Elegia.
Gyász ravatal készűl, a’ nép gyűl, tompa harangszó
Zúg, ’s keseregve hazánk’ bérczei visszanyögik.
Megholt Endre király! vele Árpád’ törzsöke dült ki,
Mellynek négy század látta csudálta diszét;
Melly rab-utált szívvel hinté törvényi’ malasztit
A’ szabados népnek nagyra emelve hirét,
És ellenhadakat tapodó fejedelmi erőben
Büszke hatalma’ jelét messze időkre füzé.
Elhunyt a’ hősvér! de miként a’ bús düledék közt
Néha tenyész’ egy báj-illatozásu virág;
’S nyitva szerény kelyhét az örömlét’ harmatit issza,
Míg a’ fergeteg őt kegytelen összetöri:
Így maradott egyedűl Erzsébet puszta tetőjén,
Pártos lelkü felek’ durva csapatja között.
’S atyjának vesztén siratá a’ Nemzet’ ügyét is,
Melly önnön fijain edzi dühödve vasát.
Így leve tömlöcczé eldődei’
*Elődei, ősei.
fénypalotája;
Ő maga árva, szegény: párthive nincsen azért.
Oltalmára hevűlt idegen bár; ah de magyar nem!
Nem kele, nem buzgott védeni szent igazát.
’S elhidegűlve hagyá nagy hőse’ szelíd unokáját,
Válni örökjétől – melly nem örökje tovább.
Hunnia, légy boldog! ’s bár nincs maradásom öledben;
Míg piheg e’ szív, csak – csak teutánad eped.
Hív leszek én hozzád, ha te bár elhagyva feledtél:
Csak te lehess boldog, szép haza! szenvedek én.
Ezt rebegé a’ szűz, nemzője’ porára borúlva
Nagy koronázottink’ hajdani békehelyén;
És ott, hol komoran barnúltak az ősi koporsók,
Honjától itt vőn szívszakadozva bucsút.
Érzi miként hasad-el bús élete minden örömtől,
’S könnyén, népének lassu halála remeg.
Elvált! ’s kit nem rég ezerek’ tömjénye magasztalt,
Most távol rejtek’ néma homálya fedi.
A’ vigadók’ zajait ’s a’ kény’ szabad ömledezésit
Most halavány színnel váltja monostori csend.
Rettentő csere! milly türelem múlhatja-fel e’ súlyt,
Melly a’ vétlen szűz’ lágy kebelére rohant!
Távol kedvesitől, részvétlenül, élve temetten:
Léte’ kies tavaszát zárja halotti magány.
Síkra kiszállani már nem látja vitézei’ rendét,
Harsány tárogatók’ nyers rivadalmi között,
’S bajnoki játékban diadalra hevűlve szemétől
Csengni aczélon aczélt, vívni erővel erőt;
Nem, nem a’ délczeg inú paripák’ nyilelőzte szökésit
Párduczos
*Párducbőr díszruházatos (vö. a párducos Árpád korabeli toposzával).
ifjaknak verseny iramtok alatt;
Nem, soha nem többé! mindennek vége szakadt már,
A’ gyönyörű létnek kelleme szépe oda!
A’ győztes seregek’ dalait most váltja kar-ének,
Melly remegő ajkin hosszu fohászba vegyűl;
Vagy komor árnyékként lépdelve sötét teremében,
Gyúladozó vérrel küzdve emészti magát.
Nem mosolyog neki a’ viszon-érzés’ égi sugára,
Melly lágy vonzattal hű szerelemre hevít;
’S hintve reánk a’ lét’ bájlóbb tartalmu világát,
Minden földi öröm’ kéjözönébe merít.
A’ gyöngéd anyanév, deli férjnek tiszta szerelme,
És rokonúlt lélek őt nem enyelgi körűl.
Sejti malasztit bár, de lemondás’ átka felette!
’S álma derűltében képe alélva letűn.
Így hervad szomorún, örökös gyászkörbe szorúlva;
Így a’ forró szív a’ hideg élet alatt.
Mindenek elhagyták: egyedűl fájdalma maradt hív,
Nyujtva tövis koszorút bíbora’ éke helyett.
Vér gőzölg az alatt Magyarország’ térein: a’ vak
Pártosság szabadon gyüjti halálra tüzét;
Míg Rozgony’ mezején
Károlynak fegyvere győzvén,
*A rozgonyi csata I. (Anjou) Károly országegyesítő háborújának legjelentősebb csatája volt, melynek során a király 1312. június 15-én a Kassához közeli Rozgony mellett legyőzte Aba Amadé kiskirály fiainak seregét.
Méreg-tőr- ’s cseleken nyert urasága megállt: –
’S míglen az új fénynek hódolt ’s örvendeze a’ nép,
Messze vidéken szép csillaga éjbe merűlt.
Mint a’ nyári lebel sivatag közt, húnyt-el ez élet;
Vég jele áldás volt, vég rebegése: haza!
Így hala Erzsébet, nagy Szerzőnk’ hív unokája,
És hidegűlt hamvát nem fedi honni virág;
Nyúgodj, áldott szív! emlékedet élteti a’ köny,
Mellyet drága hazánk’ egykori képe fakaszt.
Kisfaludy Károly.
