Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Postamesterné.^*

Miska! – Miska hé! – Miska!

Miska. No, mi baj, mi baj megint, mintha a’ ház égne?

Postamesterné. Hol tart a’ gonosz lélek? Nem hallod hogy szekér jön? Siess ízibe’, szedd-le az Érkezőket, ’s hord-fel a’ mijek van. – No, gözű! kiásítod é már valaha magad? Miska álmosan megyen a’ szekér felé.

Postamesterné. Ne félj, eb’ ágyából született! kikergetem szemedből azt a’ fertelmes álmot. Megtanítlak, hogy úgy peregsz, ha valamit parancsolok, mint az orsó. Már csak nézze-el az ember, mi lessz az illyen Istenostorából, ha a’ maga abroszához feni a’ késit! Látja Isten, nem is úntam-meg egyebért az özvegységet, csak azért a’ sok bajoskodásért! A’ férfi haszontalan! férfi, ha csak annyicska is mint a’ kis újjom; a’ szegény Özvegyet még az ág is tépi!

Mimi. Ne fárassza kend magát, ez nem nehéz; inkább az Anyámon segítsen.

Postamesterné. Hozta Isten szerencsésen az Asszonyékat! Ugyan idején jönnek. Másszor másfél órával is későbben érkezik a’ Dilizsánsz.

Mimi. Egy derék legény kocsisunk vólt, ’s csak kettecskén vagyunk; a’ szekér sincs pedig megterhelve.

Postamesterné. Ha ebédet parancsolnak, méltóztassanak várakozással lenni; még nem éppen kész.

Nyáriné. Csak egy tányér levest kérnék igen szépen.

Postamesterné. Tüstént!

Mimi. Csak valami jó tehénhús levet, édes Postamesterné Asszonyom!

Postamesterné. Egyszeribe’, szép Kisasszonyka! El.

Nyáriné. Ugyan Mimi, mikor hagyod-el valaha azt a’ parancsolgatást? Ez a’ hosszú út el-szoktathatott vólna róla, mert nem többet kőltöttünk é mint gondoltuk? pedig tudod…!

Mimi. Édes Asszonyám, és még sem kőlténk-ki magunkat!

Nyáriné. De bezzeg vóltunk rettegés köztt!

Mimi. No jó Legény, mi kell Kendnek? úgy é az áldomás?

Postakocsis. Nem úgy hajtottam, mint a’ ki Kurírt viszen?

Mimi. Előveszi az erszényt. Ha lovam leszsz, Kendet fogadom-meg Kocsisomnak.

Postakocsis. Ó, a’ Kisasszonynál én ló nélkűl is elszolgálok.

Mimi. Fogja Kend! egy húszast nyom markába.

Postakocsis. Köszönöm, Kisasszony! – Nem mennek ma tovább?

Mimi. Az egyszer nem.

Postakocsis. Isten hordozza szerencsésen a’ Kisasszonyt, egész hazáig. El.

Nyáriné. Mimi, Mimi! látom ennek is sokat adtál.

Mimi. Édes Asszonyácskám, megérdemli é az az egy két garas a’ mit tőle elvonhattam vólna, hogy rossz kedvvel hagyjam elválni tőlünk. Hadd örűljön, hogy jó Utasokat hordott. Asszonyám azt szokta mondani, hogy fejes vagyok: legalább^* azt nem mondhatja, hogy fösvény is vagyok.

Nyáriné. Lyányom, én a’ te jószívűségedet ismerem: de a’ nagy jószívűség csak azoknak való, a’ kik gazdagabbak, mint mi.

Mimi. Asszonyám, nékem ez a’ helly nagyon tetszik; ’s az a’ ház amott a’ túlsó soron, úgy é, abban lakik az én Báróném?

Nyáriné. Örűlök rajta, édes Leányom, hogy jövendő lakozásod’ hellye tetszésedre van.

Mimi. Hogy benne nem sok lélek forog, azt alkalmasint gyanítom. Az Udvar olly puszta, olly csendes, mint Mise alatt a’ falu. De a’ Bárónénak szép kertje van, ’s azt mondja minden, hogy eggy igen jó Asszony. Megválik mint férhetünk-meg egymással. – – Mit néz Asszonyám?

Nyáriné. Bóldog gyermek, hogy semmire sem emlékezel? – Ó, Mimi, be másként vólt még akkor minden! Mikor Postaházba lépek, azt gondolom meghasad szívem.

Mimi. De mi is vólna az, a’ mi az Asszonyám sebeit fel nem tépné?

Nyáriné. ’S mi az, a’ mi újabb okot nem adna a’ kesergésre? – Édes Gyermekem, be másként vólt minden mikor eggyütt útaztam az Atyáddal! Életemnek legszebbik szakaszát, házasságunknak első esztendejét, útban tőltöttem vele. Akkor minden új vólt előttem. ’S ha karjának fekhettem, vagy vállára hajthattam fejemet, nem érzettem többé az út’ alkalmatlanságait, ’s szíve’ birtokában bóldog vóltam, mint az Angyalok lehetnek.

Mimi. Ó az útazást én sem tudnám elúnni.

Nyáriné. ’S mikor néha a’ hosszú nyári nap’ rekkenő hősége után, vagy elfagyva télben, valamelly nyomorúlt viskóba értünk, egymás mellé sugorodtunk, ’s rántottánkat vagy gulyás húsunkat kettecskénn ettük, ó be másként vólt az akkor!

Mimi. Édes Asszonyám, ideje hogy azt már valaha elfelejtsük!

Nyáriné. Elfelejtsük? ’S tudod é mit tesz’ elfelejteni? – Adj hálát, hogy még eddig semmit sem vesztettél-el, a’ mit az idő veled el nem^* felejtethetett. – A’ melly órában megtudtam hogy elhagyott, minden öröme eltűnt életemnek. Kétségb’esés foglalt-el egészenn. Alíg tudom mint jártam.

Mimi. Én nem említek egyebet, hanem hogy Asszonyám mellett űltem az ágyonn, ’s hogy láttam hogy Asszonyám sír, én is sírtam. Abb’a’ szobába’, hol zőld kárpitok függtek az ablakonn. Semmit sem sajnáltam annyira mikor el kelletett adnunk a’ házat, mint hogy attól a’ szobától kellett megválnunk.

Nyáriné. Te akkor csak hét esztendős valál, és nem érezhetted veszteségünk’ nagy vóltát.

Kati. Itt a’ leves a’ Nagyasszonynak.

Nyáriné. Köszönöm, édes szép Leánykám! – A’ Kicsíny a’ Postamesterné Asszonyomé?

Postamesterné. Csak mostohám, édes Asszonyom, de minthogy engedelmes, friss, gondos, úgy szeretem mintha magamé vólna.

Nyáriné. ’S az Asszonynak nincsenek gyermekei?

Postamesterné. Nincsenek ugyan: nem is sokáig éltem az édes lelkem Urammal, Isten nyugtassa-meg szegényt! éppenn a’ jövő szeredán lessz három hónapja hogy eltemettük.

Nyáriné. Csak három hónapja? ’s Postamesterné Asszonyom, úgy látszik, még is alkalmasint hozzá szokott az Özvegykedéshez?

Postamesterné. Ó édes Asszonyom, nékem éppen olly kevés időm marad sírni, mint imádkozni. Innep nem Innep, Vasárnap nem Vasárnap, mind eggy. A’ sok Útas jön-megy’, nincs szűnte sem éjjel, se’ nappal. Alíg kezdi-el a’ Tisztelendő Úr a’ szent Misét, már kettő is jön utánnam. – – Miska egy pár asztalkendőt! mozdúlj hamar.

Mimi. Ki lakik amod’ által abb’ a’ szép házba?

Postamesterné. Ő Nagysága, a’ mi Főldes Asszonyunk; egy drágalátos jó lélek.

Nyáriné. Örűlök hogy felőle Szomszédjától is azt hallom, a’ mit távol értettem. – A’ Leányom nála fog maradni.

Postamesterné. A’ Kisasszony?

Mimi. Én, igen.

Postamesterné. Hogy Ő Nagysága Pozsonyból valamelly Leányszemélyt vár, azt magam is hallottam, mert sokszor béfordúlok az Udvarba.

Mimi. Csak eggyüvészokhassunk; mert én válogató vagyok.

Postamesterné. Szeretném én azt látni, a’ kinek a’ mi Nagyságos Asszonyunk nem tetszene. Majd két-három nap múlva szóljunk erről, Kisasszony!

Kati. Ó édes szép Kisasszonykám, lássa-meg csak, lássa-meg csak micsoda áldott egy lélek az a’ mi Nagyságos Asszonyunk! Nyughatatlanúl várta e’ napokban mindég. Mondta nekem hogy vár valakit, mert engemet igen szeret. Elvezetem én a’ Kisasszonyt ha majd által fog menni.

Mimi. Elébb meg-igazítom a’ hajamat, ’s enném-is.

Kati. No hát csak magam szaladok Ő Nagyságához a’ jó hírrel. Úgy é, édes Asszonyám?

Postamesterné. Csak soká ne múlass.

Nyáriné. ’S mondja, édes Katikám, hogy ebéd után mind kettenn által fogunk menni.

Postamesterné. Ezt a’ gyermeket úgy magához szoktatta az a’ drága Asszonyság, hogy ha értte nem mennék, egész nap est’ig ott űlne. Öszvegyűjti a’ falusi gyermekeket, köttet velek, varrat, fonat, danoltatja, ’s kedvekre hagyja egészen, csak hogy körűltte maradjanak. ’S mikor osztán a’ nagyobbkábbakat valamennyire ki-faragta, szolgálatokat szerez nekik holmi jó házaknál. Így tőlti szegény az idejét miólta elhagyta a’ Báró, ’s el nem hinné az ember millyen jó, millyen víg, millyen leereszkedő még a’ szegényhez is, millyen nyájas a’ mellett hogy illyen szerencsétlen.

Nyáriné. Nékem azt mondották, hogy Özvegy?

Postamesterné. Azt csak a’ jó Isten tudja! A’ Férje ezelőtt három-négy esztendővel elment valamerre; azólta a’ gonosz lelkek tudják hol kószál. Pedig úgy szerették egymást mint az Isten’ Angyalai. Ha elkezdette beszéllni a’ szegény lelkem Uram, millyen istenesenn éltek, végét nem tudta érni. Szegény, ő még most is… mondom hogy nincs olly Asszony a’ főld’ hátánn! – minden esztendőben, mikor az a’ nap fordúl-elő, a’ mikor az Ura elhagyta, elzárkózik, nem bocsát senkit magához, ’s olly keservesenn emlegeti mindég, hogy azt gondolná az ember, mikor látja mint sír, hogy mindjárt oda leszsz.

Nyáriné. Szegény Asszony!

Postamesterné. Ó Asszonyom, tudnék én még sokat, de jobb hallgatni!

Nyáriné. Ne, ne, édes Postamesterné Asszonyom! – Ezeket jó lessz tudni mind nekem, mind a’ Leányomnak.

Postamesterné. Hm; az ollyast nem örömest adja ám tovább az ember!

Nyáriné. Ó nékem bízvást!

Postamesterné. Ha el nem beszéllné od’ által a’ Nagyasszony, hogy tőlem tudja, csak elmondanám. – Most fordúl nyólcadik esztendeje, hogy Urostúl eggyütt ide jöttek, ez óráig sem tudja senki honnan, honnan nem? ezt a’ falut megvették, ’s azt a’ házat építették amott a’ túlsó soronn. Őtet a’ Nagyságos Asszonynak, az Urát a’ Nagyságos Úrnak hívták, ’s azt tartotta minden az Úr felől, hogy Tiszt vólt, belé únt a’ Katonaságba, ’s ott hagyta. A’ Nagyságos Asszony még igen fiatal vólt, hogy ide jöttek; csak tizenhat esztendős; szakasztott ollyan mint a’ rózsácska.

Mimi. Úgy hát most nem lehet több huszonnégy esztendősnél?

Postamesterné. Nem is több, csak hogy a’ sok nyomorúság nagyon megvonta az Istenadtát. Egy gyermeke vólt szegénykének, Elóznak vagy kinek kereszteltette, én bizony soha sem tudtam megtanúlni a’ nevét – a’ kertbe temetette, ’s miólta Ő Nagysága elment, egy Remetekunyhót építetett a’ sírja körűl, mellette meg’ magának egy Kriptát. A’ lelkem Uram, az Isten nyugtassa-meg Szegényt, nem vólt gyermekember, hogy mindenen pityeregjen, de ha el kezdett beszélleni rólok, szint’ úgy hömpörgött szeméből a’ könnyű.

Nyáriné. Alíg várom hogy láthassam.

Postamesterné. ’S hogy szómat ne felejtsem, édes Asszonyom, azt mondják, hogy a’ Nagyságos Úrnak se’ Istene, se’ Vallása; az legalább való, hogy a’ Templomnak még Husvétba’ se’ ment feléje; pedig, héj veszedelmes emberek azok, a’ kiknek hütök nincs! nem félnek se’ Istentől, se’ pokoltól, ’s egyre tesznek mindent, valami szemeknek szájoknak tetszik. Egyszer bizony csak azt látja a’ Hellység, hogy a’ Nagyságos Úrnak hűlt hellye. Csak várták, csak várták, hogy majd haza jön, hogy talám csak a’ Hazájába ment, Debrecen mellé. Győzték biz’ azt várni! Se’ híre, se’ hamva mind e’ mai napig.

Nyáriné. Ha ez nem egészen az én históriám…!

Postamesterné. A’ biz’ édes kincsem Asszonyom, mind úgy van a’mint mondom. Az egész Világ azon törte az eszét, hogy hová lehetett a’ Nagyságos Úr? – Most, most Médárd Vásárakor lessz három esztendeje, a’ hogy ide hozott a’ szegény Uram. – De bizony nagyobb az, hogy némellyek még azt is suttogták, hogy nem vóltak istenesenn öszv’ esketve. – de az Isten’ szent nevében kérem az Asszonyt, el ne árúljon valahogy! – – Mások meg’ azt beszéllték, hogy a’ Nagyságos Úr valami nagy Falamia; mert ott Erdélyben sok Grófok, Bárók, Nagyságos Urak laknak; a’ Nagyságos Asszony pedig csak alacsony rendből való; ’s a’ Nagyságos Úr Atyjafiai nem engedték hogy elvegye, ’s kéntelen vólt vele megszökni. – – Héj keserű dolog az mikor a’ szegény lyánygyermek megbotlik; mert egész élete sem mossa-le arról többet a’ mocskot!

Kati. A’ Nagyságos Asszony azt izeni, hogy, úgy a’ mint van, ha csak egy szóra-is, menjen által a’ Kisasszony; szeretné minél elébb látni! úgy!

Mimi. Hogy mennék őltözetlenűl?

Postamesterné. Ó az semmit sem tesz’. Sokba mernék fogadni, hogy ez szemébe sem akad Ő Nagyságának.

Mimi. Elvezet hát, édes Katikám!

Kati. Szívesenn! szívesenn! Asszonyám úgy is megengedé már.

Nyáriné. Mimi, egy szóra! – A’ Postamesterné elfordúl. Magadra vigyázz, hogy titkunkat…

Mimi. Ne féljen Asszonyám! Az Atyám Hadnagy vólt, Foksánnál elesett, ’s ez által vagyonkánk… Bízza rám magát Asszonyám. Könyv nélkűl tudom ezt a’ hazugságot. – – A’ Postamesterné vissza. Nem fekünne le Asszonyám egy keveset? Postamesterné Asszonyom megengedi, úgy é, hogy ebbe’ a’ kis szobába’ ledőlhessen?

Postamesterné. Valahol csak tetszik; akár itt, akár még inkább amott a’ kertbe’. Ott se’ légy, se’ lárma; itt ki ’s bé jár az ember. – Mimi és Kati az Udvarba. – Kívánom hogy egymásba szeressenek a’ Kisasszonyék!

Nyáriné. A’ Leányom még nagyon gyermekes.

Postamesterné. Még fiatal! Csípje-meg csak a’ dér, mint minket, csendesebb lessz. – De nem tetszik menni? – El.

Inas. Fogassak mindjárt?

Fernandó. Ma itt kipihenem magam.^* Hordj-fel mindent, ’s kérj különszobát.

Inas. Úgy nem leszünk Bécsben szeredánn…

Fernandó. Már megmondtam; szedj-le holmit, ’s nyissd-fel a’ Kofferemet. – Az Inas dolgához lát.

Fernandó. a’ közönséges szobában. – Az ablak mellé áll,’s kitekint. Ismét látlak tehát gyönyörű helly! ismét, hajdani bóldogságom’ lakhellye! Be csendes az egész udvar! Eggy ablak sincs benne nyitva. Be csendes a’ Folyosó, hol olly sokszor űltünk kettecskén! – Mint a’ Klastrom! – Lássd azt, Fernandó, lássd, ’s kezdj reményleni! Nem Fernandó vólna é remeteségében minden gondolatja? – – De, ah! érdemli é ezt Fernandó? – Ó, úgy vagyok, mintha valamelly hosszú buta halálálomból térnék-vissza az életre! olly új, olly szép, olly sokat-ígérő mind az a’ mit látok! – A’ fák, a’ kút, minden úgy még most is, minden! Így folyt a’ víz ugyan e’ csatornából, mint most, midőn, ó hányszor, hányszor! elandalodva ’s némánn űltem az ablakban mellette, ’s búslakodva néztem, ő is én is, ’a víz, lassú csörgését! Csörgésed, kedves víz, muzsika az én fülemben; emlékeztető, kedves^* muzsika! – – De hát ő? – Az lessz, az lessz a’ ki vólt! – Nem, édes Sztellám! nem! te nem változtál-el! Szívem sugja ezt! Ó Sztella, mint ver feléd! mint kívánkozik hozzád! – De nem; még nem mehetek, még nem szabad mennem! Még magamhoz kell térnem elébb, még elébb el kell hitetnem magamat, hogy igazán ott vagyok, a’ hová gyakor álmaim, alva és ébrent, ragadoztatnak! – – Sztella! – Sztella! jövök, közelgetek! Nem érzed é hogy itt vagyok? hogy sietek sírni karjaid között? – – – Ha pedig, szerencsétlen Feleségem’ kedves árnyéka, körűlttem lebegsz, botsáss-meg, botsáss-meg ’s távozz-el! Te elkőltözél; nem vagy többé! engedd hát, hogy rólad elfelejtkezzem; hogy Angyalom’ karjai köztt szerencsétlenségemet, veszteségemet, kínjaimat, ’s még botlásaim’ megbánását is elfelejtsem. – Olly közel vagyok hozzá és olly messze – ’s egy szempillantás múlva majd – ! – – – Nem lessz, nem – Leroskadok lábai előtt.

Postamesterné. Parancsol a’ Nagyságos Úr valami ebédecskét?

Fernandó. Ha van valami készenn, igen is enném.

Postamesterné. Valamicske, a’ mit így falu hellyett kapni lehet. – Egy fiatal Személyt várok; oda ment a’ Bárónénkhoz; úgy tarom, nem múlat soká; ha úgy fogja parancsolni a’ Nagyságos Úr, eggyüvé terítetek.

Fernandó. Jó! – Mint van a’ Báróné.

Postamesterné. Ismeri a’ Nagyságos Úr?

Fernandó. Három négy esztendővel ez előtt megfordúltam egynéhány ízbenn házánál. Mint van az Ura?

Postamesterné. A’ gonosz lelkek tudják hol kóborol! Régenn elhagyott bennünket.

Fernandó. Azt most hallom legelőször.

Postamesterné. Elmene biz’ az, az Isten bocsássa-meg neki…!

Fernandó. Az nem a’ legkedvesebb dolog az Asszonyoknak, mikor férjeik elhagyják: de azt tartom, a’ Bárónénak is vólt esze, ’s nem verte miatta falba fejét.

Postamesterné. A’ mint látom, a’ Nagyságos úr nem ismeri a’ mi Bárónénkat. Úgy él szegény, mint az Apáca, nem tart senkivel, ’s esztendőben sem esik-meg háromszornál négyszernél többször, hogy a’ falusiakon kívűl feléje menjen valaki az Udvarának. Megvonja szegény magát mint az árvának illik; még is a’ mellett^* ha hozzá megyen az Ügyefogyott, ollyan nyájas, ollyan drága jó kedvű, mintha semmi baja nem vólna.

Fernandó. Ebéd után talám meglátogatom.

Postamesterné. Ó cselekedje azt a’ Nagyságos Úr, az Isten is megáldja értte. – Néha ebédre hívat bennünket, Tisztartóné Asszonyomat, meg’ a’ Prédikátornét innenn a’ Szomszédból, ’s szegről végről engemet is, ’s ollyan szépenn eldiskurál osztán, hogy el nem únná az ember hallgatni. Mi csak arra vigyázunk, hogy valamiként az Ura ne kerekedjen-elő. Egyszer biz’ az csakugyan megtörtént; ’s csak képzelje-el a’ Nagyságos Úr, úgy elditsérte, úgy elmagasztalta azt a’ hitetlen Urát, hogy csak eltőlt szemünk, szánk.

Fernandó. magábann. Szépenn érdemled! – – hangosann. Adott Postamesterné Asszonyom szobát az Inasomnak?

Postamesterné. A’ Numero Zwey ki vagyon nyitva. Miska vezessd-fel a’ Nagyságos Urat.

Postamesterné. No, Kisasszony, mint van a’ dolog?

Mimi. Ó eggy igen igen derék Asszonyság! Postamesterné Asszonyom keveset mondott felőle. Nem akart elereszteni, de megígértem, hogy mihellytt felkél az Anyám, mindjárt visszamegyek.

Postamesterné. Azt meggondolám. – Már most ha tetszik, tálaltathatok. Azólta egy szép barna szakállú Tiszt érkezett; ha nem fél tőle a’ Kisasszony, eggyütt ehetnének.

Mimi. Teljességgel nem! Katonákkal örömestebb vagyok mint másokkal. Legalább nem tettetik jobbaknak magokat mint a’ millyenek; ’s első látással tudhatja az ember kivel van dolga. – Alszik az Anyám?

Postamesterné. Úgy tartom; miólta ledőlt nem láttam.

Mimi. Egy kevéssé megtekintem. Azalatt tálalhatna Postamesterné Asszonyom. – El.

Postamesterné. O jé, ó jé, be bolond cseléd ez! már megint elfelejtette a’ sótartót! hát ez a’ pohár? mert ha többet nem érne nálánál, kész^* vólnék a’ fejéhez verni. – Ne édes Katim, öblítsd-ki magad.

Postamesterné. Az, a’ ki után várakoztunk, már itt van; meghagytam hogy tálaljanak.

Fernandó. ’S kicsoda az?

Postamesterné. Nem ismerem. Úgy látszik jó születésű, de szegény állapotra jutott. Itt fog maradni a’ Bárónénknál.

Fernandó. Fiatal?

Postamesterné. Fiatal, ’s nem kér kőlcsön senkitől nyelvet. Az Anyja is itt van, de nem jön az ebédhez; panaszolkodik, hogy rosszúl érzi magát.

Fernandó meghajtja magát. Alázatos szolgája!

Fernandó. leűlvén. Örvendek hogy illy kedves Asztaltársom vagyon.

Fernandó. Postamesterné Asszonyom nem űl hozzánk?

Postamesterné. Ha én űlök, minden űl. – el.

Fernandó. Mi e’szerint csak kettecskén maradánk, szép Kisasszony!

Mimi. A’ melly nem éppen veszedelmes; kívált hogy közttünk az asztal.

Fernandó. A’ mint hallom, a’ Kisasszony Múlattató Társa lessz a’ Bárónénak itt?

Mimi. Környűlállásim miatt kéntelen vagyok.

Fernandó. Nékem úgy tetszik, hogy a’ Kisasszonynak nem vólna nehéz eggy olly Múlattató Társat találni, a’ kivel kedvesebb lenne az időtőltés mint a’ Bárónéval.

Mimi. Annál kissebb gondom is nagyobb.

Fernandó. Én azt higyjem?

Mimi. Uram, – az Úr éppen ollyan mint minden férfi.

Fernandó. Az az?

Mimi. Nagyon magahitt abban hogy férfi. – Az Urak azt gondolják, hogy nálok nélkűl el nem lehetünk; én pedig fel tudtam nőni az Urak nélkűl is!

Fernandó. Ha szabad tudakoznom, élnek Szüléi a’ Kisasszonynak?

Mimi. Az Anyám él, és itt van; az Atyám a’ Török háborúbann elesett.

Fernandó. De az ő halálánn a’ Kisasszony nem látszik magát sokat epeszteni.

Mimi. Uram, én az Atyámat alíg ismertem. Még igen kicsíny vóltam, mikor bennünket a’ legnagyobb inségbenn elhagyott ’s Katonává lett.

Fernandó. Asszony-Anyja a’ Kisasszonynak reménylem húz Penziót?

Mimi. Nem húz; de a’ nélkűl el tudunk lenni. Kevés vagyonunk napról napra kissebbedett ugyan: de ellenbenn én napról napra nagyobbodtam; ’s nékem nem esik nehezenn az Anyám állapotján könnyítenni.

Fernandó. Ennyi charaktert nem kerestem vólna eggy illyen korú Leánykábann.

Mimi. Ó Uram, a’ nyomorúság^* végre megedzi az embert! Mikor azt gondoljuk, hogy most mindjárt oda leszünk, hogy nincs mód többé kigázolni, ’s még is kigázlódunk, az utoljára a’ leggyávább szívnek is erőt ád.

Fernandó. Így viseli keresztjét a’ Nagyasszony is?

Mimi. Az Anyám állapotja az enyémnél keservesebb. Én magamat könnyen megvígasztalom, mert az én korom örömest él ha kényére nem élhet is: de az Anyám, a’ ki nem reményl többé semmit, a’ ki mindent elvesztett, a’ ki azt a’ kincsét vesztette-el, a mellyet leginkább őrzött…! Az Úr elmerűlve látszik. Talám vesztett az Úr is? – Én nem vesztettem semmit, de elképzelem melly írtóztató állapotban van az, a’ ki veszt és többé nem nyér.

Fernandó megháborodva. – Édes Kisasszonykám! a’ ki él, az veszt; felkél. de nyér is! – – Az Isten tartsa-meg a’ Kisasszonyt a’ maga atyai óltalmábann! – Megfogja kezét. Bámúlva hallgattam a’ Kisasszony szavait. – – Én is sok örömtől… reménységtől… Az ember mindég… ’s utoljára még is…

Mimi. Nem értem az Urat.

Fernandó. Tégye bóldoggá az Isten a’ Kisasszonyt! – annyira, a’ mennyire azt igen érdemli! – el.

Mimi. Különös eggy ember! de szíve érzékeny; és jó!

Sztella. Menj-által; de szaladj, ’s mondd neki hogy várom; – mind magát, mind az Anyját.

Az Inas. Nagyságos Asszonyom, azt mondta, a’ hogy innenn elment, hogy ebéd után mindjárt általjön.

Sztella. Látod hogy nem jön! Kérlek ne restelkedj! Mondjad neki hogy nem győzöm várni. Menj! Elhozza az Anyját is!

Sztella. Nem győzöm várni! – Millyetén gyermeki nyughatatlankodással várok én minden újságot! – Sztella, te gyermek vagy! – – De hogy piríthatom ezért magamat? Sokra, igen sokra van szükségem hogy bétőlthessem e’ szív’ ürességét! – sokra? – szegény Sztella! sokra? – Ah, egykor, míg még itt vólt, míg még szeretett, lelked csak egy pillantásával is eltőlt; most pedig – kegyelmes Isten, megfoghatatlanok a’ te végezéseid! Mikor néha szememet csókjai alatt emeltem-fel hozzád, mikor szívem az övén dobogott, ’s én az ő nemes nagy lelkét reszkető ajakokkal szívtam magamba; midőn illyenkor öröm-könnyekkel néztem-fel egeidre ’s így könyörgöttem: Atyám, be bóldoggá tevél te engemet! ó, hagyj olly bóldognak továbbatt is! Ah! nem ez vólt szent akaratod!! – Elmerűl, ’s egyszerre félbeszakasztja hallgatását. Nem, Fernandó, nem! ez nem szemrehányás! nem vád!

Sztella. Itt vannak! – Kedves, szép Leány, már hát enyém vagy! enyém leszel! – – Asszonyom, köszönöm azt a’ bizodalmat, hogy e’ kincset kezem köztt tészed-le; ezt a’ kis fejes gyermeket, ezt a’ bátor, egyenes, szabad lelket! – – Mimikém, már kezdem tőled tanúlni a’ fejeskedést.

Nyáriné. Nagysád egészenn érzi mit hagyok kezei köztt.

Sztella. figyelmesen tekint Nyárinéra – Megbocsásson Hadnagyné Asszonyom! Tudva van előttem az Asszony’ szerencsétlensége, ’s tudom hogy jó születésű személlyel van szerencsém szólani; de az Asszony’ látása csakugyan megérdekel. Tisztelet és bízakodás támad bennem az Asszony eránt.

Nyáriné. Nagyságos Asszony –

Sztella. Ne, ne! Az én szám tartózkodás nélkűl kimondja a’ mit szívem érez.Azt hallom, Hadnagyné Asszonyom nem jól érzi magát? Kérem, űljön mellém!

Nyáriné. Ez a’ tavaszi útazás, az újabb újabb környékek, ez a’ tiszta, élesztő, gyógyító levegő, olly jóltévően hatottak reám, hogy még elmúlt bóldogságom’ gyötrő képei is gyönyörűségemmé váltak, ’s ifjúságom’ arany reggele ’s a’ magával megelégedett szerelem újra fel látszott bennem virradni.

Sztella. Ó azok a’ napok! a’ szerelem’ első, bóldog napjai…! – Nem, arany idő, nem! még nem tértél-vissza egeidbe; még akkor is elfogva tartassz minden szívet, midőn a’ szerelem’ virágai zárogatni kezdik kebleiket!

Sztella. Mi ez? – Asszonyom, a’ te képed ragyog, mint eggy Angyalé, ’s orcád elevenebb színt kap.

Nyáriné. Ó, hát szívem! mint nyillik, mint vér Nagysád felé!

Sztella. Asszonyom, te szerettél! Hálá légyen az egeknek, hogy valaha találtam egy lelket a’ ki megért! a’ ki szán! a’ ki nem néz hidegen sebeimre! – Mit tehetünk róla, hogy illyenek vagyunk! – – Ó Asszonyom, mit nem követtem-el, hogy megváltoztathassam! mit nem próbáltam! ’s mi vólt a’ haszna? Szívem őtet, – egyedűl őtet – éppenn őtet és senkit se’ mást a Világonn, és semmit se’ is egyebet a’ Világonn…! – – Az, a’ kit szeretünk, körűlttünk van mindenütt, ’s mi is mindenütt körűlötte vagyunk neki!

Nyáriné. igen megilletődve. Az ég minden bóldogságaival a’ Nagysád lelkébe kőltözött!

Sztella. Imé, megint előttem képe. Így kőlt-fel a’ Kártyázók közzűl ’s körűlnézte magát utánnam; – így nyargalt haza a’ mezőről, ’s így rohant a’ kertajtóban karjaim közzé; – amarra kocsizott-ki, amarra, – ah, de még akkor visszajött! – – Ha képzelésem a’ Nagyvilág’ lármái közzé téved, ott is reá akadok, ott is fellelem! Mikor a’ lózsibann űltem ’s tudtam, bizonyosan tudtam, hogy akár hol űl, akár látom, akár nem, bizonyosan reám néz, ’s minden mozdulásomat, felkelésemet, leűlésemet látja – tudtam, bizonyosan tudtam, hogy főkötőm’ tollainak lebegése őtet inkább vonja nézésre, mint a’ sok kínálkozó szemek, ’s hogy az Orcheszter’ zengése őnéki nem egyéb hanem csak melódia szívének erre a’ midenkori énekére: „ Sztella! Sztella!^* be kimondhatatlanúl szeretlek! ” – –

Mimi. ’S lehet így szeretni?

Sztella. Ezt csak te kérdheted, kis Leány! Nem felelhetek rá. – De mivel múlathatlak benneteket, édes Vendégeim? Ah, engedjetek-meg beteg szívemnek! – Bizony az ember nem egyéb megvénűlt gyermeknél. Ollyan csak, mint az a’ gyermek, a’ ki az Anyja köténye alá búvik, ’s azt kiabálja társainak: Találjatok hol vagyok! – – Mint keményedik-el szívünk midőn benne felgyúlad a’ megbántott Szerelem! mikor feltesszük magunkbann, állhatatosann elvégezzük; hogy elhajítjuk imádott tárgyunkat! minő átalkodott elkészűléssel megyünk elébe! mint árad, mint apad, mint nő, mint fogy szívünk’ habzása! ’s mint pattan-széljel osztán, mint a’ búborék, egy pillantásra, egy kézszorításra mikor vele öszv’akadunk!

Nyáriné. Be édes érzesek! – Nagysád az emberiségnek legártatlanabb, legtisztább korát éli egészenn.

Sztella. Egy sírás, aggódás, bánat köztt elmúlt egész Század sem ér-fel az első öszvetalálkozás’, megdöbbenés’, rebegés’, tartózkodó bátortalan közelgetés’ bóldogságával – midőn haragunkat elfelejtjük, ’s az első szapora tüzes csók, az első enyhítő ölelés… Asszonyom, mi lelt? az Istenért, mi bajod?

Nyáriné. Ó Férfiak! Férfiak!

Sztella. Ők tesznek bennünket bóldogokká; ők nyomorúltakká is! A’ legédesebb bóldogság’ előérzésivel tőltik teli szíveinket. Minő soha nem érzett új érzések, bízakodások, remények futják-el szíveinket, mikor égő indúlatjaik bennünket gyúlasztgatnak! Mint reszketett minden ízem, minden tagom, midőn zabolátlan könnyezéseivel öntötte-ki keblemben bánatját! Kértem, az Isten’ nevében kértem, kéméllenné-meg magát! engemet! – Haszontalan vólt! A’ velőmig lehellte belém azt a’ hevet, melly szívében lángokkal lobogott. ’S így leve a’ szegény Lyányka tetőtöl fogva talpig csupa szív, csupa érzés. – ’S hol már most az a’ klíma, a’ melly alatt ez a’ bóldogtalan teremtés élhessen?

Nyáriné. A’ mi szerencsétlenségünk az, hogy többet hiszünk a’ férfiaknak mint kellene. De ah, mikor felhevűlnek, magokat is megcsalják, hogy ne csalnának-meg hát minket is?

Sztella. Asszonyom! bennem egy gondolat támad. – Legyünk azzá egymásnak, a’ mik nékünk ők lehettek vólna! Maradjunk eggyütt! – Adj kezet! – E’ szempillantástól fogva egy tapodtat sem eresztelek!

Mimi. Az nem lehet.

Sztella. Mért ne lehetne?

Nyáriné. A’ Leányom érzi, hogy…

Sztella. Csak alkalmatlanságot, jótételt ne hordjon-elő ok gyanánt^*. Érezzd, Asszonyom, melly jótételt tészessz te nékem, ha megmaradsz. Nem lehetek magamban. Már próbáltam mindent; szereztem apró marhát minden félét, kutyát, őzet, madárkákat^*, csak hogy legyen valami körűlttem, a’ mi mozog és él; magamhoz szoktattam a’ falusi kis lyánykákat, egyre másra tanítom őket, csak hogy magam ne legyek; mert megtörténik hogy midőn a’ tavaszi vídám reggeleken valamelly könyörűlő Istenség bánatomnak terhét elgördíti szívemről, midőn megkönnyebbedve ébredek-fel, ’s a’ kedves Nap fáimnak legfelsőbb harasztjain ragyog, úgy tetszik mintha az új nap’ munkáihoz új erőm is gyűlt vólna, akkor megújúlva adok forró hálákat az Égnek bánatom’ enyhítéséért!

Nyáriné. Igaz! Nagyságos Asszonyom, igaz! A’ Munkásság ’s Jóltevőség valóságos áldása az Egeknek, ’s kipótolja a’ szívnek azt az ürességét, mellyet rajta a’ szerencsétlen Szerelem hagyott.

Sztella. Kipótolja? – Ó Lelkem, mi pótolná-ki azt? – Enyhíti talám a’ seb’ fájdalmát, de azt nem teszi egésségessé! – – Ó, mikor néha egy gondolatból a’ másikba merűlök, midőn lelkem az elmúltaknak kedves képe felől álmodozik, ’s magát édes reményeivel bíztatgatja, ’s a’ Hóld fényében kertemnek útjain fel ’s alá járok, – midőn illyenkor az az érzés, hogy egyedűl vagyok, reám rohan ’s fojtogat, midőn haszontalan’ terjesztem-ki karjaimat az ég’ négy szakaszai felé, ’s a’ Szerelem’ ígéző érzése alatt csaknem leroskadok, ’s a’ Hóld szánakozva tekint-le rám, a’ csillagok felettem tisztán és csillogva ragyognak, ’s egyszerre gyermekem’ temetője előtt lelem magamat, …

Nyáriné. Nagysádnak vólt gyermeke?

Sztella. Vólt, édes Hadnagyné Asszonyom! Isten, te ezt a’ bóldogságot is csak megkóstolnom engedted, hogy poharam egész hóltomig keserű maradjon! Ha néha mikor haza jövök a’ mezőről, egy falusi gyermek mezít’láb, süveg nélkűl felém szalad, ’s ártatlan nagy gömbölyű szemével reám nevet, kezet csókol, ó mit nem érez ollyankor szívem! Illyen nagy vólna most, ha élne, a’ kis Heloíz’! ezt gondolom-el, felveszem a’ gyermeket, ’s öszszve meg’ öszvenyalom. Eltépődik szívem, könnyeim szakadnak, ’s futva megyek magános lakásom’ rejtekébe.

Mimi. Ellenben így bajai is kevesebbek Nagysádnak.

Sztella. édes mosolygással veregetvén vállait. Ó Mimi, be kedves vólna nékem a’ véle bajoskodás! – ha ki nem állottam vólna, nem lehetne elhinnem hogy keresztemet el lehessen viselni! Kiteríttve feküdt előttem, a’ letört Rózsabimbó! ’s én kővé vált szívvel, némán, könny nélkűl állottam mellette. Dajkája egyszer felveszi, szívére szorítja ’s felkiált: Él! Él! – Ledőltem a’ gyermekre, megöleltem, öszvesírtam, ’s leestem lábához. – – Ah! nem vólt igaz a’ mit a’ Dajkája mondott. Megcsalta vólt szegény magát; ’s bánatom ezzel az eltűnt reménnyel még gyötrelmesebbé lett! – Egy karszékre dől.

Nyáriné. Szakassza félbe Nagysád ezt a’ szomorú beszéllgetést!

Sztella. Nem! nem! megkönnyűlök ha kiöntöm bánatomat! ha azt, a’ mi olly nehezen fekszik szívemenn, másnak elébe tehetem! ’s osztán ha egyszer elkezdek beszélleni felőle – ő felőle, a’ ki nekem mindenem vólt! – ő felőle… De jertek, lássátok magatok a’ képét! – Én mindég azt mondom^*, hogy az ábrázat Textus arra a’ mit az ember felől –mondani lehet.

Mimi. Be örűlök hogy láthatom!

Sztella. megnyit egy rejtett ajtót, ’s bévezeti őket. – Imhol van, Édeseim!

Nyáriné. Szent Isten!!

Sztella. Illyen! Egészenn, egészenn illyen! és még is ezrednyi része sincs benne annak, a’ mi ő vólt! Ez a’ magosálló férfi homlok, ez a’ barna lobogó haj, ezek a’ fekete szemek, ez a’ komoly büszke tekintet – de azt a’ kedvességet azt a’ szerelmet, azt a’ tüzet, melly midőn lelke kiömlött, szikrázva szökdécselt szemeiből, a’ képnek nem tudta megadni a’ Festő. Szegény szív, az csak te benned van eltalálva.

Mimi. Asszonyom, nékem egy gondolat fúrja magát fejembe.

Sztella. Valóságos remekje a’ Férfinemnek.

Mimi. Nagyságos Asszonyom, én ma a’ Postaháznál eggy Tiszttel ebédeltem; az annyira hasonlít ehez a’ képhez, hogy sokba mernék fogadni, hogy ez a’ kép tulajdon ő.

Sztella. Ebédeltél? – eggy Tiszttel? – hasonlít hozzá? – – Ó Mimi, ki hasonlít ehhez?

Mimi. Igen! Igen! Mennél tovább nézem ezt, annál hasonlóbbnak látszik hozzá a’ Tiszt! Csak hogy ő idősebb valamivel, barnább, és elsűltebb képű.

Sztella. megrántja a’ csengettyűt^*

csengettyűtt

. Mimi, meghasad a’ szívem! – Nem hihetem a’ mit mondassz, és még is reménylek! – Magam mégyek által.

Mimi. Az nem fog illeni.

Sztella. Illeni? Ó Lelkem…

Sztella. István, hamar által a’ Postaházhoz. Ott egy Tiszt szállt-meg, köszöntsd ’s mondjad néki… Mimi, add te a’ szájába mit mondjon a’ Tisztnek. – Mondd István, hogy kéretem, jöjjön-által.

Mimi. István, ismerte Kend a’ Nagyságos Urat?

István. Mint magamat, Kisasszony.

Mimi. Menjen által Kend a’ Postaházhoz; egy Tisztet fog ott találni; az igen sokat hasonlít a’ Nagyságos Úrhoz. Ne mondjon neki semmit, hanem csak nézze-meg ha nem ollyan é mint a’ Nagyságos Úr. – Sokat teszek rá, hogy az Ő Nagysága.

Sztella. Ha hasonlít a’ szegény Uramhoz, akár ki légyen, kérd hogy jöjjön-által! – kérd hogy ne késsen^*! – mondd hogy várom. – – Ó ha… De mit nem fogsz még reményleni öszveroncsolt, bóldogtalan szív! – Lelkeim, hagyjatok, hagyjatok magamban! – – Elzárkózik.

Mimi. Az Istenért, mi baja Asszonyámnak?

Nyáriné. Édes Leányom, ez nékem utólsó napom! Soha sem fogom kiállhatni – – Ennyit egyszerre!

Nyáriné. A’ Báróné’ férje – az a’ kép a’ mellyet láttál – ó édes gyermekem – az én férjem! – a’ te Atyád!

Mimi. Az Istenért, édes Asszonyám! az Istenért! miért öldösi magát illy haszontalan képzelésekkel?

Nyáriné. ’S ímé itt van! – egy két percentés múlva – karjai közzé fog rogyni. – Mi pedig – Mimi, mennünk kell!

Mimi. A’ mint Asszonyámnak tetszik.

Nyáriné. Menjünk, menjünk!

Mimi. Vonjuk-félre magunkat ide a’ kertbe. Én azalatt általfutok a’ Postaházhoz, ’s ha bé lesznek fogva a’ lovak, hírt adok Asszonyámnak, ’s míg ők elrészegűlve egymásnak nyakán fognak függeni, felűlünk, ’s itt hagyjuk.

István. Ide, Nagyságos Uram! ’S már a’ Kabinet ajtaját sem ismeri Nagysád?

Nyáriné. Ő az, ő! – ó Mimi, oda vagyok!

Sztella. a’ falakhoz^*

falokhoz

, örvendezve. Megint itt van! Látjátok őtet! Itt van! Itt van megint! – Megáll egy Vénusz képe előtt. Imádott Istenség, látod őtet! Megint itt van! Be sokszor futkostam-el melletted! be sokat sírtam, keseregtem képed előtt! – Itt van! Itt van és még sem merem hinni! – Kegyes Istenné, be sokszor buktam képed elébe! ’s nem vólt itt! Most – ő is itt van – te is itt vagy! – – Kedves! kedves! – sokáig vóltál oda! igen sokáig! De itt vagy megint! – Nyakába borúl. – Itt vagy! Nem akarok semmit tudni, semmit hallani, semmit érteni, csak azt az eggyet hogy itt vagy! hogy itt vagy!

Fernandó. Sztella! – édes Sztellám! – elfojtódik. – általöleli. – Isten, valahára ismét sírhatok!

Sztella. Eggyetlenem!

Fernandó. Sztella, hadd szívjam valaha ismét édes lélekzetedet, azt a’ lélekzetet melly nékem éltetőbb, balzsamibb, mint az égnek minden illatjai.

Sztella. Kedves! – –

Fernandó. Lehellj e’ kiasszott, kiszáradt, elfásúlt mejjbe ismét szerelmet, ismét éltetést! – Ajkaik öszveragadnak.

Fernandó. Enyhíts! enyhíts! Itt a’ hol te vagy, a’ hol a’ te lehelletedet szívhatom, tavaszi új életbenn él minden. Szerelem és állandó Hűség csatolja^* itt hozzád a’ csavargáshoz szokott Állhatatlant.

Sztella. Bohó!

Fernandó. Nem érzed te mi a’ mennyharmat annak a’ Szomjúhnak, a’ ki kiszáradt pusztás homokról karjaid^* közzé tér-vissza.

Sztella. Hát te, Fernandó, annak a’ Szegénynek örvendezését, a’ ki elveszett eggyetlen kedves báránykáját szorítja ismét szívéhez.

Fernandó. lábaihoz borúl. Sztella! édes Sztellám!

Sztella. Kelj-fel, kelj-fel! Nem láthatlak így!

Fernandó. Hagyj itt! Ó bár mindég itt fekhetnék! Nem bukik é meg előtted^* mindég elpirúlt szívem, véghetetlen Jóság^*! véghetetlen Szeretet!

Sztella. Enyém vagy megint! Megint itt vagy! Van é valami a’ mit irígyelhessek?

Fernandó. Úgy tetszik, mintha bóldogságomnak egykori első óráját élném. Karjaim köztt vagy, ajakidról szopom szerelmednek bizonyságát, tántorgok, ’s szédelegve kérdem magamtól ha ébren vagyok é, vagy álmodok?

Sztella. A’ mint látom, Fernandó, okosabb még most sem vagy mint vóltál.

Fernandó. Ójjon Isten tőle! De ezek a’ bóldog szempillantások, öleléseid, csókjaid, ismét jóvá, ismét kegyessé tesznek. Most, Sztella, imádkozni is tudok, mert bóldognak érzem magamat.

Sztella. Az Isten bocsássa-meg, hogy illy gonosz vagy, és egyszerre illyen jó-is! Az Isten bocsássa-meg, a’ ki illyenné csinált, illy állhatatlanná és illy hívvé. Ha szavaid’ hangját hallom, megint elhitetem magamat, hogy ez az a’ Fernandó, a’ ki még senkit sem szeretett, senkit, senkit – csak engem.

Fernandó. Én pedig ha szép kék szemeidbe tekintek, ha elmerűlve nézek belé, meg-mernék reá esküdni, hogy egész távollételem alatt sem lakott benne egyéb kép, csak egyedűl az enyém.

Sztella. Arra bízvást megesküdhetsz.

Fernandó. Meg?

Sztella. Ha nem úgy vólna, megvallanám! Nem vallottam é meg szerelmünk’ első napjaiban szívemnek minden fellobbanásait? ’s meg még inkább szerettél é gyónásom után?

Fernandó. Angyal!

Sztella. Mit nézel olly merően rajtam? Úgy é a’ kesergés lefújta orcáimról az Ifjúság’ virágzatját?

Fernandó. Rózsa vagy, valóságos rózsa, édes Sztellám! – – Mit rázogatod a fejed’?

Sztella. Ó mért kell benneteket illy forróan, illy makacs állhatatossággal szeretnünk? – mért nem bűntethetünk benneteket gyötréseinkért?

Fernandó. Vallyon nem őszűltél é meg? – – Szerencséd hogy szőkék hajaid! – – De legalább ki nem hulltak bánatodbann! – Kiveszi belőlök a’ fésűt, ’s a’ tőmött hajfürtök legörgenek.

Sztella. Pajkos gyerek!

Fernandó. beléjek őlti karjait, ’s általöleli. Imhol Rinaldó, régi láncaibann.

Az Inas. Nagyságos Asszonyom…

Sztella. Mit akarsz? Micsoda ábrázattal jössz előmbe? Nem tudod hogy azt halálbann útálom mikor bóldog vagyok?

István. Nagyságos Asszonyom, a’ két Vendég indúlni akar.

Sztella. Indúlni?

István. Oda ki állok, ’s hát látom hogy a’ Kisasszony a’ Postaházhoz megy, ’s meg’ visszajő, ’s valamit sug a’ Nagyasszonynak. Én is általszaladok, ’s hát hallom, hogy fogatnak nyakra főre. Kértem, ne cselekednék azt, Nagysád nem fogja kedvesen venni, ha hír nélkűl mennek-el; de a’ Nagyasszony sírva kért, hogy a’ holmijét lopnám által, ’s Nagysádat nevében kövessem-meg; hogy nekik lehetetlen maradniok.

Fernandó. Arról az Asszonyról van a’ beszéd, a’ ki a’ mai Dilizsánzonn érkezett a’ Postaházhoz?

Sztella. Arról igen! A’ Leányát Múlattatómnak hozattam, ’s belészerettem az Anyjába, ’s ezt meg is akarám tartóztatni. – Ó Fernandó, mért szegik ezek éppen ma kedvemet!

Fernandó. Által nem látom mi ok indíthatta az illy hirtelen indúlásra.

Sztella. Én sem tudom. Nem is akarom tudni! de az igaz hogy nem könnyenn eresztem-el magamtól. Csak hogy te maradsz itt, édes Fernandóm! – Ha te nem vólnál itt, nem tudom mit csinálnék miattok. Az Öreg^* egy derék, érzékeny szívű jó Asszony. A’ sok szenvedés képén hagyta nyomait; lehetetlen nem szánni, nem szeretni. – István, menj-által, ’s hívd-elő az Anyját. – Az Inas megyen. – Beszélld rá hogy maradjon; ha pedig csakugyan menni akar, mondjad hogy nem tartóztatom erővel; csak egyszer akarok szólani vele. – – Fernandó, ki kell pihennem magamat; lemegyek a’ kertbe; ne múlass soká, ’s jöjj hamar utánnam. – Fülemiléim, idvezljétek imádott Urotokat! – Indúl.

Fernandó. Angyal!

Sztella. visszatér. Úgy é, nem múlatsz soká?

Fernandó. Múlathatnék é ha eltiltanál-is? –

Fernandó. magában. Mennynek Szentjei! Mint fut-el az ő jelenléte elől minden bú, minden gond, minden aggódás! Fernandó, ismered é még magad’? Mind az, a’ mi e’ szívet szorongatta, a’ mi olly kőnehézséggel feküdt ittenn, az a’ rettegés, az a’ kétség, az a’ mardosó emlékezete egykori esztelenségeimnek, ’s annak képzelése a’ mit ezekért most várhattam… De talám ugyan megint rám akartok rohanni gyilkoló gondok? talám ugyan érzitek, hogy nincsen itt? – – Majd, majd, ha ismét elébe lépek! ha megint kezembe veszem kezét. –

Fernandó. félrerántja kezét tsókja elől. Hagyj békét, jó János; Hát hogy’ mint vagy?

Tiszttartó. Jól, Nagyságos Uram, jól! Csak hogy itthon Nagysád!

Fernandó. Nincs valamelly bánatod? Él a’ Feleséged? a’ gyermekeid?

Tiszttartó. Élnek mindnyájan! A’ gyermekeim már úgy megnőttek hogy rájok nem ismér Nagysád.

Fernandó. Hát hogy’ megyen a’ gazdaságom?

Tiszttartó. Elbámúl belé Nagysád ha meg-látja mit csináltunk azalatt. De szabad é tudakoznom, hát Nagysád hol járkált megint? micsoda veszedelmeken ment megint keresztűl?

Fernandó. Hallgass, kérlek. Másként nem vagy é részese ifjúságom bolondságainak?

Tiszttartó. Nékem egyedűl az a’ szerencsém, hogy Nagysád Haramiák Vajdájává nem lett; egy szavára Nagysádnak öltem vágtam vólna.

Fernandó. Majd, jó János, majd ha csendesebb leszek.

Tiszttartó. Hát a’ szegény Ő Nagysága? hát az a’ gyönyörű kis Leány?

Fernandó. Nem leltem-fel Kolozsváratt. Magam ugyan nem vóltam a’ Városban, de a’ leghitelesebb tudósításokból tudom, hogy az a’ Kalmár, a’ ki a’ Kapitálisát olly ígéret alatt vette magához, hogy néki interes fejében szállást ád házánál, és konyháját ki fogja tartani, megcsalta. Olly színnel, hogy a’ Testvéréhez fog útazni, elhagyta Kolozsvárt, ’s Isten tudja hol bujkál. Kétség kívűl keze’ munkájából élősködik Szegény!

Tiszttartó. Csak hogy itthon Nagysád! Ugyan meg tudjuk é bocsátani Nagyságodnak, hogy olly sokáig hagyott magunkbann?

Fernandó. Az igaz, sokáig oda vóltam.

Tiszttartó. Ha Feleségem, két gyermekem köztt illyen kedvemre nem űlnék ide haza, bánnám hogy eggyütt nem barangoltam^* Nagyságoddal. De már most az egyszer, úgy é, Nagyságod is belé únt abba a’ nyughatatlan életbe? úgy é már most Nagyságod is veszteg űl.

Fernandó. Ideje vólna!

Tiszttartó. Jobb is, Nagyságos Uram, abból a’ mászkálásból úgy sincs semmi haszon.

Fernandó. Még sem tudtad elfelejteni a’ leckézést?

Tiszttartó. Tám ugyan nem vólt elég alkalmatosságom jól belé tanúlni? Tudja Nagysád, mikor Cecíliába szerettünk, mikor rá kötöttük magunkat, hogy törik szakad miénk lessz.

Fernandó. Ó, János , és még is be édes, be bóldog idő vólt az!

Tiszttartó. Tudja Nagysád, mikor egyszer csak lebetegszik, ’s egy gyönyörű lyánykával ajándékoza-meg? De szegény, éppen ez által előbbi elevenségét, előbbi szépségének nagy részét elvesztette!

Fernandó. Ne bűntess, kérlek, ennek emlegetésével.

Tiszttartó. Tudja Nagysád, mint nézegeténk-körűl itt meg’ ott, meg’ emitt, ’s osztán ismét amott magunkat, ’s utóljára mint akadtunk erre az Angyalra, ’s mint szakadt egyszerre vége a’ tanácskozásnak a’ továbbmenésről, ’s kéntelenek valánk vagy az eggyiket vagy a’ másikat szerencsétlenné tenni; mint adtuk-el alattombann a’ jószágot, ’s mint szöktünk-meg, s’ ezt a’ sem a’ Világot^* sem magát nem ismerő Angyalt mint lopánk ide?

Fernandó. Hagyjd-el, hagyjd-el!

Tiszttartó. Nem, Nagyságos Uram! de bár minden kicsínység eszembe juthatna, hadd beszéllhetnék-elő Nagyságodnak mindent, hadd útáltatnám-meg Nagyságoddal azt a’ hitteljátszást, azt a’ jövést menést. Mert csak kéntelen vagyok kivallani^*, én azt hiszem állhatatosan, hogy Nagyságod most utóljára sem azért ment-el innen hazúlról, hogy Cecíliát felkeresse, hanem abból a’ meg-szokott régi viszketegségből – –

Fernandó. Hagyjd másszorra!

Tiszttartó. Minden jól lessz, csak veszteg űljön Nagyságod. – El.

Az Inas. Az Asszony itt van.

Fernandó. Vezessd-bé.

Fernandó. magábann. Ez az Asszony engem bússá teszen. – Hogy semmi sem lehet egészen tiszta, egészen vídám, egészen bóldog az ég alatt! – Ez az Asszony… – Az ebédnél Leányának kedve forgatott-ki sarkomból: mit tehet majd Anyja’ pityergése!

Fernandó magában. Isten! ’s imé szerencsétlenségén felűl még képe is emlékeztet botlásomra! Szív! Szív! ó ha rajtad áll azt érzeni a’ mit érzettél, ’s azt cselekedni a’ mit cselekedtél, miért nem áll rajtad boltlásaidat magadnak megbocsátani? – A’ szegény Feleségem’ formájának árnyéka! – Ó, hol nem látom azt! – – Fenn szóval. Asszonyom!

Nyáriné. Mit tetszik parancsolni velem?

Fernandó. Óhajtanám, Asszonyom, hogy maradj Sztellánál, – és nálam! – – Űlj-le, Asszonyom!

Nyáriné. A’ Szenvedő’ jelenléte terhére van a’ Bóldogoknak, a’ Bóldogoké pedig – ah, még inkább a’ Szenvedőknek.

Fernandó. Nem értelek, Asszonyom! Lehetséges vólna é egyébnek nézned Sztellát mint a’ micsoda? őtet a’ ki csupa jóság, csupa Istenség!

Nyáriné. Uram! én hír nélkűl akartam elmenni. Eressz, nem maradhatok. Nagy okaim vannak. Kérlek, ne tartóztass!

Fernandó. Magában. Minő ismeretes szózat! minő ismeretes kép! – hangosann. Asszonyom! – elfordúlva. Isten! a’ Feleségem! – hangosann. Megbocsáss, mindjárt itt leszek. – El.

Nyáriné. magában. Rám ismért! – Isten, hálát adok tenéked, hogy szívemnek ennyi erőt engedtél! – Én vagyok é az az öszveroncsolt, öszvetördelt, eltaposott Bóldogtalan? Enyém é ez a’ csendesség, ez a’ nyúgodalom? Nem, jóltévő Atya, nem enyém az! a’ te kegyelmed az! a’ te ingyen kegyelmed! Te éppen akkor nem hagysz-el bennünket, mikor isteni segédedre legnagyobb szükségünk vagyon!

Fernandó. magában. Vallyon rám ismert é? – hangossan. Asszonyom, kérlek, – szívesen kérlek, nyissd-fel előttem szívedet.

Nyáriné. Úgy szomorú történetemet egészen el kellene beszéllenem! ’s hogyan hallgathatnád Te azt, holott a’ mai nap téged az élet’ legédesbb örömei kőzzé vett-bé, holott a’ mai naponn az élet’ legédesebb örömeit a’ szeretetre legméltóbb Asszonynak adád-vissza? – Nem, Uram! ne kívánd azt hallani! kérlek, eressz-el.

Fernandó. Ne hagyj haszontalan kérni Asszonyom!

Nyáriné. Be szeretnélek megkémélleni fájdalmaimnak eggyütt érzésétől! de engedek kívánságodnak. – – Pauza. – – Megkönnyebbűlt hanggal.^*

hanggal..

Ifjúságom’ napjai vígak vóltak, és kedvesek. Nem tudom mi vonta felém a’ férfiakat; sokann igyekeztek nékem tetszeni, de én kevés eránt érzettem hajlandóságot; egy sem vala közöttök a’ kiről elhihettem vólna, hogy életemet társaságában kedvemre tőlthetem-el. Így múltanak-el a’ rózsaszín Múlatságoknak kívánatos napjai, hol egy nap barátságosan nyújt kezet más napnak. És még is érzettem egy Valaminek híjját. Ha előre néztem a’ jövendőbe, ha elnéztem azokat a’ víg és szomorú órákat, mellyek kétség kívűl az én életemnek is ki valának szabva, egy olly Férjet óhajtottam, a’ ki eggyütt menjen velem a’ sírig; a’ ki azon szeretetért, mellyet néki ifjú szívem nyújtand, öregebb koromban Barátom légyen és Védem, ’s pótolék Szüléim hellyett, kiket érette elhagytam.

Fernandó. Az pedig – ?

Nyáriné. Felleltem őtet, Uram! felleltem azt a’ kire minden reményemet építhetni véltem, és építettem is. Lelkének elevensége olly tökélletes hűséggel látszott öszvekötve lenni, hogy szívem eránta hirtelen megnyilt, ’s néki csak hamar barátságomat, ’s nem sokára szerelmemet is, od’adtam. Ó, midőn mejjemen nyugtatta fejét, melly forró hálákat adott ő tenéked, Isten, azért a’ nyugvásért, mellyet néki karjaim között készítettél! mint repűlt hozzám a’ kűlvilág’ örvényéből, ’s mint űzte-el édes esdekléseivel minden gondjaimat! – –

Fernandó. Tovább Asszonyom, tovább!

Nyáriné. Változandó minden! – Ó, ő engemet olly igazán szeretett, mint én őtet! Vólt eggy idő, mellyben nem ismért egyéb bóldogságot azon kívűl, hogy vélem szerelmét egész mértékben éreztesse. Az, az élet’ legszebb szakasza vólt, házasságunknak első esztendei; midőn a’ bóldogított szívet a’ legkissebb érdeklés, a’ legkissebb únatkozás inkább gyötri mint a’ valóságos baj. Ah, Uram! elkésért a’ könnyű útonn; ott pedig a’ hol az sziklás sivatagsággá vált, a’ hol vezető karjára leginkább vólt szükségem, ott elhagya!

Fernandó nevekedő háboradással. Hogyan, elhűlt szerelme?

Nyáriné. Ó ki tudná azt mi ver a’ férfiak’ szívekbenn! – – Nem vettem észre hogy ő – minek nevezzem azt? – Elhidegűlésnek nem tudom, nem akarom nevezni! ’s ha valójábann az vólt is, kész vagyok elhitetni magamat, hogy nem vólt az. – Megszűnet nélkűl szeretett; de az én szeretetem néki nem vólt elég. Többre vólt szüksége. Megosztá szívét velem és egy Mással. Nem titkolhattam-el előle rettegésemet, ’s végre…

Fernandó. Végre…?

Nyáriné. Elhagyott! – – Ínségemet semmi név, semmi szó nem fejezi-ki. Egyszerre rogyott-öszve minden reményem. Midőn zsenge gyümőlcseim érni kezdettek, akkor láttam magamat – elhagyva! egyedűl maradva! Az emberi szívnek minden gyámola, a’ Szeretet, férjem’ barátsága, fény, tekintet, napról napra öregbedő birtokunk jó karban hagyandó gyermekeink, mind ez egy pillantatban dőlt-öszve szemem előtt! én pedig – szeretetünk’ bóldogtalan zálogával… Halálos csábúlás váltotta-fel dühös gyötrelmeimet, ’s öszvehasadozott szívem tompa lankadtságban dőlt-el. – Vagyonom’ fogyásával nem gondoltam mindaddig, míg végre…

Fernandó. A’ Hitetlen!

Nyáriné. elfojtott keseredéssel. Ne nevezzd annak, Uram! Szánni kell azt a’ férjet, a’ kit a’ Szerelem idegen kötelek közzé vét.

Fernandó. Asszonyom! – –

Nyáriné. szelíd fúlánkkal, el akarván titkolni hogy a’ Ferdinandó háborodása’ okát érti. Az Ollyan embert úgy kell nézni mint rabot. Azt mondják magok is, hogy a’ dolog nincs külömben. Általvonattatnak a’ magok világokból a’ miénkbe; ez pedig egészen más természetű mint az övék. Egy darabig megcsalják magokat, ’s oda vagyunk, mikor megnyilnak szemeik. – Én előbbeni Kedveséből, Feleségéből csak Gazd’asszonya lettem, a’ ki mindent elkövetett ugyan hogy magát véle kedveltesse, a’ ki éjjelét nappalát arra fordította ugyan, hogy Házát és gyermekét elrántsa a’ végső romlás elől, de éppen ezen gondok által olly szomorúvá, olly bágyadttá, olly szenvedhetetlenné levék, hogy társalkodásom az ő eleven lelkének nem lehetett nem únalmas, nem gyűlőlséges. Ő, Uram, nem vétkes.

Fernandó. lábaihoz bukván. Az vagyok! az vagyok!

Nyáriné. elboríttva kifakadt könnyei által, ’s általölelvén nyakát. Fernandó! édes Fernandóm!

Fernandó. Cilim! – édes kedves Feleségem!

Cecília. Nem vagy enyém! – Szív, ne hagyj-el! ismét általöleli. Fernandó! – akár ki vagy – hagyjd kebledbe hullani egy Bóldogtalannak könnyeit! – Kapj-meg hogy le ne rogyjak, ’s úgy osztán maradj-el – örökre. – – Nem Feleséged, – egy szerencsétlen Idegen az, a’ ki karjaid között sír! – Ó ne tolj el magadtól!

Fernandó. Isten! – Cili, a’ te könnyeid é orcáimonn^*? – a’ te szíved é szívemenn? – – Oda vagyok! Oda vagyok!

Cecília. Fernandó, én nem kívánok semmit! – Csak ezt a’ szempillantást engedd! – csak ezt a’ kiömlést engedd szívemnek! erőt fog általa kapni! bátorodást! Nem leszek terhedre! itt hagylak! –

Fernandó. Haljak-meg ha eresztelek!

Cecília. Eggyütt fogunk lenni, de nem itt! Itt másé vagy, ’s őtőle nem fosztalak-meg. – – Nyissd-meg, nyissd-meg előttem az eget! Egy feltekintés oda, abba az örök^* bóldogságba! abba az örök eggyüttlételbe, eggyüttmaradásba…! – Ennyi gyötrelem köztt ez az eggyetlen vígasztalás!

Fernandó. megfogja kezét, rámered, általöleli. Nincs olly erős, a’ melly tőled elszakaszthasson. – Feltaláltalak!

Cecília. Feltaláltál? Azt é, a’ kit nem kerestél?

Fernandó. Kerestelek, kedves! kerestelek! Még ennek az Angyalnak karjai köztt sem találtam nyúgodalmat, örömöt. Rád emlékeztetett minden, ’s a’ te kedves Mimidre! Kegyelmes Isten, ha ő találna lenni, az a’ gyönyörű teremtés a’ kivel ma – – Mindenütt kerestelek. Három esztendeje, hogy kóborlok. Hajdani eggyüttlakozásunk’ hellyén házunkat elváltozva, más birtoka alatt leltem, ’s meghallám pénzed’ elvesztét. Eltávozásod’ hallásán oda lettem; nem akadtam sehol nyomodba, ’s megúnván nyomorúságos életemet, katonává lettem; ’s ímé hosszas tébolygásaim után, édes hív Feleségem, karjaid köztt vagyok.

Fernandó. Édes Gyermekem!

Mimi. Ó ha annak fogadsz, édes Atyám! kezet csókol.

Fernandó. Annak, annak örökre!

Cecília. De hát Sztella – – ?

Fernandó. Nincs már mód, el kell tőle szöknünk! – Szegény Sztella! Ó Mimi mért nem ismertünk egymásra ma délbenn! – Szívem vert midőn meglátott! Tudod millyen ellágyúlással hagytalak-el! – Ó mért nem ismerénk egymásra! Megmentettük vólna magunkat – meg a’ szegény Sztellát – az újabbi elválás’ gyötrelmeitől. De siessünk; mennünk kell! – Én lemegyek utánna a’ kertbe, ’s azt fogom mondani, hogy benneteket meg nem tartóztathatlak; hogy nem akartatok terhére lenni búcsúzástokkal; hogy mindjárt indúltok. Mimi, te azalatt menj által, fogass az én szekerembe, ’s parancsold-meg Inasomnak, hogy holmitokat^* rakja-eggyüvé az enyémmel. – Cili^* múlasson itt, ’s várjon-bé engem. Eggyütt megyünk által, kifejtem magamat a’ Sztella karjai közzűl, ’s elhitetem, hogy csak a’ Postaházig késérlek-el, hogy csak a’ Postapénzt akarom kifizetni! – Szegény Sztella, ennyi angyali jóságért – kést verek szívedbe! – De mennünk kell – mennünk!

Cecília. Te hagynád-el Sztellát? – Fernandó, csak addig légy csendesen, míg szólok.

Fernandó. Egy szót se, Cili, Semmi Hatalmasság nem választ-el tőletek. – Hamar, hamar!

Fernandó. magában. Nem maradok-el tőlök. – De hová? hová? – – – Egy hegyes kés véget vethetne ennek a’ kibeszéllhetetlen kínnak, ’s abba a’ rettenetes Nemérzésbe taszíthatna, mellyet most irígylek a’ Hóltaktól. – Aha, Nyomorúlt! ennyire jutottál? Emlékezel é millyen kevélyen néztél gyönyörűségeidnek közepette le arra a’ bóldogtalanra, a’ ki nem bírván tovább vinni gyötrelmes életének terheit, el-akarta azokat magáról vetni? emlékezel é rá? – – Hm, a’ Bóldogok, a’ Bóldogok! – – – Csak eggy órával tudtam vólna meg hamarább! Sem ő nem látott vólna soha engemet, sem én nem őtet! Elhitettem vólna magamat, hogy elfelejtkezett rólam, hogy ez a’ négy esztendő bégyógyította sebeit. – De most? mit mondjak neki? mint lépjek elébe? – – Ó állhatatlanság, állhatatlanság! be érzékenyen kell lakolnom miattad! – Szív, nyomorúlt szív, fagyj-meg! fagyj-meg!

Sztella.

Szépen, szépen virítassz – szebben mint egyébkor, kedves hellye a’ reménylett vég nyúgodalomnak! – de most nem kívánkozom beléd – most borzadva nézek rád, hideg nyirkos főld! – – Ó, az elhevűlt keseredés’ bús óráiban, lepledbe vonúlva rettenetes Halál, be sokszor állottam mélységed’ meredek garádjánn! be sokszor léptem beléd! be sokszor rejtettem el szívemnek kifakadott panaszait csendes bóltozatodbann! – Azt hittem, azt óhajtottam. Megrothadás, hogy, mint a’ szeretett Csecsemő, ezt a’ telitőlt mejjet kiszopod, ’s bús létemet egy könnyítő álommá oszlatod-el. Most pedig – Napja az égnek, ímé belé hatsz! – Olly derűlt, olly vidám, olly tiszta minden! – Itt van a’ Régensiratott! ’s egy szavára, egy tekintetére, egy alkotó hagyására minden kellemeivel magához csalogat megint a’ Természet! Most újra élet vagyok, – ’s ajakiról újabb, melegebb, forróbb életet fogok szívni! Véle, benne, általa maradandó erővel fogok lakni! – – Fernandó! – Jön! – Hall…! – – Nem, még nem jön! Itt, itt leljen-fel engem; itt, e’ rózsaoltár mellett, rózsaágaim köztt! – néki töröm-le e’ bimbókat – – Itt! Itt! azután majd elvezetem az ernyőbe. – Jól esett, igen jól, hogy eggyesnek nem hagytam csinálni, hogy, ha szűk is, mind kettenn elférünk benne? – – Itt állottak eddig írásaim, könyveim. Félre könyvek, félre papiros! – Ó bár csak itt vólna már! – Magam vagyok megint! Megint nála nélkűl! – – Jön?

Sztella. Hol múlattál, Kedves! – Soká, igen soká vagyok magambann! – Mi bajod?

Fernandó. Sok bajom vólt ezzel az Asszonnyal. Egy derék Asszonny, de nem akar megmaradni, nem mondja mért nem, de csak nem marad. Ereszd őtet, Sztella!

Sztella. Ha kedve nincs, nem erőltetem. – Pedig, Fernandó, nagy szükségem vólna reá – nagy szükségem! – nyakába esik. Csak hogy te vagy itt!

Fernandó. Szárazd-fel könnyeidet; ártani fognak szemeidnek.

Sztella. Ó hagyjd folyni! Bár múlna hamar ez a’ nap! Még minden tetemem reszket! – Ennyi öröm – ennyi! egyszerre! Téged ismét bírni, édes Fernandóm! ismét! ismét!

Fernandó. magában. Én Istentelen! hogy hagyom-el ezt? – fenn szóval. Eressz, édes Sztellám!

Sztella. Egészenn a’ régi hangod! szerelemmel eltőlt régi hangod! – „Sztella, édes Sztellám!” – Tudod mint szerettem ezt tőled hallani: „Sztella, édes Sztellám!” – Ó, azt úgy kimondani nem tudja senki más! Egészenn benne van a’ Szerelem’ legforróbb heve. – Be jól említem még most-is azt a’ napot, a’ mellyen azt legelőször mondottad, a’ midőn bóldogságaim benned kezdődtek.

Fernandó. Bóldogságaid?

Sztella. Talám azt kezded számítani hány órát tehet ez a’ három esztendő, mellyet nálad nélkül sírás köztt tőltöttem? Ó, hagyjd-el azt Fernandó! hagyjd-el! Ha te azokat számlálod, úgy én viszont azokat fogom, a’ mellyeket karjaid köztt tőltöttem. – – Fernandó, jut még eszedbe az a’ délután, midőn legelőször láttalak a’ Bátyámnál? midőn abba a’ szobába léptél a’ hol én vóltam? ’s osztán eggyütt mentünk-ki a’ kertbe a’ gesztenye alá a’ Pavillon megett?

Fernandó. magában. Öszvetépdeli szívemet. – fenn szóval. Jól jut! jól jut!

Sztella. Mint léptél közzénk. Nem tudom, vetted é észre hogy első pillantásoddal magadra vontad figyelmetességemet: de én láttam, jól láttam, hogy szemeid engem kerestek. Ah, Fernandó! a’ Bátyám Muzsikát adott. Te elővevéd a’ Violínt, ’s mikor játszottál, szemeim szűntelen rajtad függöttek, minden rándításodat nyomoztam képedenn; ’s egyszer, egy véletlen Pauza alatt, felvetetted szemeidet, ’s rám tekintettél – rám, Fernandó! rám! – ’s szemeid öszv’akadtak az enyémekkel. Mint pirúltam-el! mint tekintettem-félre! Te azt jól láttadd, Fernandó, mert vettem észre azután, hogy sokszor elnéztél a’ Nótákonn, eltévesztetted a’ Taktust, ’s a’ Bátyám bosszankodva pisszegett. Minden hibás hangod keresztűljárta lelkemet. A’ legédesebb zavarodás vólt az az én füleimnek, édesebb mint a’ legkiesbb harmónia. A’ Világ kincséért sem néztem vólna többé rád. Felkőltem hellyemről, ’s elmentem.

Fernandó. Úgy vólt! egészenn úgy vólt – magában. Gyötrő emlékezés!

Sztella. Gyakorta csudálom magam is, mint tudlak ennyire szeretni; mint tudott minden kicsínység olly mélyen bényomúlni emlékezetembe, hogy azt olly elevenen látom még most is, mintha csak tegnap esett vólna. – Másként ó hányszor beszélltem-el azt magamnak! – – Mikor keresni jöttél, mikor Barátnémmal jöttél-végig a’ boszkétonn^*, kit nálamnál hamarább ismertél, ’s ő nevemen szólított: Sztella! te pedig utánna kiáltád: Sztella! Sztella! – – Annakelőtte hangodat nem is hallottam, és még is nem látva is rá ismértem, hogy az a’ te szavad! – – – Hát mikor osztán hozzám értetek, ’s megfogtad kezemet! Ki vala akkor inkább öszvezavarva, én é, vagy te? Eggyikünk felűlmúlta a’ másikát, ’s azólta – – megjövendőlé azt a’ szegény Tercsi még akkor estve! Minden szava bételjesedett! ’s ó minő bóldogsággal éltem karjaid között! – Ha a’ szegény Tercsi még élne, most tanúja lehetne örömeimnek. Egy valósággal jó gyermek vólt szegény! Mint sírt velem mikor olly bóldog vóltam! mikor a’ Szerelem miatt vóltam olly bóldog! – Ó Fernandó, ha eljöhetett vólna velem! ha elhozhattam vólna szegényt mikor éretted mindenemet elhagyám! – –

Fernandó. Mindenedet elhagyád!!

Sztella. Nem é? Nem hagytam é el mindenemet? Vagy talám szemrevetés gyanánt veszed ezt Sztellád’ szájából? – Fernandó, éretted még mind kevés az a’ mit tettem.

Fernandó. Mind kevés, Sztella! mind kevés! és kívált Érettem! Bátyádat hagyni-el, a’, ki úgy szeretett mint a’ legjobb Atya szereti a’ maga gyermekét; a’ kinek akaratja a’ te akaratod vala! azt a’ birtokot, azt a’ pénzt, melly egészenn a’ tiéd vólt, egészenn a’ tiéd lett vólna! azt a’ hellyet a’ hol születtél, neveltettél! Társaidat! Ismerőseidet! – – Sztella, ez mind kevés Érettem!

Sztella. Értelek, Fernandó; de mik lettek vólna mind ezek énnekem tenálad nélkűl? Mi vólt mind ez nékem minekelőtte szeretni kezdettél? De bezzeg minekutánna a’ Szerelmet felébresztetted szívembenn! – Igaz, hogy magamban lévén, sokszor gondolkoztam így: miért nem bírhatom én ezt Fernandóval eggyütt? miért kellett szöknöm? miért nem lehettem a’ Fernandóé, és Fernandó az enyém, ott? nem örömest adott vólna é néki a’ Bátyám? – Nem! – ’s miért éppen szökni? – De ismét annyi mentségeket hordott-elő szívem melletted! annyit! annyit! mert az én szemem előtt Fernandó nem lehetett csak egyszer is vétkes. – Ki tudná, gondolám, a’ férfiak’ kapríszait? hát ha úgy akar bírni mint mérészsége által nyert zsákmányát? hát^* ha büszkeség, hogy csak leányt, és ne tóldalékot is, kapjon? ’S belé egyvelíté magát a’ mentségek’ és vádok’ elintézésébe a’ magam’ szeretete, ’s te mindenkor ártatlannak találtattál.

Fernandó. Leroskadok!

Kati. Nagyságos Uram, az Istenért hol múlat illyen soká? Régen fogva vannak a’ lovak, ’s a’ Nagyasszony meg’ a’ Leánya nem győzik várni Nagyságodat.

Sztella. Menj, Fernandó, késérd által őket, ’s fizessd-ki a’ Postapénzt; de mindjárt itt légy.

Kati. Hiszen a’ Nagyságos Úr is megyen. A’ Kisasszony a’ Nagyságos Úr szekerébe fogatta a’ lovakat; ’s az Inas mindent felpakkolt.

Sztella. Fernandó, ez megtévedés!

Fernandó. Mit tud ez a’ gyermek?

Kati. Mit tudok? – De bizony tudom én hogy a’ Nagyságos Úr el akar a’ Kisasszonnyal menni. Láttam én mint ismerkedtek öszve az asztalnál, láttam mint szorította-meg a’ Kisasszony’ kezét mikor elváltak egymástól. A’ Nagyságos Úrnak könnybe lábbadtak a’ szemei, ’s szólni is alíg tudott.

Sztella. megütközve. Fernandó!

Fernandó. Ne higyj neki, látod hogy gyermek.

Kati. A’ biz’ úgy van, Nagyságos Asszonyom, a’ hogy’ én mondom. A’ Nagyságos Úr el akar menni velek. Akár nézesse-meg Nagysád!

Fernandó. Hová mennék?

Sztella. Kati, hagyj magunkban.

Sztella. Ragadj-ki ez írtóztató kétségből! Egy szót sem hiszek e’ gyermeknek, és még is minden ízem reszket belé. – Fernandó, te meg vagy zavarva. – Nézz reám, én a’ te Sztellád vagyok!

Fernandó. félrefordúlván, megfogja kezét. Te az én Sztellám vagy.

Sztella. Fernandó, elijedek tőled.

Fernandó. Sztella, – én a’ legistentelenebb, ’s egyszersmind a’ leggyávább Teremtés vagyok. – El akarlak hagyni. – Nincs annyi bátorságom hogy mejjedbe üssem a’ kést, ’s titkonn akarom a’ mérget néked nyújtani. – Sztella! –

Sztella. Az Istenért!

Fernandó. reszkető dühösséggel. ’S hogy jajgatásod’ ne halljam, hogy ne lássam mint halsz-el, szökni akarok.

Sztella. Soha sem állom-ki.

Fernandó. Sztella, kit karjaim köztt tartok! Sztella, a’ ki mindenem vagy! Sztella, – elfagyva. itt hagylak!

Sztella. csüggedö nevetéssel. Engemet?

Fernandó. fogait csikorgatván. Tégedet! – azzal az Asszonnyal, a’ kit láttál! azzal a’ Leánnyal –

Sztella. Hová mennél? illy későn –

Fernandó. – ’s az az Asszony Feleségem –

Fernandó. – ’s az a’ gyermek Leányom! – Sztella…! – ekkor veszi észre hogy elájúlt. – Sztella! – felöleli ’s leteszi egy székenn. – Sztella! – hé! hé! hé!

Fernandó. Oda, oda az Angyal! Ó jertek, jertek, segítsetek rajta! – Cecília és Mimi igyekeznek életre hozni.

Mimi. Úgy látszik, éled!

Fernandó. Általad! Általad! – el.

Sztella. Kik ezek? kik vagytok ti? – felkél. – Hol van ő? visszaesik a’ székbe, ’s Cecíliára és Mimire néz. – Köszönöm! – Köszönöm! – Kik vagytok ti?

Cecília. Csendesedjen Nagysád! Mi vagyunk, a’ Nagysád Barátnéi!

Sztella. Barátnéim? – ’S nem mentetek-el? – Ti vagytok…? – Istenem, ki is mondá? – Ki vagy te? – – Te vagy…? – megfogja a’ Cecília kezét. Ó, meghasad szívem!

Cecília. Angyal! Angyal! Jer, hadd szorítsalak magamhoz!

Sztella. Valld-meg – ó méllyen űl itt szívére mutatván ez a’ titok! – Valld-meg – te – néki…

Cecília. Az vagyok, – Felesége!

Sztella. felugrik, ’s befogja kezeivel szemét. – ’S én. – megháborodva ’s tántorgó lépésekkel jár fel’ s alá.

Cecília. Menjünk-fel innen Nagyságos Asszonyom. A’ Nagysád Kabinetjébenn…

Sztella. Mire emlékeztetsz? Mi vólna enyém? – Irtóztató! Irtóztató! – Enyémek é e’ fák mellyeket űltettem, neveltem? – Miért válik egyszerre ismeretlenné, újjá minden a’ mit látok? – – Megvetve! – Elhagyva! – Örökre el! – – Fernandó, ah – –

Cecília. Menj, Mimi, keressd-fel az Atyádat.

Sztella. Ne! az Isten irgalmáért, ne! Állj-meg! ne menj! ne keressd! Hagyj itt – Férj! – Atya! – hagy itt! –

Cecília. Angyal!

Sztella. ’S te szeretsz? – ’s te mejjedre szorítassz? – – Nem! nem! – – Tolj félre magadtól! – – általöleli. Ó ne tolj, ne tolj! egy két percentésig még! – soká többé úgy sem vihetem.

Mimi. Nagyságos Asszonyom, kérem, jöjjön, feküdjön-le.

Sztella. Nem állhatom-ki tekinteteket. Én öntöttem mérget poharatokba! mindenteket én rablottam-el! – Ti nyomorúságbann éltetek, én pedig bóldog vóltam karjai köztt! – térdre esik előttök. Megbocsáthattok é nekem?

Cecília. Ó kelj-fel, kelj-fel! – fel akarják emelni.

Sztella. Itt fekszem, itt esdeklek, sírok, rimánykodom előttetek és az Isten előtt! Engedjetek-meg! – felugrik. – Engedjetek? Nem! Vígasztaljatok! enyhítsétek szörnyű szenvedésimet! én nem vagyok vétkes^*! – – Te adtad őtet nékem, kegyelmes Isten! Úgy néztem őtet, mint a’ te adományodat, mint a’ te kezed’ legbecsesbb ajándékát! Ó szívem – !

Cecília. Ártatlan Lélek!

Sztella. Cecíliának nyakán függvén. Szemeidből, ajakidról életnek szavai szólanak hozzám! – Tarts! tarts! mert leroskadok! – Ó Isten, érzi ínségemet, ’s megbocsát!

Cecília. Barátném, Testvérem, térj magadhoz! csak egy szempillantásra térj magadhoz! – Higyjd-el, hogy az, a’ ki szíveinkbe öntötte ezeket a’ kínzó érzéseket, annak idejébenn enyhűlést is fog adni tudni.

Sztella. Karjaid köztt engedj meghalnom!

Cecília. Jer, édes Sztellám! –

Sztella. hosszas hallgatása után. Hagyjatok-el. Lelkemet a’ legkeservesebb gyötrelmek dúlják-öszve. – Lehetetlen elviselnem! Nem bírom-el soha! – Újobbann elcsendesedik, elmerűl, néz, felveti szemeit, meglátja Cecíliát és Mimit, felsikólt ’s elszalad.

Cecília. Menj utánna, Mimi! ne hagyjd magát.

Cecília. Tekints alá egeidből gyermekeidre és az ő nyomorúságokra! – Sokat szenvedtem és nem hagytál-el. Adj újabb erőt; ’s ha a’ csomót fel lehet fejteni, szent Isten! ne tépd-el.

Sztella.

Rámájáról fejti a’ Fernandó képét. Éjjeli Homály, végy körűl! boríts-el! vezérelj! mutassd az útat! nem tudom, nem látom hová lépek! – Mennem kell! mennem! ki! a’ széles világba! – De, hová még is? – hová? – – Kirekeszttve alkotásodból, ne múlassak é ott többé, a’ hol a’ szent Hóld fáimnak bércein ragyog, ’s kedves Eloízemnek sírját félelmes árnyékokkal veszi-körűl? azonn a’ hellyenn, hol életemnek minden kincse, minden bóldog emlékezetem lakozik? – – ’S te, a’ mellybenn olly gyakrann olvadoztam imádkozó sírássá, nékem készűlt halotti Bólt! a’ hol életemnek minden bánatja és minden öröme is alkonyodik; a’ hol úgy reménylettem, tetemeim nem sokára nyúgodtanak ’s lelkem megkönnyebbedve lebegett vólna, kedves helly! tőled is, tőled is el kelletik é válnom? tőled is el legyek é tilttva? – – általmarkolja homlokát. Hálá Istennek, megtompúltál! kiszáradt benned az agyvelő! nem foghatod-meg mit tészen eltiltódni! – Ha megfoghatnád, megkábúlná belé. – – Rajta! – ó de, szédűlni kezdek! – Isten veled, Isten veled, kedves helly! – Nem foglak többé látni! – – Nem foglak többé látni? Nem többé? – Hahh, ebbenn a’ szóban gyilkos öklelés vagyon! Nem többé! nem! – Rajta, Sztella! rajta! – megkapja a’ képet. – De téged is itt hagyjalak^*? kést kap elő ’s feszegeti a’ szegeket. Ó bár elhagyna minden gondolat, minden érzés! bár valamelly buta álomban, bár könnyeimnek özönében fogyna el életem! – A’ hóld felé fordítja a’ képet. Fernandó! Fernandó! mikor legelőször közelítettél felém, midőn szívem dobogva vert éretted, nem érzetted é hűségedbe, szíved’ jóságába vetett bízakodásomat? nem érzetted é micsoda Szentség nyilt-meg néked szívembenn? ’S te vissza nem döbbentél! le nem rogytál! el nem futottál! Ártatlanságomat, nyúgodalmomat, életemet szökevény gyönyörködéseidnek szentelted-fel! eltépted azt, ’s széljelszórtad mint a’ rózsát útadonn! – – – Nemes szívű Férfi… – Nemes szívű? – Ifjúságom… arany napjaim… ’s még is illy álnoksággal bántál velem! – Feleségednek… Leányodnak… Pedig az én szívem tiszta vólt! – – Eltűnt reményem – – Sztella, hol vagy? – – A’ képet nézi. – Illy nagy! illy szeretetre méltó! – ez vólt, éppen ez a’ tekintet, melly inségembe rántott! – Útállak álnok tekintet! Menj! menj! – Illy kedves! illy hódoltató! – Nem, nem! – Álnok! – Engem? engem? – Te? – Engem? – A’ képnek méri a’ kést. Fernandó! – elfordúl, kiesik kezéből a’ kés, ’s sikóltva dől-el a’ szék mellett. – Fernandó! – haszontalan! haszontalan!

Az Inas. Nagyságos Asszonyom, a’ lovak a’ kertajtónál várják Nagyságodat. Az ágybeli és fejér ruha fel van pakkolva. El ne felejtse Nagysád a’ pénzt.

Sztella. Vágd-le ezt!

Sztella. Imhol a’ pénz, vedd, ’s zárd-el. – Némán körültekint. Jer! – Elmennek.

Fernandó.

Hagyj-el, hagyj-el! Imé, teljes mértékkel rohan megintlen rám! – Pusztán, feldúlva fekszik előttem – – mintha a’ Világ… – mintha éppen nem vólnék vétkes! – ’S ezek szegények! – – – Hahhh! nem százszorta nyomorúltabb vagyok é én mint ők? – Mit kívántok tőlem? – Mit tégyek? mit tehetek? – – ’s végtére is mi lesz ebből? – – – – Ez, meg’ amaz! – egy veszélyből a’ másikba! – végig rajta – meg’ meg’ végig! – ’s több több baj! újabb meg’ újabb veszedelem! – – Általmarkolja homlokát. – – De hát ha semmi sem lessz belőle? Se’ előre osztán, se’ hátra! se’ itt, se’ amott! – ’S ez a’ két Asszony, a’ szeretetre legméltóbb három teremtés miattam, miattam illy nyomorúlt! – ah! velem még nyomorúltabb! – – – Ó ha panaszomat kiönthetném! ha kétségbe eshetnék! ha bocsánatot nyerhetnék tőlök! – ha csak eggy órácskát^* is tőlthétnek^* bóldogító reményben! ha lebukhatnék lábaikhoz! ha kisírhatnám előttök magamat! – – – Hol vannak ők? – Sztella! Sztella hol vagy? – – Ah, hanyatt fekszel, feltekintessz az egekre, ’s ezt nyögöd: „Mit vétettem én Virágszál, hogy haragodbann öszvetördelsz? Mit vétettem én Ártatlan, hogy hozzám vezetéd ezt az Istentelent?” – – És hát te, édes Feleségem! – – – Ó minő bóldogságok eggyesűlnek engem a’ legbóldogtalanabbá tenni! – A’ szeretetre legméltóbb három Személy… tiéd! – tiéd? – tiéd? – mondhatod é tiédnek? – megfoghatod é ezt a’ hármas kibeszéllhetetlen bóldogságot? Pedig éppen ez az, a’ mi így fojtogat, a’ mi így öldököl! – Egészen magának kíván mind ez, mind amaz! – hát én, mit mondok? Ah, itt be van az út zárva! – – Ki mérhetné-meg ezt a’ szörnyű mélységet! – – Szegény, oda lessz egészenn! Sztella, oda lészessz! Mit rablottam-el tőled Sztella! – – És még is olly hideg… – – felveszi a’ pistolyt az asztalról. – Ez nem fog ártani. – meg-tőlti.

Cecília. Mint van a’ dolog, Édesem? – elijed a’ pistolytól. – Útra készíted?

Cecília. Barátom, a’mint látom csendesebb vagy. Szólhatok veled?

Fernandó. Mit akarsz, Cili? mit akarsz édes Feleségem?

Cecília. Ne nevezz így míg elvégzem beszédemet. – Fernandó,^* nagyonn öszvebomlottunk; nem lehetne é szépen kifejteni a’ csomót? Hallgass minden erőszakos szándékról; én eleget szenvedtem, hozzá szoktam a’ nyomorgáshoz. Értessz, Fernandó?

Fernandó. Hallom szavaidat.

Cecília. Adj útat nekik szívedhez. – Én csak Asszony, egy gyámoltalan, öszveroncsolt Asszony vagyok, de végezésem^* mellől nehéz eltántorítani. – Fernandó,… higyj-meg engem… Elhagylak!

Fernandó. élesenn. Ó miért is ne?

Cecília. Azt gondolod, hogy mikor azt akarjuk elhagyni a’ kit szeretünk, kapufélfától kell vennünk búcsút.

Fernandó. Cili!

Cecília. Nem hányok szemedre semmit; kérlek, hallgass végig. Eddig szűntelen keseregtem elmaradásomonn, azonn agódtam a’ mit megváltoztatnom nem lehetett. Imé, rád, akadék. Látásod új életet, új erőt lehellt belém. Fernandó! tapasztalom, érzem, hogy az én szeretetem teerántad nem az a’ hevesség, a’ mellyel Leány szereti Kedvesét; nem az, a’ melly kész mindent feláldozni, hogy szeretett tárgyát bírhassa; nem Fernandó, az én szívem teli van veled; a’ te Cilid néked Feleséged nem Szeretőd; ’s kész, erántad égő szeretetéből, magáról, a’ te szeretetedről is lemondani.

Fernandó. Egy szót se, Cili! egy szót se többé.

Cecília. Fernandó, te tűzben vagy!

Fernandó. Ó ne kínozz!

Cecília. Néked bóldognak kell lenned. Én megelégszem azzal a’ szerencsével hogy Mimi Leányom, hogy te Barátom lészel. Nem válunk-el egymástól, de nem leszünk eggyütt. Tőled távolnyira magánosan fogok Mimim’ társaságábann élni, ’s tanúja leszek bóldogságodnak. Bíztosod leszek és Meghitted, ’s kebelemben fogod lerakni életednek mind örömeit, mind gondjaid. Leveleid légyenek minden vígasztalásom; te pedig úgy fogod nézni az enyémeket mint barátságos Látogatókat. ’S így enyém maradsz, nem fogsz bujkálni a’ szegény Sztellával, ’s közöttünk szíves forró barátság lessz. Jer, Fernandó, adj kezet hogy e’mellett maradunk.

Fernandó. Az, a’ mit mondassz, tréfának igen éles, valóságnak hihetetlen. Hangzani szépen hangzik: de ki nem látja hogy megcsalod magad, gyötrelmes érzésidet nagy lelked’ képzelményeivel altatván. Nem, jó Cili! nem! te örökre enyém vagy, ’s örökre tiéd maradok én is. Ne kívánd hogy a’ sok Azért Mert-eket előhordjam; az a’ sok Mert annyi meg’ annyi hazugság! Én tiéd maradok!

Cecília. Jó! ’s a’ szegény Sztella? – Mit fog ez az Angyal csinálni?

Cecília. Mellyikünk csalja-meg magát? mellyikünk altatja-el gyötrelmeit haszontalan, szívből nem eredő, nem érzett vígasztalásokkal? Ó Férfiak, ismerjétek magatokat!

Fernandó. Bizonyosan Te! Sztella elgyengűlt, öszve van tördelve; ő nem viszi soká; elválva tőlünk annál hamarább általesik rővid szenvedéseinn! Ne törődj rajta, kedves Feleségem.

Cecília. Nyomorúságának igen is kedves lenne a’ magánosság; kedves az ő érzékeny jó szívének annak elképzelése, hogy bennünket eggyesűlve láthat. Most is vádolja Szegény magát szerencsétlenségem miatt; ’s még szerencsétlenebbnek fogna engem gondolni mint vólnék, mert bánatomat a’ magáéról mérsékelné. Az Angyal nem élhetne csendesen, nem szerethetne téged, ha látná hogy birtokod ragadomány. Jobb nékünk…

Fernandó. Hagyjd őtet, Cili, Klastromban fogja tőlteni rövid napjait.

Cecília. Hát ha ismét azt kérdem, mért kell neki Klastromba zárkozni? Mit vétett ő, hogy legszebb esztendeit, az érlelt reménység’ esztendeit, bánat között tőltse? hogy csüggedezve nézze közelgető végét? hogy elhagyja ezt a’ szép Világot? hogy azt hagyja-el ebben a’ szép Világbann ,a’ kit olly hévvel szeret? azt, a’ ki őtet… valld-meg, Fernandó, hasonló hévvel szereti?

Fernandó. Mik ezek? – Hahhh! Gonosz lélek jelent é meg Feleségem’ képébenn állhatatlanságomat bosszúlni? Mit hányod ide s’ tova a’ legiszonyotosbb kínok köztt szívemet? Mért téped-el azt a’ mi széljel van tépve? Nem eléggé vagyok é öszveroncsolva, öszvetördelve? Hagyj annak a’ Bosszúlónak a’ ki felemelt vesszővel vár – ’s az Isten irgalmazzon néktek! – Egy székbe veti magát.

Cecília. hozzá áll ’s megfogja kezét. Egyszer vólt egy Gróf. –

Cecília. Egy Gróf. Ez a’ Gróf kegyes áhítatosságból elment a’ Szent-főldre, ’s feleségét, házanépét, jószágát, barátjait mind itthon hagyá. –

Fernandó. Mit akarsz ezzel, Cili!

Cecília. A’ Gróf egy jólelkű ember vólt. Híven szerette Feleségét, búcsút vett tőle, rá bízta egész házát, ’s elindúlt. Sok főldet tengert bejárt, megvítt a’ Pogányokkal, s’ rabságba esett. Gazdájának leánya megszánta nyomorúságát, felóldozta bilincseit, s’ elszökött vele. Szolga képében késérte minden veszély köztt a’ Grófot. – Meg vala a’ Békesség, ’s a’ Gróf haza tért elhagyott Feleségéhez. – – ’S hát a’ Leány? – A’ Gróf igaz ember vólt, ’s nem hagyta-el a’ Leányt. – A’ szegény Grófné a’ ki Férjének távolléte alatt szüntelen sírt, elébe megyen az Urának^*, ’s hű karjai közzé fogadja. Sorba nézi a’ sok Lovászt, paripát, rablott zsákmányokat^*; a’ sok aranyat, ezüstöt, drága köveket, mellyekkel fel fogja ékesíteni lakó hajlékit, és a’ mellyekből majd Rokoninak ’s Szomszédinak is kedveskedhetik. – Édes Feleségem, úgymond a’ Gróf, a’ legbecsesbb még hátra van. – Ki az, kérdé a’ Grófné; a’ ki amott fátyol alatt jön a’ hátramaradott Cselédekkel? – Szemérmesen lépett-le a’ lóról a’ Leány. – Imé, monda a’ Gróf, megfogván a’ Leány kezét, ’s feléje vezetvén Feleségének, nézzd mindezeket, meg’ őtet, ’s vedd-el őtet az én kezemből, az ő kezéből pedig engem^*! Ő vette-le lábaimról a’ béklyót, ő tett hajóra, ő szabadított-meg, ő viselte gondomat! – – – „’S mit adjak néki ennyi jótételért^*?” – – – Imhol maga! jutalmazzd-meg a’ hogy’ érdemli.

Cecília. Nyakába borúlva, ’s temérdek könny között monda ekkoronn a’ Grófné: Vedd mind azt a’ mit adhatok! Vedd felét annak a’ mi egészenn tiéd! Vedd egészenn! Hagyjd nékem egészenn! Osztozás nélkűl bírjuk mind ketten őtet! ’S lerogyván lábához így kiáltottanak: Tiéid vagyunk! Megkapták kezét, karjain függöttek, ’s az Isten gyönyörködve nézett-le rájok a’ magos egekből, főldi szentséges Hellytartója pedig megáldotta kötéseket; ’s bóldogságokat, szereteteket, egy ház, egy nyoszolya, egy sír zárta magába.

Fernandó. Szent Isten, a’ ki Angyalt kűldessz hozzánk az inség’ napjaibann, adj erőt eltűrni az illy jelenségek’ szörnyűségeit is! – – Cili! Feleségem! – eldől.

Cecília. megnyitja a’ Kabinet ajtaját. Sztella!

Sztella. elaléltan jön-elő, ’s általöleli. Isten! Isten!

Cecília. nem ereszti. – Sztella! Vedd felét^* annak a’ mi egészen tiéd! – te mentetted-meg őtet! – te mentetted-meg őtet önnön magától! – te adod őtet vissza nekem!

Fernandó. Sztella! – – rá hajlik.

Sztella. Mi lessz ebből? mit akartok? Nem foghatom-meg!

Cecília. De érzed.^*

Sztella. általölelvén Fernandót. Szabad?

Cecília. Fernandóhoz. Állhatatlan, köszönd most hogy nem eresztettelek!

Sztella. kiterjesztett karral rohanván Cecíliára. Ó te…

Fernandó. mind a’ kettőt eggyüvé ölelvén. Enyémek! Édeseim!

Sztella. karjára simúlván. Ah! tiéd vagyok! tiéd vagyok!

Cecília. karjára simúlván ’s megölelvén. Mind ketten tiéid vagyunk!