Melly csend ez? mi halál lett urrá néma falak köztt
Várkony’
*Tiszavárkony.
termeiben? Kire vár a’ szörnyü tekintet
Félelmekbe ’s tilos haragok’ lángjába keverve?
Oh Nagyok! a’ magasabb fej’ díszét óva vegyétek,
Villám csapja meg a’ jobbot, melly kapdoz utána.
Endre Király nagy gondokkal jár büszke lakában.
Eskü szerént már Béláé országa, ha meghal,
’S Béla dicső bajnok, külföld is tiszteli hírét.
Ah de királyfi mosolyg pólyából Endre’ szemébe,
A’ csecsemő Salamon, ’s az atyának szíve megindúl.
„Ez ne legyen gondolja Király? ’s én hagyjam el őtet?
Hah! akkor minek is mosolyogsz? sírj gyermek örökké,
És alacsony fejedet siralomnak tengere nyelje.”
És a’ kis gyermek még is mosolyogva tekint rá.
Győz a’ szív, elhallgat az ész, elhallgat az eskü.
A’ szőnyeg kiterűl, leteszik közepére ragyogni
A’ kardot ’s koronát „Haljon meg Béla, ha nem mást
Mint koronát választ.” Tompán így hangzik el ajkán
A’ vétkes szózat, ’s Béláért gyors követ indúl.
Ő székébe leűl, és homloka ránczba szedődik.
Gyilkosok állnak utól vészt villogtatva szemökben,
És komoran várják a’ rejtett arczu jövendőt.
Búsan néz a’ honfi körűl, ’s átkozza magában
A’ vak visszavonást, melly főt ’s országokat elront.
Hallgatnak; de az indúlat sokféle csatáit,
És a’ terhes időt sziveik’ dobogása jelenti.
Béla belép. Láng csapja meg a’ fene gyilkosok arczát.
A’ két jelre mutat, ’s „válassz” mond Endre, gyanúsan
Mozdulván helyiből „Választok bátya” viszonz a’
Fejedelem bátran, ’s Endrének kardja után nyúl.
„Kard ada hölgyet, hírt; e’ kard megvíja, ha szükség,
A’ koronát.” Igy szól, ’s őt Endre ölébe fogadja.
Megtágúl a’ szív, a’ bús képekre vidámság’
Hajnala kél ismét: magok a’ két gyilkosok érzik
A’ jobb fordúlást, ’s nyugalommal térnek el onnan
Hol közel áll két nagy testvér’ ölelése halálhoz.
Endre örűl, ’s vele megzendűl a’ Várkonyi szép lak.
Vörösmarty.
