Néma borongással megy az őskor’ lelke, fölötted,
Cserhalom! és nem kér emlékűl oszlopot érczből:
Oszlop vagy magad, oh diadalnak halma, meződdel.
Téged még az erős természet szűle magából,
Hogy mint embernek gyarló munkája, felejtett
Porba ne szállna tetőd, hanem állna, mig emberek élnek,
És a’ harczos apák hírének lenne tanúja.
Árpádnak honnját Salamonnal sok baj emészté,
Az még sem rendűlt, romlatlan férjfi erőben
Állván hőseivel: főkép’ a’ társas egyesség’
Napjaiban temetője lön ellenségi’ hadának.
Olly vala, mint a’ két végcsúcsos földközi szálkő,
*Talán a gibraltári szoros. (VMÖM. 5. 271.)
Melly keleten ’s nyugaton kitekint az egekre, ’s midőn itt
Nap veri, ott éjnek rémfátyola leplezi ormát:
Elfáradva leül a’ villám mély közepében
Nem rengetheti meg, nagyságán nem mehet által.
Úgy Árpád honnját veszedelmek’ mennykövi csapván
Nem rendíthették, közepén túl nem hata mérgök.
Akkor az ifju Király Salamon szép déli sugárként
Járt a’ seregek előtt, vele két fejedelmi leventa
Ég’ áldása gyanánt, bölcs Gejza, ’s szekercze csapással
Rettenetes László, Bélának gyermeki jártak.
Akkor együtt az erő, bátorság ’s józan okosság
Őr vala, és akadály az enyészet’ napjai ellen.
Kétes az ütközetek’ forgása: Sajóra, Mohácsra
A’ jó honfi ma is könnyezve tekint, de ki retteg
Hallani a’ harczot, mellyet László’ keze harczolt?
Cserhalom! a’ te tetőd diadalnak büszke tetője.
Merre Ozúl
*Osul; a mondai-krónikás hagyományban a betörő kunok (besenyők) vezére.
haragos
Kúnok’ fejedelme hadaddal?
Visszalobog zászlód éjszaknak durva szelétől,
Háromszor fordúl paripád, hogy visszaragadjon.
’S nem látod magad is vijjogva röpülni fölötted
A’ puszták’ madarát? Eljött, hogy téged emésszen,
’S szállongó fiait meghozza lakozni hadadra?…
Nyargalnak, még nem tudják, hogy veszni jövének.
Mint a’ farkas, melly juhakolba ereszkedik, öl, dúl,
’S gond nélkűl rabol a’ remegő falkában, azontúl
Menne; de örvös ebek várják ordítva, közelget
A’ boszuló Pásztor, ’s fölemelt villával ijeszti.
Úgy haladának ezek gyilkos szándékkal. Utánok
Puszta maradt Nyirség. Tisza’ gazdag partjai nyögtek
Vad tapodások alatt, és vért mosa rólok az árvíz.
Látta Bihar pusztúlását, ’s nem tudta kerűlni.
Szörnyü halál takará a’ bátor férfiak’ arczát.
Haldokló öregek jajgattak rajtok elázva
Honni rokon vérrel, ’s keserű fájdalmas özönnel.
Dúlt ágyon csecsemők egyedűl fetrengve sirának.
Ifjú anyjokat a’ táborral gőgös Ozulnak
Vad katonája vivé pórázra kötözve; szüzekkel,
Nem közös indulatok’ lánczán, hajtattak az ifjak.
Jött agg Ernyei is. Dúltan vala mindene. Még egy
Kincse van úgy vélé, a’ szöghaju nyájas Etelke.
Nincs többé, csak üres viszhang felel „édes Etelkém”
„Sirba ha tettem volna magam, hogy mélyen az undok
Földnek alatta hever, tudnám; ha zajába sodorván
A’ Duna nyelné el, tudnám hogy szőke habok közt
Tagjait usztában pusztító halsereg űzi.
Láttam volna halál’ ágyán hervadni mosolygó
Szép fiatalságát, kétség nem nyomna: megáldnám
Istenemet, ’s türnék. Most nézek, ’s nincs mire; szólok,
És az üres viszhang gúnyol felelettel. Elálltak
Könnyeim: azt kérdem, van-e még jó Istene a’ vén
Ernyeinek, vagy csak haragos kéz villog az égben,
Melly lánggal fölirá bűnét, ’s most megveri értte?”
Igy panaszolt az öreg, ’s meg’ visszacsatolta rezegve
Hangzó fegyvereit. Hogy harczra riassza Királyát,
’S Béla’ dicső fiait, búsan, de sietve megindúlt,
És az ürűlt teremek szomorún döbbentek utána.
Már hegyen ül terhes felhőként népe Ozulnak.
Sátor alatt pihen ő hímes szőnyegre terülve.
Lábainál buzogánya hever, hadi-kürtje fejénél,
’S a’ letüzött dárdán kalpagja; de oldala mellett
Kötve maradt a’ kard: hüvelyén szörnyű keze nyugszik.
Lejt, vigad, ordítoz, zsákmányát hordja elejbe
A’ szilaj ifjúság. Dalt mond szép rabja’ siralmas
Arczairól, dalt a’ harczokról, ’s győztös Ozulról.
Csak maga Böngérnek fia nem jő a’ magas Árbocz,
*Árbuz; IV. László király egyik gyilkosának neve, ebben az Árpád-házi Salamon király korabeli szövegben viszont kun névként csak felhasznált elem. (VMÖM. 5., 272.) A szöveg további vitéz- és leánynevei is fiktív karakterek.
Csak maga késik még rabját köz örömbe keverni.
Mint áll a’ sas, melly fiat őröz fészkes üregben,
’S messzire bár éhes, nem mer, távozni fiától:
Úgy állott ő a’ sátorban csendes örömmel.
És aggódással, vele ott állt néma szoborként,
’S haj! más érzéssel a’ szöghaju bájas Etelke.
Nézte az út’ sikján László’ hada nem ver-e port még?
Nem jön-e atyja fehér zászlót lobogtatva kezében? –
Minden csendes volt, egyedűl hangzott az örömtől
Cserhalom, és hangját a’ környék visszafelelte.
Nem jövé még László, nem volt még atyja’ kezében
A’ lobogó czímer; de legott eljöttek az ifjak,
Árboczot üdvözlék, ’s a’ lánykát nézni megálltak.
És legelőbb eljött, ’s így monda bogárszemü Kődör:
Szép a’ hattyu, midőn távol honnjának egéből
Csendesen érkezvén idegen tó’ habjain ül le.
Ott az özönt könnyű lebegése hasítja, ’s leszállnak
Hold és csillag ezüst sugarakkal játszani hozzá.
Oh Böngér’ fia, boldog vagy, szebb a’ te leánykád,
’S nem feketébb, mint a’ hattyúnak tollai, keble.
Kár hogy könnyet ereszt; de te Árbocz menj letörölni
A’ bús lány’ könnyét: forró az, elégeti arczát.”
Erre felelt komoran Böngér’ fia, termetes Árbocz:
„Menj tova jó Kődör, ne beszélj nekem illyet: enyelgést
Nem türök én soha is, mikor arra nem ösztönöz elmém”
’S elmene az tüstént; de helyette csoportosan eljött
A’ szilaj ifjúság, és volt, ki mosolyogva imígy szólt:
„Oh Árbocz, ha szeretsz, szedd rendbe rabodnak alakját.
Nézd hogyan elfordúl: arczát betakarja előttünk.
Termete milly súgár, ’s még is milly teljes! igéző
Hablebegés minden kis mozdúlatja. – Parancsold
Szólani, bár minden szava tíz aranyomba kerüljön;
Mondd, hogy nézzen rám, ’s szép íjamat itt hagyom értte.”
Jött még egy, ’s a’ lányt megnézvén monda: „Bolond vagy,
Hogy nem örülsz Árbocz, hagyj bár kis időre pihenni
Szöghaja’ árnyában, fogadom, hogy többet örűlök,
Mint ha ma száz tengert kirabolnék gyöngye’ javából.”
Harmadik is jött, és így szóla: „Ne mondjatok annyit:
Én magam érdemlem, hogy szép szót mondjak előtte.
Jól teve, hogy bé nem takará kis lábait a’ szűz:
Ollyak azok, mint a’ tajtékból fútt halom, és én
Milly boldog lehetek, ha csak azt illetheti ajkam.
Lába’ nyomát csakugyan tőlem nem tiltja meg Árbocz,
Azt itt hagyja talán a’ porzó tiszta homokban;
Én pedig egyszeriben paizsom’ lapjára kimetszem,
Elviszem a’ földnek minden részére csatázva,
’S lányt keresek, kinek e’ lábnyomhoz lába hasonló”
Legbátrabb vala Dember, erős magzatja Czikának.
Szőke fodorhajjal teljes két válla, piroslók
Arczai, termete nagy ’s deli, pillantása hegyes tőr;
Szíve sebes szélvész, ’s lobogó láng arra, mi nagy, ’s szép.
Ez beszökött, a’ lány’ arczát megnézte, ’s elámúlt;
És mikor a’ szó visszakerűlt ajakára, imígy szólt:
„Árbocz téged az ég megbüntet, hogy kiraboltad,
Vagy maga e’ lánykád rablá szépségit az égtől,
’S most büntetve van itt. Asszony nem szülhete illyent,
Téj nem táplálá; hanem élt fenn illatözönnel.
Elkerülék őt a’ szelek, és harmatba füröszté
Arczait a’ hajnal, ’s mert arczai szebbek azénál,
A’ hajnal csak azért lett szégyent vallva pirossá.
Nézzed bár szemeit: mi van ottan földi? Az éjfél’
Legfeketébb foltját napnak közepébe ha tenném,
Még az lenne talán szeme nyílt fényére hasonló.
Oh Árbocz, mondd, ’s a’ hajnalt leimádkozom értte,
Elhozom a’ napot, és minden ragyogásit az égnek,
’S itt hagyom értte neked; mert ő maga szép nap előttem.
Minden gyenge sugár, ’s árnyék mellette, kivűle.”
Igy szólt ő; de nehéz gondok, ’s fájdalmak epeszték
A’ szomorú lánykát; Árbocz pedig álla közöttök
Félig emelt karddal, ’s így szólt kifakadva boszúsan:
„Vagytok-e még többen ’s mit akartok fecske beszédűk?
Vagy vígságtokat én megháborgattam-e, hogy most
Rajtam üt e’ sok nyelv, ’s fülemet nem hagyja nyugonni?
Hagyjatok el, bizony itt az idő, hogy hagyjatok el már,
És ki ezentúl is háborgat játszi szavakkal,
Annak némavakon hasznosb lett volna születni;
Mert én némává ’s vakká teszem őtet azonnal.”
Ő így szóla, ’s haragja elől hátráltak az ifjak.
Dember kardra csapott. Még ez végére sem érvén
Jött maga gőgös Ozúl, a’ lányt megnézte, ’s imígy szólt:
„Hah! bizony ok nélkűl sátorban nem marad Árbocz.
Kincse van, őrzeni kell. Ifjú halld, a’ mit Ozul mond:
Add nekem a’ lánykát, od’ adom Zeje lányomat értte:
Énekes, és ragyogó, mint legszebb csillag az égen,
’S harmatnál gyengébb: nem volt még férjfi karok köztt.
És adok öt fiatal hadi mént, mind gyorsat, erőset:
Nyergesek, és aranyos csótárral gazdagok, és bár
Kérj még rá valamit, kész értte megadni vezéred”
Erre felelt szaporán Böngér fia, termetes Arbocz:
„Tisztelet oh diadalmas Ozúl! és hála tenéked,
Hogy Zeje lányaddal megkínálsz engem, utólsót
A’ harcz’ hősi közűl; de bocsáss meg, nem szabadulhat
Árbocz ezen lánytól: hozzá van szíve lekötve.
A’ mit ezentúl még mondasz, fejedelmi ajándék.
Oh de ha bár paripád mind széltől lenne foganva,
’S rá a’ csillagos ég’ közepéből lenne kiszegve
Legragyogóbb takaró, az még sem kedves előttem
E’ lányhoz képest. De ha gyáván küzdve találandsz,
Vidd haza őt bizvást, és engem fogj be lovadnak”
Elvégzé Árbocz, ’s így válaszol erre vezére:
„Meg nem gyűlöllek, noha kissé büszke vagy Árbocz.
Elvárom harczod’ hírét; de ha gyáva vivó léssz,
Rajtad ütök, ’s e’ lányt feleségűl birja lovászom”
„Nem soha!” szólt Árbocz, ’s megüté a’ kardot előtte,
És iszonyú szemeit vérrel tarkázta haragja.
Megfordúla Ozúl, ’s elmentek az ifjak utána.
Igy mulatának ezek, mikoron már fölkele a’ nép,
’S Ernyei’ kürtjétől hangzott széltében az ország.
Fölrobbant Salamon csattogva Királyi hadával.
Jött az erős László, jött Gejza, boszúsan eredtek
A’ rohanó seregek pusztúlt szélére Biharnak.
Árbocz csillapodott látván hogy nincs ki boszontsa.
Könnyü ruhát ’s tigrisbőrt tett paizsára. Szelíden
Eltörlé a’ lány’ könnyét, ’s oda vitte leülni.
Ő pedig ült kis lábaihoz, ’s biztatta szavával.
Akkor megnyitván rózsás szűz ajkait a’ lány
Szólt, ’s kedves hangját a’ lég is játszva emelte:
„Bajnok! téged erős, de szelíd atya nemze, ’s öröm köztt
Bíboros alkonyban születél kegyes édes anyától;
Nem bántasz magad, és mástól bántatni, nem engedsz
Hogy jóságodnál rabságom kinja nyugodjék;
Téged azért, mikor Istenemet kérlelni borúlok,
Szüntelenűl bizodalmas imádságomba csatollak,
Hogy valamerre menendsz, érezzék fegyvered’ élét
A’ csata’ vérmezején, ’s rettegjen jőni halálod.
Csak soha erre ne jőj: inkább a’ kölykes oroszlánt
Vagy dél’ sárkányát verd föl háborgani, mint a’
Hármas’ bérczek’
*Címertani toposz a hármas halom; itt feltehetően a három legmagasabb hegyre történő utalás (Tátra, Mátra, Fátra).
urát, ’s termékeny
Hunnia népét.
Csattog az, és fölkelnek ezek, fölkelnek az ifjak,
’S a’ pártás szerető nem fél gondolni reájok.
Nincsen erő, mellyet, meg nem győznének erővel,
Nincs rohanás, mellyet rohanással meg nem előznek.
Csak maga, a’ fejedelmi vitéz, a’ baltacsapással
Rettenetes László, seregekkel mérkezik, és győz.
Oh Árbocz, tudom én, hogy Ozulnak népe veszendő,
És te talán meg is átkoznál, ha elérne halálod,
Hogy noha jól tudtam, nem szóltam semmi veszélyről.
Mondom azért jőj el, sőt fuss, a’ mennyire futhatsz;
Mert ha csak el nem nyel seregestűl Cserhalom, itt ér
Benneteket, ’s letipor Salamonnak szörnyü hatalma.
Oh jer hát, kísérj el atyám’ teremébe: talán még
Ott vár, ősz hajait szomorún tépdelve miattam.
Jer, ha elejbe megyünk, meglásd, fog sírva köszönni,
Sírva köszönni neked, hogy lányát visszaszerezted.
Váltságúl a’ mit birhatsz, elhozni szabad lesz.
Dúsan térsz haza, ’s majd ha lovad megbotlik az úton
Nagy testhalmokban, ’s nehezen röppennek odább a’
Jól lakozott madarak, megdöbbensz, kérded az éjtől:
Melly nép táboroz itt? És nem fog senki felelni.
’S ím meglátod Ozult; véres képére süt a’ hold.
Akkor az ősz bajnok lányát tisztelve megáldod,
És a’ nemzeti gyász’ mezejéről búsan odább állsz”
Nem szereté a’ rablánytól ezt hallani Árbocz.
Még is visszanyomá lázadt lelkébe haragját.
Fölkeresé a’ lányka’ szemét, ’s így monda viszontag:
„Mit mondasz nekem álmokat oh szépséges Etelke?
Nem tudod azt, hogy szó nem ijeszt el bajnokot? Ember
Kell oda, ’s öldöklő fegyver; de te milly csapodár vagy,
Hogy fenyegetsz? – A’ rózsa megént beakarna borulni.
’S nem tud; mert kebelét melegíti az ifju verőfény,
Harmat reng levelén, és a’ völgy hűs szele rá fú
Mind inkább kiborúl azután, ’s bimbója mosolygóbb.
Úgy te szeretnéd homlokodat fellegbe takarni,
’S az jobban kiderűl; örömest ránczokba kevernéd
Barna szemöldökidet; de azonnal visszahuzódnak,
Mint délszakra menő naptól a’ könnyü szivárvány.
Bús, komoly is lennél; de mosolygó kellemek őrzik
Arczaidat, ’s szebb vagy, mikor ezt elrejteni készűlsz.
Halljad azért, és tudd, mire szánt el tégedet Árbocz:
Honnosaid minket nem fognak elérni; vidáman
Ülnek azok hüs csarnok alatt hadi dalra figyelve.
Sok borral társára köszönt, ’s nem tudja, hogy avval
Issza halálpoharát; mert nincs már, a’ kire gondolt.
Mind azalatt tova száguldunk, ’s bár jőjenek aztán
Hőseitek, vagdalhatják a’ visszasüvöltő
Esti szelet, vagy az árnyékot, melly barna homályban
Lengve fut, és hosszú rémmé nyujtózik előttök.
Minket ugyan többé nem fognak lelni, ’s köszönjék
Hogy nyilaink által nyomorún nem halnak el ők is.
Én pedig elviszlek tenger’ szigetébe keletre.
Szózatosabb ott a’ csalogány, és berke virítóbb,
Lengedezőbb a’ szél, szebben tündöklik az ég is,
’S kis csemetén nemesebb izlés’ almái pirulnak.
Abba madár sem jő innen. Fáradva zuhan le
A’ sas is arra röpültében, ’s örvények elisszák
Szárnyait: embernek bajos út, csak századik éri.
’S jőjön bár maga, kit nevezél, a’ baltacsapással
Rettenetes László, ’s vele honnod ürüljön is, elvész,
’S tengeri szörnyetegek’ fiait táplálja hadával.
Őt mikor a’ fényes fegyverben látja leülni
A’ mélység hala, rá mozdúl, ’s közelíti örömmel,
Emberevő száját puha szép tetemére kinyitván.
Csak te kesergesz tán, de haszontalan, akkor erőmmel
Nem birhat kényed: jobb hát kebelemre borulnod,
És örömet hoznod fiatalságomra sziveddel.
Boldogságomat én tőled nem foglalom ingyen,
A’ mire vágyad ered, fogod azt birhatni kezemből,
’S kedveden áll, Árbocznak rabja, vagy asszonya lenni”
Igy szólott ravaszúl, hogy Etelke felejtse hazáját,
És egyedűl legyen ő, kebelének gondja, szerelme.
Balgatag! a’ síkon már megvillantak az érczek,
Por kele, és lobogós daliák vágtattak előre.
„Talpra vitéz!” hangzott szájából gőgös Ozulnak,
„Talpra vitéz!” hangzott az egész Cserhalmon utána.
És kele a’ Kunság zörgő fegyverrel, üvöltve.
Megrendűlt ekkor, ’s bámulva tekintgete Árbocz.
Mint kit aludtából földrázó dörrenet ébreszt,
Úgy kele ő: elröppentek szép képzeletének
Álmai, és gondok, más gondok, mint az irígylett
Szerelemé, szálltak habozó lelkére setéten.
Jött fegyverneke, és paripát, dárdát hoza gyorsan.
A’ fölijedt deli lányka legott elhagyta ülését.
Nem rejté örömét, örömében könnye megindúlt.
A’ siető Árbocz sírását búnak itélé.
Büszkén hordta fejét, ’s hadi indúlatja’ hevében
Hagyva előbbi szelídségét nagy zordonan így szólt:
„Sírhatsz, a’ kiket ott megláttál, halni sietnek.
Sirj; de utószor most, örömed várjon be csatámról”
Igy szólván paripára szökelt, és rendbe vegyűle.
Két részről riad a’ kürt, és csendűlnek az érczek.
Vad recsegésök után örvény szakad a’ levegőben,
’S összeveszett hangok’ zavarékit hordja visítva.
Fenn villámlik Ozul, haragos pej mén fut alatta.
Sorra megy ő, hadakat rendel, fölkelti az átkon
Szendergő haragot, ’s az ölés vad gondjait: egybe
Megnémúl az öröm. Cserhalmon rengve, csörögve
Vaskoszorú villog hadijesztő férfi kezekben.
Csak maga gyenge virág az emésztő körben Etelke.
Kétes öröm ’s búfogta remény változnak eszében.
Nem láthat le, kemény hadi férfiak állnak előtte.
Térdre borúl, és kéri kegyét a’ mennyek urának.
Vesszen e? Hasztalanúl menjen kérelme szivéből,
’S szűz tetemét a’ harcz’ iszonyú katonái tiporják?
Meghallgassátok gyötrelmiben, oh egek, őtet,
Honnját kéri, ti adtátok, ne ragadja el ember.
Hah! de mi csattog alatt! melly nép’ rohanása közelget?
Vassá váltak az emberek, a’ sok dárda bakonnyá,
*Sűrű erdővé.
És nem ló, röpülő sárkány viszi rémesen őket.
Mintha velök hoznák az egész nagy földet, utánok
Mozdúl az, ’s panaszos porait fölhajtja az égre.
Itt vannak, ritkulva leszáll a’ porköd: erősebb
Férfiak a’ vasnál, és a’ sok dárda bakonynál
Szörnyebben villannak elő; habosan megy alattok
A’ délczeg hadi mén, üdvözli nyerítve az ormon
Állókat, ’s meredő füleit hegyesíti reájok.
Nézzétek, kit föd legelől kapcsoltan arannyal
Szép párducz
kaczagány? ki lobogtat kolcsagot
*Kócsagtollat.
ékes
Nyuszt kalpagja fölött ragyogó nagy gyöngybe szegezve?
Sas szemeit bátran veti kész seregére Ozulnak.
Ifjú még, a’ férfiuság’ nem gyáva mohával
Most barnúl, arczán szépséggel páros erőnek
Dísze virít, de szivét már is nagy gondok emelvén
Méltósággal jár, ’s forog a’ seregeknek előtte.
Ő! s ki lehetne egyéb a’ hármas bérczek uránál?
Ő az! sárga lovát meghajtva hatalmasan űli,
’S az büszkén szedi szárait, és alig éri meg a’ port.
Alföldön született szél-lánggal vemhes anyától
És versent futa puszta mezőn a’ könnyü szelekkel.
Most viadalra szokott, ’s vas zablát hordoza száján.
Barna tömött felhőn az egekhez tudna rohanni,
Olly sebes, és könnyű: Salamon még akkor is ülné;
Mert nincs nagyra törő lelkének semmi határa.
Nem tova, ’s csak kissé hátrább ősz Ernyei nyargal.
Ernyei, kit késő fiak is tisztelve neveznek.
Kész bajnok, de rokon karok ellen sírva csatázó,
Bús atya, honnja’ egyes seregének még is örűlő,
Most jól bizva halad mellette Királyi urának.
Bölcs, és tisztes öreg mellett szép látni az ifjat.
Haj! csak ez a’ hévtől inkább ne fogadna tanácsot
És gonosz embertől, Mogyoród nem nyelne rokon vért,
’S Csontokon ült szellő gyászt nem hordozna határin!
Vagy hova tévedtem? Hallgass el bánatos érzés!
Győzni tanult hadakat látok száguldani: látom
Veszprém ’s Tolna merész hadait, Szala’ népe’ virágát;
A’ Duna’ mellékét látom fölkelni; Fehérvár’,
Honni Királyokkal még akkor büszke Fehérvár’
Gyermekeit magasan rengő dárdákkal. Utánok
Nyitraiak jőnek. Komolyan megy előre vezérök.
Nem ragyogó maga, fegyvereit láttatja ragyogni,
’S mennyei végzéshez mérvén a’ földi hatalmat
Elszántan, de okos gonddal viszi harczra vitézit.
Tiszteld őt magyar, és neve’ mondására hajolj meg,
Gejza ez, a’ győztös Bélának idősb fia. Jámbor,
És örömest vesztő, csak kárán nemzete nyerjen.
Most a’ dúlt Bihar; és véres Tisza népei jőnek
Rézbuzogányokkal; mentéik hátra lebegve
Úsznak az al szélben; szemeikben néma boszú ég,
A’ Cserhalmiakat kicsapó szikrája keresvén.
Mért rebeg a’ szózat Lászlót is közbe nevezni?
László, a’ fejedelmi vitéz, amaz isteni férfi,
A’ ki kemény erdélyi pejét ugratja közöttök.
Nem föld ád neki lelkesedést: szűz tiszta szivében
Él az erős isten, ’s a’ nemzeti ritka dicsőség.
E’ kettő viszi csendes időn, ’s intézi csatáin.
Nem villám, vagy szélrohanás viadalba menése.
Olly az, mint, ha leszállana, lenne az égnek uráé,
’S emberi fegyverrel ha csatázna gonosz fiak ellen.
Arczán lelkének teljes nagysága ragyog, ’s még
Hódítóbb ez erős ifjúság kellemi által.
Termete nem látszik romlandóságra teremve:
Szép, magas, és izmos. Vállán két bojtos oroszlán’
Bőre terűl, széles mellén egymásba harapva
Vastag arany szájjal. Paizsán Pomeránia’ hőse
Látszik tört fejjel lehanyatlani Béla’ kezétől.
Béla hatalmasan áll fölemelt dárdával előtte,
Értte sohajt, rá vár a’ gyenge királyi leányka,
*I. Béla a pomerániaiak ellen viselt háborúban a lengyel hadak élére állt és fényes győzelmet vívott ki; jutalmul a lengyel fejedelem leányának, Richezának kezét nyerte el.
’S már már nyujtja kezét, koszorúját nyujtja kezében
Kalpagját hamuszín lobogó árnyéka takarja.
Rojtos két saruján súlyos sarkantyuja fénylik.
Jobbjában villog, ’s perdűl a’ szörnyü szekercze.
Nézi Ozul, bámúl a’ nép, elhűlten, ijedve
Kérdezik a’ halmon „ki az a’ hadi férjfi közöttök
Nagy ’s izmos vállal magasabb a’ többi seregnél?”
Mint mikor a’ vizek’ istene kél, nagy melle kilátszik,
És elnéz hullámi fölött. László is azonkép’
Vállastúl magasan látszott a’ többi seregből,
És ha körűl hordozta szemét, elláta fölöttök.
Három erős apród jött sok fegyverrel utána
Íját hozta egyik, ’s nyilait puzdrába szorítva.
A’ másik buzogányt, ’s rohanó kópjákat. Utánok
Jött, ’s egyedűl a’ nagy dárdát hurczolta Kelendi.
*
László fegyverhordozója. (VMÖM. 5., 272.)
Szálfa előbb, hegyen állt bokros szép fejjel az égnek,
Ágai köztt madarak fészkeltek: most oda fénylő
Gyilkos aczélhegy van faragott végére szorítva.
Két kézzel bajosan, ’s csak alig forgatja Kelendi.
Béla dicső fia azt félkézzel emelgeti könnyen.
Régi hazánk’ fia ő: unokák örvendjetek immár
Hallani a’ harczot, mellyet László keze harczolt.
Összemegy a’ három vezető, komorodva megállnak
A’ rohanó seregek. Nem máskép csendesedik le
Tengeri partok köztt a’ zajt még rejtegető víz.
Csillám fut tetején; de belől a’ nagy hevet érzik,
És iszapos gyöngyös fenekére lebuknak az úszók.
A’ bölcs kormányzó csillámát messze kerűli,
’S könnyü vitorlákkal siet a’ vészetlen öbölbe.
És ím’ zaj támad, feketén fordulnak alulról
A’ vad hullámok, hegyet, örvényt hányva setéten
Tátogat a’ tenger, fölhíja üvöltve szakálos
Gyermekeit, ’s iszonyú rohanással harczol az égre.
Nem nyughatnak alúl, fejöket rettegve ütik föl
Tört tajtéka közűl a’ mélység’ szörnyü lakói:
Barnúl akkor az ég, ’s a’ napfény elfut előlök.
Úgy nyugovának ezek; de vitéz képeikre kiültek
A’ rejtett haragok, ’s az ölő hatalomnak alakja.
Jel fuvaték, ’s egyszerre kitört a’ gyilkos erőszak.
Félig alájöve gőgös Ozul, ’s már záporözönként
Csengve röpült a’ nyíl két harczos népnek ivéből.
’S a’ szabados köz tért sűrű árnyéka borítá.
Rettentő; de nem ártó harcz: fáradva leestek
Porzó lábak előtt a’ vesszők, csak maga László
Külde ölő nyilat a’ nagy idegről gőgös Ozulra.
Elment az, ’s csillogva csapott paripája’ nyakába.
A’ megszökkent ló nyöszörögve rogyott le Ozullal,
’S az csak alig tartotta magát, hogy völgybe ne hulljon
Messze vetett heggyel dárdáját földbe szegezvén.
Látták, ’s rémülten sietének elejbe vitézi.
Unta ez ütközetet Salamon, ’s „a’ hegyre” kiálta.
„Most ide, a’ ki vitéz, a’ hegyre kövesse Királyát”
És ki ne menne? „Temessük el azt, riadoznak az ifjak,
A’ ki velünk nem jő” ’s mennek vetekedve nyomában.
Ernyei szól egyedűl „ne siessünk veszni, Királyom,
Van laposabb út is, meredek nagyon a’ hegy előttünk”
„Gyáváknak meredek, nem az a’ nagy bérczek urának”
Igy szól, ’s egyszersmind nagyot ugrat könnyü lovával
A’ tüzes ifju Király, alig ér vele népe; de mostan
A’ Kunság ordítva lecsap. Száz kópja röpül le.
A’ megütött paizsok nagyokat döbbenve repednek,
Megrendűl Salamon nyergében, hullnak az ifjak.
Hasztalan, ő el nem csügged, folytatja vivását.
Kardra kerűl a’ harcz, ’s ím a’ magyar ifju Királynak
Kardvasa villámlik legelől. Sok futna előle,
Meg nem fordulhat: leesik csikorogva sebében,
’S hengeredő tört teste lovak’ lábában akad meg;
Most közelít Árbocz, szerelem ’s harag űzi csatára.
Súlyos karjától leesik Bere, Szondi: lovastúl
Megdől ez, ’s csak alig lesz ment a’ szörnyü haláltól:
Társai fogják föl sürüen csapatozva nyomában.
Már Salamonra vivé dárdáját Árbocz; ijedve
Zúgtanak a’ távollévők: ősz Ernyei gyorsan
Ott terem, és az ütő dárdát elcsapja szivéről.
Most gyalog indulnak föl többnyire; gyilkos aczéllal
Fordul meg Salamon bántóját szerte keresvén.
Ernyeivel küzd az, ’s elvágott dárdanyelével
Visszacsap a’ nemes ősz bajnok’ képére boszúsan.
Arra rohan maga is, vele fölrándulnak az ifjak
’S elleneit víják: a’ Kun’ vaskarja nem enged,
’S hosszu lesz a’ rövid út a’ nagy meredekre vivóknak.
Gejza tovább lekerűl népét kímélni ohajtván.
Hosszu de biztos utat választ a’ hegyre: vasazva
Megy négy szegletben roppant dandára, ’s tömötten.
Nincs akadály, mellyet meg nem nyomhatna. Előttök
Bátor Opos száguld, ’s csak alig zabolázza haragját.
Menne, rohanna, röpülne, de nem hagyhatja vezérét.
Messze kerűld idegen föld’ gyermeke, messze kerűld őt!
Irgalmatlan erővel jár a’ harczi veszélyben,
’S még kezeit soha ellenség nem hagyta el élve.
Gyors vágtatva jön egy csapat a’ dandárra: erősen,
Bár lassan megnyomja, ’s halad bölcs Gejza közöttök.
Bátor Opost már a’ megölöttek’ vére borítja.
László közre marad, ’s így haddal szerte körűl van
Véve Ozul. Hármas ropogással csattanik össze
Két heves ellenség. Iszonyú torkokkal üvöltöz
A’ győztös harag, és nyomorultan jajgat az inség.
Cseng, törik a’ fegyver, döbög a’ pajzs, harsog az érczkürt,
’S a’ levegő nem elég a’ sok hadi hangot emelni.
Gyilkos népek alatt nyög Cserhalom, oldala’ sikján
Vaslábú paripák dúlnak: port verne; de vérrel
Páros az, és letapadva borúl a’ gyenge füvekre.
Villámként fut ’s csattog Ozúl a’ rengeteg ormon.
Nincs helye, száz helyen is lecsap a’ seregekre gyakorta.
Majd itt, majd meg’ amott tündöklik fegyvere: vissza
Verdesi a’ közelítőket, ’s biztatja vitézit.
Mint mikor a’ nádas’ tetejét szél űzi, zavarja,
Úgy kevereg ’s mozog a’ kelevéz ’s kard: ő buzogánnyal
Döngeti elleneit, ’s valamerre megy, a’ zaj, erőszak
Ővele jár: ott a’ rontó csata’ mérge. Miatta
Csak lassan kelhet Salamon. Még messze hegy’alján
Harczol Gejza; de László jő veszedelmes erővel,
’S a’ lecsapó katonák nem győzik elállani utját.
Jő legelőbb egy könnyü csapat. Kópjázva vet ellent
Bajnokival László, azok egymást érve lehullnak
Kópjavetési miatt; de vadan jő Cserge vezérök
Mint hegyi szálfa, magas lobogóval messze kitetszvén.
Kétszer vet Lászlóra gerelyt, harmadszor eléri
’S rettenetest hangzik Lászlónak pajzsa; de vissza
Rántja ez a’ kópját, ’s iszonyún Csergére hajítja.
Cserge bukik vesztére: saját vasa száll beropogva
Homloka’ nagy csontján, ’s ő félre zuhanva lefordúl:
Fut lova, és az üres nyerget szomorún viszi hátán.
Béla’ dicső fia megy tova, ’s már öldökli, zavarja
A’ másik csapatot. Katonái zajogva nyomulnak
Dúló bárdja után, ’s a’ Kunság elfogy előttök.
’S ím más hadnagy jő feketés vas lapba ruházva,
A’ csendes Kobut, és Lászlóra szökelteti ménét.
Régi vitéz, lassú ártalmat hordoz eszében,
’S nem kis erőt agg karjaiban. Rémítve csörömpöl
A’ pánczél testén; László’ paripája megugrik,
’S már Kobut a’ kelevézt derekához méri hegyével.
El sem véti; de Lászlónak peje újra megugrik,
’S elrohan a’ kelevéz üresen. Nem késik, azonnal
Megfordúl Kobut, és tova tér Lászlónak előle.
Most meghajtja lovát László, ’s a’ szörnyü szekercze
Fölkel ölő vágásra: Kobut nincs itt, hogy elérje.
Távolról rohan ő sarkantyút adva lovának,
’S a’ kelevézt magasan László’ arczára feszíti.
Mindent félre vet ez, kinyitott baljába szorítja
A’ vékony kelevézt, ’s Kobutot vele húzza magához,
Akkor jobbjával leesik nagy bárdja Kobutra,
’S a’ mint megszegi vassisakát, nagy része kicsorbúl,
És lereped. Kobut elszédűl, ’s a’ másod ütésre
Megcsörrenve ledől, ’s ősz fürtei vérbe borulnak.
Béla’ dicső fia megnézé, ’s így monda „Merészen
Harczola bajnokiért az öreg, ’s tetemökre borult le.
Meg ne tiporjátok ti Biharnak gyermeki őtet.
Nem harczol többé, temetését várja porában.”
Igy szólt, ’s elkerülék az elejtett testet az ifjak.
Ő pedig a’ repedett bárdott levetette, ’s Kelendi
Jött a’ nagy dárdával elő. A’ harmadik osztályt
Kergeti már László. Dárdáját félve kerűlik
A’ Kunok, és mással keverednek harczba körűle.
’S ismét jő egy hadnagy, erős magzatja Czikának,
A’ rohanó Dember; de nem ellene, népe felé csap,
És Bihar’ ifjai köztt száguldoz véres aczéllal.
Ellene megy László oldalt fordítva futását.
Hallja zaját Dember’ s nem fordúl vissza, tovább megy
Mint a’ vízszakadás a’ völgyi vitézeket űzvén.
Nem retteg dúló csapatok’ közepébe rohanni,
Csak maga rettenetes László, őt futja, kerűli,
És dárdája elől bátor katonáin utat tör.
Hasztalan! ott terem ez. Haloványság űli az ifju’
Arczait, és most éltében legelőször ijed meg.
Megfordúl; de remeg sastoll lobogója fejével.
Rettentően közelít dárdás László is azonban
A’ rezzent levegőt zúgó rohanása hasítván.
Mind Demberre kiált a’ kún, ’s ő rendbe szedődvén
Helyt áll, régi dagályával fölkelti haragját,
’S a’ hosszú kelevézt szúrásra feszíti; de László
A’ szúró kelevézt ügyesen föltartja paizszsal,
’S egyszersmind suhogó dárdáját szörnyen emelvén
A’ nyakszirten ütött Dembert megsujtja: lovastúl
Eldűl az nyomorult a’ völgybe hat ölnyire bukván.
A’ nagy erőszaktól Lászlóval tántorog a’ ló,
És lerogy összeszorúlt páráját nyögve kifúván.
Szép, míg déli tetőn áll a’ fiatal fa: verőfény
Járja fejét, lombjának zúgva hizelkedik a’ szél,
’S gyenge virágok bujnak elő hűtözni tövénél
Harmatos árnyékban; de hamar jő ellene szélvész,
’S forgó harczaival csikorogva kirántja tövéből.
Akkor napfénytől elhalnak az ifju virágok,
’S hervadt lombjai köztt szomorúan hallgat az al szél.
Szép ’s ragyogó voltál Dember te is a’ magas ormon.
Most az erősebbnek nagy sujtására ledőlvén
Éktelenűl nyomod a’ földet, hova rablani jöttél,
’S majd beköszöntenek a’ véres por’ férgei hozzád.
Uj paripára szökik László, ijedezve kerűlik
Rettentővé lett karját a’ vert hadak. Ortos
A’ negyedik hadnagy, jövetét nem merve bevárni
Megszalad. Oktalan! a’ dárdát nem tudja kerülni:
Az derekába merűl, ’s gonosz élét elnyeli gyomra.
Még ki van, a’ ki merész karját Lászlóra kinyujtsa?
Hol vagytok, kiket a’ delelő nap láta örülni,
És elbujt rablástok elől? Hova lettetek ádáz
Bajnokok? a’ hírért ki csatáz meg Béla’ fiával?
Nincsenek! a’ szaladás legutólsó gyáva reményök.
Még maga harczol Ozul, ’s László katonái elesnek
Karja miatt. Elesik szeme’ fényit vesztve Zavartag,
És Kaba, és az erős Kurzánnak erős fia Dombi.
Jött Kalló, sebes örvényként forgatta kezében
A’ lánczos buzogányt, ’s az messze röpülve halálos
Gombjával szaladók’ hátát döngetve bezuzta.
Most meglátta Ozult, ’s csörgő lánczára eresztvén
A’ sujtó buzogányt iszonyún jártatta fejénél.
Ezt is Ozul, az ütést kikerülvén könnyü bukással
Mellben vágta, ’s szivét ketté metszette. Legottan
Ingadozott Kalló, ’s buzogánya magára csapódvan
Lánczával betekerte nyakát. Rá vága Ozúl még,
’S az lezuhant. Értted hala meg, szent földe hazámnak
És el nem jajdúlt, fenyegetve borúla porodba.
Látták a’ szaladók, ’s ordítva siettek Ozulhoz,
Ő haragos szemeit forgatván harsoga rájok:
„Im gátot vetek a’ holtakból, még hova futtok?
Élni talán? Ide hát! még itt élet van előttem.
Elvész, a’ ki szalad; szaladását éri halála”
Monda ’s erősített lélekkel vitte vitézit.
Új harcz támada most. Elbúsúlt lelkek ijeszték
A’ győzők’ erejét. Valamint mély poklos üregben
Hol szilajúl sívó Ördögfiak üldözik egymást,
Olly vala itt a’ zaj viadalmi körében Ozulnak.
Látta de nem kerülé ezt a’ fejedelmi leventa.
Kardot rántva csapott közepébe ’s kiáltoza fennyen:
„Jer neki, büszke vezér, vagy szívedet add meg előttünk”
’S íme egész seregek’ mérgét hordozva szivében
Eljöve gőgös Ozul. Mint pusztai borzas oroszlán
Megrohaná Lászlót, ’s paizsát elverte kezében.
Visszacsapott ez, ’s most vasaik veszedelmes erővel
Összetalálkozván a’ léget messze betölték
Rémítő csengésökkel. Borzadva remegtek
A’ lobogók, ’s fejeikre halál árnyéka setétűlt.
És ha mikor Lászlót megszédíthette halandó,
Most vala az. Diadalra szokott vágása Ozulnak
Bal vállába hatott, ’s vérét mellére kiontá.
Már László keze is vágásra szegűle; de látta
’S elkerülé Ozul a’ villámló kardot azonnal
Félrébb szöktetvén, és új rohanásra irányzott.
Nem várá emez, ellene ment, és monda „ne örvendj
Véremen ellenség, fejedet viszem értte hazámnak”
Igy szólt ’s egyszersmind megelőzve csapásit Ozulnak
Hármas erőszakkal leütött nagy barna fejére.
Szélvész’ markában kard nem csaphatna nagyobbat:
Ketté vágta fejét, ’s mellcsontját érte hegyével.
A’ hasadott fejjel leesett nagy teste Ozulnak,
’S mellyen büszkén járt, lett a’ rút porral egyenlő.
Nézék, ’s nem láták többé katonái csatáját,
’S teste körűl keserű szívvel harczolva elestek.
Cserhalom a’ meredek helyen is már meg vala víva,
A’ vérben fürdött Salamon fölütött az oromra
Elfoglalt ragyogó zászlót lobogatva kezében.
Már csak tetteiből vélnéd Országok’ urának,
Mindene tépve vagyon, tetemén nincs semmi királyi.
Itt is megszalad a’ Kunság, más részen előttök
Áll a’ széledező dandárral Gejza, ’s Oposnak
Életvesztegető buzogánya kopog le fejökre.
Merre, hová? nincs út, menedék nincs, gyász van előttök,
Gyász nyomaikban: dőlt feleiknek szörnyü halála.
Árbocz is, a’ szomorú csatazaj zendűlve fülében
Megfuta Ernyeitől, ’s rabját fölkapta ölébe.
Vaddá lett veszedelmében, nem hallgata szóra
’S nem vala mint ezelőtt szerelemmel képe mosolygó:
Féltés ült azon, és vesztő borulása szivének.
A’ lány’ esdeklő szemeit most senki sem érté,
Tajtékzó paripán lebegett reszketve sikoltva,
Vad szél hordta haját, vad szél hordozta ruháit,
’S a’ bajnok’ vas karja feküdt bús keble’ verésin.
Fenn vala már László, ’s vállát bekötözni leszállott
Most hogy’ előtte rohant a’ lány’ gyötrelmivel Árbocz
Rá iszonyú szemeket vetvén végezte kötését,
’S lóra kapott. Hangos dobogását messze kihallá
A’ szaladó Árbocz „Haj! hát elvesztlek Etelke,
És az irígy végzés téged sem hágy meg ölemnek?
Vesszek el inkább, és te is akkor vessz el előttem.”
Igy szól, ’s visszatekint, ’s fél dárdavetésnyire látja
Gáttalan űzőjét villogva nyomába rohanni.
Még egyszer meghajtja lovát, ’s keseredve szorítván
A’ lányt melléhez legutólsó harcza elől fut.
Mind inkább közelít a’ zaj. Már méri fejéhez
A’ kardot László. Még jókor visszacsap Árbocz,
És a’ gyilkos ütést vasa elhárítja fejéről.
Ekkor tágúlást lelvén a’ lányka, öléből
Tüstént földre szökik; László pedig égnek emelvén
Rettenetes kardját Árbocz’ vállába becsapja.
Kardostúl leszakadt Árbocz jobb karja, ’s utána
Hajladozó testét győzője leverte lováról.
Talpra szökött maga most. A’ lányka elejbe borúla,
És köszönő ajakát az örömnek hangja futá el.
László a’ remegőt kegyesen fölemelte magához.
Az kipihent karját, ’s a’ holt Árboczra tekintvén
Megszáná esetét, ’s így szólt jó lelke hevéből:
„Oh ha szabad még kérni nekem hálával adósnak,
Hagyd nekem e’ holtat: gondom van hűlt tetemére.
Nem volt ő zordon, szerelem’ szép szózatival jött
Lábamhoz, ’s mikor úr lehetett kényére, rabom volt.
Tán vétkes ’s büntetni való, hogy rablani eljött;
Ám de kiszenvede már: én őt kis csörge patakhoz
Eltemetem ’s lobogós dárdát tűzök le porához.
Fölszedem a’ kikelet’ rózsáit, ’s parti virágok
Bokraival sirjára teszem. Hervadjanak ott el,
Mint ő is szomorún elhervadt ifjukorában.”
Megfogadá a’ fejedelem, ’s enyelegve imígy szólt:
„Hát a’ győzőnek mi jutalmat szána Etelke?
Nem fog-e Cserhalmon neki is szentelni virágot,
Melly hervadjon bár, más szebb kelhet ki porából?”
Szebb vala ő, mint tudta, ’s szivet csábíta szavával.
Megnézé a’ lányka, ’s szemét lesütötte, ijedve.
Visszaesett a’ szó ajakán, a’ gondolat elhalt
Lelkében, ’s piruló arczát égette szemérem.
És mikoron még is felelését várta mosolygva
A’ diadalmas hős, rebegő lágy hangon imígy szólt
„Fejedelem! csak holtaknak kell adni halotti
Tiszteletet, ’s gyászos koszorút a’ hervatag ágból.
Élő háladatos szívvel tiszteljük az élőt,
’S a’ győző’ neve kedves hang: leborulva nevezzük”
Látta pirúlását László, ’s nem enyelge továbbá.
Mint a’ tiszta harang’ kedves csengései, gyengén
Hangzott a’ rebegő lánynak szózatja fülében
És lelkébe hatott; de az érzés’ könnyü hatalmát
A’ nagy gondolatok kiveték tusakodva eszéből.
Még is szép szemeit nem merte bevárni szemével.
Harczkoszorúzta fejét a’ szűnő zajra fölütvén
Szerte körűlnézett; de futókat nem mene űzni.
Néma szelídséggel vezeté atyjához Etelkét,
És az öreg harczos karjába fogadta leányát
Elvetvén gondját, mellyel volt nyomva, szivéről,
’S így szólt tisztúló szemeit magas égnek emelvén:
„Mért mondott nyelvem panaszos szót ellened oh ég!
Nem büntetsz te, megáldottál bánattal örömmel,
’S most a’ bánat után tisztább örömekre derűlök.
Oh már nem lesz üres vénségem, mert te velem vagy,
És a’ puszta lakot szavaid’ lágy hangja betölti”
Igy minden részről az örömnek napja beállott.
Elragadott fiak, és hölgyek rokonikra borulván
Gazdag örömkönnyek mosták a’ bajnokok’ arczát.
Nincsen már csata. Rémítő bús csendben alusznak
A’ rohanó daliák. Szél sem mozgatja meg őket.
És most néma dicsőséggel lépdezve közöttök
Összzejön a’ három győző. Bámulva tekintik
Egymást, mint kiket a’ villongás messze szakasztott.
Hosszú pálya, halál’ pályája terűle közöttök,
És iszonyú jeleket vágott a’ harcz’ keze rajtok.
Összejövének most, ’s népestűl térdre borulván
Hálát zengettek diadalmas ajakkal az urnak.
Ők kiket annyi halál meg nem fáraszthata, kikkel
Nem birt a’ hadi vész, az idő mélyébe merültek,
’S hamvaikat már a’ szellő sem lelheti többé.
Még maga áll a’ hegy, tetején sok század után is
Véren nőtt fűvel koszorúzva uralkodik a’ hír.
Vajha, midőn odatér honnunk’ fia, el ne felejtse
Őseit, és szabadabb lélekkel zengje utánunk:
Cserhalom, a’ te tetőd diadalnak büszke tetője!
Vörösmarty.
