Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Békesség lön. Hazánknak a’ Franczföldön^* győzedelmesen harczolt ezredei, önbecsök’ méltó érzésén épült szerény büszkeséggel jöttek vissza honjokba, hol őket a’ hazafiúság örömmel fogadá, ’s koszorús homlokú bajnokit nyugalom-karokkal ölelte. N* város’ érdemes lakóji is fényes ünneppel tisztelék-meg, a’ falaik közzé, mint békeszállásra bételepedett, gyalog ezredet. Mind a’ tiszti kar, mind a’ legénység több ízben tapasztalá a’ polgárok’ szívességét.

Ezen ezredben szolgált Ormy Sándor is. B* Apát’ testvérének már gyermek-korban árván hagyott fija; szelíd, nemes lelkü ifju, ’s azon köz vélemény ellen is, hogy a’ katonai sors az életre nézve különködik a’ haza’ többi polgáriétól, ’s tulajdon hajlandóságot és erkölcsöket teremt; ’s a’ páros élet’ kellemeit nem tapasztalhatván, a’ szerelem’ szabad kényében ’s függetlenségében vadász elégtételt; ’s különben már rendeltetése miatt is állandóan sehol sem maradván, az állhatatosságot épen nem is isméri, ’s a’ jövendőt csak a’ halál’ sötét szőnyegével el látván borítva, nem sokat reményl, a’ jelent használja, ’s a’ szerencse’ kedvezéseit tűz-erővel éli. – – Ormy ezen köz vélemény ellen, négy háborús évig tartott távol-létében is, híve maradt Ligeti Málinak, egy öreg ángyánál tartózkodó árva ’s elszegényült szüléktől származott leánynak.

A’ háború’ kezdete előtt néhány héttel ismérkedett-meg a’ Szűz az akkor katonává lett, ’s minden szépet és kellemest láng-kebellel ölelő fiatal Ormyval; ki a’ jól nevelt leány’ nyájas, lelkes társaságában csak hamar sejdíté az útat, mellyen a’ katona is érzékeny ember, ’s erkölcstisztelő maradhat; a’ Szűznek tiszta szerelme őt korán megótta minden csínytól, ’s rosz következésű hibás lépéstől. Nem sokára Ormyt véres kötelessége a’ halál’ mezejére hítta; hűséget igérve, férjfias szívvel fejlett-ki könyben olvadozó kedvese’ karjaiból, ’s a’ fegyver közt megőszűlt Tiszaváry kapitány’ atyai gondviselése alatt tökéletesb mívelődést nyervén, a’ csata-síkon is emelte vitéz hírét a’ magyarnak. A’ legénység’ szeretete, az előljárók’ ’s tiszt-társai’ tisztelete még inkább gerjeszté benne a’ vágyat, jeles tettek által magát kitűntetni. Máliról meg nem feledkezett, ’s a’ halál’ halvány szemei előtt is ő volt őrangyala, ’s tetteinek jutalmáúl egyedűl annak szerelmét ohajtá.

„A’ halált most legirtóztatóbb képében tanúltam ismerni – így irt Ormy első nehéz ütközete után, az érte reszkető leánynak – a’ Mindenható’ véd karja megtartott számodra!” Több illy tartalmú levelek nagy vigasztalására szolgáltak Málinak, ki ájtatos reménnyel bízván az isteni szent végzésben, nem félté annyira az ifju’ életét, ’s ez a’ nyerhetendő dicsőséggel szerelmét még inkább nemesítni vélvén, a’ halált nem irtózta.

Ormy híven tért ismét vissza a’ kül-országok’ legkecsegtetőbb csábításai közzűl, ’s örömmel repűlt volna mingyárt a’ tőle néhány tized mérföldnyire tartózkodó kedveshez, de a’ szolgálat’ vas rendszabásai lekötve tarták; különben is szivét egy érthetetlen előérzés borzongatá, ’s fel nem vidíták az arany béke’ kellemei, mellyek társait csapongó örömekre gerjeszték; inkább nőtt szorongása: midőn atyai barátja, a’ derék kapitány, ellankadván sebeitől és sok hadi viszontagságitól, nyúgalomra lépe. Elfojtott keservvel váltak-el egymástól, minekutána a’ tisztes ősz katona, hosszu tapasztalásiból szedett tanácsokkal oktatá, ’s a’ fiatal azokat hálás szivvel fogadá. „Én leszek ezentúl Málid’ atyja!” ezek voltak leghathatósb vigasztaló búcsúszavai a’ megilletődött öregnek. „’S az enyém is!” kiálta Ormy, az őtet áldó Tiszaváry’ karjaiba omolván.

Tiszaváry megtartá szavát; Málit tüstént magához kérte, ’s az ángy bízván az öreg’ emberségében, általengedé a’ leányt, ki édes-gyermeki szorgalommal ápolgatá új gyám-atyját, vártan várva kedvese’ jöttére.

Ormy hadnagynak kapitánya lön most Báró Blond; mindenki tisztelte ezt, az ezrednél nagy tekintetben álló főtisztet, nem azért, mivel hitvese fiatal ’s kellemetes asszony vala, vagy hogy ő jövedelméhez képest vendég-szerető, és vidám társalkodásra mindenkor nyílt házat tartott; hanem: mivel a’ Báró valódi bátor katona, jó férj, atya, és testvér, a’ köz szeretetet méltán megérdemlé. Ormy nyájas és csendes magaviseletével csak hamar megnyeré új kapitánya’ szíves barátságát, ’s a’ Báróné’ kegyességét. Hányszor merűlt édes andalgásba, midőn a’ boldog férjet a’ szép nő’ báj ölelgetései közt, a’ páros élet’ gyönyörűjében látta; képzeltében ő is élte ekkor Máli’ hű kebelén a’ viszonlátás’ mennyei örömét. Mikor a’ négy esztendős, egészséges, víg gyermeket atyja’ térdein lovagolni látta: édes érzettel függött ama’ szép jövendőn, mellyben ő is, mint atya, Máli’ gyermekeit ölelgethetni fogja. Ha látta a’ jó testvért, világtalan hugával olly szelíden ’s vigasztalólag bánni: ő is képesnek tartá magát, bár mi nyomorultnak gyámolává lenni; ’s így büszkén állván mint házi barát e’ nemes nemzetség’ körében, léte, a’ jövendő boldogulásra még szebb irányt nyere. Málihoz irt leveleiben nem győzte a’ Bárónét dicsérni; erkölcseit, nemes tulajdonait égig emelni, ’s az ártatlan Szűz örűlt ezen barátságnak, melly, úgy vélé, az indulatos ifjút veszélyes társaságoktól megovja, hűsége’ zálogát lelvén e’ biztos frigyben; örűlt, ’s szívdobogva várta igért jövetelét. –

Ormy, a’ kapitány’ házának mindennapos vendégéből, annak valóságos tagja lett; asztala ott lévén, a’ szorgos gazdasszonynak nagy kedvére szolgált: ha vendégét kedvelt étkeivel lepheté-meg. A’ szép Báróné nélküle ki nem kocsizott, minden sétálásokon Ormy’ karján jelent-meg, ön tetszésének nem keveset hízelkedvén, ha a’ váras’ nőji a’ szép hadnagyot tőle irígylék; minden mulatságban leginkább vele tánczolt, éneke lelkesűltebben zenge, ha Ormy’ szava kísérte; azon színben ’s izlésmód szerént öltözött, mellyet Ormy leginkább kedvelt; a’ játékszinbe Ormy volt kísérője, egy szóval: elválhatatlan társa a’ szép Bárónénak. Már az egész váras nyilván, de különböző itélettel szóla ezen barátságról; a’ kávé-nénikék’ pletyka-szövetkezete már szét-törte a’ vesszőt a’ Báróné’ ártatlansága felett, az irígykedő Szépek gúnytréfákkal igyekezték boszantani az ő képzelt kellemeik iránt mindenkor érzéketlen hadnagyot; az asszony-nyelvű férjfiak hazugságokat koholtak, ’s rágalmazva a’ Bárónét, a’ gyáva férj’ gyöngeségén edzék fúlánkjokat. Ellenben a’ józan, de kisebb része a’ várasnak, egy asszony’ barátságát, a’ nélkűl hogy hűtelen lenne férjéhez, illy kellemes ifju iránt, természetesnek találta. Ezek közzé tartozott maga a’ kapitány is; ismérte ő hitvesét, tudta hajlandóságait, minden titkaiban részesűlt, ’s kivánatit elértvén, nem kétkedék őszinteségében, ’s így a’ rágalmazó világ’ ellenére nyugalma nem háborodott-fel.

„Talán nem is tudod Izabell! – mond enyelegve egykor a’ kapitány hitvesének – talán nem is tudod? hogy téged a’ világ Ormy’ kedvesének tart?”

„Minden bizonnyal férjem is?” kérdé viszont a’ Báróné, ’s nyugodtan férje’ szemébe mosolyog. „Épen nem – felel ez – sőt nevetem a’ világ’ hirtelen itéletét.”

„De még is – mond borultabban a’ Báróné – nem mintha vélném, hogy illy képtelenség téged valami alacsony gyanúra vezethetne; hanem, ha még is hitvesednek, férjfi méltóságoddal válhatatlanúl öszvekapcsolt, jó híre ez által csonkúlna: akkor kötelesség, a’ hadnagy’ társaságától magamat elvonnom.”

„Ez inkább ártana – szól közbe a’ Báró – így adnál valóságos színt a’ bal vélekedésnek, ’s új fegyvert rágalmazóidnak. Én Ormyt szeretem, tisztelem, ő barátom, ’s így maradjunk előbbi frigyünknél.” Lelkesedve borúlt a hű feleség szeretett férje’ vállaira, fenn érezvén tántoríthatatlanságát. –

A’ szerelem óriási erőt nyer ugyan a’ hajlandóság’ személyes viszonzatában; de a’ távolban azt, minden érzés-tenyésztő tárgy gyöngíti, ’s egy remélltelen ostrom’ ellenállására elégtelenné teszi; így rettent-fel Ormy, egy vétkes indulatot érezvén elgyökeresűlni melyében, egy indulatot, mellyet kiirtani már sem hatalma, ’s csalárd édesgetéseit kedvelvén, már igaz akaratja sem volt.

A’ szép asszonnyal lévő gyakor társalkodása, szabad, gyanútalan enyelgése a’ barátság’ leple alatt, olly szenvedelemmé vált, melly már mostan tőle is szörnyű áldozatot kívánt. Szép jövendője egészen elsüllyedt, sötét felleg vonult előbbi boldog látkörére. Egyedűl Máli’ személyes jelenléte téríthette volna még az eltévedtet vissza; ő érzé, ’s megismerte azt, jobb tehetsége felébredt, ’s a’ hívhez kiszteté, de a’ fegyvergyakorlás’ ideje gátolta szándékát. – Tiszaváryt kérte azért meg, kivánatja’ okát elhallgatván, nehogy ez által a’ nyugodt türelemmel jövendőjére váró Szűz’ csendességét felháborítsa, hogy mennél előbb látogatná-meg, ’s Málit is hozná-el magával; de kérelmét, egy illy utat, a’ leány’ becsületére nézve károsnak lenni itélő Tiszaváry, megtagadá, szüntelen foglaltoskodást ajánlván képtelen vágyainak csilapítására. Ekként nem lelvén orvoslást, más úton kerese azt.

„Időnkben már a’ borostyán nem virít – így irt Apátur bátyjához, kitől minden fogyatkozásiban kész segedelmet nyert – rózsa ’s myrtusz-koszorúkat kíván borúlt homlokom. Eltűntek képzetim’ édes szülöttei, el magas vágyaim’ fellengző képei! ’s még csak a’ levegőben tündérkednek, de valóra nem érlelheti alanti létem. A’ nyugalom’ egyszerü körébe ohajtok lépni, lelkem csak ott várhat szerencsét. Az eke mellett nagyobb gyönyörűséget reménylek, mint feszes sorai közt a’ békességi fegyveres népnek. Egy eddig soha nem érzett kivánság más életet rajzol előmbe, nincs most előttem nagyobb, szebb és felségesb állapat; mint abból élhetni, a’ mit munkás kezünk a’ földmivelés által szerezhet. Mi sors vár így reám? egy magával tehetetlen elöregedés, vagy minden kedv és házi boldogság nélkül fanyargó örömtelen élet! Mire törekszik, kérdem, a’ serény ifjúság? mire az érett férjfikor? Nemde a’ csendes, nyugalmas korosodásra! elérem e azt így én? el é fegyveres oldallal? Nem! elrettent ez magától minden nyugalmat. Nem lehetek én így soha boldog férj, atya, ’s baráti szomszédja polgár-társamnak!” – Több effélét írt a’ hevűlt ifju, ’s kérte az Apátot, megvallván neki Málival fenn álló szövetségét, hogy segítené egy csekély mezei gazdaságra, mellynek szorgalmas mívelésében, mint Máli’ férje, teljesen boldog leendne. Az Apát kinevette, ’s egész levelét gyermeki szerelmes eszelődésnek itélte, melly ha kipárolog a’ felgyúladt főből, ismét elenyészik. Katona lettél, öcsém! – ezt irá vissza bátyja – most annak kell maradnod; ím küldök pénzt; mulassd magad’, ’s oszlassd-el helytelen komorságodat.

Ormy így katona, ’s Blond kapitány’ előbbeni házi barátja maradt. Mélyen érzé magára hagyatását, ’s egyedűl ön erejétől várhata mentséget. Hasztalan erőlködött indulatja’ legyőzhetésén, hasztalan hívta emlékébe Máli’ szerény alakját; minden feltételeit a’ mennyet lebájoló sötétkék szemeknek csak fél pillanata is megsemmisíté. Ha Blond’ házába ritkábban ment, ha vadászaton testi fáradságot, bajtársai’ víg körében időtöltést, a’ nagyobb világ’ zavarában mulatságot, tiszti szolgálatjában enyhülést reménylett, megcsalódott; ’s mind ezek sikeretlenné tevék igyekezetét, ’s egyedűl csömörunatkozást szültek. Hijában terjeszté karjait őrangyala felé. – Máli messze volt, hű lelke nem segítheté küzdésit; határtalan vonzódása a’ Báróné’ kellemeiben kéjledezni, érzékeit elfoglalá, ’s látván az örvényt tátogni, még sem távozhatott.

A’ Báróné’ természetében is észrevehető változások történtek: előbbi vidámsága többször komorabb színben jelent-meg, nyugtalanságot érzett magánlétében, fel-felvidúlt Ormy’ látásán, elszomorúlt, ha ezt olly társaságban tudá, honnan ő ki volt zárva, ’s így magával ellenkezőleg nyugtot nem lelhete. A’ jó asszony önmagától irtózott, elgondolván e’ kétes indulat’ bús következéseit, ’s férje’ szeretetében, önnön szenvedelme’ meggyőzésében, ’s leginkább Ormy’ szerény viseletében reményle ismét üdűlést; de napról napra erősbedő indulattal vonzatott Ormyhoz, és sajnosan tapasztalá: hogy az asszonyi állhatatosságot nem független erő, hanem a’ vészkerűlés teheti csak erkölccsé; hogy minden kicsinységet el kell nékie távoztatni, mert egy bal lépés az igaz útról, messze ragadja; ’s hogy sokkal könnyebb a’ férjfit külső ridegséggel távolítgatni, mint tőle közelről óvakodni. Ezen talpitélet mellett akará a’ Báróné indulatját zabolázni,’s Ormynak leendő közelgését akadályoztatni.

Ezen mind a’ két részről történt változások a’ kapitány előtt rejtve nem maradtak. Ormy hidegebb lön a’ Báróné’ társaságában; ritkán jött a’ házhoz, ha az egyedűl vala. Az asszony’ szokott enyelgései ’s előbbi nyájassága is megszűntek. Ormy’ szemei félelmesen kerülék a’ Báróné’ pillantatit, ’s ha véletlen öszveakadtak is, mindegyik megrezzent, és elpirúlt; az asszony ritkán éneklé Ormy’ kedves dalait, ’s ez épen nem esdeklett utánok; sétálni együtt soha nem mentek. Ormy több napig vadászni járt a’ nélkül, hogy a’ Báróné kérdést tett volna iránta. Érzé mind ezt a’ kapitány, ’s nem ritkán komor eszméletekre fakadt; de bizván hitvese’ józan erkölcsében, ’s barátja’ becsületében, ’s elgondolván: a’ kiejtett legkisebb gyanú is, milly érzékenyen hatna reájok, magát erővel megnyugtatá, és – hallgatott.

Igy tünődött a’ két szív’ lángszerelme; hosszu küzdés által reménylett mindenik mentséget, ’s ez által az elfojtott láng’ kitörését sietteté.

Az éjt sötétjétől senki sem foszthatja meg: ki akadályoztatná-meg az emberi szellemet, hogy időről időre azt valamelly rendetlen ösztön ne homályosítsa? – A’ mértékletes is ember, és pedig eleven erű, meleg vérű ember marad – ki gátolhatja-meg azt, hogy az ér valamelly hirtelen hévtől ne dagadjon-meg, ’s a’ vér lángra ne gyúljon? Van azonban, még is van isteni erő adva a’ léleknek, melly mindenen győzhet, míg magát le nem alázza. Erőtlen csecsemőként születik az indulat; boldog, ki zsengéjében fékezni tudja! ekkor könnyű a’ diadal; de nehéz, ha meghaladja az észt. A’ csata’ hősének ’s az indulattal küzködőnek tárgyok egyenlő, csak fegyverök ’s módjok különböző; amaz nem nyerhet, ha ellenével személyesen öszve nem ütközik; imez többnyire veszt, ha vele szembe száll; futni kell hát előle, kerűlni őt; vagy pedig ésszel közeledni csábító varázslatinak saját földi színökben néztéhez; ’s így sebző élök megtompúl, ’s a’ beteg elme, ha nem is teljes egészségét, legalább nyugalmát lassanként visszanyeri.

De Ormy ’s a’ Báróné mind ehez nem értettek; amaz titkán magánykodva epedvén semmi baráti javallat után nem indúlhata; Tiszaváry’ atyai intései megorvosolhatták volna, szintúgy Málinak tiszta, minden földi ingertől távozó, szerelme – de ezek távol valának tőle; Izabell pedig sokat bízván józan férje által mindenkor tisztelt női szemérmében, a’ fenyítő veszélytől magát kevésbbé oltalmazta; férje’ nyugalmát zavarni nem akarván, ennek bizodalmához folyamodni, gondatlanúl átallott, ’s így az erősb fél’ védelmétől egészen megfosztatott. Ők híven kerűltek ugyan minden szerelmi alkalmat, de hevűlt képzeletökben azt forrón ohajtották; féltek a’ veszélytől, de annak nehezét szerelmök’ édes bére ábrándoztokban ezerszer felmulá, ’s így a’ forró vágyódást még inkább éleszték.

Egykor^* történt: hogy Ormy szolgálatban lévén, reggel a’ kapitányhoz menne; ezt nem lelvén szobájában, keresőleg a’ mellék-szoba-ajtót félig kinyitja, ’s Izabellt látja vékony pongyolában, tükrénél fürteit igazgatni; az asszony elrémült, megpillantván Ormyt, ’s hirtelen egy kendővel, melly talán kisebb lehete, hogy sem bájait egészen eltakarhatná, zavarodva fedezgeté magát; – Ormy ijedten visszavonúl, bocsánat gyanánt tördelt hangokat rebegvén.

„Férjemet tetszik keresni? – kérdé Izabell – fürdőbe ment; reménylem, kis idő mulva megtérend; ha foglalatossága engedi, tessék őt bevárni.”

„Ha terhére nem leszek” rebeg Ormy, ’s reszkető térddel, a’ helyett, hogy a’ kapitány’ szobájában maradna, mint az asszony kivánta, a’ Bárónéhoz támolyog.

„Kegyedhez már több nap óta nem volt szerencsém!” mond, az Ormy’ megjelentén szorongó asszony; ’s nem lévén képes feddő szavakra meglepetése miatt, a’ párnaszékre ült.

„Nagyságod, úgy vélem, azon legkevésbbé tünődött!” felel Ormy nagy hallgatás után.

„Ezt Kegyedről tehetném-fel inkább, mert házunkat kerűli; ’s nem kétlem, több kellemmel bíró sziveknél ezen hijányt felesleg kipótlá!” mond a’ Báróné, ’s maga is megijedt ezen, Ormy’ öntetszésének nyilván hizelkedő, szavain.

„A’ mit itt veszték, azt sohol se’ lelem-fel többé!” viszonzá bátrabban Ormy.

„’S mi lehet az?” kérdé lassan ’s félénken a’ Báróné.

„Nagyságod’ kegyessége!”

„Mellyet Ormy nem vesztett-el soha!” Ezen, olly szomorú következésű szavakat, olly indulatosan ejté-ki a’ Báróné, hogy Ormy azokat a’ legforróbb szerelem’ kiömlésének vélvén, felejtve feltétit, Málit, ’s az egész világot, elvetve csákóját, égő arczokkal az asszony’ kezeit melyéhez szorítván, előtte leomlott, ’s emésztő indulatját megvallván várta itéletét. Izabell szótlan az ifjúra hajlott, szíve’ gyorsabb verései nyilván elárulák belső gerjedelmét. Csak midőn a’ felszökött Ormy kardját zörögve feloldaná, akkor ébredt-fel kábultából, ’s hideg borzadással érzé asszonyi méltósága’ mély sérelmét ’s kötelessége’ megszegtét. Lángzó szemmel fejté-ki magát Ormy’ karjaiból, ’s éppen akkor lép-ki a’ szobából, midőn a’ kapitány benyitá az ajtót. Halvány szín futja végig a’ megijedt nő’ arczait, ’s nem is válaszolván férje’ kérdésére, kisietett. A’ Bárónak különben nyugodt elméjét, hitvesének e’ visszás tette egészen fellázítá, ’s annak okát megakarván tudni, szobájába ment; de szörnyedéssel pattan vissza, midőn a’ hadnagyot, kard és csákó nélkül, bálványként ott állani látja. Bőszűlten kardot ragad, ’s Ormyt megtámadja; de ez feltartván kardját mond: „a’ szokott rend szerént, Uram! kímélje hitvesét!”

„Hah! tehát napnyugotkor!”

„Hol?”

„A’ folyóparton, a’ hárserdőben.”

„A’ fegyver’ neme?”

„Pisztoly.”

„Megjelenek!” ezzel Ormy kirohanván a’ szobából szállására siet, hol is, mihelyt vére lecsilapodott, iszonyú tettének egész súlyát érzé. A’ házi-barátság’ szent kötelességét, az asszonyi becsűlet’ fertőzhetetlen igazát, eddig becses élte’ végső határczélját, ezzel általhágta. Hitszegő lön Máli’ áldott szíve iránt, kire már most gondolni is, véteknek tartá. Hát még az alkonyat milly szörnyű jövendőt rajzolt elébe. A’ gondolat, hogy a’ kapitány’ elestével, egy hitvest férjétől, gyermeket atyjától, világtalan testvért gyámoló bátyjától fosztand-meg: ez a’ gondolat emésztő lángokban égett lelkén. Maga magát, ’s érzetét átkozva, mentséget keresett, de nem talált. Sokkal jobb lévén ő, hogy sem egy gyarló szerelem’ viszontagságát, egy megbántott férj’ boszúját, egy ártatlan megcsalt Szűz’ könyeit, ’s a’ világ’ gúnykaczaját hidegen kiállhatta volna, lelke kétségbe süllyedt; ’s vérben mutatá megváltó csillagát, melly felold minden érzetet, minden kötelességet. Örűlt Ormy e’ sötét tüneménynek, ’s bódultan dűlt hideg karjai közzé.

A’ Báróné Ormy’ hirtelen elmentét látván, tüstént férjéhez sietett, ’s őszintén megvallván a’ történtet, könyes szemmel bocsánatot esdeklett. A’ jó szívű kapitány könnyen megengesztelődött, ’s a’ sok szép órákért megbocsátá ez egy gyöngeségét hitvesének; de Ormyt, ki barátságával imígy visszaélt, megfenyíteni eltökélé; azért is elhatározta magában, hogy a’ rendelt helyen megjelenik ugyan, de az ifjút nem fegyverrel, hanem igaz atyai intésekkel fogja jobb útra vezérleni; ’s aztán baráti kezet nyujtván neki, mindenről megfelejtkezik. Szinte örűlt magában, képzelvén az eltévedt ifjút bánatjában, és szándékát épen hitvesével közli, midőn Ormy’ szolgája egy pecsétes levéllel érkezik. Megijedve töri-fel azt Blond, „nagy Isten! talán már késő!” ’s a’ levelet elvetvén, kirohan az ajtón. Reszketve nyúl a’ Báróné az íráshoz; alig tekint bele, ’s aléltan öszveomlik.

A’ kapitány alig volt tíz lépésnyire Ormy’ szállásától, midőn pisztoly-durranást hall; elszörnyedve rohan az udvarba, a’ szobába – de a’ szerencsétlent vérében, lelketlenűl, találta már.

Málinak, B* Apáturnak, és Tiszavárynak szóló leveleket lelt asztalán, ’s ezeket még azon nap el is küldé.

Báró Blondnak e’ levelet írta: „Az élet és halál’ utólsó harcza közt írom ezt. Minden zaj rémít, nehogy újra visszadűljek az élet’ szörnyébe, hol én lenni már megúntam. Egynek közűlünk, kapitány úr! halálát kivánja a’ megbántott katonai becsűlet – haljak tehát én! A’ Báró’ halála soknak okozna örök gyászt; enyimmel csak egy, egy, szenved, ’s az ellen is vétkeztem! A’ Bárónénak mondja vég köszöntésem’; ne kárhoztassa tovább a’ szegény sírban-fekvőt. Izabell Nagyságod’ tiszteletét megérdemli: én valék a’ csábító, legyek hát én áldozat. Éljen boldogúl! ’s bocsásson-meg, ha lehet.”

Kit temettek? kérdi Tiszaváry a’ keresztvivő katonát, nem tudván még a’ szomorú történetet, „Ormy hadnagy uramat” felel komoran az elbúsult katona. Dermedve állt az ősz, kedveltje’ hamvainál; ’s ki őt örömmel látogatni jött, zokogva követte kora sírjába.

Máli mindennap várta kedvesét, de az ohajtott helyett szomorú levele érkezett; a’ szegény Szűz kettős kínjában csak a’ vallásban lele vigasztalást. Elbúcsúzott gyámatyjától, ’s klastromban siratá első ’s egyetlen szerelmét.

Blond’ házából a’ vidámság örökre eltűnt. Izabell sokáig betegeskedvén, boldogabb életre szenderűlt által. A’ Báró elhagyá a’ szolgálatot, ’s Helvécziába költözött, hol csendes magányban él, anyátlan gyermekének.

*

Sok ember azt véli: hogy a’ falusi lakásban lelhetni nyugalmat; igen, ha ki már nyugalmát oda viszi magával; azonban a’ természet’ ezernyi bájai sem idézik-fel mingyárt a’ lelket süllyedtéből, és a’ csörgő patak, a’ fák’ kies zöldje, illatos rét, ’s a’ fülmilecsattogás sem tölti meg tüstént a’ várastól meglapított erszényt. Csöngedy Bencze is, azon véleménnyel, hogy majd a természet’ kebelén minden életöröm ujúlva tünend fel neki, tavasz’ kezdetén odahagyá a’ nagyvilági zajt, melly közt legszebb korát, változó szerelmekben ’s tomboló mulatságokban élte által. Megunván a’ fényüzés’ hiú játékait, a’ mázos arczokat ’s az olcsó szívek’ erőltetett ömledezéseit, szinte más világban képzelé magát, midőn kellemes fekvésű jószágába érvén, azon rég nem látott szobákban szálla-meg, hol gyermek-kora szép álomként lengé körűl, ’s minden tárgy, minden szöglet édes emlékezettel köszönté. – Bencze heves, könnyelmű, de jó szívű ember volt; olly hamar érzékeny, mint feledékeny; miként az alkalom ’s az ujság hatott reája. Még férjfi korában sem átallá az ifjuság’ csínyait, ’s kész volt önkárával is áldozni, hol más félénken vonúlt el. Ingadozó lelke most a’ magánytól várt uj örömeket, ’s orvosoltatását hibás számolásból eredett sebének.

Elfogódva nézte háza’ belső intézetét, hol kivűlötte minden régi izlésre mutatott. Komoran néztek alá üstökös Eleji ’s több magyar Hősök a’ barna falakról, mintha neheztelnének elfajult vérökre. A’ fogasokon még régi rendben vegyest lóggtak kardok, fegyverek ’s egyéb vadász-eszközök; közbe közbe gazdaságbeli rovások ’s pajtakulcsok aggatva; a’ tetemes karszékek ’s asztalok az idővel látszottak viaskodni – szóval mindent azon állapatban talált, a’ mint boldogúlt atyjáról maradt, ’s úgy tekinté: mint ereklyéjét boldogabb időknek. Könyvekre is akadt, ’s bár ezeken a’ moly edzé hatalmát, még is körűlforgatta, ’s nem kevéssé volt meglepve, midőn ezen mostani érzetével olly egyező versre talált:

Biz úgy van! mond Bencze, érezvén: mennyi szép reménnyel lépett ő is egykor a’ világba, ’s túl haladván az emberkor’ szebb felét, milly kevés hasznot ’s mennyi adósságot mutathat. Még inkább hatottak reája a’ következő sorok, mellyekben a’ költő szédelgő vágyaitól bucsúzni látszik:

Jövendő éltemet rajzolád, jó ember – mond Bencze – ’s erősen hitte, hogy semmi csalárd fény nem zavarja többé fel nyugalmát. De mit nem hisz a’ gyarló ember! ha nem tudja, mit tegyen idejével. Benczének azonban tetszett új élete, bár mi egyszerű volt is; el-elsétált, ’s gazdagsághoz nem sokat értvén, könyvekből akarta megtanúlni azt: innen következett, hogy többször a’ jószág’ természetével ellenkező intézeteket tévén, gyakran fel-felakadt cselédjei’ együgyű szavain, kik mélyebben láttak a’ dologba; ezt restellé, ’s mindent reájok bízván, vendég gyanánt élt saját házában, ’s eluntában a’ párnaszékre dőlve, sok feltétele alvással végződött. Így nyujtózott egykor,^* midőn juhásza hivatlan hozzá belép, ’s elpanaszolja hosszan: hogy a’ bárányok vesznek, eső nem jár, a’ legelő sovány, ’s a’ só is elfogyott.

„Majd az ispán tesz rendelést!” mond Bencze.

„Mellyik ispán?” kérdé a’ juhász.

„Igaz, igaz, magam küldöttem el – mond Bencze – sóra lesz pénz, a’ bárányok iránt valamit gondoljunk.”

Ezzel neki ült a’ gazdaságkönyvnek, ’s orvosszereket írt ki, azután maga is a’ birkásházhoz ment.

A’ mint az udvarba lép, első tekintete mingyárt egy fiatal leányba ütközött, ki a’ sövény mellett danolgatva, guggon étette libájit, ’s ezek elnyújtott nyakkal, víg sípogással kisérték énekét. Bencze, ellenére a pisszegő gunárnak, hozzá lappang, ’s vállát megveregeti; a’ leány ijedtében elejtvén tálát, felugrik, ’s lesütött szemmel biberkél kis kendőjén.

„Ki’ leánya vagy, hugocskám?”

„A’ juhászé.”

„Hogy lehet az, már egyszer voltam itt, ’s még se láttalak?”

„De én láttam ám az Uraságot, vánkoshéj nadrágja volt ’s lyukacsos kalapja!” mond a’ leány, ’s félig reá húnyorog.

„O mennyei ártatlanság! milly szép a’ te képed!” sohajt Bencze, ’s a’ leány’ nevét kérdi.

„Boris!” felel a’ leány, ’s Bencze feledve bárányait, vele beszédbe ered, és mentől tovább nézi, annál több több kelleme tűnik szemébe. Boris nem volt ugyan görög szépség; de erő és egészség látszott elömleni tetemén; gömbölyü arcza ’s izmos karja majd felcsattant a vértől; ’s bár a’ nap elbarnítá, még is szépen illett tüzes fekete szeméhez. Barna haja, négy ágra fonva majd bokáig ért, ’s nyulánk termetét tetszetősbbé tevé. Bencze nem tagadhatá meg tőle figyelmét, sőt először is nyájas szavakkal azt kijelenteni buzgott. Kevés vártatva Boris’ atyja is oda jött, ’s nagy rovással^* kezében, előszámolgatá a’ kárt, mellyre Ura nem sokat ügyelt, hanem szemeit mindég a’ ház’ pitvarára szegezte, hol Boris megint előbbi munkáját folytatá, csak lopva tekintvén néha az igen kegyes uraságra.

Benczének ezentúl fő gondja lett a’ birkatenyésztés és nemesítés; azért napjában kétszer is a’ majorba ballagott, ’s ha Borist feltürődzve tagjai’ javára házi dolgaiban sürögni látá, nem sokat gondolt juhaival, hanem csak neki vágyott tetszeni. Mindent elkövetett, hogy a’ leány’ szívét megnyerhesse: de ez hizelkedéseire ’s legszebb mondásaira vagy bámult, vagy nevetett; azért ajándékkal akarta meghódítani, ’s néhány gyűrűvel kedveskedett neki; a’ leány szívesen megköszönte, de többet nézett a’ ragyogó érczre, mint adójára. Bencze mind ebben csupa ártatlanságot látván, édes jövendőt igért magának. Reménye még inkább nőtt: midőn néhány napi isméretsége után – reggel oda menvén, a’ leányt könyezve találta.

„Mi bajod, kis hugom? – kérdé nagy részvéttel a’ kiváncsi Úr – miért sírsz?”

„Anyám megszidott, agyon tömtem a’ ludat; szememre hányta, hogy tudja Isten hol jár eszem” felel Boris szemeit öklével dörgölvén.

„O ne nézzen rá, Tekintetes Uram – dörmögé a’ haragos anya – ez a’ leány meg van babonázva, már egy időtől fogva mindent visszásan tesz” Bencze magát vélvén babona-szernek, melly Boris’ fejét zavargatja, nagy készséggel mentegeté; örömest súgta volna a’ leánynak: hogy ő is mindent visszásan tesz, mert szünetlen csak róla gondolkodik, de a’ háborgó anya nem távozott, azért hirtelen kézszorítással kísérvén ezen szavait: „este felé ismét eljövök!” haza tért.

Még is igaz – gondolá Csöngedy Úr – csak a’ falun rejtezik az igaz ártatlanság, nyugtalan várván az alkonyt, mellynél egy tiszta lélek majd, megvallja szerelmét.

Az este beállott, ámbár hüsebben, mint Bencze kivánta, mert rövid zápor után éktelen szél támadt; azonban ő elment még is, ’s akolba terelt juhait megnézvén, hasztalanúl kémlelte Borist. Már sötétleni kezdett, ’s ő kérdést tön iránta; – „tán a’ kertben gyomlál még” lön a’ felelet. Aha! ott vár reám, gondolja Csöngedy ur; jó éjszakát mond, eltávozik, ’s a’ helyett, hogy haza menne, megest visszafordúl, ’s egy rézsen keresztűl a’ kertbe sompolyog, vizsga^* szemmel nézeget; de a’ nyájjal kijáró ’s az uraságot annyira nem ismerő komondorok szörnyű ugatással neki rohantak. Bencze ijedtében karót ránt ki a’ sövényből, ’s a’ mint lehetett, segítségért kiáltozva, védelmezi magát. A’ bojtárok rókát vagy farkast vélvén kullogni a’ kertben, éktelen dorongokkal oda szaladnak, ’s bámulva pillantottak egymásra, midőn a’ vélt farkasban urokra ismértek.

E’ veszélytől ugyan épen menekedett meg, de nagyobb zavarba jött, midőn a’ házfelé térvén, a’ kert másik oldalán egy fejér köpönyeges embert a’ sövényen általszökni lát; utána akart rikkantani, de szava elállott, midőn azon perczben Boris is szemébe ötlik, a’ mint vigyázva a’ szilvafák között a’ kertajtóhoz sunnyog. Bencze attól tartván, ne hogy képtelen hajlandósága elárultassék, átallá kérdőre venni a’ leányt, ’s boszuját juhászán tölté, megtámadván őt, miért enged rézst csinálni a sövényen. Komoran tért haza, ’s hosszu tünődés után, ki lehetett az a’ fejér köpönyeges? jutott eszébe, hogy e’ tájon Vasas-németek feküsznek,^* ’s illy formán nem ő okozta a’ lúd’ halálát.

Más nap reggel Lázár inasa, ki régóta nála szolgált, bár elvégezte minden dolgát, nem tágult még is a’ szobából, hanem hasztalan kotonozás közt Urára hunyorgott.

„Mi baj? akarsz valamit? szólj vagy takarodj!” mond a’ rosz kedvű Bencze.

„Kérésem van, pedig nagy.”

„Mond el hamar!”

„Házasodni akarok, pedig mentől előbb.”

„Sok szerencsét! de, Lázár, vigyázz! megbánod; öreg legény vagy te már.”

„Negyven; két esztendővel öregebb Tekintetes Urnál.”

„Ki kérdezett? Mátkád hány esztendős?”

„Tizennyolcz, pedig szép.”

„Vigyázz! számvetésedben hiba lesz; negyven a’ tizennyolczba nem megyen, kölcsönözni kell.”

„Ej Tekintetes Uram, nem várasi leány az.”

„Mind egy – mind egy!” szól közbe Bencze, visszagondolván a’ mult estére.

„Követem Tekintetes Urat! az én mátkám igen jó, pedig szeret is.”

„Lássd ha épen akarsz – mond Bencze – én nem ellenzem; de mivel mátkád olly igen jó és szép, szeretném látni, vezessd hozzám.” Lázár szerette ugyan Urát, de illyen dologban még sem hitt neki – szólni akart, de Bencze nem engedé, azért nehéz szívvel mátkájáért ballagott.

Míg Lázár oda járt, Bencze mély gondolatokba merűlt, és sajnálta a’ szegény Lázárt, hogy illy bajba esett. Nem sokára lépteket hall, a’ magas sarkú czipő hangosan kopog a’ folyosón. Az ajtó nyílik, ’s inasa mátkáját inkább bévonja mint vezeti. „Ez az Tekintetes Uram!” mond, és hijában iparkodik a’ leánynak veres képére szegzett kezeit letolni.

„Boris, te?” – kiállt Bencze, nem tudván hamarjában mit szóljon. Boris leüti fejét.

„Hát te ezt a’ legényt szereted?” – kérdé a’ meglepett Bencze.

„O csak ne beszélljen illyest!” mond a’ leány, ’s félig elfordúlva pillogat Lázárra, ki most három kéréssel jött elé; hogy Ura szóljon Boris’ szüléjivel; másodszor: mivel házasságát megengedé, jőne el a’ menyekzőre; harmadszor: ha, a’ mint reményli, nem sokára innen elköltözik, őt hagyná falun.

„Jól van – mond Bencze – te itt maradsz, ’s Boris velem jön gazdasszonynak.”

„Ugy ám, ha mennék!” mond Boris.

„Tekintetes Úr csak tréfál – mond Lázár, alig várván szabadulását, ’s mátkáját titkon könyökével elmenésre únszolja. Bencze egy ideig habozott, de utóbb pártfogását igérvén, a’ menyekző’ költségeit is magára vállalta. Boris örűlt, Lázár pedig elsohajtá magát: lesz itt mire vigyázni!

Midőn elmentek, Bencze inasát vissza inté: „hallod e Lázár! tegnap este én valamit láttam.”

„Én is, Tekintetes Uram.”

„Egy fejér köpönyeges embertől őrizzd mátkádat.”

„Attól nem, mert magam voltam.”

„Hol vetted a’ fejér köpönyeget?”

„A’ szomszéd uraság’ huszárjától vettem a’ napokban; a’ ház körűl jó lesz.”

„Menj dolgodra!” mond Bencze, ’s az ablakra dőlve fütyörészett ki a’ levegőbe, gondolván: ma neked, holnap nekem.

Bencze igérete szerént a’ menyekzőt kitartá, ’s az összegyűlt jobbágyság között majd éjfélig mulatott, ámbár a’ borgőz, pipafüst, ’s a’ duda’ fülmetsző reczegése kelletlenűl illeték. Örömest kötekedett volna a’ menyasszonnyal; de a’ vőlegény, mintha hozzá lett volna varrva, untalan mellette állott. Midőn haza ment, ’s a’ vőfény bucsupoharát rá köszönté, mond az Öregbiró: „Tekintetes uram, lássunk hozzá; van ám itt elég kisasszony! már Kegyelmedre is rá férne a’ feleség.” Bencze megköszönte az őszinte javallást, elvonúlt, ’s egyedül lévén, alig tudott megválni a’ gondolattól: hogy együgyű inasa, kit tán az arany sujtás ruháján teve kelendővé, boldogabb nálánál.

Bencze’ csapongó lelke nem volt képes sokáig valamin bánkodni, ’s néhány nap múlva magán nevetett: mint lehete képes olly nevetlen falusi hajadonért hevűlni; ’s ha még a’ menyecskét felkereste is, csak azért történt, hogy a’ szegény Lázárnak féltéstől elvonczolt képét láthassa.

Eddig Bencze minden főbb rendű társaságtól elvonta magát; most már nem tudjuk, unalomból e, vagy az Öregbíró’ szavától indíttatva, ismét emberek közzé vágyott. Házának által-ellenében, néhány puskalövésnyire magas nyárfák közzűl fejérlett ki nemes-szomszédja’ lakása; egy patak azonban, melly néha záportól folyóvá szokott nőni, gátolta egyenes útját, ’s ezért majd félórát kellett kerűlnie a’ hídhoz. E’ szomszéd’ látogatására rándult először is Bencze. Váry ur szívesen fogadá, ’s elbeszéllé, milly jó barátságban élt egykori atyjával. Bencze, ki Váryban jó embert, de nem sok mulattató tulajdont lele, már bucsúzni készűlt, midőn a’ házi kisasszony belép: karcsu mint a’ szarvas, mind e’ mellett teljes, vidám, eleven, ’s az érettség’ első hajnalában. Nyájasan üdvözli ez elbájolt vendégét, ki akadozva mentegeté késő jelenését, és kellemes udvarisággal a’ jövendőre bízta annak kipótlását. Bencze sokat forogván a’ Szépeknél, mingyárt sejdíté: hogy több élet van Lidiben mint ábrándozás, több természeti ész, mint nevelés, ’s titkon örűlt az új ismeretségnek. Tudván, hogy majd rejtekező csodálás, majd könnyű enyelgés, most csendes andalgás,^* most kitörő kedv ’s bájleplű semmiség inkább hat a’ szép nemre mint bár mi nagy elme ’s magába zárt érdem; azért illy módon bánt Lidivel, ’s elsőben is nehezen távozván, nem rosz emlékezetet hagyott maga után, annál is inkább: minthogy deli külseje ’s könnyű társalkodása mellett, tetemes birtoka volt.

Váry szerette a’ vendéget, kivált ifjuságában maga is katona lévén, örömest volt katona társaságban; azért többször magához hívta a’ Tiszteket, ’s tele pohár mellett csatázott velök. Bencze másodszori látogatásakor illy gyülekezetre talált. Lidi megkülönbözteté ugyan, de azért nyájas tekintetét mástól se’ vonta-el; ’s bájai’ megismértetését, ha nem ohajtá is, de nem is ellenzé; mélyebb szövetséget nem árult ugyan el magaviselete, de nem is tiltá a’ hódulást, melly nyilván ’s titkon tömjényezé körűl. Ez Benczét diadalra ébreszté, ’s ezen mesterséggel szőtte hálóját megfoghatni a’ szabad szivet, melly fürge madárként repese a’ lép körül, de nem akadt belé. Nem merjük ugyan vítatni; hogy Lidinek némelly fiatalabb hóduló ne tetszett volna inkább Benczénél, de a’ gazdag imádó mellett mindég hatalmas Tündér áll, melly azt varázs fénnyel hímzi, ’s ez a’ házasság’ reménye. Lidi is tán ettől lelkesítve, az ügyes indulatos Benczének nem kárhoztatá szembetűnő hódulásait, sőt édes vonzattal viszonzá a’ fakadó érzés’ jeleit, melly változó alakban simúl a’ szív felé, ’s minden apróságban nagy érdemet lát. Bencze tüzesen közelíte, felfogván minden alkalmat; Lidi nem nehezíté útját, de a’ végső reményt bájködbe takarva egyedűl sejtenie hagyá, ’s így az érte lángzó szívet még inkább gerjeszté. Bencze gyakran általment, ’s Lidi mindég kevesellé jöttét.

Nem hijában nevezik tűznek a’ szerelmet, mert a’ ki vele játszik, hamar megégeti magát. Bencze is másnak szőtt hálót ’s maga esett belé. Szerelmes már többször volt ugyan, ’s ha megcsalatott, könnyen vigasztalá magát; de most tán magányos élete, és azon érzemény hogy ma holnap vagy elkésik, vagy az időből épen kifogy, más irányra készté. Ő szeretett, ’s a’ mit előbb máson könnyelműen gúnyolt, magán tapasztalá. A’ kísértet szebb volt, hogy sem hidegen elkerűlhette volna, ’s a’ múló örömekre szánt tárgynak nyugalmával adózott. Hasztalan hívta segédűl hajdani víg kedvét, a’ jelennek sajnos érzete legyőzte erejét. Örömtelve látta bár napról napra nevekedni iránta Lidi’ szerelmét, de szép kilátásait elborítá a’ vesztés’ gondolatja, melly komor rémzettel szüntelen üldözé.

Milly szörnyű betegség a’ szerelemféltés? azt, remélljük, Olvasóink velünk együtt eléggé ismerik; azért minden felvilágító értekezés helyett jobb örvendenünk, hogy még nem haltunk benne meg, mint egykor Lepidusz. Bizonyos dologban minden ember irígy, ’s kinek magához nincs bizodalma, hamar féltővé lesz; mert hevűlt érzékei másban sejtik az elpazarlott erőt, ’s felébredt gőgje más’ szerencséjén tépelődik. Bencze is e’ súlyos nyavalyában kínlódott. A’ ki- ’s bejaró fiatal Tisztek mint annyi tőrök furdalták szívét, minden tekintetben, minden mozdulatban valami bíztos jelt látott, mellyet véleménye szerént egész voltában csak a’ boldog érthet el. A’ mit maga annyiszor próbált, és más Szépek ezer fortéllyal rajta gyakoroltak, mind azt most Lidiben is gyanítá; örömest szólt volna, de a’ bizonyos frigykötésre eddig elhatárzó lépést nem tevén, csak messzéről közelíté a’ dolgot, ’s ha Lidi jól kinevette, bosszankodott; ha pedig azt megbántottnak érzé, könyörgött, és magára neheztelt. Még tűrhető volt sorsa Lidi’ körében, de annál inkább érzé otthon egész teljében a’ féltés’ nyomorgatásit: azért is többnyire az ablaknál ült, vagy óránként a’ patak mellett sétált, honnan egészen ellátott Lidi’ házára, ’s ott leskelődvén, ha hintót vagy lovast vön észre, ő is ott termett; de ha az idő vagy környűlállás nem engedé, nehéz szívvel epedezett magában.

Csak a’ hív Lázár osztakozott e’ sorsban is vele; a’ jámbor látván Ura’ változását, azt vélte hogy feleségébe szerelmes. – Egy estve, midőn Bencze a’ patakhoz ment, Lázár bátran útját állja: „Tekintetes Uram, nekem szólásom van – mond – pedig nagy.”

„Majd holnap reggel.”

„Tovább nem tűrhetem; Tekintetes Urat eddig híven szolgáltam, de most más urat kell keresnem, pedig az fáj.”

„Elment az eszed? mi háborgat?”

„Tán nem tudom mért jár erre Tekintetes Ur – mond Lázár, ’s ablakjára mutat, honnan Boris épen fél szemmel kandikál ki. – Nini! most is ott áll. De majd megtanítom másra kacsingatni!” Bencze mingyárt megérté baját a’ hív szolgának, és őszinte megvallá, hogy nem Boris miatt jár annyit a’ patakhoz; de Lázár feltette magában, mihelyt kitelik esztendeje, más korosabb úrhoz szegődik.

E’ történet Benczét az előtt bár mulathatá is, ’s Lázárnak adott is volna okot mitől félni, de most épen ellenkezőleg hata reája, és magában neheztelt, hogy ártatlansága illy méltatlanúl gyanússá lön, azért más úton ment leshelyére.

Még Lidivel nem szólt jövendője iránt; de egykor elmerűlten ülvén mellette, nemakarva tűnt-fel édes képe a’ házi boldogságnak – mélyen sohajtott; Lidi valami titkos bút sejtvén, gyöngéden vigasztalá, végre a’ leány’ dagadó keblén lebbent ki kétkedő szerelme. A’ ki Benczét gyöngeségről vádolja, vessen számot magával, ’s mingyárt elnémúl; hány ember él, kit nem andalítna el a’ szép ajak’ édes igérete, ha kivált az érzés’ hangjai kísérik? örök hűségről álmadozván, akkor a’ fagylaló időt megvetve gúnyoljuk. Bencze is illy bájos percztől elragadtatván azt cselekvé, a’ mitől eddig félt, ’s Lidit eljegyzé hitvesének. Váry áldásával toldván e’ frigyet, a’ boldog párnak örömét nevelé.

Édesen hangzottak bár e’ szavak: tiéd vagyok és leszek mind halálig! Bencze’ fülében, de nyugalmat még sem adhattak, sőt leköttetésével még nőtt félelme. Lidi őrizkedett ugyan minden gyanús tettől, de ki magának nem hisz, hogy hihetne másnak? Azért a’ patakmelletti sétálás nem szűnt-meg, sőt kellemetesb lön, mert Lidi is eljárt, vagy legalább kendővel legyintgete feléje – azonban sok per is támadott a’ jegyesek között. Benczének örökös dolga lett bocsánatért esdekleni. Szerencséje volt, hogy féltése Lidi’ kellemeinek hízelkedett, ’s e’ pontban egy asszony sem engesztelhetetlen.

Bú és öröm között így telt el a’ nyár, az ősz – a’ mező elsárgúlt, a’ fák’ levelei hullottak, a’ tél beállott, ’s a’ boldogok’ öszvekelése új esztendőre határoztatott meg – az egész táj beszéllt már e’ házasságról, ’s Lázár is könnyebben lehellett. Váry leányát uriásan^* kiházasítani akarván, semmi költséget nem kímélt; szintígy Bencze is új rendbe szedé házát. A’ régi üstökös vezérek a’ padlásra vándoroltak; a’ vastag lábú székek helyett finom, minden test alatt ropogók tétettek – szóval, minden más színbe öltözött, és mozgásba jött.

Bencze, jövendő hitvese’ szobáját minden kitelhető fénnyel felékesíteni akarván, néhány napra a’ várasba készűlt, ’s Liditől, más dolgot adván ürügyül, elbúcsuzott, karácsony ünnepre határozván visszajövetelét. A’ féltő és szerelmes, ha nem sokat végez is, legalább gyorsan jár; Bencze is sietett haza, ’s a’ rendelt időt két nappal megelőzte. Már estellett, midőn leszállt kocsijáról, de nem sokára a’ sötétséget szelíd fény váltá-fel, ’s gyönyörűen tűnt-elő a’ hold Lidi’ háza felett; onnan száll felém éltem’ szép sugára! gondolá Bencze, ’s bár künn derekasan fagyott, a’ szabadba indúlt. A’ mint kapuján kilép, cselédháza’ ablakánál egy fejér köpönyeges férjfi ötlik szemébe: ő ezt Lázárnak vélvén, reá kiált, miért ácsorog hijában az ablak alatt, mikor ott benn dolga van.

„Elismért,^* uracskám – mond hegykén egy Huszárkáplár, én nem vagyok Lázár, hanem szabadságos katona, Boris’ ismerőse és atyafia.”

„Úgy – mormolá Bencze meghökkenve – mikor jött katona uram?”

„Főhadnagy urammal jöttem; de ő oda-át maradt abban a’ kőházban.”

„A’ kőházban? – kérdé akadozva Bencze – és olly ismerős ott?”

„Hej uram, csak én kapnék annyi csókot, mint az ott a’ szép kisasszonytól – felel a’ huszár, ’s egyet vonít bajszán. Akart többet is beszéllni; de Bencze nem hallá, vér futja el szívét, ereji vonaglanak; bőszűlten szobájába siet, ’s kardot ragadva – hah csalárd hitszegő! legalább ingyen senki ne bírjon – dörögvén, a’ patak felé megyen. Szokott leshelyére érvén homlokához csap – o én gyáva balgatag, milly bután estem a’ kelepczébe – mérgesen nevet, én oda járok neki kedvezni, ’s addig ő – – tovább nem szólhata, csak mély sohajtás torlott-ki habzó kebléből. Féltése rettentő dühre gyuladt, midőn két személyt, fejér ’s fekete köpönyegben lát Váry’ házába menni. „Ő az, ő! Lidi! lelke olly fekete, mint ruhája! – rivad Bencze, ’s eltökélve vérrel enyhíteni boszuját, a’ béfagyott patakra száll, meg-megsikamlik, de ő semmire sem ügyelve keresztűl tántorog, Váryhoz száguld, és egyenest Lidi’ szobájába rohan. „Hah csábító!” kiált borzadozva, midőn a’ szoba’ hátuljából félig a’ holdtól világítva, a’ fejér köpönyeges férjfit felé jönni látja; majd megáll – majd visszalép – most kard villog kezébe’, most közelít – már karját csapásra emeli: „jer hát, e’ vas intézze sorsunkat” kiált Bencze, ’s magán kivűl elébe vág, mellyre valami csöngve a’ földre zuhan, ’s a’ szoba mingyárt üres lön. Bencze tétováz, körűlnéz, ’s midőn magához tért, akkor vette csak észre vitézsége’ jelét. Egy álló-tükörben, melly távolléte alatt Lidinek hozatott, saját képe tűnt-fel, és nem ismerte meg magát, mert szörnyű háborodásában, levetvén nehéz bekesét, Lázár’ fejér köpönyegét ölté magára, mellyet az, míg a’ holmit felvinné, ’s új inastársával csevegne, Uráéhoz akasztott. Csalatásának fő oka volt a’ fejér köpönyeggel vesződő képzete annál inkább, minthogy fejét a’ homályban nem láthatá. Szégyenét és szorultságát csak az enyhíté, hogy e’ furcsa tévedésnek senki tanúja nem vala. A’ gondolat, hogy majd jól kinevettetik ’s utóbb gyöngesége példabeszéddé válhatik, győzött féltésén, ’s legjobbnak itélte, mentül előbb elillanni; mingyárt is lábhegyen kifelé sunnyogott, de későn; mert egy cseléd, ki őt berohanni látta, hirül adá jelenlétét. Erre Lidi egy isméretlen férjfival elébe bukkan, ’s minekelőtte kiszökhetne, karja közzé röpül. „Nem csalt meg tehát sejtésem, te korábban megjöttél?” mond a’ Leány, és szoros öleléssel jelenti örömét. Csöngedy dermedve állott, ’s üdvezlés helyett csak félig tördelt hangok rebegtek ajkain, ’s míg kivont kardját egyik kezével dugdozni akará, a’ másik elejti hüvelyét.

„Kit akarsz levágni? – kérdé Lidi – minek e’ kard?”

„Tél van, farkasok miatt” rebegé Bencze, nagyokat pillantván az ifjura, ki mosolyogva Lidi’ kezét tartá. „Testvér Bátyám, főhadnagy – mond Lidi – ő tagadó levelét személyesen megczáfolá, ’s velünk tartja szerencsénk’ ünnepét; mi is csak imént jöttünk haza, jöttödet lestük.” Némán zárta Csöngedy sógorát melyéhez.

Gyermekek! meghül az étel, kiált Váry beintvén kedveseit, ’s míg a’ vidám öreg, huszár fiával az ellenséget verte, ’s diadalmát jó Somlaival ünneplé, Bencze hölgyének híven megvallván a’ történtet, ismét kéréshez látott, ’s jobbulást igérve könnyen bocsánatot nyere; de mit nem bocsát meg a’ menyasszony, ’s mit nem igér a’ vőlegény! – Csöngedy haza vitte fiatal hitvesét ’s a’ vélemény: hogy a’ házasság féltékenyre nézve vagy emésztő méreg, vagy orvosság, rajta is megvalósodott; ő meggyógyúlt – ’s csendesen él. Azonban nem jutott e már, vagy nem jut e még Cato’ sorsára, nem tudjuk; de reméllhetni: hogy minden esetre annak követendi példáját.

Csongrád’ és Szentes’ tájékán most is eleven emlékezetben vagyon ezen, Hazánknak a’ török járom alól megszabadulásakor esett, történet; mellyet csak azért is méltónak tarték feljegyezni, minthogy Iróink többnyire csak a’ nemesség’ tetteivel festik regéiket, ’s a’ pórságról hallgatnak, mintha nemzetünk’ dicső hőskorában nem részesűlt volna; ámbár ez is igaz vitézi lélekkel vívott a’ harczmezőn, ’s híven kiállta az idők’ terheit.

A’ még akkor kisded Szentes’ temploma’ ünnepén, nem tánczközben – mert nem vigadott akkor a’ Hazája’ szerencsétlen sorsán elbúsúlt magyar – hanem az ahítatosak’ csendes sorában, midőn mindenki honja’ váltságáért buzgón az Istenhez folyamodott, ismérte meg Markos Peti Kabók Julist, egy Csongrádi özvegyasszony’ hajadon leányát. A’ Szűz jámbor, egészséges, dologra termett, tiszta, és szép volt; Petinek tetszett, ’s feleségűl kivánta magának. A’ bévett szokás szerént a’ vidékieket étellel itallal táplálni kellett; örűlt Peti, hogy Julist megvendégelhetvén, vele szólhatott; szüléjivel, házával, kis gazdagságával megismértetheté; ’s valljon őt Julis szíveli e? észre vehette. Estve felé, a’ vidékiek’ elmentére jel adatott – harangozni a’ török alatt nem volt szabad – megköszönte a’ leány a’ házi barátságot. „Nem sokára megint látlak Julis!” szól az elváló szűzhöz a’ megszomorodott legény. „A’ jövő Csongrádi bucsún?” kérdé a’ leány. „Tán még hamarébb!” felel Peti, ’s elváltak.

Peti’ választását helyben hagyták szüléji, kik a’ leányt szinte mingyárt megszerették, ’s Peti néhány nap mulva általment Csongrádra, a’ vőfény- ’s násznagyokkal. Julis’ hirtelen elférjesülését ha ohajtotta is, de nem reménylé: A’ régi pór rendtartás szerént Peti megkérte Julist. „Ha leányom akar, én nem vagyok ellene” válaszolt a szorgos házi anya. A’ meglepett Julis nem szólhatott, hanem csak pirúlva nyujtá reszkető jobbját a’ legénynek. „Isten tartson, szaporítson benneteket!” kiáltá a’ násznép, ’s gyürűt váltott a’ két boldog szerető.

A’ török iga alatt nyögött még akkor a’ vidék; a’ keresztyénnek fizetni kellett, ha gyermekét keresztelteté; fizetni, ha házasodott; fizetni, ha temetkezni akart; hogy magába szívhassa hazája’ levegőjét, harács nevű adót kelle letennie; a’ leomlott templomok’ építésére pénzzel engedelmet venni: ’s a’ mi rosszabb, az illyetén adók nem voltak meghatározva, hanem egyedűl a’ helybeli ozmán fő tiszt’ kényétől függ vala: mennyit és hányszor kellett a’ harácsot letenni?

Peti is nászaival az omladozott Csongrád-várban parancsoló Besli Agához ment, hogy ettől házassági engedelmet vásárlana. Ez új török Tiszt nem rég jött Csongrádba, ’s a’ lakosokat még nem ismerte; buja szemekkel nézett a’ piros egészséges szűzre, vad ingerre gyúladt, fertelmes szándékát, bár mi módon is végre hajtani eltökélvén. „Százhuszonnégy körmöczit, és egy három esztendős ép csődör csikót kell adnod, kaur! különben a’ leány nem lesz feleséged” mond a’ török.

„Tán csak tréfálsz, Uram? hol vennék én ennyi pénzt? – felel az elhalványodott Peti – húsz arany minden értéke szüléimnek; csődörünk nincsen, mert ha még annyi volt volna is, már a’ Spáhik alatt járna; de van egy jó kanczánk, legyen ez a’ tiéd.”

„Egy kispénzt sem engedek, ’s ha tovább alkudozol, még többet kérek.”

Légy irgalmas! – így kérték valamennyen az Agát; csak Julis hallgatott, ’s reszketve köténye’ fodrait gyűrögette.

Szót se többet! takarodjatok szemem elől! – kiált mérgesen az Aga, ’s kardjához kapkod. Sikoltva futott ki Julis a’ pogánytól, a’ násznép utána; Peti ökölbe szorított marokkal ’s fogcsikorgatva akará megtámadni a’ durvát, de kísérőji magokkal ragadták.

Szomorúan tért vissza a’ násznép Kabókné’ házához, ’s azon tanácskoztak, miképen lehetne legjobb szerrel a’ törökkel bánni? Végre abban egyeztek meg: hogy panaszra és pártfogásért esedezni menjenek Szegedre, az ott kormányzó Herder Béghez, kiről eddig semmi roszat nem beszélt a’ környék, ’s kitől a’ Csongrádi Aga is függött. A’ jövő hetivásárra néhány társsal lön meghatározva Petinek Szegedre menése; ’s így egymást vígasztalva váltak el a’ Szentesiek a’ Csongrádiaktól. „Az Isten nem hágy el bennünket!” mond Peti, ’s átkarolva Julis’ karcsu derekát, rózsaajkira hím-erős^* csókot nyominta.

Mihelyt Besli Aga megtudá a’ Szentesiek’ elmentét, azonnal Kabókné’ látogatására siete, ki eleintén a’ török’ váratlan jöttén, ennek változott szándékát és engesztelődését reménylé, ’s azért gyors kézzel legszebb paplanját vendége’ leülésére a’ földre téríté; de rettentő borzanat futja végig mind az anyát mind a’ leányt, midőn az Aga szemtelen hízelkedéssel irtóztató szándékát elárulá. Erővel a’ szemtelen hatalmasnak ellenállani a’ környűlmények nem engedék; félvén a’ dolog’ roszabb’ következésétől; tettetett szívességgel kellett a’ buját elaltatni, ’s akaratja’ teljesítését későbbre halasztván, szép szóval kecsegtetni. Az anya’ titkos intésére, fentartott szeméremmel nyájaskodott Julis a’ törökkel, ’s ártatlan enyelgéssel mulatá. A’ török teli szép reménnyel távozott el, többszöri látogatását igérvén. Kabókné annak többszöri jelenését veszedelmesnek tartván, azon töprenkedett, mint mentse ki leányát e’ rettentő örvényből; végre azon állapodott meg, hogy sehol sem lehet bíztosabb helyen, mint jegyese’ oldala mellett.

Peti alig beszélhette szüléjinek el az Aga’ kegyetlen kérését, és Szegedre készülő szándékát, az üzenet is Csongrádból megérkezett, melly őt, jegyesének, a’ török’ buja körmei közzűl, mentől elébbi kimentésére serkenté. Most nyíltak fel egyszerre Peti’ szemei, most tudta meg okát az Aga’ szertelen kivánságának. Felforrott benne a’ bosszú, süvegjét ragadá: „Julissal, szüléim, vagy többé soha nem láttok!” kiáltá, ’s magát kiszakasztván, az őt tartóztató szüléji’ karjaiból, lélekszakadva siet a’ Böldi rév felé.

Alkonyatkor, Uram, megjelenek a’ várban! – így csilapítá le hízelkedve Julis, az ismét eljött török’ nyugtalan indulatját – itt ki vagyunk téve a’ világ’ rágalmazó nyelvének” ’s több efféle okot rebegvén; a’ megelégedett török szállására tért.

„Fuss, leányom, fuss a’ Tiszaparthoz, tán Peti már ott várakozik reád!” mond a’ gondos anya, egy tarisznya eleséget nyujtván a’ készülő és remegő Szűz’ kezébe.

„Áldásodat, jó anyám, e’ veszedelmes útra!” mond a’ leány, ’s édes szülője’ keblére hajtá fejét, ki elkeseredett szívvel ’s forró csókjával, áldását a’ zokogó Szűznek homlokára nyomta. Julis a’ kertsövényen keresztűl fris lábakkal a’ Tiszapartnak sietett.

Azonban este lön. Az Aga forrton forrt a’ heves kivánságtól; ki-kitekint ablakán, ’s nyugtalan lesz nem látván Julist közelgeni; elkéstén gyanúja még inkább nőtt; azért káromkodva rohan ki szállásából, ’s Kabóknéhoz fut. Ön mentsége végett a’ vigyázó özvegy sírva elébe szalad, ’s panaszkodik leánya’ elraboltatásán.

„Nemde Szentesre?” kérdé fogcsikorgatva az iszonyú pogány; a’ megrettent anya szólni nem tudván, letérdelt ’s az Aga’ hirtelen eltávozta után leányáért imádkozott.

„Lovat ide, kutya!” így agyargott keresztyén rabjára a’ dühös pogány, ’s felültében a’ kengyel-tartó szolgának sárga papuccsa’ hegyével egyik szemét kirúgja, és sebes vágtatva száguld a’ Böldi rév felé.

Szörnyen fújt a’ megeredt szél, a’ Tisza’ tolongó habjai ezer halált lökdöznek a’ part felé. Julis már ott állott; fél, reszket, sír: majd a’ háborgó folyamra néz, nem látja e kedvesét a’ habok közt? majd Csongrád felé fordúl, nem hall e lódobogást? de sem onnan mentséget, sem innen veszedelmet nem láthata.

„Bátya! egy kosbárány a’ kendé!” mond alig lihegve a’ parthoz ért Peti, az ott ácsorgó révészhez.

„Ha ökröt adsz, se’ lököm illy szélvészben el csónakom’ a’ parttól!” felel a’ révész.

„Ide hát a’ lapátot, én magam evezek által!”

„Ha veszni akarsz! nesze – ’s oda nyújtja azt a’ csónakba ugrott legénynek; ’s ez elrúgja a’ lélekvesztőt a’ száraztól, ’s hatalmas karokkal a’ túl part felé hajtja. A’ ladikba ütközött hullámok hányják vetik azt, Petit áztatják: de ő nem ügyelve semmi veszélyre, mind tovább tovább evez.

Julis látja kedvesét hányatni a’ habok közt, látja közeledni – de e’ perczben lódobogást is hall. „Te vagy Peti?” kiált a’ leány elfojtott szívvel kezeit feléje terjesztvén.

„Én, én.”

„Siess az Istenért! a’ török közelget.”

Kettőztetett erőt önte most Peti’ mármár gyengűlő karjaiba hölgyének intése, keményen hasítja a’ habokat, ’s az elfaradtában összeroskadó legény „hálá Isten!” fohászkodván, a’ kívánt parthoz ér. Julis egy szökéssel a’ csónakba terem, de a’ török is a’ parton. Julis’ segédjével a’ mélyre taszintott hajó ismét a’ habok közzé vettetik, midőn az Aga: „Nem szaladsz el Kaur!” ordítással görbe kengyelvasát lova’ oldalába szúrván, habok közzé ugrat, ’s kivont karddal úsztat az evezők után.

„Ne a’ lapát, evezz te kedvesem, én megbirkozom a’ pogánnyal!” mond Peti feltűrve lobogó ingét, ’s izmos karjait öklözésre készíti; de mi a’ kar a’ vas’ élének? Már az Aga elérte a’ hajót, vagdal Peti felé, a’ leány reszket, ’s ájuláshoz közelít. – Nincs mentség! Már a’ török a’ csónak után nyúl. – Ekkor Peti kiragadja a’ Julistól hozott nagy búzakenyeret a’ tarisznyából, és szerencsés irányzattal úgy hozzá csapja a’ pogány’ fejéhez, hogy ez elszédűl – lehanyatlik lováról, a’ Tisza’ habjai öszvecsapnak felette, ’s megfúlad.

Könnyes szemmel lihegett újra a’ megmentett pár, a’ szél lecsilapodott, ’s békén partra szálltak, térdelve buzgón adtak hálát az égnek. Vigan fogadta őket a’ partra gyűlt gulyások ’s kondások csoportja, ’s újongatva kísérték Szentes felé.

De a’ veszedelem nem volt még egészen elmellőzve, mert az Aga’ lova sebtest visszaúszván, búsan nyerítve tért a’ várba vissza. Megréműltek a’ törökök a’ ló’ nedveslétén, ’s azonnal urokat keresni indúltak; gyanújok Petire nem esett volna, de némelly bőrszedő zsidók^* e’ történetről suttogni hallván, úgy mint újságot elhírelték. Erre több török lóra kapott ’s Peti’ elfogására bőszűlt; de már Peti nem volt szüléji’ házánál, hanem élelmet vevén magához, még az éjjel kedvesével elillantott. Szüléji azonban éltöket, bár fijok’ tette iránt eleget mentegeték is magokat, csak nagy költségen válthaták meg a’ zsákmány-szomjuhozó törököktől.

Peti a’ Holdmező-Vásárhelyi rétbe vonta magát, hová őt a’ Böldi révnél álló pásztorok követték, kik tanúji lévén bajnok tettének, őt bírájoknak választák, ’s mocsár-ölelte szigeten nádból gunyhót raktak számára.

E’ közben a’ hazánkat szabadító győztes seregek mind inkább ’s öszvébb nyomúltak. Szeged és Temesvár lön hadi mozdulásaik’ czélja. A’ török’ szétszórt apróbb csoportjai a’ közlekedés miatt majd ide majd amoda vonúltak. Markos Peti merész pásztoraival a’ Tisza’ hinárjaiból gyakran ki-kirohant, és több ellenséges csoportokat váratlan támadásokkal gyöngített. Illy hadi gyakorlásban tölté az időt, merész pásztortársait ügyes aprón-csatázókká tette, ’s töröktől nyert zsákmánnyal gazdagítá. Csak Julis élt egyedűl bánkodó szorongatásokban, ha kedvesét az ellenhad’ vesztére cselben lenni tudta – örűlt ellenben ha visszatért, ’s fegyverit elszedhetvén, bátran ölelheté. Az éjjeli tűz mellett beszéllék el a’ bátrak a’ nap’ tetteit, ’s új intézeteket szövének az ellenség’ romlására.

„Holnap nagy időre, de ha Isten segít, utóljára hagylak magadra – szólítá egy estve Peti Kedvesét. – Szeged’ megszabadulásával ment lesz az egész táj a’ töröktől, ’s vígan térünk vissza feleinkhez.” Úgy is lett. Tóth Mihály Kasztald hadivezér’ seregének előcsapatjával Szegednél termett. Bodonyban és Marostőben a’ vidék’ pórsága Bárkányi és Zákány-Szegedi polgárok’ vezérlése alatt öszvecsoportozott; ide jött Peti is pásztoraival. Az adott jelre a’ halászok éjjel áthordák a’ fegyvereseket, ’s a’ várasban készenálló polgárokkal megtámadják a’ török őrizetet, a’ várt elfoglalják ’s az ide segítségre közelgető muzulmán sereget szétverik. Markos mindenütt jelen volt, sebeket is kapott, de a’ megszabadúlt városnak jutalom-ajánlását megköszönte, magában érezvén tulajdon érdemét, ’s hazájáért ön részéről eleget tenni vélvén, Julis’ karjaiba sietett: kivel, visszatérvén Szentesre, megesküdött, ’s több évekig édes boldogságban élt.

Kemény téli idő volt. Házának magányos falai közzé vonúlt az ember; innen nézett ki a’ szomorú természetbe, mellynek mezején minden öröm eltemetve feküdt. Dühösen süvöltött az éjszaki szél, ’s csak ez adott élethangot a’ nagy sír’ csendjében. –

Némán ült a’ szobában Ágnes, Bánkő várának asszonya, szánást gerjesztve lebegett arczáján a’ halavány szenvedés; egész valója hasonló volt ama’ rózsához, mellyet egy tavaszi fagy lekonyít, ’s idő előtt kifoszt virágzó pompájából. Karján tartotta csecsemőjét, oldala mellett Lajos állott, egy hat esztendős gyermek, anyjának egygyetlen öröme még a’ puszta életben. Könyezve voná épen ezt szivéhez, midőn Loránd véletlen belépett.

Ijedve szökött a’ gyermekről itt vissza az anyai kéz „Nem de, hogy édes a’ visszaemlékezés?” – felszólal gúnyhangon a’ durva férj, és szeme mérgesen Ágnesre villan – „mint képzeli az átkozott magát amaz időbe vissza, mellyben első Urának csókjai fűszerezték éjszakáit, ’s illy elmés majmot kapott az erek’ játékiból.”

Ágnes. Hová ragad ismét a’ szilaj indulat, te tigris! – Oh mikor ürítem én ki a’ szenvedés’ poharát!

Loránd. Helyes emlékeztetés! Az ember az indulatnak örök bolondja, mint a’ fák’ üstöke a’ zúgó szeleknek; az indulat csalta meg szivemet első látásodban, – az indulat tett a’ pokol’ örök adósává, hogy bírhassalak. –

Ágnes. Szűnj meg az egekre! Rettentő szavak ezek, mellyek túl hatnak értelmem’ határin. – Óh ember! miért háborgattál engem’ özvegyi székemben? hányszor vívtam akkor indulatos kérelmiddel, ’s kerűltem ki az öszve hozó alkalmat? – De előled menedékhelyet nem találtam. Kezemet adtam néked, te vad! mert az a’ reménység éltetett, hogy a’ ki elhunyt férjemnek barátja volt, az engem is becsűlni fog. Rettentően mutatja a’ jelenidő megcsalatásomat.

Loránd. Nagy mester az az idő! mint jövendő, mennyet igér, megcsal mint jelenvaló, – ’s pokollal ijeszt, ha multtá lesz. Óh ha te azt a’ bogot fel tudnád oldozni!

Ágnes. Loránd! Engedj már egyszer szavaimnak utat szivedhez. Mi boldogok soha sem leszünk; irtsd ki ezt a’ kebledben megfeneklett vadságot, így legalább türhetővé teszed az életet. Nézd, térdeimen kérlek, lágyítsanak meg annyi esenkedéseim; ha nődet nem szánod, kíméld meg bennem Drákynak özvegyét, ki téged soha sem bántott.

Loránd. Óh asszony, ha most is az volnál! – nem özvegye, hanem felesége; – vagy ha azzá tehetnélek, – ’s én viszont az lehetnék, a’ mi voltam: – mázsás terhek hullnának akkor szivemről le, ’s én boldog volnék, mint egy paradicsom’ polgárja. – Most, midőn az enyím vagy, nincs egyéb mód, hanem hogy sírig átkozzalak, és (magában) kétségbe essem!

Ágnes mély fájdalommal kelt fel azon helyről, hová hasztalan borúlt. Sírva fogta meg fiának kezét „Jer Lajos, – úgymond – kerüljük az ő tekintetét; az ég neked irgalmatlan gyámatyát adott, ’s nekem egy ragadozó vadat férj helyett; az én szenvedésimnek csak a’ halál’ orvosa!” ’s ég felé emelt szemekkel hagyta a’ szobát el.

Loránd merően nézett a’ kimenő után. „Hogy általam boldogtalan vagy, (így szólott magában hosszú küszködés után) azt én tudom; – a’ szánakodás, és gyülölség váltig vív lelkemmel. A’ mit az első jóvá akar tenni, azt a’ másik, mint hatalmasb, ismétlen öszverontja. Majd szánlak, hogy szerencsétlen vagy, majd viszont akarom, hogy örökre az légy. Az elsőt soha ki nem jelentem, de akarom, hogy érezd az utólsót. – Gyorsan villan szivemen keresztül néha egy jóltévő erő, – mennyei szikrának gondolnám örömest; ez reményt akar gyújtani bennem az Isteni kegyelemre; de irtóztatóan süvölt ismét a’ pokol, hogy annak már vége van! – Ágnes! Ágnes! mikor te még a’ szüzesség’ fátyolát hordoztad fejeden, ’s én Ólmoson, e’ magyar barátság’ fészkében mint ifjú, először láttalak: mindenható erővel repűlt akkor feléd az én szívem, minden vércsep eremben bírni buzgott téged. – Óh ha az ég ezt a’ forrón kivánt szerencsét akkor megadta volna; ártatlanúl, és könnyen, mint a’ lepke, repülnék az életen keresztűl. – Most bírlak; de egy hegy nehézkedett melyemre, mellyet száz Róma le nem lapíthat.”

Itt belépett Pongrácz, az ő lovásza. „Uram! – úgy mond – a’ lovak nyergelve vannak, de ma veszedelmes lesz utra indúlni.”

Loránd. És miért? a’ világ’ tengelye fordúl e ki sarkából?

Pongrácz. Sűrű gomolyokban esik a’ hó, minden csapás el van temetve, ’s az ember nem lát sem előre, sem hátra.

Loránd. Semmiség!, illy időt ohajt az én természetem. Láttad e asszonyodat? mit csinál?

Pongrácz. Imént hallám a’ komornától, hogy arczáján egy köny éri a’ másikát.

Loránd. Boldog a’ ki sírhat. Könnyek által enyhűl a’ fájdalom, a’ szív megcsendesűl, ’s új életsugár folyja körűl, mint a’ föld’ szinét nagy zápor után a’ verőfény. – Óh ha én sírni tudnék!

Pongrácz. De Uram, engedj meg egy kérdést; hová fogunk menni?

Loránd. Urad, a’ hová akar, – te, hová Urad parancsolja: Az út nyitva áll a’ poklokig; – ’s tornyosodjanak olly magas hegyekké a’ havak bár, mint Krivánnak üstöke,^* a’ vándornak azt nem rekesztik el.

Loránd itt kisietett az ajtón, Pongrácz pedig főcsóválva némán követte.

Könnyebbülést érzett Ágnes, ha néha férjét eltávozni látta, mert akkor a’ házban csendesség uralkodott. Sokszor így magára hagyatva, gyászosan kavarogtak lelke előtt a’ múltaknak képei; setéten lebegé körűl Drákynak árnyéka – azon vitézi állásban, mellyben tőle bucsút vett; tompán viszhangoztak fülébe az ő utólsó szavai: „Isten veled, életem’ szerelme! hazám’ szent java mostan tőled elszakaszt, de egy mennyei Való súgja nékem, hogy mi viszont meglátjuk egymást; maradj tehát hívem!” – Mindég egy titkos borzadás szállotta meg Ágnest, ha e’ szavakra emlékezett; mintha az örök álomban szendergőktől is kellene tartani.

Ágnes ezen időpontig a’ sorsnak sok visszás fordulásait tapasztalá. Ő Rohonczon^* született a’ Gamrayak’ nemzetségéből; már éltének ötödik évében árva lön, ’s anyabátyjának gondviselése alá jutott. – Tizenhat esztendős korában bálványa lett a’ vidéknek; szép volt, virágzó és tellyes, mint a’ rózsa’ kelyhe, – nyájas és szemérmes, mint a’ hajnalbibor. Mind azon gazdag és nemes ifjak közzűl, kik szíve, és keze után lángoltak, kettő különbözteté magát meg: Dráky, és Loránd. Egyenlők ugyan testi kellemekre; különbözők belső tulajdonokra nézve; amaz vidám, szelíd, és nyiltszivű; emez komor, magába zárt, és indulatos. Drákyval köté öszve Amor, és Hymen a’ virágzó hajadont. Hangos örömzajjal hozta ez menyasszonyát Bánkőre, mellynek ő Örököse, és Ura volt.

Loránd enyészve látván reményét, feleségűl vevé Balázs Ilonkát, egy szelíd erkölcsű, nemes leányzót. Ezzel türhetős békében élt atyai várában Lögényen; ’s úgy látszott: hogy ő mint Drákynak előbbi tüzes vetélkedő-társa most annak elválhatatlan barátja lett, mert Bánkövét számtalan ízben látogatta.

Bánkő három évig a’ boldogság’ lakhelye volt; a’ szeretet, és hűség példás öszvehangzásban fogtak itt kezet. Ekkor kiütött a’ Török-háború; enyészettel fenyegette Ozmán’ vad csordája a’ keresztyén magyar kormányt; sietve gyülének zászló alá a’ hazának nemes fiai, Dráky is bucsút vett kedves háznépétől, ’s hőstüzzel repűlt Loránddal a’ hadnak veszélyi közzé.

Győzedelmesen tértek vissza egy év mulva a’ magyar seregek, és azokkal Loránd. Csüggedt fővel jött ez Bánkőnek Asszonyához, hirűl adni Drákynak – elestét. Mint a’ lekonyúlt liliom állott Ágnes vesztesége’ fájdalmában. Erősen feltéve magában a’ kesergő özvegy, hogy hátralévő napjait a’ világtól elvonúlva tölti; csak az Ólmosi ház maradt vigasztaló barátja, és Loránd, ki erővel is fenntartotta a’ barátság’ jusait.

Loránd az ő hitvesét Ilonkát a’ táborból lett haza jötte után, öt holnap mulva hirtelen elvesztette. Ezután Ágnest még gyakrabban kezdé látogatni, ’s a’ miért eddig csak törött hangokban esdeklett, azt most indulatosan kivánta, – az ő kezét, és viszonszerelmét. Ágnes másfél évig állhatatosan küzdött hűségének altatója ellen; de az idő győzedelmes lett az asszonyi erőn. A’ két özvegy között a’ választó fal leomlott, és Loránd Ágnesnek férje lön; ’s mivel Lögényen lakni már régóta borzadott, – anyjától, ’s testvéritől elvált, és új hitvesének birtokába Bánkőre költözött.

Ezen házas életet kerűlte az egyesség, és szerencse. Loránd alig élt Ágnessel egy rövid holnapig, ’s már benne egy megfoghatatlan vad természet fejtődött ki. Gyülölni kezdé nőjét, örök nyughatatlanság háborgott lelkében, szüntelen csak a’ kietlent vadászta, ’s komorsága a’ kétségbesésig nőtt. Bánkő imígy a’ barátság’ sírja lett, minden ember irtózott annak új urától; és Ágnes, ki most már egy évig élt vele, a’ nélkűl, hogy szavait érzések fogták volna fel, vérző szívvel ismérte meg, hogy ő sírjáig a’ legszerencsétlenebb asszony.

Már a’ nap régen elalkonyodott, midőn Loránd a’ nagy téli zivatar között behajtott Pongrácczal a’ Lögényi várba, hová őtet Öccsének levele már két nap előtt sietve meghivá. Zsibbadt érzékekkel szállott le lováról, ’s tántorgott hóba söppedezve beteg anyjának szobája felé. Néma főhajtással nyitotta fel ajtaját egy házi cseléd; – ’s mit látott? – anyját halotti lepedőben, testvérjeit a’ gyásznyoszolyára^* homorodva, ’s egy csendes kerületben a’ ház’ több jámbor jobbágyait. Szörnyen megrázta ez a’ jelenés Lorándot, – életjel nélkűl rogyott öszve – talán a’ lélekisméret’ súlyától!

Midőn magához tért, ágyon fekve lelé magát egy külön szobában, mellette gyászlepelben siránkozó huga ült. „Hol vagyok?” ez volt a’ várban első szava. – „Itt a’ te szerető hugodnak társaságában” felele a’ szomorú Berta. – „Menj, menj angyal, hozz egy pohár-bort, hogy éledjek dermedésemből.” – Berta ment, hozott, a’ mit kivánt, ’s bátyját megölelvén, eltávozott, mert testvérje hivatta.

Halavány fényt vetett a’ gyertyavilág a’ szobafalakra. Vadúl jártatá szemeit Loránd a’ szerte fekvő házi eszközökön „Szent Isten!” kiáltott fel egyszerre – „nem ez volt e Ilonka’ szobája?” Fekvéséből talpra döbbent – „és ez nem az az ágy e, mellyen a’ halál’ vonoglásait szenvedte? – Úgy van! rettentő igent mond az emlékezet. Jer te szőlőtőnek jóltévő leve, oltsd el bennem egy pillantatig csak ezt az emésztő tüzet.” – A’ poharat megragadta, és ivott; de hirtelen rántotta azt vissza szájától, ’s szemeit borzadva mereszté reá „Huh! ez Ilonka’ pohara, a’ rajta lévő arany rózsákról ismérem. – Rettenetes! ha most megnyilna a’ koporsó, ’s ő itt előttem megjelenne – méhének még éretlen gyümölcsével, ’s azt mennydörögné fülembe: Méregkeverő! most meg vagyok boszúlva, te halált ittál poharamból!” – Irtóztató volna ezen boszúállás, – és még is csak bocsánat illy bünhödés; mert én csak egyszer halhatok, – pedig illy gyilkosnak, mint én, három élet sem elég, hogy a’ vért vérrel fizesse.” –

„Örökké zúzatni a’ kárhozat’ markában, – a’ lélekisméret’ horgán örökké rángódni, – éjjel nappal vigyázni, hogy senki bé ne törjön a’ fedett titokba, – az egész teremtésben hasztalan keresni altató-szert, – ’s végre a’ kétségbesés’ martaléka lenni: ez a’ gyilkosok’ sorsa. – Oh az emberben nagy a’ kártékony tehetség, ha az iszonyú indulat Ura lesz a’ fenyítő léleknek!”

„Ágnes! te vagy mind ezen szörnyeknek indító-oka. Életem ártatlan volt, míg téged’ nem láttalak! – Én férj levék, de vérem’ tajtékzó hulláma akkor sem csendesűlt, ’s az incselkedő sátán mindég azt súgta: „győzd meg az akadályokat, ’s ő a’ tiéd lesz.” – A’ kárhozat’ mélysége felett vertem hidat tehozzád. – Oh a’ részeg indulatnak csak egy pillantat kénye volt; rettenetesen józanodám fel a’ te öledben. – És te neheztelsz, hogy gyülöllek; oh a’ mit a’ pokoltól vásárlunk, abban nincs állandó kedvesség! Te azt hiszed, hogy legszerencsétlenebb vagy; – hát mivé léssz, ha öldöklő titkomat szívedbe öntöm?” –

Vadúl kinzá Lorándot a’ vádoló lélekisméret azon három napok alatt, mellyeket Lögényen töltött. Az embereket kerűlve – többnyire a’ magányos szobafalak közt bolyongott, ’s ön testvérit is maga körűl csak erővel tűrhette.

Nagy gyászpompával vitetett a’ tisztes Halott a’ nemzetségi kriptába; szédelegve ballagott Loránd a’ kísérő sokaság között, nem mervén megtörni a’ végső gyermeki tisztelet’ szentségét; hajtorzongva állott meg a’ kripta-üregnél, ne hogy egy lelki kéz visszatartóztassa őtet e’ halottak’ honjában.

A’ temetés után egy feketén pecsételt levelet kapott Öccsétől. Loránd feltöré, ’s imezt olvasá: „Fiam! testem’ ereje annyira megfogyott, hogy már nehezen fogsz életben találni. Tiszteld az Istent, kitől elhajoltál, szeresd testvéridet, és élj egyességben hitvestársoddal, Ágnessel, kinek szép erkölcsét ismerem; ő megvettetést tőled nem érdemel. Vedd szivedre ezen végső anyai intésemet – az áldást, és átkot foglal magában; mind a’ kettőnek nagy ereje van az Isten előtt!” – Loránd a’ levelet eltette. „Jó anya! – úgymond – halmozd vétkeim’ sulyát az utólsóval, az első nem használ,” ’s Pongrácznak nyergelni parancsolt.

A’ ház’ baráti mind leülének a’ halotti torhoz, – csak Loránd nem. Komoran vett bucsút a’ jelenlévőktől, ’s szolgájával a’ nagy hidegben Bánkőre visszaszáguldott. Mindnyájan álmélkodtak lelkének állapotján, de annak kútfejéhez senki sem jöhetett. – Ö Lögényvárát utószor látta. –

Egy mértföldnyire Bánkőhez állott egy kellemes dombon az Ólmosi vár; a’ gazdag róna vidék annak aljában úgy feküdt tavasszal a’ szem előtt, mint egy kis Kánaánföld. Ólmosnak Ura Kadik Bernárd, egy vendégszerető derék magyar volt, de nem csatasíkra való, mert jobb kezének két úját még gyermekkorában elvesztette. A’ vidék’ becsületes Nemesei vigan ülték sokszor itt a’ barátság’ ünnepét. Dráky, és Kadik között oldhatatlan szoros egyesség, és szeretet uralkodott; számtalan napokat töltött a’ két hív barát egymásnak várában. Mélyen fájlalta Kadik, midőn a’ hír füléhez hozta Drákynak a’ vérmezőn történt halálát; gyakran ment vigasztalására szomorú özvegyének, ’s csak akkor, midőn Ágnes Lorándnak férje lön, vesztette el Bánkő ezen igaz barátját, mert szive nem egyezhetett annak barátságkerülő hideg természetével. Nemes részvéttel szánta Ágnest, ha néha hírt vett szerencsétlen sorsáról.

Épen ebédjét végzé Kadik háznépével, ’s asztalnál ülve többféle nyájas beszédeket tartott, midőn hozzája egy idegen férjfiú véletlen belépett. Egy hosszú görög köntös volt öltözetje, fején csalma, ’s kezében egy vándorbot; nézése komoly ’s arczáján az őszinteség’ vonásai látszottak. „Üdvezellek szelíd hajléka a’ barátságnak!” imígy tevé köszöntését az Idegen. Sokáig merően nézte őtet az együtt-ülő háznép. „Örök Isten, mit látok!” – felkiált egyszerre az álmélkodó Kadik – „az én barátom Dráky!” ’s a’ háznép feldöbbent ülőhelyéből.

Dráky. Ti, a’ mint látom, álmélkodtok, ’s a’ viszontlátás inkább rémít, mint örvendeztet benneteket. A’ jó barátot hosszú távollét után nem így szokták fogadni.

Kadik. (karjai közzé sietve) Barátja lelkemnek! a’ halottak’ országából jösz e mi hozzánk?

Dráky. Ha Bagdádot^* Ásiában annak nevezed, akkor onnét.

Kadik. Megfoghatatlan! Pedig a’ hír’ szava mindenütt az volt, hogy hazádért Törökfegyver által estél el.

Dráky. Oh Bernárd, ha úgy volna! most édesen nyugodnám a’ természet’ anya méhében. Hogy fegyver által estem el, itt a’ hír nem hazudott; de a’ csapást nem Török tevé rajtam, hanem egy áruló barát, – egy pogánynál alábbvaló magyar.

Kadik. Rettentőt mondasz! És ki az az istentelen?

Dráky. Őtet a’ földön, és pokolban – Lorándnak hivják.

Kadik. Loránd? – Mindenható Isten! most minden világos.

Dráky. (leül) Ez a’ vágás itt hátúl fejemen, melly az itélet’ napján is látható lesz, – az ő munkája. Egy csekély szóbeli öszveütközés, melly közöttünk a’ táborban esett, az istentelent orgyilkosságra tüzelte.

Kadik. (félre) Vagy az az ördögi vágy, hogy feleségedet bírhassa. (Drákyhoz) És mint szabadúlhatál meg a’ haláltól?

Dráky. Csudálatos az. Egy nemesszivű Görögnek köszönöm életemet, kinél nagyobb barátját az emberiségnek nem ismérem. Közel három éveket tölték ezen kereskedővel – a’ szükségtől kénytetve – Ásiában, – megismérkedtem az ottani nemzetek’ szokásival, ’s a’ hajdankornak sok tiszteletre vonzó emlékivel. Hogy Európába visszajöhettem ismét, azzal is ezen görög jóltévőmnek tartozom. Én őtet e’ nap alatt nem látom többé, de szivemben él az ő örök emléke. – Ennyit mondanom légyen elég; ád az Isten Bánkövön olly időt, mellyben távollétem’ történetét jobban megértheted.

Kadik. És miért nem most? (magában) Oh mint fogom majd elkerűlni, hogy szavaim által tőrt ne verjek szivébe!

Dráky. Bernárd! két nagy hatalmas indulattal jövök én hazámba; az egyik kedves háznépem’ karjai közzé hajt, a’ másik megboszulni gyilkosomat. – Elégítsd ki most szivemnek éhkivánatját: él e Ágnes az én hitvesem?

Kadik. (hosszú szünet után zavarodva) Igen is, Ágnes él.

Dráky. És Lajos, az én gyermekem?

Kadik. A’ te Lajosod él!

Dráky. (felkelve) Mi ez? Te kedves hírt mondasz, és még is a’ szó ajakidról olly hosszan, és tompán hangzik, mmint egy mennykőmoraj a’ távolban. –

Kadik. (barátját feszűlt melyére vonva) Oh Dráky! miért kell nekünk egymást így viszont látni?

Dráky. Szent Isten! beteg e az én feleségem, vagy gyermekem?

Kadik. Nem!

Dráky. Nincsenek talán Bánkövön?

Kadik. Bánkövön vannak!

Dráky. Javaim pusztúltak e el?

Kadik. Javaid nem pusztúltak el!

Dráky. Megfejthetetlen! Minden kérdésre kivánt válasz, és még is minden szavad úgy cseng fülembe, mint egy lélekharang. Jele, hogy hazudsz.

Kadik. Az Isten bizonyságom, hogy nem hazudok; de ámbár ez mind igaz, még is –

Dráky. Oh az az ámbár, és még is két rettentő engesztelhetetlen ellenség, – be fúrja magát az életnek mindegyik sorsába; és csak azért vannak a’ Fúriák által teremtve, hogy akadályt vessen örökké az egyik a’ másiknak. Mit akar tehát sorsomban ez a’ még is? –

Kadik.Barátom! csak ma kímélj meg. Vannak néha olly pillantatok, mellyben a’ meglepetett ember felakad, ’s erőtlen, hogy magát kifejtse. – Ülj le, és pihend ki magad’; holnap talán el leszek készűlve, néked egy titkot kijelenteni, melly –

Dráky. Hah! te mesterűl tudod a’ lelket csigázni. –

Mint a’ villám lövellett itt fejébe az a’ gondolat, hogy Ágnes talán megszegte hívségét. Vadúl szakasztá ki magát Kadik’ ölelő karjaiból. „Isten hozzátok!” ezt kiáltá; az ajtón ki rohant, ’s a’ ropogó hó’ fagyán gyorsan törtetett Bánkő felé. Mint egy kőszobor – a’ földön le mélyezve – állott Kadik hűledő háznépe között. „Dráky! Dráky” ez volt minden, a’ mit mondhatott; de a’ hangot csak a’ ház’ siket falai fogták fel.

Loránd nagy tépelődések között verődött Lögényből Bánkőre vissza, hol minden csendes volt, mint a’ sír, és puszta mint egy ház, mellyen a’ halál futott keresztűl. – Szobájába vonúlva – ezer setét gondolatok keltek zavaros agyában. Lelke véres szemekkel kémlelte a’ határt, meddig a’ véteknek terjedni szabad, hogy még remény maradjon a’ bocsánathoz. Majd ismét anyjának levelét futotta végig; ’s úgy látszott, hogy ez lelkében a’ kétség’ tüzes sugárait megtörte. „Azt mondják – így tünődött magában – hogy a’ szülék’ átka mázsákat nyom az Isten’ mérő-fontjában; hogy a’ melly serpenyőre ez nehézkedik, az felhúzza a’ másikát; miért ne hinnők ezt a’ szülői áldásról is?” – Loránd erős eltökélést vön, hogy Ágnessel magát ki engeszteli.

Loránd másnap hitvese’ szobájába ment. – Épen esti imádságra szólít a’ harang. Ágnes, Lajos fiával egy feszület előtt térdelt, ’s imádkozott; pólyás gyermeke az ágyon feküdt. – Lorándot e’ jelenés legelőször illette meg bűnterhelt napjaiban; – halkkal az ablakhoz ment, ’s kinézett a’ szomorú vidékre, mellyet a’ hold’ halavány világa folyt körűl. Gyászosan lebegtek gondolati a’ múlt időben. Midőn feleszmélt, Ágnes egy nyugvón^* ült, az asztalon gyertya égett.

Loránd. (távol állva, fél-komoly hangon) Ágnes!

Ágnes. (szünet után) Mit kivánsz?

Loránd. Lögényen valék; az én anyám megholt.

Ágnes. Legelső hír, mellynek hallására méltatsz, – ’s az is szomorú.

Loránd. Tegnap temettük el.

Ágnes. Most tehát boldog, ha szenvedett. Én irígylem sorsát.

Loránd. (szünet után) Ágnes! én sokáig gyülöltelek.

Ágnes. Nem volt időm elfelejteni.

Loránd. Boldogtalan ellenkezés volt közöttünk.

Ágnes. Úgy van! De mit jelentsen ez az emlékeztetés? ezt választottad ma hóhéreszköznek?

Loránd. (lágyúlt hangon) Én akarnám, hogy felejtsük el.

Ágnes. Ember, mi ez? azért jöttél e most, hogy gúnyjátékot űzz velem?

Loránd. (Ágneshez közelítve) Kérni jöttelek, hogy bocsáss meg.

Ágnes. (székéről felkelve) Szűnj meg üldözni tigris! (csecsemőjét ölébe kapva, Lajoshoz) Jer gyermekem, távozzunk! –

Loránd. Az Isten tanúm, hogy szívemből szólok.

Ágnes. (menése közben) Istent te nem hiszel, – szíved pedig hideg, mint a’ Sajó’ jege.

Loránd. Hinni kezdem, mert érzem az ő malasztját.

Ágnes. (álmélkodva áll).

Loránd. „Élj egyességben a’ te hitvestársaddal” ez volt anyámnak végső intése; én szavát akarom fogadni a’ dicső halottnak.

Ágnes. (illetődve) Ha úgy volna.

Loránd. Jövendő életem’ módja megtanít.

Ágnes. Örűlni akarok, és nem tudok; mert félek, hogy ez a’ béke nem egyéb, mint egy csalfa örvénycsend a’ tengeren, melly azért áll be csak, hogy szünet alatt a’ düh annál vadabb erőre kapjon. A’ hol két ellenkező dolgok rendkivűl váltják fel egymást, ott az állandóság’ talpköve – szétfolyó homok.

Loránd. (fél-indulatosan) Ágnes, bocsáss meg! könnyű ez néked, mert te szabad vagy, és ártatlan, mint Lót’ leánya Gomorrának kénköves tüzében.

Ágnes. Isten! te látod szívem’ tisztaságát; én nem csak egy férjnek, hanem egy orgyilkosnak is kész volnék megbocsátni.

Loránd. (megrázkodva – magában) Huh! ez a’ szó ismét visszalök ördögi sorsomba.

Ágnes. (Lorándnak kezét nyújtva) Én megbocsájtok.

Loránd. És elfelejtesz mindent?

Ágnes. Elfelejtek mindent; de esküdj meg, hogy engem ezentúl üldözni nem fogsz, sem valamelly vadság’ kitörésével megszomorítani. – Esküdj meg Drákynak, volt férjemnek, ’s barátodnak árnyékára!

Loránd. (félelmes rekedező hangon, felemelve újait) Esküszöm Drákynak véres árnyékára! –

Ágnes egyik karján csecsemőjét tartotta, a’ másikat Loránd’ vállára tevé, és feje angyali szelídséggel reá konyúlt. Loránd indulatosan ölelé hitvesét. „Ágnes! Loránd!” ezek voltak a’ békülés’ egyetlen hangjai. A’ kis Lajos e’ jelenetnél örömtelve esett térdre, ’s karolta által gyámatyja’ lábait.

Itt kopogás hallatott az ajtón; ez felnyílt, és – Dráky belépett.

Hosszú szünetet tartott a’ szörnyű meglepetés. Vonagló idegekkel bőszült vissza Dráky, ’s a’ bot kifordúlt kezéből. – Szédelegve meresztette szemeit Loránd a’ béjövőre, ’s tárta maga elébe karjait, mint a’ ki előtt a’ pokol’ mélysége megnyílik. – Odahalva állott Ágnes, a’ Jelennek, vesztéthirdető képében, szemének világa elsetétűlt, – ’s mint egy jobb világba készűlő lélek – rogyott öszve ártatlanságának liliomdiszében.

„Lelkeket csábító pokol, te győztél!” – riadott fel Loránd – „itt a’ te martalékod!” – ’s lekapott a’ falról egy kardot, ’s kétségbe esve dőlt aczélhegyébe.

„Hah undok asszonyi szörnyeteg! ez a’ te hívséged?” ordított Dráky hosszú dermedéséből feleszmélve, – gyorsan rántotta elő köntöse alól – elrejtett fegyverét, ’s a’ padlaton elterűlt asszonyhoz rohant, hogy feláldozza bosszúdünek; itt hirtelen a’ szobában termett Kadik, ’s döfésre emelt karját lekötözte. „Barátom! – így szólítá meg elszörnyedve – mit akarsz cselekedni?” – „Félre! – mond amaz – hagyj boszút vennem boldogságom’ gyilkosain, ’s annak omladéki alá temetkeznem!”

Sírva emelte fel itt fejét Lajos, anyjának teteméről, mellyre az ártatlan lehomorodott, ’s irgalomért látszott a’ mord arczú hóhér előtt esdekleni.

„Dráky! – imígy szóla tovább Kadik – halljad a titkot, mellyet most felfedezek. Ez az angyali lélek ártatlan; ő téged híven szeretett, – két esztendeig gyászolta halálodat – el vonulva minden emberi társaságtól. Ennek a’ csábítónak, ki itt vérében fekszik, munkája minden. Hogy a’ táborból haza jött, nőjét a’ halál hirtelen elragadta; – ezen szörnyű esetek’ szövevényéből méltán lehet gyanítani, hogy ő volt alattomos gyilkosa. – Ágnesed a’ pap’ keze által hitvese lett; ne gyülöld őtet, – ez a’ sátán nagy fortélyokkal élt, hogy asszonyi állhatatosságát tőrbe kerítse.”

Dráky itt térdre esett; remegő gyermekét karjai közzé voná, ’s lankadt lélekkel nézett az ég felé: „Te Isten ott Mennyben! – mondá töredezett hangon, – erősítsd hitemet, hogy örök igazságodat ne hozzam kétségbe! Te rettentő vérangyalt küldöttél életem’ paradicsomába. Hogy miért? azt fel nem találja halandó elmém. Ez a’ gyermek földi szerencsémnek egyetlen maradványa!” – „És egy barát, – közbe szólott Kadik Drákyt ölelve, ki sírig hived lesz!” –

Ágnes a’ félhalotti álomból ismét életre serkent, ’s Kadik véghez vivé, hogy férjével viszontag egyesűlt; de a’ szeretetnek amaz istenítő bája, mellyet Dráky egykor nőjének karjában érezett, örökre kiholt; – az új hites szövetség hasonló lett az őszi napfényhez, melly csendesen süt a’ kopasz mezőre, de többé nincs hevítő ereje.

Lorándnak holt teste Lögényre vitetett; csecsemős gyermekét pedig, mellyet Ágnestől nemzett, testvérjei nevelék fel.

Csak igen rövid ideig élt Ágnes e’ viszonegyesülés után; a’ mély emésztődés hirtelen feldúlta éltének gyökerét. Egy napon, hogy Dráky komoran haza tért a’ vadászatról, – ágyán találtatott – általszenderedve egy jobb ’s boldogabb hazába. Szenvedő ártatlansága ott elnyeré csillagkoronáját!

A’ sors, melly illy csudálatos csapásokat mért e’ földön Ágnes’ életére, csak abban kímélte meg, hogy fel nem fedezteté előtte Loránd’ gyilkosságit.

Dráky még több évekig vontatta halandó életét. Csendes fájdalommal tekintett vissza ollykor a’ múlt időbe, mellyben boldogságának virági nyiltak, és elhervadtak. Keservben edződött szíve futott minden tomboló kedvektől. Gyermekét hazaszerető jámbor polgárrá nevelé; ’s Kadik volt az az eggyetlen meghitt férjfiú, ki néha egy gyenge örömsugárt folyasztott lelkébe.

Egyszerűen forog időnk’ kereke, ’s a’ világ ujsága is alig lel bámulandó történetet; szük határ közzé szorult az élet, melly önterhétől sorvadna el, ha néha furcsa szerelmes, semmibe kevélykedő ’s tehetetlen nagyravágyó, ereit mozgásba nem hozná. Az ember lát, hall, ’s másnak bajain magát is kineveti, midőn visszatekint; hosszu czélzása után sokszor minő bakot lőtt. A’ szerelem kimeríthetetlen forrása különféle eseteknek; mi, esküdt ellenségi a’ hiu szomorgásnak, örömest mulatunk annak vigabb részein, és ha lehet fel is fedezzük a’ szivből eredt galibákat, szebb jutalmat lelvén a’ mosolygásban, mint a’ szánakodó könyben, mellyet az élet úgy is elég bőven szokott nyujtani. Itt közlünk egy fársángi tréfát, víg arcczal festvén a’ komor érzetet.

Hazánkban él Pöröndy Tamás nevű derék ember, ki a’ mennyire jártas némelly tudományban, annyira szükölködik ama’ világi hajlékonyság nélkül, melly az embert, kivált a’ szépeknél tetszetőssé teszi; már a’ természet is némelly pontban mostohán bánt vele, mert egy ötlet felmuló vékony termete, himlő-szaggatta képe, kiállva meredező szemei, éktelen kampós orra, melly minnden szóra ajkait csókolja, bíbor haja, égő bajusza, előre görbedő járása, mellyre az alacsony falusi ajtók szoktatták, alakját nem tevék valami szép ideálissá, melly után a’ szív édesen ábrándozgatna. Ki jól ismérte, elfelejté ugyan nemes lelkén külsejét, bár különös módján mosolyogni kénytetett. Ő előbb egy nagy úr’ özvegyének pereire ügyelt, de midőn egykor az asszonyság’ szobájába botlott, ’s ez többed magával sovány elmésségeit rajta gyakorolná, neheztelve lemondott hivataláról ’s meglehetős jószágába vonult, hol gazdálkodik, a’ vendéget szereti és szelíd érzetében a’ hol lehet felebarátján is segít; hibája lehet az talán, hogy önmagának igen tetszik tulajdon személye.

Tamás rég megérett a’ házasságra, ’s nem is volt idegen tőle; de saját esze után indulván így okoskodott: vegyek pazarlót? inkább magam költök; vegyek csapodárt? akkor enyém a’ kölöncz, másé az öröm; vegyek rútat? – erre nem felelt magának, hanem csak fejét rázta; végre abban egyezett meg: neki szép kell, jó, takarékos ’s a’ ki őt híven szeretni is bírja. Sok egyszerre! de a’ remény olcsó, a’ valóság drága. Már a’ komor agglegénység küszöbén álla, midőn hosszu eszmélet’ után egy leánynál csak ugyan megállapodék, ki úgy vélé, többször mélyen nézett szemébe; noha tükre’ segítségével elgondolhatta volna, hogy, ha bár a’ szem rajta mulat is, a’ sziv azért igen békén verhet; de illy dologban ő magának kedvezni szokott, annál inkább, mert a’ tőle kijegyzett leány vajmi jól tudta: milly hódító fegyver a’ szem, azért kényén villogtatván, Tamást is örömest szivelte imádóji között, ’s ez a’ szemjátékban érzést sejtvén, bizton neki ült ’s két árkusra levelet irt, közbe, közbe deák velős-mondásokat hintvén, mellyekre ő sokat tartott; ezen levelet pedig két szakaszra osztá; 1ször azt fejté meg: milly szent köteléke polgári éltünknek a’ házasság, 2szor milly nagy jusokkal birnak asszonyaink, ’s az egészet szíve’ ajánlása zárta be; tudván milly nagy bökkenő a’ feleségtartás, ’s hogy az érzésnek kis rugót is adjon, egyszersmind Consignatiót zárt leveléhez, mellyben a’ pontos gazda, magától fogva a’ csirkéig mindent feljegyzett.

A’ leány’ válasza tele volt forrósággal, de az igen és nem vigyázva elkerűlve: ez Tamást látogatásra ösztönzé. Szívesen fogadtatott, mint minden nősző. A’ Kisasszony több uj románt említett, mellynek Tamás soha hirét se hallá, ellenben hajdani pereiről ’s a’ gőbölyök’ hasznáról értekezett. A’ leány ásított, Tamás utána. Tamás elment, a’ leány hallgatott, de szülei örültek.

Ez így folyt és Tamás napról napra szerelmesebb lön, közeledett és a’ leány tartván a’ kérők’ ritkaságától nem vonta el magát, ez okból Tamás őt bizonyos hölgyének tartá, kivált midőn a’ Szűz^* kis csontra-festett képével, mellynek üvegét Tamás mingyárt el is törte, ajándékozá meg. Tamás haza menvén tüstént képiróért küldött, de Jakab inasa, egy öreg obsitos katona, szobafestőt hozott, ki szörnyen össze visszahányta arczvonásit; azonban elküldé ’s mátkája ifjabb testvéreit ijesztgette vele.

A’ vőlegény mingyárt kitünik, mert ha mást nem tehet is, házát kimeszelteti; Tamás is uj intézeteket tevén várta a’ szerencsés órát, mellyben Kedvesét szivéhez zárhatja; de csak hamar tapasztalá: hogy a’ szépnem bár mennyit szól az észről ’s jóságról, még is inkább kacsint a’ szebbre, ’s hogy a’ leány-szív ollyan, mint az álomban lelt kincs, az ember úgy örűl, olly szorosan tartja ’s ha felébred, üres a’ marka. Vélt Kedvese is más ifjúnak nyujtá kezét, ki bár nem sententiázott^* is annyit, de jobban értette meghódítani a’ sziveket.

Tamás jó ember volt, szeretett, és csalatása felette érdeklé. Elbusulva magán épen iróasztalánál ült ’s a’ hitetlen’ képmássát szemlélgetvén azon tünődött: csináltasson e reá üveget vagy nem? Midőn nagy csepp szeméből a’ képre esett ’s az arczáról a’ festéket felette. Sajnálta a képet, de eszébe jutván az originál’^* álnoksága boszúra gerjed ’s tintába mártván úját egészen elmázolja. „Hosti manu nocere, non lingua licet!”^* dörmögé ’s elmerülvén e’ különös munkában, érkező vendégét észre se vette megette állani, míg abból az elfojtott nevetség annál hangosabban nem tört ki. Kapkod Tamás, a’ képet dugdozza, homlokát dörgöli, de hijában, a’ vendég mindent látott, ’s bár mint vonakodék, el kellett beszéllnie szíve’ történetét.

Meglepője bizonyos Endrefy, régi barátja vala, ki arra utazván hálásra^* tért hozzá. Kihallgatván Tamás’ panaszát mond a’ vig kedvű barát: „Látom a’ fekete bút homlokodon, törűld le, ’s örűlj együttlétünkön!” Bosszonkodva mosta le Tamás tintafoltjait homlokáról, aztán üdvözlé még barátját, ki viszont elbeszéllte: hogy az idő közben, mióta egymást nem látták, megházasodott és szerencsés; egy környülállás mondá zavarja néha örömeit, mert atyja halála előtt magához képest fiatal leányt vön ismét feleségűl és most azzal egy házban kell nékie lakni. Mostohája jó asszony ugyan, de a’ török közmondás szerint: Valamint egy turbán két főre nem illik, úgy két asszony sem fér meg egy házban; azután feldicsérte hitvesét ’s a’ házasság’ örömeit, mondván: „Tamás! most rajtad a’ sor! kövesd példámat.” Szomoruan felel Tamás: „Ah nincs hűség már a’ világban!”

„Csak ne nézz mindent nagyító üveggel, mert minden öröm ürömmé válik. A’ szív napraforgó-virágként mindég hajladozik ’s ki tartós hűséget kér, alkudjék ki a’ sorstól örök ifjuságot; a’ szerelemben legjobb fatalistának lenni. Tudod mit? a’ fársáng közelít, a’ vidék’ Urai nálam összegyülnek, tánczold el búdat! Jer hozzám!”

„Inkább böjtre!” – viszonzá Tamás – Difficile est tristi fingere mente jocum!^*

„A’ levegői változtatás hány megdölt erkölcsöt emelt már ujra fel, ’s egy kosár’^* terhén nem tudna segíteni?” Több illy okokkal támasztván kérését Endrey, reá vette barátját a’ fársángi útra ’s másnap korán haza indult.

Tamás a’ hitetlent híven kerűlte, ’s nagyon restellé: hogy a’ környék mendemondáz kosaráról. A’ fársáng beállott, mindenütt menyekzői gondolatok forogtak. A’ paraszt-leányok esténként danolva mentek ki a’ mezőre, szalmát gyujtottak, ’s körül-tánczolván általugrosták ’s a’ pernyét levegőbe szórván nézték: honnan jövend az ohajtott vőlegény. Minden házban fejtettek, varrtak, toldottak, adtak, vettek, csak némelly pártában megőszült Szüzek morogtak a’ világi hiuság ellen. Tamás, barátjának irván útra készült. Zsuzsi gazdasszonya csak arra kérte: ne indulna pénteken, mert ez a’ nap a’ gonoszoké. Jakab megczáfolta mondván: „Előbbi uram a’ hadnagy mennyit járt pénteken, ’s még is hétfőn lőtték agyon.” Nagy versenygés támadt, mert Zsuzsi, kinek a’ hallgatás nem volt fő erkölcse, tüzesen vitatta mondását ’s a’ vetélkedés tán mostanig is tartana, ha Tamás közbe nem vág „tempora mutantur!^* hajdan sok volt úgy, sok van most így!” ezzel mindeniket dolgára küldé.

Majd két arasznyi hó esett! Tamás kocsiját szánra gúzsoltatta^* ’s minthogy egyik lovát az ügyetlen kovács patkóláskor megnyilazta, előbb a’ szomszéd városba ment, ’s ép lovának társat vevén azt mingyárt bé is fogatta, és jól bebundázva, Jakabbal elindult kényén ringadozva a’ ropogó havon.

Mikor az első falun keresztűl menne, épen akkor vezettek egy menyasszonyt esküvőre. Tamás nem akarván rendet zavarni megállott. Hegykén, ’s minden lépten összeütve bokáját, hujjongatva, veres kendővel ékesített dolmánya panyókán vetve, szélesen kivarrott lobogó ujú ingben, felpántlikázott kalapjára rozmarin, puszpány és pávatoll tüzve, ment pajkosan elől az egyik vőfény, utána a’ kérők és nászok párosan, mind ünnepi köntösben. A’ felbokrétázott koszorús menyasszonyt lóbbálva vezeté a’ másik vőfény, nász-kendőjét lebegtetvén kezében, ’s rekedten a’ sok dombérozástól, az előtte menő nyoszolyó-leányoknak^* néha verseket rikkantott fülökbe. Ezt követé a’ vőlegény komor arcczal, mély gondolatokban, utána mentek, az öröm-anya, nász ’s koma asszonyok; de már itt, mint a’ temetésnél a’ rend megszakadt, sürü csoportba bujva ki sírt ki kaczagott. Utóljára jöttek a’ czigányok ’s valamit reczegtek, mert az egy hegedű’ nótáját a’ két brúgó felülzugta. – Tamás itt majd pórúl járt, mert lovai a’ körülugrándozó gyermekek’ nagy lármájokra ’s néhány pisztoly-pattanásra, már úgy is nyugtalanúl hortyogván, most a’ két brúgó’ láttára még inkább elrémültek ’s neki rugdalózva egy mellék utszán keresztül villámként ragadták ki a’ faluból ’s bár mindnyájan a’ gyeplőnek estek, csak nagy sokára tartóztathaták meg, ’s mi rosszabb, nem a’ feltett úton. Megállván a’ kocsis ’s nem legjobb áldást küldvén a’ lakodalmasok után leszállt; de egyszerre felriad: „Ejnye Tekintetes uram! lánczos kő – Isten bocsáj.” –

„O tempora! o mores!”^* kiált Tamás, látván, hogy ujolag vett lova farkát elvesztette.

„Ha helyre vergődünk, kurtítsuk meg a’ másikat is” – mond Jakab – előbbi uram a’ hadnagy –

„Mi közöm előbbi uradhoz?” mond haragosan Tamás ’s megfordulni parancsol ránczos homlokkal nézve párolgó lovaira. E’ történet minden kedvétől megfosztá, tüstént haza tért volna, de Endrefynek irt már jöveteléről, azért visszahajtatván ama’ szerencsétlen faluba, megkapatott ’s tovább indult, hasztalan keresvén az elvesztett lófarkat.

De a’ sors őt üldözőbe vette; mert alig haladott néhány órányit, olly zivatar lepé meg, hogy neki magányos csárdában kellett megszállnia, hol előtte már két mesterlegény, ’s egy öreg invalidus káplár keresett menedéket; ezeken kivűl a’ füstös szobában még két gyermek, macskák ’s egyéb baromfiak voltak; későbben a’ didergő Jakab is.

„Non multum cures venturi tempora fati,^* gondolá Tamás, és a’ katlannál főző Csárdásnét kérdé: lesz e mit ennie?” lesz uram, jó tarhonya, bográcshús vagy turó, lön a’ felelet.

„Ha! jó borotok van e?”

„Van bíz Uram, pedig három emberes bor!” szól közbe a’ káplár.

„Micsoda termés lehet az?” kérdé Tamás.

„Termését nem tudom – mond a’ káplár – de megivására három ember szükséges, kettő tartja az embert, harmadik bele tölti, különben nem ihatja meg, olly savanyú.”

Szomorú vigasztalás, gondolá Tamás ’s a’ picziny ablakhoz vonúlva lesten leste az időt, és sajnosan látván a’ hó-fuvatagot mind inkább nevekedni, előre rettegett az éjjeltől, melly barna képét már fel is tolta.

A’ Csárdásné nem legjobb szagu mécset tön elébe az asztalra, és étkekkel kinálta; de Tamás bár mint éhezett is, egy falatot se tudott lenyomni, ’s részét Jakabnak ’s a’ Káplárnak engedvén, csak ágyat kért, hol lenyughatnék.

„Mi illy úri vendégekhez nem szoktunk!” mond a’ Csárdás, ’s vállvonítva mutat a’ földre, hol a’ mesterlegények, bugyrok fejök alatt, már jóizűen hortyogtak. Hosszu tusakodás után megegyeztek: hogy a’ Tekintetes uraság fekünne egyik asztalra, melly elég erős terhe alá; használja bundáját, ’s kocsivánkosait. Tamás főcsóválva dörgölé homlokát, örömest fel ’s alá járt volna, de hosszú lábainak kicsiny volt a’ teli szoba. Mit vala tenni? fanyar képpel csak letelepedett a’ deszka-trónusra, ’s béburkolva, csak orrát hagyván ki a’ bundából, nyujtózott el, ’s nem sokára, bár nem kis zaj volt a’ szobában el is szunnyadt. A’ szelíd macska is mingyárt hozzá szövetkezett, ’s hizelkedve dörzsölgeté fejét kiálló orrához; tüsszögve ébredt fel Tamás, ’s lesodorván a’ macskát bundája’ újjával, morogva más oldalra fordult.

Azalatt a’ két öreg katona öszveülve poharazott, képzelhetni: hogy a’ háború lön beszédök’ tárgya; eleintén lassan vitézkedtek, de utóbb olly tüzesen hozzá láttak, kivált a’ káplár, megmutatván: hogy a’ savanyú bort három ember nélkűl is meggyőzhetni, el-elrikkantá magát ’s úgy oda verte öklét az asztalhoz, hogy a’ poharak szinte tánczoltak; e’ zajra a’ felriadt gyermekek sírtak, Tamás is felrettent és feledvén magas fekvését, midőn hirtelen a’ lárma után fordulna lehanyatlik, megtapossa az egyik mesterlegény’ lábát, ki rablót vélvén felette dühödni óbégatva kegyelemért kiáltozott. Jakab azt gondolá: hogy ura is ütközőben van a’ mesterlegénnyel, nagy robajjal segedelmére ugrik, ’s eldöntvén a’ padot a’ már elázott káplárral együtt, ki ezen kiáltással: „Ne engedd, szurd, lődd pajtás!” a’ földön is hadonázott, örömest felkelt volna, de feje nehezebb volt egész testénél. Az egész Csárda, valóságos csatahelynek látszott; mindenki talpon volt és sok kérdés sopánykodás után lön ismét békesség.

Vincere quum possis, interdum cede sodali!^* mormolá Tamás, ’s inasát keményen lenyugodni parancsolván, ismét az asztalra nyomult, nevetve haragjában; de álom nem jött többé szemére ’s míg a’ többiek különféle hangon sipoltak körűle, ő az élet’ változásain tünődött, mint koczkázik a’ sors szivünkkel, ma lágy keblet igér, holnap kemény deszkára fektet. Örömmel látá szürkülni a’ napot, mingyárt is befogatott ’s jól mefizetvén a’ nyugtalan hálást, odább ment. Ez éjjel azonban nem volt következés nélkül, mert Tamás magát meghűté és szörnyű náthát kapott, ’s Jakab sok tüsszentéseit alig győzte istenéltessel. Estélig semmi baj nem történt, ’s Tamás örűlvén a’ jövő éjszakának, derék fogadóban szállt meg. A’ Fogadós csinos szobába vezette; de Tamás még jól ki se pihente magát, midőn egy idegen inas hozzá toppan, ’s a’ földes urasághoz meghívja. Tamás mentegeté magát ’s udvarlását máskorra halasztá. Az inas eltávozott, ’s kevés vártatva belép egy vastag, piros Úr, kinek a’ jó bor ’s konyha kilátszott képéből.

„Bocsánatot uram! – mond a’ vastag Úr – uri szánt láttam ide térni ’s tüstént küldém inasomat meghívni vendégemet; nálam bévett szokás minden valamire-való embert magamhoz kérni, mert házamat jobbnak tartom fogadómnál. Tessék azért magát megalázni kis vacsorára; szívesség lesz, enni inni is találunk.”

„Köszönettel megismerem ritka házi-barátságát, de most nem részesülhetek benne, egy az fáradt vagyok, más az beteg forma, továbbad kedvetlen, pedig: oderunt hilarem tristes, tristemque jocosi!”^* de a’ vastag úr olly könnyen nem nyugodott meg, olly nyájasan esdeklett, olly kis időre alkudozott, hogy Tamás jó móddal nem menekedhetett; azért megigérte eljövetelét, csak félórát kért, míg magát illendőképen prezentálhassa, kivált értvén, hogy ott szépnem is mulatozik.

„Ej minek! hiszen tudjuk az utas nem jár menyekzős ruhában!” mond a’ vastag úr; de már ebben Tamás nem engedett, és megköté fejét. Mihelyt a’ földes úr eltávozott, elszórta úti ruháját ’s ujra kezdett öltözködni; de nagy boszuságára Jakab a’ rózsa-olajat otthon felejté, mellyel a’ mult éjjeli füstöt elölni akarta.

„Lesz itt ollyas bolt!” mond Jakab és elsietett; nem sokára hozott is olajat.

„Jó e? – kérdé Tamás – nekem nincs most szaglásom; színe nem sokat ér!”

„Finom! szinte felüti az ember’ orrát – felel Jakab – előbbi uram a’ hadnagy sokszor élt vele.” Azután neki türődzött és derekasan felkente urát. Tamás felkészült ’s Jakabot vigyázatra intvén, a’ lámpással váró inassal az urasághoz ment által. A’ víg házi úr leste már ’s hangos istenhozottal tárja ki előtte ajtaját; de meghökkenve állapodott meg Tamás, midőn első tekintete, több Szépek közzül egyenest ama’ hitetlen leányba, vagy is már menyecskébe ütközött, ki neki előbb képét, azután kosarát nyujtá. Különben nem igen ügyes mozdulati, most a’ szorultságtól még inkább feszesültek, merevenen állva, szólni akart, de nem tudott, csak midőn a’ házi úr, a’ szoba közepére tolta, akkor hajtogatta magát vég nélkűl, zavartában még illendő deák sententia sem jutott eszébe. A’ menyecske is elpirult; de az asszonyok különös ügyességgel birnak elrejteni szorultságokat; míg a’ meglepett férjfi szót keres ’s ha talál is többnyire ön kárára hímez hámoz; az asszony mingyárt segít magán, talál rézst, ’s könnyü szökéssel, mint a’ csík,^* sikamlik el szorongásai közzűl. A’ menyecske is, Tamáshoz lejtve, őt mint atyja’ házibarátját mutatja bé a’ társaságnak, azután a’ játszó asztaltól oda intvén férjét, ezt, mint a’ házi úr’ rokonját megismérteti vele. Hasztalan iparkodott Tamás e’ kelletlen összetalálkozás’ benyomását elsimítani, feszes maradt, és komor, különös magaviseletével minden szemet magára vonván.

De mind ezt még nagyobb baj követte: mert alig olvadozott fel meglepetéséből, nyilván látta, hogy az egész társaság kerűli. Az asszonyok suttogtak, kendővel tartván be orrokat; merre hajlott, mint valami kísértet előtt, mindenik elvonult. A’ házi úr, kezeit tördelve nyugtalanul járkált ’s több izben szagos füstöt parancsolt. Tamás tüskén állott, az illy visszás bánáson fellázadt gőgje titkos haragra ingerlé; már a’ házi úr’ képtelen barátságát megköszönni akará, midőn ez, karjába öltekezve félre vezeti, ’s őszinte bocsánatot kérvén, kérdezi: „hol vette ezt a’ rettentő parfümöt, melly minden egészséges orrot elnyomorít? ha nem hibázom, köménymag olajjal tetszett felkenetni haját, olly keresztűl ható.”

„Oh Jakab! oh nátha!” kiált Tamás szégyenében, ezerszer bocsánatot kérve kalapját ragadja, ’s nem hallgatván a’ házi úr’ marasztaló szavaira, szörnyű léptekkel a’ fogadóba sietett. Megtámadván és elüzéssel fenyegetvén Jakabot, ez azzal menté magát: mit tud ő az urak’ szokásihoz; előbbi ura a’ hadnagy –

„Hallgass!” kiállt Tamás, vizet parancsolt, és zugolódva hol a’ sors, hol Jakab ellen mosta le fejét; azonban Jakab ártatlan volt, mert a’ boltos megcsalta, áporodott köménymag-olajat adván neki rózsaolaj helyett.

„Heu, patior telis vulnera facta meis!”^* sohajt Tamás, magát vádolván, miért keresett enyhülést bujdosásban, midőn szorgos munka által otthon hamarább meggyógyult volna. Nem tudván aludni, szörnyen kikelt magában a’ szép nem ellen, melly úgy vélé görbe csontból lévén alkotva soha egyenes uton nem mehet, ’s ő még is felakadt. Ha Tamás mélyebben vizsgálja az életet, könnyen általláthatá: milly kétes az indulat azon korban, hol az ifjuság’ ömledezéseit komoly férjfiuság váltja fel, és nem várta volna, hogy a’ tizenhét esztendő a’ negyvent túlhaladotthoz vonzattassék. Ő jó szívü volt ugyan, de lassu, feszes, pedig a’ fiatalság enyelegni szeret, és bár mi érdemet átugor, minden kellemes játékért.

Ha Tamás utja soká így tartana, holtan kellene szegényt barátjához kísérnünk; de szánakodói vigasztalására legyen mondva, Tamás harmad napra, noha bágyadtan Endrefyhez ért, ’s maga is szinte felvidult, midőn az udvarba járata.

„Itthon az uraság?” kérdi az elébe jövő cselédet.

„Egyedűl az asszonyság van itthon; de az uraság is mingyárt megjövend” lön a’ válasz. Tamás a’ házba megy, hol őt egy csinos, bár a’ huszonnégyet túlhaladta asszony, igen nyájasan fogadja, ’s mingyárt is a’ neki rendelt szobába vezetvén’, szíves gonddal forgolódik, körűlötte. „Már néhány nap óta várjuk uraságodat – mond – ’s Endrefy már e’ szerencséjén aggódott.” Tamás elbeszéllte némelly viszonagságait, ’s hogy a’ szíves asszonynak is valami kellemest mondana, sajnálva érinté a’ dolgot, hogy minden halandónak megvan keresztje, melly a’ teljes boldogságot szét dulja. – „Tudom – úgy mond – mint terheli szivét a’ gonosz mostoha.”

„Mit ért ezzel uraságod?” kérdi meglepetve az asszony ’s egyszerre megszünik nyájas mosolygása.

„Hallom e’ háznál is a’ mostoha patvarkodik – mond Tamás – mint kedves barátom’ hitvese, vegye szíves részvétemet!” tovább akará még a’ tárgyat feszegetni, de az asszony kemény szemekkel végig mérvén őt, kifordúl ’s az ajtót rá csattantja. – Bámulva néz utána Tamás, ’s minekutána holmijét Jakab a’ szobába rakta, ismét felakará keresni, de épen akkor jött meg Endrefy hitvesével ’s Tamás csak elhült, midőn látta milly szörnyű bakot lőtt, hogy első beléptekor mingyárt a’ mostohát bántotta meg, mert ugyan az volt, ki előtt olly kérdetlen nyilatkozott ki. „Elkábult fejem a’ sok viszontagságtól – mond Tamás – valami átok fekszik rajtam, melly minden tettemet vesztemre intézi.”

Tamásnak helytelen kiömlése, Endrefynek kettős bajt szerzett; mert mint házi úr és barát, vendégét örömest kényén mulatta volna, ellenben mostohája’ méltó haragja szabad eggyüttlétöket ha nem gátolta is, de balra magyarázhatta; annál is inkább, minthogy az özvegy Tamásban csak Endrefy’ echóját vélvén, azóta magába vonult, ’s ha a’ kénytelenség közzéjök vezette is, komor, tartózkodó volt, semmi beszédbe nem elegyedett ’s így a’ házi társaság feszes, hijányos lön. Az ifju asszony is ez által zavarba jött ’s két tűz között állván, nem tudta merre hajoljon. Tamás ugyan, minden kitelhető szépséget előhordott az özvegy megengesztelhetésére, ’s minden módon iparkodott megczáfolni a’ bal itéletet, melly minden mostohát szívtelennek vádol, de sikeretlenül, bár mint példázgatott, hideg udvariságnál egyebet nem nyerhetett. „Flectitur iratus, voce rogante Deus,^* – mond – de a’ megbántott asszonyt nehéz megkérlelni; jobb lesz nekem haza mennem.”

„Nem – mond Endrefy – te békületlen nem hagyod el házamat; tudod mit? a’ napokban szép társaság gyűl össze nálam, kis táncz is lesz, pörgesd meg jól a’ menyecskét, ’s vigyázz rá, kiugrálja haragját!”

„Ha pere volna – felel Tamás – szívesen szolgálnék neki, de quod non didici, sane nescire fateri,^* a’ tánczhoz nem értek, kivált a’ mint most szokták. Igaz, a’ friss magyart valaha én is eljártam, de tudod, gyakorlás nélkül kitanul az ember!”

„A’ köz öröm – mond Endrefy – hamar elragadja az embert; én reménylem, ti is baráti kezet fogtok!”

„Amen! teljesedjék!” mond Tamás.

Eljött a’ vigadás’ napja, ’s az egész ház mozgásban vala; míg az asszonyok sütöttek, főztek: Endrefy Tamással az ebédlőt kiüríttetvén felgyertyáztatá. Jakabnak is elég dolga akadt ’s volt mit beszéllni előbbi uráról. Délután mindenik a’ tükörnél maga személyével bajlódott, Tamás is pompába vetette magát, egészen feketébe öltözött, csak tarajos-sarkantyús csizmája volt ezüsttel kivarrva. Azalatt hintók zörögtek az udvaron, itt egy karcsu lyányka ugrott ki a’ kocsiból, amott pípesen szállt ki egy agg kisasszony, az özvegy, mint idősb háziasszony fogadta az érkezőket, Tamáshoz is nyájasabb vala mostan, ki mentől tovább nézegette, annál helyesebbnek találta őt, forrón ohajtván a’ megbékülést. Már pezsgett a’ szoba, a’ muzsikusok helyet foglaltak, midőn az ajtó nyilik ’s amaz ismért vastag úr, ’s a’ hitetlen szép, férjével belép. Tamás’ szeme ködbe borult.

„Többed magammal jövök kedves szomszéd – mond a’ vastag úr és az őt üdvezlő háziasszonyhoz – Ránky úr és hitvese, atyámfiai!” Tamást megpillantván, kiterjesztett karokkal mingyárt feléje döczög. „Örvendek kedves úr! íme minő véletlen találkozunk össze megint! legalább az az átkozott olaj most nem szakaszt el bennünket.” Tamás örömest befogta volna száját, félvén, nehogy akkori baja elárultassék. Ránkyné is köszönté ’s megelégedve mosolygott habozásán, mert mindeddiglen őt buzgó imádójának hitte; azonban Tamás hasonlítani kezdé Ránkynét kedves ellenségével: amaz szép, fiatal, de hamis, tetszeni vágyó és másé; ez szinte nem öreg, több méltóságot mutató és szabad – amaz már megcsalta, emez haragszik ugyan rá, de bocsánat-félben van – Ránkyné kidőlt szivéből.

A’ tisztes Lengyel^* megzendűlt. Endrefy Tamást mostohájához vezetvén kérte: tenné ő a’ házi úr’ kötelességét ’s tánczolna elől. Tamás zavartan vonakodott, de az asszony intő tekintetére, piros arcczal odanyujtja kezét, ’s komolyan, és nagy méltósággal csoszogva vezeté a’ sort; egész vállal tünt ki a’ többi közzűl, de volt is mit szenvedni a’ következő párnak, mert Tamás minden reverencziánál^* hosszu lábaival olly nagyokat kanyarinta, hogy szerte ütközve majd mindent lekaszált körüle; ellenben magas növése magának is terhére vált, midőn más tánczosok’ keze alatt bujkálnia kellett, és szinte fájlalta derekát, gyakor görnyedezései miatt. Elvégződvén a’ Lengyel, Tamás meleg csókot nyomott az asszony’ kezére ’s már teljes békét gyaníta, midőn gyöngéd szorítást érze ama’ puha kéztől.

Ezután más tánczok következtek; de már ezekben Tamás, bár mint unszoltatott, nem veve részt. Éjfélkor vacsora nyujtatott; Endrefy barátját mostohája megé ülteté, ki is édes gonddal töltögeté poharát ’s a’ hálaadó Tamás sok szép szentencziákkal^* jelentgeté iránta tiszteletét; tünve tünt Ránkyné’ emléke, ’s vidám kedvre lobbanva mulatozott a’ hozzá közel ült vastag urral, ki harsány szóval egészségeket ivott.

A’ vacsorát ismét táncz követé, hevesebben forogtak a’ párok ’s lángzó tekintetet váltva, némelly szív hamarább dobogott, a’ bóbiskoló hegedűsök’ újainál. „Még egy Magyart! annál leljen bennünket a’ hajnal!” kiált a’ társaság ’s meglett. Endrefyné felkérte Tamást, ez neki állván, úgy szórta hosszu lábait, mintha el akarná dobálni magától; de rosszúl esett neki, mert midőn hirtelen fordulna, sarkantyúja megakad, ’s ő egész terhével térdre omol; felugrott ugyan, de nagy fájdalmat érze.

A’ társaság eloszlott, Tamás titkolva sérelmét szobájába sántikált, hol Jakab meleg vizzel borítgatá; de az nem hogy használt volna, térde megdagadt ’s majd egy hétig nem hagyhatá el ágyát.

Az asszonyi szelíd természet leginkább a’ beteg’ ágyánál tünik ki, akkor minden boszút feledve ápolja a’ szenvedőt ’s megváltó angyalként türelmet ’s enyhülést varázsol; az özvegy se tagadá meg itt e’ szép erkölcsöt, ’s feledvén hogy Tamás keresztnek hívta, gyamolítására siete, és utóbb, mi okból? nem tudjuk, alig tudott megválni tőle – szóval: belé szeretett, és a’ fársáng’ végén, Endrefy ’s hitvese’ nagy örömére, az oltár előtt nyilván megvallá szerelmét. „Post nubila Phoebus!”^* mond Tamás, midőn kedves hölgyét kebléhez zárta.

Szobor gyanánt álla Zsuzsi a’ ház’ pitvarában, midőn kocsikat bejárni ’s az urát szép asszonnyal karöltve látja. „Mit csinál az uraság?” kérdi Jakabot; az öreg katona megvonítva bajuszát felel: „bajjal ment, vigan jött.”

Szent öröm váltja fel a’ lélek’ bánatos érzelmeit, valahányszor a’ szigorú Jelenből kiszárnyalván, csendes visszaemlékezéssel járja be a’ mult időket, hol Hunyady Mátyás’ uralkodása örök sugárzatokban ragyoglik az enyészet’ homályain. Dicsekedhetik a’ Magyar – ’s hála értte Istenünknek! – több Fejedelmeivel, kik a’ világ’ itélőszéke előtt mindenkor jeleseknek fognak találtatni: de nincs méltóbb igaza büszkeségre, mint midőn Királyai között a’ Nagy Hunyady János’ Nagy Királyfiját említheti, valóban hazája’ egének felséges tüneményét: mert a’ természet alig nyujthat embernek több adományt, a’ végzés nagyobb szerencsét, a’ földi lét szebb dicsőséget, mint a’ mellyel az ő fejedelmi-pályája díszeskedik. – De mind ezeket hirdesse a’ Jövendőségnek egyenként ’s öszvesen a’ Történetek’ Múzája, ki őt’ a’ Századok’ táblájin magakorabeli Királyok’-Királyának jegyzé fel: a’ mi szándékunk itten csak egy-két vonást festeni, ha bár gyenge ’s erőtlen kézzel, a’ Hasonlíthatlannak életéből, ’s az által is hajdani fényünk’ ’s boldogságunk’ emlékezetét megújítani.

Meg vala hódítva Morva Szilézia Luzáczia,^* ’s immost a’ Csehföldre szállott Mátyás győzedelmes táborával, midőn gyors előmeneteit azon hír zavará meg, hogy Kázmér, a’ Lengyel-király’ fija ’s a’ Cseh-koronáért vetélkedő Ulászlónak testvére, húszezernyi haddal csapott be a’ Magyar határokon. E’ váratlan eset annál gondosabb figyelmet kivána, mivel itthon is többen az Ország’ Nagyjai közzűl, hogy tanácslásaikat az önerejű Király egy idő óta meghallgatni szerette inkább mint követni, az illy kirekesztő-hatalom ellen pártot-ütének, ’s Kázmérral, kit kecsegtető igéretek mellett szólítottak vala fel, egyesűlni sietének. A’ legbajosabb környűlményekben is bátor ’s világos elméjű Mátyás, engedvén a’ szükségnek, félre teszi diadalmi koszorújit, visszarobban seregével, a’ szertepusztító Lengyeleket megtördeli, a’ lázadást elnyomja, ’s a’ felháborodott Ország’ csilapítására véletlenűl Budán terem. A’ lesujtatott, megréműlt honfelekezet a’ legkeményebb itéletet várja magára: de a’ következéseket mélyen előrelátó Fejedelem erőt vesz indulatain, szivreható szavakkal szól királyi-székéből a’ Hazának egybegyűlt Zászlósaihoz, Nemzete’ boldogítására czélzott intézetei, – alattvalójihoz viseltető szeretete, ’s tulajdon feláldozásával olly gyakran elviselt fáradozásai felől, legelevenebb színekben állítja elő a’ visszavonás’ veszedelmeit – számot ád minden tetteiről, ’s méltósága’ érzetében a’ meg nem elégedésnek okát, kérdi. – Töredelmes megbánás között ismerék el a’ megtévedtek vétkeiket, ’s bocsánatért esdekelve a’ kegyelmező’ lábaihoz borulának. Helyt ada Mátyás az okosság’ mérsékletének, főképp most, midőn a’ feléledt bizodalom’ ragaszkodását, ’s az engedelmesség’ újabb hű fogadásait tapasztalá: de kijelenti egyszersmind: hogy az érdemlett büntetést most némelly Háborgókra nézve, mint esküdt bosszúlója a’ törvényszegésnek, csak felfüggeszti, míg egészleni megtérésök’ bizonyságait veendi.

Ez utóbbiak’ számában leginkább vala értve Perén István Tárnok-Báró, Zemplénynek az időben nagy tekintetű de nyugtalan indulatú férfija, kit Mátyás annál szorosabb figyelemben tartandónak itélt, mivel temérdek birtokaival az Ország’ felvidékein, ’s fényes hivatalaiban, hatalmas befolyást szerzett magának minden rendüeknél, ’s ő vala és Rozgon Rajnáld a’ Lengyel-szövetkezésnek is fő előmozdítója; de látván a’ Király Istvánnak most veszteg elvonulását, ’s híveinek, leginkább pedig Zápolya Imre Bánnak, engesztelő közbenjárásait, a’ további büntetéstől elállani látszatott, sőt királyi kegyelmének jeléűl a’ Lengyel’ kiveretése után elfoglalt jószágokat is a’ tulajdonos Perén^* Nemzettségnek visszaadá. –

Alig mult ezek után egy év el, midőn a’ hosszabb türést nem ismerő István fojtogatott gerjedelmeiben újra felzendűle, ’s Lengyel-szomszédaival egyesűlten, megaláztatásából a’ király ellen támada. – Iszonyú haragra lobbant ennek hallatára a’ gondjaival másfelé fordúlt Mátyás: dörgő fergeteg gyanánt előrepűl, – a’ több csapatokban vérengző ellenfélt tönkre veri, Abaúj, Sáros, Zemplény, Ung Megyéjiből kiszórja, ’s hogy ez oldalrúl foganatos nyugalmat szerezzen magának, ’s rettentő példát is állítson jövendőre, Perén Istvánnak minden birtokait elfoglalja, az erősségekbe állandó őrizetet szállít, magát Istvánt egyik várában kemény ostrom alá veszi, ’s mivel ez alatt kiszabadult, az Országból számon-üzi, a’ várat felégetteti, ’s minek-utána a’ vidéket hathatós rendszabások által csendbe hozta, Budára tér, hogy a’ déli részeken be-becsapongó Törökhadat minélelőbb visszanyomja.

Gyászos némaságban állott, már most másod ősszel, Istvánnak feldulatott vára a’ sziklás tetőn, mellyről az előtt mint egy hatalmas korona parancsolgatott a’ térségre; csak a’ szél suhogott be hidegen a’ keskeny ablakokon ’s bús nyögéseivel sohajtozá végig a’ puszta boltozatokat; sápadtan világíta le felhőji közzűl a’ hold árnyékos fényt hintegetve az omladványra; a’ szakadozott borúlatok majd nehézbekké gyültek öszve ’s lehullaták cseppeiket: – mint midőn a’ szánakozás kesereg a’ Gyarló felett, ki önszerzette nyomoruságban sorvadozik.

A’ várnak éjnyugat felé eső tornyából földalatti út vezetett alá a’ hegy’-derekába egy tág hajlékhoz, melly valaha igen fáradságos munkával készülhetett: alkalmasint oltalmul a’ veszélyes időkben, mellyek a’ Tatár-pusztítás óta is, kivált a’ belső megszakadások alatt, nem egyszer borúltak el a’ Hazán. Ritka ember tudott valamit ez üreg felől; ’s még kevésbbé gyanította valaki, hogy alól a’ völgyben a’ vadon sürűségből kinyúló szirtek is alattomos feljárást engednek egész a’ hajlékig, a’ hely’ titkait ismerő rejtezőnek. –

E’ szomorú de biztos menedékben tartózkodott a’ szerencsétlen István, fijával Imrével ’s öreg hű szolgájával Orbánnal, főképp most, midőn Mátyás a’ Szepességet járván be, ezen tájakra is jövendő vala. Remény ’s bizatlankodás köztt várta István sorsának jobbra fordulását, megigérvén barátjai, hogy iparkodni fognak a’ Királyt, még ez utjában, iránta kegyelemre lágyítani: de a’ húzamos lappangást nem szenvedhetvén tovább, egykor magára szedi fegyverét, ’s a’ nélkül hogy szándékáról legkissebbet szólott volna, eltávozik. Így mult nyolcz nap, ’s ő még mindég kimaradt. Imrét e’ miatt nehéz aggódás nyugtalanítá: kilenczed napon bejárá a’ távolabb erdőségeket is, beszédbe állott öszvetalálkozásiban minden utazóval, – de atyja felől semmit se tudhatott meg. – Estvefelé fáradtan visszatért, ’s még egyszer tekintgetvén széllyel a’ vár’ tornyáról, az üregbe szállott le, hol Orbán sisakok’ paizsok’ ’s fegyverek’ tisztongatásával foglalatoskodott. Szótlan köté le magáról kardját ’s egy kőbül vésett karszékbe üle.

Szenderítő pislogással égett a’ kandalló’ tüze ’s rőt fénybe lebegteté a’ hajlékot. Imre kezébe hajtván fejét, elmerűle. – Loppal tekintgetett Orbán munkája mellől az ébren-szunyadóra, kinek lelke mély ohajtozás között messze tájakon szállong vala. – Onnan, hol az alkony’ bíbora lángzik el a’ kék hegyek megé, onnan felől tünedezett reá egy szép csillag, melly biztató reménnyel világíta sorsának éjjelébe: onnan hangzott neki által az édesen rezgő szózat, melly szivét mindég erősb ’s erősb vonzódásra ihleté; ’s ennek varázs-legyintései ringaták most is boldog álmodásba érzeményeit. – „Követni fogom sugallásidat édes-titkos szózat! felsohajt az ellágyult Ifju: de vezérelj oda, hol a’ reám derengő bájvilág, ’s tündér alakjai, nem úgy mint eddig csak aranyködben oszolnak el – o vezérelj engem’ oda, hol égő kivánatimat valahára létre hozhatom ’s valóságra! – Maradj, maradj hívem eladdig, hol dicsőség’ mezeje nyílik előmbe: ott akarom én e’ nyommasztó terheket lehányni, mellyek atyám’ botlásaiból származtak éltemre; ’s ott akarlak én majd megnyerni, örökre megérdemelni, drága leány! ki a’ téged’ ölelő szerencse’ ’s fény’ ragyogványiból angyali szerelemmel mosolyogsz reám, sötétségbe süllyedettre, ’s boldogítasz: Arióne, Arióne! te léssz serkentőm, te léssz jutalmam! – „Illy epedések, illy buzdúlatok ’s feltételek fejlődtek Imre’ lelkéből, mellybe a’ természet adakozva hinté el mind annak magvát, a’ mi Nagyot szül és Maradandót; de külső szépséggel is bő mértékben áldá meg Imrét e’ jótékony anya, ’s mindennel, a’ mi szép férjfiuban kellemetes. Gyermeki ’s fiatalabb korában a’ Terebesi Priortól vőn tanúlást: azután pedig Menyhárt Széplaki Apát, ’s a’ Perén Nemzetségnek rokona vevé gondviselése alá a’ serdülőt, ’s tisztán nyitá fel benne ’s gondos ápolással nevelé forrásait azon kincsnek, mellyet idő ’s környűlmények ne apasszanak ki. Igy készülve fel az életnek, atyja által több Magyar Nagyok’ ’s Fő Nemesek’ udvaraiba küldetett, hol a’ fegyver-gyakorlás mellett a’ világ’ szokásival közelébb ismérkedett meg, ’s annak kedveltető csinosságait a’ legszerencsésb választással tevé tulajdonaivá.

Orbán észrevévén az andalgónak sürű sohajtozásit, megszólamla: Imre Úrfi! feladjam a’ sültet? –

„Nem éhezem Orbán, felel Imre.”

„Hát a’ borkancsót?”

„Majd iszom később,” mond ismét Imre röviden.

Látván Orbán, hogy kinálásai sikeretlenek, elővette a’ boredényt ’s jót ivott. Imre pedig meg lévén szakasztva gondolataiban, üléséből felkelt ’s ölbe kócsolt karokkal járt fel ’s alá. Megint atyja jutott eszébe. – Azonban e’ tünődéséből is felébreszté nem sokára Orbán, ki valamin dunnogni kezdett. „Mi bajod Orbán?” kérdé Imre.

„Átkozom barlangját! felszólal a’ zsémbelődő, végre még magunkat is rozsda emészt meg itt és penész. A’ drága fegyverek! – csak nézd uramfia, nem birom – ki – húzni, mintha belé nőtt volna –”

„Tartsd ide Orbán, segítek;” ’s megfogván Imre a’ kard’ markolatját, egy-két rántás után kivoná azt hüvelyéből.

„Örökös kár! mond az öreg; hej nem ollyan volt az valaha! Ezt a’ kardot mindég legjobban szerette a’ Báró; ugyan látszik e még rajta az irás?”

Imre közelébb menvén a’ kandallóhoz a’ kard’ egyik lapján e’ szókat olvasá: Istenért ’s Országáért; a’ tulsón pedig: Királyért ’s Hazáért.

„Az, csak ugyan az, szól Orbán; rá ismértem én mingyárt, habár piszok lepte is el. Ez ám a’ derék vas Imre Úrfi! ritkán harczolt Urunk a’ Báró, kivált míg még fiatalabb volt, hogy ez nem villogott volna kezében. A’ többi közt Úrfi! midőn a’ Cseheket űztük – van annak már közel tizennyolcz esztendeje, midőn a’ gonoszak oda akartak csábítani, hogy Húszba higyjünk, – ’s uramfia, ugyan gyönyörű Térítők! szűntelen prédáltak ’s végre még a’ termő földet is kiégették volna alólunk; – elég az, hogy mi őket Vadnánál derekasan megkaparítottuk; akkor Hadnagyjok is kezünkbe kerűlt; minket Rozgon Sebestyén úr vezetett csatára, meg’ Urunk a’ Báró: – de megesett ám a’ Cseh Vezérnek! – uramfia, levágták minden haját – szakálát, ’s úgy küldötték a’ királynak Budára mintegy kobak majmot. – Onnan űzőbe vettük őket egész Mislje^* várához, ’s nossza be, a’ hegyeken keresztűl, Gálzéchig,^* ’s nem adtunk nyugtot, inokban sarkokban voltunk le Sáros-Patakig, ’s ott a’ Botkew^* mezőn ízre-porra aprítottuk a’ mi ellentállott: odaveszett akkor másik Vezérök is a’ híres Akzamit, a’ harmadik pedig Thalafúz világba szaladt.

„Orbán! e’ kardot számomra meg fogod tisztítani,” mondá Imre, ki azt addig folyvást szemlélgeté.

„Édesd-örömest Imre Úrfi; – de meg is érdemli ám a’ tisztítást; ötven kard odalenne már, ha annyit szabdalt volna. Megtisztítjuk. – ’S még amazt a’ pánczélt hozzá: hatalmas egy munka ám az is! – Örűl bennem a’ lélek, ha elgondolom, mi gyönyörű volt abban Urunk a’ Báró midőn házasodott, és a’ sok arany meg’ ezüst csak úgy csillogott rajta, mint a’ verőfény; éppen ollyan sugártermet volt mint az Úrfi most, ’s bizony még ábrázatban is hasonló, csakhogy az Úrfi’ szeme kék ’s nem ollyan éles a’ tekintete; szeme és szája az Úrfinak egészen a’ boldogult Bárónéé – Isten nyugtassa az áldott lelket! – jó drága asszonyom volt az nékem; utólsó esztendőben mindég szabadossá akart tenni, mintha előre érezte volna szegény, hogy kihal közzűlünk; de Urunk a’ Báró sokat útazott, ’s így állapotom soha sem jöhetett végzésbe. Épp’ akkor jártuk meg Moldovát; mert kemény harczok történtek ám még ott is.” –

„Beszélld el Orbán, úgy is hosszú az est.”

„Való; – ’s az Úrfi már annyit unatkozott, annyit sohajtozott; – hanem előbb iszom. ’S felhajtá ismét a’ kannát. – „Még a’ borunk is megposhad, ha sokáig lakjuk e’ dohos vermet. – Bár csak Urunk a’ Báró tudna már egyszer nyugodni! de uramfia! mindég haragos mint a’ tüzes villám – ’s hogy előbbeni beszédemre térjek: mi csak akkor értük el Mátyás Királyt, midőn már egész Erdély meg vala hódítva; megindultunk tehát Moldova felé: de a’ sok hegy-völgy mind rakásra volt előttünk kaszabolva ’s kőszirtokkal béhengergetve, úgy hogy csak igen nagy fáradsággal törhettünk át a’ rettentő akadályokon. Azonköztt előnyomulván még is, megszállottuk Román-Vásárt. – A’ Király még egyszer izent a’ Vajdára: álljon engedelmességre; de ő nem hajolt a’ Király’ szavára, ’s jól megsarczoltuk a’ Várost, és onnan tovább, mint a’ rivancs midőn forgószél hajtja, egész Bányáig; ’s mivel harmadnap óta sokat fáradtunk, estve mindnyájunkat jóltartott a’ Király, mert való, nagyon tudja az embert szeretni, meg’ a’ katonát – áldja meg az Ég a’ hol jár-kél! – Jól esett a’ pihenés, bár fagyos szelek fúdogának és ősszel volt az idő. Hát uramfia, alig aluvánk el, felriaszt a’ trombita, utána a’ nagy lárma és fegyverzaj; ránk ütött az álnok nép! Öszvezavarodott minden, és nagyon megrontottak volna, de a’ Király tudj’ Isten hogy – hogynem, jókor kapott hírt a’ Vajda’ cseléről, ’s a’ Vezéreket és Hadnagyokat későig vendégelte magánál, és számosabb őröket állíttatott mindenfelé; ’s midőn osztán az ellenség előrohant, minket ugyan kivűl a’ sátorokban alva talált; de bezzeg a’ Város ébren fogadta a’ veszélyt, ’s mondják: a’ Király maga is úgy viaskodott, mint egy oroszlán; az pedig valóságos igaz, hogy három sebet kapott, mert a’ gerely csak úgy szállt reá, mint a’ sürű zápor. – Bajunkra a’ holdat épp’ akkor fellegek boríták, ’s jó ideig csak sötétben kapkodtunk: de azalatt a’ Város felgyujtatott, ’s mi öszvecsoportoztunk, és most rajta az Oláhságon, vágd mint a’ –

„Megállj – megállj Orbán! bekiált egy szózat a’ barlang’ torkolatjától; ’s Perén István lépett elő.

„Hozott Isten édes Atyám!” szól Imre, ’s atyja’ nyakába borúl.

„Vigyázz fiam, felel a’ Báró, meg ne vérezd magad’, homlokom be van vágva.” – Imre csak most vette észre, hogy atyjának arczát vér futotta el.

„Az Istenért! mi lelt Atyám?”

„Majd elmondom; de Orbán melegíts előbb bort, ’s adjatok száraz ruhát, mert nyakig egy víz vagyok.” – ’S átöltözvén, lemosatá langyos borral homlokát, melly azonban nem vala mélyen megsebesítve.

„Így; – ’s van e valami enni-valótok?” Orbán azonnal előhozta sültjét, borát. – „Rakjátok meg jobban a’ tüzet; éhezem fázom egyiránt.” – És a’ vacsora ’s melegedés köztt Perén István e’ történetet beszéllé:

„Nyolcz nap előtt, a’ mint tudjátok, eltávoztam tőletek. Mivel úgy vala értésemre adva, hogy a’ Király Arany-Idkára jön ’s az ottani érczbányákat megnézegeti, útamat innen Jászónak vevém. Ott akartam öszvejőni Zápolyával ’s az Egri Püspökkel, ’s ha szerit tehetém, Mátyás Királlyal is. A’ Prépost jó emberem ’s szállást ada. Hat egész napig várakoztam ott ’s majd megölt az unalom, ’s végre jön a’ tudósítás: hogy a’ Király a’ Szépességről egyenesen Kassának vevé útját ’s ott is csak egy éjszakát tölt, ’s Budára siet, mert Jegyese, a’ Nápolyi Beatrix, már Horvátországban vagyon. E’ szerént hasztalan lévén várakozásom, odahagytam Jászót ’s tegnap éjre Perénbe jöttem, ’s Detre Tiszttartónál megháltam. Zokogva sírt a’ jó Öreg, hallván, hogy állapotomnak még sincs vége, ’s ősi jószágomat még ezután is mások használják; és zokogva csókolá kezeimet, a’ mint ma regvel tovább indultam. – Egy folyvást jöttem egész Alvárig ’s elég jókor érkeztem volna hozzátok, de a’ Hernád^* felette megáradott, ’s hogy hidat kapjak, nagyot kellett volna felfelé térnem. Ki akarám előbb fujtatni Pogányomat, mert szegény jót haladott velem, ’s mivel az erdő alatt még pázsintka is volt, kizaboláztam, magam pedig egy tölgy alá heveredém. – Csörögve-zúgott felettem a’ sárga lomb, ’s egészen elfogott a’ gondolkozás; észre se vevém vala, hogy est állott be ’s hogy esőre borúl, midőn lovasokat hallék közelgetni az erdő felé. Alig ültem lovamra, a’ mint mellém jövének. Hárman voltak. – Jó estvét! köszönt az egyik: – Fogadj Isten! felelém, lovamat az erdő felé fordítva; ’s most a’ másika: Éljen a’ Király! mondá hangosan: – Éljen ki igaz! válaszolám. – Éljen Mátyás Király! szól a’ harmadik, ’s én vissza: Éljen ha igaz! – Ekkor megint egyikök: állj-meg! ki vagy? kiált utánam. – Megállottam: – ’s ki adott nektek hatalmat, a’ békés utast megtámadni? – ha éh Zsoldosok vagytok vagy Haramiák, megmondja fegyverem, ki légyek; ’s kardot ránték. Ők is mind hárman felém közelébb. Felforrva indulatomban nekik vágtam, ’s az egynek, tudom, vérzik válla; de azalatt a’ másik homlokomra suhintott, ’s hárman lévén ellenem, az erdőbe nyomtak. Itt könnyebben végeztem volna velek: de vasam egy erősb vágás alatt fát érvén ketté pattana; ’s most nem maradt egyéb módom, mint futással menekednem. Ők a’ sötétben is mindenütt utánam. Igy szorúltam egész a’ felduzzadt folyam’ partjáig ’s vakmerőn a’ harsogó hullám közzé ugraték. Öszvecsapott a’ víz felettem, de Pogányom szerencsésen kihozott. – Innenső parton bátorságba gondolám magam’, midőn hallom, hogy a’ Lovagok’ egyike szintén beugratott, ’s attól tartván, hogy mind a’ hárma azt teendi, megszorítám lovamat ’s egyhúzamba vágtaték egész ide.” –

„Hát Pogány hová lett Uram Báró?” kérdé Orbán.

„A’ völgyben hagyám mint volt nyergestűl – mindenestül, mert úgy látszott, hogy egyik Megtámadóm nyomomban üget.”

„Szegény párát le kell kantároznom, mond Orbán süvege után nyulva.”

„De azt nem teszed most, felel a’ Báró; sajnálom a’ jó állatot, ma éltemet is neki köszönöm! de inkább éhezzen holnapig ott a’ hol van, mintsem hogy utat mutass valakinek, hová járjon utánam.”

Imre megilletődve hallgatá atyja’ esetét ’s egy ideig elgondolkodék. – „Halálveszély is környezett édes atyám! ’s bajos utadnak még sem lett foganatja –”

„Majd, majd lesz az én bajoskodásimnak foganatjok, visszonzá István lángzó szemekkel, de utószor is akarok fáradni! ’s ha itt nincs ember, ki miattam valamihez merne fogni, majd merek én!” –

„Atyám! Zápolya bizonnyal jódat akarja, ’s még mások is szívöken hordják sorsodat, ’s bár most nem lőn is alkalmas idő, azt tehetniek értted a’ mit kivánnak, ne kétkedjél hajlandóságok felől.” – István földre süté szemeit ’s hallgatott; Imre pedig: „Egy kérésem vagyon hozzád édes Atyám! folytatá szavait; – boldoggá téssz ha teljesítended: – bocsáss engem’ Budára.” –

István felcsattana: „’S mit te Budán? – kegyelmet szerezni számomra? – Nem! kemény keménnyel; – sujtsd e’ kődarabot a’ másikhoz: vagy mozdít – vagy szétporlik. – Orbán! teríts ágyat.” – ’S lefeküdtek.

Másnap dél előtt lélekszakadva fut vissza Orbán a’ rejtekbe: „Uram Báró! felkiált, megvan Pogány! – oh be okos egy állat az! – uramfia, magától ment éjjel keresztűl az erdőn egész a’ majorházig, ’s ott nyerített, míg be nem állították; ’s meg van rajta minden szerszám, sőt még több is, mert ím e’ pecsétes levelet találtam a’ nyeregtokban.” –

A’ levél Perén Istvánnak szólott; foglalatja ez vala:

Vőm Uram! Béke és áldás Istentől! Tudósítom Kegyedet, hogy Boldogasszony’ fogantatása előtti hétben^* mindnyájan Budán meg’ Székes-Fejérváratt leszünk a’ királyné’ koronáztatásának miatta, ’s erős reményünk, akkor a’ Királyt jó szándokra bírni Kegyed iránt. Addig türedelem. Ha mód lehet, jőjön Kegyed Budára. E’ levél’ vivője biztos ember: vele bátran szólhatni. U. M.

„Édes drága Atyám!” felszólal Imre örömében.

„Mit örűlsz? – gondolod, e’ levél tán nem vihet kelepczébe? – Fiam! a’ hiszékeny felettébb megcsalatik a’ mai világban.”

„’S te a’ meghivást nem fogadnád el?”

„Egy tapodtat sem megyek Buda felé. – De, miként is menjek, holott mindenki reám ismérhet? ’s könnyü Ipam uramnak királyi ünneplésekre járni bőségében.”

„Engem’ senki nem ismér meg Atyám! osztán ha reám ismérnek is, ki árthat? – Bocsáss engem’ Budára! engedd látnom Királyom’ ’s Nemzetem’ díszét! – Ha itthon maradok, mit nyersz velem? –”

István elhallgatott; gondolkodott. – „Jó, mondá szelíden, elbocsátlak fiam: tapasztalj. Különben is Nagyapád tizedévtől nem látott. Menj, ’s maradj ott, míg dolgunk jobbra fordul, ’s járd meg útadat úgy; hogy örömmel zárhassalak kebelemhez, ha visszatérsz.” –

Néhány nap mulva a’ remek pánczélt csatolgatá fel Orbán Imrére, ’s az eldicsért kardot is fényesen köté reá. – „Így, így kedves Úrfi! örvende az Öreg; – uram Istenem, be jó napokra emlékeztet e’ jószág! – De a’ palástot fel kell ám kapcsolni, mert hideg lesz, eső is lehet ’s akkor majd szenvedne a’ szép munka; így: – ’s most talpig készek vagyunk.

’S Imre forró ölelések köztt vált el atyjától, ’s könnyező szemekkel hagyá el a’ bús rejteket. Gyalog ment vele Orbán egész a’ majorházig, hol lova készen állott. Nyeregbe ülteté Urfiját, ’s még egy darabon kísérte az erdőben. – „Imre Úrfi! itt elválunk; – Buda messze van, ’s az úton különbféle baj és szükség érheti az embert: – boldogabb időkben ezt az egynehány aranykát szerezgettem öszve, – fogadja el tőlem szívesen.” Imre elérzékenyűlvén, leszállott ’s az Öregre borult. „Tetőled elfogadom jó lélek! úgymond ’s adósod maradok. Isten veled! Atyámra gondod legyen.” –

Beatrix Aragóniai Herczegasszony’ Ferdinand Nápolyi Király’ leányának ’s Mátyás’ királyi Jegyesének ohajtott közelgetése örvendetes hírrel tölté be Magyarországot ’s Birodalmait; ’s nem csak ezekből, de még távol külföldről is temérdek sokaság siete öszve a’ Koronázás’ és a’ királyi menyekző’ ünnepének dicsőségére.

Midőn Perén Imre Budára érkezett, Mátyás Király éppen indulóban vala Nagyjaival ’s Vendégeivel Székes-Fejérvár felé, hogy leendő Hitvesét rangjához illőleg fogadja ’s a’ Nemzeti-szokás szerint ugyan ott megkoronáztassa.

Történetkönyveink e’ nagy ünnep’ fényéről ’s pompáji’ folyamatjáról e’képpen szólanak:

Krisztus’ születése után, 1476 évben, Boldogasszony’ fogantatását követő kedden, Beatrix Fejérváratt fogadtatik. Vala pedig a’ Város előtt nem nagy távolságban három sátor felállítva, egyik aranyrojtozatú veres bársonyból, belől selyem szőnyegekkel; a’ másik kettő is külön-külön szinűen ’s gazdagon felkészítve. A’ sátorok előtt elnyuló föld nagy terjedésben kék posztóval bé vala fedve, mellynek felvégét mind a’ két oldalon számos Herczeg és Követ ’s az Ország’ Nagyjai lepték körűl; középen a’ Király állott szertesugárzó méltósággal, miként a’ Bajnokság’ istene választottjai között.

Nem sokára megérkezett a’ Fejedelmi Hölgy pompás készűletü szekerén, ’s minekutána a’ Királynak egy ékesen fűzött koszorút küldött, mellyről gyürűbe foglalt nagy drágaságu gyémánt függ vala, leszállott, ’s midőn a’ terűletnek majd felényire jutott, a’ Király előtt, ki elejébe jöve, lassu ömledéssel térdeire bocsátkozék: de attól nyájasan felemeltetvén; hő szerelmi kedvességgel fogadtatott; az egybegyűlt sokaság pedig széllyelhangzó Éljen! kiáltozásival hirdeté magas örömét.

Az első elfogadás után Mátyás a’ vendég-Fejedelmek’ ’s Magyar-Urak’ tündöklő kísérete között Felséges Menyasszonyát sátorba vezette, hol Gábor Egri Püspök olasz beszéddel üdvezlé az Érkezőt, mind a’ Király’ mind az egész Ország’ nevében örvendve szerencsés megjövetelén, ’s a’ Királynak azon érzékeny sajnálkozását jelentve, hogy olly hosszas és fáradságos utat kelle tennie; a’ midőn viszont ő is szemérmes pirulással ’s bájoló édességgel, kevés de szívből fakadott kifejezésekben válaszolván, a’ Király’ részvételét megköszöné.

Most a’ külföldi Követek jövének elő; ’s röviden említvén az okokat, mellyek miatt Fejedelmeik önmagok meg nem jelenhetének, megbízatások szerínt a’ legforróbb tisztelet’ nyilatkoztatási mellett ezer áldást ’s dicsőséget kivántak a’ királyi Házasulandóknak azon hiedelemmel: hogy e’ szövetség Isten’ tetszéséből a’ Kereszténység’ javára szolgáland. Mellyre Beatrix egyik szónoka által, illendően válaszoltatá: hogy noha a’ Német Fejedelmeket örömest látta volna személyesen, azonban eképp’ bizonyított tisztelkedésökkel is megelégszik.

Legottan felharsogának a’ trombiták jeladólag tovább-indulásra. A’ királyi Menyasszony fejér paripára üle: balja felől örömben olvadozó Vőlegénye lovaglott büszke pején. Vala pedig a’ két ló királyi módon felékesítve, arany zabolával és kengyellel ’s mindvégig drága készületben, ragyogó szövésű ’s gyöngyökkel gazdagon hímezett ’s mélyen alálebegő czafrangokkal elborítva; ’s elől-hátul a’ legdíszesebb kísérő sereg pompás rendben és felosztással ’s a’ Nemzeti háromszinű Zászlók ’s a’ lovak’ délczeg tombolása és a’ fegyvercsörtetés vegyűlten a’ gerjesztő muzika-zengéssel ’s az öszveségnek rengő zsibongása – minden érzéket megragadó tüneményben hullámzott elé.

De az elterített posztózatot, mellyre a’ királyi Hölgy szállott vala ki, a’ vele jött Olaszság ’s többi gyülevész irgalmatlanul tépdelé-szaggatá szerteszéllyel, nagy zűrzavar és versenygés között mindenki elsőségért tusakodván.

Mintegy középtájon a’ hátrahagyott sátorok ’s a’ Város között, Kristóf Bajor-Herczeg ’s Vilmos Müncheni-Gróf láncsaviadalt harczolának, ’s olly keményen csaptak öszve, hogy mind kettejök a’ nyeregből kihullana.

Tovább haladott osztán a’ zajongó kíséret, gyakor zavarodást okozván a’ Velenczeiek, kik bosszantó dévajsággal mindég főbb helyre jutni vágyakodtak.

Harangzúgás ’s az egyházi magasztalásnak minden jelenségeivel fogadák a’ Város’ kapujáig elősereglett Papok’ és Szerzetesek’ Rendei a’ Felséges Jövevényeket, kik lovaikról leszállván, kar-ének’ ömledezése ’s Főpapi személyektől hordatott mennyezet alatt vitetének be szent István’ templomába,^* holott Mátyás az oltár előtt baloldalt, Beatrix pedig általellenben jobbrul állapodott, míg az Isten téged dicsérünk^* énekelteték.

Áldás után a’ Király haza-kísérte Jegyesét, ’s onnan a’ maga lakására menvén, az őt’ követő Herczegeket ’s Urakat magától kegyesen elbocsátá.

Következő nap, melly szerdára esett, Mátyás Herczegek’, Követek’ ’s a’ Nemesség’ sokaságától környékezve, ismét Szentegyházba méne, ’s balrészen fogva helyt, megette a’ Nápolyi Király’ fija ’s annak Követei, elébbfelé a’ Nápolyi Érsek ’s mások ’s legutól a’ Velenczeiek rendelkeztek: jobbfelől szemköztt a’ Királlyal Beatrix üle gazdag borítéku emeleten, előtte pedig Palotás-asszonyai^* térdepeltek, ’s valamivel hátulabb a’ szép Nem’ vidító köre ékeskedett; oldalvást Kristóf, Lajos és Otto Bajor-Herczegek, úgy a’ Pfaltzi- és Szász-Választók’ Megbizottai, több Fejedelmi Követek, a’ Boroszlói Püspök ’s a’ Magyar Főpapok és Urak telepedének.

Az istenitiszteletet Gábor Püspök végzé: tőnnek pedig szolgálatot Püspökök és Prépostok, ’s az egész templom lelket-emelő muzika- ’s énekhangzatokban zengedezett.

A’ Fejérvári Prépost felvévén az Evangyéliomok’ könyvét az Érsek’ kezébe adá, ki azt a’ Királynak ’s királyi Menyasszonynak csókolás végett nyujtotta elő.

Midőn a’ Király áldozatot járna oltár körűl, előtte ment Kristóf Bajor Herczeg, és Bernát Ebersteini-Gróf, Miltitz Henrik, Bern, Schavvenburg; a’ többi Urak ’s Képviselők annakutána következtek.

Vége lévén az ájtatosságnak Mátyás megint haza-vezette Mátkáját; onnan pedig nagy pompával a’ maga lakjára kísértetett.

Feltűnt a’ harmadik nap, ’s a’ legnagyobb ünnepi-fény látszatott mindenfelől. Az egybegyűlt Főurak és Követek Ujlaky Miklós Boszniai Király’ vezérlése alatt Mátyásnál megjelenvén, udvarlás után azzal együtt templomba menének, ’s ott a’ kiszabott rend szerint helyt fogának. A’ királyi Menyasszony’ ülése mellett egyfelől Ujlaky Miklós álla; pompás öltözete szemébe ötlött mindenkinek: alsó köntöse arannyal ’s gyöngyökkel gazdagon elhintett skárlát szinű dolmány vala térdig-érve, vállairól pedig még sokkal nagyobb becsű mente függött, mellynek remekmivű csatolatján ’s gombjain számtalan gyémánt ékeskedett; – balkezében az ország-almája,^* jobbjában királyi-pálcza.^* Másfelől Zápolya Imre Bán látszatott a’ koronával, melly bőven-aranyzott vánkoson feküdött kezeiben. – Felségesb látvány vala ennél, mint állott a’ deli termetű Mátyás, emeltebb helyéről kitünőleg, virító férfi-korának erejében: szőke haja vállaira folyva le koronázott fejéről ’s feketés szemei élesztő sugárit lövellve azon lángnak, melly nagy lelkéből gyuladozva ki ’s arczát kedveltető pirosra hevítgeté; karcsú derekán drága kövekkel kirakott öv csilloga, ’s öltözetének ’s díszesen lehabzó palástjának színe alig-alig vala kivehető aranyhímzeteiből. Elvonhatatlanul mulatott rajta minden szem. – Kétfelől környezték Báthory István, Gereb Mátyás, Thuróczy György, Országh László, Palóczy Imre, Hederváry Miklós, Magyar Balázs, Thúz, Frangepán, Pongrácz, ’s több Urak, Főrendek és Zászlósok.

De majd kevés vártatva Beatrix, a’ legragyogóbb asszonyi-gyülekezet’ sorai előtt jelenék meg, Szilágyi Erzsébettel Özvegy Hunyady Jánosnéval, ki magas örömérzésben karonfogva vezeté koronáztatandó Menyét az oltár mellé. A’ királyi Hölgy fellépvén pompás helyére andalító bámulásba hozott mindeneket. – Először is a’ Királyt köszönté leírhatatlan édességű elmosolyodással, annakutána tündér tekintetét a’ sokaságra fordítá: kék szemeiből a’ legtisztább szív, és jóság és kegyesség ’s a’ szerelem’ boldogító érzeménye remegett ki, gyönyörű ajkain szelíd szemérem, ’s orczája’ rózsájin ártatlanság lebegének, szép homlokát nagyság ülé párosulva a’ lélek’ örök-ifjuságával, ’s minden mozdulatján ’s egész alakján kecsegtető báj és kellem és kedvesség a’ legszerencsésb öszvehangzásban ömlöttek el. – ’S mint midőn az éltető nap árasztja enyhe sugárait a’ serkenő tavasz’ alkotmányira, – megnyílik minden virulmány ’s kebele édest-illatozik fel a’ fény’ ’s világosság’ tenyészetének, ’s a’ völgy, a’ bércz ’s az egész természet örömzajogva zeng nagy ünnepének áldozatjain: – ugyan a’képpen ébreszté fel a’ dicső királyi Szűznek malasztos megjelenése a’ temérdek népet; – sebesen terjedő mozgások és tompa zúgás ragadá meg az öszveséget, melly csak hamar végtelen Éljen! Éljen! kiáltozásokkal nyita utat gerjedelmeinek, ’s ezekkel közbevegyűlt a’ sípok és trombiták’ hangörvénye ’s kivülről a’ fegyverek’ ropogása és álgyú-durrogás csattana öszve. –

Ez alatt közelíte a’ Papi Rend, ’s a’ zajgás hullámozása lassadan megcsillapoda. – Érsekek, Püspökök ’s Prépostok felette pompás egyházi öltözetekben jöttek elő ’s a’ részökre hagyatott helyeket elfoglalák. A’ szent Mise-áldozatot Vetésy Olbert Veszprémi Püspök tartá, körűle pedig Püspökök ’s Prépostok éneklés, tömjénfüst és csengetések között szolgáltanak, míg a’ roppant Szentegyházat harmoniás zengések töltik vala. – Midőn az Agnus Dei^* bé következett, Beatrix oltár elejébe vezetteték, ’s ott bársony mennyezet alatt felső melyruházatja róla egészen leoldoztatván, egy más szabásu arany-keczely öltetett reá, mellyből jobbik válla ’s karja kitárva maradt, ’s erre a’ bíborpalást kapcsoltatott. Ujlaky Miklós az arany-almával ’s pálczával előjövén a’ Királyt szintén oltár’ elejébe vivé, hol mind ez mind Beatrix térdeikre borúlván a’ Veszprémi Püspöktől ájtatos énekek és szertartások között megáldattak; ’s minekutána a’ királyi Szűz e’ Nemzeti-Ünnep’ szokása szerint a’ Kereszténységnek ujabb Hitet ’s a’ Magyarságnak Hűséget esküdött volna, félretakartatván bíbora, jobbik vállán ’s karján szentelt olajjal ’s balzammal felkeneték. Most a’ Szent-Korona hozatván elő, az Ország’ Nádora, Báthory István,^* kérdé a’ Királyt: kivánja e megkoronáztatni Menyasszonyát? ’s midőn a’ Király jelentené hogy akarja; a’ Nádor és Bárók a’ szent-Koronát fejére tarták a’ Királynénak; a’ másik korona pedig, mellyet Zápolya Bán nyujta elő, a’ Királyné’ fejére téteték fel, melly alól gyöngyökkel ’s drága kövekkel befont haja barna fürtözetekben ömlönge nyakára és melyére; a’ templomot pedig trombita- ’s énekharsogások, ’s lövöldözések’ bömbölő hangjai rendítgeték zúgton-zúgva. –

A’ Király visszalépvén boltozatos székéhez, a’ koronát, palástot ’s egyéb ékességeit magára vevé ’s leüle. Előjövének ekkor a’ Nápolyi Király’ fija, a’ Bajor Herczeg ’s több más főbb tekintetű férfiak ’s letérdelvén a’ Király elé, attól egyenként szent István’ kardjával jobb vállaikon megillentve magyar Lovagokká, Aranysarkantyús-Vitézekké üttetének.

Igy végződvén a’ Koronázás’ a’ Király ’s Királyné ugyanazon fénnyel, mint jövének, visszatértek lakásaikra.

Vendégségre jöttek azután öszve az Urak, melly a’ Királynénál felette nagy pompával tartatott. A’ számtalan étkeket és italokat mind Grófok ’s Bárók adák fel.

De a’ többi Népség is bőven lakmározhatott, szabad mulatozások lévén megnyittatva e’ végre a’ királyi tárból; és tart vala e’ közvigadás késő éjig, zengedezve és toborzan.^*

Pénteken hagyák el a’ Fejedelmek Székes-Fejérvárt. Úgy vala pedig rendelve, hogy Budára csak másnap érjenek be. Több csapatokra oszoltak a’ Vendégek, hogy a’ közbe-eső faluk annál könnyebben nyujthassanak éjjeli szállást az így utazóknak. A’ Királyné ’s a’ velejáró szép Nem Magyar Urak’ gondviselésére bizatott Ujlaky Miklós vezérlése alatt. A’ Király’ kíséretében sok Idegen találtatott: és itt lovaglott Perén Imre is egész pánczélozatban zárt sisakkal. Midőn e’ sereg a’ meghálásra határozott helységbe érkezvén a’ Király mellől széllyedne, a’ tétova tekintgető Imréhez egy sötét öltözetű Lovag ugratott. – „Perén Imre! még ma szólanom kell veled, mondá; telepedj meg ama’ háznál ’s maradj ébren visszajöttömig.” – Imre nem kevéssé ütközött meg, hallván magát nevén neveztetni, ’s meg nem foghatá, mi módon ismérheté őt’ ki minden titkolódzása alól is az Idegen; azonban mind azért, mivel pihenésre volt szüksége, mind pedig azért is, hogy e’ különös találkozás megfejtést kapjon előtte, félre tőn minden gyanút, ’s a’ kimutatott házba szállott.

Késő est vala, midőn a’ zaj elcsendesülvén, Mátyás lefeküdött. Mellette maradt még a’ szobában Töretlen Vidor. Ez a’ tisztes férfiu Mátyás Királynál az volt, a’ mit Udvari-Mulattatónak mások Udvari-Bolondnak neveznek. Töretlen sokszor mind a’ két hivatalt gyakorlá, azon megjegyzéssel: hogy nem vala mindég bolond mikor az Urak nevettek, ’s mikor leghevesebben lövellé elmés bohóskodásait, akkor többnyire az okosakat mulattatá, ’s ő maga mindég világosan tudta, mint bolondozik. – Szoros barátságban élt az Udvarnál Nyirkálló Tamással ’s Vérrel. De örömest mulatott vele Mátyás is, mert víg ’s leleményes ötleteiben gyakran igen sok elmésségre talált; ’s alkalmasint hihetővé válik a’ mit némellyek mondanak: hogy a’ híres Budai kutya-vásár, ’s több furcsaság, mellyet Mátyás felől a’ hagyomány mai napiglan feltartott, nem kis részben e’ különös Bolondnak égten-égő agyából származtanak. – Töretlen tehát, a’ mint említtetik, még a’ Király’ szobájában vala, ’s egy hosszú irományt forgata kezében, mellyet Mátyás kevéssel azelőtt olvasott. – „Vidor! álmos vagyok, mond a’ Király: nyugodj le már te is.”

„Mingyárt megyek uram Király; de még előbb egy kegyelmet kell kérnem.”

„Hagyd máskorra Vidor, vagy hozd elő majd holnap reggel; álmos vagyok.” –

„Uram Király! holnap sok lehet késő; röviden mondom el: én ma és holnap a’ Seneschali^* hivatalt szeretném viselni.”

Mátyás elmosolyodék. – „’S mit cselekednél illy kurta hivatalodban, ’s út köztt?” –

„Arra ügyelnék mindenek előtt, hogy a’ Királyt semmi kedvetlenség ne érje, kivált most a’ házasság előtt, vagy legalább míg haza érünk.”

„’S te gondolod, hogy valami kedvem ellen történik? – vagy fog történni? –”

„Én ugy gondolom ’s talán tudom is: mert a’ Fő-Udvarnok Sternach Watzel már előre utazott Budára; osztán ím ez irás tökéletlen; – találja Felséged miért? – ”

„Találd ki helyettem Vidor – ”

„Azért, mert huszonegy pontbul áll, a’ huszonkettődik pedig a’ holdban maradt. Hallja csak Felséged: itt és itt ez fog történni – akkor az következik – megmeg illyen rend fog tartatni – amott annyi meg annyi pénz fog elszóratni – a’ Király ’s Királyné így lovagol (noha én Menyasszonyomat éppen nem nyargaltatnám) – ismét amott illyen üdvezlés tétetik – itt ezek jobbára amazok balra állanak – – mind, mind jó magában: – de a’ czifra paripa elhozatott ’s ki fog reá ülni uram Király? ki fogja Felségtek után a’ czímer- paizsokat vinni? – Bizony Sternach Watzel feledékeny Udvarmester.”

„Jól mondod Vidor, ez egészen kimaradt; keresd fel jókor a’ Fő-Lovászt, vagy még ma, ’s parancsold meg, hogy e’ részben hiba és fogyatkozás ne legyen, érted?”

„Értem uram Király! ’s mint meghatalmazott Seneschal hiba nélkül teljesítendem kötelességemet. – Aludjon békén a’ Király!” –

Töretlen Vidor nem a’ Fő-Lovászhoz, hanem Perén Imréhez siete. – „Sokáig várakoztatlak úgymond: bocsáss meg, elébb nem szabadulhattam.”

„Sőt meg kell köszönnöm, hogy szállásodat megosztád velem, noha nem tudom, honnan ismérhetsz; – beszéded Magyarnak mutat, hanem –

„Az Olasz-ruha rajtam? semmit se tesz. Én a’ Király’ Bolondja vagyok ’s néha az egész Országé: de ez is semmi; – hogy sokat ne hálálkodjunk, te csak ugyan Perén Imre vagy, én pedig hozzád Nagyapádnak Ujlaky Miklósnak megbizásából jöttem, ki azt kivánja, hogy a’ holnapi pompán szolgálatot tégy.”

„Isméretlen létemre millyen szolgálatot?”

„Azt reám bízta a’ Király.”

„’S a’ Király tud felőlem valamit? tudja itt létemet?” – kérdé Imre csudálkozva ’s hirtelen. –

„Nem, felel Vidor: de éppen azért, hogy mind a’ kettőt megtudhassa, választottuk Nagyapáddal a’ holnapi alkalmat. A’ Király ’s Királyné megett fogsz lovagolni, Budára bémenetelkor; és pedig pánczélosan ’s ha úgy akarod rejtőzten: azonban ha neved’ kérdenék a’ Fejedelmek, megmondod ki légy.”

Imre elhallgatott; ’s rövid megfontolás után: „jelentsd Nagyapámnak, ugymond, hogy gondoskodását érzékeny szívvel veszem ’s intézeteit becsülöm: de mostani szándékát nem teljesíthetem. – Én Királyom’ figyelmét nyilván akarom megnyerni, ’s ha lehet kegyelmét is; ki e’ czélomhoz elősegít, annak forró hálával fogok tartozni: ha pedig magamra leszek hagyatva, magam lépek a’ Király elé. Mai fáradságodat is köszönöm Barátom. Én holnap nem alakoskodom. Lovam pihent; az éj világos: holnap jókor lehetek Budán; ott várok időt – módot; ’s mivel ismérsz, felkereslek. – Most pedig maradj békén!” –

Hasztalan volt Vidornak minden igyekezete: Imre állhatatos maradt szándékában. – „Ezen Ifjúnak lába földön feje égen, szól Töretlen, a’ mint Imre eltávozott; de nékem tetszik szelíd büszkesége. – ’S bár a’ felhő magától is megered, ha terhes: ösvényt járok neki a’ hol lehet. – Most pedig közelébb kell látnom hivatalom után, hogy a’ tréfából baj ne támadjon, ’s a’ Bolond Vidor ne legyen bolond Seneschal.” –

Reggel jó karba jött minden. – Az utazó Osztályok közel Budához bevárák egymást ’s kiki maga rendjébe állott eképpen:

Legelől néhány csoport katonaság lovagolt csínos rendben. Ez után a’ vendég Herczegek, Követek, ’s a’ Velenczei jövevények: csak hogy ez’ utóbbiak most is illetlenűl csavarogva legközelébb akartak lenni a’ Király Királyné ’s ennek testvére a’ Nápolyi Herczeg mellett ’s mindég a’ Püspökök ’s többi Főurak közzé tolakodtak, míg a’ Király’ parancsából kiszabott helyeikre vissza nem állíttattak.

Azonnal válogatott szépségü Nemes-Ifjak következtek három sorba állítva. Ezek a’ Király’ Udvarnokai valának: nemzeti-színü ruházatjok ezüst paszománttal és sinórral gazdagon kihányva, nyakokban tigrisbőr mente gyanánt, kardjok sarkantyújik ’s minden szerszámok tiszta ezüst, bíbor-függelékü süvegeik megől kócsag-tollak emelkedének. – Így haladtak tüsszögő paripájikon, ’s megettök ugyan annyi számu lovászaik igen díszes öltözetekben.

Most a’ Főurak jöttek elő egymással vetélkedve fényben és pompában; soraik tágas négyszeget képzettek, oldalvást és hátul lovag Föpapokkal vegyítve. – De a’ Király a’ négyszeg’ közepén mindenek felett kitűndöklött: egész köntöse és palástja ’s kevélyen ágaskodó lovának takarója merő aranyszövedék ’s gyöngy- és drágakővel szemet vakítva játszó ragyogvány. – Ugyan így jobbja felől a’ bájoló szépségü Királyné, fejér paripán vitetve: alsó ruhájának narancs színe ’s arra öltött kék foszlánya arany- ’s gyémánttól egészen elboríttatott, fején pedig drága korona villogott.

A’ Fejedelmek után egy serdülő Apród láttaték: délczeg lova, homlokán szertelen becsű ’s messze-tündöklő boglárt, ’s végtől-végig aranyszálakkal pillangókkal ’s válogatott kövekkel ízletesen czifrázott leplezetet hordoza nehéz bojtozattal; az Ifju pedig jobbján-balján két paizsot viselt vala a’ Király’ ’s Királyné’ czímereivel remekelve.

Valamivel hátrább a’ Királynénak nyolcz jelesen aranyzott fényes-hámú hat-hat lovas kocsija: ’s mind ezek után a’ többi Urak és Bárók, Ispánok és Birák, Vezérek, a’ Nemesség ’s Katonaság, és minden rangu Gyülekezők’ számíthatlan sorai nyomultanak.

Az így közelgető Fejedelmek előtt, kivűl a’ várason, legelébb Izraël’ fijai^* tőnnek hódolást. Vezetőjök egy agg Öreg vala, ki lóháton ’s kivont karddal reszkető kezében egy szép mivű ezüst edényt hozott megtöltve arannyal és ezüsttel; mellette fija lovagolt szinte olly ezüst edényt emelve. Utánok huszonnégy lovag Zsidó egyáltalján verhenyeg öltözetben ’s mindenike három strucz-tollal kucsmája felett: a’ lovasság megett kétszáz gyalog lépdele veres zászló alatt, mellyen éles-karmolásra feszűlt bagoly-láb ’s alatta két csillag, felette pedig aranyzott zsidósapka volt czímezve. A’ Vének széles ernyő alá ’s középen gyűltek öszve ifjabbaktól körűlvéve ’s Mózes-táblájit vivék zsibongó éneklés között a’ Királyné felé: – immajd! nem csekély nyereséget várván tisztelkedésökért.

Nem messze a’ Város’ falaitól egy térhelyen Stein és Levan Bajor-Lovagok láncsát-futának a’ Felségek ’s a’ szemlélő sokaság előtt, ’s erős találkozásokban földre teríték egymást. – Azonnal ismét más ketten szállván a’ síkra ki, ’s melyeiket érvén dárdájikkal, midőn nagy recsegés köztt hátra-rohantak, a’ Királyné elijedten sikolta fel.

Most a’ Város’ kapujához érvén a’ Királyi Jövevények, a’ rendbe-állott Budai ’s Pesti Tanácstól, több számu polgári Hivatalok- ’s Küldöttségektől egymástváltva üdvezeltetének, valamint a’ Papságtól is, melly zászlókkal, keresztekkel, ereklyékkel ’s mindenféle templomi szent jószággal tódula elő ’s az ohajtott Érkezőket fényes egyházi szertartással a’ Boldogságos Szűz’^* templomába kíséré. ’S ott elvégződvén a’ Vecsernye, a’ Király karon vezeté ki a’ Királynét, ’s mindketten lóra-ülvén előbbeni renddel a’ várig haladának. De a’ vár’ hídja előtt a’ Király nyájas köszönettel búcsúzván el a’ vendég Herczegek- ’s Követektől, minden kísérőjit magától kegyelmesen elbocsátá ’s királyi Menyasszonyát a’ számára felkészített palotákba vezeté.

És Vasárnap minden külső zaj veszteg hallgata ’s egyedűl Isten dicsőítteték. –

Hétfőn pedig az öszves Urak Sternach Watzel Fő-Udvarmester által vendégségre hivattak, melly kedden vala adatandó a’ Királynál. Tehát másnap reggel a’ Herczegek, Zászlósok és Nemesek egybejövén Mátyást előbb templomba onnan pedig az Udvarhoz kísérék. A’ Király minekutána a’ Velenczei és Ferrárai Követségeket kihallgatta ’s azoknak válaszolt volna, ebédhez mene Vendégeivel.

A’ vendéglő-palotában pazarfény uralkodott. – Köröskörűl a’ falakat bíborszín selyem-kárpitok fedék, mellyeken aranyfonal – ’s gyöngytüzésű viráglombozatok a’ képzelésnek játékos jeleneteivel csillogának, felűl csomós-gyűretekre fogva, alól ismég arany-rojtozatokkal prémezve, gazdagon és nehezen. A’ palota’ felvégén egy nagy kerek asztal álla, melly megett a’ falon egészen aranyból szőtt kárpit borúlt alá, két oldalról félbeszakasztva és eltakarva a’ pirosságot: felette pedig az asztalnak ékesen lenyuló szőnyegek három függelékben, ’s ezeknek egyikén, melly középre esett, a’ Királyné’ czímere vala drága varrásokkal képezve ’s a’ két szélsőn ugyanazonszerint a’ Királyé ’s az Országé.

E’ pompás asztalhoz a’ Fejedelmek ülének; a’ Király’ jobbjára ugyan a’ Nápolyi Herczeg ’s Érsek, tovább a’ Ferrárai ’s Velenczei Követek: a’ Királyné mellé Kristóf Bajor-Herczeg, a’ Pfaltzi- és Szász-Választók’ Megbizottjai ’s Lajos és Otto Bajor Herczegek’ Tanácsosai.

Közepén a’ palotának egy magas-csúcsra idomított alkotmány emelkedett, nyolcz négyszeg-polczra felosztatva. Az első talposztályon, melly legtéresebb vala, ételek és tálak, csészék, tányérok és medenczék helyheződtek a’ királyi asztal’ számára: a’ többi hét párkányozatot felfelé számtalan edény, pohár, kehely, billikom, kupa, serleg és kancsó lepé el, ’s mind ezek tiszta ezüstből vagy aranyból, zománcz karimákkal, különös ábrázolatu fülekkel ’s fedelekkel, majd gömbölyűn majd oldalosan ’s megint még domborúbban ’s ismét karcsura horpasztva, ’s általjában ritka müvészettel remekeltettek. ’S két felől a’ padolaton ezüst-öntevényű két Monocerosz természeti nagyságban ’s felszökő testállással ’s valóságos állati csont-szarvakkal a’ homlokon.

Ugyan e’ pohárszék ’s az asztal között egy felséges kút álla, háromszáz font ezüstből olly magasságnyira készítve, hogy annak tetejére a’ legszálasabb termetű férfi se vala képes fenyúlni. A’ mív’ hajlékosan csinált üregeiben vizi Istenek és Nymphák ingerlő helyzetekben láttatának, czethalaktól tekervényesen körűlölelve ’s tengeri csudás alakzatokkal birkozva, legfelűl pedig a’ habokbúl kiszálló Aphrodite csigateknőn: ’s az egész remeklet csövekre és csapokra nyíla, mellyekből a’ királyi asztalra borok eresztetének. És a’ kút körűl ismét ezüstből-vert nagy kenyértartó-kosarak állottanak.

Azonkivűl még más nyolcz edényállás találtatott az ebédlőben egymástól illőleg szélytállítva, ugyan annyi számu tágas asztallal, mellyekhez a’ többi Vendégek rangjok szerint telepedének. Igy az elsőnél, melly közel esett a’ Királyihoz, a’ Palotás-Asszonyok és Szüzek fogának helyt Özvegy Hunyady Erzsébet’ előlülése alatt; a’ többieknél pedig a’ Nápolyi Király’ Követei, az Érsekek és Püspökök, a’ jeles Magyar Nemességnek vígan buzogó társaságában.

Midőn a’ Király ’s Királyné elébe étkek adattak fel, elől-mene Hinko Herczeg, Podiebrád György volt Cseh Király’ fija, ’s mellette jobbrúl a’ Boszniai Király, baloldalt pedig a’ Sziléziai Helytartó: de az étkeket Magyar Bárók vivék vala. A’ többi asztalra hasonló kíséret hordá az ételeket; így a’ Nápolyi Herczeg’ számára felrakandók előtt négy Német ’s Cseh Báró, – az Olasz Követekéi előtt négy Magyar Báró, – Kristóf Bajor Herczegéi előtt négy Magyar Báró, és úgy tovább minden rendűek előtt négy-négy Előkelő Urak lépdegeltek.

Ebéd felett hárfa- ’s lantzengés között, egymást felváltó dalokban, a’ Szépség, Szerelem, ’s Bajnoki-dicsőség magasztaltatott. De a’ közjavallást még a’ szép Nem’ részéről is Zorád egy fiatal Szerzetes nyeré el, ki Hunyady János’ és László’ hőstetteit fellengő hangzatokban énekelé.

Békövetkezvén az est, megnyittatott a’ táncz, mellyet a’ Német Választók’ ’s Fejedelmek’ Tanácsosai kezdének el a’ Királytól megkinálva; utánok a’ Bajor Herczeg; és a’ harmadik rendet a’ Király és Királyné tánczolák: osztán pedig a’ Nápolyi Király’ fija és a’ Limpachi Herczeg. És megvigadozván az egész Nász-gyülekezet, Mátyás legottan eltávozott: a’ királyi Menyasszony pedig a’ maga lakjáig vezetteték, ’s ott szíves kegyességgel köszönetet mondván az őt’ kisérő Uraknak, szobájiba mene Asszonyaival.

Így folyt egész héten a’ vígság és örvendezés. Ebédek, mulatságok ’s minden játékok’ nemei egymást-érve tartatának, mellyek után többször még esti szánozás is következett hold- ’s fáklyavilágnál. Azonban beállott a’ Vasárnap, melly menyekzői-ünnepűl határoztatott. A’ vendég Herczegek ’s Tanácsosok, úgy a’ Magyar Zászlós- Báró- ’s Nemes-Urak mingyárt reggel a’ királyi-Udvarnál öszvejövén a’ Királyt ’s Királynét azon felséges palotában várák be, melly követségek’ fogadására vala rendelve. Öröm-tisztelkedések ’s viszontaglások után a’ fényes Gyülekezet nagy fejedelmi pompával ’s minden rajzolást felűlmuló tündökletben a’ Boldogságos Szűz’ templomáig haladott: hol a’ királyi Vőlegény ’s Menyasszony és a’ többiek is leszállván lovaikról, díszes rendben a’ Fő-oltár mellé menének ’s ott a’ bévett rendtartással helyeiket elfoglalák. Beatrix ismét szemköztt üle Mátyással, ’s mind a’ két szék emeltebb vala ’s gazdagon kipárnázva, aranyhímzetű bársony mennyezet alatt, melly hat hat Főuraktól hordoztatott. A’ templom’ falait pedig ellenségtől nyert számtalan zászlók ’s diadalmi jelek ékesíték.

A’ Királyné mellett egyfelől Özvegy Hunyady Jánosné álla drága áru magyar-asszony öltözetben; másfelől pedig egy Leányka, kinek bájtekintetén édes boldog érzelemre olvadozott minden szív: hófejér ruhája bő lengéssel habzott le szép tetemein, gyöngéd melye alatt égikék övezettel áltszorítva; halavány-szőke haja lágy fodrozatban szállott vállaira, gyémántos koronával homloka felett; szelíd arczán tizenhét tavasz’ kellemei virúltanak; jobbjában rubintokkal vegyes mirtusz-fonadék: miként a’ nem-hervadandó koszorú, Angyalnak kezében, midőn mennyei áldást hinteget a’ Jók’ ’s Igazak’ utjaira. ’S e’ gyönyörű alak Arióne vala, Zápolya Bánnak egyetlen szülötte, most a’ Királyné’ Párta-szűze, ’s Perén Imrének imádott lelki kedvese.

Minekutána Gábor Püspök a’ népet szenteltvíz-fecskendéssel megáldotta, a’ Király karon fogván királyi Hölgyét az Oltárhoz vezeté. ’S ekkor az öszveadás méltóságos egyházi szertartással végre hajtaték, ’s az egész templom szivet-rázva rengedezett ’s a’ vár és vidéke álgyú-durrogásokban hangzadozott.

Szent Mise után a’ fény ’s pompa előbbeni renddel kitódula; ’s pénz szóratott mindenütt az utszákon, a’ mi Fejérváratt is koronázás’ idején, és Budán is, ’a megérkezéskor egész vedrekkel történt vala.

Haza kísértetvén a’ Királyi-Pár, a’ követségi palotában magas örvendettel ’s üdvezlésekkel tisztelteték meg a’ Fő-Rendektől. ’S a’ külföldi Követek és Szónokok Fejedelmeik’ ajándékait nyujták be a’ Királynénak. Elősereglének azután a’ Magyar Vármegyék, ’s aranyat és ezüstöt és sok kincset hoztak a’ királyi tárba, ’s a’ királyi Udvar’ számára terméket és bort, ökröt, sót, sajtokat, és vadat és mindenféle gyümölcsöket. Így a’ Várasok, Vidékek, ’s egyéb Birodalmak. Erdély pedig harminczkilencz aranyzott-ezüst poharat ’s ritka szépségű hat ménlovat ’s három sólyom-madarat: ’s a’ fényes ajándékok igen nagy kedvességet nyertek a’ Királyné előtt. –

Felettébb gazdag ebéd adatott ez nap ismét a’ Királynál: ’s a’ számtalan vendég, úgy a’ Nép is mindenfelől, zajogva élé a’ dús lakodalmat. –

„’S Galeoti még ma nem volt Felségednél?” kérdé Vidor, Mátyásra csatolván a’ kardot. – „Nem is igen csudálhatni, szóla tovább, a’ Királyra prémzett-mentét adván: nagyon hízott szegény, ’s nem olly könnyed mint én szikár; osztán tegnap többecskét is hörpentett. Sokat tud, a’ bizonyos, mint egy Pap, ’s tévedés nélkűl talál fel mindent a’ könyvben ’s mindenről ír: bár csak egyszer már Mértékletességről írna; hasznos oktatás lehetne mindnyájunknak.” –

„Ne vádaskodj Vidor, felel a’ Király, tudod, tegnap óta bocsánat még a’ vétkezettnek is: Galeotival pedig éppen semmi bajom.”

„Kegyelem ’s nagylelkűség Uralkodóban legdicsőbb tulajdon: de vád ’s uralkodás Uram Király! nekem soha nem volt gyakorlatom. – Tudván hogy Felséged szereti kitanulgatni a’ mi földön a’ mi égen történik, azt akarám egyedűl észrevenni, hogy Galeoti alkalmasint mult éjjel nem czirkalmazott, különben már itt lett volna.”

„Hogy hogy?” kérdé a’ Király.

„Tegnap vendégség után még egy fiatal barátom’ látogatására tértem Fel-Hévvizre ’s késő éjfél után jöttem haza. – Míg az őrök a’ kaputoronyból alájöttek számomra a’ hidat leereszteni, dobogva szaladoztam a sáncz előtt, mert keményen fagyott, ’s a’ csillagok zölden ragyogtanak, ’s éppen akkor tolakodott fel a’ hold’ sarlója réz-veresen. A’ hid lebocsájtatott: nyugat felé fordultam – ’s uram Király! üstökös-csillag tűnt szemembe. Hosszúra fuvá le szikra-farkát, mintha a’ keselyű-hegyi erdőt akarta volna felgyújtani. – Tűz-seprő te oda fenn! ugyan földünknek mellyik népét ’s tartományát fogja tisztítani veled az örök-végzések’ Istene? – De hiszen ezt majd megtudjuk holnap Galeotitól, gondolám, ’s bejöttem a’ kapun.”

„Merre, merre láttad azt?” kérdé a’ Király lobbanással.

„Nyugat felé.” – Mátyás erős lépésekkel járt fel ’s alá. – „Felségedet várják, megszólal Vidor.” –

„A’ csillag-vizsgáló ma estve nálam legyen” mond a’ Király, ’s kiment.

Budavára Mátyás’ idejétől egészen megváltozott. Hol ma utszák ’s piaczok nyílnak, ott hajdan felséges paloták ’s tornáczok ékeskedtek. – Mátyás alatt a’ királyi-lak számos épületeket foglalt magában, mellyek szárnyak ’s közök által köttetének öszve, ’s kissebb-nagyobb udvarokat rekesztettek egymás között; így volt a’ királyi Tanácsház, a’ Kincses-kamara, a’ Fegyver- ’s Könyvtárak, a’ Várkápolna és Apátság, a’ Jövevények’ ’s udvari Tisztek’ szállásaik, a’ Várkatonaság’ hajlékai, Viztartó-boltok, Fürdő, Konyhák, Istállók ’s egyebek, kivülről erős falakkal, bástyákkal ’s kinyuló őrtornyokkal békerítve.

A’ királyi-várnak fel-végét, keletről nyugatra, Zsigmond’ palotája zárá el hosszában; ettől felfelé éjszaknak egész a’ külső bástya-kerítésig egy négyszeg udvar terjedett, mellynek oldalait kelet-éjszak- ’s nyugot felől folyosó-párkány fogá be. Ezen udvarba két nagy kapu vezetett, az egyik délről Zsigmond’ épületje alatt, másik által-ellenben az éjszakra dülő folyosó’ közepén magasan felállítva. A’ folyosók nyíltan-valának építve, az udvarra márvány oszlopokkal, felűl pedig laposan ’s erkélyesen nagy kőtáblákkal kirakva, kőkorláttal a’ széleken, ugy, hogy azokra a’ palotából kijárni, ’s mind a’ csarnok’ oszlopzata között, mind a’ fedélen is szabad ég alatt körösded sétálgatni lehetett: az épűleten nyíló kapu felett pedig tornáczos nézőhely volt készítve, honnan Mátyás Király lovait ’s katonájit szemlélgeté, midőn a’ téres udvaron gyakoroltattak.

E’ tornáczra jöve ki Mátyás a’ Királynéval, Főasszonyok’ ’s a’ szép Nem’ társaságában, mert nagy Lovagjáték vala ez nap’ adatandó az udvaron. E’ végből a’ térhely’ közepén sarampó állíttatott fel a’ küzdők’ számára iránylatos szélességben és hosszaságban, lobogó zászlókkal ’s különbfélén öszverakott hadi-viseletekkel díszesítve; és a’ folyosókat alúl-felűl megszámíthatlan sokaság borítá elegy-színű ruházatokban, ’s a’ felhőtlen nap’ sugárai tűneményes ragyogásra emelék az öszveséget.

Úgy vala pedig rendelve: hogy a’ Bajnokok egymás ellen a’ két kapu alól fussanak öszve, ’s egyszerre csak két viaskodó szállhasson ki a’ sarampóba. Ha ki nyergéből kiejtetik, meg van győzve; de a’ véletlenűl ’s nem láncsa-döfés alatt leesőnek még egyszer szabad megütközni. Egész-győztesnek az fog találtatni, ki három ellen tartá meg helyét folyvást. Kinek láncsája törik el, azonban nyergében megmarad, kardot vonhat ha tetszik, ’s akkor a’ másiknak is így kell küzdeni. A’ kardvivást vagy lórul-leesés vagy a’ fegyver’ kiütése választja el; veszt az is kinek paizsa ketté szeletik ’s pánczélja valahol felhasíttatik: ’s illy esetben a’ Király trombita jel által minden további ártalomnak véget szakasztat. Ha mind ketteje bukik le akár láncsa- akár szablya-viadalban, más kettőnek tartozik engedni a’ sarampót. A’ háromszori győző, vagy a’ ki legtovább állja ki a’ küzdő-helyet ’s többé azután vetélkedőre nem talál, a’ Királytól egy török-paripát ’s kardot, a’ Királynétól pedig nagybecsű övet ’s fejére zöld-koszorút nyerend.

A’ Népnek örvendező kiáltozását, mellyel a’ Felségeket fogadá, mélyen hallgató csend váltá fel, midőn a’ Király jelt adat a’ viadal-kezdésre. Megnyittatott a’ verőcze mind kétfelől ’s a’ trombiták tábori hangzatokban harsadozának.

És nem sokára, sebes-vágtatva csap-öszve két Idegen ’s mind ketteje majd azon egy perczenetben földre bukik. Az egyik Pelbart Bajor Nemes, a’ másik Siebenburg Sváb Lovag: mert az első kikelések a’ Jövevényeknek valának átengedve udvariságból.

Trombita-szó fojtá el a’ végigterjedett zajgást, a’ mint két Olasz jelent meg a’ játékhelyen, ’s Boviani Gvido, ki a’ felső kapu alól futamla, hanyat-terűlt: Corrado Annibal pedig nyeregben maradt.

Harmadik jeladásra az előbbeni győztes Olasz és Brandenstayn Pfaltzi Lovag harczolának, ’s Annibal ismét megtartá helyét.

Most Praun egy derék Szász rohant elő ’s az Olaszt kiemelé: de maga is erős ütéssel találtatván, lováról alácsúszott.

Egyideig senki sem jöve ki. – Már másod ízben szólaltak a’ trombiták, midőn két csínos küzdő állott meg a’ kapuknál, mintha elébb a’ közfigyelmet akarná magára vonni ’s ingerelni a’ várakozást: ama’ roh-fekete^* paripán, ez pedig almás-fakón,^* ’s kevély kapálással nyugtalankodtak a’ lovak tajtékosan ropogtatva csergő fékeiket; veres-öv lebegett amannak vállairól, bőven öszvekötve balcsipője felett ’s ezüst rojtozattal, ennek öve kék, arannyal bészegve ’s csomós függelékben, ’s ez karcsu, ama’ szálas. – Így állottak egymásra-emelt láncsával, előre tartván paizsokat: ’s a’ trombiták ismét megfúvatának. Villámként röpűlnek öszve a’ pályasíkon ’s dárdájik darabokra reccsenének. Mérgesen löké el a’ kék-öves Bajnok a’ kezében maradt markolatot, ’s kardot ránta: nem a’ másik, mert földre hullt. A’ meggyőzetett Victorín vala, Münsterbergi Herczeg ’s Cseh Podiebrád’ fia; a’ nyertes pedig láncsát adatván magának, előbbi helyére állott vissza.

Alig takaríták el Victorínt a’ küzdőhelyről, azonnal egy másik Lovag jelent meg a’ felső kapu előtt: fényes pánczélja aranypléhekkel kiverve, lova pej ’s könnyen-szökő. Felhangzottak a’ trombiták ’s robogva szállt egymásnak a’ két harczoló; kemény ’s erős vala öszve-csapások, de ülést egyikök sem veszte: ’s vissza-térvén az induló-pontra, jeladás után újolag öszveiramlának, ’s Othmar, az eddig győztes Limpachi Herczeg, nyergéből kiüttetett. Végig-tekintvén a’ másik láncsája’ nyelét, a’ kapu’ boltozatja alá tért.

De a’ néző sokaság dél felé tekintett, hol a’ szemek újabb tárgyra akadának. Hevest-fortyogó ménen ugratott ki egy jeles Bajnok, gyakorlott könnyűséggel megforgatva dárdáját, zománczos melyvasán aranyláncz koczogott, ’s vállain kétfelől oroszlánfő tátoga, mardosva vasas karjait: hajlékony derekát lángszín öv, czombjait pedig zöldetjátszó pléh-pikkelyek fedék; sisakja zöld veres és fejér tollaktól takartatott; végig-düllyedt paizsán tüzethányó grif kettős farkkal ’s három szét-álló nyilat szorít első lábaival, szárnyait röpűlésre kiterjesztve. – És mozgás támadott mindenfelől ’s a’ Nép tapsolva üdvezlé az idegent. – Kiállott az előbbi győző is komoly büszkeségben ’s harsányt szólaltak a’ trombiták. ’S immost magasra porzott a’ homok ’s hatalmas pattogások és csörtetések támadtanak, ’s röpűlt a’ láncsa-darab szerteszéllyel: ’s még inkább emelkedik a’ porfelleg, a’ sarampót kerengő zúgás tölti ’s kivont kardok csillognak, ütés ütésre, pengés penegésre, ’s egy paizsnak fele földön tapostatik – a’ Király szűnetet fúvat, ’s az ékes küzdő megcsonkított griffel szöktet vissza, azonnal vissza a’ másik is gerjedt lovát helyre-csendesítgetvén a’ kapu előtt. Hinko Herczeg volt a’ vesztő, Victorín’ testvére ’s Mátyás Királynak első házasságbeli sógora. Erkölcsében sokat magyarosodott, gyakran mulatván az Országban.

Hinko Herczeg után egy izmos férfiu állott ki viadalra. Vas-öltözete czifrátlanúl sötétre koholtatott. Csak kardosan jöve ’s minden paizs nélkűl; háta megett vas-buzogány. Előinti a’ fegyverneket ’s hat láncsa közzűl kezére választ magának. Feláll a’ kengyelben ’s megfeszűlt, hogy paripája szintén nyögve ágaskodék rokkanásából.

Választott a’ másik Lovag is láncsát ’s párolgó pejét megveregeté. A’ közben-tartott csend kínosan szorongatá a’ nézőket. Sokáig hallgatának a’ trombiták.

’S mint midőn véletlen harsanás szakad a’ halk merengőre: úgy áradának fel a’ rivadó hangzatok; ’s utánok iszonyatos öszveomlás, végig dörög-porzik az udvar ’s a’ vetélkedők még egyszer vissza ’s még rettentőbben zuhannak öszve: dárda törik ’s a’ kétszer-győző hátrálva inog, de azon pillanatban ismét helyre ül, a’ sötét-pánczélos pedig szálkásra zúzott rudat emel. – Hátranéz a’ Király felé ’s megint a’ bajvivóra. – A’ sokaság bámulva veszteglett a’ látványon és a’ küzdők lovaik szörnyű háborodástól rázatának egymás’ ellenében.

„Jót ütöttél, megszólal a’ dárdátlan; valóban karod biztos és kemény. Ki vagy?”

„Megtudod, felel a’ másik, ha dolgunkat végzendjük.”

„Szavad után hazámfiának nézlek; nevezd meg magad’ ’s kardomat hüvelyben hagyom: tiéd legyen a’ győzedelem.”

„E’ pályán nem keresek ajándékot, ’s azt máshol se fogadnám el minden embertől.”

A’ sötét-vasas feltolá sisakja’ róstélyát. „Ismérsz? nem?” kérdé.

„Ismérlek, ugymond amaz, ’s mindég dicsőségemnek fogom tartani, hogy Kinízsy Pállal mértem kardot.”

„Ám legyen, ha úgy kivánod!” szól a’ Hős kardot húzva. – ’S gomolygó örvényzet borítá el a’ sarampót. Csak egy homály, egy zavar a’ mi tekintetnek tűnedezik: sürű csattogások töltik a’ levegőt; a’ tusa forrton-forr, miként a’ vihar-csatának torzongó dagálya, midőn dühödt bosszúban gerjedezve erő erővel vív, ’s erő erőnek nem enged és a’ völgy zudúlva reng ’s a’ szirtek erdők öszvezajlanak. – Trombitát fúvat a’ Király – nem hallják azt a’ felbőszűlt viaskodók, ’s háborgás támad mindenfelől – még egy súlyos csapás esik ’s az eddig-nyertes földre tántorog: leugrik lováról Kinízsy ’s feltartja a’ csüggedezőt, sisakját felnyitja ’s Perén Imre bágyadtan liheg az Erősnek karjai között. – Ekkor egy fájdalmas hang sikolt fel a’ Királyné megett ’s Arióne ájultan vitetik be. –

„Bocsánat, bocsánat uram Király! szól Ujlaky Miklós, a’ Király elébe lépvén: a’ vakmerő, leányom’ fija!” – A’ Király pedig sugárzó szemekkel nézett a’ küzdő-helyre, honnan Töretlen Vidor az ellankadt Ifjút Udvari Tisztviselők’ és szolgák’ segítségével a’ királyi lakba viteté. –

Karácsoni ünnepek után a’ jövevény Herczegek ’s Követek haza széllyedtek. De a’ Magyar Urak még Budán maradának, tanácskozni a’ Királlyal: mert a’ Török ismét berontott a’ déli részeken ’s Mátyásnak a’ Duna-parton felállított erősségeit szét-dulá; azonkivűl Fridrik Császár is pusztítani kezdé megint a’ nyugati határokat. – Mind a’ két baj serény orvoslást kivánt; csak az jöve még kérdésbe: miképp intéztessék a’ táborozás. E’ részben megoszlottak a’ vélemények; Mátyás kihallgatván az Ország’ Rendeinek ’s Hadvezéreinek javaslásait, előbb Fridrik ellen határozá el a’ hadat. –

Perén Imre azalatt szorgalommal ápoltatott, ’s Vidor egész napokat is eltöltött ágya mellett. A’ fején kapott ütés begyógyula ’s hideglelős forróságai megenyhűltek. Egykor csendes álombúl ébrede fel, ’s szemei a’ Királyra nyilnak.

„Mint vagy Imre? kérdé a’ Fejedelem, kezét a’ fekvőnek homlokára tevén; – az Asszonyok, ugymond nyájasan ’s Vidorra mutatván, e’ tréfás ember’ szavainak nem adnak hitelt, ’s most magam viszem meg nekik a’ hírt, hogy arczod már szépen pirúl.”

Imre zavarodásában szót nem talált, ’s érzeménye szemeiben ragyogott.

„Sajnálom, folytatá Mátyás, hogy ünnepeimen ’s udvaromban olly búsan mulattál: de máskor a’ játékot játéknak kell venned, ’s Kinízsyvel ne szállj szembe; az ellen hatod-magaddal is veszthetnél.”

„Kegyelmes Királyom! szól most Imre mély indulattal, minden érdem nélkűl nem akartam volna Felséged előtt megjelenni: sorsomat –

„Légy nyugodtan, tudok mindent: csak vétkest büntet a’ törvény nem ártatlant.” – ’S Imre forrón nyomá ajkaihoz a’ Király’ kezét. – Vidor pedig a’ nagyobb komolyodást el akarván távoztatni, közbe-esett: „Uram Király! kinek fog itéltetni a’ küzdés’ jutalma? – én részemről Perén Imrének adnám az elsőséget.” –

„Megosztjuk Vidor, felel a’ Király mosolyogva; a’ lovat és kardot vigye Kinízsy, mint a’ kinek semmi vetélkedője nem akadt többé: az övet és koszorút pedig a’ Királyné Imrének fogja általadni; mert kettőt nyert és felet; ’s mivel mulatságból is olly bajnok, magammal viszem Fridrik ellen.” –

„Biz’így legjobb is lesz.” végzé Vidor, ’s a’ kimenő Királynak ajtót nyitott.

Mátyás napról napra inkább megkedvelé Perén Imrét, kinek most elég alkalma lön lelkének minden tulajdonait a’ legszebb fényben kifejteni.

Beállván a’ tavasz, táborba ment Hainburg^* alá ’s a’ Király’ oldala mellett volt mindenkor. Sokáig védelmezé magát a’ Vár-őrizet az ostromnak minden keménységei ellen: de végre egy elszánt ’s mind a’ két részről véres megtámadás után bevétetett az erősség. Mátyás folyton kivánván használni kezdett győzedelmét, halasztás nélkűl tovább indítá seregeit, Imrét pedig Pozsonyba küldé izenettel a’ Királynéhoz.

Beatrix kegyelmesen fogadá Mátyás’ megbizottját, ’s végig-olvasván a’ levelet, mellyet az hozott, nyájas hangon mondá: „A’ Király írja, hogy élete veszélyben forgott, de Perén Imre nem távozott mellőle, ’s Perén jutalomra érdemes.”

„Egyedűl nagylelkű Királyom’ jósága emeli köteles szolgálatomat érdemmé, szól Imre; nem tettem többet másoknál, ’s hogy a’ csapást hárítottam el Királyomtúl, szerencsém inkább mint érdemem.” „És az ostrom csak ma végződött?” – „A’ váras tegnap kerűlt kezünkbe, a’ várat ma vívtuk meg délig.” „Igy hát Perénnek meg is kell nyugodnia.” – „Ha Felséged’ rendeléseit ma vehetném, még ez éjjel visszaindulnék a’ tábor után.” „’S olly annyira fogta el a’ hőstettek’ vágya Perén’ szívét, hogy semmi se birhatná ittmaradásra egy két napig?” „Felséged’ parancsolatja!” felel Imre mély alázattal. „Parancsolatom – és semmi más nem?”

Imre hűledezve ’s elnémultan állott. – – „Látom segédre van szükségem” szóla Beatrix mosolyogva ’s egy oldal-ajtót nyitott. Imre’ szemei égbe röppentek: – a’ mellék-szoba’ bársony pamlagánál virágos szőnyegen Zápolya Bánné állott, ’s karjai köztt Arióne, szerelem’ ’s szemérem’ lángjaiban édes anyja’ kebeléhez simulva. –

Elragadtatván a’ nem várt ’s nem is sejtett pillanattól, térdre borult Imre érzése’ özönében a’ Királyné előtt, ki jobbját kegyelemmel nyújtá a’ meglepett remegő Ifjunak; ’s midőn a’ szerelmes pár édesden esengő ömledéssel forradozna egymásba, „Boldogokká kell tennem őket!” mondá örömragyogással ’s eltávozék. – Teljesíté is feltételét: ’s mit nem teljesíthetne, mit nem intézhetne jóra egy okos és szeretetre méltó Királyné?

Mátyás rövid időn egész Linczig^* meghóditá Osztriát^* ’s Fridrik Császár békességért folyamodott. Nem könnyen hajlott volna még erre Mátyás fényes győzedelmeinek közepette: azonban Beatrix’ engesztelései reá bírták ’s a’ béke hasznos feltételek alatt még az ősszel megköttetett. Újabb dicsőséggel koszorúzva tért Mátyás vissza Budára, ’s vele jött Perén Imre is, mint Vezére a’ lovasság’ egy részének, melly reá Bécsnek bevételekor bizatott.

Visszavonúlván a’ Török is, megszűntek a’ háború’ gondjai, ’s most az Országnak belső állapotját vevé Mátyás figyelmi tárgyul. A’ következő éven rendre látogatá ismét a’ Bányavárosokat és a’ Szepességet. Beatrix mindenütt vele volt ’s mind inkább megkedvelé a’ magyarföldet: a’ Városok ’s Várurak pompás tiszteletekkel fogadák az utazó Felségeket mindenszerte.

Megjárván ez úttal Kassa’ vidékét, betért Mátyás Telkibányára is, hol akkor gazdag érczerek^* bő áldással míveltetének. Szép jószágokat bírt e’ tájon Zápolya Imre, kinél most a’ Király tovább elmulatott, nevezetesen Regécz várában, vadászattal töltvén idejét. ’S történt: hogy egy nap a’ távolabb erdőségek nyomoztatván, Mátyás azon völgyre jöve, melly Perén Istvánnak elpusztult vára alatt vonult el, ’s a’ mint kísérőjével egy sürűbb helyre érkezék, Vidor tűnt szemébe, ki palástjába burkolva a’ patak’ füves partján heverészett. – „Hát te itt vadászgatsz?” kiált felé Mátyás. „Vadászok, bányászkodom és madarászok uram Király!” felel Vidor tunyán emelkedve. „Egyszerre sok, de mint látom könnyen haza is hozhatod zsákmányodat. – Komor vagy te ma, nem Vidor.” – „Őzem nyulam nincs, a’ bizonyos, azért még is gazdagon térhetek haza, mert amott a’ sziklában kész bányát találtam; fogtam madarat is; kár hogy keveset szól: de semmi; tudom legalább nem szajkó, habár zajgó volna is. –

Közbe kell itt azonban eszméltetőleg jegyezni: hogy egyike azon lovasoknak, kik előtt Perén István a’ folyóba ugrott, Töretlen Vidor vala: – ő volt, ki István után vágtatott, ’s a’ megfüresztett Pogányt szabadon találván a’ völgyben, Ujlaky Miklós’ levelét a’ nyereg-tokba tevé. Ujlakynak tudnillik a’ Királlyal Budára kelle sietni, ’s mivel vőjével nem szólhatott, Töretlenre bízta, levelének kézhez juttatását. – Mingyárt gyanítá Vidor, a’ mint Perén Istvánnak nyomát veszté a’ völgyben, hogy ott közel valami titkos rejtek vagyon: de sietvén akkor ő is, nem sokat vizsgálódhatott ’s visszatére társaihoz. – Most e’ tájon lévén ismét, a’ vadász-seregtől elszakadt ’s a’ helyet felkeresé. – Alig zabolázta ki lovát, midőn egy embert vőn észre, ki fák között lappangva a’ szirtek felé sietett. Vigyázva ment utána, ’s a’ mint az a’ kődarabokon kapaszkodna fel a’ barlang’ torkolatjához, véletlenűl megragadá. A’ fogoly Orbán volt. Hogy könnyebben boldoguljon vele Vidor, a’ fegyvertelen Öreget egy tölgy-fiatalhoz köté háttal, ’s vallatni kezdé: de a’ hű szolgát semmi kérés, igéret, fenyegetődzés sem hajthatá meg. Azalatt mind közelebb szólamlottak a’ kürtök, ’s Vidor lenyugvék, míg a’ Király előszálonga Követőjivel. –

„Mutasd hát madaradat” mond Mátyás. Vidor a’ fához vezeté a’ Vadász-sereget, hol Orbán földre-sütött szemekkel állott. – „Ez Orbán, Perén István’ szolgája” szól a’ Király, ki azonnal az öregre ismért. – „Az vagyok, az vagyok Felséges Király! felkönnyez Orbán; – mit nem csinál ez a’ gonosz ember: uramfia, még pelengért is kell állanom ősz fejemmel, ’s nem borulhatok drága Királyom’ lábaihoz!”

Orbán helyett Perén Imre térdelt a’ Király elejébe, ’s megvallá: hogy számüzött atyjának e’ vadon ’s ama’ barlang ád menedéket. – „Látni akarom őt!” mond Mátyás komoly de nem haragos hangon és szemmel. – ’S Imre kivezeté atyját az üregből, sápadtan és szakálosan. – Mély illetődéssel tekint reá a’ Király. „István, István! szól szelíd feddéssel, mivé tetted magad’; – elég legyen! – én a’ multakra fátyolt vonok.” – ’S jobbját Istvánnak, balját Imrének nyujtá, ’s forró hálakönyűk peregtek a’ Kegyelmező’ kezeire. –

Szíves öleléssel állottak azután elő a’ többi Urak, örvendezve rokonok’ barátjok’ szerencséjének. – Előállott Töretlen Vidor is. „Barátom Perén! ugymond: ne szabdaljuk mingyárt egymást, ha ballagtunkban uton-utfelén öszvetalálkozunk: – harmadévvel vassal csókolkodtunk, jer tegyük meg azt most szívvel! –”

A’ Király nem csak ősi birtokait adta vissza Perén Imrének, hanem e’ felett rövid időn Abaúji Fő-Ispánná is tevé. A’ Királyné pedig Arionét vezeté karjai közzé. A’ hív Orbán szabados lőn ’s jutalom-birtokkal ajándékoztatott meg. Érdem és szerencse magas polczakra magasztalá Perén Imrét: ’s neve az Ország’ Nádorai’ sorában ragyog. –

Újra és szebbre építtetett a’ feldulatott vár, ’s Töretlen Vidor’ jó bányászkodásának emlékezetére Boldog-Kőnek nevezteték el. ’S most mohos kőfalai Abaujban omladoznak!