A’ báj est-tünemény halmok alá merült.
Csendes kripta-sötét terjedez a’ mezőn;
’S én, mint árva, bolyongok
E’ bús völgybe’ magányosan.
Minden néma, kiholt, merre szemem’ vetem:
Békés álmainak mélyibe süllyedett;
Csak te sírsz velem itt még,
Édes zengzetü Fülmile!
Szűntesd gyászdalodat, szánakodó barát!
Csak szívem’ sebeit tépdeled újra fel.
A’ mély néma keservnek
Részvétel sem ad enyhülést.
Mint a’ gyenge virág hervadoz életem
A’ szép Büszke után vágyva. De nem soká
Int már a’ nyugalomhant,
Melly fájdalmimat elfedi.
Majd ott sírja felett, fájinak árnyiban
Gyászoljad nyugovó ifju barátodat,
És ha elmegyen arra
A’ fagylalt szivű hitszegett,
És nem tudja kinek hűlt pora nyugszik ott,
A’ gyepdombra hajol ’s egy ibolyát szakaszt,
Melly a’ tőle gyülölt szív’
Szétszórt hamvaiból kinőtt;
Akkor fesd-le te, o szánakodó barát,
A’ már Elnyugodott’ egykori kínjait,
’S mondd-meg néki: hogy érte
Hervadt éltem el illy korán.
Majd a’ szép szemeket könnyek özönlik-el,
’S a’ sírdombra le hőn hullanak, és velök
Szendergő poraimra
Csendes béke’ malasztja leng.
Bajza.
