Eljátszottad már kis játékidat,
Kedves fiú, hamar játszottad el.
Végsőt mosolygott orczád, ’s a’ halál
Leszedte róla szép rózsáidat.
Nem csak magad mentél, elvitted a’
Szülék’ vidámságát, elvitted a’
Legszebb remények’ gazdag bimbaját.
Ki mondja meg neked, hogy már reggel van? Ah
Ki fog téged megént fölkelteni?
Sirat szülőd, és mondja „kelj fiam,
Kelj föl szerelmem, szép kis gyermekem”
Mind hasztalan, te meg nem hallod őt.
Alunni fogsz, ’s nem lesznek álmaid.
Alunni fogsz, ’s nem lesz több reggeled.
De fájdalom ne bántsa hamvadat.
Mulásod könnyü volt, és tiszta, mint
Az égbe visszareppenő sugáré.
A’ földhöz minket baj, ’s öröm kötöz;
Ohajtjuk, és rettegjük a’ halált:
Te túl vagy már, nincs kétség útadon.
Oh majd ha csendes tiszta éjeken
Föltünnek a’ dicső csillagzatok,
Eljősz-e áldást hozni kedvesidre?
Eljősz-e álmaikhoz éjfelenként,
Hogy ég’ nyugalmát terjeszd rájok is?
Oh jőj, ölelgesd kis testvéridet;
Orczáikat csókdossa szellemed,
’S a’ melly napok tetőled elmaradtak,
Add a’ szüléknek vissza. Ők együtt
Éljék le megszakasztott éltedet,
’S mig ők porodra hintenek virágot,
Lebegj te őrző angyalként fölöttök.
Vörösmarty.
