Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Fiúi kötelességem, azt hoza magával, hogy második szülöttemet, nem másnak, hanem Aszszonyom Anyámnak áldozzam-fel. Első szülötemet, a’ tavaly általam ki-adatotott Hazánk állapotjának le-ábrázolását, Tekéntetes Nemzetes és Vitézlő BOSSÁNYI FERENCZ Urnak, nékem érdemem felett-való Drága Nagy Uram Atyámnak szenteltem. Aszszonyom Anyám már az, a’ kit néhai örök emlékezetre méltó KAZINCZY JÓSEF Uram Atyám tőlünk meg-sirathatatlan halála után illet, valamint más fiúi tiszteltetésben, úgy ezen forditásomnak ajánlásában-is, az elsőség.

Ez ugyan elég csekély tiszteletemnek meg-mutatása: mivel egy gyermeknek az ő szülőjéhez-való tiszteleti, nem áll az Aszszonyom Anyámnak érdemes neve’ ezen munkácskám’ második levélre-való le-nyomtattatásban; az nem annyira az Aszszonyom Anyám tiszteletire, mint ezen mukácskámnak nagyobbra-való becsültetésére szolgálván. De tudom azt, hogy sem Aszszonyom Anyám, sem pedig ezen forditásom’ okos olvasói, nem azt, hanem az én igaz tiszteletemet fogják ebben tekénteni. Azért kérem alázatosan Aszszonyom Anyámat, méltoztassék meg-engedni, hogy tiszteletemre érdemes neve nyomtattása által, ezen forditásom, olvasói előtt nagyobb kedvességet találjon.

Második mukácskám ez, mellyet most terjesztek szemed eleibe. Ámbár ezt nem épen olly szándékkal forditottam, hogy mindenekkel közöljem; hanem csak hogy azoknak, a’ kik az illyetén ujságokban gyönyörködnek, valami kedvet szerezzek. De látván, hogy reménységem felett vagynak ollyanok, a’ kik ezen Munkácskának Magyarra-való forditásán különösen örülnek, ’s reménylvén, hogy többek-is lésznek ezekhez hasonlók, meg-nem tartoztathattam magamat, hogy ezt többekkel-is ne közöljem.

Ez a’ könyvecske Bécsben született, még pedig egy fő Magyar Cavallier szüleménye, ki nevét, nem tudom, mi okból, munkájának olvasói elől el-akarta titkolni. De ha nevét mukácskájának levelei ki nem jelentették-is; azt mindazonáltal a’ mint avagy csak ebből-is meg-tetszik, nyilván valóvá tették, hogy nem a’ neven, ’s hiren-való kapdosás, hanem a’ köz jóra, és kivált az Isten dicsősségére czélozó buzgóság vólt itt egyedül a’ vég.

Én-is már, ugyan ezen végből tett forditásomat, (addig-is míg SZERELMES REMETÉmmel kedveskedhetem,) szivességedbe ajánlom, K. O. Kérlek azért kegyességed szerént velem bánni, és ez által többekre-is engem fel-serkenteni méltoztassál.

A’ világ új részéhez Amerikához tartozó szigetek között vala egy, mellynek lakosai, kipallérozott erkölcsök, és tudomány nélkül, csupán csak a’ természet igazgatása szerént éltenek. Nappal az nehéz munka által szerzendő élelmek keresése tartoztatá őket a’ tiszta ég alatt: és az okozá, hogy verejtékekkel nedvesítenék-meg azt a’ földet, melly nékiek adó helyet adta a’ magán termett gyümölcsöt. Étszakára pedig magokat kis kunyhókban vonták-meg: mert még ők a’ felhők felé nem emeltek, ’s nem épitettek kőből hegyeket, olly szándékkal, hogy a levegő-égben lakhassanak. Nyugodalomban éltek az egybe szedegettetett gyümölcsök közt, és ugyan azon a’ földön feküttenek, melly őket az ő termékenységével táplálta.

Az ő Vallásokban nem esmérték semmi Isteni jelentés csudáját; hanem mi légyen az Isten akaratja csupán csak a’ józan okosságból az érzékenységek által tapogatták-ki; és mind azt Isteni és jó dolognak tartották vala, mivel életek veszedelme nélkül engedte őket élni a’ természet. Hogy pedig emberi méltóságokat el-ne veszítsék némelly gondolatokat meg-tartottanak, mellyeket szüleiktől vettenek és új találmányok által neveltének.

Ezen gondolatok által a’ felől győzetettek-meg, hogy a’ világ, mellyben ők laknak, nem övék, hanem egy legfőbbjóé. Ezen legfőbb jónak jó tételit tapasztolták, és azért örömest háládatosak kívántak vólna lenni; de azt fel-nem találhatták.

Ugyan azon nyughatatlanságból öszve hivták egyszer az öregeket, hogy ebben az hasznos tanácskozásban meg-egyezhetnének, hogy tudniillik, hol lakozzék az a’ főjó, melly meg-engedi, hogy életeket olly sok haszonnal folytathassák. Minden Elementumot vóltaképpen meg-vi’sgáltak, de mivel azt a’ fő jót igen tisztának gondoltak lenni, ellenben pedig, mind a’ levegő égben, mind a’ tűzben, mind a’ vízben, mind pedig a’ földben sok tisztátalanságokat találtanak: abban egyeztek-meg, hogy a’ fő jó ezek közzül egyikben se lakozhatik, mert annak fényesnek, és tisztának kell lenni.

Ez a’ tanácskozások az öregeknek egész étszaka tartott; az alatt pedig a’ nap folytatni szokott utazását a’ világnak leg-meszszebb határaiban el-kezdette, és vereses sugáraival az eget festegette, mellyel is az ott álomba merültt Termeszetnek a’ maga fel-költét jelentette, éltető világosságát minden felé ki terjesztette, és a’ világnak új életet adott.

Az öreg Amerikabéliek, mivel el-fáradtak testekben és elméjekben, egész éjjel keresvén a’ legfőbb jót, el-hagyták kunyhójokat, mellyben akkor vóltanak, ’s abból ki bútak, hogy az eget és földet jó reggel meg-szemléljék; a’ nap felé^* fórdúltak, hogy azt pompájában meg szemlélhessek, és mennyire nem tsudálkoztak midőn a’ napot épen más formájúnak látták; soha se vólt még ollyan formában, sokféle czifrákkal körül fogatatván. Jóbb óldalán az tündöklő sugárok között meg szemléltek az Amerikabéliek egy figurát, melly hasonlatos volt az éppen akkor világra jött gyermekhez, egyik kezében égő fáklya tartatatott, és fellyebb emelkedvén a’ nap, a’ gyermek is nevekedett, kezébe lévő fáklyájával együtt; bal kéz felé vólt a’ nap, sok-féle jármoktól köröskörül lévén keritve, mellyek közt^* vas, ezüst, arány, és fa jármok láttattanak.

A’ gyermek már ifjúvá lett; Ez a’ fiú bal szemével szünetlen a’ sokféle jármokra néze, mellyek a’ nap körül vóltanak, jóbb szemével pedig kezében levő fáklyáját szemlélgette. Bal szemében könyv, baj, gond, és nyomorúság látszatott. Jobb szeméből pedig mosolygó öröm, vigasztalás, és éltető reménység tündökle-ki. Ez 8. óra tájban esett, midőn már ifjú vólt. 9. órakor legénnyé, 12. órakor pedig férfivá változa; dél után mindég öregebb lett. És a’ napnak le-szállásával, öregsége, ’s bajos vensége miatt, ugy látszott, mintha maga haldokló fáklyája pedig aluvó félben lett vólna.

Az arány jármon láttak az Amerikanusok^* koronát, és királyi pálczát, az ezüstön valami ollyast, mint a’ toll: a’ több hátra lévőkön sokféle szerszámokat, a’ vas jármon pedig fegyver formákat.

Az Amerikabéliek, kik a’ napot olly állapotban reggeltől fogva estveig nézték, nem tudtak ki-gázolni azon való tanakodásokból, hogy ugyan mit jelentene mind ez. A’ legöregebb pedig közzülök egy keveset gondolkozván, a’ többit öszve-hivja, ’s következendőképpen szól hozzájok: „Nézzétek, édes Barátim, láttátok az égen levő napot, ő a’ Világ Annya, és a’ melly a’ Világot, mint saját gyermekét, táplálja. Az ifjú a’ nappal. Ez először gyermek vólt, azután fiú, továbbá legény, majd férfi, annakutánna ősz ember, ki-is a’ nap lemenetelével meghólt. Az ő szülő annya a’ nap, ötet minden reggel ujjonnan hoza a’ világra, ő felnő és az annya szeme előtt meg-is hal. Az a’ fáklya, mellyet kezében tart, az ember élete, és a’ mellyet e’ világnak mutat, hogy az születésével kezdődik, halálával pedig elaluszik. Jobb szemével mindég mosolyog a’ nap, mivel az ő lobogó fáklyáján szemléli az élet kezdetét. Bal^* szemével pedig könyvet hullat, és azzal az emberi életnek sok nyomoruságait nézegeti, mellyet szülésével hoz e’ világra. Ez a’ nap okoza tehát a’ világ életét, örömét, baját, nyomoruságát, gondját és halálát.”

A’ több Amerikánusok helyben hagyják az öreg szavát, melly után mindjárt azt végezik, hogy a’ nap a’ világ szülő annya, és azt a’ leg főbb jót ő benne kezdették imádni, melly magát az égen minden tisztátalanság nélkül szüntelen ragyogónak, és jól tévőnek mutatja. Ezek annakutána nem esmérhettek más Istent, hanem csak a’ napot.

Egynéhány száz esztendőkkel annakutána az Europabéliek reá találtanak arra a’ szigetre, útat csináltak a’ tengeren, és igy történe-meg, hogy egy Amerikánus gyermekei közzül egygyel az Ásiai partra kivettettetett: éppen oda, a’ hol Mahomed mindennek Törvényt szab.

Podocz (e’ vala neve az Amerikánusnak) az ő kis fiával Kazimirral széllyel hordoztatik.

Podocz fiával minden reggel ki-mentt, magános helyett ’ kereset, a’ felkelő nap felé fordult, és azt az ő kis Kazimirjával imádta.

Öszve-gyültenek egyszer jó reggel a’ Törökök szerencsés és hoszszu életeknek oltalmazásáért egy bizonyos helyre, hogy ott buzgo kiáltásokat véghez vihessék,’ mellyet-is szokások szerént nagy és harsogó szóval bocsátottak az ég felé. El-végezvén buzgó ahitatosságokat, a’ zöld füvel el-borittatott völgyen egy árnyékot tartó fa alatt láttanak egy férfit, és egy fiút, kik magokat artzal vetették a’ földre, és mélly alázatosságban szent buzgósággal a’ feljövő napnak áldoztanak. Minden Vallásban meg van az a’ tulajdonság, hogy az egész világot kívánná a’ maga Törvénye alatt tartani, és ugyan e’ volt a’ Törökökben, kik az idegenhez mentenek, a’ ki az Isten helyet csak a’ napot imádná.

Az Amerikánushoz mennek, köszönnek néki, kérdik, mit csinál, és ki légyen. Én Amerikából-való vagyok felele Podocz, és el tévedt hajóimmal jöttem hozzátok, egy a’ ti nemzetetek közzül engemet és fiamat örökös szolgájává tett, én néki dolgozom, ő pedig kenyeret ad nékem. De micsoda Istened vagyon néked? Az Amerikánus halván ezt a’ kérdést, csudálkozni kezdett, nem hihetvén azt el, hogy olly nemzet vólna, a’ melly imádni nem akarná a’ napot; Én a’ napot imádom, felele nekiek, e’ világ annyát, és nem kételkedem, hogy ti-is azt cselekeszitek. Nem; mondának a’ Törökök, semmiképpen nem. Itt más Isten van, a’ ki a’ napon-is uralkodik, s’ azt imádjuk mi. De szemléljétek-meg a’ napot, monda nekiek az Amerikánus ; ’s lássátok-meg, millyen ragyogással terjeszti-ki minden teremtett dolgokra a’ maga fiait, a’ fényes sugárokat.

A’ nagy kősziklák a’ hegyeken, a’ mellyek az ő magas homlokokat a’ felhőkig emelik, magokat pillogó, mind azonáltal csendes felségben, mutatják: a’ mezők vidámságban vagynak: a’ napnak éltető sugarai azoknak virágai közzé sikamlanak, kiket gyengén csókolnak, és az reggeli harmatot, mellyek a’ ró’sa fa levelén, mint a’ gyöngyök fénylenek, annak gyökerére le-görditik, hogy a’ föld plántájának mindég újabb eledelt adjanak. Nézzétek a híves, és csendes szellőket, millyetén gyenge ölelkezésekkel köszönnek az erdőnek, és a’ virágoknak. Az éneklő pacsirták a’ nap felé repdesnek a’ levegő-égben, s’ annak nagyságos el jövetelén örömeket mutatják. Nézzétek, hogy bőgnek a’ csordák; a’ meszsze lévő hegyek viszsza-szóznak, és zengnek az ő kiáltások miatt: Micsoda lármát visznek véghez a’ meg frissült zöld füven, mellyel éhségeket csilapitják. A’ pásztorok köröskörül éneklik nótájokat. Az egész Természet meg frissült. Ugyan valjátok-meg, hogy ezeket nem a’ jó napnak éltető sugárai okozák-é? hogy élne ezzel az örömmel, és megfrissüléssel a’ világ, ha a’ nap nem közelgetne mi hozzánk. Ezen szók után ismét a’ földre borúla Podocz, és imádá a’ napot.

A’ Törökök, kik ötet ezen buzgoságában nem akadályoztatták-meg, csudálkozással néztenek reá. Végtére pedig igy szollának hozzá: Jöszte mi velünk, mi tégedet ujjabb és jobb világosságra vezetünk. Podocz nem álhatott ellent a’ Törököknek, mert látta, hogy lehetetlen volna néki, akkori állapotjában ellent állani; vélek el ment, és ugy vélekedett, hogy ő rajta minden Töröknek szabad hatalma volna. A’ Törökök véle Konstántzinapoly felé vették útjokat, nem lévén az a’ város tőlök meszsze: ’s ekképpen kelletett egy Amerikánusnak Europa felé jőni, hogy ott új erkölcsöt, ’s új Vallást tanúljon. Szerencsés elérkezések után legelsőben-is szemébe öttlött az Amerikánusnak a’ Török Császár palotája, (¹ ) meg kérdezi úti társaitól, micsoda nagy épület légyen az, melly a’ levegő égben olly magasra és szélesre építtetett. Az egy palota, felelének néki a’ Törökök, a’ mellyben a’ Császár feleségei vagynak. Hát egynéhány felesége van? Egynéhány száz van. Ezen a’ feleleten igen nagyon kezdett csudálkozni, mert ott, a’ hol ő született, a’ nap egy férfinak csak egy feleséget engedett. Podocz sokat gondolkozott ezen, és olly itéletet tett a’ Török aszszonyokról, mint a halakról, a’ kik a’ magok nemek terjesztésében a’ Természet Törvényét minden továbba-való gondolkozások nélkül követik. Ellenben a’ férfiak fellyől ellenkezőképpen itélt. De midőn tudtára adódott, hogy a’ Természet ezen dologban Konstantzinápolyban a’ férfiak, és aszonyok közt semmi külömbséget nem tészen, még mélyebb gondolkozásban merült, és okát nem tudta találni, miért fénylik ollyan férfinak a’ jól tévő nap, a’ ki csupán csak az ő barmot illető kívánságának áldozatjáúl olly sok és Nemes teremtéseket a’ leg szomorúbb fogságban tart. Végtére igy szollot’ a’ Törökökhöz : Ti igen kevésre becsülitek feleségeiteket, mi ellenben nagyra becsüljük, mivel kedvünk töltését ő nálok keresük.

Podocz ujobban igy szólla : Hát bétölthetitek-e’ ti nékiek azt a’ kedvet, mellyet ti ő tőlök kívántok. Igen-is, felelnek a’ Törökök. Hát egy Török Császár két száz Aszszonyoknak kedvét töltheti-e’ ? Kérde Podocz. O édes Törökeim! ti nem vagytok okosok, mivel azokat, a’ kikben kedveteket állítjatok, fogságban tartjátok.

Az emberi természet mindég nagy vágyódással van arra, a’ mit elérni kivan. Mert mind az, a’ melly uralkodó hatalom által bekóban vettetett, és továbbá semmi szabadságot nem szerethet, se nem érhet, hanem mindent szomorú kénszerit és által cselekszik, virtussál ékes elméket nem gyönyörködtethet. Az, a’ ki mindent csak a’ maga hatalma által viszen véghez, csupán csak azon hatalom által imádtatik: fene kivánságai bálványai lésznek az ő hatalmának: és higyétek-el, hogy a’ Fő Császártok abban a’ palotában, a’ melly nyájaskodásokat vészen, nem az ő szerelmeseinek gyenge indúlatjának, sem nem a’ természetnek, hanem a’ maga gyülölséges hatalmának tulajdoníthatja. A’ szomorú kénszerités által lehetetlen tápláltatni egy valóságos nemes leleknek. Oszoljatok-el Valástokkal és törvénytekkel, nincsen bennetek egy csep nemes indúlat. De azon kívül elhiszitek e’ azt, hogy az Aszszonyok vélek való társalkodás által nekünk nem szabhatnak jó törvényeket? Abban, a’ ki az Aszszonyok igaz oskolájokról semmit sem tud, és semmit sem tapasztalt, hibás gondolatok és fene, nyers erkölcsök vannak; ha pedig természetire nézve szelid, tehát ugy belső tulajdonságai nem egyebek, hanem szolgái félelem, oskolai tréfaság, és paraszt együgyüség. Az engedelmesség, magánosan értetvén, nyers, goromba, vad, ha az a’ természet gyengeségétől az aszszonyok által soha el-nem foglaltatatik. Lássátok, illyetének a’ Remete emberi érzékenységek, a’ hol az aszszonyokkal-való társalkodás a’ fene erkölcsöket az emberi gyenge érzékenységek által ki nem pallérozhatja. A’ ti feleségeitek a’ ti rabjaitok, de azért a’ nyájas erkölcsök, az igaz gyönyörűség, szelidség, emberi könyörületesség, a’ hóditó Virtusok, ti nálatok rabságbán lévő feleségeitekkel együtt nyomorognak. Azért fogadni-is mernék, hogy ti Törökök erkölcsötökre nézve fenék, durvák gorombák, és kegyetlenek vagytok.

A’ Törökök halván ezt a’ beszedet, olly vélekedésben vóltak, hogy Podocz az eszét elvesztette, és meg örjült vólna, minekokáért néki semmit se feleltek, hanem hallgattak, mig nem házakhoz érének. Egy közzülök házat bírt Konstántzinápolyban, mellyben mindnyájan megszallotanak, és Podocznak azonnal mutogatni kezdték, hogy ő hamis és tévelygő Vallásban légyen. Podocz okokat kivánt, hogy az igazságnak világosságára juthasson.

A’ Mahumedanusoknak hitek ágazátjok az, hogy semmit se olvassanak, se ne tanúljanak. A’ bálványozó és babonás Vallás többnyire csupán csak a’ tudatlanok közt maradhat-meg. Annakokáért, hogy a’ tovább-is meg-maradhasson, mindég azzal az vigyázassál és ravaszsággal élnek, hogy ő az otobaságban-való megmaradásra némelly tudatlanoknak megtiltja a’ Tudományok tanúlását. Tudván azt, hogy a’ tiszta Vallással, az erkölcsök Tudománnyával és a’ Filosofiával meg nem egyezhet. Azon okból égettetett-meg Mahomed könyveket, és azoknak olvasását meg-tiltotta. Ez okozta azt, hogy ostobák és tudatlanok lévén a’ Törökök az ő hitek ágazatiban, és a’ világ előtt esméretes Alkoránban, (² ) az idegen Amerikánusnak, kinek megtérítésén igyekeztek, egyebet nem mondhattak, az egy-néhányszor félelemmel említtetett Mahoméd nevén kivül. De Mahoméd Podoczban semmi belső megindúlást nem okozott; kérdezte: Ki légyen az a’ Mahoméd? Ezt felelték: a’ nagy Mahoméd az Istennek Szent Prófétája: de még ebből Podocz semmit sem értett. Midőn a’ Törökök említették a’ nagy Mahoméd nevét, és a’ Podocz lelkéből semmi megindúlás nem tetszett-ki, tehát mintegy makacsot megvetették, a’ ki csupán csak nyers nyakasságból minden okos fundamentomnak és igazságnak ellent állana.

A’ Törökök azért el-fáradván, a’ hit dolgában Podoczczal tett hartzban’ a győzhetetlen Muftiért (³ ) küldöttek. A’ Mufti jön, midőn pedig jön, Podocz felől tudositást vett. Podocz csendes elmével látja a’ Muftit béjőni, kitől a’ Mufti értelmes tekéntettel, és szóval kérdi,^* ha ő-e’ az az Amerikánus, a’ ki előtt a’ Mahuméd tudománya még esméretlen?

Látván a’ kis Kazimir, hogy ő, és az ő Attja, a’ Törököktől körül vétetnek, nagyon meg-szomorodék és igy szólla: Atyám, ezek talám a’ Mahoméd koporsójához akarnak vinni, oh ne mennjünk oda, nincsen ott világosság, nincsen ott a’ nap sugára, nem melegit az bennünket, mint a’ nap, az igen szomorú hely.

Podocz belsőképpen megilletődött, de semmit sem szóllott, hanem fiának meg parancsolá, hogy halgasson. A’ kis Kazimir igen szép és modos-vala.

Podocz fiával együtt egy setét tömlöczbe vettetnek, de elébb meg kérdezi a’ Muftitól, ha a’ Mahoméd akaratjával esne-e’ meg az ő tömlöczre-való hányatatások. A’ nagy Mahomed Szentsége (monda a’ Mufti) parancsólja az ő szolgája alázatos lelkének, hogy az ő Tudományának káromlóját büntesse-meg. Oh rosz Mahomed, monda a’ kis Kazimir, mi ötet nem láttuk, mi ő felőlle semmit se hallottunk, ő még-is büntet minket. Azért Podocz a’ kis Kazimirral egy setét magános tömlöczbe toszittattak, holott szomoruan, és földre függesztett szemmel ültenek.

Körül vétetvén Kazimir a’ sötétségtől szomorúságában és félelmében könyveket kezde húllatni. Oh melly nehéz nékem itt lenni, monda az Attyának, itt ezen setét ejtzakán fog minket a’ Mahomed sirja el-nyelni. Nem jönnek ide a’ nap fiai, nem vigasztalnak^* azok itt minket. Az a’ haragos Mufti vallyon miért rekesztetett ide bennünket, mit kivan mi tőlünk, cselekedjük-meg azt, hogy ezen szomorú ejtzakából a’ nap vig fiai közzé mehessünk.

Midőn Podocz igy beszéllne a’ fiával, egyszerre meg nyillik a’ tömlöcz ajtaja, egy alsó Mufti hozzájok mégyen egy rabbal, (⁴ ) Kérdi: mit végeztek-el, és valljon a’ Mahoméd tudományának világosságát lelkekben érzik-é ?

A’ Mufti meg-illetődvén az emberi természet gyengesége által fene erkölcsében; meg parancsolá az magával hozott rabnak, hogy őket vigye ki a tömlöczből. Meg-látván a’ kis Kazimir a’ napot, örömébe ugrándozni kezde, meg szemlelgette a’ játszadozó sugárokat, s’ igy szólla el-ragadtatván örömében: Egésséggel légyetek ti kellemetes fiai a’ napnak; és meg-ölelni kezdé azt a’ világosságot, a’ melly körülötte lebege. A’ Mufti látta, hogy a’ kis Kazimir Mahomedről egészen elfelejtkezett, Podocz maga-is örülvén lelkében, fiát öleibe vévén, szivesen csókolta. Miért csokol Atyám Uram engem, monda Kazimir, miért szeret engem most jobban mint másszor. Te szabadítottál-meg engemet, édes fiam, a setétségből, és te vezettél-ki engem, a’ nap fiaihoz, köszönöm ezen jó tétemenyedet. Kazimir meg illetődvén, akadozó sohajtasokkal igy szoll: Oh édes Atyám! most életemnek felét oda adnám örömest Mahomedért, mivel ő volt az oka, hogy Kend engemet szeret.

Az alatt a’ nagy Mufti házához érnek; midőn Podocz oda érkezik, véletlen egy sereg Amerikabéliekre, még pedig az ő hazafiaira talál, kik már Török ruhában voltának; öszve ölelkeznek, és tellyes örömekben egymást csokolgatják. A’ Török ruhában lévő Amerikánusok már a’ Mahomed Tudományát be vették. Már ott jelen vóltak egynéhány tanácsot tartó Muftik, kik a’ Mahomed részére szándékoztak vonni Podoczot: A’ nagy Mufti-is jelen vólt, és az ő alatta-valóknak előtte kelletett folytatni a’ dolgot. Elébb a’ kis Kasimir magánosan hivatatik a’ Tanács eleibe: az Attya pedig látván ezt, reszketett. Nem hitte azt el, hogy ő tévelygő vallásba vólna, és az okozá, hogy inkább akarta vólna, mindenét el-veszteni, mint sem az ő kedves Kazimirját Török vallásban látni.

Uralkodó és kegyetlen az a’ helytelen gondolat, mellyet az ember Annya tejével szop-bé, semmi sem változtathatja, semmi sem oszlatathatja azt el, hanem csak a’ léleknek az igazságra-való tanittatása; és ha az erővel kénszerittetik, tehát elképzeltt bóldogságáért, az igaz Isten ellen és az emberség ellen-is merészel fel-kelni. Tapasztalták ezt a’ Muftik több Amerikabéliekben. Meg mondottuk felyebb már, hogy a’ kis Kasimir a’ Tanács eleibe hivatatott, kiknek nagy ártatlanul eleikben állott. Egy a’ Muftik közzül hozzá igy szólla:

A’ Mufti látta ezen felelettel, hogy Kazimir csupán csak a’ napot szereti; azért-is meg szűnt Mahomédról többet szóllani, hanem, az Alkorán szerént, az Istent a’ világ Teremtőjét kezde magyarázni.

A’ Mufti ezen a’ gyermeki feleleten el-mosolyoda.

Ekkor látván a’ Mufti, hogy a’ gyermekkel semmire se mehet, ki viteti a’ Tanács elől, az Atyát pedig bé-hivatta. Podocz a’ Mufti elébe megyen, és az ő nagy hatalmas beszédét csendesen halgatja.

Ezen felelet után az egész Tanács mint egy meg-dühödött Podoczot ki vinni parancsolták,^* és az ő büntetése felől tanácskoztak, hogy kellene azt leg keményebben rajta véghez vinni.

Midőn Podocz ki-ment vólna, az ő fiát a’ több Amerikabéliek közt találja, kik vele játzodtanak, és elméjén, modosságán és szép termetén csudálkozának. Podocz kérdeze Kazimirt, ki néki kezét tsokolá, és ötet nagy örömmel látta vala, ha nem mondotta e’? hogy a’ napot nem szereti. Nem mondottam, edes Atyám, felele Kazimir, én azt nem mondottam, hogy nem szeretném a’ napot, sőt ellenben azt mondtam, hogy szeretem. A’ Podocz szive meg tellyesedett örömmel, halván ezt a’ feleletet; De az az öröm majd sirásra változa: mert a’ Muftik azt végezték, hogy Podocz az ő fiára harminczat csapjon; mivel mind a’ ketten káromlották a’ nagy Prófétát.

Egy büntetés se esik olly nehezen, mint az, a’ mellynek végben vitele a’ természet ellen parancsoltatik.

A’ kis Kazimir meg kötöztetik, a’ földre vettetik, az Atyának pedig a’ Török korbács kezébe adatik, hogy azzal korbácsolná-meg a’ fiát. De Podocz azt meg nem cselekedte, készebb lévén meg-halni, mint ezt az irtóztató^* kötelességet véghez vinni.

Akkor a’ Török rabok a’ Mufti parancsolatjából Podoczot csapdosni kezdték, minden könyörületesség nélkül, az ő fia pedig sirva kéré a’ földről, hogy csak verje-meg.

Egy Török rab a’ síró Kazimirt pofon vágja, és ábrazatját meg-sebesítette; Podocz meg nem tartóztathatta magát, hanem azt a’ rabot, azonnal földhöz vágta.

Az Amerikábéliek, kik a’ Mahomed tudományára már régen állottanak, ezen a’ szomorú történeten nagyon meg szomorodtanak. A’ természet szava segítségre hivá őket. Mahomed ellen támadtak, és azon helyen ismét az Amerikai hitre térnek. A’ mennyi Muftit és rabokat csak meg kaphattak, azokat meg ölték, ’s Podoczot, és fiát meg szabadítván, el szöktenek.

Ezen esetből ki-tetszik, mennyire álhat boszszút a’ meg sértetett természet, ha valaki annak jussát meg-sérti.

Podocz annakutána Török Országban egy helyről más helyre szaladgált. Abban az időben pedig egy Római hiten lévő Szerzetes a’ Keresztyény rabok meg váltások^* végett Török Országban múlatott. Ez hoszszú fejér ruhát, melyén pedig posztóból varrott keresztet hordott. (⁵ ) Podocz történetből ezzel öszve-akad, ’s meg érti, hogy ez nem Török Országi fi lett légyen, ’s mindjárt kéri, hogy ötet a’ megváltott rabok közzé számlálja; megbeszélvén elébb siránkozva a’ maga történeteit. A’ jó szerzetes meg illetődött ezen, ’s gyermekével együtt mágához vévé, és annyi jó téteménnyét^* ’s barátságát mutatta hozzá, mint ha Attya lett vólna.

A’ kis Kazimir meg illetődvén ezen férfi jó téteményén, így szólla az Attyához : Ennek a’ férfinak jó Prófétája van, mert ő emberséges, jó könyörülő, és jól tévő, légyünk az ő Prófétájáé. Podocz Kazimirnak^* ebbéli tanácsára reá állott, mivel azt helyben kelletett hagyni, és Keresztyénné léve.