját; azután eggy ital hideg vizet merített, ’s fel-szörbölte kis szájával. Le-hajlott a’ forrásra, ’s nem tartott semmi veszedelemtöl; de Pán a’ szomszéd bokorból látta-meg, ’s a’ szerelem hírtelen lángot vetett szívébenn. Láb-hegyenn tsúszott lassan hozzá, de el-árúlta háta megett a’ fü-mozgás. Meg-ijedve pattant-fel a’ Lyány a’ forrásról, ’s ki-tsavarta magát a’ nagy kívánság miatt reszketö inas karjai közzül. Lapotzkája már érzette hozzá értt testének melegségét; bé-fogta vólna eggy rósa-levél a’ mi közötte ’s a’ Pán karja közt vólt. Gyorsan ugrotta-által a’ patakot; könnyü vólt mint az öz, az ijedés még gyorsabbá tette. Igy futott; Pán szaladt utánna; úgy futott mint a’ sebes szellö a’ kalász fejekenn; de meg-borzadva állott-meg eggyszerre. Eggy szörnyü köszirt’ párkánnyára jutott, sikóltva tekintett hátra, ’s iszonyodással nézett-le a’ méljségbe. Ekkor jajgatva kiáltott-fel: O Diánna, Védelmezöje a Szüzeknek! ó szabadíts, kérlek szabadíts-meg, hogy fajtalan kar ne ölelje által szüz tetemimet! Szabadits-meg ó Diánna! Védelmezöje a’ Szüzeknek! – – Már nyomába’ vólt az Isten; Erythia már érzette lehelletét, most pedig már ölelö karjait is. De a’ szerelmet útálló Isten-asszony meg-hallotta kiáltását a’ kétségbe-esettnek. Víz tsorgott-le az ölelö karonn, és a’ hozzá szorúltt meljenn, ’s forrássá olvadt ölelgetési közt; úgy olvadt, mint a’ tavaszi hó a’ barna köszirtonn; olvad, tsorog karjairól, le-fut a’ lábánn, a’ füvönn, le-szakad a’ párkányról, ’s már a’ völgyenn tsapong. Eként támadt Erythia, ez a’ tiszta forrás.”

MYCON.

Milétusról jövénk, Mílon és én, áldozatot nyújtani Apollónak. Még messzire láttuk a’ dombot, mellyenn Temploma ragyogó oszlopokonn áll, ’s borostyán ligetéböl magosan üti a’ kék égbe magát; túl rajta a’ tenger tsillámlott-el szemünk elött. Dél vólt, ’s talpunkat a’ homok, fejünket a’ Nap égette; felettünk állott éppen, úgy hogy homlokunkonn lévö haj-fürtjeink egész képünket árnyékbann tartották. Pihegve szaladt a’ gyék az út mellett a’ farkas alma alá, ’s a’ ptrütsök nyögve sziszergett a’ meg-asszott fübenn a’ le-hullott levelek alatt. Minden lépésünk alól meleg por szállott-fel, szemünket ette, ’s ki-száradtt ajakinkra ült. Igy mentünk tikkadva: de meg-hosszabbítottuk lépésinket, mert sürü fákat láttunk az útonn magunk elött; fekete vólt az árnyék alattok mint az éj. Kedves borzadással léptünk a’ kies hívessége. Eggyszerre töltött ránk enyhülést ez a’ gyönyörü helly. A’ gallyas fák széles víztartót fogtak-körül, mellybe a’ leg-tisztább forrás tsorgott, ’s az értt gyümöltsel rakott ágak tsak nem belé függöttenek; alattok pedig apróbb termö bokrok állottak, szederj, köszméte és tengeri szölö. A’ forrás eggy sír-oszlop zsámolyából tsorgott-ki ’s azt virágos folyóka, súgár repkény és fel-nyúló téli-zöld inak szötték-bé. Istenek, így kiálték-fel, be gyönyörü ez a’ hellye az Enyhülésnek! áldott légyen a’ Jóltévö, a’ ki ezt az árnyékot ültette; talám ugyan az ö tetemi nyúgosznak itten. Nézd, monda Mílon, itt, a’ folyóka virági alatt a’ koporsó homlokánn metszett betüket látok; talám meg-fogják nékünk mondani, kitsoda az, a’ ki az útas’ enyhülése felöl gondoskodott. Félre vonta botjával az inakat, ’s ezt olvasta:

„Itt nyugszik a’ Mycon Hamva! Jótétel vólt egész élte; jót kívánt hólta után is tenni, ’s ide tsalta ezt a’ forrást, ’s körül ültette gyümöltsel.”

Áldott legyen a’ te Hamvad, te Jól-tévö, mondám; áldottak a’ tiéid, a’ kik tölled el-maradtak. – – Ekkor valakit hallánk felénk közelíteni a’ fák alatt; eggy szép Menyetske vólt az, súgár termettel, ’s ártatlan ortzával. Korsó fityegett karjánn; meg-meríteni hozta azt. Isten hozott, úgymond ez alá az árnyék alá, kedveltetö jósággal; ti idegenek vagytok; talám ugyan el-fárasztott a’ hosszú út a’ meleg verö-fényenn. Szólljatok, enyhüléstekre még ezennkívül valami a’ mit találtatok, szólgálhat-é?

Áldott légy, felelénk, jó Menyetske! Nints egyébb enyhülésre szükségünk; édes enyhülést adott ez a’ forrás, ez a’ gyümölts, ez az árnyék minékünk. Tisztelet támad bennünk az eránt a’ Jóltévö eránt, a’ kinek hamva itt nyugszik, a’ ki az Útasok’ szükségeiröl illy munkásan gondoskodott. Te ezenn a’ tájonn lakol, ’s esmérted ötet; beszélld-el az alatt míg ez a’ szent árnyék hívesít, beszélld-el, ki vólt ez?

A’ Menyetske a’ sír zsámolyához tette-le a’ korsót, meg-dült mellé, ’s így kezdé nyájasan beszédét:

Ez Mycon vólt; félte az Isteneket, ’s leg-nagyobb öröme az vólt, ha mással jól-tehetett. Nints ezenn a’ környékenn eggy Pásztor is, a’ ki háládatossággal ’s szeretettel ne hírdesse emlékezetét; nints eggy is, a’ ki jó-tételeit öröm-sírással ne emlegesse. Én magam is, én is néki köszönöm, hogy most a’ leg-bóldogabb asszony vagyok, (ekkor ragyogni kezdettek könnyei) felesége a’ fiának! – – Az Atyám meg-hólt vólt, ’s inséggel tellyes szegénységbe’ hagyta az Anyámat. Magunk’ meg-vonva, kézi-munkánk ’s istenfélö jótétemény által éltünk eggy napról más napra; ’s a’ kegyesség és fedhetetlen élet vólt minden gazdagságunk. Két ketske táplált tejével, ’s eggy kis fás-kert gyümöltsével. Nem soká laktunk ebbe’ a’ nyúgodalomba’; az Anyám is meg-hólt, ’s árván hagyta gyámoltalan fejemet. De Mycon meg-szánt, bé-vett az házához, rám bízta a’ gazdasszonykodást, ’s Atyám vólt inkább, mint Uram. A’ fia, a’ leg-szebbik, a’ leg-jobbik minden Pásztori közzül ennek a’ vidéknek, látta, hogy hív munkásságom ’s szemes gondosságom meg-érdemli szerentsémet; látta azt, ’s meg-szeretett, ’s értésemre adta, hogy meg-szeretett. Mit érzettem magambann, magamnak se örömest vallom. Dámon, Dámon, felejtsd-el szerelmedet! nékem az is elég szerentse, hogy szólgáló lehetek az Atyád’ házánál. Erre kértem mindég; de nem felejtette-el szerelmét. Eggy reggel éppen a’ nyáj’ le-nyírtt gyapját etseteltem a’ pitvarbann. Bé-lépett Mycon, ’s mellém ült a’ napfényre. Mosolyogva nézett sokáig rám. Lyányka, így szólított sokára meg, a’ te jámborságod, serénységed, ’s magad-viselése nékem nagyon tetszik; te jó gyermek vagy, ’s ha az Istenek akarják, én téged’ bóldoggá tészlek. – – Lehetek é én bóldogabb, édes Uram, mint most? ha érdemesnek tartasz jóvoltodra! Igy szóllottam néki, ’s a’ háládatosság’ könnyei tsepegtek-le ortzáimonn. – – Lyányka, monda erre, én a’ Szüléid’ emlékezetét örömest tartanám-fel; szeretném hanyatló napjaimbann bóldognak látni veled a’ fiamat! Ö téged’ szeret; valld meg nékem, lehetsz é te az ö szerelme által bóldog? – – El-ejtette kezem a’ munkát, ’s reszketve ’s el-pirúlva állottam elötte. Meg-fogta kezemet; hát lehetsz é, kérdé ismét, bóldog a’ fiam szerelme által? – – Le-borúltam lábához, ’s néma örömmel szorítottam kezéhez nedves ortzámat; ’s a’ napság ólta a’ leg-bóldogabb feleség vagyok. Ekkor meg-törlé könnyezö szemét. – – Ez az, monda továbbá, a’ ki itt nyugszik. De, míként tsalta ide ezt a’ forrást, ’s miként ültette ezt az árnyékot, azt akarnátok, úgy é, tudni? Imé, el-beszéllem:

Halála felé, gyakorta járt ide, le-ült az út mellett, köszöntötte az idegen Bújdosót, ’s enyhülést nyújtott az el-fáradttnak ’s a’ szegénynek. Hát ha híves árnyékot ültetnék ide, ’s eggy híves forrást vezetnék az árnyékba? Messzire nints se árnyék, se forrás. Igy enyhíteni fogom, ha már régen meg-leszek is halva, az el-fáradttakat, és azt, a’ ki a’ höségbe’ eped. Igy szólla, ’s a’ leg-hívesebb forrást vonatta ide a’ mezöröl, ’s gyümöltsözö fákat ültetett körülte, mellyek eggymás után, korántabb vagy késöbben, érnek. Vége vólt a’ munkának; el-ment az Apolló Templomába, áldozatot mutatott-bé az Istennek, ’s így könyörgött hozzá: Botsáss áldást ültetésemre; híves árnyékbann pihenhet így a’ jámbor idegen, a’ ki messziröl jön Templomodba!

Kegyelmesen hallgatta-meg az Isten a’ könyörgést. Jókor reggel ébredt-fel más nap ’s ki-nézett az útra, – – ’s ímé! a’ hová tsemetéket ültetett magasra nyúltt fákat látott. Istenek, így kiálta, mit látok! Fiaim, szólljatok, álmodom é? Imé, a’ mit tegnap ültettem, nagy fákká látom vonakodva! – – Szent álmélkodással mentünk ekkor mindnyájan árnyéka alá; súgáran állottak felettünk a’ fák, ’s messzire nyújtották-ki erös ágakat; ’s a’ meg-értt gyümölts’ terhe a’ virágos fü-szálig görbítette. Ó tsuda, így kiálta az Öreg, reménységemenn felül járhatok árnyékábann még magam is. Áldoztunk az Istennek, a’ ki könyörgését kívánsága felett tellyesítette-bé. De ah! ö nem sokáig járhatott ebbenn az árnyékbann; tsak hamar azután meg-hólt, ’s ide temettük ötet, hogy minden, a’ ki enyhülést vész’ árnyékábann, áldja szent emlékezetét!

Igy beszéllte ezt az Asszonyka. Illetödve áldottuk hamvait ennek az Igaznak. Édes enyhülést adott nékünk a’ forrás, édest az árnyék; de még édesebbet az, a’ mit nyájasan beszéltél. Áldás szálljon reád! – – Igy szóllánk, ’s szent elmélkedések alatt ballagtunk az Apolló Temploma felé.

THYRZIS.

Hijába’, így panaszlotta Thyrzis fájdalmát, nékem ugyan hijába’ lebeg, kegyes Nymphák, kellemetes hívesség ebbenn az árnyékbann, hol ti, bóltos bokrok közt öntitek forrástok’ vizét. Epedek, mint az el-fáradtt eped a’ nyár’ höségébenn. A’ domb’ alljánn ültem a’ minap, mellynek tetejénn a’ Chloe kalibája áll, ’s tsendes dalt éneklék, az Ecchó elött, el. Felül a’ dombot eggy gyümöltsös tartja árnyékábann, ’s azt Chloe míveli; mellettem pedig a’ patak zuhogott le-felé a’ gyümöltsösböl, mellynek virágos szélénn néhánkor nyúgodni szokott, ’s kezét ’s ortzáját mossa. Eggyszerre hallám-meg az ajtó-rekesz’ nyiszorgását. Maga lépett-ki a’ kertböl; eggy tsendes Szellö lebegtette szöke haját, ’s könnyü öltözetét. Be szép – – ó be szép vólt! Rendes kosárka függött eggyik karjánn, teli ragyogó gyümöltsel, ’s szemérmetesen, még ott is a’ hol semmi lesöt nem vél, fogta a’ másikkal ifjú mellyénn öszve ruháját; mert azt a’ játékos Szellö fel-fedezte vólna; de az hellyett térdéhez ’s véknyához szívta-bé magát, ’s lassú tsapkodással repdesett hátúlra véle. Igy ment-el felettem a’ bértzenn. De két alma ki-esett a’ kosarából, le-gördült a’ dombonn, egyenesen, egyenesen hozzám, mintha Ámor arányzotta vólna. Fel-vettem öket, ’s a’ számhoz nyomtam; ’s úgy vittem-fel a’ dombonn, ’s vissza-adtam néki, de reszketett a’ kezem; szóllni akartam, de tsak sohajtanom lehetett. Chloe le-sütötte a’ szemét, ’s lassú pirosság lepte-el szép ortzáját; nyájas mosolygással ’s pirossabban adta a’ szép almát nékem. Rebegve állottunk – – ah mit nem érzettem! – – eggymás mellett. Ö lassú lépéssel indúlt a’ kunyhó felé. Rá-szegzett tekinteteim el-nem fordúlva néztek utánna; késlelve nézett vissza és nyájasan, midön bé-lépett a’ küszöbönn; ’s ha nem láthattam is, szemem még is a’ küszöbönn függött. Ekkor le-indúltam, reszketés állott térdeimbe, a’ dombonn. Ah, ne hagyj-el kegyes Ámor, a’ mit azólta érzek, nem alszik soha el szívembe’!

ÁMORHOZ.

Ámor, hitetlen Ámor!

Még tavasz’ elejénn

Építettem én tenéked

Óltárt a’ kertembenn;

’S rósával ’s myrrthus ággal

Kerítettem körül:

’S nem vólt é minden reggel

Harmatos bokréta

Szent óltárodra téve? – –

Hijába’ vólt minden!

Már tépi a’ dühös szél

A’ fák’ harasztjait,

’S Phyllis kegyetlen még is,

Mint tavasz’ elejénn.

DAPHNIS.

Tsendes éjjel tsúszott Daphnis Kedvese’ hajlékához, mert a’ szerelem el-üzi az álmot. Tisztán ragyogtak a’ tsillagok az egész kék égenn el-szórva; tsendesen fénylett a’ Hóld a’ fák’ fekete árnyéki közt; el-hólt minden, ’s rémítette a’ szemet; el-szunnyadt minden foglalatosság ’s minden világ el-aludt. Tsak a’ hóld’ szikrái játszodtak a’ hempelygö, patakokonn, és valami különös bogaratska a’ setét homálybann. Igy ült ö andalgó örömbenn által ellenbe’ a’ kunyhóval, ’s szemeit Kedvese’ kamarájának ablakára függesztette. Félig vólt az meg-nyitva a’ híves szellöknek ’s a’ hóld lassú világának. Gyenge hanggal kezdé ekkor el ezt a’ dalt :

,,Édes legyék álmod, te, Kedves! elevenítö mint a’ reggel’ harmatja! Puhán feküdj és tsendesen, mint a’ harmat-tsepp a’ liliomokbann, midön szálát semmi lehellet nem ingadoztatja, mert tsendes az ártatlanság’ nyúgodalma. Tsak víg és kedves álmok repdessenek körülte! Szálljatok-le hozzá, édes álmok; a’ hóld’ súgárinn szálljatok-le hozzá! Víg környék nyúljon-el tsak szeme elött, mellyenn hó-szín juhok legelnek; vagy úgy tessék néki, mintha tsendes sípok’ zengése szóllamlana-meg, mint mikor azt Apolló fújja a’ magános mezönn. Vagy azt gondoltassátok véle, hogy tiszta forrásba’ fürdik, ’s felette rósa és myrrthus szövi eggybe magát, el-rejtve minden szem elöl, tsak a’ parányi madárkákétól nem, kik minden ágonn zengenek körülte. Vagy azt gondolja, hogy a’ Grátziákkal múlat; azok Társoknak, Kedveseknek nevezik; eggyütt széd vélek virágokat a’ gazdag rétekenn, ’s azok a’ koszorúk, a’ mellyeket ö köt, a’ Grátziáké; a’ kit pedig a’ Grátziák kötnek, az övé. Vagy a’ fák árnyékibann vezéreljétek ötet, édes illatú bimbók közt. A’ kis Szerelmek körülte seregeljenek, mint a’ parányi méh; üzzék és kergessék eggymást; tíz eggy jó-szagú alma’ terhét emelje; más sereg eggy gerézd szölövel repüljön felé; a’ többiek virágok közt játszódjanak, ’s tolljanak jó szagot reá. Akkor jöjjön elibe Ámor, ív és tegez nélkül, hogy meg ne rettenjen, az árnyékok alatt; de minden kellemetességgel. Mutassátok néki az én képemet is, mint állok epedve elötte; mint sütöm-le el-pirúlva szememet; ’s sóhajtásim miatt akadozva miképpen vallom-meg, hogy epedek szerelmembe’. Még nem mertem azt néki meg-vallani. Ó, ha sóhajtás emelné-fel álma alatt meljét! ha el-mosolyodna ’s gyenge mosolyodásai között el-pirúlna! – – Bár ollyan lehetnék, mint a’ juhász Apolló! bár édesebb vólna énekem a’ fülemüléjénél! ’s ékesítene minden dísz, minden tökélletesség; hadd érdemelhetném szerelmét!”

Így éneklett ö; ’s vissza-tért a’ hóld-világbann kunyhójához. Bíztató álmok tették néki édessé az éj’ hátra lévö részét. – – Reggel fel-felé hajtotta nyáját a’ dombonn, hol Kedvesének hajléka az út mellet áll. Késlelve mentek juhai, ’s mind a’ két felöl tépték az út-szélenn a’ füvet. Legeljetek juhok, ’s kis bárányok! sehol sints jobb ízü fü. Szebben nö minden, a’ hová tekint, a’ hol ö jár, virág terem. – – Igy szólla, midön Kedvese az ablakhoz állott. Szép ortzájára sütött a’ hajnal. Jól látta a’ Pásztor, mint mosolygott rá, ’s hogy elevenebb pirosság terjedett-el szép képénn. Késlelve ’s dobogó szívvel ment-el mellette. Édesen köszönt néki a’ Lyány, ’s édesen nézett utánna, mert értette éjjeli dalját.

THYRZIS ÉS MENALCAS

Thyrzis

Áldozatot vivék Ámornak a’ kis márvány Templomba. Eggy új kosaratskát függesztettem néki fel a’ myrrthus erdöbenn, ’s eggy friss koszorút ’s a’ leg-jobb sípomat tettem belé. Kegyes Ámor, így fohászkodám, kérlek, segíts szerelmembenn! Ma el-mentem a’ kis Templom mellett, bé-tértem a’ myrrthus erdöbe, ’s fel-kerestem a’ kosaram’, ’s gondold, gondold-el, mit láttam! Eggy madárka állott a’ kosár szélénn, ’s énekelt. Közelebb mentem hozzá, ’s el-repült; belé néztem a’ kosárba, ’s eggy parányi fészek vólt benne, ’s a’ fészekbe’ tojáskák vóltak, ’s az Annyok félve terpesztette-széllyel szárnyait, ’s rám tekintetett, mintha kérni akart vólna: Fiatal Pásztor, kérlek, ne dúld-el majorságomat! A’ párja homlokom körül repdesett hajam’ fürtjeinn. – El-állottam a’ kosártól, ’s akkor megint a’ szélire repült a’ hímje. Víg tsevegéssel örvendeztek eggyütt, ’s el-kezdték az éneklést. – – Most tehát jó Menalcás, te úgy is érted a’ jövendöt, mondd-meg nékem, mit jelent ez?

Menalcás.

Bóldogúl fogtok ti, te és a’ Kedvesed, eggyütt lakozni, ’s gyümöltsözö lessz házasságtok.

Thyrzis.

Segítsenek az Istenek! – – Én is úgy vélekedtem; de hallani akartam böltsességed’. Imé, néked adom ezt a’ fiatal ketskét, meg ezt a’ kanta mézet, édes ez, mint a’ Kedvesem szája, ’s tiszta, mint a’ forrás’ vize. Igy szólla, ’s ugrott örömébenn, mint a’ ketske-fiú a’ tavasz’ harmatjánn.

DAPHNE

Szép vólt Daphne, de szegény; jól nevelte az Annya, de hamar el-maradt tölle. Szólgálója vólt Myconnak, aki eggy Mitilénei gazdag Pólgár’ jószágát mívelte, ’s Daphne nálla nyájat legelt. Könnyezö szemmel ment eggy nap’ Annya’ tsendes sírjához, eggy tsésze vizet töltött rá, ’s koszorúkat aggatott azokra a’ bokrokra, mellyeket maga ületett felibe. Le-ült a’ sír mellé, ’s így szóllott sírva: Kedves én elöttem a’ te kegyességednek, a’ te tisztaságodnak a’ képe, édes Anyám! te, te tartottad-meg tisztaságomat! Ha valaha el-felejtem intésidet, mellyeket nékem mosolygó nyúgodalommal adtál, ’s meljemenn el-dülvén, meg-hóltál; ha valaha el-felejtem azt, millyen istenfélö vóltál, akkor, ó akkor felejtsenek-el engem’ is az Istenek! inségbe’ haljak-meg akkor, ’s kerüljön szent árnyékod! Édes Anyám, te tartottad-meg az én tisztaságomat! Mindent, mindent elö-beszéllek szent árnyékodnak; úgy sints árva fejemnek senkije; a’ kinek bíztosan tölthetném elibe szívem’ titkát. Niciás, a’ Mycon Ura, kinek nyáját örzöm, ki-jött a’ jószágába, hogy az ösz gyönyörüségeit láthassa. Meg-látott, nyájasan szóllott hozzám, dítsérte legelésemet, szép lyánykának nevezett, ’s eggyet’smást ajándékozott. Istenek! eggyügyüségembenn, mert mit is tudunk mi mezei lyányok? milyen jó, mondám magambann, ez a’ mi Urunk! áldják-meg ötet az Istenek! könyörgeni fogok érte, úgy is tsak ez az, a’ mit én tehetek. Bóldogok a’ gazdagok, ’s kedvesek az Istenek elött; de meg is érdemlik, ha ollyanok mind, mint Niciás. Igy gondolkoztam eggyügyüségembenn, ’s el-néztem, hogy meg-szoritsa kezemet, el-pirúltam, ’s nem mertem szemem’ fel-vetni, mikor az újjomra eggy arany gyürüt vont. Lyányka, ez a’ szárnyas gyerek ezenn a’ kövenn téged’ bóldoggá tesz’! Igy szólla, ’s meg-simogatta pirúló ortzámat. Millyen kegyesen bán velem, mintha Atyám vólna! hogy érdemelsz ennyi kegyelmet illyen gazdag nagy Úrtól? Igy gondolkoztam eggyügyüségemben! de ah! mint tsaltam-meg magam’. Ma reggel a’ kertbenn talált, ’s nyájasan szorította-meg államat. Hozz, monda, friss virágot nékem a’ myrrthus ernyöbe, gyönyörködtetni akarom magam’ illatjokonn. Örömmel ’s gyorsan válogattam-ki a’ leg-szebbeket, ’s szaporázott lépéssel szaladtam az ernyöbe. Könnyü vagy , monda, mint a’ Zephyrus, ’s szebb, mint a’ virágok’ Isten-asszonya. Ezt mondá, ’s – – Istenek, Istenek ! – – még most is reszket minden tagom, – – az ölébe rántott, által szorított magához, ’s minden késérthetö ígéret ’s szerelmes esdeklés folyt ajakáról. Én sírtam, rebegtem, ’s erötelen lettem vólna késértésinek ki-állására, – – ’s ah! most szerentsétlen, nem ártatlan gyermeked vólnék! El-nézte vólna é kegyes Anyád, így gondolkoztam, hogy tilalmas ölelgetés között fetrengj? Igy gondolkoztam, el ijedtem, ’s ki-fejtettem karjai közzül magam’. Mostan hozzád jövök, édes Anyám, ’s a’ te sírodonn sírom-ki magamat. Ah miért vesztettelek én, szerentsétlen gyermek, téged’ illy hamar el! Erötelen gyenge szál vagyok én, ’s oda van a’ karóm, mellyenn tartózkodtam. Ezt a’ tsésze vizet töltöm-ki tiszta árnyékodnak; fogadd-el ezt a’ koszorút, ’s könnyeim’ tsepjeit! O ha tetemidhez hathatnának! – – Most pedig, halld-meg ezt, édes Anyám! ímé hamvad elött tészem fogadásomat, melly itt könnyekkel ázott virágim alatt nyugszik; szent árnyékod elött teszem azt: Tisztaság és fedhetetlen élet, és isteni-félelem légyen életemnek bóldogsága! Bár légyek szegény, de meg-elégedve azzal, a’ mi nékem jutott, ’s gond nélkül follyon életem, ’s ne kövessek-el semmit, a’ mit te nem javallottál vólna: úgy én is kedvébe leszek az Isteneknek és a’ halandóknak, mert kegyes, igaz és jól-tévö lészek; ’s valaha tsendesen ’s bátran halok-meg.

Ekkor fel-költ a’ sír mellöl. A’ fedhetetlenség’ édes érzése bé-árasztotta szivét, ’s szemébenn édes öröm-könnyek ragyogtak. Szép vólt ö, mint a’ tavaszi nap, midön lassú esö esik, de a’ mellett fénylik a’ Nap. Foglalatosságihoz sietett-vissza; de Nicias elibe akadt. Lyányka, így szóllította-meg, ’s könnyek tsorgottak ortzájánn, ki-hallgattalak az Anyád sírja mellett; ne félj töllem ártatlan Lyányka; hálá az Isteneknek és a’ te tisztaságodnak! te meg-mentettél attól a’ vétektöl, hogy ártatlanságod után tört hánnyak. Botsáss-meg nékem, ártatlan Lyányka, botsáss-meg, ’s ne tarts új ólálkodástól: bennem is gyöz a’ tisztaság. Légy istenfélö, légy tiszta; de légy bóldog is a’ mellett. Azt a’ gyümöltsös kertet, és ennek a’ nyájnak felét, néked adom. Tégye valamelly érdemes Társ, a’ ki tiszta mint te, bóldoggá éltedet! – – Ne sírj, szép ártatlan! vedd-el ezt, a’ mit szívem néked önként ád, ’s bízd rám, hogy felölled ezután is gondoskodjam: másképpen vég nélkül fogná mardosni lelkemet ártatlanságod’ késértése. Felejtsd-el meg-bántásomat; te, mint valamely Istenség, mentettél-meg a’ botlástól!

DAPHNIS és MICON

Daphnis.

Nézd, az a’ bak ott a’ posványba’ gázol, ’s a’ juhok utánna mennek. Mételyt hozó fü terem ott, ’s bogarat szörpölnek-fel a’ vízzel; jer’, hajtsuk-ki öket.

Micon.

Az esztelenek! Itt zanót és rozmarín, meg levendula van, ’s minden törzsököt repkény borít-el, ’s ök még-is a’ posványba mennek. De mi is azt követjük sokszor; el- mellözzük a’ mi jó, ’s azt választjuk, a’ mi ártalmas.

Daphnis.

Nézd, mint sillyedez; messzire ugranak a’ békák a’ káka közzül elölle. Ki innen ostobák! a’ hantos partra; Millyen rútúl motskolták-bé fejér gyapokat!

Micon.

Már ki-értetek: legeljetek itt! – – De, Daphnis, mondd-meg nékem, mi az, a’ mit amott látok? Márvány oszlopok vagynak el-dülve a’ motsárba’, ’s egészen bé-nötte a’ gaz. Nézd, amott eggy bólt-darab látszik; de a’ repkény-inak tsaknem egészen el-borították, ’s minden repedésiböl tövisk nevelkedik.

Daphnis.

Koporsó-kö vólt.

Micon.

Annak kellett lenni. A’ Medentze a’ posvány’ undokságába dült-el, úgy tetszik, mintha ugrani akarnának a’ képek óldalánn. Pusztító katonákat mutat, ’s vágtató lovakat; nézd, patkójokkal mint tapodják a’ le-roskadtt embert. Nem lehetett az Pásztor, kinek el-szórtt hamvait vérengzö kép zárta-el; nem lehetett az dísze a’ környéknek, kinek sír-kövét el-hányva hagyjátok. Kevés áldozatot nyújtottak emlékezetének Unokái; kevés virágot hintettek sírjára.

Daphnis.

Fene-vad vólt az! El-pusztította a’ termékeny mezöt, ’s a’ szabad embereket rabjaivá tette. Lovagjainak nyomai le-taposták a’ vetést, ’s Öseink’ meg-hültt testekkel terítette-bé pusztúlásra jutott barázdáinkat. Mint az éh farkas üt a’ nyájra, úgy ütött ö azokra az ártatlanokra, a’ kik soha se bántották. Igy tartotta magát Nagynak vérengzésibenn, márvány palotákbann fútta-fel magát, ’s az el-nyomott Tartományok’ zsákmánnyiból dorbézolt, ’s úgy építette feneségének emlékezetéül ezt a’ Sarampót.

Micon.

Istenek! mitsoda kegyetlenkedés! – De, nem ostobaság é gyalázatosságnak építeni Sarampót? hogy Unokái se felejtkezzenek átkozni hamvait, ha sarampója mellett el-mennek. Széllyel omolva van már is Sír-köve, ’s hamva a’ posványba ömlött; a’ medentzébe pedig békák költenek. Millyen tsúfosan ül a’ vérengezö Vitéz’ sisakjánn ez a’ kis béka; itt pedig rémitö kardjánn mint mász eggy tsiga-fel!

Daphnis.

’S mi maradt-meg rettentö nagyságából? semmi egyébb gonoszságinak emlékezetinél, az alatt pedig a’ Fúriák mardossák árnyékát.

Micon.

’S nintsen senki, a’ ki érette szent fogadást tégyen! – Istenek, be bóldogtalan az, a’ ki életét gonoszsággal motskolja-bé! Halála után is utállat emlékezete. – – Nem; ha tsak eggy gonosz tselekedet el-követésével nyerhetném is meg a’ Világ’ egész gazdagságát, inkább, inkább örzök két ketskét, tsak hogy híven éljek, ’s ne érezzek belsö mardosást! Söt az eggyikét az Isteneknek áldoznám még meg, ’s meg-hálálnám nékik, hogy bóldog vagyok. A’ ki gonoszt tselekszik, adj néki bár mindent, még se lessz soha az.

Daphnis.

Mennyünk innen, ez a’ helly tsak kedvetlen visszás gondolatokat támaszt bennünk. Jer’ velem, én tenéked kedvesebb emlékeztetö jelt mutatok; azt a’ jelt, mellyet eggy Igaz, az Atyám,

Anyám,

épített magának. – – Alexis, örizd te az alatt a’ juhot és ketskét.

Micon.

Örömest mengyek veled Atyád’ emlékezetének tiszteletére, kinek jóságát még most is hirdetik mindenfelé.

Daphnis.

Erre Barátom, az ösvényenn a’ rétre! itt a’ komlóval bé-futott Határ-Isten mellett. Mentek. Jobbja mellett a’ keskeny ösvénynek lapotzkájokat verte a’ magas fü; balja felöl pedig meg-értt vetés állott, mellynek kalásza felyül-haladta fejeket; ’s az ösvény öket gyümöltsöt termö fák’ árnyékiba vezette, ’s ezeknek közepébenn tágas kunyhó állott. Asztalt tett Daphnis az árnyékbann barátja elibe, ’s eggy kosár meg-értt gyümöltsöt, ’s eggy korsó híves bort tett rá.

Micon.

Mond-meg, hol az Atyád sírja, hogy az elsö tsésze bort árnyékának töltsem?

Daphnis.

Ide Barátom, ebbe a’ nyúgodalmas árnyékba öntsd azt. Ezt építette ö emlékezetül a’ mit itten látsz. Puszta vólt a’ vidék; szorgalma tette ezt termékennyé, ’s ezt a’ gyömöltsözö árnyékot kezei ültették. Mi gyermekei, ’s a’ mi késö Unokáink áldani fogjuk emlékezetét, s mind azok, valakikkel áldásinkból jól tészünk; mert az áldása ennek az Igaznak, mezeinkenn, árnyékinkonn, ’s rajtunk nyugszik.

Micon.

Te Igaz, ez a’ tsésze, mellyet sírodra töltök, néked van szentelve! – – Ditsö Sírhalom, melly áldást és eledelt nyújt az érdemes Maradéknak, ’s halála után is jól-tesz.

DAPHNE ÉS CHLOE.

Daphne.

Meleg van még is, pedig hanyatlik a’ Nap; még minden füszál eped: mennyünk-le a’ víz szélire, tsendes habotskák tsapkodják azt. Híves van ott a’ le-fityegö ág alatt.

Chloe.

Menny Daphne, én követlek: de menny elébb; a’ gally a’ szemem közzé vág.

Daphne.

Minö tiszta itt a’ víz! minden követskéjét láthadd fenekénn; be lassan, be tsendesen foly! Segéljetek jó Nymphák! én le-vetkezem ’s egész nyakig belé vetem magam’ kies hívességébe!

Chloe.

Hát ha valaki jön, ha valaki meg-lát!

Daphne.

Nem vezet ide semmi ösvény, egészen bé-kerít a’ sürü gaz, ’s az az alma-fa, melly a’ partról a’ vízbe függ, zöld bóltozatjával borít-el. Zöld bóltba vagyunk itt el-rejtve, el-zárva minden szem elöl. Nézd tsak, itt, meg amott nyillik-meg a’ sürü levél a’ Nap’ sugárinak; ’s megintlen bé-vonnya magát.

Chloe.

Legyék hát; a’ mit te mersz, én is rá vetem magam’. Le-vetették a’ Lyánykák öltözeteket, ’s kedves borzadással léptek a’ víz’ hívességébe. Örvendezö habok ölelték-körül gömbölyü térdeket ’s fejér tzombokat; ’s le-ültek a’ víz alatt fekvö kövekre.

Daphne.

Meg-frissülve vagyok egészen. – – Mihez fogjunk itt? kezdjünk eggy éneket!

Chloe.

Balgatag! éneket kezdeni; tám hogy meg-halljanak.

Daphne.

Fetsegjünk hát! Beszélld-el valami titkod’.

Chloe.

Valami titkomat?

Daphne.

Igen, igen! valami kedves titkodat; te beszélld-el elébb, azután én beszéllem az enyímet!

Chloe.

Tudnék én eggyet; eggy igen szépet, de – –

Daphne.

Én úgy tudok hallgatni, mint ez a’ bokor.

Chloe.

Legyék hát! – – A’ minap a’ dombonn vezettem-le arra a’ rétre nyájamat, mellynek szélét a’ tenger mossa. Eggy magas tseresznye-fa áll, tudod azt, a’ domb’ közepénn. – – Mikor már – – – de van é eszem? a’ leg-nagyobb titkomat beszéllem néked el.

Daphne.

Leg-nagyobb titkát beszéllem-el szívemnek azután majd én is.

Chloe.

A’ mint tehát az ösvényenn le-felé mentem, eggyszerre eggy kedves éneket hallok. Meg-rezzenve állottam-meg, körül-néztem mindenfelé, de senkit, senkit se tudtam meg-látni. Tovább mentem, ’s mindég közelébb jutottam az énekhez. Megint mentem, ’s már a’ hátam megett vólt, mert el-haladtam a’ tseresznye-fát, mellynek tetejénn az ének zengett. De mit éneklett, azt el nem mondom, pedig tudom szóról sóra.

Daphne.

El-kell mondanod; itt ebbenn a’ magános bokorbann nintsen semmi titok, ’s mi Leányok a’ fürdés alatt mindent ki-vallunk eggymásnak.

Chloe.

Szemtelenül kell tehát élö-beszéllnem díséretemet: de tudod, hogy a’ fiatal Pásztorok érdemünk felett dítsérnek mindég. – – A’ mint a’ dombonn végig mentem, (már érzem, hogy a’ pirúlás el-borítja ortzámat) Kitsoda az, a’ ki súgár deliséggel mengyen végig a’ dombonn? így kezdödött az ének, mondjátok-meg tsendes Szellök, kik hajával ’s repdesö öltözetével játszodtok! kitsoda az? eggyike talám a’ Grátziáknak? Ha az, bizonyosan a’ leg-kissebb és leg-szebb. Illatozó levendula ’s sárga boglárkák simúlnak gyenge lépési alá. Miként hajlik a’ kis harangotska ’s a’ tsillag-virág az út’ szélénn kis lába’ tsókjára. Le-szedem azokat, mellyek lábad’ tsókolták, vagy a’ mellyeket sarkad el-taposott; két koszorút füzök belöllök, az eggyikét haj-fürtömre, a’ másikát Ámornak. Mint tekint széllyel fekete szemekkel! O ne rebegj; nem vagyok én orv-madár, sem eggy azok közzül, mellyek veszélyt jövendölnek. De hogy tovább tartóztathatnálak, ó bár ollyan vólna énekem mint a’ tsalogányé, vagy a’ fülemiléjé a’ szép fényes éjjel! mert nem gyönyörködik abbann a’ tavasz úgy, mint én a’ te szépségedbe. Ne siess innen el hamar! Töviskek, hajoljatok félre, ne sebzétek meg kis lábát!

lábat

tsak öltözetébe akadhattok, hogy a’ Kedves itt múlasson. De ah! siet töllem; a’ kis napnyúgoti Szellök ellene szegezik kedvemre magokat, de tsak ruhája repdes vissza-felé, téged félénk Lyányka, téged’ nem tartóztathatnak. A’ leg-szebb szemeit ennek a’ tseresznye fának le-tépem ’s ablakodra akasztom eggy kosárbann a’ Hóld’ fénnye alatt. Nem lessz ha azt jó nevenn fogadod, nem lessz senki bóldogabb az egész Vidékenn. Sietsz elöllem! ah mindjárt el-rejtenek amazok a’ fák szemeim elöl. Még látom ruhád’ utolsó szélét; de most, ah, most még árnyékod’ széle is el-tünt. Igy éneklett ö. Le-sütött szemmel mentem-el, de tsak ugyan fel-tekintettem lopvást a’ fa’ tetejére, de leveles gallyán senkit se láthattam. – – Ha aludtam é mihelyt be-estveledett? azt tám tsak nem hiszed! Elég az, eggy ifjú Pásztort láttam; tisztán sütött a’ Hóld, láttam mint kötötte az ablakra a’ kosarat. A’ Hóld az ágyra mellém vetette árnyékát, úgy hogy egészen el-pirúltam; ’s mihelyt el-ment az ablakom mellöl, – – meg-kellett tudnom, ha nem álmodtam é? – – fel-költem, ’s le-óldottam a’ kosarat. Teli vólt tseresznyével; soha se ettem jobb ízüt. Rósa-bimbót és myrrthus levelet eggyvelített közzé. De, ki vólt az a’ Pásztor, – jó Lyányka, azt még most meg nem vallom.

Daphne.

Nem is akarom tudni tölled; te titkolózó vagy. Hogy az a’ Bátyám vólt el-hallgathatod;

el-hállgathatod

elég, hogy azt a’ kosarat én ajándékoztam néki. Ollyan veres kezdesz lenni, mint a’ rósa bimbó vólt, homlokod’ fürtjeitöl fogva egészen addig, hol az habok meljedenn játszodnak; ’s félre tekintesz a’ vízbe. Ölelj-meg, ’s szeresd a’ Bátyámat is, engemet is.

Chloe.

El-beszéllném é néked leg-féltöbb titkom’, ha úgy nem szeretnélek, mint önnön-magamat.

Daphne.

Hogy fetsegésed búba ne ejtsen, követem példádat, ’s el-beszéllem azt, a’ mi leg-méljebben van szívembe rejtve. Az el-múltt Újságba’ Pánnak áldozott az Atyám; el-hívta rá Menalcást, eggy régi barátját, ’s véle a’ fia Daphnis is el-jött. Kettös sípot fútt az áldozás közben; senki se fújja azt, magad is jól tudod, úgy mint ö. Arany szín fürtök folytak hószín öltözetére, ’s innepi módra fel-tsinosítva ollyan vólt, mint az ifjú Apolló. Az áldozat után el-mentünk, hogy a’ napot vígan rekesszük-bé – – de hallod? – – valami zörög a’ bokorbann, ’s közelébb jön felénk.

Chloe.

Hallgass! mindég közelébb – – közelébb! – – Nymphák óltalmazzatok! Hamar, ruhát a’ vállunkra, szaladjunk hamar! ’S a’ meg-ijedtt Lyánykák szaladtak, mint a’ galamb szalad, mikor feléjek tsap az ölyv. Pedig tsak eggy szomjú öz közelített a’ patakhoz.

MENALCÁS és ALEXIS.

Ösz vala Menalcás, nyóltzvan esztendö repült már el feje felett; ezüst vólt haja kopasz homlokánn ’s szája’ körülleténn; ’s bot erösítette tántorgó lépésit. És valamint az, a’ ki nyári napi munkája után gyönyörködve ül az estve’ hívességébe’, hálákat ád az Isteneknek, ’s úgy várja a’ tsendes álmot: így vóltak az ö hátra lévö napjai is az Isteneknek és nyúgodalomnak szentelve; mert ö dólgozott és jól-tett másokkal, ’s békével várta és vígan a’ sír’ nyúgodalmát. Áldást látott gyermekeire szállani; gazdag nyájat adott nékik, ’s szépen el-nyúltt mezöket. Szíves szorgalommal vetélkedtek ök eggymással kegyes Öregek’ múlattatásánn, ’s kisded- korokbann tett dajkálkodásinak vissza-fizetésébenn. Nem is hagyják ezt fizetetlen soha az Istenek. Kúnyhója elött ült gyakorta, vagy a’ Napra fekvö pitvarbann, honnan jó munkába’ lévö kertjét nézte, vagy a’ szem elöl el-tünö messziségbenn a’ mezö’ munkáit és gazdagságát, néha pedig a’ mellette el-menökkel eredt nyájas beszédbe; töllök hallotta a’ szomszédbann esett változásokat; ’s az Idegenektöl történetek, szokások és rendtartásaik felöl értekezett. Illyenkor Unokátskái gyültek-öszve körüllötte. Ö ítélte-el gyermeki versengéseket, ’s jó-tételre tanítgatta ’s engedelmességre, ’s szánokozásra emberek és a’ leg-apróbb bogarak eránt; ’s külömb-külömb játékjok közzé hasznos intéseket szött mindenkor. Maga faragott nékik játszó-eszközöket; minden szempillantásbann ujobban jöttek hozzá, tsináld ezt vagy amazt nékünk, ’s mikor készen vólt tsókolták ’s víg zsibongással örültek körülte. Nádból sípot tanította hasítani ’s furulyátskákat; maga sípolta-el elöttök a’ dalt, mint a’ juhoknak és ketskéknek ki és haza hajtáskor

hujtáskor

fújni szokás. Énekeket tanúltatott vélek; a’ kissebbek énekelték, a’ nagyobbak sípoltak mellette; ’s hasznos tudományú történeteket mesélt. Illyenkor figyelmezve ültek körülte a’ küszöbönn, vagy a’ porbann.

Igy ült eggykor a’ meleg napfényenn a’ pitvarba’, ’s az unokája Alexis tsak maga vólt mellette: eggy gyönyörü gyerek; tsak tizenhárom tavaszt látott-még ’s az egésség’ rósa színe piroslott ortzájánn, ’s haja arany fürtökbe göndörödött. A’ mással való jó-tétel ’s a’ szükségbenn lévök’ ki-segéllése’ gyönyörüségéröl beszélt elötte az Öreg, és arról, hogy ahoz az örömhöz semmit se lehet hasonlítani, a’ mit szívünk azután érez, mikor mással jól tettünk. A’ tisztábann fel-kelö Nap, a’ piros esthajnal, a’ Hóldnak meg-töltt karimája gyönyörüséggel tölti-meg meljünket; de, édes fiam, még édesebb az az öröm. Könnyek gördültek-le a’ szép gyermek’ ortzájánn. Gyönyörködve

Gyönörködve

nézte azt az Öreg. Fiam, te sírsz, monda, ’s mosolyogva tekintett a’ szemébe, de ezt bizony nem az én beszédem okozza; meljedbenn kell lenni valaminek, melly könnyeidnek ennyi eröt ád.

Alexis ortzája’ pirosságáról le-törlötte a’ könnyeket, de szemei újabb tseppeket öntöttek. – – Ah, kiálta, érzem azt egészen, nintsen semmi édesebb mint az, ha mással jól tészünk.

Menalcás érdekelve szorította-meg kezét az Ifjúnak, ’s így szólla: Homlokodonn, szemeidenn látom, hogy téged’ egyébb indít a’ sírásra, mint az, a’ mit én mondottam.

Tétovázva tekitett óldalaslag az Ifjú. Nem eléggé hathatós é arra a’ te beszéded, kérdé az Öregtöl, hogy ortzáimra harmat gyanánt gyüjtsön könnyet?

Látom, fiam, úgymond Menalcás, látom hogy titkolózol elöttem; tám most leg-elöször az eránt a’ mi meljedet emeli, ’s már nyelvedenn lebeg.

Alexis el-fakada sírva, ’s így szóllott: O tehát mind el-beszéllem, a’ mit eddig zárva tartottam sívem’ rejtekébenn. – – Tsak félig jó az, a’ ki az el-követett jó-tselekedettel ditsekeszik, erre tanítottál minket; ezért akartam el-hallgatni a’ mi szívemet el-futotta, a’ mi olly hathatósan érezteti vélem, hogy a’ jó-tétel leg-édesebb öröme életünknek. – – Eggy juhunk el-tévedt a’ legelésbenn; keresni mentem azt a’ hegyek közt, ’s eggy nyögö szózatot hallottam-meg a’ hegyekbenn, ’s a’ mint feléje vonúltam, eggy embert láttam-meg. Nehéz terhet vett-le válláról, ’s le-tette azt a’ száraz földre. Tovább, monda, nem mehetek! nyomorúságos az én életem, ’s minden keresményem sanyarú tengödés. Régen tévelygek már ezzel a’ teherrel a’ sütö melegbe’, ’s nem találok semmi forrást, hogy szomjúságomat óltsam; sem valami gyümöltsöt, melly enyhülést nyújtana. Istenek! magam körül tsak vadon erdöt látok, nintsen itt semmi ösvény, melly az enyímekhez vezessen, ’s el-lankadtt térdeim nem bírnak már tovább. De, Istenek! nem zúgolódom! mert ti mindég meg-mentettetek. Igy szólla, ’s erö nélkül dült el terhére. Lopvást fordúltam-meg, ’s szív-szakadva szaladtam haza kunyhónkhoz, teli raktam eggy kosarat friss és asszú gyümöltsel, meg-töltöttem tejjel a’ nagy palatzkot, ’s szív-szakadva szaladtam megint az erdöbe, ’s még ott találtam az embert. El-nyomta vólt az álom. Láb-hegyenn vontam magam’ hozzá, ’s mellé tettem-le a’ kosarat és tejes palatzkot; ’s láb-hegyenn bújtam ismét a’ bokorba. Azután tsak-hamar fel-ébredt. Rá-vetette terhére szemét, ’s ekként szólla: Bé édes az álom’ enyhítése! Már majd tovább próbállak emelni, úgy is puha párnám vóltál: talám a’ kegyes Istenek valami patak’ zuhogásához vezérlik lépésimet; talám valami kunyhóra akadok mellynek fedele alá fogad szánakozó gazdája. Ekkor vállára akará emelni a’ tsomót ’s szemébe ötlött a’ palatzk, meg a’ kosár. Ki esett kezéböl a’ teher. Istenek, kiálta, mit látok? Ah, éhen ételröl álmodom, ’s mikor fel-nyitom szemem’, semmi sints’ elöttem. De nem, Istenek! ébren vagyok. Ekkor hozzá nyúlt a’ gyümöltshöz. Ébren vagyok! ó mellyik Isten, mellyik jól-tévö Isten, teszi ezt a’ tsudát? Elöször is néked töltöm-ki ezt ebböl a’ palatzkból, ’s ezt a’ két leg-nagyobb almát tenéked szentelem. Vedd, ó vedd kegyesen hálámat, mellyel szívem meg-tölt erántad! Igy szólla, le-ült mellé, ’s víg örvendezéssel ’s böv könyhullatással ette az almákat. Enyhülve költ-fel, ’s még eggyszer adott hálát meg-tartásáért. Vagy talám valami szánakozó Halandót vezettek ide az Istenek? ó miért nem engedtetik nékem, hogy ötet láthassam, ölelhessem! Hol vagy hogy meg-áldhassalak érte? Áldjátok-meg ötet Istenek, áldjátok-meg ezt a’ Jóltévöt és az övéit! és mind azt, a’ mi hozzá tartozik! Én meg-vagyok elégítve, ’s ezt a’ gyümöltsöt el-viszem; a’ feleségem és gyermekeim egyenek belölle, ’s öröm-könnyekkel áldják esméretlen Jól-tévöjöket. Ekkor el-indúlt. Én sírtam örömömbenn, ’s a’ bokrok közt elibe szaladtam, ’s le-ültem az út’ szélénn, a’ hol néki el-menni kellett. El-jutott hozzám, köszönt, ’s így szóllított-meg: Édes fiam, nem láttál valakit itt a’ hegyenn, a’ ki eggy kosár gyümöltsöt ’s eggy korsó tejet vitt? – – Nem, én senkit se láttam itt a’ hegyenn, a’ ki eggy kosár gyümöltsöt ’s eggy korsó tejet vitt. De, mond-meg, így szóllék továbbá, miként jutottál ebbe a’ sürü gazba? Szerentsétlenül kellett el-tévedned, mert ide semmi út nintsen. – – Szerentsétlenül, édes fiam, felele; ’s ha valami kegyes Istenség, vagy talám eggy halandó nem mentette vólna meg életemet (meg-áldják tudom azért) éhen ’s szomjan vesztem vólna el. – – Hadd vezesselek-ki tehát, mondám. Add ide a’ terhed’, úgy könnyebben jöhetsz utánnam. Vonogatózva adta ide terhét, ’s én ki-vezettem az útra; ’s nézd, édes Atyám, ez az, a’ mi még most is sírásra fakaszt! Tsekélység és fáradság nélkül esett a’ mit tselekedtem, ’s még is úgy vídámít, mint a’ mezöt a’ Napfény. Ó be bóldog lehet az, a’ ki sok jót közlött mással!

Által-ölelte az Öreg a’ gyereket, meg-telvén édes örömmel. Oh, kiálta, már örömmel szállok síromba, mert hüséget ’s isteni-félelmet hagyok kunyhómbann utánnam!

A’ SZÉLVÉSZ.

Azokonn az elö-hegyekenn, hol a’ sással gazdag Tifernus a’ tengerbe le-foly, együtt ültek Lácon és Battus, teheneknek örzöji. Fekete borúlat emelkedett elöttök; rémítö tsendesség vólt a’ fák’ tetejénn; ’s a’ fetskék ’s tengeri madarak rettegö nyughatatlansággal repdestek fel- ’s alá. Már haza eresztették tsordájokat a’ legelöröl, ’s magok a’ borúlat rettenetes el-érkezését, ’s a’ tengerenn támadó szélvészt maradtak nézni. – – Félelmes ez a’ tsendesség, így szólla Lácon: Nézd, a’ nyugovó Nap ama’ felleg mellé rejtözik, melly a’ tenger’ szélénn, mint valami hegy, kél.

Battus.

Fekete elöttünk a’ végét nem látható tenger. Még tsendes, de nyúgodalma majd irtóztató hánykódássá vál. Valami homályos zúgás hallatszik messziröl, mint az inség’ jajgatása, vagy a’ hirtelen támadtt veszély’ esdeklése.

Lácon.^*

LáCON.

Lassan mozdúlnak a’ felleg-hegyek; mindég feketébben, mindég félelmesebben emelik-fel, túl a’ tengerenn, fejeket.

Battus.

Jobban-jobban hallatszik a’ homályos zúgás. Éjtszaka feküdte-meg a’ tengert, ’s már el-nyelte a’ Diómedesi szigeteket; nem láthadd öket már. Tsak a’ lámpás-torony’ tüze tsillog a’ borzasztó éjtzakábann. De, ímé, kezdödik a’ szelek’ üvöltése is; nézd mint tépik a’ felleget, mint emelik zúdúlva fel-felé. Néki feküdtek a’ tengernek, ’s nagy habokat hánynak.

Lácon.

Irtóztató a’ közelgetö szélvész; de végig nézem dühösködését! Félelemmel elegyes öröm tölti- meg rettegö meljemet. Ha kedved van, itt maradhatunk; kevés idö kell arra, hogy a’ hegyenn le-szaladjunk alkalmatos hajlékinkba.

Battus.

Legyék! én véled várom-bé. – – Már itt a’ fergeteg! a’ dagályos habok tsapkodják partunkat, ’s a’ meg-veszett szelek üvöltve mennek keresztül a’ meg-hajtott fa-bértzekenn.

Lácon.

Nézd mint háborognak a’ habok! a’ felhökig

fel-hökig

fertsegtetik tajtékjokat, ’s iszonyú köszálak formán emelkednek fel-felé, ’s iszonyúan rohannak a’ méljség’ örvénnyébe. A’ mennykö rajtok lobban-fel, ’s sárgasággal világítja a’ borzasztó tekintetet.

Battus.

Istenek! Istenek! – – ím’, amott eggy gálya! úgy ül a’ habonn, mint eggy kis madár a’ bértzenn. Jaj, nézd, most merül! – – Hol van már? hová lettek a’ Bóldogtalanok? A’ méljség fenekénn!

Lácon.

Ha meg nem tsalatkozom, amazonn a’ habonn üti-ki magát. Istenek, tartsátok, ah tartsátok- meg öket! – – Jaj, nézd, nézd egész teherrel szakad rá a’ szomszéd hab. Esztelenek! mit akartok midön az éh habra ülvén el-hagytátok hazai partotokat? Nem vólt é elegendö eleménnye hazai földeteknek, hogy titeket is el-tartson? Kintset, gazdagságot kerestetek, ’s nyomorúságos halált találtatok.

Battus.

Hazai partotokonn fognak utánnatok szülétek, társatok ’s gyermeketek haszontalan síránkozni; haszontalan gyújtanak

nyújtanak

vissza-érkezéstekért áldozatot a’ Templomok’ óltárinn. Üres lessz sírotok, mert az orv-madarak emésztenek-meg a’ partonn, ha a’ tenger’ tsudáji nem nyelnek addig el. Ó Istenek, engedjetek ezután is tsendes nyúgodalmat nékem szegény hajlékombann! Meg-elégedve kevéssel, tápláljon engemet gyalmom, kis nyájam és mezöm.

Lácon.

Büntessetek engemet Istenek, mint ezeket mostan, ha valaha szívembenn a’ telhetetlenség fog sohajtani; ha valaha többet fogok kívánni annál, a’ mim van: nyúgodalmat ’s mértéklett élelmet.

Battus.

Jer’ mennyünk a’ partra;

pártra

talám valamellyíket ki-vetik a’ habok. Ha élet lessz benne, örömünk lessz meg-menteni; ha pedig halva lessz, le-tsendesítjük lelkét nyúgodalmas sírt adván tetemének. Le-mentek a’ partra, ’s eggy szép Ifjú meredve feküdt a’ fövenyenn. Sírva temették-el ötet a’ part mellett. Evedzök és deszka darabok vóltak el-szórva körülte,’s köztök eggy ládát találtak; fel-bontották azt, ’s temérdek arany kintset találtak benne. – – Mit tsinálunk ezzel? kérdé Battus.

Lácon.

Meg-fogjuk tartani, nem hogy gazdagokká tegyen, ójjanak attól az Istenek! hanem hogy vissza-adhassuk, ha keresi az ura, vagy más valaki, a’ kinek rá nagyobb szüksége lessz. Minden haszon-vétel nélkül hevert sokáig nállok a’ kints, ’s senki se tudakozódott utánna. Akkor eggy kis Templomot építettek rajta a’ partonn. Hat fejér márvány oszlop tartotta az árnyékos homlok-falat, ’s méljségébe’ a’ Pán’ képe állott. A’ meg-elégedésnek vala ez szentelve, ’s tenéked, jól-tévö Pán!

A’ FÉLTÉS.

A leg dühösebb indúlat a’ féltés. Ez leg-mérgesebb azok közt a’ kígyók közt, mellyeket a’ Fúriák szívünkbe hánynak. Ennek mardosását érzette Alexis. Szerette Daphnét, ’s Daphne is szerette ötet. Szép vólt mind a’ kettö, ez barna mint a’ férfiak; amaz fejér és ártatlan mint a’ liliom, mikor a’ fel-jövö Napnak nyitja-fel kebelét. Örök hüséget esküdtek eggymásnak; Vénus és a’ kis Szerelmek, úgy látszott, mintha minden bóldogságot rájok akartak vólna tölteni. Az Alexis Attya nehéz betegségböl épült-fel. Fiam, monda, én fogadást tettem, hogy hat juhot áldozok az Egésség’ Istenének; menny Templomába, és áldozd-meg a’ juhokat. Két hosszú napi járó földnyire vala a’ Temploma az Istennek. Sírva bútsúzott-el Alexis a’ Kedvesétöl, mintha széles tengerenn kellett vólna által-hatni, ’s szomorúan hajtotta maga elött a’ hat juhot. El-indúlván úgy sóhajtozott, mint a’ gerlitze sohajtoz; szép mezökönn ment-keresztül, de nem látta szépségeket; gyönyörü vidékek nyúltak-el szemei elött, de gyönyörüségeket nem érzette; tsak szerelmét érzette, tsak Kedvesét látta, a’ kunyhójába látta ötet, a’ forrás mellett látta az árnyékot-tartó fák alatt, nevét hallotta nevezni, ’s sohajtozott. Igy ment juhai után, bosszankodott,

’bosszankodott

hogy nem gyorsak mint az öz, ’s el-jutott a’ Templomhoz. Meg-vala ölve az áldozat, bé vala mutatva, ’s Alexis a’ Szerelem’ szárnyainn síetett honnya felé. Méljen ment eggy bokorbann lábába a’ tövisk, ’s fájdalma miatt alíg vontzorgott az elsö kunyhóhoz. Eggy jól-tévö Pár bé-fogadta ötet, ’s gyógyító füveket rakott sebére. – – Istenek, be-szerentsétlen vagyok én! így nyögött meg-szünés nélkül, búslakodott, ’s számlált minden szem-pillantást: ollyan hosszúnak tetszett elötte minden óra, mint eggy téli éj, ’s végtére valamelly visszás Istenség, a’ féltés’ mérgét öntötte szívébe. Istenek, mitsoda gondolat! így mormoga, ’s tüzesen hányta széllyel szemeit maga körül; Daphne felejthetne-el engemet? Rettenetes gondolat! de a’ lyányok lyányok, ’s Daphne szép; ki nézhet ö rá epedés nélkül? ’s nem rég ólta jár é már utánna Daphnis? ö is szép, ’s ki nem indúl-meg énekénn? ki fújja a’ sípot úgy, mint ö? Közel áll kunyhója a’ Daphnéjéhez, ’s tsak eggy kies árnyék nyúlik-el közöttök. Ó távozz, irtóztató gondolat! méljebben eszed-bé szívembe magadat mindég, ’s éjjel nappal kínzasz! – – Beteg képzelödése elibe-tészi gyakran mint szalad Kedvese az árnyékba, hol Daphnis a’ forrás mellett néki és az Ecchónak énekli szerelmes panasszát; láttatja véle epedö szemét, ’s látja, mint lágyúl-el általok; Vagy azt, mint szunnyadoz az eggymásba nött ágak alatt; Daphnis meg-sejdíti, sietve megy’ az árnyékba; mellé tsúsz, ’s meg-részegedett tekintete bátran szegezi magát deli tagjaira. Le-hajlik, meg-tsókolja kezét, ’s Daphne még se ébred-fel, az ortzáját tsókolja-meg; ’s szép szátskájához érteti száját, – – ’s még se ébred-fel! kiálta tüzesen. Ó én bóldogtalan! – – De miért vesztem magamat illyen irtóztató képzelödéssel? miért találok újabb-újabb okokat gyötrésemre? hogy gondolok, én háládatlan, felölle ollyat, melly ártatlan erköltseit érdekli?

Már hatodik nyomorúságos napja tölt, ’s még se gyógyúlt a’ sebe bé. Által-ölelte Jóltévöit. A’ mit a’ szíves jótétel mondhat a’ marasztásra, mind azt mondották néki. Haszontalan! kergettetve a’ Fúriáktól síetett a’ mennyire sebe engedte. Estve vala, ’s a’ meg-tölt Hóld, fényesen ragyogott; messzire látta még a’ Daphne’ hajlékát. – – Hah! távozzatok, távozzatok gyötrö gondolatok! amott lakik az, a’ ki engemet szeret; ’s még ma, – – még ma! karjai közt fogok sírni. Igy szólla, ’s sietve ment a’ Daphne kunyhója felé. De a’ szölö-szín alól, melly a’ kunyhó ajtaját árnyékbann tartotta, ki-jönni látta Kedvesét. Ö az, ö az! Daphne, te vagy az! deli sugár termeted, könnyü lépésid ’s fejér öltözeted mutatják, hogy te vagy! ö az, ö ó Istenek! – – De hová illyen késön? nem bátorságos erötelen lyánynak éjjel a’ mezöre ki-menni. – – Talám elimbe hajtja a’ nyughatatlan várakozás! Igy szólla; azomban a’ színböl eggy Ifjú jöve-ki; hozzá tsattolja magát ’s nyájasan szorítja kezét kezébe. A’ Legény eggy kosár virágot nyújtott néki, ’s ö édes mosolygással vette azt karjára. Igy távoztak-el a’ kunyhótól a’ hóld-világbann. – – Fel-gyúladva nézte öket sokáig Alexis, ’s égett mérgébenn. Istenek! kiálta, mit kell látnom! ah igaz, igen is igaz az, a’ mi képzelödésemet gyötrötte. Valami szánakozó Istenség adta elöre tudtomra bóldogtalanságomat. Ó én szerentsétlen! Ó ki vagy te, Isten, vagy Isten-asszony, a’ ki ezt nékem meg-jelentetted, állj kérlek bosszút érettem, szemem elött büntesd-meg hitszegését, ’s úgy osztán engedj meg-halni!

Eggymásba öltött karral ment a’ Legény és a’ Leány; nyájas suttogással mentek a’ myrrthus erdötske felé a’ hóldvilágbann, melly a’ Vénus Temploma körül áll.

A myrrthus-fák árnyékiba mennek, monda indúlatosan Alexis, azokba az árnyékokba, hol a’ hitetlen nékem meg-szeghetetlen hüséget esküdött. Már az erdöbenn vagynak; Istenek, már látom öket; a’ sürü bokrok közzé rejtözve majd az árnyékbann ülnek-le. De nem, már megint látom, fejér öltözete villog a’ Hóld fényébenn a’ fekete törzsökök közt. Most meg-állottak; ott szép tágas udvar, ’s puha gyep vagyon. Hitetlen, ott ülj-le véle, a’ Hóld fénnye felé, ’s szent világa elött esküdjetek tilalmas szerelmet eggymásnak! Ó üzzenek-el a Fúriák! De nem! ímé a’ fülemilék édes éneket zengenek, ’s a’ hív gerlitzék szerelmesen nyögdétselnek körülte! – – Még itt sem állapodnak-meg! ’s az Isten-asszony Temploma felé síetnek. Hah! közelébb mengyek, meg-lesem, ’s ki-hallgatom, mit szóllanak.

Bujkálva ment a’ myrrthus erdöbe. Közelébb jutottak a’ Templomhoz, melly fejér márvány oszlopokkal ragyogott a’ hóld fényes világától az éjjeli homálybann. – – Hogyan? hát még a’ Templom’ léptsöire is mertek hágni? Védelmezheti é a’ Szerelem’ Isten-asszonya a’ leg-álnokabb hitszegést? Igy szóllott, ’s látta mint lépett Daphne fel a’ Templom’ gráditsánn; virágos kosarával ment az Oszlopok alá, mellyek a’ Templomot sorba’ körül-veszik; de a’ Legény kinn maradt az eggyik oszlop mellett. Alexis az erdö’ árnyékábann tsúszott közelébb a’ Templomhoz. El-borzadva ’s kéttségesen lépett az eggyik oszlop’ árnyékába, ’s szorossan mellé vonta magát, ’s látta mint lépett Daphne a’ Vénus képe elibe. Fejér márványból állott az a’ Hóld’ fénnyébenn, mintha Isten-asszonyhoz illö vonódással húzná félre magát az imádó Halandók’ el-bámúltt tekinteti elöl, ’s zsámoly székéröl kegyelmes mosolygással nézett-le az áldozókra. – – Daphne térdre esett elötte; fel-aggatta virág-fonadékjait, ’s fuldokolva ’s siralmasan eképpen könyörgött: Halld-meg, ó halld-meg kegyes Isten-asszony, Védelmezöje a’ Hüségnek! halld-meg az én könyörgésemet! fogadd kegyesen koszorúimat, mellyet néked bé-mutatok! Estveli harmat ’s szemeimnek tsepjei ragyognak ezekenn. – – Már hatod’ napja, hogy el-hagyott Alexis. Ó szelíd, kegyelmes Isten-asszony, hozd egésségesen karjaim közzé! Örizd-meg az útonn, ’s olly egésségesen, olly forró szerelemmel hozd vissza, mint el-hagyott, epedö karjaim közzé!

Alexis hallja ezt; rá tekint a’ Legényre, kinek most a’ Hóld képére lötte súgárit. Az a’ Daphne Báttya vólt, mert magábann nem mert, már illyen késön, jönni a’ Templomhoz.

Alexis elö-jött az Oszlop mellöl. – – Daphne örömének leg-forróbb hevébenn, Alexis el-szégyenülve dült öszve-ölelkezett karral az Isten-asszony elibe.

IDYLLIUMOK.
III. KÖNYV

AZ ÁLLHATATOS SZÁNDÉK.

Hová téved meg-sebessedett lábam a’ tövissen és sürün egybe-nött bokrokonn keresztül? Istenek, mitsoda rezzentö gyönyörüség! A’ fenyö’ veresses törzsöke és a’ tser-fák vastag dereka magassan emelkedik-fel a’ boglyas gazból ’s szomorú bóltozatot tsinál felettem. Mitsoda homály, mitsoda búslakodás száll gallyatokról rám! – – Ide ülök erre a’ reves el-dült tölgy-törzsökre, mellyet repkény-háló fon-bé; ide ülök, hová még embernyom nem tört útat; hol senki se akad rám, tsak a’ magános madár, vagy a’ dongó méh, melly a’ szomszéd tserbenn készíti mézét; vagy egy Zephyrus, melly magánosságban nevekedvén-fel, még nem repdesett pihegö melj körül. Vagy te, fertsegö Patak! Hová zuhogsz te a’ ki-mosott gyökerek’ és tserék’ bokros szövevénnyei közt? Késérni fogom habjaidat talám gazosabb rejtekekre vezettz. Istenek, mitsoda Vidék nyúlik-el itt szemem elött. Eggy magas kö-szál’ párkánnyánn állok, ’s az alattam fekvö völgyre tekintek-le. Ide ülök a’ le-szakadtt köszikla darabokra, hol fertsegve omlik a’ patak a’ setét fenyvesbe, ’s úgy zuhog, mint mikor távolról zeng az ég. Száraz ágak fityegnek szomorúan-le a’ köszirtról, mint az ember-gyülölö Tímon komor homlokán az öszve-bomlott haj, a’ ki még nem tsókolt Lyánykát. Le-lépegetek a’ völgybe, ’s szomorúan tévelygö lépésekkel fogok a’ víz mellett sétálni, melly a’ pusztás völgyenn bolyong. – – Idvezz légy, magános Völgy, te szép Patak, és te setét Erdö! Itt, a’ te fövenyeidenn fogok tévelyegni ó Vízpart! Remete módra fogok árnyékodbann nyúgodni, bús Erdö! Maradj-el békével tölem Ámor; nyilaid itt nem akadnak rám; én többet nem fogok szeretni; böltselkedni fogok ebben a’ magános vidékbenn. – – Isten hozzád, barna Lyányka! te, ki vigyázatlan szívembe szerelmet villámlottál! Isten hozzád! vígan ugrándoztál még tegnap nyári fejér ruhádbann körültem, mint ez a’ hab a’ Nap fénnyénn! – – Te is szöke Lyányka! Epedö szerelmes tekinteted – – ah, nagy eröt, igen nagy eröt vettél te szívemenn! ’s pihegö szép meljed – – tartok töle, hogy gyakran fogom azt magános szomorú elmélkedésimbenn látni, ’s érette sohajtani! – – Isten hozzád, felséges Melinde, tisztes képeddel mint Pallás, ’s felséges lépésiddel! – – Te is, kis Chloe, te, a’ ki tsintalankodva ágaskodtál ajakomhoz, ’s úgy tsókoltad-meg. Ide rejtem-el magamat, ’s mélj elmélkedésekbe merülve a’ fenyves’ árnyékábann el-dülök, ’s katzagni fogom a’ Szerelmet; a’ fák’ zöld sikátoriban fogok tévelygeni, ’s – – de – – Istenek! mit látnak szemeim a’ part’ fövenyébenn? Reszketek! Ah valami lyányka’ nyoma! – – Parányi szép kis láb! mélj elmélkedések, búslakodás! hol vagy? – hová lettél? – – Be szépek vóltak lépési! Utánna megyek! – – Lyányka, Lyányka! sietek nyomod után! Ó ha rád akadhatnék, mint szorítnálak karjaim közzé és – – Ne szaladj, Édesem! mondanám; vagy tsak úgy szaladj ’mint a’ rósa a’ Zephyrus tsókja elöl; el-hajlik elölle, ’s édesebb mosolygással tér-vissza tsókjára.

REGGELI DAL.

Idvezz légy, jókori Reggel!

Idvezz légy ifjú Nap!

Már villámlik a’ hegy mellöl

Aranyos súgárod;

’S a’ patakokbann tsillámlik,

’S a’ harmat’ gyöngyeinn. – –

Vídámság és nyájas öröm

Tér-vissza fényeddel.

A’ rósákbann háltt Zephyrus

Fel-kél kis ágyából,

’S tsókolgatva költögeti

Még alvó társait. – –

Az álmok’ tarkás serege

Távoz homlokinkról.

Szerelmek gyanánt repdestek

Ök a’ Chloe nyakánn.

Rajta Szellötskék! szedjetek

Édes illatokat;

’S síessetek hozzá velek,

Míg még fel nem serken.

Repdessetek ágya körül;

’S piros szátskájával

’S fejér meljével játszodván,

Tsiklándozzátok-fel.

’S ha fel-ébred, sugjátok-meg,

Hogy még Hajnal elött

Sohajtottam kedves Nevét

Itt, a’ patak megett.

CHLOÉHEZ.

Tegnap Chloe, midön eggy rósa-levél úszott a’ levegönn felénk, midön a’ leg édesebb illat fogott-el bennünket, el-beszéllem, mit láttam, a’ mit te nem láthattál. Akkor, mikor derekadat által-ölelvén, beszédesebbek valának nyelvemnél meg-részegültt tekinteteim, ’s forró sohajtásim, – – akkor (mert nékünk Poétáknak sok engedtetett látni) akkor Ámort eggy rósa-levelenn láttam. Úgy állott rajta, mint a’ tenger-Istene gyöngy ház-tsigájánn, ’s könnyü szekerébe Zephyrusok vóltak, kissebbek a’ méhnél, fogva. Szép vólt a’ kis Isten, mint eggyike tekintetidnek, ’s nyájas, mint mosolygásod. Egyenesen meljednek igazgatta szekerét, ’s meg-állott ruhád’ szélénn. A’ Zephyrusok bokrétád’ árnyékábann bújtak-el, melly meljedre játékos árnyékot hintett. Ki-szállott a’ kis Isten, ’s fel-repdesett pihegö meljed’ dombotskájánn, ’s a’ közepébenn – – kedve-telve! – – ült-le. – Szerelemnek hatalmas Istene! így fohászkodtam lassan hozzá, leg-hatalmasabb Isten! ó halld-meg az én kérésemet. Eggy Halandó se érzette így még hatalmadat, mint én; jutalmazd-meg gyötrelmes szenyvedésimet! jutalmazd-meg, kérlek, annak a’ Poétának, a’ ki hatalmadat mindenkor tisztelte! Ne engedd, hogy a’ Chloe szerelme, melly most hatalmasan szóll szemeiböl hozzám, szívébenn valaha el-aludjon. Könnyü annak engemet el-hagyni – – rettenetes gondolat! – – a’ kiért minden szív dobog, valamerre gyözhetetlen szépségivel meg-fordúl. O hallgass-meg, leg-hatalmasabb Isten!

Ámor eggyik karjával liliom-fejérségü nyakadra támaszkodott, jobbjával pedig gyözedelmes ívét emelte-fel. Ötet a’ Grátziák nevelték, (monda, de tsak nékem hallottomra,) ’s kellemetességit a’ kis Szerelmek érlelték tökélletességre. Tekintete ’s mosolygása gyözö mint én; eleven tréfái ollyak, mint tegzem’ nyilai, a’ ki hallja, tsudálkozásra ragadtatik; a’ ki látja, szerelemre gerjed. A’ Halandók közzül téged’ választott magának; szeretni fog, – – esküszöm diadalmas nyilaimra! Ö, a’ ki minden kellemetességet egyetembe’ bir, mellyek a’ Vénus seregébenn külön-külön sebessítnek. Ó bóldog, bóldog Halandó!

Igy szólla Ámor, ’s le-felé repdesett szép meljedenn, ’s fel-ült rósa-szekerére. Most Gnídusba mengyek, így szólla; a’ Chloe képe ragyogó márványba’ fog az Anyámé mellett állani. Ö lessz a’ hív szerelem’ példája, ’s a’ ki szívébenn hív tüzet táplál, virág-koszorúval fog óltárán áldozni.

Újra fel-lebbent a’ rósa levél a’ levegöbe, ’s el-úszott elöllünk. Láttad szótalan rémülésemet, de nem beszéllhettem-el vígasságom’ okát. Némán szorítottalak szívemre, ’s sohajtva símúltam fejér nyakadhoz.

A’ TAVASZ.

Mitsoda Symphonia, mitsoda szent el-ragadtatás kergeti-el reggeli könnyü álmomat? Látlak mennyei Öröm, látlak tégedet, mosolygó Ifjat, ó Tavasz! Auróra bársonyba öltözve hoz téged’ fel Keletröl. A’ vídám nyájaskodás, a’ hangos nevetés, és Ámor (már nevet a’ bokrokra és mezökre közelgetö diadalminn ’s fel-emeli ki-feszített ívét, ’s rázza a’ teli tegzet) és a’ Grátziák késérnek öszve-ölelkezve, vígasságos Tavasz! A’ Reggel’ ragyogó súgárinn jöttök ti fel; vígan seregelnek a’ Nap’ fényénn a’ madarak, ’s zengedezve fogadnak-el. Erövel tolják-ki magokat az elei rósák bimbójokból; mindenike elsö akarna lenni, hogy fel-nyiltt kebéllel és édes illattal mosolyoghasson rátok. Tántzolva hirdetnek a’ Zephyrusok, le-repülnek a’ bértzekröl a’ völgyekre, fel ’s alá a’ bokrok közt és az erdöbenn, ’s pajkosan katzagnak a’ hol szerelmes Pásztor elött a’ bokrok mellöl leselkedö Lyánykát árúlták-el, vagy a’ tántz-közbenn a’ fel-szökött Lyánykát tsintalanúl el-pirították. El-válva repdesnek eggymástól a’ bokrok közt és az erdöbenn, ’s susogva jelentik az alvó Nympháknak és barlangba zárkozott Faunusoknak el-érkezésteket. Botorkázva ugranak-elö a’ ketske-lábú Szatyrusok és Faunusok, ’s víg lármával ’s a’ sok tsöjü síppal kiáltják-elö a’ Nymphákat. A’ Patakok’ Nymphái újra fel-nyitják vedreket, mellyet télbe’ bé-zárva tartottak, ’s böven töltik a’ fertsegö vizet a’ fák’ bóltozati alól, vagy a’ bé-bokrosodott halmokról, le a’ zuhogó árkokra; keresztül tsapdossák ezek a’ mezöket, ’s sima tengerré gyülnek-öszve a’ bokrok közt ’s a’ sürü Ligetbe’, ’s gyakran ölelik- által a’ fürdö Lyánykák’ tetemit.

Jere, szép Tavasz, jere örömünk Szerzöje! Te uralkodtál akkor, mikor, Társaim, ingadozó hajónk által-úszta a’ sík tengert. Nagy sereg ezüst hab fogott-körül bennünket; víg Zephyrusok játszodtak vélek, ’s hajónk körül kergették, mikor pajkosan kapaszkodtak-fel óldalára, ’s erösen tsapkodták. El-kergették ezek öket az árnyékos partig, hol vígan kettöztette nevetésünket az Ecchó; el-bújtak ott az ingadozó nádasba’, ’s meg-meg neki szaladtak a’ Hajónak. Akkor, Társaim, a’ partonn szölö-jövésekkel Királynak koronáztatok, ’s az Öröm és a’ Vígasság köztünk múlatozott. – – Akkor is a’ Tavasz uralkodott, Társaim! mikor ama’ magas hegy’ homlokánn zöld ágból kunyhót építettünk, ’s árnyéka alatt a’ fübe’ heveredvén ittunk, ’s öszve-ölelkezve víg dalt éneklettünk. Az erdök’ Istenei hallgattak énekeinkre, ’s lassan utánnunk éneklették. Most a’ kösziklás rejtekekbe’ éneklik azt, a’ tántz és meg-töltt korsók körül.

Siess, szép Tavasz! hints virágot a’ pásitra, ’s öltöztesd zöldbe az erdöt és a’ ligetet. Bacchus és Szilénus nevetve várnak késéröjökkel, mert hol esik édesebb nevetés, mint a’ leveles zöld színbe’? Gyakran meg-látogatja ötet Ámor a’ szín’ híves alljábann; a’ Músák is meg-látogatják, mert szereti az éneklést. Vígan nevet ö akkor, ’s történeteket beszél, ’s ollyan vígan nevet, hogy szölö-koszorúja is, melly fél ábrázatját árnyékábann tartja, fel-reppen. Elö-veszi a’ meg-töltött tsészét, ’s Indiai hosszú útját emlegeti, mint verte-meg a’ fekete Nemzeteket, ’s gyermek formába rejtezvén mint változtatta tengeri disznókká a’ tengeri tolvajokat, ’s mint kötöztetett szölö-vesszöt és repkényt az árbotz fához és kormányhoz, ’s mint fertsegtetett édes bort belölle. Ekkor fel-hajtja a’ teli tsészét, nevet, ’s újra hozzá fog a’ beszélléshez, mint teremtette a’ rósát. Eggy fiatal Nymphát akartam által-ölelni, monda, de a’ Lyányka könnyü lépésekkel szaladt a’ virág bimbókonn, ’s tsintalanúl nevetett rám, midön utánna botorkázva menni látott. – – Styx! nem értem vólna soha el, ha eggy horgas tövisk szélnek eresztett ruháját meg nem kapta vólna. Örülve futottam a’ Lyánykához, ’s nyájasan tsattantottam-meg ortzáját. Lyányka, mondám, ne légy eggyügyü; én Bacchus vagyok a’ bor’ és vígasság’ Istene, az örökkévaló Ifjú. – – Egész tisztelettel engedte magát meg-tsókoltatni a’ Lyányka. Akkor meg-jutalmazám a’ tövisket, hozzá értetém a’ páltzám’, ’s meg-hagytam, hogy ollyan színü virágot teremjen, mint a’ Lyányka’ szemérmetes ortzája vólt, ’s így leve a’ Rósa.

Meg-dül Pán a’ moh párnára, ’s támasz karjára ereszti fenyö ággal koszorúzott fejét. Te szerentsésebb valál, Bacchus! mint én mikor Syrinx után szaladtam. Kemény sebet ejtettél akkor te rajtam, monda Ámornak, (a’ ki még most is katzag el-követett tréfájánn,) ö náddá változott. – – Szomorúan tekint hét tsöjü sípjára, ’s a’ kantsóhoz fordúl, ’s borral üzi-el bánatját. – – Ámor is beszélli gyözedelmeit, miként szelídíti-meg a’ kemény szívü Lyánykákat. Ó mint fogok örvendeni, barna Lyányka, ha majd felölled is diadalmi dalt énekel!

EGGY VÍZOMLÁSRA.

Itt szállott é meg zöld árnyékbann

Tavaly a’ víg tsudálkozás?

Sürü bóltok alatt, ó Kútfö,

Belölled omlott ez a’ víz?

Ott, a’ hol másszor zúgva szakadt

Vized a’ tajtékos mohra,

Ott most az üreg köszikláról

Szörnyü nagy jég oszlop fityeg.

Be puszta, be kopasz e’ bokor!

Mellynek nyárbann virágival

És ingadozó zöld gallyával

A’ Zephyrusok játszodván,

Az hamar el-tüntt súgárokat

A’ habra ’s a’ puha mohra

Arnyékainn ált’-villámlották. – –

Be puszta, be kopasz vagy most!

De majd itt lessz megint a’ Tavasz,

Zöld öltözettel von majd bé,

’S bé-zárlott forrásod’ fel-nyitván

Kies hívséget tölt alád.

Ó zárj-el akkor bóltod alá

A’ nyughatatlan gond elöl,

Ó puha mohhal bé-nött forrás!

Ó zöld, ó kies bóltozat!

Akkor majd mind a’ domb, mind a’ völgy,

Mind a’ mezö, mind a’ liget,

Mind a’ rétek’ kisded virági

Örömmel töltik-meg szívem’.

’S mért kéne nékem a’ Királyok’

Sorsát irígyelve néznem,

Ha ó borral meg-töltt palatzkom

Mellettem a’ vízbe’ libeg;

’S ha nyúgodalmas árnyékodbann

Olly énekeket mondhatok,

Melly még Unokám’ szívébenn is

Ártatlan örömet gerjeszt.

EGGY HELVÉTZIAI IFJÚ’ ÉNEKE, FEGYVERBE ÖLTOZÖTT KEDVESÉHEZ. (⁵

Midön Albert Tsászár Zürichet ostromlotta, a’ Városbéli Fejér-nép fegyverbe öltözött, ’s a’ Férfiak’ seregébe állott. A’ Tsászár el-rettent számoktól, ’s el-költ a’ Város alól.

)

Te vagy az? te vagy az, Kedves!

Látok, vagy álmodom? – –

Mint villog fekete szeme

A’ vas sisak alól!

Hosszú kóltsag-toll fejérlik

Barna haj-fürti közt,

Melly most legényesen, vastag

Tsombókba van kötve.

Pántzél borítja válladat

’S szép fejér meljedet. – –

Irígy Pántzél, most miattad

Nem látom, mint piheg!

De a’ hellyett térdét látom,

’S parányi kis lábát;

Mellyet egyébbkor a’ szoknya

Sarkig fedezett-el.

Te most, kedvesem, ollyan vagy

Ebbenn a’ fegyverbenn,

Mint a’ Paraditsom szélénn

Ört álló Angyal vólt.

Ö tsak a’ gonoszt bántotta,

A’ jóra mosolygott;

Te is tsak azokat bántod,

De rám – – rám mosolyogsz!

Az Ellenség’ éles nyila

Mennyen-el melletted!

Tsak a’ kis Szerelem’ nyila

Sújtson-meg tégedet!

A’ FA-LÁB.

Azonn a’ Sor-hegyen, hol a’ Rautibach zuhogva omlik a’ völgybe, eggy fiatal Pásztor ketskéket legelt. Öblös hangú furulyája hét Ecchót múlattatott a’ kösziklák’ falai közt, ’s vígan zengett a’ mélj völgyenn. Akkor meg-láta eggy embert a’ hegy’ eggyik óldalánn; öreg vólt már, ’s hajai ezüst színt mutattak; nehezen mászott mankójára támaszkodva, mert az eggyik lába fa vólt. Közelebb vontzorgott hozzá az Öreg, ’s eggy köre ült mellé. Az Ifjú tsudálkozva nézett rá sokáig, ’s elöre nyúltt fa-lábára vetette szemeit. – Fiam, monda az Öreg katzagva, úgy é, te az illyen lábbal igen-tsak oda-le maradnál? Ládd, én ezt az útat minden esztendöbenn meg-teszem eggyszer. Ez a’ láb, a’ mint itt látod, érdemesebb, mint sokaknak a’ kettöje; azt tudd meg! – Érdemesebb lehet, jó Apó, de azt az eggyet tudom, hogy a’ kettö alkalmatosabb. De, el-kellett fáradnod; ha szomjúzol, friss ketske tejet adok, vagy friss vizet hozok eminnen a’ forrásból.

Az Öreg.

Te jó fiú vagy; nékem eggy ital víz elég. Ha nem sajnállasz érte menni, el-beszéllem, mi lelte a’ lábomat. – – A’ fiatal Pásztor fel-költ, ’s hamar el-hozta a’ friss vizet az Öregnek.

Az Öreg meg-enyhült. – – Hogy sokan, monda, az Apáitok közzül forradást viselnek, ’s tetemek öszve van rontsolva, azért gyerekek! áldjátok az Istent! Most el-tsüggedve eresztenétek-el fejeteket, ’s nem gyönyörködnétek a’ Nap meleg fénnyénn, ’s nem múlatnátok az Ecchóval. Vígasság és eleven öröm zeng most keresztül a’ mezönn, ’s eggy hegyröl víg dalt hallunk a’ másikra. A’ Szabadság, a’ Szabadság bóldogítja az egész Tartományt! A’ mit szemünk lát, hegy, völgy, a’ miénk. Örömmel míveljük vagyonunkat, ’s a’ mit öszve-kaparhatunk, örömmel kaparjuk-öszve.

Az Ifjú.^*

Az Ifjú

Az meg nem érdemli, hogy szabad ember legyék, a’ ki el-felejtheti, hogy azt az Atyáink vérekkel szerzették.

Az Öreg.

És a’ ki kész nem vólna ugyan azt tselekedni, édes gyermekem! – – Azólta a’ véres nap ólta minden esztendöbenn fel-jövök eggyszer ide a’ völgyböl; de érzem, hogy ez az utolsó jöttem. Egészen ki-látom innen a’ sereg’ állását, mellyel Szabadságinkat nyertük.(⁶

A’ Naefelszi ütközet, a’ Glárusi Cantonba’ 1388dik esztendöbe’.

) Nézd erröl az óldalról rohant ránk az ellenség; sok ezer dárda-vas villogott kezekbenn, ’s majd kétszáz Vitéz fényes hadi készületbenn vólt köztök; hosszú forgók lebegtek sisakjokonn, ’s lovok alatt rengett a’ föld. Már eggyszer meg-szakasztották kevésböl álló Seregünket, mert mi tsak egynehány százan vóltunk. Mindenfelé jajgatás hallatszott, ’s a’ meg-gyújtott Naefelsz’ füsti el-fogta a’ völgyet, ’s szomorúan szívódott a’ hegyek közé. A’ mi Vezérünk a’ hegy alatt állott; ott állott, a’ hol az a’ két fejér fenyö áll a’ kösziklánn; ’s tsak eggynehány szál legény vólt mellette. Mintha most is látnám, mint áll ott, ’s mint szedi-öszve el-dúlt kis seregét; látom, mint nyújtja paisát ki; úgy rezegett az, mint a’ szélvész a’ menydörgés elött. Mindenünnen hozzá nyargaltak a’ mi El-széledtteink. – – Látod-é azokat a’ patakokat, amott a’ kösziklánn? Bízvást elibe vetheti magát annak föld-omlás, dültt-fa, köszirt-darab; keresztül tsapják rajtok magokat, messzebb rohannak ’s a’ tóbann gyülnek-öszve : Igy bántak a’ miéink; öszve-gyülekeztünk a’ Vezér mellé, ’s keresztül-vágtuk az ellenségenn magunkat; körül állottuk Vezérünket, ’s meg-esküdtünk, hogy ha Isten segít, gyözünk, ha pedig nem gyözhetünk, készek leszünk el-veszni. Tódúltt renddel ütött ránk az ellenség. Már akkor tizeneggyszer tsaptunk-öszve, ’s meg-meg a’ hegy alá gyültünk. Szorossan tsattolta kis Seregünk öszve magát, ’s ollyan keményen állottunk, mint a’ köszikla itt a’ hátunk megett. De akkor már harmintz vitéz Schweitzerrel meg-szaporodva vágtunk az ellenségnek, ’s úgy omlottunk rájok, mint mikor valami nagy darab el-repedtt köszikla nagy erövel hengereg az erdönn-le, ’s öszve-rontja’ az útjábann álló törzsököket. Az ellenség, el-ijedvén dühösségünktöl, öszve-zavarodott, ’s el-taposta eggymást. Igy nyakaztuk öket, ’s elébb-mentünk az el-taposttakonn, meg-öltekenn, hogy többet ölhessünk. Én is köztök vóltam, de a’ nagy zavarba rám rohant eggy Lovas az ellenség közzül, ’s a’ lova öszve-rottsantotta a’ lábamat. Eggy, a’ ki mellettem dolgozott, hátra-tekintett, fel-kapott a’ vállára, ’s ki-vitt az ütközetböl. Közel az ütközet’ hellyéhez eggy vén Remete imádkozott bóldogúlásunkért. Visseld gondját ennek a’ Legénynek, jó Atya! derekasan viselte magát. Igy szóllott ’s vissza-tért a’ tsatába. Meg-nyertük azt, fiam, meg-nyertük azt! Sokan közzülünk úgy dültek-el a’ rakás ellenségenn, azt mondják azok, a’ kik életbenn jöttek-ki, mint az arató a’ kévénn, mellyet maga vágott. Engemet az öreg Barát gyógyított; de nem esmérhettem Meg-tartómat, nem köszönhettem-meg néki, hogy még élek. Haszontalan kerestem ötet, haszontalan tettem szent fogadásokat; hijába’ jártam szent bútsúkra, hogy valamelly Szent meg-esmertessen vele. Ebben az életbenn többé tudom, meg nem látom; meg nem köszönhetem néki meg-tartásomat.

Az Ifjú sírva hallgatta beszédét, ’s így szóllott: Atyám, te azt néki nem köszönheted-meg többé ebben az életbenn. – – El-álmélkodva kérdé az Öreg: Mit mondasz, hát tudnád te ki vólt az én Meg-tartóm?

Az Ifjú.

A’ szerént a’ mit beszéllettél, az Atyám vólt az. Sokszor beszéllte nékem miként ment véghez a’ tsata; ’s ezt vetette utána: Vallyon él é még az a’ Vitéz, a’ ki mellettem ollyan derekasan viselte magát? a’ kit ki-vittem a’ Remetéhez?

Az Öreg.

Szent Isten! ’s az a’ jó ember a’ te Atyád vólt?

Az Ifjú.

Eggy nagy vágás vólt itt a’ pofájánn; (a’ bal ortzájához vivén újját) eggy dárda hegy ejtette azt rajta, talám még az elött, hogy téged’ ki-vitt.

Az Öreg.

Mikor engem’ ki-vitt, már folyt a’ vér pofájából. – – Ó édes fiam, édes gyermekem!

Az Ifjú.

Ez elött két esztendövel hólt-meg, ’s most bérért örzöm, mert szegény vólt, ezt az eggynehány ketskét. Az Öreg által-ölelte. Hálá Istennek! így néked fizethetem-meg jóvoltát. Jer, édes fiam, én hozzám, hadd örizze más ezt a’ nyájat. – – Le-mentek a’ völgybe az Öreg’ házához. Sok földdel és nagy nyájjal bírt az öreg, ’s eggy gyönyörü Lyányka vólt örökösse. Lyányom, monda, a’ ki az én életemet meg-tartotta, attyja vólt ennek. Ha szeretni akarnád, hozzá adnálak. Szép és vídám vólt a’ gyerek; szöke haj folyt-le göndör fürtökbenn fejér nyakánn, ’s szemérmetes tüz pillogott szeméböl. – – Lyányi-szokás szerént harmad napig gondolkozott, de már a’ harmadik hosszú vólt. Bé-adá kezét a’ Legénynek, ’s az attya sírt örömében. Az Isten áldjon-meg benneteket! monda; most, most vagyok a’ leg-bóldogabb

leg-béldogabb

ember!

A’ FÜVES.

Fekete magas Fenyves, a’ ki nyíl egyenességü vereslö derekaidat sürüen emeled setétes árnyékod felett magasra; boglyas agg Tölgy-fák, ’s te széles Folyó, a’ ki tsillogva szaladsz ama hegyek megett; – – nem titeket foglak én most szemlélni; a’ Füves fogadjon-el most engemet! ez a’ tsudállást érdemlö Világ kitsínybenn, véghetetlen külömbségü szépségeivel. Véghetetlen nemü termések, milliom külömbségü lakosok! Némelyíke virágról virágra repül, némelyíke tsúsz és mász a’ fü’ labyrinthusábann; véghetetlenül különböznek formájokra ’s tetemekre, még is mindenik itt találja eledelét, itt találja lakását. Pólgár-társak, jó mindenike a’ maga nemébenn és tökélletes. – – Be lassan suhansz-el, kis forrás, a’ kék liliom és vízi-rósa szálai közt. Kis gyürüt kötsz szárok körül, ’s meg-görbited öket. Virágokkal egyveleg áll két partodonn a’ kövér fü, le-eresztik fejeket ’s tiszta folyamatod híves bóltozatjok alatt foly-el, ’s sok-féle színnel ragyog. Keresztül-nézek ezenn a’ kis berkénn a’ meg-hajtott fünek, – – ó mint ragyog a’ számtalan színü zöld a’ Nap súgáribann! Mozgó árnyékot vét eggyik a’ másikra; vékony szálak ütik-ki magokat az alatsony füböl, ’s tsipkés ágakkal kérkednek, vagy magasra emelik ingó virágokat. De te, kék Viola, képe az igaz Böltsnek, alant állasz te a’ fübenn, ’s onnan öntöd kedves illatodat; nem úgy, mint a’ szagatlan virágok, mellyek a’ fü felett magasra nyúlnak-fel, ’s kevélykedve tsalogatóznak. – – Repdesö bogarak kergetik eggymást a’ füvek’ szála közt, hamar el-veszti szemem öket az árnyék’ zöld homállyábann, megint a’ veröfényre gyülnek, ’s seregesen repülnek-fel, ’s vígan tántzolnak a’ Nap’ melegénn.

Mitsoda szép tarka virág ringatja magát amott a’ patak mellett! mint ragyog szép színe! – – De nem, – – kedves tsalódás! – – eggy Lepke repül-fel az ingadozó fü-szálról. Veres szárnyann dong-el eggy fekete pántzélú bogár mellettem, ’s amoda ül, talám párja mellé, a’ harangotskára. – Tsendesedj-el zörgö patak, ne susogtassátok a’ leveleket játszó Zephyrusok. Tsalódom é, vagy igazán hallom lassú énekeket? Igen is, énekelnek! de fülünk tömpe lassú Concertek’ értésére, valamint szemünk az, vékony tetemek’ visgálgatásira. Minö kedves zsibongás zúg körültem? mitöl mozognak a’ virágok? Eggy sereg méh szállotta-meg öket, vígan repültek-ki messzi lakó-helyekböl, ’s a’ rétenn ’s a’ kertekenn szélednek-el. Kóstolgatva szedik sárga zsákmányokat, ’s vissza-mennek Köztársaságokat gazdagítani; öszve-vetett vállal dólgozik mindenike, nints köztök henyélö lakos; zsibongva szállják-meg a’ virágokat, ’s kutatva dugják szörös fejeket a’ virágok’ kehelyébe; vagy fáradtságosan fúrják-bé magokat a’ még ki nem nyiltt rósába; ez bé-szívja magát, ’s el-zárja a’ kis tolvajt, a’ ki kintsét, mellyet talám még hólnap nyitott vólna-meg a’ fel-kelö Napnak ’s a’ reszketö harmat tseppnek, elöre lopja-meg.

Amott a’ szarkalábra ül eggy kis Pillangó, ’s széllyel-terpeszti tarka szárnyát. Bársony szín pettyek vagynak tiszta ezüstjénn ’s arany prémje zölddé változik-el szárnyának széleinn. Igy ül ö tzifrán, ’s tsínosgatja kis feje’ ezüst szál tsombókját. Szép Lepke! nyomd le a’ virágot a’ patakhoz, ’s tsudáld szépségedet; úgy hasonlítni fogsz a’ szép Belindéhez, a’ ki a’ tükör elött el-felejti, hogy néki többnek kellene lenni, mint a’ Lepkének. Nints az ö ruhája ollyan szép, mint a’ tiéd; de szint’ úgy nem gondolkozik, mint te!

Mitsoda pajkosságot kezdetek ti, kis Zephyrusok? Kergetözve hembelyegnek a’ füvön; mint a’ lassú szél a’ tó tsendes habjait, úgy keverik-öszve a’ susogó füvet, a’ kis tarka lakosok fel-repülnek alóllok, ’s le-néznek pusztúlásokra. Most megint el-tsendesedtek a’ pajkosok! ’s a’ zöld fü ’s a’ virágok újra tsalják magok közzé.

De, ó bár el-rejthetném most magamat! Fedezzetek-bé kedves virágok! Amott mengyen az ifjú Lisidór, arannyal tözött ruhába; sietve ballag-el a’ Természet mellett a’ paraszt füvönn és danol. Hijába’ mosolyog az ö rá, meg-vénültt Szépség ez Lisidór elött; Amália Kis-asszonyhoz síet, kinél a’ Nagyvilág játékra gyül-eggyüvé; ott jobban fogja gazdag öltözete a’ szemet gyönyörködtetni, mint a’ piros esthajnal. Mint katzag majd, rajtam, ha meg-látja, hogy én, távol a’ Nagyvilágtól a’ bogarak közt a’ fübe’ fetrengek! De, engedjen-meg Nagyságod ostobaságomnak hogy gazdag ruháját ’s lépésit nem tsudálom; ím’ ezenn a’ fü-szálann eggy bogár mász fel-felé, szárnya aranyos zöld, ’s gyönyörüen játsza a’ szivárvány’ tiszta színét. Engedjen-meg Nagyságod a’ Természetnek, a’ ki eggy bogaratskának sokkal pompásabb ruhát adott, mint Nagyságodnak a’ leg-kényesebb Mesterség adhat.

Ó be szép vagy te Természet, be szép vagy te, még parányi hímezésidbenn is! Esméretlen az elött a’ leg-tisztább gyönyörüség, a’ ki szépségidet henyélkedve nézi; a’ kinek zabolátlan indúlatok ’s hamis gyönyörüségek által meg-rontott szíve nem fogadhatja-bé ezeket. Bóldog az, a’ kinek minden mardosástól, minden kedvetlen gondolatoktól ment lelke szépségidet érzi! A’ hol mások ízetlen tsömörrel mennek-el, ott véghetetlen gyönyörüség mosolyog ö körülte. A’ Természet az ö kedvéért szépíti magát, érzékenységei újabb-meg-újabb forrásira akadnak véghetetlenül a’ gyönyörüségnek; minden ösvényenn, mellyenn mengyen, minden árnyékbann, a’ hol múlat. Tiszta és kedves örömet tölt néki minden forrás, illatoz néki minden virág, zeng és suhog néki minden bokor. Nem ízetleníti-el semmi tsömör mindég új gyönyörüségit, mellyeket a’ Természet’ szépségei véghetetlen külömbséggel nyújtanak; szépek azok, és véghetetlenül külömbözik leg-kissebb hímezésekbenn is, ’s mindenik hasznos végre való, ’s minden tekintetben jó és szép. Bóldog, ó bóldog az, a’ ki ezekböl a’ ki-meríthetetlen kútfökböl meríti ártatlan gyönyörüségét. Vídám az elméje mint a’ leg-szebb tavaszi nap; tiszta és tsendes az indúlatja, mint azok a’ Zephyrusok, mellyek virág-illatokkal repdesnek körülte.

AZ ÉN KIVÁNSÁGOM.

Ha merném eggyetlen-eggy kívánságom’ bé-tellyesedését reményleni, (mert egyébbaránt az én kívánságom tsak álom; fel-ébredek, ’s nem tudom hogy álmodtam, hanemha másnak javáért kívántam vólna valamit) ha merném, mondom, eggyetlen-eggy kívánságom’ bé-tellyesedését reményleni: nem kívánnék böséget, sem hogy Társaimonn uralkodjak, sem hogy Nevemet távol fekvö Nemzetek hirdessék. Ó bár azt engedné nékem a’ Végezés, hogy napjaim magános vidékbenn tsendesen ’s másoktól el-felejtve folyhassanak-el, távol a’ Város lármájától, hol az Igaznak ki-kerülhetetlen török vagynak vetve; hol a’ bévett szokás, és rendtartások ezen esztelenségeket nemesítenek; ó bár alatsony hajlékban tölthetném-el életemet, eggy kis falusi kertetskébenn, el-rejtve a’ híresedés és irígy szem elöl.

Agg dió-fák’ bóltja alatt állana magános házam ’s ablakai elött lengedezö szellök, híves árnyék ’s nyúgodalom lakozna. Eggy kis udvart is fognék-fel házam’ békességes ajtaja elött, ’s szölövel bé-futott ernyöm alól tiszta forrást vonnék belé. Ott fürdene majd rutzám sárga fiaival; oda repülnének majd házam’ zsúpozattjáról a’ szelíd galambok is, ’s kevélykedve sétálnának ragyogó nyakokkal a’ zöldellö gyepenn; az alatt, míg az uralkodáshoz szokott kakas kotkodátsoló tyúkjait fel ’s alá hordaná az udvaronn; eggyszerre repülnének akkor esmeretes szavamra ablakomhoz, ’s hízelkedó kotyogással kérnének eledelt Uroktól.

A’ madarak félelem nélkül lakoznának a’ leveles gallyakonn házam mellett; nem esmérne soha változást bátorságos szabadságok, ’s szomszédságosan szóllanának eggy ágról más ágra eggymáshoz. Kis udvarom’ eggyik szegletébenn állanának gyékény köpüi méheimnek; az ö Respublikájok édes gyönyörüséggel múlattatja a’ nézöket. Örömest laknának ök nállam, ha igaz az, a’ mit a’ Majoros mond, hogy tsak ott szeretnek lakni, a’ hol tsendesség és nyúgodalom folytatja a’ gazdálkodást. – – A’ házam megett vólna tágas kertem, mellybenn az eggyügyü Mesterség barátságos segítségére vólna a’ Természet’ kedves Phantáziáinak; de nem támadna-fel soha ellene, hogy el-nyomván, visszás formákra faragja tsemetéit. Mogyoró bokor venné azt sövény gyanánt körül ’s a’ végébe’ vad-szölö ernyök állnának; oda bújnék-el gyakorta a’ Nap’ meleg súgári elöl, ’s onnan nézném az el-égett képü Kertészt, mint ássa tábláimat jó ízü zöldségnek. Néha ki is venném kezéböl az ásót meg-kívánván a’ munkát tölle, ’s próbálgatnám magam’ azalatt, míg ö félre fordúlva nevetné kevés erömet; vagy a’ fel-óldozódott tsemetéket kötném újra karójokhoz, ’s eggyütt tisztogatnánk a’ rósa bokrokat, ’s az el-szórtt szegfö’ és liliom’ tövét.

Túl a’ kertemenn, tiszta patak szaladná végig kövér füvet termö rétemet; onnan gyümöltsösömbe folyna az óltványok’ vékony törzsökei közzé, mellyet gondos kezem mívelne. A’ közepénn eggy tónak gyüjteném öszve vizét, ’s a’ tó közepébenn eggy kis ernyöt ültetnék. Hát ha még eggy kís szölös-kertem is vólna gyümöltsösöm mellett, meg eggy kis tábla szántó-földem – – irígyelhetném é a’ leg-gazdagabb Király sorsát?

De messze légyen hajlékom a’ Dorantes’ nyári kastélyától. Teli van az mindég Vendégekkel, hogy Ura meg-szünés nélkül társaságbann lehessen. Ö nálla meg-tudhatni elöre, ha indít é hadat Lajos? és, mit tsinálna Mopsz, ha Angliának Királya vólna? Meg-töltt palatzkok mellett veszik ítéllet alá a’ Tudományokat ’s Társaságunk’ fogyatkozásait, ’s Királyi felség lebeg üres homlokokonn. – – Távol légyen magányos lakásom Orgontól! Messze földröl gyül pintzéjébe a’ bor; a’ Természet néki tsak azért szép, mert a’ leg-ízesebb falatokat neveli; a’ levegöbe’ repdesnek azok, az erdök’ sürüjébe’ bujkálnak, ’s a’ vízbe’ úsznak számára. Ott hagyja a’ Várost, hogy szabad futást engedhessen bolondoskodásának. Mennyi alkalmatlanságot kell az embernek abba’ az átkozott Városba’ szenyvedni, ott leg-kissebb motszanásomat is meg-tudhatja a’ bolond Szomszéd. Bóldogtalan! ne történnyen-meg rajtad soha az a’ nagy szerentsétlenség, hogy tsak eggy nap’ is magadba’ maradj! mit tsinálnál únalmadba? talám borzasztó tekintetet vetne Lelked magára! De ne félj ettöl: ímé tajtékozva hozzák a’ szegény ki-fárasztott lovak érdemes barátidat; káromkodva szállnak-le az ártatlan baromról. Oktalan lárma, víg feslettség ’s zabolátlan pajkosság késéri öket az asztalhoz, ’s mind addig kurjonganak, míg a’ részegség ájúlása ennek az útállatos scenának véget nem vét. – – Tölled még messzebb szikkadt Harpax! kinek küszöbét éhel-hóltt ebek örzik, ’s kezekböl kapdossák a’ szegényeknek verejtékes falatjokat. Szerentsétlen adóssaid az egész vidéken nyögnek keménységed miatt. Ritkán sodródik füst kéményedenn széllyel-hánytt konyhádról, ’s illö is hogy koplalj, midön öszve-kapartt gazdagságod a’ szegények’ nyúzásából gyült ennyire.

De hová ragad engem’ az el-tüzessedett bosszankodás? Térjetek vissza kedves képek, térjetek-vissza ’s derítsétek-fel elmémet! Vezessetek engemet alatsony hajlékomhoz. Az istenfélö jámbor Födmívelö légyen az én szomszédom, füstös kalyibájával. Szíves segedelem ’s baráttságos tanáts tesz’ majd jó szomszédokká bennünket, mert mi lehet édesebb, mint azt látni, hogy szerettetünk? mint jó-tétel által érdemleni-meg valakinek baráttságát?

Midön azt, a’ ki Városbann lakik, fület öklendezö zajgás és lárma veri-fel álmából; midön szomszédjának fala el-fogja a’ fel-jövö Nap’ kedves súgárit elöle, ’s tömlötzre vetett tekintete nem láthatja a’ Hajnal’ hasadását: engemet akkor a’ Reggel lassú szellötskéji ’s a’ kedvesen tsevegö madarak ébresztenének-fel. Üressen hagynám ágyamat; ’s elibe szaladnék a’ fel-jövö Napnak a’ hímes rétekre, vagy a’ szomszéd halmokra, ’s tetejekenn énekleném örvendezésimet. Mert mi tölt nagyobb örömet szívünkbe, mint a’ szép Természet, midön rendes rendetlenséggel zavarja-öszve véghetetlen külömbségü szépségeit? Vakmerö Ember, hogy mered te a’ Természetet szerentsétlen majmolású mesterség által ékesíteni? Építs bár Labyrinthust zöld falakból, ’s ki-mértt messzéségre ásasd hegyesre nyirbáltt Taxusodat; útaid rostáltt fövenyböl légyenek, hogy a’ dudva ne akadályozza lépésidet: én részemröl a’ természeti rétet választom, ’s a’ gazos ligetet. A’ Harmoniának titkosabb törvénnyei szerént rendelte-el az ö külömbségeket ’s öszve-zavarásokat a’ Természet, ’s Lelkünk titkos örömmel érzi azt.

Be járnám az esméretlen hellyeket is, a’ labyrinthusát a’ bokroknak, a’ patakok’ útat vesztö partjainn. Gyakran álomra vonna ott a’ setét árnyék, vagy a’ zuhogó víz-omlás, távol minden emberi nyomtól. Ó be gyönyörü az, midön messze minden tsattogástól, fülünk nem hall semmi egyébb lármát, tsak a’ szakadó patakot, vagy a’ dongó méhet, ’s a’ meg-zördültt gyik’ suhanását; vagy mikor a’ fák zöld gallyai alatt fekvén, az árnyék ’s a’ nap-sugár meljemenn játszik; s nyúgodalmamat semmi se szakasztja-félbe, tsak a’ lassú szellö, melly a’ levelet ölemröl le-fújja, vagy a’ kis szötske, midön el-tévedtt ugrással rá ül, körül nézi magát, ’s rólla hirtelen el-pattan.

Gyakran egész éjfélig járnék a’ Hóld’ tsendes világábann, mélj gondolatokba’ merülve a’ Világ’ épülete felöl, az alatt, midön felettem számlálhatatlan Világok ’s Napok ragyognának.

Néha a’ Szántókhoz is el-mennék, mikor barázdát hányó ekéje mellett énekelnek; vagy az aratók’ víg seregéhez, mikor mezei énekeket danolnak, ’s hallgatnám víg meséjeket ’s rendes tréfájokat. Ha pedig az Ösz áll-bé, ’s a’ fákat meg-tarkítja, a’ szüretelök közzé mennék, a’ víg lármával zengö szölö-hegyekre. Ott nézném a’ Legények’ és Leányok’ nevetéseket, midön a’ meg-értt fürtöket a’ töröl tépik. Víg kiábálás alatt térnek az ösz’ meg-szedett kintsével vissza a’ kunyhó felé, hol messzire el-hallik a’ sajtó nyikorgása. Már készen várja a’ víg vatsora; hozzá ülnek ’s hamar el-üzik az elsö éhséget, ’s azt most a’ paraszt öröm ’s víg nevetés követi. A’ szölös-gazda újra meg-tölti boros kantsójokat ’s unszolja a’ vígasságra. Akkor el-kezdi beszéllni Gyurka, hogy messze járt, éppen a’ Svábokig, ’s olyan házakat látott, hogy nagyobbak vóltak mint nállok a’ Templom; meg hogy eggy üveg hintót is látott, hat ló vólt belé fogva, az eggyik is többet ér mint a’ Mólnáré, pedig annak négy öt faluba’ sints mássa; meg hogy ott minden ember zöld süveget visel. Soká beszéll így, ’s Jantsi könyökre támaszkodva egészen el-felejtette vólna, hogy a’ Szeretöje mellette ül, ha eggy ortza-tsípéssel nem hozta vólna magához. – – Azután Miska fog hozzá, ’s beszélli hogy eggyszer a’ Szomszédját a’ lidértz messze kergette, rá ült a’ süvegére, ’s egészen az eszterháig ment vólna, de meg-átkozta magát. Akkor mindnyájan ki-mennek, ’s víg tántzot indítanak a’ hóld-világbann, mind addig, míg az éjfél álomra nem hajtja.

Mikor pedig a’ kedvetlen esös idö, a’ tél’ hidege, vagy a’ rekkenö nyár el-tiltana a’ sétálástól, bé-zárkoznám kis kamarámba, ’s a’ leg-nemesebb társasággal múlatnám magamat; azokkal a’ nagy Lelkekkel, a’ kik, Díszei az el-múltt Századoknak, böltsességeket tanító könyvekbe öntötték; tiszteletet érdemlö Társaság, mely Lelkeinket eredeti méltóságára emeli! Eggyike az idegen Nemzetek’ szokásit, ’s a’ Természetnek messze-Tartományokbann lévö tsudáit esmérteti velem; a’ másika a’ Természet’ titkait fedezi, ’s titkos mühellyébe vezet; emez egész Nemzetek’ állapotját terjeszti elimbe, ’s történeteit beszélli, – – ditsösségét és gyalázatját az Emberi Nemnek! Amaz Lelkünk’ méltóságát ’s el-rendeltt kötelességeinket tenné elibe visgálgatásimnak, ’s a’ gyönyörüséggel tellyes Virtust. Körüllöttem a’ Böltsei és Poétái állanának a’ Régiségnek; az ö útjok az egyenes út az igaz szépségre: de kevesen vannak, a’ kik azt válasszák, gyáva fejek el-szédül ’s vissza-fordítja ezerenként a’ hamis arany’ és illatot nem öntö virágok’ útjára.

újtára.

Nevezzem é azt az eggynehányat? Te alkotó KLOPSTOCK! és te BODMER, a’ ki BREITINGERrel a’ Critica’ szövétnekét ki-nyújtottad, ellenébe azoknak az ál-világoknak, mellyek posványba ’s homokos pusztaságra vezetnek! ’s te is ó WIELAND! (Gyakran látogatja-meg Músád testvérét a’ mélj Böltsességet, ’s fent-járó matériákat hord titkos kamarájából ’s kedveltetö Grátziákká formálja.). Sokszor fog a’ ti éneketek engemet szent örömre ragadni. – – Te is, te is festegetö KLEIST! kedves nékem a’ te éneked, mint a’ tiszta est-hajnal; el-tsendesedik akkor szívem, mint ez a’ vidék a’ hóld’ kedves világábann. Meg te, ó GLEIM, ha víg indúlatit énekled szívünknek, ’s az ártatlan tréfát. – De nevezzelek é mind benneteket, ti kevesek? Titeket nem esmerni gyalázat; késö Unokáink is tisztelettel fogják említeni Neveteket.

Én is le-írnám gyakorta azokat az énekeket, mellyeket magános sétálásombann készítettem, a’ setét berkekbenn, vagy az omló patak mellett, vagy a’ szölö-ernyöbenn a’ hóld’ fénnye alatt. Vagy Rézre mettzetteimet venném elö, ’s nézném, mint követték a’ Természetet a’ nagy Mesterek, ’s ollykor magam is követném példájokat, ’s rámára vontt vászonra tenném-által gyönyörü Scenáit.

Gyakorta ajtóm’ kopogása hagyatná vélem félbe’ munkámat. Millyen vólna akkor örömöm, ha meg-nyílásával Barátom repülne karjaim közzé. Néha midön haza felé térnék sétálásomból, eggyenként vagy seregesen jönnének elimbe. Eggyütt járnánk-bé akkor a’ leg-szebb vidékeket, változtatott beszédek alatt, most ki-fakadtt örömmel, majd tsendesebben, ’s így múlna-el baráttságos tréfálózás alatt hirtelen az idö. Az éhség adna ízt ételinknek, mellyet kertem nyújtana, a’ tóm é; [?] szárnyas marhám. A’ szölö-ernyöbenn találnánk haza-jövetelünkkel az asztalt terítve, vagy a’ kerti nyaralóba’. Néha még estve is ott múlatnánk, mértéklett poharak mellett, nevetnénk, ’s víg énekeket mondanánk, hanemha a’ Fülemile bús éneke indítana szerelmes andalodásra.

De meddig, meddig álmodozom? – – Ah, régen kerget már téged’ phantaziám, tégedet, haszontalan álom! haszontalan kívánság! Nem fogom én soha látni bé-tellyesedésed’. – – Soha se nyugszik-meg állapotunkkal szívünk. Szemeink idegen ’s töllünk messze lévö bóldog vidékre vagynak mindég szegezve; de Labyrinthusok zárják-el az útját; ’s sohajtozásokra fakadunk ’s el-felejtjük azt a’ jót, azt a’ bóldogságot látni, melly mindenikünknek útjára hintetett. A’ mi igaz bóldogságunk a’ Virtus. Az bölts, és bóldog, a’ ki önként ’s zúgolódás nélkül tölti-bé azt a’ hellyet, mellyet az örök Építö-Mester, aki az Egésznek plánumát gondolja, néki rendelt. Úgy van, mennyei Virtus, te, tsak te vagy a’ mi bóldogságunk; te hintesz örömet és meg-elégedést akármelly hellybenn légyünk, napjainkra! Kit fogok én majd akkor irígyelhetni, ha vezérlésed alatt meg-futom életem’ pályáját? Örömmel halok-meg akkor, olly ditsö Lelkektöl sirattatva, kik engem’ érted szerettek; tölletek siratva, Barátim! Majd ha el-mentek Sírom’ halma mellett, szoríttsátok-meg kezeteket, ’s öleljétek-meg eggymást. Itt nyugszik az ö Hamva, mondjátok; tiszta vólt szíve és eggyenes, ’s az Isten most törekedéseit véghetetlen bóldogsággal jutalmazza-meg: de nem sokára a’ mi tetemink is itt fognak nyúgodni, ’s eggyütt isszuk véle az örök bóldogságot. Te pedig, szeretetre-méltó Barátném! ha majd Sírom mellett el-mégy, ’s ha az integetö gyöngy-virág és boglárka hívni fog dombomhoz, könny fussa-el szemedet: És ha meg-engedtetik a’ meg-bóldogúlttaknak, hogy azt a’ vidéket, a’ hol lakoztak, ’s azokat a’ tsendes árnyékokat, hol Lelkeknek el-rendeltt foglalatossági felöl elmélkedtek, el-járják, ’s hátra-maradtt kedvesekhez közelítsenek: gyakran fog Lelkem körülted lebegni; ’s gyakran midön szívedet nemes búslakodás lágyítja-el, ’s bánatos mélj érzésedbenn el-merülsz, gyenge fuvallat fog érni ortzáidhoz. Lassú borzadás hassa meg akkor Lelkedet!

Szövegforrás	Kassán, Füskúti Landerer Mihály’ költségével és betüivel	Önálló kötet. Önálló. 1788	kritikai szöveg olvasószöveg szövegidentitás keletkezéstörténeti jegyzet kritikai kiadás eredeti kiadás forrásszöveg
Szövegváltozatok	Idyllek. Három könyvben. Szép Literatúra III. Pesten, Trattner János Tamásnál	Gyűjteményes kötet. Csoportos. Szép Literatúra 1815

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Műfaj

Kronológia

Betűrend

Forrástípus

Nyomtatvány

Kézirat

Szerzői kompozíció

Nyomtatvány

Kézirat

Fordítás

Levelezés

A kritikai kiadás kötetei

Digitalizált kötetek

Összetett keresés

Teljes szövegű keresés

Nyitóoldal

Fogalmak és használat

Impresszum

Feltöltési napló

Társportálok