HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás







[Metsző és rajzoló ismeretlen.]



[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Kisfaludy Károly.]


NAGYMÉLTÓSÁGU
KOROMPAI
GRÓF BRUNSVIK JÓZSEF
MAGYARORSZÁG BIRÁJA’
HITVESÉNEK
SZÜLETETT
KESSELŐKŐI
MAJTHÉNYI ANNA MÁRIA
ASSZONYNAK, CSILLAG-KERESZTES, ÉS
CS. KIR. PALOTA-DÁMÁNAK
Ő EXCELLENCZIÁJÁNAK
mély tisztelettel.


AURORA.
(Ötödik év.)




ÁRPÁD’ EMELTETÉSE.

Nézz Árpádra, magyar, ki hazát állíta nemednek
Nézd, ’s tiszteld képét Álmos’ fejedelmi fiának.
Őt magas Ung’*
Folyó a mai Ukrajna és Szlovákia területén.
mezején vérontó férfiak, és bölcs
Hadvezetők szabadon választván harczos urokká
Bátor örömriadás közepett paizsokra emelték.
Mint kel erős viharok’ tetején a’ sziklai nagy sas,
Úgy kele a’ fejedelmi fiú országos erőben
Párducza*
Párducbőr díszruházata (vö. a párducos Árpád korabeli toposzával).
lebbenvén, és kardja az égre ragyogván.
’S a’ mint lelkében végig pillanta temérdek
Hunnia’ térségén, láng lett egyszerre szeméből,
És rettentőbben rezegett buzogánya kezében. –
Úgy lön, mint érzé. Tisza’ boldog partjait, és a’
Nagy Duna’ mellékét ellepték gyenge fiakkal
’S hókebelű deli hölgyekkel diadalmas apáink,
’S a’ bús csendbe merűlt országok’ puszta határit
Napkelet’ ifjainak dobogó paripái tiporták.

Vörösmarty.


DALIÁS JÁTÉKOK.

Árpád üdejébül.

A’ fejedelmi vezér, daliás játékra parancsot
(Ünneplő és ősi szokás a’ régi Magyarnál;)
Hirdete. A’ bajnagy Várkony dolgához azonnal
Kezd. Legelőbb bajhelyre való tért néze ki. Hossza
Tőn nyolczszáz könyököt kiszabottan, széle negyed rész.
Karfákkal foglalta körül. Bemenetre verőcze 1
Verőcze. Régi szó, keskeny bémenet, szoros rés.
)
Szolgált, eggy lovagot szorosan melly általereszthet.
Oldalrul magas alkotmányt leboríta biborral
Árpádnak ’s a’ többi Magyar főrendü vitéznek.
A’ rézkürtösöket, (négyszer négy számra,) belülrül
Helyheztette külön mind a’ négy szögre. „Parancsolly,
(Ez valamint meglőn,) mondá, Fejedelmi vezérem!
Milly játékot adatsz, ’s mi jutalmat tész ki? hogy értsük.”
„Hárma közül ki sebes futamatban győztös: az első,
Így Árpád; hétrétü*
Hétsávos.
paizst tarkázttat arannyal
Nyer tőlem, még mellyet ezig fel nem köte senki.
Második, a’ győzőt ki közelb nyomkodgya: kezembül
Vesz kelevészt; kirakott szárút; lobogója vasának 2
Kelevész. Régi szó, hoszszú dárda, láncsa.
)
Hímvarrás: az utolsónak nincs semmi jutalma.”
Várkony szólla: „vitéz ifjak! ki futásban az első
Lészen, nyer hétrétü paizst tarkázttat arannyal;
Második, a’ ki közelb halad a’ győzőhöz: Urunktul
Vesz kelevészt: az utolsónak nincs semmi jutalma,”
Így Árpád szavait Várkony viszonozta. Kipördül
Erre Belér, Balog, és Zombor,*
Jórészt Anonymus (Gesta Hungarorum, 1200 k.) és Kézai Simon (Gesta [Hunnorum et] Hungarorum, 1282 k.) krónikáira visszavezethető névalakok (a szöveg további nevei is).
szép ifjak; az élet
Még gyönyörű koracsának az ifjai, ’s mások 3
Koracs. A’ régieknél kor helyett fordul elő.
)
Sok közül. A’ bajnagy csak az első hármat ereszté
Pállyafutásra az általutat gátolta verőczén.
A’ négyszögre kitett négy négy rézkürtös azonnal
A’ virgoncz fiakat négyszer harsogva köszönté.
(Kezdetet a’ képzett viadal mindenkor ezen vett,
’S végit is a’ harsány szerszámok hangja jelenté.)
„Senki hamissággal társát megelőzni ne merje;
Igy szóllt a’ bajnagy; futamó társának elejbe,
Tőle ki hátra maradna talán, és érzi fogyását:
Tartsa meg a’ törvényt, ’s lábkancsot senki ne vessen.
A’ ki ravasz csellel forgódik: nem diadalmas,
A’ futamás mezején ámbátor győzne különben.”
Kardgyaikat leövedzették, ’s bársonyra ezüstös
Varrású hevedert vékony derekokra csatolvák
Függenek a’ bajnagy rájok szegzette szemétül.
Készen már minden. Bozogányal jelt ada Várkony
A’ futamásra. Sörény*
serény, gyors.
léptekkel mindenik indult,
Pállyázó társán igyekezvén győzni. Középig
Eggy sem veszt, sem győz. De emitt botlása marasztá
Hátra Belért: Zombor, Balog eggyre haladva hasíták
A’ suhogó szellőt, ’s az arányhoz már közel ért volt
Mindkettő, mikoron Zombor félszakra csetelvén,*
Térdre esve.
Rajta keresztül esett Balog is; ’s míg késtenek itten
Egymást szidva: Belér az arányt kicsiny üggyel elérte.
Zombor előbb kelt fel; mert általesése Balognak
A’ dülttnek testén okozott fájdalmat agyában,
’S látását az erős rohanás elvette szemének,
És a’ kedveszegett kipirultt arczával odább állt.
Fennyen lépe Belér Árpádhoz; Zombor utánna;
Távulrul szédelge Balog sorsára pörölvén.
Árpád a’ fejedelem mondá, mosolyogva Belérnek:
„Bajfi! kevésbe került, hogy lél futamatban az első,
Nyertél még is azért; szavamat megtartanom illő:
A’ paizs itt, vidd el, mert néked szánta szerencséd,
’S mint üzi tréfáját temagadrul könnyeden érted.
Illeti a’ kelevész Zombort. Elkéste Balognak
Minthogy vétke kivül történt, ez esetre ne ártson:
Gyors futamásáért ez aczél tőrt nyerje jutalmul;
Szép mű; szála habos,*
Pengéje habfehér.
kirakott maroklára kövekkel; 4
Maroklár. Régi szó; most: markolat.
)
Zombornak kelevészénél értéke sem alsóbb.”
E’ nem vártt jutalom kedvét meghozta Balognak.
Várkony előlépett ismét: „Fejedelmi vezérem!
Milly játékot adatsz ezután? így szólla; parancsolly,
„Három köztt az arány-kerecsenyt ki leejti nyilával: 5
Kerecseny. Ragadozó tollas állat; sas-fajt.
)
Parduczbőr-kaczagány aranyos boglárra jutalma.
Második, a’ röpülőt noha veszszeje vétti, de még is
Jól közelít hozzá: kézíjj az ajándoka, ’s nyillal
Telve tegez. Tőlem jutalom nincs többre kitéve.”
Igy szóllott Árpád, ’s Várkony viszonozta parancsát.
Erre: mikínt a’ tengeri ár kinyomatva szelektül
Dönti vizét, ’s lebegő habokon habok omlanak által:
Úgy tódultak elő, hallvák Árpádot, az ifjak.
Csak Bököny, és Ompold, és Beszter voltak eresztve
Általa Várkonynak nyillal késértni szerencsét.
Burcsa kalitkában készen kiröpíteni tartá
Három tollasait, ’s felvontt íjjakkal az ifjak
A’ jeladást várták Várkonytul. „Beszter az első,
Igy szóllt a’ bajnagy; kerecsenyt neki Burcsa röpíts ki.”
Csattogtatta szabad szárnyát a’ tollas örülvén,
Hogy rabsága kitelt, ’s eredett vergődni magasra.
Veszszeje nem késett Beszternek utánna röpülni
Mint az egek villámja. Csekély sérelmet alig vett
A’ fenn kóválygó; de közel lelhette nyakához
A’ nyilhegy, valamint zavaros forgása mutatta,
Mert a’ büszke madár kevesig vaktába kanyargott,
’S már hitték, leesik; de sebetlen léve, tovább kelt.
Fürge Bököny követé Besztert, kinek int vala Várkony.
’S ismét más vadat a’ madarak foglára bocsát ki.
Már idegét*
Íjának húrját.
megvonta Bököny, ’s szemarányra kereste
A’ felszállt ’s evező madarat két szárnya hajóján,
’S mint az üdőt érző varjak röptében ögyelgőt.
Erre Bököny kiszalasztya nyilát. Minden szem utánna
A’ lebegő tárgynak lesvén mint szállna, lövellik.
Hallá a’ sipogást ki közelb állt; látni lehetlen
A’ sebesen járó veszszőt ismértelen uttyán.
Hirtelen a’ kerecseny veszté röptének aránnyát,
’S szállani kezde alá; de hamar félintig erőre
Vergődvén, próbálta magát szárnyával emelni;
’S mint ki csak álmában röpül, a’ nyomorult vad is úgy volt;
A’ tértül távulbra rogyott, nem földre: vitézek
Fogták fel kaczagás közben bal szárnyaszegetten.
Most a’ rend Ompoldra került. Még ő vala hátra
Harmadik a’ nyilazó társak közül. A’ szemek őtet
Vették a’ figyelem tárgyául. Lépe kevélyen
Eggy lábnyommal előbb, ’s vállárul kapva az ívet,
Mint ki nem is látná a’ már szárnyának urává
Lett vadat, ujjaival hurját pöndíti az íjjnak.
Árpád és Várkony boszszonkodik; a’ sokaság is
Szidgya az elkésett nyilhajtót telve haraggal.
A’ suhogó veszsző kifeszült a’ vastag idegrűl,
’S mintha nem illetné őtet, megfordula Ompold,
A’ büszkén nyilazó ifjú, ’s komor arcza sötétlett.
Így Ompold. A’ tábori nép egyszerre kiáltya:
„Győzött;” a’ kerecsenyt a’ nyillal látva leszállni:
A’ nyil horga bögyét mivel általfurta, ’s kiállott.
„Jösztetek, a’ Fejedelem mondá, elvenni jutalmat.
Ompold a’ kaczagányt; méltó, kit véle ruházzak.”
Árpádhoz járult a’ győző: „parduczod,*
Párducbőr díszruházata (vö. a párducos Árpád korabeli toposzával).
így szóllt,
Másnak adasd: Ompoldnak elég hogy győzhete bajban.”
„Ennyi nem áll rajtad te kevély! a’ parducz arannyal
Boglározva tied; felelé neki zordonon Árpád;
Nem már, hogy diadalmas lél, hanem ellene duzzadt,
’S makrancz kényednek; ’s bünhödgyél általam első
Kit fejedelmi szavam kárhoztat.” – Telve nyilakkal
A’ tegez és a’ csontkézíjj Bökönyé leve. Beszter
Félreszegett nyakkal ’s szégyenbe borulva kivánszorg,
’S újja ficzamlását okozá, hogy vétte nyilával.
„Bántalmadra Uram ne legyen, szóll ujjolag Ompold
Hogy vonakodni talált szolgád elvenni kezedbül
Gazdag ajándékod; bajdíj nem serkeget engem
Vetni nyilat, ki gyerek koracsomtul kezdve hibázni
Nem tudtam. Böcsület vonzott ide, ’s nemzeti vágyás,
Fényes ajándéknál melly hős tettekre hevítőbb.”
„Büszke legény te! dücsőséged hát vesztes-e azzal
Hogy megajándékoz Fejedelmed? mond viszon Árpád;
És ha csak ingyen vősz adományt, meg kell-e utálnod?”
Ompold szólla megint: „Fejedelem! keves érdemem abban,
Eggy nyomorult madarat nyillal hogy elejteni tudtam:
Mennem ajándokodért nehezebb viadalra parancsolly.”
Illyen ajánlással keresé kérlelni haragját
Bántódott fejedelmének most a’ heves ifjoncz.
„Jól!” felelé Árpád; ’s Várkonyt intette közelbre.
Ott terem a’ bajnagy. „Kettős bajt két gyalog állyon
Mellyvasban kiki, és képpel; karjokra paizst is 6
Kép. Régi szó, és annyi, mit hagyító dárda.
)
Füzzenek a’ vívók. A’ győző vértet aczélbul, 7
Vért. Régi szó, középszerü paizst jelent.
)
Köldöke mellynek arany, ’s bögyözött karimája hasonló,
Nyerjen: az ellenfél bozogányt;” így szóll vala Árpád,
És Várkony fejedelmének hirdette parancsát.
Minden megmozdult. Ompoldot is égeti a’ vágy:
„Vértemet adsza gyerek!” szóllíttya keményen apródgyát. 8
Apród. Régi szó, fegyverhordozó szolga, vagy inas helyett.
)
’S a’ képet. (Fegyverderekat mindenha viselt volt.)
„A’ ki velem mérkezni akar, mondotta kevélyen,
E’ viadal helyen, adgya jelét.” Lőn erre tolyongás
Rendkivül, a’ szabadon behatást elzártta verőczén.
Menydörög a’ sokaság: „nincs hát több bajnok ez eggynél
A’ magyar ifjak köztt? hát csak neki kelt-e fel a’ nap,
Hogy maga hányakodik, ’s tömlőkínt fujja pofáját? 9
Tömlő. Régi szó. Jelent bőr-zsákot, mellybe, midőn felfujták, tejet, vagy vizet tölthettek.
)
Nincs-e, ki a’ magahitt hegykét lealázza?” kiáltá.
„Nyisd be verőczédet bajnagy! már türni lehetlen,
Ennyi derék daliát eggy ebnek hogy foga marjon.”
Több zavaros szóbul csak ezek váltak ki jelesben.
„Harczra ki! szembe kelek kettővel. Tőletek Ompold
Nem retteg. Meglássuk, az eb tud-e marni fogával?”
Szóll emez. A’ robaj erre dühösb kezd lenni, ’s közel volt
Hogy kivül a’ mérgedt fiatalság rántana kardot.
Ezt mikor a’ Fejedelm látá, mond: „csöndre legények!
A’ viadaltéren hősnek zavarogni nem illik,
És ott, hol vagyok én, akarom kiki rendre vigyázzon.
Csak Keled állyon elő Ompolddal bajra kiszállni.”
Nem magas, és karcsú vala testállása Kelednek;
Arcza vidám. Csak alig látszott pölyhödzeni álla.
Nemzetsége jeles. Származtát vette Babolcsnak
Ágábul, ki Csabát követé a’ mostoha sorsban.
„Kettőrül szóllál? Keled így, Ompoldra meresztvén
Sasszemeit; meglásd, ne legyek magam ellened annyi.
Harczra ki most képpel! nyelved pörögése banyákat,
És nem férfit ijeszt.” – Ompold mozdultalan állott
Hajló újjai köztt pörgetvén a’ sima képszárt.
A’ bajtér közepén szemaránytt Árpáddal, oszolvák
Egymástul, ’s paizsát megcsapván mindenik: első
Barna Keled képét Ompold mellyére feszíté;
Ez pedig ellene vetve paizst kikeríti csapását.
A’ kölykes medvét alamában*
Álmában.
hogyha találnád
Bántani, szikrázóbb szemeket nem vetne szemedbe,
Mint Ompold Keledébe vetett; ’s állának arányzá
A’ ragyogó fegyver sudarát,*
Nyelét.
tékozlani lelkét
Szándékos. Keled észre vevé, ’s félszakra sudamlik*
Sebesen lehajol.
A’ neki mértt haragos sujtásnak előle, ’s hijába
Lőn az erő, ’s lábán csak alig tartózkodik Ompold.
Nem késett amaz a’ lebukót meglepni, ’s nyakának
Hajtá a’ hegyezett képet; de ez is mellette csapott el
A’ keresett tárgynak, ’s csak kis sebet ejte sisakján.
Mind inkább inkább a’ méreg kezde lobogni
A’ bajtársokban. Tajtéktul habzik az ajka
A’ rávágyónak, ki kevesbet tarta Keledrül;
És valahol volt szikra erő eloszolva csikorgó
Tagjaiban, mind azt gyüjtötte kezének erébe.
A’ képet ragadá ismét, és hátrafeszítvén
Job lábát, Keled arcza közé intézte döfését,
Mintha üdős tölgyet gyökerébül dönteni volna
Szándoka, olly iszonyú, olly bőszültt nékihatással.
Ellene csapja ugyan paizsát a’ mérges ütésnek,
És felfogja Keled: de hanyatlik sarka kevesleg,
’S ballyának sincs haszna, mivel vala vértye keresztűl
Furva, ’s belé ragadott Ompoldnak képe kitüztig.
Igy néztek szemközt. De Keled szabadíttya kezérül
A’ roncsoltt vértet szaporán, ’s rajt haggya fityegni
A’ képen, ’s ez sullya miatt akadék leve inkább
Mint fegyver; ’s mikor ezt látá, mellyére szegezte
A’ vasat Ompoldnak, mellyet ki nem üthete paizsa.
Meghajul a’ képvas; derekán elpattanik a’ szár;
Veszti merőn álltát Keled, és esik arczal ütődött
Bajtársára egész nehezével fegyvere fosztva,
’S dönti hanyatt a’ fennhejazó Ompoldot, utánna,
És azon eggy nyomban maga is testére szakadván.
Most Keled, (ám ki vagyon fellül, sokszorta hatalmasb)
A’ kiterültt habevőt gyomrozza. Feszelg amaz a’ térd
Dolgos terhe alatt, ’s gőzölgő mérget okádik,
’S forral ezer boszszút, ha leend erejének urává,
Ellene társának: de süket harcztársa ezekre,
Öklivel a’ feküvőt tágítás nélkül agyallya.
(Sokszor már így lett a’ játék végre halálos.)
Árpád, a’ fejedelm, ezeket hogy látta: „legények!
Vállyatok egymástul; mondá. Kiki nyerje jutalmát;
És akarom, viadaltoknak hogy vége szakadgyon.”
Felkeltek. Kaczagás támadt minden felül, Ompold,
A’ dagadó lelkű hogy meg lőn győzve Keledtül,
A’ kire ő csak imént ajakit pittyesztve hunyorgott.
Kezdene még örömest ujjabb viadalba; dühében
A’ képvasba akadt vértet kiszakasztva ’s szidalmat,
És ezer átkot zúgg, ’s ropogással rajta tipródik,
És fogait csikoríttya; de elhalgatnia kellett,
Mert Várkony haragos nézéssel vága szemébe.
Elfordult az epétfőző. A’ másod ajándék
Néki csekély, ki megérdemlé, dörmögte, az elsőt;
És elment. Árpád kevesé a’ tettre megindult.
Aztán: „csak játék,” mondá, ’s mosolyodva Keledhez:
„Neszsze fiú, a’ vért ’s bozogány. Most mindenik illet:
Egyike mint győzőt: tetszésem hozza, hogy adgyam
A’ bozogányt:” ’s örömét a’ nép tapsolva jelenté.
Várkony előlépett ismét: „Fejedelmi vezérem!
Milly játékot adatsz ezután? így szólla; parancsolly.”
„Két lovag egymásközt kelevészszel; ketteje karddal
Víjjanak. A’ győzők paripát kiki öltözetestül
Tábori készséggel*
Hadrakészen, teljes felszereléssel.
nyernek. Kik vesztesek: ékes
Nyerget ló nélkűl, mellyet nem koptata senki.”
Igy szóllott Árpád, ’s Várkony hirdette parancsát.
A’ jelesebb ifjak hallvák Árpádot, az égnek
Villámló tüzekínt egymást megelőzni siettek,
’S mindenik a’ bajban hogy részes lenne, kiáltá.
Horka, Kusid, Koppány, Becse, Bánk, Csapod, és Bereg, és Dancs,
És száznál többek magokat viadalra kinálták.
A’ sokbul négyet szóllíta kikelni csak Árpád
Szinlett harczra, mivel szándéka csak ennyire volt most:
Horkát és Kusidot: Tuhutumnak szültte az első,
Konté a’ másik; karddal. Kelevészre nevezte
Koppányt és Csapodot. Vették szármoztokat ők is
Régi magas nembül; de magasb bennettek az erkölcs,
’S a’ hadi dolgokban forgottság; ’s évre is ifjak.
A’ karimás bajtért Várkony megnyittya. Beléptet
A’ négy bajrakelő, ’s vidoron lovagolnak alá fel.
Mindenik örvendett, és tréfát pörgete nyájas
Ajka közül, ’s viadalra magát készétgeti nyalkán.
Lenget emez kelevészt; az kardgyát méri csapásra,
Szinte mikínt cselekedni szokott, mikor ütközik össze.
Jelt ád a’ Fejedelem. Sebtest vágtatnak az ifjú
Bajnokok Árpádnak szájárul venni parancsot.
„Horka, Kusid karddal; mondá ez, víjjanak elsők.”
Pördül az és emez is ragadó lova gömbölyü körmén,
’S kardra ki, kardra Kusid bajtárs! így Horka kiáltván
Néki ereszti lovát. De Kusid nem mozdula helybül,
És az erős vágást kardfokkal viszszavetette.
Sarkantyúzza Kusid paripáját, ’s ugrata szemközt
Horkának, ’s az aczél sullyát már szabta tüzelgő
Képéhez, miüdőn Horkának is az vala tellyes
Szándoka, bajtársát szál karddal főbe találni.
Ütközik a’ két él; hangzik pönögése az egymást
Marta kemény vasnak. Kusidét bévágta derékig
Horkáé, ’s csak alig lehetett választani széllyel.
Mindenik erre habos paripáját viszsza feszíti,
És eggyet kanyarul, forgatván mindenik új csint.
Mint az evet, fordult Tuhutum fia fürge lovával,
És keresé Kusidot nyakszirt a’ széles aczéllal
Lelni, mikor pördül Kusid is bal vállra hanyatló
Kardgyával; ’s miüdőn mindkettő nékihevülve
Öszszecsapott, az arány mellé vágásokat ejték,
Még is nem foganat nélkül. Markába szakasztá
Horkának Kusid a’ kantárt, és szája urává
Lőn a’ nyalka szügyes.*
Vitéz paripa.
De Kusid sem valla szerencsét,
Mert kardgyát ejtvén Horkának nyergefejéhez,
Elpattant az aczél, ’s csonkán fitogatta kezében.
Gyors esze Horkának Kusidot megelőzte. Leugrott,
És mielőtt emez észrevevé, a’ földre ragadta,
Vélve, hogy a’ karddal szabadon vagdalkozik illyképp.
Csonka vasát elhajtya Kusid, ’s „birakozz velem, így szóllt,
Hogyha leventának tartod magad; aszszonyi erkölcs
Fegyvere fosztottat fegyverben harczra noszolni.”
Horka is ejti tehát a’ kardot félre, ’s hevülten:
„Úgyse! leventa vagyok, mondá; jer bajra akármint,
Fegyverefosztottan sem rémül Horka Kusidtul;
’S aszszony-e bajtársod, vagy nem? meglássad ezennel.”
Mindenik ölbe szaladt. Társánál Horka erősebb
Testre, letürte amazt féltérdre. Hijába törekszik
Állani lábra megint; erejét bajtársa fogyasztá,
Izmos karjaival valamint csatlotta magához.
Árpád erre: „derék hősök! jól vítatok eddig:
Több nem kell. Akarom, széllyel hogy oszollyatok, és ők
Elválvák, kiki ficzkandó paripáját csalta kezéhez.
Lőn kaczagás, velek a’ cződrök*
Csődörök.
mint tudtak enyelgni
A’ futozás közben mulató tréfájokat üzvén.
Koppányt, és Csapodot várták most a’ szemek. Ugrat
Mindenik a’ bajtér tisztultt közepére. Legelső
Koppány a’ kelevészt térdéhez rántya, ’s lebukván
Nyerge fejére, szökell Csapod ellen: „harczra ki! zajgá,
Jó Csapod, a’ nyergeltt paripát elvinni kivánó!
Meglásd, a’ jutalomvadnak hátára nem ülsz ma.”
Meghajul erre Csapod, ’s a’ lónak szinte füléhez
Szegte szemét; „Csapodot ha legyőzted, mondgya, beszélgess
A’ jutalomvadrul; kora, már osztoznod előre.”
E’ vég szó csak alig jöve száján, ütközik a’ két
Szál kelevész vasazott testekbe. Csapodnak elugrott
Fegyvere Koppányrul; de emez megemelte hanyattlag
Bajtársát; sérelmet azért rajt ejteni még is
Képes nem lehetett. Ujjabb tüz forrad erében
A’ megemelt hősnek. Nyergéhez fészkeli testét,
És viszi a’ kelevészt, hogy Koppányt furja keresztül.
A’ rohanónak emez menten kitanulta aránnyát,
És neki hajt szemközt, ’s testét félszakra csalókán
Illeti nyergében, ’s a’ szálnak ereszti döfését
Hóna alá. Csapod arczra bukott. Ballyába szoríttya
Koppány a’ kelevészt; jobjával hajtya sajáttyát,
Mellyel víva, Csapod derekára; de ez sem ügyetlen,
Koppányét markollya, ’s magát megvetve hanyatló
Félben, az ellene nyultt kelevészt rándíttya. Vesződnek
Igy ketten. Nem erősb társánál eggyik is. Elvég
Víttok köztt kiki a’ másét vonzolta magához.
Eggy kisség pörgetve lovat kanyarogtanak. Ujra:
„Harczra ki!” mondgya Csapod; Koppány is: „harczra ki, bajnok!
Már mostan vendég kelevészszel mindenik.” Öszsze
Csaptanak a’ lovagok. Kéméllés nincs az erőben;
Vére fakadtáig bajtársát mindenik üzni
Felforrott. Arczok vonatit festette pirosság.
A’ magahitt Koppány idegen kelevészsze az első
Lelte Csapod vállát; de daczos paripája, mi okbul,
Nem tudhatni, fejét felkapta, ’s körömhegyen állott.
„Igy jól!” mondgya Csapod; ’s kelevésszét ölti szügyébe
A’ meredek lónak valamennyire kézzel eléré.
Fortyanik a’ sebevett; elejét felrántya magasban
’S eggy pillantat alatt az ülővel farra hanyatlik.
Nem tarthattya magát az eső lovag, öklözi ámbár
Fültövön a’ konokot, ’s lefelé huzdallya sörénnyét. 10
Konok. Nem Mostoha, hanem: makacs, nyakas, fejtörő, makranczos, kötekedő.
)
Mint mikor a’ lihegő fejszés a’ vénkoru tölgyet
A’ faevő éllel lábárul földre teríti,
Dűl az imént élő szálas terebély fa, ’s leestét
Hirdeti a’ ropogás, ’s az egész környéket ijeszti:
Igy dült el Koppány. Kelevészsze keresztül alatta
A’ vérét fogyató dögnek pattogva törött el.
Ő pedig, a’ bajnok, veszedelmét sejtve szerencsés
Hogy job lábafejét kivoná az esésnek előtte,
És hasa balszárát oda csipte az élte hagyottnak.
Erre szökik Csapod a’ lórul, ’s Koppánynak alája
Nyujtya kezét ’s a’ sérelmest felemelve nagy üggyel
Átölelé, ’s hozzá ezeket szóllotta: „derék hős!
Hogy győztem, kevesebb örömöm, mint élteden enyhül
Rázkódott lelkem.” Komolyan bajtársa felelte:
„Szánakodásoddal megsérteszsz sokkal is inkább,
Mintha hegyes vassal vernél át. Nincs mit örülnöd
Hogy győztél: egyedűl paripámnak vétke szerencséd,
Nem te vitézséged. – Nagylelkű! nincs mit örülnöd,
Hogy vagyok életben: te köszönd hogy megmarad élted,
E’ dögnek: nékem nem történt volna halálom,
Ellenem ámbár volt a’ bal sors, fegyvered által.
’S mit nekem elvesznem, ki enyésztő hadra születtem?
Éltének mellyben ha ki kedvez, bajnoki névre
Nem méltó; ’s vállára vegyen, jobb, asszonyi köntöst.”
Illy szavakat váltvák Árpádhoz elértenek eggyütt.
Itt Csepel a’ nyergeltt lovakat nyujtotta Csapodnak,
És a’ kardbajban győztös Horkának. Az ékes
Két nyerget pedig a’ vesztők számára kirakta.

Horvát Endre.


TITOKTARTÁS.

Mondják: Asszonyaink csevegők; pedig éle csak egy, ki
Férje előtt titkot sírba ne vinne vele?

Zordy.


A’ HÁZI-BARÁT.

Békesség lön. Hazánknak a’ Franczföldön*
Franciaországban.
győzedelmesen harczolt ezredei, önbecsök’ méltó érzésén épült szerény büszkeséggel jöttek vissza honjokba, hol őket a’ hazafiúság örömmel fogadá, ’s koszorús homlokú bajnokit nyugalom-karokkal ölelte. N* város’ érdemes lakóji is fényes ünneppel tisztelék-meg, a’ falaik közzé, mint békeszállásra bételepedett, gyalog ezredet. Mind a’ tiszti kar, mind a’ legénység több ízben tapasztalá a’ polgárok’ szívességét.
Ezen ezredben szolgált Ormy Sándor is. B* Apát’ testvérének már gyermek-korban árván hagyott fija; szelíd, nemes lelkü ifju, ’s azon köz vélemény ellen is, hogy a’ katonai sors az életre nézve különködik a’ haza’ többi polgáriétól, ’s tulajdon hajlandóságot és erkölcsöket teremt; ’s a’ páros élet’ kellemeit nem tapasztalhatván, a’ szerelem’ szabad kényében ’s függetlenségében vadász elégtételt; ’s különben már rendeltetése miatt is állandóan sehol sem maradván, az állhatatosságot épen nem is isméri, ’s a’ jövendőt csak a’ halál’ sötét szőnyegével el látván borítva, nem sokat reményl, a’ jelent használja, ’s a’ szerencse’ kedvezéseit tűz-erővel éli. – – Ormy ezen köz vélemény ellen, négy háborús évig tartott távol-létében is, híve maradt Ligeti Málinak, egy öreg ángyánál tartózkodó árva ’s elszegényült szüléktől származott leánynak.
A’ háború’ kezdete előtt néhány héttel ismérkedett-meg a’ Szűz az akkor katonává lett, ’s minden szépet és kellemest láng-kebellel ölelő fiatal Ormyval; ki a’ jól nevelt leány’ nyájas, lelkes társaságában csak hamar sejdíté az útat, mellyen a’ katona is érzékeny ember, ’s erkölcstisztelő maradhat; a’ Szűznek tiszta szerelme őt korán megótta minden csínytól, ’s rosz következésű hibás lépéstől. Nem sokára Ormyt véres kötelessége a’ halál’ mezejére hítta; hűséget igérve, férjfias szívvel fejlett-ki könyben olvadozó kedvese’ karjaiból, ’s a’ fegyver közt megőszűlt Tiszaváry kapitány’ atyai gondviselése alatt tökéletesb mívelődést nyervén, a’ csata-síkon is emelte vitéz hírét a’ magyarnak. A’ legénység’ szeretete, az előljárók’ ’s tiszt-társai’ tisztelete még inkább gerjeszté benne a’ vágyat, jeles tettek által magát kitűntetni. Máliról meg nem feledkezett, ’s a’ halál’ halvány szemei előtt is ő volt őrangyala, ’s tetteinek jutalmáúl egyedűl annak szerelmét ohajtá.
„A’ halált most legirtóztatóbb képében tanúltam ismerni – így irt Ormy első nehéz ütközete után, az érte reszkető leánynak – a’ Mindenható’ véd karja megtartott számodra!” Több illy tartalmú levelek nagy vigasztalására szolgáltak Málinak, ki ájtatos reménnyel bízván az isteni szent végzésben, nem félté annyira az ifju’ életét, ’s ez a’ nyerhetendő dicsőséggel szerelmét még inkább nemesítni vélvén, a’ halált nem irtózta.
Ormy híven tért ismét vissza a’ kül-országok’ legkecsegtetőbb csábításai közzűl, ’s örömmel repűlt volna mingyárt a’ tőle néhány tized mérföldnyire tartózkodó kedveshez, de a’ szolgálat’ vas rendszabásai lekötve tarták; különben is szivét egy érthetetlen előérzés borzongatá, ’s fel nem vidíták az arany béke’ kellemei, mellyek társait csapongó örömekre gerjeszték; inkább nőtt szorongása: midőn atyai barátja, a’ derék kapitány, ellankadván sebeitől és sok hadi viszontagságitól, nyúgalomra lépe. Elfojtott keservvel váltak-el egymástól, minekutána a’ tisztes ősz katona, hosszu tapasztalásiból szedett tanácsokkal oktatá, ’s a’ fiatal azokat hálás szivvel fogadá. „Én leszek ezentúl Málid’ atyja!” ezek voltak leghathatósb vigasztaló búcsúszavai a’ megilletődött öregnek. „’S az enyém is!” kiálta Ormy, az őtet áldó Tiszaváry’ karjaiba omolván.
Tiszaváry megtartá szavát; Málit tüstént magához kérte, ’s az ángy bízván az öreg’ emberségében, általengedé a’ leányt, ki édes-gyermeki szorgalommal ápolgatá új gyám-atyját, vártan várva kedvese’ jöttére.
Ormy hadnagynak kapitánya lön most Báró Blond; mindenki tisztelte ezt, az ezrednél nagy tekintetben álló főtisztet, nem azért, mivel hitvese fiatal ’s kellemetes asszony vala, vagy hogy ő jövedelméhez képest vendég-szerető, és vidám társalkodásra mindenkor nyílt házat tartott; hanem: mivel a’ Báró valódi bátor katona, jó férj, atya, és testvér, a’ köz szeretetet méltán megérdemlé. Ormy nyájas és csendes magaviseletével csak hamar megnyeré új kapitánya’ szíves barátságát, ’s a’ Báróné’ kegyességét. Hányszor merűlt édes andalgásba, midőn a’ boldog férjet a’ szép nő’ báj ölelgetései közt, a’ páros élet’ gyönyörűjében látta; képzeltében ő is élte ekkor Máli’ hű kebelén a’ viszonlátás’ mennyei örömét. Mikor a’ négy esztendős, egészséges, víg gyermeket atyja’ térdein lovagolni látta: édes érzettel függött ama’ szép jövendőn, mellyben ő is, mint atya, Máli’ gyermekeit ölelgethetni fogja. Ha látta a’ jó testvért, világtalan hugával olly szelíden ’s vigasztalólag bánni: ő is képesnek tartá magát, bár mi nyomorultnak gyámolává lenni; ’s így büszkén állván mint házi barát e’ nemes nemzetség’ körében, léte, a’ jövendő boldogulásra még szebb irányt nyere. Málihoz irt leveleiben nem győzte a’ Bárónét dicsérni; erkölcseit, nemes tulajdonait égig emelni, ’s az ártatlan Szűz örűlt ezen barátságnak, melly, úgy vélé, az indulatos ifjút veszélyes társaságoktól megovja, hűsége’ zálogát lelvén e’ biztos frigyben; örűlt, ’s szívdobogva várta igért jövetelét. –
Ormy, a’ kapitány’ házának mindennapos vendégéből, annak valóságos tagja lett; asztala ott lévén, a’ szorgos gazdasszonynak nagy kedvére szolgált: ha vendégét kedvelt étkeivel lepheté-meg. A’ szép Báróné nélküle ki nem kocsizott, minden sétálásokon Ormy’ karján jelent-meg, ön tetszésének nem keveset hízelkedvén, ha a’ váras’ nőji a’ szép hadnagyot tőle irígylék; minden mulatságban leginkább vele tánczolt, éneke lelkesűltebben zenge, ha Ormy’ szava kísérte; azon színben ’s izlésmód szerént öltözött, mellyet Ormy leginkább kedvelt; a’ játékszinbe Ormy volt kísérője, egy szóval: elválhatatlan társa a’ szép Bárónénak. Már az egész váras nyilván, de különböző itélettel szóla ezen barátságról; a’ kávé-nénikék’ pletyka-szövetkezete már szét-törte a’ vesszőt a’ Báróné’ ártatlansága felett, az irígykedő Szépek gúnytréfákkal igyekezték boszantani az ő képzelt kellemeik iránt mindenkor érzéketlen hadnagyot; az asszony-nyelvű férjfiak hazugságokat koholtak, ’s rágalmazva a’ Bárónét, a’ gyáva férj’ gyöngeségén edzék fúlánkjokat. Ellenben a’ józan, de kisebb része a’ várasnak, egy asszony’ barátságát, a’ nélkűl hogy hűtelen lenne férjéhez, illy kellemes ifju iránt, természetesnek találta. Ezek közzé tartozott maga a’ kapitány is; ismérte ő hitvesét, tudta hajlandóságait, minden titkaiban részesűlt, ’s kivánatit elértvén, nem kétkedék őszinteségében, ’s így a’ rágalmazó világ’ ellenére nyugalma nem háborodott-fel.
„Talán nem is tudod Izabell! – mond enyelegve egykor a’ kapitány hitvesének – talán nem is tudod? hogy téged a’ világ Ormy’ kedvesének tart?”
„Minden bizonnyal férjem is?” kérdé viszont a’ Báróné, ’s nyugodtan férje’ szemébe mosolyog. „Épen nem – felel ez – sőt nevetem a’ világ’ hirtelen itéletét.”
„De még is – mond borultabban a’ Báróné – nem mintha vélném, hogy illy képtelenség téged valami alacsony gyanúra vezethetne; hanem, ha még is hitvesednek, férjfi méltóságoddal válhatatlanúl öszvekapcsolt, jó híre ez által csonkúlna: akkor kötelesség, a’ hadnagy’ társaságától magamat elvonnom.”
„Ez inkább ártana – szól közbe a’ Báró – így adnál valóságos színt a’ bal vélekedésnek, ’s új fegyvert rágalmazóidnak. Én Ormyt szeretem, tisztelem, ő barátom, ’s így maradjunk előbbi frigyünknél.” Lelkesedve borúlt a hű feleség szeretett férje’ vállaira, fenn érezvén tántoríthatatlanságát. –
A’ szerelem óriási erőt nyer ugyan a’ hajlandóság’ személyes viszonzatában; de a’ távolban azt, minden érzés-tenyésztő tárgy gyöngíti, ’s egy remélltelen ostrom’ ellenállására elégtelenné teszi; így rettent-fel Ormy, egy vétkes indulatot érezvén elgyökeresűlni melyében, egy indulatot, mellyet kiirtani már sem hatalma, ’s csalárd édesgetéseit kedvelvén, már igaz akaratja sem volt.
A’ szép asszonnyal lévő gyakor társalkodása, szabad, gyanútalan enyelgése a’ barátság’ leple alatt, olly szenvedelemmé vált, melly már mostan tőle is szörnyű áldozatot kívánt. Szép jövendője egészen elsüllyedt, sötét felleg vonult előbbi boldog látkörére. Egyedűl Máli’ személyes jelenléte téríthette volna még az eltévedtet vissza; ő érzé, ’s megismerte azt, jobb tehetsége felébredt, ’s a’ hívhez kiszteté, de a’ fegyvergyakorlás’ ideje gátolta szándékát. – Tiszaváryt kérte azért meg, kivánatja’ okát elhallgatván, nehogy ez által a’ nyugodt türelemmel jövendőjére váró Szűz’ csendességét felháborítsa, hogy mennél előbb látogatná-meg, ’s Málit is hozná-el magával; de kérelmét, egy illy utat, a’ leány’ becsületére nézve károsnak lenni itélő Tiszaváry, megtagadá, szüntelen foglaltoskodást ajánlván képtelen vágyainak csilapítására. Ekként nem lelvén orvoslást, más úton kerese azt.
„Időnkben már a’ borostyán nem virít – így irt Apátur bátyjához, kitől minden fogyatkozásiban kész segedelmet nyert – rózsa ’s myrtusz-koszorúkat kíván borúlt homlokom. Eltűntek képzetim’ édes szülöttei, el magas vágyaim’ fellengző képei! ’s még csak a’ levegőben tündérkednek, de valóra nem érlelheti alanti létem. A’ nyugalom’ egyszerü körébe ohajtok lépni, lelkem csak ott várhat szerencsét. Az eke mellett nagyobb gyönyörűséget reménylek, mint feszes sorai közt a’ békességi fegyveres népnek. Egy eddig soha nem érzett kivánság más életet rajzol előmbe, nincs most előttem nagyobb, szebb és felségesb állapat; mint abból élhetni, a’ mit munkás kezünk a’ földmivelés által szerezhet. Mi sors vár így reám? egy magával tehetetlen elöregedés, vagy minden kedv és házi boldogság nélkül fanyargó örömtelen élet! Mire törekszik, kérdem, a’ serény ifjúság? mire az érett férjfikor? Nemde a’ csendes, nyugalmas korosodásra! elérem e azt így én? el é fegyveres oldallal? Nem! elrettent ez magától minden nyugalmat. Nem lehetek én így soha boldog férj, atya, ’s baráti szomszédja polgár-társamnak!” – Több effélét írt a’ hevűlt ifju, ’s kérte az Apátot, megvallván neki Málival fenn álló szövetségét, hogy segítené egy csekély mezei gazdaságra, mellynek szorgalmas mívelésében, mint Máli’ férje, teljesen boldog leendne. Az Apát kinevette, ’s egész levelét gyermeki szerelmes eszelődésnek itélte, melly ha kipárolog a’ felgyúladt főből, ismét elenyészik. Katona lettél, öcsém! – ezt irá vissza bátyja – most annak kell maradnod; ím küldök pénzt; mulassd magad’, ’s oszlassd-el helytelen komorságodat.
Ormy így katona, ’s Blond kapitány’ előbbeni házi barátja maradt. Mélyen érzé magára hagyatását, ’s egyedűl ön erejétől várhata mentséget. Hasztalan erőlködött indulatja’ legyőzhetésén, hasztalan hívta emlékébe Máli’ szerény alakját; minden feltételeit a’ mennyet lebájoló sötétkék szemeknek csak fél pillanata is megsemmisíté. Ha Blond’ házába ritkábban ment, ha vadászaton testi fáradságot, bajtársai’ víg körében időtöltést, a’ nagyobb világ’ zavarában mulatságot, tiszti szolgálatjában enyhülést reménylett, megcsalódott; ’s mind ezek sikeretlenné tevék igyekezetét, ’s egyedűl csömörunatkozást szültek. Hijában terjeszté karjait őrangyala felé. – Máli messze volt, hű lelke nem segítheté küzdésit; határtalan vonzódása a’ Báróné’ kellemeiben kéjledezni, érzékeit elfoglalá, ’s látván az örvényt tátogni, még sem távozhatott.
A’ Báróné’ természetében is észrevehető változások történtek: előbbi vidámsága többször komorabb színben jelent-meg, nyugtalanságot érzett magánlétében, fel-felvidúlt Ormy’ látásán, elszomorúlt, ha ezt olly társaságban tudá, honnan ő ki volt zárva, ’s így magával ellenkezőleg nyugtot nem lelhete. A’ jó asszony önmagától irtózott, elgondolván e’ kétes indulat’ bús következéseit, ’s férje’ szeretetében, önnön szenvedelme’ meggyőzésében, ’s leginkább Ormy’ szerény viseletében reményle ismét üdűlést; de napról napra erősbedő indulattal vonzatott Ormyhoz, és sajnosan tapasztalá: hogy az asszonyi állhatatosságot nem független erő, hanem a’ vészkerűlés teheti csak erkölccsé; hogy minden kicsinységet el kell nékie távoztatni, mert egy bal lépés az igaz útról, messze ragadja; ’s hogy sokkal könnyebb a’ férjfit külső ridegséggel távolítgatni, mint tőle közelről óvakodni. Ezen talpitélet mellett akará a’ Báróné indulatját zabolázni,’s Ormynak leendő közelgését akadályoztatni.
Ezen mind a’ két részről történt változások a’ kapitány előtt rejtve nem maradtak. Ormy hidegebb lön a’ Báróné’ társaságában; ritkán jött a’ házhoz, ha az egyedűl vala. Az asszony’ szokott enyelgései ’s előbbi nyájassága is megszűntek. Ormy’ szemei félelmesen kerülék a’ Báróné’ pillantatit, ’s ha véletlen öszveakadtak is, mindegyik megrezzent, és elpirúlt; az asszony ritkán éneklé Ormy’ kedves dalait, ’s ez épen nem esdeklett utánok; sétálni együtt soha nem mentek. Ormy több napig vadászni járt a’ nélkül, hogy a’ Báróné kérdést tett volna iránta. Érzé mind ezt a’ kapitány, ’s nem ritkán komor eszméletekre fakadt; de bizván hitvese’ józan erkölcsében, ’s barátja’ becsületében, ’s elgondolván: a’ kiejtett legkisebb gyanú is, milly érzékenyen hatna reájok, magát erővel megnyugtatá, és – hallgatott.
Igy tünődött a’ két szív’ lángszerelme; hosszu küzdés által reménylett mindenik mentséget, ’s ez által az elfojtott láng’ kitörését sietteté.
Az éjt sötétjétől senki sem foszthatja meg: ki akadályoztatná-meg az emberi szellemet, hogy időről időre azt valamelly rendetlen ösztön ne homályosítsa? – A’ mértékletes is ember, és pedig eleven erű, meleg vérű ember marad – ki gátolhatja-meg azt, hogy az ér valamelly hirtelen hévtől ne dagadjon-meg, ’s a’ vér lángra ne gyúljon? Van azonban, még is van isteni erő adva a’ léleknek, melly mindenen győzhet, míg magát le nem alázza. Erőtlen csecsemőként születik az indulat; boldog, ki zsengéjében fékezni tudja! ekkor könnyű a’ diadal; de nehéz, ha meghaladja az észt. A’ csata’ hősének ’s az indulattal küzködőnek tárgyok egyenlő, csak fegyverök ’s módjok különböző; amaz nem nyerhet, ha ellenével személyesen öszve nem ütközik; imez többnyire veszt, ha vele szembe száll; futni kell hát előle, kerűlni őt; vagy pedig ésszel közeledni csábító varázslatinak saját földi színökben néztéhez; ’s így sebző élök megtompúl, ’s a’ beteg elme, ha nem is teljes egészségét, legalább nyugalmát lassanként visszanyeri.
De Ormy ’s a’ Báróné mind ehez nem értettek; amaz titkán magánykodva epedvén semmi baráti javallat után nem indúlhata; Tiszaváry’ atyai intései megorvosolhatták volna, szintúgy Málinak tiszta, minden földi ingertől távozó, szerelme – de ezek távol valának tőle; Izabell pedig sokat bízván józan férje által mindenkor tisztelt női szemérmében, a’ fenyítő veszélytől magát kevésbbé oltalmazta; férje’ nyugalmát zavarni nem akarván, ennek bizodalmához folyamodni, gondatlanúl átallott, ’s így az erősb fél’ védelmétől egészen megfosztatott. Ők híven kerűltek ugyan minden szerelmi alkalmat, de hevűlt képzeletökben azt forrón ohajtották; féltek a’ veszélytől, de annak nehezét szerelmök’ édes bére ábrándoztokban ezerszer felmulá, ’s így a’ forró vágyódást még inkább éleszték.
Egykor*
Egy alkalommal.
történt: hogy Ormy szolgálatban lévén, reggel a’ kapitányhoz menne; ezt nem lelvén szobájában, keresőleg a’ mellék-szoba-ajtót félig kinyitja, ’s Izabellt látja vékony pongyolában, tükrénél fürteit igazgatni; az asszony elrémült, megpillantván Ormyt, ’s hirtelen egy kendővel, melly talán kisebb lehete, hogy sem bájait egészen eltakarhatná, zavarodva fedezgeté magát; – Ormy ijedten visszavonúl, bocsánat gyanánt tördelt hangokat rebegvén.
„Férjemet tetszik keresni? – kérdé Izabell – fürdőbe ment; reménylem, kis idő mulva megtérend; ha foglalatossága engedi, tessék őt bevárni.”
„Ha terhére nem leszek” rebeg Ormy, ’s reszkető térddel, a’ helyett, hogy a’ kapitány’ szobájában maradna, mint az asszony kivánta, a’ Bárónéhoz támolyog.
„Kegyedhez már több nap óta nem volt szerencsém!” mond, az Ormy’ megjelentén szorongó asszony; ’s nem lévén képes feddő szavakra meglepetése miatt, a’ párnaszékre ült.
„Nagyságod, úgy vélem, azon legkevésbbé tünődött!” felel Ormy nagy hallgatás után.
„Ezt Kegyedről tehetném-fel inkább, mert házunkat kerűli; ’s nem kétlem, több kellemmel bíró sziveknél ezen hijányt felesleg kipótlá!” mond a’ Báróné, ’s maga is megijedt ezen, Ormy’ öntetszésének nyilván hizelkedő, szavain.
„A’ mit itt veszték, azt sohol se’ lelem-fel többé!” viszonzá bátrabban Ormy.
„’S mi lehet az?” kérdé lassan ’s félénken a’ Báróné.
„Nagyságod’ kegyessége!”
„Mellyet Ormy nem vesztett-el soha!” Ezen, olly szomorú következésű szavakat, olly indulatosan ejté-ki a’ Báróné, hogy Ormy azokat a’ legforróbb szerelem’ kiömlésének vélvén, felejtve feltétit, Málit, ’s az egész világot, elvetve csákóját, égő arczokkal az asszony’ kezeit melyéhez szorítván, előtte leomlott, ’s emésztő indulatját megvallván várta itéletét. Izabell szótlan az ifjúra hajlott, szíve’ gyorsabb verései nyilván elárulák belső gerjedelmét. Csak midőn a’ felszökött Ormy kardját zörögve feloldaná, akkor ébredt-fel kábultából, ’s hideg borzadással érzé asszonyi méltósága’ mély sérelmét ’s kötelessége’ megszegtét. Lángzó szemmel fejté-ki magát Ormy’ karjaiból, ’s éppen akkor lép-ki a’ szobából, midőn a’ kapitány benyitá az ajtót. Halvány szín futja végig a’ megijedt nő’ arczait, ’s nem is válaszolván férje’ kérdésére, kisietett. A’ Bárónak különben nyugodt elméjét, hitvesének e’ visszás tette egészen fellázítá, ’s annak okát megakarván tudni, szobájába ment; de szörnyedéssel pattan vissza, midőn a’ hadnagyot, kard és csákó nélkül, bálványként ott állani látja. Bőszűlten kardot ragad, ’s Ormyt megtámadja; de ez feltartván kardját mond: „a’ szokott rend szerént, Uram! kímélje hitvesét!”
„Hah! tehát napnyugotkor!”
„Hol?”
„A’ folyóparton, a’ hárserdőben.”
„A’ fegyver’ neme?”
„Pisztoly.”
„Megjelenek!” ezzel Ormy kirohanván a’ szobából szállására siet, hol is, mihelyt vére lecsilapodott, iszonyú tettének egész súlyát érzé. A’ házi-barátság’ szent kötelességét, az asszonyi becsűlet’ fertőzhetetlen igazát, eddig becses élte’ végső határczélját, ezzel általhágta. Hitszegő lön Máli’ áldott szíve iránt, kire már most gondolni is, véteknek tartá. Hát még az alkonyat milly szörnyű jövendőt rajzolt elébe. A’ gondolat, hogy a’ kapitány’ elestével, egy hitvest férjétől, gyermeket atyjától, világtalan testvért gyámoló bátyjától fosztand-meg: ez a’ gondolat emésztő lángokban égett lelkén. Maga magát, ’s érzetét átkozva, mentséget keresett, de nem talált. Sokkal jobb lévén ő, hogy sem egy gyarló szerelem’ viszontagságát, egy megbántott férj’ boszúját, egy ártatlan megcsalt Szűz’ könyeit, ’s a’ világ’ gúnykaczaját hidegen kiállhatta volna, lelke kétségbe süllyedt; ’s vérben mutatá megváltó csillagát, melly felold minden érzetet, minden kötelességet. Örűlt Ormy e’ sötét tüneménynek, ’s bódultan dűlt hideg karjai közzé.
A’ Báróné Ormy’ hirtelen elmentét látván, tüstént férjéhez sietett, ’s őszintén megvallván a’ történtet, könyes szemmel bocsánatot esdeklett. A’ jó szívű kapitány könnyen megengesztelődött, ’s a’ sok szép órákért megbocsátá ez egy gyöngeségét hitvesének; de Ormyt, ki barátságával imígy visszaélt, megfenyíteni eltökélé; azért is elhatározta magában, hogy a’ rendelt helyen megjelenik ugyan, de az ifjút nem fegyverrel, hanem igaz atyai intésekkel fogja jobb útra vezérleni; ’s aztán baráti kezet nyujtván neki, mindenről megfelejtkezik. Szinte örűlt magában, képzelvén az eltévedt ifjút bánatjában, és szándékát épen hitvesével közli, midőn Ormy’ szolgája egy pecsétes levéllel érkezik. Megijedve töri-fel azt Blond, „nagy Isten! talán már késő!” ’s a’ levelet elvetvén, kirohan az ajtón. Reszketve nyúl a’ Báróné az íráshoz; alig tekint bele, ’s aléltan öszveomlik.
A’ kapitány alig volt tíz lépésnyire Ormy’ szállásától, midőn pisztoly-durranást hall; elszörnyedve rohan az udvarba, a’ szobába – de a’ szerencsétlent vérében, lelketlenűl, találta már.
Málinak, B* Apáturnak, és Tiszavárynak szóló leveleket lelt asztalán, ’s ezeket még azon nap el is küldé.
Báró Blondnak e’ levelet írta: „Az élet és halál’ utólsó harcza közt írom ezt. Minden zaj rémít, nehogy újra visszadűljek az élet’ szörnyébe, hol én lenni már megúntam. Egynek közűlünk, kapitány úr! halálát kivánja a’ megbántott katonai becsűlet – haljak tehát én! A’ Báró’ halála soknak okozna örök gyászt; enyimmel csak egy, egy, szenved, ’s az ellen is vétkeztem! A’ Bárónénak mondja vég köszöntésem’; ne kárhoztassa tovább a’ szegény sírban-fekvőt. Izabell Nagyságod’ tiszteletét megérdemli: én valék a’ csábító, legyek hát én áldozat. Éljen boldogúl! ’s bocsásson-meg, ha lehet.”
Kit temettek? kérdi Tiszaváry a’ keresztvivő katonát, nem tudván még a’ szomorú történetet, „Ormy hadnagy uramat” felel komoran az elbúsult katona. Dermedve állt az ősz, kedveltje’ hamvainál; ’s ki őt örömmel látogatni jött, zokogva követte kora sírjába.
Máli mindennap várta kedvesét, de az ohajtott helyett szomorú levele érkezett; a’ szegény Szűz kettős kínjában csak a’ vallásban lele vigasztalást. Elbúcsúzott gyámatyjától, ’s klastromban siratá első ’s egyetlen szerelmét.
Blond’ házából a’ vidámság örökre eltűnt. Izabell sokáig betegeskedvén, boldogabb életre szenderűlt által. A’ Báró elhagyá a’ szolgálatot, ’s Helvécziába költözött, hol csendes magányban él, anyátlan gyermekének.
Kiss Károly.


DAL.

Volna szárnyam! elröpűlnék
Egy kies vidék felé,
’S ott pihennék, hol madár-hang
Éled ’s a’ víg csermelyé;
Míg a’ Hívnek gyönge karja
Édes lángra költene,
És az álmak’ szép honából
Szebb valóra intene.

Ott a’ berki alkonyatban
Csak mi ketten kedvesen,
Tudva, senki el nem árul
’S nem lappang irígy lesen;
Andalogva hű szerelmünk’
Szent malasztit érzenők,
’S hosszu verseny áldozatban
Bájkelyhét ürítenők.

Lepje bár fagy a’ vidéket,
Nem sohajtom a’ tavaszt;
Egy varázslat, bár havaz künn,
Visszahímzi nékem azt:
A’ derűlt ég’ tiszta képe
Hívem’ kék szemében él,
’S nyájas arczin olvadozva
Líliommal rózsa kél.

Zsenge szálit a’ pagonynak
Látom karcsu termetén,
’S a’ virágok’ illat-árját
Bészivom lehelletén.
Könnye harmat, melly vidítva
Titkos búmon ringadoz;
Lelke napfény ’s tőle minden
Életkéjre lobbadoz.

Ott vidám kedv és szerencse
Tűn fel minden kényivel;
Ott az élet ifjan aggul
’S szép álomként lebben-el.
Édes emlék! drága képek!
Bájitok’ ha átfutom:
Milly örömmel elröpülnék!
Merre – azt csak én tudom.

Kisfaludy Károly.


A’ BÖLCS FEJEDELEM.

Dicső sorsú nagy Halandó,
Szelíd földi Istenség!
Te kit azzá tett mulandó
Hüvelyben a’ kegyes Ég;
Kit Tituszként környékeznek
A’ felség’ sugárai,
Ma Terólad zengedeznek,
Lantom’ gyenge húrjai.

Melly fejedelmi bűbájt játszik
A’ korona fejeden,
Róla életöröm látszik
Szerte folyni székeden;
De nem az érczcsillám teszi
Illy varázsló szernek őt’,
Saját nagy lelkedtől veszi
Csak e’ jeles bájerőt.

Mint ragyog az arany alma
’S királypálcza kezedben!
Egy földi Isten’ hatalma
Hordja képét ezekben;
De belső érdemet Néked
Nem adnak e’ holt jelek,
Igaz fejedelmi éked
Az, hogy bölcsen élsz velek.

Tanácsosid között ülve
Melly díszt játszik termeted,
De az főbb dísz, hogy becsülve
A’ szent Törvényt követed;
És hogy melléd úgy választod
A’ Tanácsnak tagjait,
Hogy általok nem sorvasztod
Az Igazság’ szavait.

Díját a’ bűn megtalálja
Székednél; – az Igaz győz,
’S a’ dúzs butaság’ dagálya
Hejh! érdemet nem előz;
Porba hull az istentelen,
Kincse meg nem mentheti,
Mert a’ Törvény benned jelen
Van, melly a’ bűnt bűnteti.

Minervának szent hajléka
Általad milly fényben áll!
Hol a’ Nemzet’ ivadéka
Bölcs világ-polgárrá vál;
Mert csak ott, hol a’ fejdelem
Maga okos, maga bölcs,
Nyer fejtődést az értelem, –
Ez a’ lelki szép gyümölcs.

Milly tűz lángol bajnok arczán
Népednek, ha küzdeni
Kell a’ hadnak vérpiarczán,*
Csataterén.
’S az őskormányt védeni;
Miként ég, forr, gyúl Éretted
Meghalni ’s a’ hazáért,
Látván, hogy ő Temelletted
Harczol arany jusáért.

Milly szép a’ repkény’ fonatja,
Melly homlokod’ környeli!
De a’ pálmát, mint nép’ atyja
Szíved inkább kedveli:
Mert békén szebb országolni
A’ Királynak – Nemzetén,
Mint dicső hírt vásárolni
A’ polgárok’ életén.

Te soha sem látsz érkezni
Ollyan időpontokat,
Hol pártütve fog szegezni
Rád a’ polgár gyilkokat;
Hol a’ nép egy Nimród’ kényét
El igyekszik törleni,
’S a’ szabadság’ verőfényét
Vérrel visszaszerzeni.

A’ te széked rendületlen,
Izmosan és bátran áll,
Mint az Oczeán’ végetlen
Hullámin egy sziklaszál;
Ellenidnek elcsüggeszted
Rontó karját ’s erejét,
Mert a’ Nemzetben mélyeszted
Le kormányod’ gyökerét.

Te a’ világnak békével
Nézed sok más népeit,
’S azok közt a’ kény’ dühével
Csapkodó habvészeit;
Gyászos ügyét sok kormánynak,
Mellyet romlás’ árjai
Közt kétesen vetnek hánynak
A’ Szabadság’ álmai. – –

Áldott Ország’ Fejedelme!
Kinek a’ hív Nemzethez
Bölcseséggel szőtt szerelme
Illy szent lánggal gerjedez;
Kinek a’ nép, nagy tisztének
Viseltében mindene,
’S ő viszontag jó népének
Bálványozott Istene!

Mint fog kezet a’ hazával
Itt a’ béke’ angyala,
’S övedzi azt bíborával
A’ dicsőség’ hajnala;
Mint vigad a’ hon’ polgárja
Az egyesség’ keblében,
’S hat kormányod’ bájsugárja
Rá boldogság’ képében! –

Oh miért nem ád Tenéked
Örök lételt itt az Ég,
Váltig hogy vigadna széked’
Körében az Emberség;
Vagy ha el vagy már enyészve,
Helyedbe Uralkodót –
A’ magas erkölcsre nézve
Hozzád mindég hasonlót! –

Óh ha azon gyászos óra
Fog majd egyszer csendűlni,
Mellyben minden emberjóra
Szived megszűnt hevűlni,
Mellyben kialudt fáklyával,
És szomorú csendben áll
A’ Géniusz gyászpompával
Hímzett tetemboltodnál:

Mint reng itt a’ birodalom
A’ veszteség’ sulyától,
’S jajong a’ nép a’ fájdalom’
Létcsüggesztő kinjától;
Az emberség’ nagy csapatja
Mint sír ekkor, ’s kesereg
A’ vedernél, mellyben Atyja
Elhamvadva szendereg.

A’ jó polgár gyászos szemmel
Néz az üres szék felé,
Mellyen nagy tisztét érdemmel
Egy bölcs Király viselé;
’S haboz midőn a’ koronát
Most egy másik elnyeri,
Mert hajh lelki tulajdonát,
’S szivét még nem ismeri! –

Te örvendj, mert poréltednek
Bár elhamvadsz tüzében,
De háladó Nemzetednek
Örökre élsz szivében.
Sok Fejdelem’ érczemlékén
A’ hiú név odaholt,
Csak azé nem, a’ ki székén
Bölcs, igaz és kegyes volt.

Szenvey.


KERTÉSZDAL.

Hímes arcczal mosolyogni
Látom kisded kertemet,
Látom benne már ragyogni
A’ tavaszló kellemet.

Törd-le Angyalszűz belőle
A’ legszebb virágokat,
Vond szelíd melyedbe tőle
A’ nyilt vídámságokat.

Hajh! miolta kénymalaszttal
Megvallottad, hogy szeretsz,
Szívem mennyeket tapasztal,
Boldogító fényt te vetsz.

Bús kétségem’ vad felhője
Messze, messze tűn vala,
Hull az áldás’ bő esője,
Pompáz éltem’ hajnala.

Édes arczok integetnek
Rám környékem’ útjain,
Zöldjén a’ reményligetnek,
Kertem’ díszlő szálain.

Már örvendő fülmilékkel
A’ dalt méltán mondhatom;
Nem nyög árva gerliczékkel
A’ gallyak közt bánatom.

Makáry.


PANNONIA PANASSZA.

A’ tatár-pusztítás idejéből.*
1241-1242.

Melly hajdan kebelén táplált sok ezerszer ezernyi
Lelkeket, és örvendt vaskaru bajnokinak.
Melly most is fényjét fentartja, ’s ereszti szelíden:
Árva nyögött egykor, mennyei Pannoniánk.
Mindentől megfosztva futott, ’s menedékre csak e szent
Hármas halmon akadt, melly neki hódola még.
És ide röjti magát a dupla keresztnek alatta,*
A Pannonhalmi Bencés Főapátság helyezkedik el hármas dombvonulaton, tornyán ma is kettőskereszt van.
Itt siratá fiait, ’s hajdani büszke nevét.
Szélnek eresztve haját halmok közt járdala, ’s égre
Vetve könyette szemét, jajgata terhe alatt.
Istent embereket szóllítván, illy panaszokban
Nyögte-ki gyötrelmét a kegyes égi szülött:
Halljátok panaszát egy mély fájdalmu anyának,
Rám egyedül kik még nem rohanátok, egek!
Halljátok: ’s ha valék egykor kegyetekbe’, ha még is
Gondotok e zúzott szivü anyára vagyon:
Küldjetek a félig megholtnak kelni segédet,
Kelnem vagy ha tilos, nyujtsatok halni erőt.
Halljátok szomorú esetét testvérek az ékit
Elszórt testvérnek, kit makacs átok ölel!
Egykor irígylétek, volt mert mit irígyleni egykor,
Sorsomat, hogy rajtam nem vala győzni erő.
Szünjen irígységtek, már nem vagyok az, ki hatalmat
Sejtessen veletek; fegyverem éle kidült.
Sirjának szélén piheg a gyermektelen özvegy,
És egyedűl sóhajt szánakozástok után.
Gyúl csak erős ellen felgerjedt mérge erősnek,
A’ meggyengültet védeni karja feszül.
Hah! mi valék, ’s mi levék! mi hamar lőn, a mi előttem
Volt lehetetlenség, hajh csupa testi való.
Ezt nekem álmamban nyilván példázta az Isten,
Hogy koronám porrá zúzva kezembe szakadt.
Megdöbbentem ugyan, ’s az egész testembe’ hideg borz
Ráza-meg, és jégként vérem erimben elállt.
Ám de hiú voltam, ’s büszkén megvetve az álmat,
Elbiztomban imilly szókra fakadtam utóbb:
Míg a dicső nap láng-lovait futtatva keletről,
Rendesen átkelvén délre, nyugotra hajol;
Míg a szelíd holdnak megtelnek szarvai, ’s fogynak,
És a végtelen ég oszlopin állva nem ing:
Áll koronám fejemen, ’s magason kelt oszlopim állnak,
’S nem fog ez áldott föld mozgani lábam alatt.
Igy szólltam hiu én, ’s volt mért igy szóllanom akkor,
Voltak hű fiaim, volt diadalmas erőm.
Szomszéd országok részint hódolva uraltak,
Része szövetséget tódula kötni velem.
A’ ki velem mérkezni merész volt, ’s ellenem állni,
Érzé, mit tészen mérni erőmmel erőt.
Veszti szabadságát a bőszült medve, oroszlánt
Csendéből késztvén kelni csatára vele.
Földi hatalmamnak hódoltak tengerek, a kincs
Mindünnen záporként kebelembe szakadt.
Voltak bölcs nősim, fejemen kik tartva fejekkel
A koronát, engem, nem magokat szereték.
Józan törvénnyel léptek kormányra, ’s eszekkel,
Mit kard nem képes tenni, belátva tevék.
Méltó fényjében ragyogott fiaimnak az érdem,
Minden szép tettnek kész koszorúja virult.
A gyávák, a kétszinüek, csak csúszni tanultak,
’S fényleni kik vágynak, kelni de tettre puhák:
Bérbe’ nem osztoztak nagyokat mívelni tudókkal,
És fejeken nem aszott a diadalmi cser-ág.
A’ haza szeretetét, elszánt közjóra ügyellést,
Tisztelet és szeretet nyomba követte viszont.
Csak maga fásultan fondorgott a hideg önség,
’S méltán, hogy ki magát nyalja, eméssze magát.
A’ haza-árulatot fiaim közt senki nem érté,
A’ közvérü magyar nem tuda csalni magyart.
Törvénynek hódolt nagy, apró, tisztelte Királyát,
Ez szereté népét, mint atya gyermekeit.
Hogy ha veszély készült ’s kebelem’ feldulni törekszett
Egyki gonosz szomszéd, türni hatalmam irígy:
Felzúdult minden tengerként; ’s küldve az ország
Négy részén harsant a fejedelmi parancs.
’S mint zajos éjszaknak fellobbant mérgü fuvalmi
Nyilt barlangjokból zúgva nyomulnak-elő.
Porral fellegeket vegyesítve emelnek; az erdők
Sűrű lombjai közt törve süvöltnek utat.
S megvíván az örök sziklákkal, völgyre lecsapnak,
’S döntik az erdőség éltes erősit alá:
Nem máskép zajogott, vévén fejedelme parancsát,
Fegyvereit rázván a magyar ősi erő.
A vájt öblü leveg színén porfellegek usznak,
Hajtva ezer lónak nyíl-sebesége előtt.
Terhek alatt meghajlik a föld, repedeznek a sziklák,
A’ vizek elválnak hagyni menésre közöt.
Mindenen áltgyőzvén harcznak mezejére kikelnek,
Dülnek az ellen-erők fegyverek éle alatt.
Igy diadalmakkal koszorúzva repülnek, előttök
Hálával tellyes tárt kebelembe, haza.
Itt a nő férjét, epedő jegyes égve szerettét,
Agg anya magzatját, csókkal elöntve veszik.
A ki szerencsés volt anyjáért halni vitézül,
Szájról szájra repül nagy neve példa gyanánt.
Nyilnak az Istennek szent templomi, zsámolyi tömve,
Honnan ezer társas hála egekbe siet,
’S lát kiki dolga után, kardját függesztve szegére,
’S a békének örömnapjait éli vigan.
Igy volt ez hajdan, haj ez így volt! mert a magyarnak
Én magam eggyetlen gondja, szerelme valék.
Bennem ölelte fiját a jó atya, ’s adta nekem még
Ártatlan szívét, ’s szíve csak érttem ütött.
Bennem ölelte a nő hű férjét, mátka jegyessét,
’S a szent házasság a haza ünnepe volt.
Bennem ölelte barát hűséges lelkü barátját,
’S a haza oltárán lángola áldozatok.
Igy volt ez hajdan! mert egy volt vére magyarnak,
Egy volt nyelve, csak egy szíve, hazája, hite.
Hajdan volt csak ez így! hah mint elváltoza minden!
Mint oszlék a sok egy számas ezerre ma már!
Voltak ugyan, kiknek (hálásnak lenni adósság)
A rohanó záport gátlani gondjok eredt.
„Szünjetek oh fiaim, vetitek sziklába buzátok,
Mondám, ’s a lobogó tüzre folyattok olajt.
Hirtelen és mélyen hata a gonosz, ellene nincs más
Orvosszer, hanem a mennyei gondviselés.”
Látván hű fiaim, hogy minden gond sikeretlen,
Sirtak, ’s könnyeiket bús kebelembe nyomák.
Isten látád ezt! vétkek fiaimnak eléré
Teljét, ’s már méltó szent haragodra leve.
A keserű poharat döntéd kiürítve fejünkre,
’S a vég pusztítást küldted-el ostorodúl.
Mint Sodomát, Gomorát, rút feslettség közepette,
Hirtelen önté-el kénköves égi tüzed:
Úgy jöve a meggyült feslettség vég idejében
Dülve tatár népség hozni fejemre veszélyt.
Hű férjem, ki szegény idegen szigetekbe fanyalg most,
Hasztalan int, serkent, nincs ki hegyezze fülét.
Mélyen aludt minden részegségébe merülve,
’S álomként vévé a pokol-adta tatárt.
Csak kevesen hajták fejeket fejedelmi parancsnak,
Itt is a visszavonás lelke közikbe csuszott.
Már Tisza bőhomokú sikját a sáska tatárság
Béfutosá, ’s léptét a Duna részre tevé.
Pest mezején állott a király kis hű seregével,
Megtámadni merész a csuda számu tatárt.
A’ rosszúl táplált Kunság, tele pajkos haraggal,
Kuthen haláláért állani ége boszút.
A’ sebes ellenséghez ütött, ’s erejét neki szánta,
’S mellyen előbb hízott, tár kebelemre rohant.
Igy leve! bár még hű fiaim neki szánva csatáztak,
Győzött a nagy szám, ’s el vala veszve hadam.
Része erősimnek felszabdaltatva veszett-el,
Részét a vadnép szolgai lánczra füzé.
Része futásnak eredt, szállást idegenbe’ keresvén.
Boldog, hogyha szegény kész menedékre talált.
Férjem is, a jámbor, nem látván semmi segédet,
Elhagya! Igy dültek férjem erősim oda.
Isten zsámolyodat karolom, csak ez egy menedékem,
E’ szent hely, mellyhez nem közelíte pogány.
Minden más feldulva; halál lebeg a magyar égen,
Hol csak előbb élet lejte derülve felénk.
Városim utszájin borzasztó csend remeg, ott, hol
Ifjaim és szüzeim zengtek örömdalokat.
Szőke vizű folyamom, melly gyorsan ereszte hajókat,
Most búsan hömpölyg vérgomolyokkal elegy.
Ott hol előbb lengtek tellyes szemü búzakalászok,
’S a vigan illatozó rét csemetéje virult:
Most embercsontok, fijaimnak tagjaik asznak,
’S rossz párolgások tölti-be a levegőt.
Hol bőgő csordák, szép ménesek, hízva legeltek,
Farkasok és medvék szörnyü tanyája dühöng.
Oh végzés! oh emberi sors! oh bölcs kalauzza
Ég ’s földnek! derül e nap valahára nekem? –
Testemben roncsolva fogyok, nincs már tagom eggy ép;
Lelkem ezer búval képtlen emészti magát.
Lankadtak kezeim, kábult fejem, a szivem eltört
Keblem alatt; a szemem könnyeket adni szegény. –
Még de reménylek azért: él Istenem, él fejedelmem,
’S nem minden fiamat vette-el a csata-nap.
Jöszte Király! vegyed-ált e szétszórt ékeket, és a
Rab koronát, mellyet futva veszélybe’ hagyál.
Jöszte! teremts uj népet; az ég fog nyujtani áldást,
’S a melly most beborult, felderül a magyar ég.
Lesznek bölcs nősim, ’s fiaim, károkra ocsódván,
Nem fognak többé botlani vissza soha.

*
Igy végzé szavait, ’s oltárra könyökle; kifáradt
Tagjait enyhítő álom ölelte, ’s pihent.
A’ mint felserkent, látá térdelni körösleg
Felséges férjét bajnok erőseivel.
A’ férj nőjének dagadó keblére borulván,
Eggyütt eskvének néki örökre hitet.
Ékei megtértek, ’s bár vérzett szíve utóbb is,
’S bár többször remegett, áll koronája fején.

Guzmics Iszidór.


LIGETEMHEZ.

Isten hozzád, te zöldellő
Gyönyörű kis ligetem,
Hol gyakran egy csendes szellő
Szentesíté érzetem’!

Ím, a’ sors’ ércz keménysége
Tetőled is elszakaszt,
’S így a’ tündér kedvnek vége –
Más hely meg nem adja azt.

Éjszaki vad szél csatázik,
Jeges halmok a’ hegyek;
Az élet örökké fázik
Ott, a’ hová én megyek.

Ha fáid’ hüs árnyékában
A’ szent magányt ölelém,
Égi ihlet’ bűbájában
Szállt a’ daemon énfelém.

Ha az élet’ sok hijánya
Felzudítá keblemet,
Rejteked’ szerény magánya
Visszaadta csendemet.

De ott egy sír a’ természet,
Orvos-szer a’ fájdalom’
Mérge ellen nem tenyészett;
’S a’ kedv: örök únalom.

Ha kedvetlen esetnél a’
Sors panaszra indított,
Bükkjeid közt philoméla
Engem’ tűrni tanított.

Ha álmom a’ rám lövellett
Gondnyilaktól eloszolt,
Szárnyas néped’ dala mellett
Szenderegnem édes volt.

De a’ csikorgó életnek
Mezeje ott puszta ’s szűk;
Ott víjogva rettegetnek
A’ havasi keselyűk.

Ott a’ halandó egyetlen
Virágszálra sem talál,
Az embert ott könnyezetlen
Rántja sírba a’ halál.

Ha zöld pázsitodra dűltem,
Lágy ajkú Etéziák,
Gyanánt lebegtek körűltem
A’ mosolygó Szülphidák.

Arany ideálok keltek
Szűzen lángzó fejemben,
’S istenek közzé emeltek
Már halandó éltemben.

De ott azon föld’ vidéke
Sápadt hideg termetek’
És rémségek’ lakó-széke –
Boldog ott nem lehetek.

Ott örök gyászfátyolt terjeszt
Szét az éjszak’ zord ege,
’S szívbe’ lángérzést nem gerjeszt
A’ természet’ melege.

Itten ha elmém merengett,
’S a’ sírt képzelém vala,
Körűlem szelíden lengett
A’ békesség’ angyala;

Ha az élet’ ínségének
Tőrje szívem’ szeldelé,
Vígasztaló hattyu-ének
Bájolt a’ vég-czél felé. –

Ah, de minden csak mulandó!
Az idő’ rab-lánczait
Hordja mindég a’ halandó,
’S szárandokság sorsa itt. –

Isten hozzád, hát, vírányom!
Szívem szűzen dobogott
Mindég benned, szent magányom –
Most ihless más boldogot;

De bár a’ sors engem’ tőled
Véghetetlen messze ejt,
Lelkem nem enyész mellőled,
Az én lelkem nem felejt.

Szenvey.


AZ ELSZÁNT.

Tűnj szivemből álnok lélek;
Szemsugárod nem talál.
Nyájas tőrbe foglalál.
Bár velőmből űzhetnélek!
Süllyedj ködbe! megcsalál.

El szivemből álnok lélek!
Nálam oltárod nem áll.
Fellegarczu búmnak élek.
El szivemből álnok lélek!
Jer, ringass-el jó halál!

Makáry.




[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Kisfaludy Károly.]


ANDRÁS ÉS BÉLA.

Melly csend ez? mi halál lett urrá néma falak köztt
Várkony’*
Tiszavárkony.
termeiben? Kire vár a’ szörnyü tekintet
Félelmekbe ’s tilos haragok’ lángjába keverve?
Oh Nagyok! a’ magasabb fej’ díszét óva vegyétek,
Villám csapja meg a’ jobbot, melly kapdoz utána.
Endre Király nagy gondokkal jár büszke lakában.
Eskü szerént már Béláé országa, ha meghal,
’S Béla dicső bajnok, külföld is tiszteli hírét.
Ah de királyfi mosolyg pólyából Endre’ szemébe,
A’ csecsemő Salamon, ’s az atyának szíve megindúl.
„Ez ne legyen gondolja Király? ’s én hagyjam el őtet?
Hah! akkor minek is mosolyogsz? sírj gyermek örökké,
És alacsony fejedet siralomnak tengere nyelje.”
És a’ kis gyermek még is mosolyogva tekint rá.
Győz a’ szív, elhallgat az ész, elhallgat az eskü.
A’ szőnyeg kiterűl, leteszik közepére ragyogni
A’ kardot ’s koronát „Haljon meg Béla, ha nem mást
Mint koronát választ.” Tompán így hangzik el ajkán
A’ vétkes szózat, ’s Béláért gyors követ indúl.
Ő székébe leűl, és homloka ránczba szedődik.
Gyilkosok állnak utól vészt villogtatva szemökben,
És komoran várják a’ rejtett arczu jövendőt.
Búsan néz a’ honfi körűl, ’s átkozza magában
A’ vak visszavonást, melly főt ’s országokat elront.
Hallgatnak; de az indúlat sokféle csatáit,
És a’ terhes időt sziveik’ dobogása jelenti.
Béla belép. Láng csapja meg a’ fene gyilkosok arczát.
A’ két jelre mutat, ’s „válassz” mond Endre, gyanúsan
Mozdulván helyiből „Választok bátya” viszonz a’
Fejedelem bátran, ’s Endrének kardja után nyúl.
„Kard ada hölgyet, hírt; e’ kard megvíja, ha szükség,
A’ koronát.” Igy szól, ’s őt Endre ölébe fogadja.
Megtágúl a’ szív, a’ bús képekre vidámság’
Hajnala kél ismét: magok a’ két gyilkosok érzik
A’ jobb fordúlást, ’s nyugalommal térnek el onnan
Hol közel áll két nagy testvér’ ölelése halálhoz.
Endre örűl, ’s vele megzendűl a’ Várkonyi szép lak.

Vörösmarty.


A’ FEJÉR KÖPENYEG.

Sok ember azt véli: hogy a’ falusi lakásban lelhetni nyugalmat; igen, ha ki már nyugalmát oda viszi magával; azonban a’ természet’ ezernyi bájai sem idézik-fel mingyárt a’ lelket süllyedtéből, és a’ csörgő patak, a’ fák’ kies zöldje, illatos rét, ’s a’ fülmilecsattogás sem tölti meg tüstént a’ várastól meglapított erszényt. Csöngedy Bencze is, azon véleménnyel, hogy majd a természet’ kebelén minden életöröm ujúlva tünend fel neki, tavasz’ kezdetén odahagyá a’ nagyvilági zajt, melly közt legszebb korát, változó szerelmekben ’s tomboló mulatságokban élte által. Megunván a’ fényüzés’ hiú játékait, a’ mázos arczokat ’s az olcsó szívek’ erőltetett ömledezéseit, szinte más világban képzelé magát, midőn kellemes fekvésű jószágába érvén, azon rég nem látott szobákban szálla-meg, hol gyermek-kora szép álomként lengé körűl, ’s minden tárgy, minden szöglet édes emlékezettel köszönté. – Bencze heves, könnyelmű, de jó szívű ember volt; olly hamar érzékeny, mint feledékeny; miként az alkalom ’s az ujság hatott reája. Még férjfi korában sem átallá az ifjuság’ csínyait, ’s kész volt önkárával is áldozni, hol más félénken vonúlt el. Ingadozó lelke most a’ magánytól várt uj örömeket, ’s orvosoltatását hibás számolásból eredett sebének.
Elfogódva nézte háza’ belső intézetét, hol kivűlötte minden régi izlésre mutatott. Komoran néztek alá üstökös Eleji ’s több magyar Hősök a’ barna falakról, mintha neheztelnének elfajult vérökre. A’ fogasokon még régi rendben vegyest lóggtak kardok, fegyverek ’s egyéb vadász-eszközök; közbe közbe gazdaságbeli rovások ’s pajtakulcsok aggatva; a’ tetemes karszékek ’s asztalok az idővel látszottak viaskodni – szóval mindent azon állapatban talált, a’ mint boldogúlt atyjáról maradt, ’s úgy tekinté: mint ereklyéjét boldogabb időknek. Könyvekre is akadt, ’s bár ezeken a’ moly edzé hatalmát, még is körűlforgatta, ’s nem kevéssé volt meglepve, midőn ezen mostani érzetével olly egyező versre talált:

„Képzete’ lángösztönére
Honjától sok ember vál,
’S a’ józan ész’ ellenére
A’ világ’ zajtengerére
Kétes habok közzé száll.

De ah mennél előbbre lép,
Látja, érzi, hogy álomkép
Az, mért hajdan úgy ége;
’S ezer kiállt veszélyinek,
Létfogyasztó küzdésinek
Csak lemondás a’ vége.”

Biz úgy van! mond Bencze, érezvén: mennyi szép reménnyel lépett ő is egykor a’ világba, ’s túl haladván az emberkor’ szebb felét, milly kevés hasznot ’s mennyi adósságot mutathat. Még inkább hatottak reája a’ következő sorok, mellyekben a’ költő szédelgő vágyaitól bucsúzni látszik:

„Szép csalódás! tőled is már
Boldog én, megválhatom;
Szerte pattant a’ fellegvár!
A’ mit lelkem ezentúl vár,
Könnyen feltalálhatom,

Kis hajlékom’ hüs körében,
A’ természet’ lágy ölében,
Szebben virít a’ jelen;
A’ mit veszték, elfeledve,
’S a’ szív, bár lecsendesedve,
Nem lészen örömtelen.

’S míg létemnek vég adóját,
Földi sorsom kivánja;
A’ jövendő akármit ád,
Itt éltemnek kis hajóját
A’ fergeteg nem hányja.

Alant bár, de szabadságban
’S csendes házi boldogságban
Folynak vídám napjaim,
’S ha még is bú bánat ére,
Annak sebes elűztére
Jó bort adnak halmaim.”

Jövendő éltemet rajzolád, jó ember – mond Bencze – ’s erősen hitte, hogy semmi csalárd fény nem zavarja többé fel nyugalmát. De mit nem hisz a’ gyarló ember! ha nem tudja, mit tegyen idejével. Benczének azonban tetszett új élete, bár mi egyszerű volt is; el-elsétált, ’s gazdagsághoz nem sokat értvén, könyvekből akarta megtanúlni azt: innen következett, hogy többször a’ jószág’ természetével ellenkező intézeteket tévén, gyakran fel-felakadt cselédjei’ együgyű szavain, kik mélyebben láttak a’ dologba; ezt restellé, ’s mindent reájok bízván, vendég gyanánt élt saját házában, ’s eluntában a’ párnaszékre dőlve, sok feltétele alvással végződött. Így nyujtózott egykor,*
Egy alkalommal.
midőn juhásza hivatlan hozzá belép, ’s elpanaszolja hosszan: hogy a’ bárányok vesznek, eső nem jár, a’ legelő sovány, ’s a’ só is elfogyott.
„Majd az ispán tesz rendelést!” mond Bencze.
„Mellyik ispán?” kérdé a’ juhász.
„Igaz, igaz, magam küldöttem el – mond Bencze – sóra lesz pénz, a’ bárányok iránt valamit gondoljunk.”
Ezzel neki ült a’ gazdaságkönyvnek, ’s orvosszereket írt ki, azután maga is a’ birkásházhoz ment.
A’ mint az udvarba lép, első tekintete mingyárt egy fiatal leányba ütközött, ki a’ sövény mellett danolgatva, guggon étette libájit, ’s ezek elnyújtott nyakkal, víg sípogással kisérték énekét. Bencze, ellenére a pisszegő gunárnak, hozzá lappang, ’s vállát megveregeti; a’ leány ijedtében elejtvén tálát, felugrik, ’s lesütött szemmel biberkél kis kendőjén.
„Ki’ leánya vagy, hugocskám?”
„A’ juhászé.”
„Hogy lehet az, már egyszer voltam itt, ’s még se láttalak?”
„De én láttam ám az Uraságot, vánkoshéj nadrágja volt ’s lyukacsos kalapja!” mond a’ leány, ’s félig reá húnyorog.
„O mennyei ártatlanság! milly szép a’ te képed!” sohajt Bencze, ’s a’ leány’ nevét kérdi.
„Boris!” felel a’ leány, ’s Bencze feledve bárányait, vele beszédbe ered, és mentől tovább nézi, annál több több kelleme tűnik szemébe. Boris nem volt ugyan görög szépség; de erő és egészség látszott elömleni tetemén; gömbölyü arcza ’s izmos karja majd felcsattant a vértől; ’s bár a’ nap elbarnítá, még is szépen illett tüzes fekete szeméhez. Barna haja, négy ágra fonva majd bokáig ért, ’s nyulánk termetét tetszetősbbé tevé. Bencze nem tagadhatá meg tőle figyelmét, sőt először is nyájas szavakkal azt kijelenteni buzgott. Kevés vártatva Boris’ atyja is oda jött, ’s nagy rovással*
Fadarab, melyre az állatok számát faragják be rovátkák formájában.
kezében, előszámolgatá a’ kárt, mellyre Ura nem sokat ügyelt, hanem szemeit mindég a’ ház’ pitvarára szegezte, hol Boris megint előbbi munkáját folytatá, csak lopva tekintvén néha az igen kegyes uraságra.
Benczének ezentúl fő gondja lett a’ birkatenyésztés és nemesítés; azért napjában kétszer is a’ majorba ballagott, ’s ha Borist feltürődzve tagjai’ javára házi dolgaiban sürögni látá, nem sokat gondolt juhaival, hanem csak neki vágyott tetszeni. Mindent elkövetett, hogy a’ leány’ szívét megnyerhesse: de ez hizelkedéseire ’s legszebb mondásaira vagy bámult, vagy nevetett; azért ajándékkal akarta meghódítani, ’s néhány gyűrűvel kedveskedett neki; a’ leány szívesen megköszönte, de többet nézett a’ ragyogó érczre, mint adójára. Bencze mind ebben csupa ártatlanságot látván, édes jövendőt igért magának. Reménye még inkább nőtt: midőn néhány napi isméretsége után – reggel oda menvén, a’ leányt könyezve találta.
„Mi bajod, kis hugom? – kérdé nagy részvéttel a’ kiváncsi Úr – miért sírsz?”
„Anyám megszidott, agyon tömtem a’ ludat; szememre hányta, hogy tudja Isten hol jár eszem” felel Boris szemeit öklével dörgölvén.
„O ne nézzen rá, Tekintetes Uram – dörmögé a’ haragos anya – ez a’ leány meg van babonázva, már egy időtől fogva mindent visszásan tesz” Bencze magát vélvén babona-szernek, melly Boris’ fejét zavargatja, nagy készséggel mentegeté; örömest súgta volna a’ leánynak: hogy ő is mindent visszásan tesz, mert szünetlen csak róla gondolkodik, de a’ háborgó anya nem távozott, azért hirtelen kézszorítással kísérvén ezen szavait: „este felé ismét eljövök!” haza tért.
Még is igaz – gondolá Csöngedy Úr – csak a’ falun rejtezik az igaz ártatlanság, nyugtalan várván az alkonyt, mellynél egy tiszta lélek majd, megvallja szerelmét.
Az este beállott, ámbár hüsebben, mint Bencze kivánta, mert rövid zápor után éktelen szél támadt; azonban ő elment még is, ’s akolba terelt juhait megnézvén, hasztalanúl kémlelte Borist. Már sötétleni kezdett, ’s ő kérdést tön iránta; – „tán a’ kertben gyomlál még” lön a’ felelet. Aha! ott vár reám, gondolja Csöngedy ur; jó éjszakát mond, eltávozik, ’s a’ helyett, hogy haza menne, megest visszafordúl, ’s egy rézsen keresztűl a’ kertbe sompolyog, vizsga*
Vizsgáló, fürkésző.
szemmel nézeget; de a’ nyájjal kijáró ’s az uraságot annyira nem ismerő komondorok szörnyű ugatással neki rohantak. Bencze ijedtében karót ránt ki a’ sövényből, ’s a’ mint lehetett, segítségért kiáltozva, védelmezi magát. A’ bojtárok rókát vagy farkast vélvén kullogni a’ kertben, éktelen dorongokkal oda szaladnak, ’s bámulva pillantottak egymásra, midőn a’ vélt farkasban urokra ismértek.
E’ veszélytől ugyan épen menekedett meg, de nagyobb zavarba jött, midőn a’ házfelé térvén, a’ kert másik oldalán egy fejér köpönyeges embert a’ sövényen általszökni lát; utána akart rikkantani, de szava elállott, midőn azon perczben Boris is szemébe ötlik, a’ mint vigyázva a’ szilvafák között a’ kertajtóhoz sunnyog. Bencze attól tartván, ne hogy képtelen hajlandósága elárultassék, átallá kérdőre venni a’ leányt, ’s boszuját juhászán tölté, megtámadván őt, miért enged rézst csinálni a sövényen. Komoran tért haza, ’s hosszu tünődés után, ki lehetett az a’ fejér köpönyeges? jutott eszébe, hogy e’ tájon Vasas-németek feküsznek,*
Német katonák állomásoznak.
’s illy formán nem ő okozta a’ lúd’ halálát.
Más nap reggel Lázár inasa, ki régóta nála szolgált, bár elvégezte minden dolgát, nem tágult még is a’ szobából, hanem hasztalan kotonozás közt Urára hunyorgott.
„Mi baj? akarsz valamit? szólj vagy takarodj!” mond a’ rosz kedvű Bencze.
„Kérésem van, pedig nagy.”
„Mond el hamar!”
„Házasodni akarok, pedig mentől előbb.”
„Sok szerencsét! de, Lázár, vigyázz! megbánod; öreg legény vagy te már.”
„Negyven; két esztendővel öregebb Tekintetes Urnál.”
„Ki kérdezett? Mátkád hány esztendős?”
„Tizennyolcz, pedig szép.”
„Vigyázz! számvetésedben hiba lesz; negyven a’ tizennyolczba nem megyen, kölcsönözni kell.”
„Ej Tekintetes Uram, nem várasi leány az.”
„Mind egy – mind egy!” szól közbe Bencze, visszagondolván a’ mult estére.
„Követem Tekintetes Urat! az én mátkám igen jó, pedig szeret is.”
„Lássd ha épen akarsz – mond Bencze – én nem ellenzem; de mivel mátkád olly igen jó és szép, szeretném látni, vezessd hozzám.” Lázár szerette ugyan Urát, de illyen dologban még sem hitt neki – szólni akart, de Bencze nem engedé, azért nehéz szívvel mátkájáért ballagott.
Míg Lázár oda járt, Bencze mély gondolatokba merűlt, és sajnálta a’ szegény Lázárt, hogy illy bajba esett. Nem sokára lépteket hall, a’ magas sarkú czipő hangosan kopog a’ folyosón. Az ajtó nyílik, ’s inasa mátkáját inkább bévonja mint vezeti. „Ez az Tekintetes Uram!” mond, és hijában iparkodik a’ leánynak veres képére szegzett kezeit letolni.
„Boris, te?” – kiállt Bencze, nem tudván hamarjában mit szóljon. Boris leüti fejét.
„Hát te ezt a’ legényt szereted?” – kérdé a’ meglepett Bencze.
„O csak ne beszélljen illyest!” mond a’ leány, ’s félig elfordúlva pillogat Lázárra, ki most három kéréssel jött elé; hogy Ura szóljon Boris’ szüléjivel; másodszor: mivel házasságát megengedé, jőne el a’ menyekzőre; harmadszor: ha, a’ mint reményli, nem sokára innen elköltözik, őt hagyná falun.
„Jól van – mond Bencze – te itt maradsz, ’s Boris velem jön gazdasszonynak.”
„Ugy ám, ha mennék!” mond Boris.
„Tekintetes Úr csak tréfál – mond Lázár, alig várván szabadulását, ’s mátkáját titkon könyökével elmenésre únszolja. Bencze egy ideig habozott, de utóbb pártfogását igérvén, a’ menyekző’ költségeit is magára vállalta. Boris örűlt, Lázár pedig elsohajtá magát: lesz itt mire vigyázni!
Midőn elmentek, Bencze inasát vissza inté: „hallod e Lázár! tegnap este én valamit láttam.”
„Én is, Tekintetes Uram.”
„Egy fejér köpönyeges embertől őrizzd mátkádat.”
„Attól nem, mert magam voltam.”
„Hol vetted a’ fejér köpönyeget?”
„A’ szomszéd uraság’ huszárjától vettem a’ napokban; a’ ház körűl jó lesz.”
„Menj dolgodra!” mond Bencze, ’s az ablakra dőlve fütyörészett ki a’ levegőbe, gondolván: ma neked, holnap nekem.
Bencze igérete szerént a’ menyekzőt kitartá, ’s az összegyűlt jobbágyság között majd éjfélig mulatott, ámbár a’ borgőz, pipafüst, ’s a’ duda’ fülmetsző reczegése kelletlenűl illeték. Örömest kötekedett volna a’ menyasszonnyal; de a’ vőlegény, mintha hozzá lett volna varrva, untalan mellette állott. Midőn haza ment, ’s a’ vőfény bucsupoharát rá köszönté, mond az Öregbiró: „Tekintetes uram, lássunk hozzá; van ám itt elég kisasszony! már Kegyelmedre is rá férne a’ feleség.” Bencze megköszönte az őszinte javallást, elvonúlt, ’s egyedül lévén, alig tudott megválni a’ gondolattól: hogy együgyű inasa, kit tán az arany sujtás ruháján teve kelendővé, boldogabb nálánál.
Bencze’ csapongó lelke nem volt képes sokáig valamin bánkodni, ’s néhány nap múlva magán nevetett: mint lehete képes olly nevetlen falusi hajadonért hevűlni; ’s ha még a’ menyecskét felkereste is, csak azért történt, hogy a’ szegény Lázárnak féltéstől elvonczolt képét láthassa.
Eddig Bencze minden főbb rendű társaságtól elvonta magát; most már nem tudjuk, unalomból e, vagy az Öregbíró’ szavától indíttatva, ismét emberek közzé vágyott. Házának által-ellenében, néhány puskalövésnyire magas nyárfák közzűl fejérlett ki nemes-szomszédja’ lakása; egy patak azonban, melly néha záportól folyóvá szokott nőni, gátolta egyenes útját, ’s ezért majd félórát kellett kerűlnie a’ hídhoz. E’ szomszéd’ látogatására rándult először is Bencze. Váry ur szívesen fogadá, ’s elbeszéllé, milly jó barátságban élt egykori atyjával. Bencze, ki Váryban jó embert, de nem sok mulattató tulajdont lele, már bucsúzni készűlt, midőn a’ házi kisasszony belép: karcsu mint a’ szarvas, mind e’ mellett teljes, vidám, eleven, ’s az érettség’ első hajnalában. Nyájasan üdvözli ez elbájolt vendégét, ki akadozva mentegeté késő jelenését, és kellemes udvarisággal a’ jövendőre bízta annak kipótlását. Bencze sokat forogván a’ Szépeknél, mingyárt sejdíté: hogy több élet van Lidiben mint ábrándozás, több természeti ész, mint nevelés, ’s titkon örűlt az új ismeretségnek. Tudván, hogy majd rejtekező csodálás, majd könnyű enyelgés, most csendes andalgás,*
itt: álmodozás.
most kitörő kedv ’s bájleplű semmiség inkább hat a’ szép nemre mint bár mi nagy elme ’s magába zárt érdem; azért illy módon bánt Lidivel, ’s elsőben is nehezen távozván, nem rosz emlékezetet hagyott maga után, annál is inkább: minthogy deli külseje ’s könnyű társalkodása mellett, tetemes birtoka volt.
Váry szerette a’ vendéget, kivált ifjuságában maga is katona lévén, örömest volt katona társaságban; azért többször magához hívta a’ Tiszteket, ’s tele pohár mellett csatázott velök. Bencze másodszori látogatásakor illy gyülekezetre talált. Lidi megkülönbözteté ugyan, de azért nyájas tekintetét mástól se’ vonta-el; ’s bájai’ megismértetését, ha nem ohajtá is, de nem is ellenzé; mélyebb szövetséget nem árult ugyan el magaviselete, de nem is tiltá a’ hódulást, melly nyilván ’s titkon tömjényezé körűl. Ez Benczét diadalra ébreszté, ’s ezen mesterséggel szőtte hálóját megfoghatni a’ szabad szivet, melly fürge madárként repese a’ lép körül, de nem akadt belé. Nem merjük ugyan vítatni; hogy Lidinek némelly fiatalabb hóduló ne tetszett volna inkább Benczénél, de a’ gazdag imádó mellett mindég hatalmas Tündér áll, melly azt varázs fénnyel hímzi, ’s ez a’ házasság’ reménye. Lidi is tán ettől lelkesítve, az ügyes indulatos Benczének nem kárhoztatá szembetűnő hódulásait, sőt édes vonzattal viszonzá a’ fakadó érzés’ jeleit, melly változó alakban simúl a’ szív felé, ’s minden apróságban nagy érdemet lát. Bencze tüzesen közelíte, felfogván minden alkalmat; Lidi nem nehezíté útját, de a’ végső reményt bájködbe takarva egyedűl sejtenie hagyá, ’s így az érte lángzó szívet még inkább gerjeszté. Bencze gyakran általment, ’s Lidi mindég kevesellé jöttét.
Nem hijában nevezik tűznek a’ szerelmet, mert a’ ki vele játszik, hamar megégeti magát. Bencze is másnak szőtt hálót ’s maga esett belé. Szerelmes már többször volt ugyan, ’s ha megcsalatott, könnyen vigasztalá magát; de most tán magányos élete, és azon érzemény hogy ma holnap vagy elkésik, vagy az időből épen kifogy, más irányra készté. Ő szeretett, ’s a’ mit előbb máson könnyelműen gúnyolt, magán tapasztalá. A’ kísértet szebb volt, hogy sem hidegen elkerűlhette volna, ’s a’ múló örömekre szánt tárgynak nyugalmával adózott. Hasztalan hívta segédűl hajdani víg kedvét, a’ jelennek sajnos érzete legyőzte erejét. Örömtelve látta bár napról napra nevekedni iránta Lidi’ szerelmét, de szép kilátásait elborítá a’ vesztés’ gondolatja, melly komor rémzettel szüntelen üldözé.
Milly szörnyű betegség a’ szerelemféltés? azt, remélljük, Olvasóink velünk együtt eléggé ismerik; azért minden felvilágító értekezés helyett jobb örvendenünk, hogy még nem haltunk benne meg, mint egykor Lepidusz. Bizonyos dologban minden ember irígy, ’s kinek magához nincs bizodalma, hamar féltővé lesz; mert hevűlt érzékei másban sejtik az elpazarlott erőt, ’s felébredt gőgje más’ szerencséjén tépelődik. Bencze is e’ súlyos nyavalyában kínlódott. A’ ki- ’s bejaró fiatal Tisztek mint annyi tőrök furdalták szívét, minden tekintetben, minden mozdulatban valami bíztos jelt látott, mellyet véleménye szerént egész voltában csak a’ boldog érthet el. A’ mit maga annyiszor próbált, és más Szépek ezer fortéllyal rajta gyakoroltak, mind azt most Lidiben is gyanítá; örömest szólt volna, de a’ bizonyos frigykötésre eddig elhatárzó lépést nem tevén, csak messzéről közelíté a’ dolgot, ’s ha Lidi jól kinevette, bosszankodott; ha pedig azt megbántottnak érzé, könyörgött, és magára neheztelt. Még tűrhető volt sorsa Lidi’ körében, de annál inkább érzé otthon egész teljében a’ féltés’ nyomorgatásit: azért is többnyire az ablaknál ült, vagy óránként a’ patak mellett sétált, honnan egészen ellátott Lidi’ házára, ’s ott leskelődvén, ha hintót vagy lovast vön észre, ő is ott termett; de ha az idő vagy környűlállás nem engedé, nehéz szívvel epedezett magában.
Csak a’ hív Lázár osztakozott e’ sorsban is vele; a’ jámbor látván Ura’ változását, azt vélte hogy feleségébe szerelmes. – Egy estve, midőn Bencze a’ patakhoz ment, Lázár bátran útját állja: „Tekintetes Uram, nekem szólásom van – mond – pedig nagy.”
„Majd holnap reggel.”
„Tovább nem tűrhetem; Tekintetes Urat eddig híven szolgáltam, de most más urat kell keresnem, pedig az fáj.”
„Elment az eszed? mi háborgat?”
„Tán nem tudom mért jár erre Tekintetes Ur – mond Lázár, ’s ablakjára mutat, honnan Boris épen fél szemmel kandikál ki. – Nini! most is ott áll. De majd megtanítom másra kacsingatni!” Bencze mingyárt megérté baját a’ hív szolgának, és őszinte megvallá, hogy nem Boris miatt jár annyit a’ patakhoz; de Lázár feltette magában, mihelyt kitelik esztendeje, más korosabb úrhoz szegődik.
E’ történet Benczét az előtt bár mulathatá is, ’s Lázárnak adott is volna okot mitől félni, de most épen ellenkezőleg hata reája, és magában neheztelt, hogy ártatlansága illy méltatlanúl gyanússá lön, azért más úton ment leshelyére.
Még Lidivel nem szólt jövendője iránt; de egykor elmerűlten ülvén mellette, nemakarva tűnt-fel édes képe a’ házi boldogságnak – mélyen sohajtott; Lidi valami titkos bút sejtvén, gyöngéden vigasztalá, végre a’ leány’ dagadó keblén lebbent ki kétkedő szerelme. A’ ki Benczét gyöngeségről vádolja, vessen számot magával, ’s mingyárt elnémúl; hány ember él, kit nem andalítna el a’ szép ajak’ édes igérete, ha kivált az érzés’ hangjai kísérik? örök hűségről álmadozván, akkor a’ fagylaló időt megvetve gúnyoljuk. Bencze is illy bájos percztől elragadtatván azt cselekvé, a’ mitől eddig félt, ’s Lidit eljegyzé hitvesének. Váry áldásával toldván e’ frigyet, a’ boldog párnak örömét nevelé.
Édesen hangzottak bár e’ szavak: tiéd vagyok és leszek mind halálig! Bencze’ fülében, de nyugalmat még sem adhattak, sőt leköttetésével még nőtt félelme. Lidi őrizkedett ugyan minden gyanús tettől, de ki magának nem hisz, hogy hihetne másnak? Azért a’ patakmelletti sétálás nem szűnt-meg, sőt kellemetesb lön, mert Lidi is eljárt, vagy legalább kendővel legyintgete feléje – azonban sok per is támadott a’ jegyesek között. Benczének örökös dolga lett bocsánatért esdekleni. Szerencséje volt, hogy féltése Lidi’ kellemeinek hízelkedett, ’s e’ pontban egy asszony sem engesztelhetetlen.
Bú és öröm között így telt el a’ nyár, az ősz – a’ mező elsárgúlt, a’ fák’ levelei hullottak, a’ tél beállott, ’s a’ boldogok’ öszvekelése új esztendőre határoztatott meg – az egész táj beszéllt már e’ házasságról, ’s Lázár is könnyebben lehellett. Váry leányát uriásan*
Úriasan.
kiházasítani akarván, semmi költséget nem kímélt; szintígy Bencze is új rendbe szedé házát. A’ régi üstökös vezérek a’ padlásra vándoroltak; a’ vastag lábú székek helyett finom, minden test alatt ropogók tétettek – szóval, minden más színbe öltözött, és mozgásba jött.
Bencze, jövendő hitvese’ szobáját minden kitelhető fénnyel felékesíteni akarván, néhány napra a’ várasba készűlt, ’s Liditől, más dolgot adván ürügyül, elbúcsuzott, karácsony ünnepre határozván visszajövetelét. A’ féltő és szerelmes, ha nem sokat végez is, legalább gyorsan jár; Bencze is sietett haza, ’s a’ rendelt időt két nappal megelőzte. Már estellett, midőn leszállt kocsijáról, de nem sokára a’ sötétséget szelíd fény váltá-fel, ’s gyönyörűen tűnt-elő a’ hold Lidi’ háza felett; onnan száll felém éltem’ szép sugára! gondolá Bencze, ’s bár künn derekasan fagyott, a’ szabadba indúlt. A’ mint kapuján kilép, cselédháza’ ablakánál egy fejér köpönyeges férjfi ötlik szemébe: ő ezt Lázárnak vélvén, reá kiált, miért ácsorog hijában az ablak alatt, mikor ott benn dolga van.
„Elismért,*
Összetévesztett.
uracskám – mond hegykén egy Huszárkáplár, én nem vagyok Lázár, hanem szabadságos katona, Boris’ ismerőse és atyafia.”
„Úgy – mormolá Bencze meghökkenve – mikor jött katona uram?”
„Főhadnagy urammal jöttem; de ő oda-át maradt abban a’ kőházban.”
„A’ kőházban? – kérdé akadozva Bencze – és olly ismerős ott?”
„Hej uram, csak én kapnék annyi csókot, mint az ott a’ szép kisasszonytól – felel a’ huszár, ’s egyet vonít bajszán. Akart többet is beszéllni; de Bencze nem hallá, vér futja el szívét, ereji vonaglanak; bőszűlten szobájába siet, ’s kardot ragadva – hah csalárd hitszegő! legalább ingyen senki ne bírjon – dörögvén, a’ patak felé megyen. Szokott leshelyére érvén homlokához csap – o én gyáva balgatag, milly bután estem a’ kelepczébe – mérgesen nevet, én oda járok neki kedvezni, ’s addig ő – – tovább nem szólhata, csak mély sohajtás torlott-ki habzó kebléből. Féltése rettentő dühre gyuladt, midőn két személyt, fejér ’s fekete köpönyegben lát Váry’ házába menni. „Ő az, ő! Lidi! lelke olly fekete, mint ruhája! – rivad Bencze, ’s eltökélve vérrel enyhíteni boszuját, a’ béfagyott patakra száll, meg-megsikamlik, de ő semmire sem ügyelve keresztűl tántorog, Váryhoz száguld, és egyenest Lidi’ szobájába rohan. „Hah csábító!” kiált borzadozva, midőn a’ szoba’ hátuljából félig a’ holdtól világítva, a’ fejér köpönyeges férjfit felé jönni látja; majd megáll – majd visszalép – most kard villog kezébe’, most közelít – már karját csapásra emeli: „jer hát, e’ vas intézze sorsunkat” kiált Bencze, ’s magán kivűl elébe vág, mellyre valami csöngve a’ földre zuhan, ’s a’ szoba mingyárt üres lön. Bencze tétováz, körűlnéz, ’s midőn magához tért, akkor vette csak észre vitézsége’ jelét. Egy álló-tükörben, melly távolléte alatt Lidinek hozatott, saját képe tűnt-fel, és nem ismerte meg magát, mert szörnyű háborodásában, levetvén nehéz bekesét, Lázár’ fejér köpönyegét ölté magára, mellyet az, míg a’ holmit felvinné, ’s új inastársával csevegne, Uráéhoz akasztott. Csalatásának fő oka volt a’ fejér köpönyeggel vesződő képzete annál inkább, minthogy fejét a’ homályban nem láthatá. Szégyenét és szorultságát csak az enyhíté, hogy e’ furcsa tévedésnek senki tanúja nem vala. A’ gondolat, hogy majd jól kinevettetik ’s utóbb gyöngesége példabeszéddé válhatik, győzött féltésén, ’s legjobbnak itélte, mentül előbb elillanni; mingyárt is lábhegyen kifelé sunnyogott, de későn; mert egy cseléd, ki őt berohanni látta, hirül adá jelenlétét. Erre Lidi egy isméretlen férjfival elébe bukkan, ’s minekelőtte kiszökhetne, karja közzé röpül. „Nem csalt meg tehát sejtésem, te korábban megjöttél?” mond a’ Leány, és szoros öleléssel jelenti örömét. Csöngedy dermedve állott, ’s üdvezlés helyett csak félig tördelt hangok rebegtek ajkain, ’s míg kivont kardját egyik kezével dugdozni akará, a’ másik elejti hüvelyét.
„Kit akarsz levágni? – kérdé Lidi – minek e’ kard?”
„Tél van, farkasok miatt” rebegé Bencze, nagyokat pillantván az ifjura, ki mosolyogva Lidi’ kezét tartá. „Testvér Bátyám, főhadnagy – mond Lidi – ő tagadó levelét személyesen megczáfolá, ’s velünk tartja szerencsénk’ ünnepét; mi is csak imént jöttünk haza, jöttödet lestük.” Némán zárta Csöngedy sógorát melyéhez.
Gyermekek! meghül az étel, kiált Váry beintvén kedveseit, ’s míg a’ vidám öreg, huszár fiával az ellenséget verte, ’s diadalmát jó Somlaival ünneplé, Bencze hölgyének híven megvallván a’ történtet, ismét kéréshez látott, ’s jobbulást igérve könnyen bocsánatot nyere; de mit nem bocsát meg a’ menyasszony, ’s mit nem igér a’ vőlegény! – Csöngedy haza vitte fiatal hitvesét ’s a’ vélemény: hogy a’ házasság féltékenyre nézve vagy emésztő méreg, vagy orvosság, rajta is megvalósodott; ő meggyógyúlt – ’s csendesen él. Azonban nem jutott e már, vagy nem jut e még Cato’ sorsára, nem tudjuk; de reméllhetni: hogy minden esetre annak követendi példáját.
Szalai Benjamín.


BOR-ÉNEK.

Boldogok mi! a’ barátság
Víg seregbe öszvevont,
’S itt borunkat kedvvel isszuk,
’S távol elkerűl a’ gond.
Fel vitézi a’ kulacsnak!
Fel, miénk most e’ világ.
Most pohárra! mert nem isztok
Majd, ha a’ halál kivág.

Lyányka, csókot e’ pohárhoz
Nyujtsad bíbor ajkadat!
Te, ki olly szép vagy, miként a’
Nyári hajnal-támadat.
’S mint midőn két égi villám
Egybe csapva szétenyész,
Csókba’ lelkünk öszvecsattan
’S a’ kény’*
Szerelmi kéj.
tengerébe vész.

Félre, víz-ivó, előlem
Mert palaczba fojtalak:
Itt szentségtörőt nem tűrnek
A’ bornak szentelt falak.
Lánglobogva leng Tokajnak
Itt közöttünk istene,
’S kádba fojtja, hogyha béjön,
Kit meghitté nem kene.

Éljenek, kik híresítík
A’ Tokaj’ gyönyör nevét!
Éljen, a’ ki ott kapálta
E’ pohár’ dicső tövét!
Most mi vígan hörpögetjük,
Kéjre lángra ébredünk,
’S minden bút e’ tágas öblü
Billikomba temetünk.

Üssük-öszve kelyheinket!
Bennök égi tűz ragyog,
És vigadjunk! – a’ Magyarnak
Vígadalmi nem nagyok.
Míg Mohácsnál nem csatázott
A’ félholdu büszke tar,
Víg volt addig. Haj! azóta
Sírva vígad a’ Magyar.

Ott leszállott alkonyába –
De minek panaszlok én?
Félre gyászkép! új korány kel
Árpád’ honja’ szent egén.
Félre szívnek gyilkolóji,
Alvilági fajzatok!
Fájdalom, köny, aggodalmak,
Tőlünk messze szálljatok.

Fel, vitézi a’ kulacsnak!
Míg miénk e’ szép világ.
Most pohárra! mert nem isztok
Majd, ha a’ halál kivág.
Üssük-öszve kelyheinket!
A’ kancsók ürűljenek!
Fenn kiáltsuk: a’ Hazának
Szép Leányi éljenek!

Éljen a’ magyar Szabadság!
Éljen a’ magyar Vitéz,
A’ ki e’ dicső Hazáért,
’S a’ Királyért halni kész!
Adja Isten, hogy Hunyadnak
Öszvedűlt kőhalmain*
Vajdahunyad (Hunyadi János vára Erdélyben).
Törje csontját a’ magyar vért
Lesve szomjazó Kain.

Éljenek Szeretteink, e’
Drága honnak szentei!
Kik a’ közjóért buzognak
Mint a’ nap’ tűzfényei.
Adja Isten, hogy Hazánknak,
Mint a’ Nagy Király alatt,
Három tenger’ partvirányi*
Partvidéke.
Vessenek határ-falat!

Éljünk mink is, a’ kiket most
A’ barátság egybe font,
És borunkat vígan isszuk
’S távol elkerűl a’ gond.
Fel, vitézi a’ kulacsnak:
Pengjen-öszve a’ pohár!
Most igyunk! most! mert ki tudja
Óra múlva milly sors vár.

Bajza.


HAZÁMHOZ A’ TÁVOLBÓL.

Te langy ég, ifju napjaim’ hazája,
Fogadd e’ dalt a’ távol honfitúl!
Midőn neved’ szent hangja hat reája
Feszűlt kebellel hőn feléd simúl.
Minden kivűled nékem árny-alak:
Csak téged, szép hazám, ohajtalak.

Betérve független téridbe, Drága!
Kényén röpűl megint a’ hív kebel;
Tisztán kél a’ hon-szerelem’ virága:
Reája ott rokon szellő lehel.
’S bár rózsa-lánczon tart egy szép alak;
Hazám, hazám! téged sohajtalak.

Szikláid közt a’ szív érzésre dobban,
’S Hunyadnak*
Vajdahunyad (Hunyadi János vára Erdélyben).
árnyai lengenek körűl
Hideg valóbul a’ lélek kilobban,
’S a’ múltnak képin szerte szét röpűl.
Feléje száll minden nagy hős-alak,
’S ujúlva tűn-fel annyi büszke lak.

Busan fuvall az esti szellet ottan
Hol Attilának sziklavára kel!
Örök álomba’ fekszik hamvadottan
Lászlónk, az édes! vér-telt fürtivel.
Miót’ e’ rózsád hervadott, o hon!
Rövid szerencse díszlett e’ fokon.

A’ régi nagyság’ e’ gyászos vidékin,
Hol a’ magyar honában hontalan;
El-elmerűlt jobb százak’ dűledékin
Andalgni szép a’ szív’ fájdalmiban.
Kebledbe vágyom, elbusúlt alak!
Végy-fel hazám! téged sohajtalak.

S*


A’ KENYERES VITÉZ.

Csongrád’ és Szentes’ tájékán most is eleven emlékezetben vagyon ezen, Hazánknak a’ török járom alól megszabadulásakor esett, történet; mellyet csak azért is méltónak tarték feljegyezni, minthogy Iróink többnyire csak a’ nemesség’ tetteivel festik regéiket, ’s a’ pórságról hallgatnak, mintha nemzetünk’ dicső hőskorában nem részesűlt volna; ámbár ez is igaz vitézi lélekkel vívott a’ harczmezőn, ’s híven kiállta az idők’ terheit.
A’ még akkor kisded Szentes’ temploma’ ünnepén, nem tánczközben – mert nem vigadott akkor a’ Hazája’ szerencsétlen sorsán elbúsúlt magyar – hanem az ahítatosak’ csendes sorában, midőn mindenki honja’ váltságáért buzgón az Istenhez folyamodott, ismérte meg Markos Peti Kabók Julist, egy Csongrádi özvegyasszony’ hajadon leányát. A’ Szűz jámbor, egészséges, dologra termett, tiszta, és szép volt; Petinek tetszett, ’s feleségűl kivánta magának. A’ bévett szokás szerént a’ vidékieket étellel itallal táplálni kellett; örűlt Peti, hogy Julist megvendégelhetvén, vele szólhatott; szüléjivel, házával, kis gazdagságával megismértetheté; ’s valljon őt Julis szíveli e? észre vehette. Estve felé, a’ vidékiek’ elmentére jel adatott – harangozni a’ török alatt nem volt szabad – megköszönte a’ leány a’ házi barátságot. „Nem sokára megint látlak Julis!” szól az elváló szűzhöz a’ megszomorodott legény. „A’ jövő Csongrádi bucsún?” kérdé a’ leány. „Tán még hamarébb!” felel Peti, ’s elváltak.
Peti’ választását helyben hagyták szüléji, kik a’ leányt szinte mingyárt megszerették, ’s Peti néhány nap mulva általment Csongrádra, a’ vőfény- ’s násznagyokkal. Julis’ hirtelen elférjesülését ha ohajtotta is, de nem reménylé: A’ régi pór rendtartás szerént Peti megkérte Julist. „Ha leányom akar, én nem vagyok ellene” válaszolt a szorgos házi anya. A’ meglepett Julis nem szólhatott, hanem csak pirúlva nyujtá reszkető jobbját a’ legénynek. „Isten tartson, szaporítson benneteket!” kiáltá a’ násznép, ’s gyürűt váltott a’ két boldog szerető.
A’ török iga alatt nyögött még akkor a’ vidék; a’ keresztyénnek fizetni kellett, ha gyermekét keresztelteté; fizetni, ha házasodott; fizetni, ha temetkezni akart; hogy magába szívhassa hazája’ levegőjét, harács nevű adót kelle letennie; a’ leomlott templomok’ építésére pénzzel engedelmet venni: ’s a’ mi rosszabb, az illyetén adók nem voltak meghatározva, hanem egyedűl a’ helybeli ozmán fő tiszt’ kényétől függ vala: mennyit és hányszor kellett a’ harácsot letenni?
Peti is nászaival az omladozott Csongrád-várban parancsoló Besli Agához ment, hogy ettől házassági engedelmet vásárlana. Ez új török Tiszt nem rég jött Csongrádba, ’s a’ lakosokat még nem ismerte; buja szemekkel nézett a’ piros egészséges szűzre, vad ingerre gyúladt, fertelmes szándékát, bár mi módon is végre hajtani eltökélvén. „Százhuszonnégy körmöczit, és egy három esztendős ép csődör csikót kell adnod, kaur! különben a’ leány nem lesz feleséged” mond a’ török.
„Tán csak tréfálsz, Uram? hol vennék én ennyi pénzt? – felel az elhalványodott Peti – húsz arany minden értéke szüléimnek; csődörünk nincsen, mert ha még annyi volt volna is, már a’ Spáhik alatt járna; de van egy jó kanczánk, legyen ez a’ tiéd.”
„Egy kispénzt sem engedek, ’s ha tovább alkudozol, még többet kérek.”
Légy irgalmas! – így kérték valamennyen az Agát; csak Julis hallgatott, ’s reszketve köténye’ fodrait gyűrögette.
Szót se többet! takarodjatok szemem elől! – kiált mérgesen az Aga, ’s kardjához kapkod. Sikoltva futott ki Julis a’ pogánytól, a’ násznép utána; Peti ökölbe szorított marokkal ’s fogcsikorgatva akará megtámadni a’ durvát, de kísérőji magokkal ragadták.
Szomorúan tért vissza a’ násznép Kabókné’ házához, ’s azon tanácskoztak, miképen lehetne legjobb szerrel a’ törökkel bánni? Végre abban egyeztek meg: hogy panaszra és pártfogásért esedezni menjenek Szegedre, az ott kormányzó Herder Béghez, kiről eddig semmi roszat nem beszélt a’ környék, ’s kitől a’ Csongrádi Aga is függött. A’ jövő hetivásárra néhány társsal lön meghatározva Petinek Szegedre menése; ’s így egymást vígasztalva váltak el a’ Szentesiek a’ Csongrádiaktól. „Az Isten nem hágy el bennünket!” mond Peti, ’s átkarolva Julis’ karcsu derekát, rózsaajkira hím-erős*
Férfias.
csókot nyominta.
Mihelyt Besli Aga megtudá a’ Szentesiek’ elmentét, azonnal Kabókné’ látogatására siete, ki eleintén a’ török’ váratlan jöttén, ennek változott szándékát és engesztelődését reménylé, ’s azért gyors kézzel legszebb paplanját vendége’ leülésére a’ földre téríté; de rettentő borzanat futja végig mind az anyát mind a’ leányt, midőn az Aga szemtelen hízelkedéssel irtóztató szándékát elárulá. Erővel a’ szemtelen hatalmasnak ellenállani a’ környűlmények nem engedék; félvén a’ dolog’ roszabb’ következésétől; tettetett szívességgel kellett a’ buját elaltatni, ’s akaratja’ teljesítését későbbre halasztván, szép szóval kecsegtetni. Az anya’ titkos intésére, fentartott szeméremmel nyájaskodott Julis a’ törökkel, ’s ártatlan enyelgéssel mulatá. A’ török teli szép reménnyel távozott el, többszöri látogatását igérvén. Kabókné annak többszöri jelenését veszedelmesnek tartván, azon töprenkedett, mint mentse ki leányát e’ rettentő örvényből; végre azon állapodott meg, hogy sehol sem lehet bíztosabb helyen, mint jegyese’ oldala mellett.
Peti alig beszélhette szüléjinek el az Aga’ kegyetlen kérését, és Szegedre készülő szándékát, az üzenet is Csongrádból megérkezett, melly őt, jegyesének, a’ török’ buja körmei közzűl, mentől elébbi kimentésére serkenté. Most nyíltak fel egyszerre Peti’ szemei, most tudta meg okát az Aga’ szertelen kivánságának. Felforrott benne a’ bosszú, süvegjét ragadá: „Julissal, szüléim, vagy többé soha nem láttok!” kiáltá, ’s magát kiszakasztván, az őt tartóztató szüléji’ karjaiból, lélekszakadva siet a’ Böldi rév felé.
Alkonyatkor, Uram, megjelenek a’ várban! – így csilapítá le hízelkedve Julis, az ismét eljött török’ nyugtalan indulatját – itt ki vagyunk téve a’ világ’ rágalmazó nyelvének” ’s több efféle okot rebegvén; a’ megelégedett török szállására tért.
„Fuss, leányom, fuss a’ Tiszaparthoz, tán Peti már ott várakozik reád!” mond a’ gondos anya, egy tarisznya eleséget nyujtván a’ készülő és remegő Szűz’ kezébe.
„Áldásodat, jó anyám, e’ veszedelmes útra!” mond a’ leány, ’s édes szülője’ keblére hajtá fejét, ki elkeseredett szívvel ’s forró csókjával, áldását a’ zokogó Szűznek homlokára nyomta. Julis a’ kertsövényen keresztűl fris lábakkal a’ Tiszapartnak sietett.
Azonban este lön. Az Aga forrton forrt a’ heves kivánságtól; ki-kitekint ablakán, ’s nyugtalan lesz nem látván Julist közelgeni; elkéstén gyanúja még inkább nőtt; azért káromkodva rohan ki szállásából, ’s Kabóknéhoz fut. Ön mentsége végett a’ vigyázó özvegy sírva elébe szalad, ’s panaszkodik leánya’ elraboltatásán.
„Nemde Szentesre?” kérdé fogcsikorgatva az iszonyú pogány; a’ megrettent anya szólni nem tudván, letérdelt ’s az Aga’ hirtelen eltávozta után leányáért imádkozott.
„Lovat ide, kutya!” így agyargott keresztyén rabjára a’ dühös pogány, ’s felültében a’ kengyel-tartó szolgának sárga papuccsa’ hegyével egyik szemét kirúgja, és sebes vágtatva száguld a’ Böldi rév felé.
Szörnyen fújt a’ megeredt szél, a’ Tisza’ tolongó habjai ezer halált lökdöznek a’ part felé. Julis már ott állott; fél, reszket, sír: majd a’ háborgó folyamra néz, nem látja e kedvesét a’ habok közt? majd Csongrád felé fordúl, nem hall e lódobogást? de sem onnan mentséget, sem innen veszedelmet nem láthata.
„Bátya! egy kosbárány a’ kendé!” mond alig lihegve a’ parthoz ért Peti, az ott ácsorgó révészhez.
„Ha ökröt adsz, se’ lököm illy szélvészben el csónakom’ a’ parttól!” felel a’ révész.
„Ide hát a’ lapátot, én magam evezek által!”
„Ha veszni akarsz! nesze – ’s oda nyújtja azt a’ csónakba ugrott legénynek; ’s ez elrúgja a’ lélekvesztőt a’ száraztól, ’s hatalmas karokkal a’ túl part felé hajtja. A’ ladikba ütközött hullámok hányják vetik azt, Petit áztatják: de ő nem ügyelve semmi veszélyre, mind tovább tovább evez.
Julis látja kedvesét hányatni a’ habok közt, látja közeledni – de e’ perczben lódobogást is hall. „Te vagy Peti?” kiált a’ leány elfojtott szívvel kezeit feléje terjesztvén.
„Én, én.”
„Siess az Istenért! a’ török közelget.”
Kettőztetett erőt önte most Peti’ mármár gyengűlő karjaiba hölgyének intése, keményen hasítja a’ habokat, ’s az elfaradtában összeroskadó legény „hálá Isten!” fohászkodván, a’ kívánt parthoz ér. Julis egy szökéssel a’ csónakba terem, de a’ török is a’ parton. Julis’ segédjével a’ mélyre taszintott hajó ismét a’ habok közzé vettetik, midőn az Aga: „Nem szaladsz el Kaur!” ordítással görbe kengyelvasát lova’ oldalába szúrván, habok közzé ugrat, ’s kivont karddal úsztat az evezők után.
„Ne a’ lapát, evezz te kedvesem, én megbirkozom a’ pogánnyal!” mond Peti feltűrve lobogó ingét, ’s izmos karjait öklözésre készíti; de mi a’ kar a’ vas’ élének? Már az Aga elérte a’ hajót, vagdal Peti felé, a’ leány reszket, ’s ájuláshoz közelít. – Nincs mentség! Már a’ török a’ csónak után nyúl. – Ekkor Peti kiragadja a’ Julistól hozott nagy búzakenyeret a’ tarisznyából, és szerencsés irányzattal úgy hozzá csapja a’ pogány’ fejéhez, hogy ez elszédűl – lehanyatlik lováról, a’ Tisza’ habjai öszvecsapnak felette, ’s megfúlad.
Könnyes szemmel lihegett újra a’ megmentett pár, a’ szél lecsilapodott, ’s békén partra szálltak, térdelve buzgón adtak hálát az égnek. Vigan fogadta őket a’ partra gyűlt gulyások ’s kondások csoportja, ’s újongatva kísérték Szentes felé.
De a’ veszedelem nem volt még egészen elmellőzve, mert az Aga’ lova sebtest visszaúszván, búsan nyerítve tért a’ várba vissza. Megréműltek a’ törökök a’ ló’ nedveslétén, ’s azonnal urokat keresni indúltak; gyanújok Petire nem esett volna, de némelly bőrszedő zsidók*
Állatbőrrel kereskedő zsidó ember.
e’ történetről suttogni hallván, úgy mint újságot elhírelték. Erre több török lóra kapott ’s Peti’ elfogására bőszűlt; de már Peti nem volt szüléji’ házánál, hanem élelmet vevén magához, még az éjjel kedvesével elillantott. Szüléji azonban éltöket, bár fijok’ tette iránt eleget mentegeték is magokat, csak nagy költségen válthaták meg a’ zsákmány-szomjuhozó törököktől.
Peti a’ Holdmező-Vásárhelyi rétbe vonta magát, hová őt a’ Böldi révnél álló pásztorok követték, kik tanúji lévén bajnok tettének, őt bírájoknak választák, ’s mocsár-ölelte szigeten nádból gunyhót raktak számára.
E’ közben a’ hazánkat szabadító győztes seregek mind inkább ’s öszvébb nyomúltak. Szeged és Temesvár lön hadi mozdulásaik’ czélja. A’ török’ szétszórt apróbb csoportjai a’ közlekedés miatt majd ide majd amoda vonúltak. Markos Peti merész pásztoraival a’ Tisza’ hinárjaiból gyakran ki-kirohant, és több ellenséges csoportokat váratlan támadásokkal gyöngített. Illy hadi gyakorlásban tölté az időt, merész pásztortársait ügyes aprón-csatázókká tette, ’s töröktől nyert zsákmánnyal gazdagítá. Csak Julis élt egyedűl bánkodó szorongatásokban, ha kedvesét az ellenhad’ vesztére cselben lenni tudta – örűlt ellenben ha visszatért, ’s fegyverit elszedhetvén, bátran ölelheté. Az éjjeli tűz mellett beszéllék el a’ bátrak a’ nap’ tetteit, ’s új intézeteket szövének az ellenség’ romlására.

„Holnap nagy időre, de ha Isten segít, utóljára hagylak magadra – szólítá egy estve Peti Kedvesét. – Szeged’ megszabadulásával ment lesz az egész táj a’ töröktől, ’s vígan térünk vissza feleinkhez.” Úgy is lett. Tóth Mihály Kasztald hadivezér’ seregének előcsapatjával Szegednél termett. Bodonyban és Marostőben a’ vidék’ pórsága Bárkányi és Zákány-Szegedi polgárok’ vezérlése alatt öszvecsoportozott; ide jött Peti is pásztoraival. Az adott jelre a’ halászok éjjel áthordák a’ fegyvereseket, ’s a’ várasban készenálló polgárokkal megtámadják a’ török őrizetet, a’ várt elfoglalják ’s az ide segítségre közelgető muzulmán sereget szétverik. Markos mindenütt jelen volt, sebeket is kapott, de a’ megszabadúlt városnak jutalom-ajánlását megköszönte, magában érezvén tulajdon érdemét, ’s hazájáért ön részéről eleget tenni vélvén, Julis’ karjaiba sietett: kivel, visszatérvén Szentesre, megesküdött, ’s több évekig édes boldogságban élt.
Kiss Károly.


VÁD ÉS TETT.

Míg más’ érdemit a’ közlélek alázni törekszik,
Fényre deríteni azt a’ nemes elme buzog.
Míglen epés vádat nyomoz a’ tehetetlen irígység,
Nyujtani szebb példát a’ nemes elme buzog.

Zordy.


VALÓDI BARÁT.

Kevés szavú, helyén de jól beszélgető.
Nem kérkedő, nem is hiú alázatos.
Tüzet kap, és dörög, de megszelídűl;
Nem kér bocsánatot, de tettel ád.
Komoly, de víg; szerény, de nem feszes,
Igaz, de nem bokros. Sokat tanúlt,
De nem kevély tagadni azt,
Mit nem tud. Nem dicsér vakon,
’S pirongatólag nem gyaláz:
Ölelve feddi-meg hibám’
Ő maga ’s magam között csupán.
Engem szeret, de mást is.
’S akarva nem boszont.
Enged, ha forrni lát.
Botlik, ’s nagyobb lesz.
Nem feddhetetlen angyal ő
De – ember.

Guzmics Iszidór.


HUSZÁR-DAL.

Villámlanak, fényledeznek
Kardok ottan a’ hegy ormán,
Halálképek lengedeznek
A’ vérzászló patyolatján.
Patkók alatt a’ föld robog,
A’ vitéznek mejje dobog.

Csata-szél fú, csata-tűz kél,
Trombita szóll harsadozva,
Pajtás! a’ Hős illyenkor él,
Szíve nem ver borzadozva,
Kardot ragad, egyet suhint,
Ellenjére sebet vért hint.

Rajta hangzik, rajta tehát!
Sarkantyút a’ paripának,
Szeld és űzzed támadóját
A’ Királynak a’ Hazának:
Egyenest a’ bátrabbjára
Rá se nézz a’ gyávájára.

Átok fogja azt közöttünk
A’ ki futni vissza fordúl,
Nagy bajnok, ki míg előttünk
Ellenség van, csapkod és dúl,
Híres leszen a’ ki megáll
Mint záporok köztt a’ kőszál.

A’ Vezérnek, a’ Vezérnek,
Ki ellenünk gyújtja őket,
Ha ez oda, kicsinyt érnek,
Szíjra fűzzük rabtesteket,
A’ miénket védelmezzed,
Aczélfala legyen kezed.

Győzödelem vagy szép halál!
Itt maradás, vagy becsűlet!
A’ ki rontó csatába száll
Vitézek! egyéb nem illet.
Csattog ég már a’ háború,
’S fonódik már a’ koszorú.

Menjen haza csüggedt fővel
Kiben nincsen szittyai vér,
A’ ki nem mer nagy erővel
Egybe csapni ’s még gyáván kér!
Félre félre bátortalan,
Minek közttünk haszontalan?

Feressz feressz kardot Huszár
Rád dőlt vivók’ seregébe’
Villogj mint a’ hév napsugár
Főket lovad elejébe.
Csattogj vágj hogy bámuljanak
’S visszavágni rád tartsanak.

De megadván ha ki magát,
Ne bántsd tatár vadkezekkel,
Felejtsd csatád indulatját
’S éreztessed nagy lélekkel:
Hogy vívásra vitézzel szállt
’S meggyőzetve, nemest talált.

Döbrentei Gábor.


A’ BÚVÁR.

Ballade Schiller után.*
Friedrich Schiller Der Taucher (1798) című költeményének fordítása.

„Nézzetek le e’ vad tengernek vizére,
Egy arany poharat vetek itt belé,
Melly vitéz ’s udvarnok száll le fenekére?
Im’ a’ setét gyomor már el is nyelé,
Érdemdíj gyanánt, mint önjavát bírhatja,
Ki énnekem viszont azt előmutatja.”

Ezt mondja a’ Király, ’s a’ billikom erre
A’ magas szirtfokról, melly borzasztva dűl
És agyszédítve a’ végtelen tengerre,
A’ süvöltő hullám-sírfelé repűl.
„Nos kinek ver olly hős szív vitéz melyébe’
Ki leszáll e’ dühös tenger’ mélységébe?”

Ezt a’ Vitézek és Ifjonczok mindnyáján
Hallják körülötte, ’s némán állanak,
Szörnyedve jár szemek Neptún’ vészcsatáján,
’S a’ kincs’ birtoka után nem lángzanak.
„Szóljatok, harmadszor kérdem, ki merészel
Megvívni e’ vadúl zajgó tenger-vésszel?” –

Most sem ömlik szózat senkinek szájából,
’S ím’ egy nemes Ifjoncz bátran törteti
Magát itt elő a’ félénkek’ sorából,
Övét és palástját büszkén elveti;
Minden férjfi ’s asszony, hogy ezt észre vészi,
A’ felséges Ifjút csudálkozva nézi.

’S hogy odalép a’ kicsüggő szirtoromra,
’S a’ fekete örvény-torokba tekint,
Az elnyelt vizeket a’ Karibdisz’ gyomra
Im zsibongva adja vissza most megint;
’S mint a’ távolhangzó mennykövek’ dörgése
Zajong a’ mélységből azok’ lövődése.

’S mint mikor a’ vízzel tűz szokott vegyűlni,
Úgy buzog, és sziszeg, forr, és sustorog
Vég nélkűl kezd hullám a’ hullámra gyűlni,
A’ gőzölgő habtajt*
Tajték, felhabzó víz.
égig kavarog,
’S a’ dühös Örvényharcz nem tér lankadságra,
Mintha még egy tenger jönne a’ világra.

De végre a’ szilaj hatalom megszünik,
’S a’ fejér habok közzűl egy fekete
És iszonyú nyilás tátongva feltünik,
Gyomra mély, mint a’ pokolnak feneke;
’S a’ torló hullámok vad erővel térnek
Szörnyű üregébe az örvénytölcsérnek.

Most előbb, mint sem a’ vadjáték megujúl,
Az Ifiú magát Istennek szenteli,
És minden ajakról egy sikoltás nyomúl,
Mert az Ifjút most most a’ mélység elnyeli;
Torkolatját titok-terhesen bezárja,
’S oda van a’ merész billikom’ buvárja.

A’ vad örvény felett most csendesség lebeg,
Csak a’ mélységben zúg tompán ’s mérgesen,
Minden száj kesergő szózattal így rebeg:
”Bajnok lelkű Ifjú nyugodj csendesen!” –
És tompábban zúg, reng, és mindég tompábban,
’S hosszú szünetet tart rémítő voltában.

És ha a’ koronát magát vetnéd bele,
’S mondanád: a’ ki felhozza e’ kincsemet,
Mint törvényes Király holtig éljen vele,
Ér’tte illy koczkára nem vetném éltemet,
Mert a’ mi e’ zajgó mélységben rejtezik,
Azt élő valók fel – soha sem fedezik.

Sok nagy hajó, mellyet az örvény megkapott,
Gyászosan süllyedett rettentő mélyibe,
Csak a’ törött árbocz látta meg a’ napot,
A’ többi ott veszett a’ nagy sír’ keblibe’. –
És hangosan mint a’ szelek’ ordítása,
Jön mindég közelebb az örvény’ zúgása.

’S mint mikor a’ tűzzel víz szokott vegyűlni,
Úgy buzog, és sziszeg, forr és sustorog,
Vég nélkűl kezd hullám a’ hullámra gyűlni,
A’ gőzölgő habtajt égig kavarog;
’S mint a’ távolhangzó mennykövek’ dörgése
Zajong a’ mélységből a’ hab’ lövődése.

’S lásd a’ zajgó árnak éjborúlt öléből
Hattyúfejéren egy Termet áll elő,
Egy kar ’s egy fényes nyak – látszik testmivéből,
’S bátran partra tör a’ deli habszelő;
És a’ billikomot – életörömében –
Magasan forgatja az ő balkezében.

És hosszan, és mélyen – vészen lélekzetet,
Üdvezli a’ napnak vídám’ sugárait;
Egy sem titkolhatja az örömérzetet,
Hogy él, ’s hogy megvívta a’ vész’ vad harczait
’S életét a’ Derék, habok’ közepette
Koczkáztatván onnét bátran kimentette.

Ó jön, ’s a’ nép hangos tapsokkal fogadja;
A’ Király’ lábához borúl, ’s feltekint –
Az arany poharat néki általadja;
Ekkor a’ Király szép leányának int;
Ez abba a’ legjobb nektárnedvet önti, –
Az Ifjú veszi ’s a’ Királyt így köszönti:

„Sokáig élj Király! örűljön kebele,
Kinek e’ nap alatt szabad lélekzeni,
De ott az a’ mélység irtózat’ lakhelye,
’S az ember ne merjen Istent kísérteni,
’S olly dolgot meglátni soha se szeressen,
Mellyre ő vastag éj-lepelt von kegyessen.”

Az örvény engemet villámmód’ le kapott,
Egy szirtból ekkor egy forrás’ vad ömlete
Dühhel rohant felém, ’s egyszerre rám csapott
Hét szaggató árnak szilaj lövellete,
És mint a’ szélcsigát szédítve forgatott,
Kis halandó erőm ellent nem állhatott.

’S midőn illy rettentő szükségtől kinzattam,
Az Isten, a’ kihez fohászom’ szöktetém,
Egy sziklát mutatott, ezt fokán ragadtam,
’S magam’ a’ haláltól meg imígy menthetém;
Itt függött a’ pohár is kláriszcsipkéken,
Másként ott heverne a’ pokolfenéken.

Mert énalattam még bíbor szürkületben
Egy ezer ölnyi nagy mélység is tátogott,
’S bár az emberek nem sejtik az életben,
De szemem’ irtózva látta, mint mozog ott,
Mint hemzseg, és zsibong rémítő formában
A’ sok sárkány, és gyík a’ mélység’ torkában.

Feketén pezsgett itt, mint az Orkusz’ nyája –
Undok tekercsekbe gyűrt karikáival
Egymással vegyűlve a’ tövéses Rája,
Az ocsmány termetű pőröly*
Pörölycápa.
– és tőkehal,
Dühösen vicsorgott reám vérszomjába’
A’ szörnyű nagyságú emberevő czápa. –

Itt függtem, ’s borzadva láttam, hogy hol élek –
Olly távol az ember’ köz segedelmitűl;
Annyi lárvák között csak egy érző lélek,
’S illy zordon magányban csak magam egyedűl,
A’ hová le nem hat semmi ember-szózat,
Csak rémállat lappang, pusztaság ’s irtózat!

’S midőn így vivódom, felém gömbölygeti
Egy tenger-szörnyeteg száz ízes rostjait,
Hozzám akar kapni, ’s kezem kiszökteti
Reszketve a’ Klárizs’ átkapcsolt ágait;
Itt az örvény’ dühe tüstént megragadott,
De felfelé vitt, mint – szerencse-magzatot.”

A’ Király bámul itt, ’s villogó szemekkel
Felszólal: „igen is, tiéd most a’ pohár,
’S még ez a’ nagy becsű, legdrágább kövekkel
Kirakott gyürű is jutalmúl reád vár,
Ha még egyszer leszállsz, ’s tőled hírt veszek én,
A’ mit látsz a’ tenger’ legalsó fenekén.” –

Ezt hallja a’ szelídszivű királyi lány,
’S mosolygó arczával ekképen esedez:
„Atyám! több illyen vad játékot ne kivánj,
Az Ifjú annyit tett, a’ mennyit egy se tesz;
’S ha el nem fojthatod szívednek kényeit,
Mutassa Vitéz a’ Vitézség’ jeleit.”

Erre a’ Király megkapja a’ poharat,
’S a’ forgó örvénybe bélöki hírtelen
’S ha nekem felhozod ismét a’ poharat,
Legelső Nemessé nevezlek e’ helyen;
’S még ma öleld által, mint hites-társodat,
Ki itt esdve szánja a koczkáztatásodat.” –

Itt a’ bajnokifjú mennyei lángra gyúl,
Szeme egy Cherubként villámlik és tüzel,
Látja, a’ szép hölgynek hóarcza mint pirúl,
’S látja, a’ halálszín viszont mint futja el;
’S hogy övé legyen a’ hős tett’ magas bére,
Mint a’ nyil, repűl a’ – tenger’ fenekére.

Hallatszik, hogy ujúl a’ habok’ torlása,
Jövetét mennydörgő hangzatok hirdetik,
Szeretve függ rajt’ a’ szemek’ pillantása,
Az örvényes vizek mind egymást követik;
A’ sok hullám magát fel ’s alá csapdozza,
De az ifjút többé fel egyik sem hozza.

Szenvey.


ÉJJELI-ÁLMADOZÁSOM.

Titkoson elrejtem szivemnek szent langját
Mihelyt a’ nap virrad éles sugárával,
Mennyi-érzésim’ Éolhárfa-hangját
Nem tarkázom öszve világ’ lármájával.
Elrejtem belsőmnek nyitatlan mélyébe,
Honnan a’ gunyoló fülekhez nem hallik,
’S midőn a’ zugó nap beborul estébe,
Akkor bús keblemnek hajnala pitymallik.

’S mikor már az álom szivárvány-szárnyain
Tünemény-képekkel ámítja a’ népet,
’S tul viszi még azt is emésztő gondjain
Kinek a’ bal sors mind méz nélkűl nyujt lépet,
Mikor nyugszik minden; ekkor szabadabban
Emelkezik szorult meljem’ sohajtása,
’S a’ nyugtató csendbe bátrabban fellobban
Felhevűlt érzésim’ tüzes villámlása.

Álmodozom ekkor én is nyilt-szemekkel – –
’S titkos vágyásimnak szabad reptet hagyok,
Hogy tiltott mennyemhez ragadjon engem fel,
’S így egy pillantatig én is boldog vagyok!!
’S édes álmaimból midőn felébredek,
’S magam’ csak a’ vágyás’ pusztáján találom,
Azon gondolattal ismét csendesedek:
Hogy egész éltünk is csupa rövid álom.

Anyánk’ szíve alatt ébredő létünket
Legelső ártatlan álmunkkal kezdjük el.
Játék’ álma kerget gyermek-korba münket
Mig az ifiú sziv szebb álmára kél fel.
Oh édeni-álom melly ekkor varázsol!
Barátság! szerelem! – ki rajzolhatná ezt?
Midőn Szeráfnyelve hivő szivünkhez szól,
Mig a’ tapasztalás álmunkból felébreszt.

Jaj nekünk hogy ezen Isteni-álmunk is
Szerfelett sebesen előlünk elrepűl,
’S az a’ mi még marad olly csonkult ’s ollyan kis –
Hogy csalatott szivünk’ szent tüze is kihűl.
Csendesebb álomra lépünk ekkor által
Melly csak nyugodalmas házi-éltet remél,
De ez is nem soká mint a’ többi megcsal;
Ritkulnak kedvesink – gyengűlünk – itt a’ tél.

Éltünknek utolsó álmához érünk már!
’S ez könyvező szemünk’ felfelé emeli.
A’ halandó már csak félig földi-polgár,
Mert szentebb álmait csillagok közt leli.
’S igy egész éltünkben végig álmadozva
Küszködünk keb’lünknek sokféle vágyával,
Mig végre imádott Atyánk szánakozva
Örökre megnyugtat a’ sir’ hűs-álmával.

Idősb Gr. Teleky Ferencz.


NAGYSÁG.

Nagy léssz úgy: ha tudod magad’ ott megalázni gyakorta,
Hol mindég naggyá lenni kiván sok ezer.

Hrabovszky Dávid.


A’ KÉT FÉRJ’ HITVESE.

Gyakorta olly szörnyű örvényt
Rejt az ember keblében,
A’ melly Isten- ’s embertörvényt
Elsüllyeszt vad mélyében;
Jaj! a’ kin illy erőt vesznek
Az indulat’ habjai,
Ő, – ’s több vétlen lelkek lesznek
Akkor martalékai!

Kemény téli idő volt. Házának magányos falai közzé vonúlt az ember; innen nézett ki a’ szomorú természetbe, mellynek mezején minden öröm eltemetve feküdt. Dühösen süvöltött az éjszaki szél, ’s csak ez adott élethangot a’ nagy sír’ csendjében. –
Némán ült a’ szobában Ágnes, Bánkő várának asszonya, szánást gerjesztve lebegett arczáján a’ halavány szenvedés; egész valója hasonló volt ama’ rózsához, mellyet egy tavaszi fagy lekonyít, ’s idő előtt kifoszt virágzó pompájából. Karján tartotta csecsemőjét, oldala mellett Lajos állott, egy hat esztendős gyermek, anyjának egygyetlen öröme még a’ puszta életben. Könyezve voná épen ezt szivéhez, midőn Loránd véletlen belépett.
Ijedve szökött a’ gyermekről itt vissza az anyai kéz „Nem de, hogy édes a’ visszaemlékezés?” – felszólal gúnyhangon a’ durva férj, és szeme mérgesen Ágnesre villan – „mint képzeli az átkozott magát amaz időbe vissza, mellyben első Urának csókjai fűszerezték éjszakáit, ’s illy elmés majmot kapott az erek’ játékiból.”
Ágnes. Hová ragad ismét a’ szilaj indulat, te tigris! – Oh mikor ürítem én ki a’ szenvedés’ poharát!
Loránd. Helyes emlékeztetés! Az ember az indulatnak örök bolondja, mint a’ fák’ üstöke a’ zúgó szeleknek; az indulat csalta meg szivemet első látásodban, – az indulat tett a’ pokol’ örök adósává, hogy bírhassalak. –
Ágnes. Szűnj meg az egekre! Rettentő szavak ezek, mellyek túl hatnak értelmem’ határin. – Óh ember! miért háborgattál engem’ özvegyi székemben? hányszor vívtam akkor indulatos kérelmiddel, ’s kerűltem ki az öszve hozó alkalmat? – De előled menedékhelyet nem találtam. Kezemet adtam néked, te vad! mert az a’ reménység éltetett, hogy a’ ki elhunyt férjemnek barátja volt, az engem is becsűlni fog. Rettentően mutatja a’ jelenidő megcsalatásomat.
Loránd. Nagy mester az az idő! mint jövendő, mennyet igér, megcsal mint jelenvaló, – ’s pokollal ijeszt, ha multtá lesz. Óh ha te azt a’ bogot fel tudnád oldozni!
Ágnes. Loránd! Engedj már egyszer szavaimnak utat szivedhez. Mi boldogok soha sem leszünk; irtsd ki ezt a’ kebledben megfeneklett vadságot, így legalább türhetővé teszed az életet. Nézd, térdeimen kérlek, lágyítsanak meg annyi esenkedéseim; ha nődet nem szánod, kíméld meg bennem Drákynak özvegyét, ki téged soha sem bántott.
Loránd. Óh asszony, ha most is az volnál! – nem özvegye, hanem felesége; – vagy ha azzá tehetnélek, – ’s én viszont az lehetnék, a’ mi voltam: – mázsás terhek hullnának akkor szivemről le, ’s én boldog volnék, mint egy paradicsom’ polgárja. – Most, midőn az enyím vagy, nincs egyéb mód, hanem hogy sírig átkozzalak, és (magában) kétségbe essem!
Ágnes mély fájdalommal kelt fel azon helyről, hová hasztalan borúlt. Sírva fogta meg fiának kezét „Jer Lajos, – úgymond – kerüljük az ő tekintetét; az ég neked irgalmatlan gyámatyát adott, ’s nekem egy ragadozó vadat férj helyett; az én szenvedésimnek csak a’ halál’ orvosa!” ’s ég felé emelt szemekkel hagyta a’ szobát el.
Loránd merően nézett a’ kimenő után. „Hogy általam boldogtalan vagy, (így szólott magában hosszú küszködés után) azt én tudom; – a’ szánakodás, és gyülölség váltig vív lelkemmel. A’ mit az első jóvá akar tenni, azt a’ másik, mint hatalmasb, ismétlen öszverontja. Majd szánlak, hogy szerencsétlen vagy, majd viszont akarom, hogy örökre az légy. Az elsőt soha ki nem jelentem, de akarom, hogy érezd az utólsót. – Gyorsan villan szivemen keresztül néha egy jóltévő erő, – mennyei szikrának gondolnám örömest; ez reményt akar gyújtani bennem az Isteni kegyelemre; de irtóztatóan süvölt ismét a’ pokol, hogy annak már vége van! – Ágnes! Ágnes! mikor te még a’ szüzesség’ fátyolát hordoztad fejeden, ’s én Ólmoson, e’ magyar barátság’ fészkében mint ifjú, először láttalak: mindenható erővel repűlt akkor feléd az én szívem, minden vércsep eremben bírni buzgott téged. – Óh ha az ég ezt a’ forrón kivánt szerencsét akkor megadta volna; ártatlanúl, és könnyen, mint a’ lepke, repülnék az életen keresztűl. – Most bírlak; de egy hegy nehézkedett melyemre, mellyet száz Róma le nem lapíthat.”
Itt belépett Pongrácz, az ő lovásza. „Uram! – úgy mond – a’ lovak nyergelve vannak, de ma veszedelmes lesz utra indúlni.”
Loránd. És miért? a’ világ’ tengelye fordúl e ki sarkából?
Pongrácz. Sűrű gomolyokban esik a’ hó, minden csapás el van temetve, ’s az ember nem lát sem előre, sem hátra.
Loránd. Semmiség!, illy időt ohajt az én természetem. Láttad e asszonyodat? mit csinál?
Pongrácz. Imént hallám a’ komornától, hogy arczáján egy köny éri a’ másikát.
Loránd. Boldog a’ ki sírhat. Könnyek által enyhűl a’ fájdalom, a’ szív megcsendesűl, ’s új életsugár folyja körűl, mint a’ föld’ szinét nagy zápor után a’ verőfény. – Óh ha én sírni tudnék!
Pongrácz. De Uram, engedj meg egy kérdést; hová fogunk menni?
Loránd. Urad, a’ hová akar, – te, hová Urad parancsolja: Az út nyitva áll a’ poklokig; – ’s tornyosodjanak olly magas hegyekké a’ havak bár, mint Krivánnak üstöke,*
A Magas-Tátra egyik csúcsa (ma Szlovákia).
a’ vándornak azt nem rekesztik el.
Loránd itt kisietett az ajtón, Pongrácz pedig főcsóválva némán követte.
____________

Könnyebbülést érzett Ágnes, ha néha férjét eltávozni látta, mert akkor a’ házban csendesség uralkodott. Sokszor így magára hagyatva, gyászosan kavarogtak lelke előtt a’ múltaknak képei; setéten lebegé körűl Drákynak árnyéka – azon vitézi állásban, mellyben tőle bucsút vett; tompán viszhangoztak fülébe az ő utólsó szavai: „Isten veled, életem’ szerelme! hazám’ szent java mostan tőled elszakaszt, de egy mennyei Való súgja nékem, hogy mi viszont meglátjuk egymást; maradj tehát hívem!” – Mindég egy titkos borzadás szállotta meg Ágnest, ha e’ szavakra emlékezett; mintha az örök álomban szendergőktől is kellene tartani.
Ágnes ezen időpontig a’ sorsnak sok visszás fordulásait tapasztalá. Ő Rohonczon*
Rohonc; határmenti mezőváros (ma Ausztria).
született a’ Gamrayak’ nemzetségéből; már éltének ötödik évében árva lön, ’s anyabátyjának gondviselése alá jutott. – Tizenhat esztendős korában bálványa lett a’ vidéknek; szép volt, virágzó és tellyes, mint a’ rózsa’ kelyhe, – nyájas és szemérmes, mint a’ hajnalbibor. Mind azon gazdag és nemes ifjak közzűl, kik szíve, és keze után lángoltak, kettő különbözteté magát meg: Dráky, és Loránd. Egyenlők ugyan testi kellemekre; különbözők belső tulajdonokra nézve; amaz vidám, szelíd, és nyiltszivű; emez komor, magába zárt, és indulatos. Drákyval köté öszve Amor, és Hymen a’ virágzó hajadont. Hangos örömzajjal hozta ez menyasszonyát Bánkőre, mellynek ő Örököse, és Ura volt.
Loránd enyészve látván reményét, feleségűl vevé Balázs Ilonkát, egy szelíd erkölcsű, nemes leányzót. Ezzel türhetős békében élt atyai várában Lögényen; ’s úgy látszott: hogy ő mint Drákynak előbbi tüzes vetélkedő-társa most annak elválhatatlan barátja lett, mert Bánkövét számtalan ízben látogatta.
Bánkő három évig a’ boldogság’ lakhelye volt; a’ szeretet, és hűség példás öszvehangzásban fogtak itt kezet. Ekkor kiütött a’ Török-háború; enyészettel fenyegette Ozmán’ vad csordája a’ keresztyén magyar kormányt; sietve gyülének zászló alá a’ hazának nemes fiai, Dráky is bucsút vett kedves háznépétől, ’s hőstüzzel repűlt Loránddal a’ hadnak veszélyi közzé.
Győzedelmesen tértek vissza egy év mulva a’ magyar seregek, és azokkal Loránd. Csüggedt fővel jött ez Bánkőnek Asszonyához, hirűl adni Drákynak – elestét. Mint a’ lekonyúlt liliom állott Ágnes vesztesége’ fájdalmában. Erősen feltéve magában a’ kesergő özvegy, hogy hátralévő napjait a’ világtól elvonúlva tölti; csak az Ólmosi ház maradt vigasztaló barátja, és Loránd, ki erővel is fenntartotta a’ barátság’ jusait.
Loránd az ő hitvesét Ilonkát a’ táborból lett haza jötte után, öt holnap mulva hirtelen elvesztette. Ezután Ágnest még gyakrabban kezdé látogatni, ’s a’ miért eddig csak törött hangokban esdeklett, azt most indulatosan kivánta, – az ő kezét, és viszonszerelmét. Ágnes másfél évig állhatatosan küzdött hűségének altatója ellen; de az idő győzedelmes lett az asszonyi erőn. A’ két özvegy között a’ választó fal leomlott, és Loránd Ágnesnek férje lön; ’s mivel Lögényen lakni már régóta borzadott, – anyjától, ’s testvéritől elvált, és új hitvesének birtokába Bánkőre költözött.
Ezen házas életet kerűlte az egyesség, és szerencse. Loránd alig élt Ágnessel egy rövid holnapig, ’s már benne egy megfoghatatlan vad természet fejtődött ki. Gyülölni kezdé nőjét, örök nyughatatlanság háborgott lelkében, szüntelen csak a’ kietlent vadászta, ’s komorsága a’ kétségbesésig nőtt. Bánkő imígy a’ barátság’ sírja lett, minden ember irtózott annak új urától; és Ágnes, ki most már egy évig élt vele, a’ nélkűl, hogy szavait érzések fogták volna fel, vérző szívvel ismérte meg, hogy ő sírjáig a’ legszerencsétlenebb asszony.
_____________________

Már a’ nap régen elalkonyodott, midőn Loránd a’ nagy téli zivatar között behajtott Pongrácczal a’ Lögényi várba, hová őtet Öccsének levele már két nap előtt sietve meghivá. Zsibbadt érzékekkel szállott le lováról, ’s tántorgott hóba söppedezve beteg anyjának szobája felé. Néma főhajtással nyitotta fel ajtaját egy házi cseléd; – ’s mit látott? – anyját halotti lepedőben, testvérjeit a’ gyásznyoszolyára*
Halottas ágy.
homorodva, ’s egy csendes kerületben a’ ház’ több jámbor jobbágyait. Szörnyen megrázta ez a’ jelenés Lorándot, – életjel nélkűl rogyott öszve – talán a’ lélekisméret’ súlyától!
Midőn magához tért, ágyon fekve lelé magát egy külön szobában, mellette gyászlepelben siránkozó huga ült. „Hol vagyok?” ez volt a’ várban első szava. – „Itt a’ te szerető hugodnak társaságában” felele a’ szomorú Berta. – „Menj, menj angyal, hozz egy pohár-bort, hogy éledjek dermedésemből.” – Berta ment, hozott, a’ mit kivánt, ’s bátyját megölelvén, eltávozott, mert testvérje hivatta.
Halavány fényt vetett a’ gyertyavilág a’ szobafalakra. Vadúl jártatá szemeit Loránd a’ szerte fekvő házi eszközökön „Szent Isten!” kiáltott fel egyszerre – „nem ez volt e Ilonka’ szobája?” Fekvéséből talpra döbbent – „és ez nem az az ágy e, mellyen a’ halál’ vonoglásait szenvedte? – Úgy van! rettentő igent mond az emlékezet. Jer te szőlőtőnek jóltévő leve, oltsd el bennem egy pillantatig csak ezt az emésztő tüzet.” – A’ poharat megragadta, és ivott; de hirtelen rántotta azt vissza szájától, ’s szemeit borzadva mereszté reá „Huh! ez Ilonka’ pohara, a’ rajta lévő arany rózsákról ismérem. – Rettenetes! ha most megnyilna a’ koporsó, ’s ő itt előttem megjelenne – méhének még éretlen gyümölcsével, ’s azt mennydörögné fülembe: Méregkeverő! most meg vagyok boszúlva, te halált ittál poharamból!” – Irtóztató volna ezen boszúállás, – és még is csak bocsánat illy bünhödés; mert én csak egyszer halhatok, – pedig illy gyilkosnak, mint én, három élet sem elég, hogy a’ vért vérrel fizesse.” –
„Örökké zúzatni a’ kárhozat’ markában, – a’ lélekisméret’ horgán örökké rángódni, – éjjel nappal vigyázni, hogy senki bé ne törjön a’ fedett titokba, – az egész teremtésben hasztalan keresni altató-szert, – ’s végre a’ kétségbesés’ martaléka lenni: ez a’ gyilkosok’ sorsa. – Oh az emberben nagy a’ kártékony tehetség, ha az iszonyú indulat Ura lesz a’ fenyítő léleknek!”
„Ágnes! te vagy mind ezen szörnyeknek indító-oka. Életem ártatlan volt, míg téged’ nem láttalak! – Én férj levék, de vérem’ tajtékzó hulláma akkor sem csendesűlt, ’s az incselkedő sátán mindég azt súgta: „győzd meg az akadályokat, ’s ő a’ tiéd lesz.” – A’ kárhozat’ mélysége felett vertem hidat tehozzád. – Oh a’ részeg indulatnak csak egy pillantat kénye volt; rettenetesen józanodám fel a’ te öledben. – És te neheztelsz, hogy gyülöllek; oh a’ mit a’ pokoltól vásárlunk, abban nincs állandó kedvesség! Te azt hiszed, hogy legszerencsétlenebb vagy; – hát mivé léssz, ha öldöklő titkomat szívedbe öntöm?” –
Vadúl kinzá Lorándot a’ vádoló lélekisméret azon három napok alatt, mellyeket Lögényen töltött. Az embereket kerűlve – többnyire a’ magányos szobafalak közt bolyongott, ’s ön testvérit is maga körűl csak erővel tűrhette.
Nagy gyászpompával vitetett a’ tisztes Halott a’ nemzetségi kriptába; szédelegve ballagott Loránd a’ kísérő sokaság között, nem mervén megtörni a’ végső gyermeki tisztelet’ szentségét; hajtorzongva állott meg a’ kripta-üregnél, ne hogy egy lelki kéz visszatartóztassa őtet e’ halottak’ honjában.
A’ temetés után egy feketén pecsételt levelet kapott Öccsétől. Loránd feltöré, ’s imezt olvasá: „Fiam! testem’ ereje annyira megfogyott, hogy már nehezen fogsz életben találni. Tiszteld az Istent, kitől elhajoltál, szeresd testvéridet, és élj egyességben hitvestársoddal, Ágnessel, kinek szép erkölcsét ismerem; ő megvettetést tőled nem érdemel. Vedd szivedre ezen végső anyai intésemet – az áldást, és átkot foglal magában; mind a’ kettőnek nagy ereje van az Isten előtt!” – Loránd a’ levelet eltette. „Jó anya! – úgymond – halmozd vétkeim’ sulyát az utólsóval, az első nem használ,” ’s Pongrácznak nyergelni parancsolt.
A’ ház’ baráti mind leülének a’ halotti torhoz, – csak Loránd nem. Komoran vett bucsút a’ jelenlévőktől, ’s szolgájával a’ nagy hidegben Bánkőre visszaszáguldott. Mindnyájan álmélkodtak lelkének állapotján, de annak kútfejéhez senki sem jöhetett. – Ö Lögényvárát utószor látta. –
______________________

Egy mértföldnyire Bánkőhez állott egy kellemes dombon az Ólmosi vár; a’ gazdag róna vidék annak aljában úgy feküdt tavasszal a’ szem előtt, mint egy kis Kánaánföld. Ólmosnak Ura Kadik Bernárd, egy vendégszerető derék magyar volt, de nem csatasíkra való, mert jobb kezének két úját még gyermekkorában elvesztette. A’ vidék’ becsületes Nemesei vigan ülték sokszor itt a’ barátság’ ünnepét. Dráky, és Kadik között oldhatatlan szoros egyesség, és szeretet uralkodott; számtalan napokat töltött a’ két hív barát egymásnak várában. Mélyen fájlalta Kadik, midőn a’ hír füléhez hozta Drákynak a’ vérmezőn történt halálát; gyakran ment vigasztalására szomorú özvegyének, ’s csak akkor, midőn Ágnes Lorándnak férje lön, vesztette el Bánkő ezen igaz barátját, mert szive nem egyezhetett annak barátságkerülő hideg természetével. Nemes részvéttel szánta Ágnest, ha néha hírt vett szerencsétlen sorsáról.
Épen ebédjét végzé Kadik háznépével, ’s asztalnál ülve többféle nyájas beszédeket tartott, midőn hozzája egy idegen férjfiú véletlen belépett. Egy hosszú görög köntös volt öltözetje, fején csalma, ’s kezében egy vándorbot; nézése komoly ’s arczáján az őszinteség’ vonásai látszottak. „Üdvezellek szelíd hajléka a’ barátságnak!” imígy tevé köszöntését az Idegen. Sokáig merően nézte őtet az együtt-ülő háznép. „Örök Isten, mit látok!” – felkiált egyszerre az álmélkodó Kadik – „az én barátom Dráky!” ’s a’ háznép feldöbbent ülőhelyéből.
Dráky. Ti, a’ mint látom, álmélkodtok, ’s a’ viszontlátás inkább rémít, mint örvendeztet benneteket. A’ jó barátot hosszú távollét után nem így szokták fogadni.
Kadik. (karjai közzé sietve) Barátja lelkemnek! a’ halottak’ országából jösz e mi hozzánk?
Dráky. Ha Bagdádot*
Bagdad (ma Irak fővárosa).
Ásiában annak nevezed, akkor onnét.
Kadik. Megfoghatatlan! Pedig a’ hír’ szava mindenütt az volt, hogy hazádért Törökfegyver által estél el.
Dráky. Oh Bernárd, ha úgy volna! most édesen nyugodnám a’ természet’ anya méhében. Hogy fegyver által estem el, itt a’ hír nem hazudott; de a’ csapást nem Török tevé rajtam, hanem egy áruló barát, – egy pogánynál alábbvaló magyar.
Kadik. Rettentőt mondasz! És ki az az istentelen?
Dráky. Őtet a’ földön, és pokolban – Lorándnak hivják.
Kadik. Loránd? – Mindenható Isten! most minden világos.
Dráky. (leül) Ez a’ vágás itt hátúl fejemen, melly az itélet’ napján is látható lesz, – az ő munkája. Egy csekély szóbeli öszveütközés, melly közöttünk a’ táborban esett, az istentelent orgyilkosságra tüzelte.
Kadik. (félre) Vagy az az ördögi vágy, hogy feleségedet bírhassa. (Drákyhoz) És mint szabadúlhatál meg a’ haláltól?
Dráky. Csudálatos az. Egy nemesszivű Görögnek köszönöm életemet, kinél nagyobb barátját az emberiségnek nem ismérem. Közel három éveket tölték ezen kereskedővel – a’ szükségtől kénytetve – Ásiában, – megismérkedtem az ottani nemzetek’ szokásival, ’s a’ hajdankornak sok tiszteletre vonzó emlékivel. Hogy Európába visszajöhettem ismét, azzal is ezen görög jóltévőmnek tartozom. Én őtet e’ nap alatt nem látom többé, de szivemben él az ő örök emléke. – Ennyit mondanom légyen elég; ád az Isten Bánkövön olly időt, mellyben távollétem’ történetét jobban megértheted.
Kadik. És miért nem most? (magában) Oh mint fogom majd elkerűlni, hogy szavaim által tőrt ne verjek szivébe!
Dráky. Bernárd! két nagy hatalmas indulattal jövök én hazámba; az egyik kedves háznépem’ karjai közzé hajt, a’ másik megboszulni gyilkosomat. – Elégítsd ki most szivemnek éhkivánatját: él e Ágnes az én hitvesem?
Kadik. (hosszú szünet után zavarodva) Igen is, Ágnes él.
Dráky. És Lajos, az én gyermekem?
Kadik. A’ te Lajosod él!
Dráky. (felkelve) Mi ez? Te kedves hírt mondasz, és még is a’ szó ajakidról olly hosszan, és tompán hangzik, mmint egy mennykőmoraj a’ távolban. –
Kadik. (barátját feszűlt melyére vonva) Oh Dráky! miért kell nekünk egymást így viszont látni?
Dráky. Szent Isten! beteg e az én feleségem, vagy gyermekem?
Kadik. Nem!
Dráky. Nincsenek talán Bánkövön?
Kadik. Bánkövön vannak!
Dráky. Javaim pusztúltak e el?
Kadik. Javaid nem pusztúltak el!
Dráky. Megfejthetetlen! Minden kérdésre kivánt válasz, és még is minden szavad úgy cseng fülembe, mint egy lélekharang. Jele, hogy hazudsz.
Kadik. Az Isten bizonyságom, hogy nem hazudok; de ámbár ez mind igaz, még is –
Dráky. Oh az az ámbár, és még is két rettentő engesztelhetetlen ellenség, – be fúrja magát az életnek mindegyik sorsába; és csak azért vannak a’ Fúriák által teremtve, hogy akadályt vessen örökké az egyik a’ másiknak. Mit akar tehát sorsomban ez a’ még is? –
Kadik.Barátom! csak ma kímélj meg. Vannak néha olly pillantatok, mellyben a’ meglepetett ember felakad, ’s erőtlen, hogy magát kifejtse. – Ülj le, és pihend ki magad’; holnap talán el leszek készűlve, néked egy titkot kijelenteni, melly –
Dráky. Hah! te mesterűl tudod a’ lelket csigázni. –
Mint a’ villám lövellett itt fejébe az a’ gondolat, hogy Ágnes talán megszegte hívségét. Vadúl szakasztá ki magát Kadik’ ölelő karjaiból. „Isten hozzátok!” ezt kiáltá; az ajtón ki rohant, ’s a’ ropogó hó’ fagyán gyorsan törtetett Bánkő felé. Mint egy kőszobor – a’ földön le mélyezve – állott Kadik hűledő háznépe között. „Dráky! Dráky” ez volt minden, a’ mit mondhatott; de a’ hangot csak a’ ház’ siket falai fogták fel.
_____________

Loránd nagy tépelődések között verődött Lögényből Bánkőre vissza, hol minden csendes volt, mint a’ sír, és puszta mint egy ház, mellyen a’ halál futott keresztűl. – Szobájába vonúlva – ezer setét gondolatok keltek zavaros agyában. Lelke véres szemekkel kémlelte a’ határt, meddig a’ véteknek terjedni szabad, hogy még remény maradjon a’ bocsánathoz. Majd ismét anyjának levelét futotta végig; ’s úgy látszott, hogy ez lelkében a’ kétség’ tüzes sugárait megtörte. „Azt mondják – így tünődött magában – hogy a’ szülék’ átka mázsákat nyom az Isten’ mérő-fontjában; hogy a’ melly serpenyőre ez nehézkedik, az felhúzza a’ másikát; miért ne hinnők ezt a’ szülői áldásról is?” – Loránd erős eltökélést vön, hogy Ágnessel magát ki engeszteli.
Loránd másnap hitvese’ szobájába ment. – Épen esti imádságra szólít a’ harang. Ágnes, Lajos fiával egy feszület előtt térdelt, ’s imádkozott; pólyás gyermeke az ágyon feküdt. – Lorándot e’ jelenés legelőször illette meg bűnterhelt napjaiban; – halkkal az ablakhoz ment, ’s kinézett a’ szomorú vidékre, mellyet a’ hold’ halavány világa folyt körűl. Gyászosan lebegtek gondolati a’ múlt időben. Midőn feleszmélt, Ágnes egy nyugvón*
Heverőn.
ült, az asztalon gyertya égett.
Loránd. (távol állva, fél-komoly hangon) Ágnes!
Ágnes. (szünet után) Mit kivánsz?
Loránd. Lögényen valék; az én anyám megholt.
Ágnes. Legelső hír, mellynek hallására méltatsz, – ’s az is szomorú.
Loránd. Tegnap temettük el.
Ágnes. Most tehát boldog, ha szenvedett. Én irígylem sorsát.
Loránd. (szünet után) Ágnes! én sokáig gyülöltelek.
Ágnes. Nem volt időm elfelejteni.
Loránd. Boldogtalan ellenkezés volt közöttünk.
Ágnes. Úgy van! De mit jelentsen ez az emlékeztetés? ezt választottad ma hóhéreszköznek?
Loránd. (lágyúlt hangon) Én akarnám, hogy felejtsük el.
Ágnes. Ember, mi ez? azért jöttél e most, hogy gúnyjátékot űzz velem?
Loránd. (Ágneshez közelítve) Kérni jöttelek, hogy bocsáss meg.
Ágnes. (székéről felkelve) Szűnj meg üldözni tigris! (csecsemőjét ölébe kapva, Lajoshoz) Jer gyermekem, távozzunk! –
Loránd. Az Isten tanúm, hogy szívemből szólok.
Ágnes. (menése közben) Istent te nem hiszel, – szíved pedig hideg, mint a’ Sajó’ jege.
Loránd. Hinni kezdem, mert érzem az ő malasztját.
Ágnes. (álmélkodva áll).
Loránd. „Élj egyességben a’ te hitvestársaddal” ez volt anyámnak végső intése; én szavát akarom fogadni a’ dicső halottnak.
Ágnes. (illetődve) Ha úgy volna.
Loránd. Jövendő életem’ módja megtanít.
Ágnes. Örűlni akarok, és nem tudok; mert félek, hogy ez a’ béke nem egyéb, mint egy csalfa örvénycsend a’ tengeren, melly azért áll be csak, hogy szünet alatt a’ düh annál vadabb erőre kapjon. A’ hol két ellenkező dolgok rendkivűl váltják fel egymást, ott az állandóság’ talpköve – szétfolyó homok.
Loránd. (fél-indulatosan) Ágnes, bocsáss meg! könnyű ez néked, mert te szabad vagy, és ártatlan, mint Lót’ leánya Gomorrának kénköves tüzében.
Ágnes. Isten! te látod szívem’ tisztaságát; én nem csak egy férjnek, hanem egy orgyilkosnak is kész volnék megbocsátni.
Loránd. (megrázkodva – magában) Huh! ez a’ szó ismét visszalök ördögi sorsomba.
Ágnes. (Lorándnak kezét nyújtva) Én megbocsájtok.
Loránd. És elfelejtesz mindent?
Ágnes. Elfelejtek mindent; de esküdj meg, hogy engem ezentúl üldözni nem fogsz, sem valamelly vadság’ kitörésével megszomorítani. – Esküdj meg Drákynak, volt férjemnek, ’s barátodnak árnyékára!
Loránd. (félelmes rekedező hangon, felemelve újait) Esküszöm Drákynak véres árnyékára! –
Ágnes egyik karján csecsemőjét tartotta, a’ másikat Loránd’ vállára tevé, és feje angyali szelídséggel reá konyúlt. Loránd indulatosan ölelé hitvesét. „Ágnes! Loránd!” ezek voltak a’ békülés’ egyetlen hangjai. A’ kis Lajos e’ jelenetnél örömtelve esett térdre, ’s karolta által gyámatyja’ lábait.
Itt kopogás hallatott az ajtón; ez felnyílt, és – Dráky belépett.
Hosszú szünetet tartott a’ szörnyű meglepetés. Vonagló idegekkel bőszült vissza Dráky, ’s a’ bot kifordúlt kezéből. – Szédelegve meresztette szemeit Loránd a’ béjövőre, ’s tárta maga elébe karjait, mint a’ ki előtt a’ pokol’ mélysége megnyílik. – Odahalva állott Ágnes, a’ Jelennek, vesztéthirdető képében, szemének világa elsetétűlt, – ’s mint egy jobb világba készűlő lélek – rogyott öszve ártatlanságának liliomdiszében.
„Lelkeket csábító pokol, te győztél!” – riadott fel Loránd – „itt a’ te martalékod!” – ’s lekapott a’ falról egy kardot, ’s kétségbe esve dőlt aczélhegyébe.
„Hah undok asszonyi szörnyeteg! ez a’ te hívséged?” ordított Dráky hosszú dermedéséből feleszmélve, – gyorsan rántotta elő köntöse alól – elrejtett fegyverét, ’s a’ padlaton elterűlt asszonyhoz rohant, hogy feláldozza bosszúdünek; itt hirtelen a’ szobában termett Kadik, ’s döfésre emelt karját lekötözte. „Barátom! – így szólítá meg elszörnyedve – mit akarsz cselekedni?” – „Félre! – mond amaz – hagyj boszút vennem boldogságom’ gyilkosain, ’s annak omladéki alá temetkeznem!”
Sírva emelte fel itt fejét Lajos, anyjának teteméről, mellyre az ártatlan lehomorodott, ’s irgalomért látszott a’ mord arczú hóhér előtt esdekleni.
„Dráky! – imígy szóla tovább Kadik – halljad a titkot, mellyet most felfedezek. Ez az angyali lélek ártatlan; ő téged híven szeretett, – két esztendeig gyászolta halálodat – el vonulva minden emberi társaságtól. Ennek a’ csábítónak, ki itt vérében fekszik, munkája minden. Hogy a’ táborból haza jött, nőjét a’ halál hirtelen elragadta; – ezen szörnyű esetek’ szövevényéből méltán lehet gyanítani, hogy ő volt alattomos gyilkosa. – Ágnesed a’ pap’ keze által hitvese lett; ne gyülöld őtet, – ez a’ sátán nagy fortélyokkal élt, hogy asszonyi állhatatosságát tőrbe kerítse.”
Dráky itt térdre esett; remegő gyermekét karjai közzé voná, ’s lankadt lélekkel nézett az ég felé: „Te Isten ott Mennyben! – mondá töredezett hangon, – erősítsd hitemet, hogy örök igazságodat ne hozzam kétségbe! Te rettentő vérangyalt küldöttél életem’ paradicsomába. Hogy miért? azt fel nem találja halandó elmém. Ez a’ gyermek földi szerencsémnek egyetlen maradványa!” – „És egy barát, – közbe szólott Kadik Drákyt ölelve, ki sírig hived lesz!” –

Ágnes a’ félhalotti álomból ismét életre serkent, ’s Kadik véghez vivé, hogy férjével viszontag egyesűlt; de a’ szeretetnek amaz istenítő bája, mellyet Dráky egykor nőjének karjában érezett, örökre kiholt; – az új hites szövetség hasonló lett az őszi napfényhez, melly csendesen süt a’ kopasz mezőre, de többé nincs hevítő ereje.
Lorándnak holt teste Lögényre vitetett; csecsemős gyermekét pedig, mellyet Ágnestől nemzett, testvérjei nevelék fel.
Csak igen rövid ideig élt Ágnes e’ viszonegyesülés után; a’ mély emésztődés hirtelen feldúlta éltének gyökerét. Egy napon, hogy Dráky komoran haza tért a’ vadászatról, – ágyán találtatott – általszenderedve egy jobb ’s boldogabb hazába. Szenvedő ártatlansága ott elnyeré csillagkoronáját!
A’ sors, melly illy csudálatos csapásokat mért e’ földön Ágnes’ életére, csak abban kímélte meg, hogy fel nem fedezteté előtte Loránd’ gyilkosságit.
Dráky még több évekig vontatta halandó életét. Csendes fájdalommal tekintett vissza ollykor a’ múlt időbe, mellyben boldogságának virági nyiltak, és elhervadtak. Keservben edződött szíve futott minden tomboló kedvektől. Gyermekét hazaszerető jámbor polgárrá nevelé; ’s Kadik volt az az eggyetlen meghitt férjfiú, ki néha egy gyenge örömsugárt folyasztott lelkébe.
Szenvey.




[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Kisfaludy Károly.]


CSERHALOM.*
az 1068-as cserhalmi ütközetben az országba betörő besenyőkkel szemben Salamon király és László herceg aratott győzelmet.

Néma borongással megy az őskor’ lelke, fölötted,
Cserhalom! és nem kér emlékűl oszlopot érczből:
Oszlop vagy magad, oh diadalnak halma, meződdel.
Téged még az erős természet szűle magából,
Hogy mint embernek gyarló munkája, felejtett
Porba ne szállna tetőd, hanem állna, mig emberek élnek,
És a’ harczos apák hírének lenne tanúja.
Árpádnak honnját Salamonnal sok baj emészté,
Az még sem rendűlt, romlatlan férjfi erőben
Állván hőseivel: főkép’ a’ társas egyesség’
Napjaiban temetője lön ellenségi’ hadának.
Olly vala, mint a’ két végcsúcsos földközi szálkő,*
Talán a gibraltári szoros. (VMÖM. 5. 271.)
Melly keleten ’s nyugaton kitekint az egekre, ’s midőn itt
Nap veri, ott éjnek rémfátyola leplezi ormát:
Elfáradva leül a’ villám mély közepében
Nem rengetheti meg, nagyságán nem mehet által.
Úgy Árpád honnját veszedelmek’ mennykövi csapván
Nem rendíthették, közepén túl nem hata mérgök.
Akkor az ifju Király Salamon szép déli sugárként
Járt a’ seregek előtt, vele két fejedelmi leventa
Ég’ áldása gyanánt, bölcs Gejza, ’s szekercze csapással
Rettenetes László, Bélának gyermeki jártak.
Akkor együtt az erő, bátorság ’s józan okosság
Őr vala, és akadály az enyészet’ napjai ellen.
Kétes az ütközetek’ forgása: Sajóra, Mohácsra
A’ jó honfi ma is könnyezve tekint, de ki retteg
Hallani a’ harczot, mellyet László’ keze harczolt?
Cserhalom! a’ te tetőd diadalnak büszke tetője.
Merre Ozúl*
Osul; a mondai-krónikás hagyományban a betörő kunok (besenyők) vezére.
haragos Kúnok’ fejedelme hadaddal?
Visszalobog zászlód éjszaknak durva szelétől,
Háromszor fordúl paripád, hogy visszaragadjon.
’S nem látod magad is vijjogva röpülni fölötted
A’ puszták’ madarát? Eljött, hogy téged emésszen,
’S szállongó fiait meghozza lakozni hadadra?…
Nyargalnak, még nem tudják, hogy veszni jövének.
Mint a’ farkas, melly juhakolba ereszkedik, öl, dúl,
’S gond nélkűl rabol a’ remegő falkában, azontúl
Menne; de örvös ebek várják ordítva, közelget
A’ boszuló Pásztor, ’s fölemelt villával ijeszti.
Úgy haladának ezek gyilkos szándékkal. Utánok
Puszta maradt Nyirség. Tisza’ gazdag partjai nyögtek
Vad tapodások alatt, és vért mosa rólok az árvíz.
Látta Bihar pusztúlását, ’s nem tudta kerűlni.
Szörnyü halál takará a’ bátor férfiak’ arczát.
Haldokló öregek jajgattak rajtok elázva
Honni rokon vérrel, ’s keserű fájdalmas özönnel.
Dúlt ágyon csecsemők egyedűl fetrengve sirának.
Ifjú anyjokat a’ táborral gőgös Ozulnak
Vad katonája vivé pórázra kötözve; szüzekkel,
Nem közös indulatok’ lánczán, hajtattak az ifjak.
Jött agg Ernyei is. Dúltan vala mindene. Még egy
Kincse van úgy vélé, a’ szöghaju nyájas Etelke.
Nincs többé, csak üres viszhang felel „édes Etelkém”
„Sirba ha tettem volna magam, hogy mélyen az undok
Földnek alatta hever, tudnám; ha zajába sodorván
A’ Duna nyelné el, tudnám hogy szőke habok közt
Tagjait usztában pusztító halsereg űzi.
Láttam volna halál’ ágyán hervadni mosolygó
Szép fiatalságát, kétség nem nyomna: megáldnám
Istenemet, ’s türnék. Most nézek, ’s nincs mire; szólok,
És az üres viszhang gúnyol felelettel. Elálltak
Könnyeim: azt kérdem, van-e még jó Istene a’ vén
Ernyeinek, vagy csak haragos kéz villog az égben,
Melly lánggal fölirá bűnét, ’s most megveri értte?”
Igy panaszolt az öreg, ’s meg’ visszacsatolta rezegve
Hangzó fegyvereit. Hogy harczra riassza Királyát,
’S Béla’ dicső fiait, búsan, de sietve megindúlt,
És az ürűlt teremek szomorún döbbentek utána.
Már hegyen ül terhes felhőként népe Ozulnak.
Sátor alatt pihen ő hímes szőnyegre terülve.
Lábainál buzogánya hever, hadi-kürtje fejénél,
’S a’ letüzött dárdán kalpagja; de oldala mellett
Kötve maradt a’ kard: hüvelyén szörnyű keze nyugszik.
Lejt, vigad, ordítoz, zsákmányát hordja elejbe
A’ szilaj ifjúság. Dalt mond szép rabja’ siralmas
Arczairól, dalt a’ harczokról, ’s győztös Ozulról.
Csak maga Böngérnek fia nem jő a’ magas Árbocz,*
Árbuz; IV. László király egyik gyilkosának neve, ebben az Árpád-házi Salamon király korabeli szövegben viszont kun névként csak felhasznált elem. (VMÖM. 5., 272.) A szöveg további vitéz- és leánynevei is fiktív karakterek.
Csak maga késik még rabját köz örömbe keverni.
Mint áll a’ sas, melly fiat őröz fészkes üregben,
’S messzire bár éhes, nem mer, távozni fiától:
Úgy állott ő a’ sátorban csendes örömmel.
És aggódással, vele ott állt néma szoborként,
’S haj! más érzéssel a’ szöghaju bájas Etelke.
Nézte az út’ sikján László’ hada nem ver-e port még?
Nem jön-e atyja fehér zászlót lobogtatva kezében? –
Minden csendes volt, egyedűl hangzott az örömtől
Cserhalom, és hangját a’ környék visszafelelte.
Nem jövé még László, nem volt még atyja’ kezében
A’ lobogó czímer; de legott eljöttek az ifjak,
Árboczot üdvözlék, ’s a’ lánykát nézni megálltak.
És legelőbb eljött, ’s így monda bogárszemü Kődör:
Szép a’ hattyu, midőn távol honnjának egéből
Csendesen érkezvén idegen tó’ habjain ül le.
Ott az özönt könnyű lebegése hasítja, ’s leszállnak
Hold és csillag ezüst sugarakkal játszani hozzá.
Oh Böngér’ fia, boldog vagy, szebb a’ te leánykád,
’S nem feketébb, mint a’ hattyúnak tollai, keble.
Kár hogy könnyet ereszt; de te Árbocz menj letörölni
A’ bús lány’ könnyét: forró az, elégeti arczát.”
Erre felelt komoran Böngér’ fia, termetes Árbocz:
„Menj tova jó Kődör, ne beszélj nekem illyet: enyelgést
Nem türök én soha is, mikor arra nem ösztönöz elmém”
’S elmene az tüstént; de helyette csoportosan eljött
A’ szilaj ifjúság, és volt, ki mosolyogva imígy szólt:
„Oh Árbocz, ha szeretsz, szedd rendbe rabodnak alakját.
Nézd hogyan elfordúl: arczát betakarja előttünk.
Termete milly súgár, ’s még is milly teljes! igéző
Hablebegés minden kis mozdúlatja. – Parancsold
Szólani, bár minden szava tíz aranyomba kerüljön;
Mondd, hogy nézzen rám, ’s szép íjamat itt hagyom értte.”
Jött még egy, ’s a’ lányt megnézvén monda: „Bolond vagy,
Hogy nem örülsz Árbocz, hagyj bár kis időre pihenni
Szöghaja’ árnyában, fogadom, hogy többet örűlök,
Mint ha ma száz tengert kirabolnék gyöngye’ javából.”
Harmadik is jött, és így szóla: „Ne mondjatok annyit:
Én magam érdemlem, hogy szép szót mondjak előtte.
Jól teve, hogy bé nem takará kis lábait a’ szűz:
Ollyak azok, mint a’ tajtékból fútt halom, és én
Milly boldog lehetek, ha csak azt illetheti ajkam.
Lába’ nyomát csakugyan tőlem nem tiltja meg Árbocz,
Azt itt hagyja talán a’ porzó tiszta homokban;
Én pedig egyszeriben paizsom’ lapjára kimetszem,
Elviszem a’ földnek minden részére csatázva,
’S lányt keresek, kinek e’ lábnyomhoz lába hasonló”
Legbátrabb vala Dember, erős magzatja Czikának.
Szőke fodorhajjal teljes két válla, piroslók
Arczai, termete nagy ’s deli, pillantása hegyes tőr;
Szíve sebes szélvész, ’s lobogó láng arra, mi nagy, ’s szép.
Ez beszökött, a’ lány’ arczát megnézte, ’s elámúlt;
És mikor a’ szó visszakerűlt ajakára, imígy szólt:
„Árbocz téged az ég megbüntet, hogy kiraboltad,
Vagy maga e’ lánykád rablá szépségit az égtől,
’S most büntetve van itt. Asszony nem szülhete illyent,
Téj nem táplálá; hanem élt fenn illatözönnel.
Elkerülék őt a’ szelek, és harmatba füröszté
Arczait a’ hajnal, ’s mert arczai szebbek azénál,
A’ hajnal csak azért lett szégyent vallva pirossá.
Nézzed bár szemeit: mi van ottan földi? Az éjfél’
Legfeketébb foltját napnak közepébe ha tenném,
Még az lenne talán szeme nyílt fényére hasonló.
Oh Árbocz, mondd, ’s a’ hajnalt leimádkozom értte,
Elhozom a’ napot, és minden ragyogásit az égnek,
’S itt hagyom értte neked; mert ő maga szép nap előttem.
Minden gyenge sugár, ’s árnyék mellette, kivűle.”
Igy szólt ő; de nehéz gondok, ’s fájdalmak epeszték
A’ szomorú lánykát; Árbocz pedig álla közöttök
Félig emelt karddal, ’s így szólt kifakadva boszúsan:
„Vagytok-e még többen ’s mit akartok fecske beszédűk?
Vagy vígságtokat én megháborgattam-e, hogy most
Rajtam üt e’ sok nyelv, ’s fülemet nem hagyja nyugonni?
Hagyjatok el, bizony itt az idő, hogy hagyjatok el már,
És ki ezentúl is háborgat játszi szavakkal,
Annak némavakon hasznosb lett volna születni;
Mert én némává ’s vakká teszem őtet azonnal.”
Ő így szóla, ’s haragja elől hátráltak az ifjak.
Dember kardra csapott. Még ez végére sem érvén
Jött maga gőgös Ozúl, a’ lányt megnézte, ’s imígy szólt:
„Hah! bizony ok nélkűl sátorban nem marad Árbocz.
Kincse van, őrzeni kell. Ifjú halld, a’ mit Ozul mond:
Add nekem a’ lánykát, od’ adom Zeje lányomat értte:
Énekes, és ragyogó, mint legszebb csillag az égen,
’S harmatnál gyengébb: nem volt még férjfi karok köztt.
És adok öt fiatal hadi mént, mind gyorsat, erőset:
Nyergesek, és aranyos csótárral gazdagok, és bár
Kérj még rá valamit, kész értte megadni vezéred”
Erre felelt szaporán Böngér fia, termetes Arbocz:
„Tisztelet oh diadalmas Ozúl! és hála tenéked,
Hogy Zeje lányaddal megkínálsz engem, utólsót
A’ harcz’ hősi közűl; de bocsáss meg, nem szabadulhat
Árbocz ezen lánytól: hozzá van szíve lekötve.
A’ mit ezentúl még mondasz, fejedelmi ajándék.
Oh de ha bár paripád mind széltől lenne foganva,
’S rá a’ csillagos ég’ közepéből lenne kiszegve
Legragyogóbb takaró, az még sem kedves előttem
E’ lányhoz képest. De ha gyáván küzdve találandsz,
Vidd haza őt bizvást, és engem fogj be lovadnak”
Elvégzé Árbocz, ’s így válaszol erre vezére:
„Meg nem gyűlöllek, noha kissé büszke vagy Árbocz.
Elvárom harczod’ hírét; de ha gyáva vivó léssz,
Rajtad ütök, ’s e’ lányt feleségűl birja lovászom”
„Nem soha!” szólt Árbocz, ’s megüté a’ kardot előtte,
És iszonyú szemeit vérrel tarkázta haragja.
Megfordúla Ozúl, ’s elmentek az ifjak utána.
Igy mulatának ezek, mikoron már fölkele a’ nép,
’S Ernyei’ kürtjétől hangzott széltében az ország.
Fölrobbant Salamon csattogva Királyi hadával.
Jött az erős László, jött Gejza, boszúsan eredtek
A’ rohanó seregek pusztúlt szélére Biharnak.
Árbocz csillapodott látván hogy nincs ki boszontsa.
Könnyü ruhát ’s tigrisbőrt tett paizsára. Szelíden
Eltörlé a’ lány’ könnyét, ’s oda vitte leülni.
Ő pedig ült kis lábaihoz, ’s biztatta szavával.
Akkor megnyitván rózsás szűz ajkait a’ lány
Szólt, ’s kedves hangját a’ lég is játszva emelte:
„Bajnok! téged erős, de szelíd atya nemze, ’s öröm köztt
Bíboros alkonyban születél kegyes édes anyától;
Nem bántasz magad, és mástól bántatni, nem engedsz
Hogy jóságodnál rabságom kinja nyugodjék;
Téged azért, mikor Istenemet kérlelni borúlok,
Szüntelenűl bizodalmas imádságomba csatollak,
Hogy valamerre menendsz, érezzék fegyvered’ élét
A’ csata’ vérmezején, ’s rettegjen jőni halálod.
Csak soha erre ne jőj: inkább a’ kölykes oroszlánt
Vagy dél’ sárkányát verd föl háborgani, mint a’
Hármas’ bérczek’*
Címertani toposz a hármas halom; itt feltehetően a három legmagasabb hegyre történő utalás (Tátra, Mátra, Fátra).
urát, ’s termékeny Hunnia népét.
Csattog az, és fölkelnek ezek, fölkelnek az ifjak,
’S a’ pártás szerető nem fél gondolni reájok.
Nincsen erő, mellyet, meg nem győznének erővel,
Nincs rohanás, mellyet rohanással meg nem előznek.
Csak maga, a’ fejedelmi vitéz, a’ baltacsapással
Rettenetes László, seregekkel mérkezik, és győz.
Oh Árbocz, tudom én, hogy Ozulnak népe veszendő,
És te talán meg is átkoznál, ha elérne halálod,
Hogy noha jól tudtam, nem szóltam semmi veszélyről.
Mondom azért jőj el, sőt fuss, a’ mennyire futhatsz;
Mert ha csak el nem nyel seregestűl Cserhalom, itt ér
Benneteket, ’s letipor Salamonnak szörnyü hatalma.
Oh jer hát, kísérj el atyám’ teremébe: talán még
Ott vár, ősz hajait szomorún tépdelve miattam.
Jer, ha elejbe megyünk, meglásd, fog sírva köszönni,
Sírva köszönni neked, hogy lányát visszaszerezted.
Váltságúl a’ mit birhatsz, elhozni szabad lesz.
Dúsan térsz haza, ’s majd ha lovad megbotlik az úton
Nagy testhalmokban, ’s nehezen röppennek odább a’
Jól lakozott madarak, megdöbbensz, kérded az éjtől:
Melly nép táboroz itt? És nem fog senki felelni.
’S ím meglátod Ozult; véres képére süt a’ hold.
Akkor az ősz bajnok lányát tisztelve megáldod,
És a’ nemzeti gyász’ mezejéről búsan odább állsz”
Nem szereté a’ rablánytól ezt hallani Árbocz.
Még is visszanyomá lázadt lelkébe haragját.
Fölkeresé a’ lányka’ szemét, ’s így monda viszontag:
„Mit mondasz nekem álmokat oh szépséges Etelke?
Nem tudod azt, hogy szó nem ijeszt el bajnokot? Ember
Kell oda, ’s öldöklő fegyver; de te milly csapodár vagy,
Hogy fenyegetsz? – A’ rózsa megént beakarna borulni.
’S nem tud; mert kebelét melegíti az ifju verőfény,
Harmat reng levelén, és a’ völgy hűs szele rá fú
Mind inkább kiborúl azután, ’s bimbója mosolygóbb.
Úgy te szeretnéd homlokodat fellegbe takarni,
’S az jobban kiderűl; örömest ránczokba kevernéd
Barna szemöldökidet; de azonnal visszahuzódnak,
Mint délszakra menő naptól a’ könnyü szivárvány.
Bús, komoly is lennél; de mosolygó kellemek őrzik
Arczaidat, ’s szebb vagy, mikor ezt elrejteni készűlsz.
Halljad azért, és tudd, mire szánt el tégedet Árbocz:
Honnosaid minket nem fognak elérni; vidáman
Ülnek azok hüs csarnok alatt hadi dalra figyelve.
Sok borral társára köszönt, ’s nem tudja, hogy avval
Issza halálpoharát; mert nincs már, a’ kire gondolt.
Mind azalatt tova száguldunk, ’s bár jőjenek aztán
Hőseitek, vagdalhatják a’ visszasüvöltő
Esti szelet, vagy az árnyékot, melly barna homályban
Lengve fut, és hosszú rémmé nyujtózik előttök.
Minket ugyan többé nem fognak lelni, ’s köszönjék
Hogy nyilaink által nyomorún nem halnak el ők is.
Én pedig elviszlek tenger’ szigetébe keletre.
Szózatosabb ott a’ csalogány, és berke virítóbb,
Lengedezőbb a’ szél, szebben tündöklik az ég is,
’S kis csemetén nemesebb izlés’ almái pirulnak.
Abba madár sem jő innen. Fáradva zuhan le
A’ sas is arra röpültében, ’s örvények elisszák
Szárnyait: embernek bajos út, csak századik éri.
’S jőjön bár maga, kit nevezél, a’ baltacsapással
Rettenetes László, ’s vele honnod ürüljön is, elvész,
’S tengeri szörnyetegek’ fiait táplálja hadával.
Őt mikor a’ fényes fegyverben látja leülni
A’ mélység hala, rá mozdúl, ’s közelíti örömmel,
Emberevő száját puha szép tetemére kinyitván.
Csak te kesergesz tán, de haszontalan, akkor erőmmel
Nem birhat kényed: jobb hát kebelemre borulnod,
És örömet hoznod fiatalságomra sziveddel.
Boldogságomat én tőled nem foglalom ingyen,
A’ mire vágyad ered, fogod azt birhatni kezemből,
’S kedveden áll, Árbocznak rabja, vagy asszonya lenni”
Igy szólott ravaszúl, hogy Etelke felejtse hazáját,
És egyedűl legyen ő, kebelének gondja, szerelme.
Balgatag! a’ síkon már megvillantak az érczek,
Por kele, és lobogós daliák vágtattak előre.
„Talpra vitéz!” hangzott szájából gőgös Ozulnak,
„Talpra vitéz!” hangzott az egész Cserhalmon utána.
És kele a’ Kunság zörgő fegyverrel, üvöltve.
Megrendűlt ekkor, ’s bámulva tekintgete Árbocz.
Mint kit aludtából földrázó dörrenet ébreszt,
Úgy kele ő: elröppentek szép képzeletének
Álmai, és gondok, más gondok, mint az irígylett
Szerelemé, szálltak habozó lelkére setéten.
Jött fegyverneke, és paripát, dárdát hoza gyorsan.
A’ fölijedt deli lányka legott elhagyta ülését.
Nem rejté örömét, örömében könnye megindúlt.
A’ siető Árbocz sírását búnak itélé.
Büszkén hordta fejét, ’s hadi indúlatja’ hevében
Hagyva előbbi szelídségét nagy zordonan így szólt:
„Sírhatsz, a’ kiket ott megláttál, halni sietnek.
Sirj; de utószor most, örömed várjon be csatámról”
Igy szólván paripára szökelt, és rendbe vegyűle.
Két részről riad a’ kürt, és csendűlnek az érczek.
Vad recsegésök után örvény szakad a’ levegőben,
’S összeveszett hangok’ zavarékit hordja visítva.
Fenn villámlik Ozul, haragos pej mén fut alatta.
Sorra megy ő, hadakat rendel, fölkelti az átkon
Szendergő haragot, ’s az ölés vad gondjait: egybe
Megnémúl az öröm. Cserhalmon rengve, csörögve
Vaskoszorú villog hadijesztő férfi kezekben.
Csak maga gyenge virág az emésztő körben Etelke.
Kétes öröm ’s búfogta remény változnak eszében.
Nem láthat le, kemény hadi férfiak állnak előtte.
Térdre borúl, és kéri kegyét a’ mennyek urának.
Vesszen e? Hasztalanúl menjen kérelme szivéből,
’S szűz tetemét a’ harcz’ iszonyú katonái tiporják?
Meghallgassátok gyötrelmiben, oh egek, őtet,
Honnját kéri, ti adtátok, ne ragadja el ember.
Hah! de mi csattog alatt! melly nép’ rohanása közelget?
Vassá váltak az emberek, a’ sok dárda bakonnyá,*
Sűrű erdővé.
És nem ló, röpülő sárkány viszi rémesen őket.
Mintha velök hoznák az egész nagy földet, utánok
Mozdúl az, ’s panaszos porait fölhajtja az égre.
Itt vannak, ritkulva leszáll a’ porköd: erősebb
Férfiak a’ vasnál, és a’ sok dárda bakonynál
Szörnyebben villannak elő; habosan megy alattok
A’ délczeg hadi mén, üdvözli nyerítve az ormon
Állókat, ’s meredő füleit hegyesíti reájok.
Nézzétek, kit föd legelől kapcsoltan arannyal
Szép párducz kaczagány? ki lobogtat kolcsagot*
Kócsagtollat.
ékes
Nyuszt kalpagja fölött ragyogó nagy gyöngybe szegezve?
Sas szemeit bátran veti kész seregére Ozulnak.
Ifjú még, a’ férfiuság’ nem gyáva mohával
Most barnúl, arczán szépséggel páros erőnek
Dísze virít, de szivét már is nagy gondok emelvén
Méltósággal jár, ’s forog a’ seregeknek előtte.
Ő! s ki lehetne egyéb a’ hármas bérczek uránál?
Ő az! sárga lovát meghajtva hatalmasan űli,
’S az büszkén szedi szárait, és alig éri meg a’ port.
Alföldön született szél-lánggal vemhes anyától
És versent futa puszta mezőn a’ könnyü szelekkel.
Most viadalra szokott, ’s vas zablát hordoza száján.
Barna tömött felhőn az egekhez tudna rohanni,
Olly sebes, és könnyű: Salamon még akkor is ülné;
Mert nincs nagyra törő lelkének semmi határa.
Nem tova, ’s csak kissé hátrább ősz Ernyei nyargal.
Ernyei, kit késő fiak is tisztelve neveznek.
Kész bajnok, de rokon karok ellen sírva csatázó,
Bús atya, honnja’ egyes seregének még is örűlő,
Most jól bizva halad mellette Királyi urának.
Bölcs, és tisztes öreg mellett szép látni az ifjat.
Haj! csak ez a’ hévtől inkább ne fogadna tanácsot
És gonosz embertől, Mogyoród nem nyelne rokon vért,
’S Csontokon ült szellő gyászt nem hordozna határin!
Vagy hova tévedtem? Hallgass el bánatos érzés!
Győzni tanult hadakat látok száguldani: látom
Veszprém ’s Tolna merész hadait, Szala’ népe’ virágát;
A’ Duna’ mellékét látom fölkelni; Fehérvár’,
Honni Királyokkal még akkor büszke Fehérvár’
Gyermekeit magasan rengő dárdákkal. Utánok
Nyitraiak jőnek. Komolyan megy előre vezérök.
Nem ragyogó maga, fegyvereit láttatja ragyogni,
’S mennyei végzéshez mérvén a’ földi hatalmat
Elszántan, de okos gonddal viszi harczra vitézit.
Tiszteld őt magyar, és neve’ mondására hajolj meg,
Gejza ez, a’ győztös Bélának idősb fia. Jámbor,
És örömest vesztő, csak kárán nemzete nyerjen.
Most a’ dúlt Bihar; és véres Tisza népei jőnek
Rézbuzogányokkal; mentéik hátra lebegve
Úsznak az al szélben; szemeikben néma boszú ég,
A’ Cserhalmiakat kicsapó szikrája keresvén.
Mért rebeg a’ szózat Lászlót is közbe nevezni?
László, a’ fejedelmi vitéz, amaz isteni férfi,
A’ ki kemény erdélyi pejét ugratja közöttök.
Nem föld ád neki lelkesedést: szűz tiszta szivében
Él az erős isten, ’s a’ nemzeti ritka dicsőség.
E’ kettő viszi csendes időn, ’s intézi csatáin.
Nem villám, vagy szélrohanás viadalba menése.
Olly az, mint, ha leszállana, lenne az égnek uráé,
’S emberi fegyverrel ha csatázna gonosz fiak ellen.
Arczán lelkének teljes nagysága ragyog, ’s még
Hódítóbb ez erős ifjúság kellemi által.
Termete nem látszik romlandóságra teremve:
Szép, magas, és izmos. Vállán két bojtos oroszlán’
Bőre terűl, széles mellén egymásba harapva
Vastag arany szájjal. Paizsán Pomeránia’ hőse
Látszik tört fejjel lehanyatlani Béla’ kezétől.
Béla hatalmasan áll fölemelt dárdával előtte,
Értte sohajt, rá vár a’ gyenge királyi leányka,*
I. Béla a pomerániaiak ellen viselt háborúban a lengyel hadak élére állt és fényes győzelmet vívott ki; jutalmul a lengyel fejedelem leányának, Richezának kezét nyerte el.
’S már már nyujtja kezét, koszorúját nyujtja kezében
Kalpagját hamuszín lobogó árnyéka takarja.
Rojtos két saruján súlyos sarkantyuja fénylik.
Jobbjában villog, ’s perdűl a’ szörnyü szekercze.
Nézi Ozul, bámúl a’ nép, elhűlten, ijedve
Kérdezik a’ halmon „ki az a’ hadi férjfi közöttök
Nagy ’s izmos vállal magasabb a’ többi seregnél?”
Mint mikor a’ vizek’ istene kél, nagy melle kilátszik,
És elnéz hullámi fölött. László is azonkép’
Vállastúl magasan látszott a’ többi seregből,
És ha körűl hordozta szemét, elláta fölöttök.
Három erős apród jött sok fegyverrel utána
Íját hozta egyik, ’s nyilait puzdrába szorítva.
A’ másik buzogányt, ’s rohanó kópjákat. Utánok
Jött, ’s egyedűl a’ nagy dárdát hurczolta Kelendi.*
László fegyverhordozója. (VMÖM. 5., 272.)
Szálfa előbb, hegyen állt bokros szép fejjel az égnek,
Ágai köztt madarak fészkeltek: most oda fénylő
Gyilkos aczélhegy van faragott végére szorítva.
Két kézzel bajosan, ’s csak alig forgatja Kelendi.
Béla dicső fia azt félkézzel emelgeti könnyen.
Régi hazánk’ fia ő: unokák örvendjetek immár
Hallani a’ harczot, mellyet László keze harczolt.
Összemegy a’ három vezető, komorodva megállnak
A’ rohanó seregek. Nem máskép csendesedik le
Tengeri partok köztt a’ zajt még rejtegető víz.
Csillám fut tetején; de belől a’ nagy hevet érzik,
És iszapos gyöngyös fenekére lebuknak az úszók.
A’ bölcs kormányzó csillámát messze kerűli,
’S könnyü vitorlákkal siet a’ vészetlen öbölbe.
És ím’ zaj támad, feketén fordulnak alulról
A’ vad hullámok, hegyet, örvényt hányva setéten
Tátogat a’ tenger, fölhíja üvöltve szakálos
Gyermekeit, ’s iszonyú rohanással harczol az égre.
Nem nyughatnak alúl, fejöket rettegve ütik föl
Tört tajtéka közűl a’ mélység’ szörnyü lakói:
Barnúl akkor az ég, ’s a’ napfény elfut előlök.
Úgy nyugovának ezek; de vitéz képeikre kiültek
A’ rejtett haragok, ’s az ölő hatalomnak alakja.
Jel fuvaték, ’s egyszerre kitört a’ gyilkos erőszak.
Félig alájöve gőgös Ozul, ’s már záporözönként
Csengve röpült a’ nyíl két harczos népnek ivéből.
’S a’ szabados köz tért sűrű árnyéka borítá.
Rettentő; de nem ártó harcz: fáradva leestek
Porzó lábak előtt a’ vesszők, csak maga László
Külde ölő nyilat a’ nagy idegről gőgös Ozulra.
Elment az, ’s csillogva csapott paripája’ nyakába.
A’ megszökkent ló nyöszörögve rogyott le Ozullal,
’S az csak alig tartotta magát, hogy völgybe ne hulljon
Messze vetett heggyel dárdáját földbe szegezvén.
Látták, ’s rémülten sietének elejbe vitézi.
Unta ez ütközetet Salamon, ’s „a’ hegyre” kiálta.
„Most ide, a’ ki vitéz, a’ hegyre kövesse Királyát”
És ki ne menne? „Temessük el azt, riadoznak az ifjak,
A’ ki velünk nem jő” ’s mennek vetekedve nyomában.
Ernyei szól egyedűl „ne siessünk veszni, Királyom,
Van laposabb út is, meredek nagyon a’ hegy előttünk”
„Gyáváknak meredek, nem az a’ nagy bérczek urának”
Igy szól, ’s egyszersmind nagyot ugrat könnyü lovával
A’ tüzes ifju Király, alig ér vele népe; de mostan
A’ Kunság ordítva lecsap. Száz kópja röpül le.
A’ megütött paizsok nagyokat döbbenve repednek,
Megrendűl Salamon nyergében, hullnak az ifjak.
Hasztalan, ő el nem csügged, folytatja vivását.
Kardra kerűl a’ harcz, ’s ím a’ magyar ifju Királynak
Kardvasa villámlik legelől. Sok futna előle,
Meg nem fordulhat: leesik csikorogva sebében,
’S hengeredő tört teste lovak’ lábában akad meg;
Most közelít Árbocz, szerelem ’s harag űzi csatára.
Súlyos karjától leesik Bere, Szondi: lovastúl
Megdől ez, ’s csak alig lesz ment a’ szörnyü haláltól:
Társai fogják föl sürüen csapatozva nyomában.
Már Salamonra vivé dárdáját Árbocz; ijedve
Zúgtanak a’ távollévők: ősz Ernyei gyorsan
Ott terem, és az ütő dárdát elcsapja szivéről.
Most gyalog indulnak föl többnyire; gyilkos aczéllal
Fordul meg Salamon bántóját szerte keresvén.
Ernyeivel küzd az, ’s elvágott dárdanyelével
Visszacsap a’ nemes ősz bajnok’ képére boszúsan.
Arra rohan maga is, vele fölrándulnak az ifjak
’S elleneit víják: a’ Kun’ vaskarja nem enged,
’S hosszu lesz a’ rövid út a’ nagy meredekre vivóknak.
Gejza tovább lekerűl népét kímélni ohajtván.
Hosszu de biztos utat választ a’ hegyre: vasazva
Megy négy szegletben roppant dandára, ’s tömötten.
Nincs akadály, mellyet meg nem nyomhatna. Előttök
Bátor Opos száguld, ’s csak alig zabolázza haragját.
Menne, rohanna, röpülne, de nem hagyhatja vezérét.
Messze kerűld idegen föld’ gyermeke, messze kerűld őt!
Irgalmatlan erővel jár a’ harczi veszélyben,
’S még kezeit soha ellenség nem hagyta el élve.
Gyors vágtatva jön egy csapat a’ dandárra: erősen,
Bár lassan megnyomja, ’s halad bölcs Gejza közöttök.
Bátor Opost már a’ megölöttek’ vére borítja.
László közre marad, ’s így haddal szerte körűl van
Véve Ozul. Hármas ropogással csattanik össze
Két heves ellenség. Iszonyú torkokkal üvöltöz
A’ győztös harag, és nyomorultan jajgat az inség.
Cseng, törik a’ fegyver, döbög a’ pajzs, harsog az érczkürt,
’S a’ levegő nem elég a’ sok hadi hangot emelni.
Gyilkos népek alatt nyög Cserhalom, oldala’ sikján
Vaslábú paripák dúlnak: port verne; de vérrel
Páros az, és letapadva borúl a’ gyenge füvekre.
Villámként fut ’s csattog Ozúl a’ rengeteg ormon.
Nincs helye, száz helyen is lecsap a’ seregekre gyakorta.
Majd itt, majd meg’ amott tündöklik fegyvere: vissza
Verdesi a’ közelítőket, ’s biztatja vitézit.
Mint mikor a’ nádas’ tetejét szél űzi, zavarja,
Úgy kevereg ’s mozog a’ kelevéz ’s kard: ő buzogánnyal
Döngeti elleneit, ’s valamerre megy, a’ zaj, erőszak
Ővele jár: ott a’ rontó csata’ mérge. Miatta
Csak lassan kelhet Salamon. Még messze hegy’alján
Harczol Gejza; de László jő veszedelmes erővel,
’S a’ lecsapó katonák nem győzik elállani utját.
Jő legelőbb egy könnyü csapat. Kópjázva vet ellent
Bajnokival László, azok egymást érve lehullnak
Kópjavetési miatt; de vadan jő Cserge vezérök
Mint hegyi szálfa, magas lobogóval messze kitetszvén.
Kétszer vet Lászlóra gerelyt, harmadszor eléri
’S rettenetest hangzik Lászlónak pajzsa; de vissza
Rántja ez a’ kópját, ’s iszonyún Csergére hajítja.
Cserge bukik vesztére: saját vasa száll beropogva
Homloka’ nagy csontján, ’s ő félre zuhanva lefordúl:
Fut lova, és az üres nyerget szomorún viszi hátán.
Béla’ dicső fia megy tova, ’s már öldökli, zavarja
A’ másik csapatot. Katonái zajogva nyomulnak
Dúló bárdja után, ’s a’ Kunság elfogy előttök.
’S ím más hadnagy jő feketés vas lapba ruházva,
A’ csendes Kobut, és Lászlóra szökelteti ménét.
Régi vitéz, lassú ártalmat hordoz eszében,
’S nem kis erőt agg karjaiban. Rémítve csörömpöl
A’ pánczél testén; László’ paripája megugrik,
’S már Kobut a’ kelevézt derekához méri hegyével.
El sem véti; de Lászlónak peje újra megugrik,
’S elrohan a’ kelevéz üresen. Nem késik, azonnal
Megfordúl Kobut, és tova tér Lászlónak előle.
Most meghajtja lovát László, ’s a’ szörnyü szekercze
Fölkel ölő vágásra: Kobut nincs itt, hogy elérje.
Távolról rohan ő sarkantyút adva lovának,
’S a’ kelevézt magasan László’ arczára feszíti.
Mindent félre vet ez, kinyitott baljába szorítja
A’ vékony kelevézt, ’s Kobutot vele húzza magához,
Akkor jobbjával leesik nagy bárdja Kobutra,
’S a’ mint megszegi vassisakát, nagy része kicsorbúl,
És lereped. Kobut elszédűl, ’s a’ másod ütésre
Megcsörrenve ledől, ’s ősz fürtei vérbe borulnak.
Béla’ dicső fia megnézé, ’s így monda „Merészen
Harczola bajnokiért az öreg, ’s tetemökre borult le.
Meg ne tiporjátok ti Biharnak gyermeki őtet.
Nem harczol többé, temetését várja porában.”
Igy szólt, ’s elkerülék az elejtett testet az ifjak.
Ő pedig a’ repedett bárdott levetette, ’s Kelendi
Jött a’ nagy dárdával elő. A’ harmadik osztályt
Kergeti már László. Dárdáját félve kerűlik
A’ Kunok, és mással keverednek harczba körűle.
’S ismét jő egy hadnagy, erős magzatja Czikának,
A’ rohanó Dember; de nem ellene, népe felé csap,
És Bihar’ ifjai köztt száguldoz véres aczéllal.
Ellene megy László oldalt fordítva futását.
Hallja zaját Dember’ s nem fordúl vissza, tovább megy
Mint a’ vízszakadás a’ völgyi vitézeket űzvén.
Nem retteg dúló csapatok’ közepébe rohanni,
Csak maga rettenetes László, őt futja, kerűli,
És dárdája elől bátor katonáin utat tör.
Hasztalan! ott terem ez. Haloványság űli az ifju’
Arczait, és most éltében legelőször ijed meg.
Megfordúl; de remeg sastoll lobogója fejével.
Rettentően közelít dárdás László is azonban
A’ rezzent levegőt zúgó rohanása hasítván.
Mind Demberre kiált a’ kún, ’s ő rendbe szedődvén
Helyt áll, régi dagályával fölkelti haragját,
’S a’ hosszú kelevézt szúrásra feszíti; de László
A’ szúró kelevézt ügyesen föltartja paizszsal,
’S egyszersmind suhogó dárdáját szörnyen emelvén
A’ nyakszirten ütött Dembert megsujtja: lovastúl
Eldűl az nyomorult a’ völgybe hat ölnyire bukván.
A’ nagy erőszaktól Lászlóval tántorog a’ ló,
És lerogy összeszorúlt páráját nyögve kifúván.
Szép, míg déli tetőn áll a’ fiatal fa: verőfény
Járja fejét, lombjának zúgva hizelkedik a’ szél,
’S gyenge virágok bujnak elő hűtözni tövénél
Harmatos árnyékban; de hamar jő ellene szélvész,
’S forgó harczaival csikorogva kirántja tövéből.
Akkor napfénytől elhalnak az ifju virágok,
’S hervadt lombjai köztt szomorúan hallgat az al szél.
Szép ’s ragyogó voltál Dember te is a’ magas ormon.
Most az erősebbnek nagy sujtására ledőlvén
Éktelenűl nyomod a’ földet, hova rablani jöttél,
’S majd beköszöntenek a’ véres por’ férgei hozzád.
Uj paripára szökik László, ijedezve kerűlik
Rettentővé lett karját a’ vert hadak. Ortos
A’ negyedik hadnagy, jövetét nem merve bevárni
Megszalad. Oktalan! a’ dárdát nem tudja kerülni:
Az derekába merűl, ’s gonosz élét elnyeli gyomra.
Még ki van, a’ ki merész karját Lászlóra kinyujtsa?
Hol vagytok, kiket a’ delelő nap láta örülni,
És elbujt rablástok elől? Hova lettetek ádáz
Bajnokok? a’ hírért ki csatáz meg Béla’ fiával?
Nincsenek! a’ szaladás legutólsó gyáva reményök.
Még maga harczol Ozul, ’s László katonái elesnek
Karja miatt. Elesik szeme’ fényit vesztve Zavartag,
És Kaba, és az erős Kurzánnak erős fia Dombi.
Jött Kalló, sebes örvényként forgatta kezében
A’ lánczos buzogányt, ’s az messze röpülve halálos
Gombjával szaladók’ hátát döngetve bezuzta.
Most meglátta Ozult, ’s csörgő lánczára eresztvén
A’ sujtó buzogányt iszonyún jártatta fejénél.
Ezt is Ozul, az ütést kikerülvén könnyü bukással
Mellben vágta, ’s szivét ketté metszette. Legottan
Ingadozott Kalló, ’s buzogánya magára csapódvan
Lánczával betekerte nyakát. Rá vága Ozúl még,
’S az lezuhant. Értted hala meg, szent földe hazámnak
És el nem jajdúlt, fenyegetve borúla porodba.
Látták a’ szaladók, ’s ordítva siettek Ozulhoz,
Ő haragos szemeit forgatván harsoga rájok:
„Im gátot vetek a’ holtakból, még hova futtok?
Élni talán? Ide hát! még itt élet van előttem.
Elvész, a’ ki szalad; szaladását éri halála”
Monda ’s erősített lélekkel vitte vitézit.
Új harcz támada most. Elbúsúlt lelkek ijeszték
A’ győzők’ erejét. Valamint mély poklos üregben
Hol szilajúl sívó Ördögfiak üldözik egymást,
Olly vala itt a’ zaj viadalmi körében Ozulnak.
Látta de nem kerülé ezt a’ fejedelmi leventa.
Kardot rántva csapott közepébe ’s kiáltoza fennyen:
„Jer neki, büszke vezér, vagy szívedet add meg előttünk”
’S íme egész seregek’ mérgét hordozva szivében
Eljöve gőgös Ozul. Mint pusztai borzas oroszlán
Megrohaná Lászlót, ’s paizsát elverte kezében.
Visszacsapott ez, ’s most vasaik veszedelmes erővel
Összetalálkozván a’ léget messze betölték
Rémítő csengésökkel. Borzadva remegtek
A’ lobogók, ’s fejeikre halál árnyéka setétűlt.
És ha mikor Lászlót megszédíthette halandó,
Most vala az. Diadalra szokott vágása Ozulnak
Bal vállába hatott, ’s vérét mellére kiontá.
Már László keze is vágásra szegűle; de látta
’S elkerülé Ozul a’ villámló kardot azonnal
Félrébb szöktetvén, és új rohanásra irányzott.
Nem várá emez, ellene ment, és monda „ne örvendj
Véremen ellenség, fejedet viszem értte hazámnak”
Igy szólt ’s egyszersmind megelőzve csapásit Ozulnak
Hármas erőszakkal leütött nagy barna fejére.
Szélvész’ markában kard nem csaphatna nagyobbat:
Ketté vágta fejét, ’s mellcsontját érte hegyével.
A’ hasadott fejjel leesett nagy teste Ozulnak,
’S mellyen büszkén járt, lett a’ rút porral egyenlő.
Nézék, ’s nem láták többé katonái csatáját,
’S teste körűl keserű szívvel harczolva elestek.
Cserhalom a’ meredek helyen is már meg vala víva,
A’ vérben fürdött Salamon fölütött az oromra
Elfoglalt ragyogó zászlót lobogatva kezében.
Már csak tetteiből vélnéd Országok’ urának,
Mindene tépve vagyon, tetemén nincs semmi királyi.
Itt is megszalad a’ Kunság, más részen előttök
Áll a’ széledező dandárral Gejza, ’s Oposnak
Életvesztegető buzogánya kopog le fejökre.
Merre, hová? nincs út, menedék nincs, gyász van előttök,
Gyász nyomaikban: dőlt feleiknek szörnyü halála.
Árbocz is, a’ szomorú csatazaj zendűlve fülében
Megfuta Ernyeitől, ’s rabját fölkapta ölébe.
Vaddá lett veszedelmében, nem hallgata szóra
’S nem vala mint ezelőtt szerelemmel képe mosolygó:
Féltés ült azon, és vesztő borulása szivének.
A’ lány’ esdeklő szemeit most senki sem érté,
Tajtékzó paripán lebegett reszketve sikoltva,
Vad szél hordta haját, vad szél hordozta ruháit,
’S a’ bajnok’ vas karja feküdt bús keble’ verésin.
Fenn vala már László, ’s vállát bekötözni leszállott
Most hogy’ előtte rohant a’ lány’ gyötrelmivel Árbocz
Rá iszonyú szemeket vetvén végezte kötését,
’S lóra kapott. Hangos dobogását messze kihallá
A’ szaladó Árbocz „Haj! hát elvesztlek Etelke,
És az irígy végzés téged sem hágy meg ölemnek?
Vesszek el inkább, és te is akkor vessz el előttem.”
Igy szól, ’s visszatekint, ’s fél dárdavetésnyire látja
Gáttalan űzőjét villogva nyomába rohanni.
Még egyszer meghajtja lovát, ’s keseredve szorítván
A’ lányt melléhez legutólsó harcza elől fut.
Mind inkább közelít a’ zaj. Már méri fejéhez
A’ kardot László. Még jókor visszacsap Árbocz,
És a’ gyilkos ütést vasa elhárítja fejéről.
Ekkor tágúlást lelvén a’ lányka, öléből
Tüstént földre szökik; László pedig égnek emelvén
Rettenetes kardját Árbocz’ vállába becsapja.
Kardostúl leszakadt Árbocz jobb karja, ’s utána
Hajladozó testét győzője leverte lováról.
Talpra szökött maga most. A’ lányka elejbe borúla,
És köszönő ajakát az örömnek hangja futá el.
László a’ remegőt kegyesen fölemelte magához.
Az kipihent karját, ’s a’ holt Árboczra tekintvén
Megszáná esetét, ’s így szólt jó lelke hevéből:
„Oh ha szabad még kérni nekem hálával adósnak,
Hagyd nekem e’ holtat: gondom van hűlt tetemére.
Nem volt ő zordon, szerelem’ szép szózatival jött
Lábamhoz, ’s mikor úr lehetett kényére, rabom volt.
Tán vétkes ’s büntetni való, hogy rablani eljött;
Ám de kiszenvede már: én őt kis csörge patakhoz
Eltemetem ’s lobogós dárdát tűzök le porához.
Fölszedem a’ kikelet’ rózsáit, ’s parti virágok
Bokraival sirjára teszem. Hervadjanak ott el,
Mint ő is szomorún elhervadt ifjukorában.”
Megfogadá a’ fejedelem, ’s enyelegve imígy szólt:
„Hát a’ győzőnek mi jutalmat szána Etelke?
Nem fog-e Cserhalmon neki is szentelni virágot,
Melly hervadjon bár, más szebb kelhet ki porából?”
Szebb vala ő, mint tudta, ’s szivet csábíta szavával.
Megnézé a’ lányka, ’s szemét lesütötte, ijedve.
Visszaesett a’ szó ajakán, a’ gondolat elhalt
Lelkében, ’s piruló arczát égette szemérem.
És mikoron még is felelését várta mosolygva
A’ diadalmas hős, rebegő lágy hangon imígy szólt
„Fejedelem! csak holtaknak kell adni halotti
Tiszteletet, ’s gyászos koszorút a’ hervatag ágból.
Élő háladatos szívvel tiszteljük az élőt,
’S a’ győző’ neve kedves hang: leborulva nevezzük”
Látta pirúlását László, ’s nem enyelge továbbá.
Mint a’ tiszta harang’ kedves csengései, gyengén
Hangzott a’ rebegő lánynak szózatja fülében
És lelkébe hatott; de az érzés’ könnyü hatalmát
A’ nagy gondolatok kiveték tusakodva eszéből.
Még is szép szemeit nem merte bevárni szemével.
Harczkoszorúzta fejét a’ szűnő zajra fölütvén
Szerte körűlnézett; de futókat nem mene űzni.
Néma szelídséggel vezeté atyjához Etelkét,
És az öreg harczos karjába fogadta leányát
Elvetvén gondját, mellyel volt nyomva, szivéről,
’S így szólt tisztúló szemeit magas égnek emelvén:
„Mért mondott nyelvem panaszos szót ellened oh ég!
Nem büntetsz te, megáldottál bánattal örömmel,
’S most a’ bánat után tisztább örömekre derűlök.
Oh már nem lesz üres vénségem, mert te velem vagy,
És a’ puszta lakot szavaid’ lágy hangja betölti”
Igy minden részről az örömnek napja beállott.
Elragadott fiak, és hölgyek rokonikra borulván
Gazdag örömkönnyek mosták a’ bajnokok’ arczát.
Nincsen már csata. Rémítő bús csendben alusznak
A’ rohanó daliák. Szél sem mozgatja meg őket.
És most néma dicsőséggel lépdezve közöttök
Összzejön a’ három győző. Bámulva tekintik
Egymást, mint kiket a’ villongás messze szakasztott.
Hosszú pálya, halál’ pályája terűle közöttök,
És iszonyú jeleket vágott a’ harcz’ keze rajtok.
Összejövének most, ’s népestűl térdre borulván
Hálát zengettek diadalmas ajakkal az urnak.
Ők kiket annyi halál meg nem fáraszthata, kikkel
Nem birt a’ hadi vész, az idő mélyébe merültek,
’S hamvaikat már a’ szellő sem lelheti többé.
Még maga áll a’ hegy, tetején sok század után is
Véren nőtt fűvel koszorúzva uralkodik a’ hír.
Vajha, midőn odatér honnunk’ fia, el ne felejtse
Őseit, és szabadabb lélekkel zengje utánunk:
Cserhalom, a’ te tetőd diadalnak büszke tetője!

Vörösmarty.


MÁTYÁS DEÁK.

Vígjáték egy felvonásban.

_____

Személyek:
Upor László, Főispán.
Turu Márton, Öregbiró.
Örzsi, leánya.
Kántor.
Kisbiró.
Mátyás deák.
Több urak, vadászok, és nép.

A’ dolog történik egy faluban a’ Bakony’ szélén.

Szoba. Turu ’s Kántor az asztalnál ülnek; Örzsi rakosgat.

Turu. Én mondom kendnek, a’ mint ez a’ lúdmelycsont mutatja, száraz telet kapunk; ni! minő veres.
Kántor. De ez a’ fejér folt, koma, ez havat jelent. Én okos ember vagyok, ritkán csalatkozom. Minap is az erdő’ szélén rókát láttam, ’s mingyárt mondtam: emberek, fagy lesz! ’s ime ma, szent Márton’ napján szokatlan hideg is van. felkél, ’s Örzsihez megy. De mit nekem a’ hideg! Örzsikém’ szemeiben megmelegszem. Nos! nem örűlsz, Örzsi? Kántorné léssz! Érted? Kántorné.
Örzsi. elvonva magát. Dehogy menek én illy csúnya emberhez.
Turu. Örzsi!
Örzsi. Édes apám!
Turu. Menj, édes leányom, ’s hozzd be a’ János-kulacsot. Örzsi el. Az ebédet megettük, aztán én a’ világ’ egészségére iszom.
Kántor. ’S ma sem szabad innom a’ János kulacsból.
Turu. Már, koma, abból csak magam iszom.
Kántor. Gyöngeség! teljék kedve. De biró gazda, leányát nekem adja, még a’ télen elviszem.
Turu. Ha leányom akar, Isten neki!
Kántor. Akar? hehehe! A’ mostani idő, és nősző, és Kántor! hehehe!
Turu. Bizony, koma, én tisztelem becsűlöm kendet; de ha leány volnék, engem úgyse! – kend nem csípne pártámból.
Kántor. De az érdem, koma, az érdem! Hány embert énekeltem már én ki a’ faluból, és hogyan! – E’ füleimmel hallám minap, valakitől mondani, a’ tárogató semmi se szavamhoz képest.
Turu. Igaz, kend tudja a’ módját; de haja őszűlt, ’s a’ vén legény a’ fiatal tüzes leányhoz ollyan, mint a’ letűzött száraz karó a’ virág mellett. Ha Örzsikém akar, én nem vagyok ellene; ha kosarat kap kend, az is jó – azért nem veszünk öszve.
Örzsi. beszalad, a’ kulacsot az asztalra teszi. Édes apám, két lovas ugrat felénk, az országutról.
Turu. Annál jobb, többen leszünk.
Örzsi. O ha Matyim volna! Én elökbe szaladok. el.
Turu. Azt rebesgetik: a’ Király néhány napig a’ Bakonyba’ fog vadászni. – Bár ezen jönne keresztűl, vagy legalább e’ környéket látogatná meg, szeretném látni. Bajnok vér, apjára ütött; ha az ellenséget derekasan megszalasztja, aztán a’ vadakat kergeti. Hej! csak megvolna jobb karom, lenne bíró akárki.

Mátyás deák és Örzsi jőnek.

Mátyás. kiszól az ajtón: Vezessd lovamat addig az istállóba – de ne kantározd le.
Örzsi. Itt az apám.
Mátyás. Jó napot! körűl néz. A’ mint látom, jó tanyára leltem; itt meleg szoba, pecsenye, szép leány és jó bor van.
Turu. És szívesség.
Mátyás. Mint éltek, fiaim?
Kántor. Ej ej! fiaim.
Turu. Egészségünk van, dolgunkat megtesszük – különben semmi baj.
Mátyás. Kend a’ bíró?
Turu. Igen.
Kántor. Én kántor, leghíresebb a’ tájban.
Mátyás. Tehát híres ember! mosolygva végig nézi megengedem.
Kántor. Be hetykén tesz. Turuhoz: Ez valami közönséges ember, nézze kend csak ruháját. Mátyáshoz: Kit keresünk?
Mátyás. Melly ház leginkább füstölög, oda száll az útas.
Kántor. Hát ingyenélő – ki eszik, iszik, aztán odább áll, és a’ fizetést az Istenre bízza. Mit?
Mátyás. Senem ingyen, senem drágán, csak a’ mint illik.
Turu. Mit pattog komám! én mindenkit szívesen látok, ma kivált, nevem’ napján. Jőjön kegyelmed, egyék, igyék, a’ mennyit elbír, aztán mondja el kivánságát.
Örzsi. Egyik lúdczomb még megmaradt; lásson kend hozzá, míg az a’ csunya Kántor újra neki nem esik.
Mátyás. Az ebédet köszönöm, már elvégeztem; különös dologba sem járok, csak szeretek tétova beszólni, ’s örülök, ha megelégedett embereket láthatok. Ez a’ kis sugár leányka lenézett lovamról, ’s rövid pihenés után ismét megyek.
Kántor. De valami még is kegyelmed?
Mátyás. Igen igen, Mátyás deáknak hívnak.
Kántor. Mentsen Isten! tán csak nem garabonczás deák?
Mátyás. Az épen nem, ámbár nem tagadom, néha kis fergeteget is csinálok; de most nem jöttem háborús szándékkal. Én a’ királyt szolgálom, írnokja vagyok.
Kántor. félre. Ez most füllent. Örzsi tetszik neki, azért akar valami nagynak látszatni; de mingyárt az elevenire tapintok. Turuhoz: Koma, vigyázzon kend, azt mondja deák – engem hajdan egy Cseri-barát*
A ferences szerzetesek szigorúbb (obszerváns) ágának neve; nem barna, hanem szürke csuhát viseltek.
deákul tanított – mingyárt meglássuk Mátyáshoz: Cisne latine puer?*
Tudsz-e deákul, fiú? (hibás latinsággal).
Mátyás. Scire tuum nihil est, nisi te scire hoc, sciat alter.*
Latin idézet Aulus Persius Flaccus első szatírájából: „semmit nem ér a tudásod, ha senki más nem tudja, hogy tudod”.
Kántor. Jó felelet. Magam sem értem.
Mátyás. Kend fogatlan sárkány, okos ha nem szól.
Kántor. De bezzeg az ének –
Mátyás. Szent Mihály’ lovának nincs füle.
Turu. Koma, benn marad.
Örzsi. Jobban, jobban Mátyás deák, beszélje kend az asztal alá.
Turu. Ha kegyelmed a’ király’ embere, megmondhatja, mikor jön erre a’ Király.
Mátyás. Még ma keresztűl jön határtokon.
Turu. Mátyás deák, erre a’ hírre ihatik a’ János-kulacsból; Örzsi add ide.
Örzsi. oda nyujtja a’ kulacsot Én töltém-meg – magunk’ termése.
Turu. De öcsém, törűld-meg a’ szádat, ebből a’ kulacsból nem minden ember iszik ám.
Mátyás. Éljen kend bíró gazda!
Turu. Mit csinálsz? töröm a’ zuzzádat! Hunyady János éljen!
Mátyás. illetődve. Ő már nyugszik.
Turu. Éljen! mondom, neki a’ sírban is élni kell, míg én élek.
Mátyás. felbuzdúlva Élni fog!
Turu. Most éljen Mátyás király! igyál, mert megszidlak.
Mátyás. Éljen kedves népe’ javára.
Turu. Most nem bánom, köszönts reám!
Mátyás. megrázza kezét Élj derék ember, és veled a’ hív magyar nép!
Turu. Büszke lehet Kegyelmed, mert ebből a’ kulacsból Hunyady János főverézünk is ivott Belgrádnál. –
Mátyás. Belgrádnál?
Turu. Én is ott voltam; pedig dicsekedés nélkűl mondva, nem utólsó vitéz. – Hallja Kegyelmed: minekutána János apánk a’ csatát elrendelte, eltikkadva tért őrtüzünkhez, ’s pihenni leszállt lováról; lecsatoltatván nehéz sisakját, ősz haja az esti szélben lengett, ’s a’ tisztelt ősz’ látása mindnyájunkat, kik ott voltunk lelkesített. Vitézek, van e víz? kérdé; én elébe ugrottam, és ezt – ezt a’ kulacsot tele borral nyújtottam neki. Ő elvette, keveset ivott, ’s én örömemben majd elpattantam, látván hogy jól esett neki. Mosolyogva adá vissza ezt a’ kulacsot, ’s egyik kísérője által néhány ezüst pénzt adatott. Én elszomorodtam; ő mondá kegyesen: Ezt emlékezetűl adtam, ne gondold, hogy enyhűlésemet az által meg akarnám fizetni.
Örzsi. Mátyáshoz: Kegyelmed’ szemei égnek! én is eleget sírtam ám, ha édes apám elbeszélte harczait; kár hogy azt az öreg Hunyadyt nem ismertem – az Isten nyugossza!
Turu. Másnap csatába mentünk – Kegyelmed deák létére csak tudja hogy győztünk.
Mátyás. tűzzel Tudom, jó öreg, tudom; még most is lelkesít.
Turu. De én is tudom, mert jobb karom ott maradt – látja kend ezt a’ csutakot kar helyett. Mikor az ellenséget üldöztük, neki tüzesedtem, ’s három pogánynak rohantam – egyike lepördűlt, a’ másik eltalált – töröm a’ zuzzáját, látod öcsém –
Mátyás. Vitézséged’ jele.
Turu. Sok vért vesztve, holt gyanánt feküttem a’ téren. Az emlékpénzt elszedték tőlem, de hála Istennek! első tekintetem, mikor feleszméltem a kulacsra szállott: kigyógyulván, haza jöttem, még félkézzel is kaptam egy derék feleséget, ’s noha meghalt már a’ jó lélek, de kedves gyermeket hagyott maga után. Most bíró vagyok, van a’ mi kell, és vége. Igyék kegyelmed.
Örzsi. Úgy van Mátyás deák; apám az országot őrzötte, én pedig a’ kulacsot őrzöm.
Mátyás. Szerencsédre váljon! Köszönöm, bíró, a’ történetet; most csak leányának szerezzen kend derék férjet, én kitartom a’ menyekzőt.
Kántor. Itt áll a’ derék férj! Nos Mátyás deák, nem jól választottam e? Örzsike szép, fiatal, ’s karcsu mint az őz.
Mátyás. És kend szarvas lesz, ha elveszi.
Örzsi. Ne higyje kegyelmed, nem leszek én Kántorné. elsohajtja magát.
Mátyás. Te fohászkodol? tán más ül szívedben.
Örzsi. Más bizony, Mátyás deák! ah, de messze, messze van az innen!
Turu. Szomszédom’ fia Balta Matyi! eggyütt nevelkedtek, ’s mindég arról álmodoz. Eleget sajnálom, de biz én máshoz nem is kényszerítem, ámbár szeretném, ha derék vőm felváltana házi gondjaimtól.
Mátyás. Balta Matyi! a’ fekete seregnél szolgál; ismerem, derék fi.
Örzsi. Úgy e derék! O Mátyás deák, ezért meg tudnám kegyelmed csókolni.
Mátyás. Szívesen elfogadom.
Kántor. Én protestálok! Balta Matyi ma holnap oda vész, ’s Örzsi reám száll –
Örzsi. Soha sem, soha sem.
Turu. Lódobogás az udvaron. Örzsi, nézz ki. Örzsi ki akar menni;

Upor László belép.

Upor. Bíró, nem látta kend
Mátyás. Hirtelen elébe megy, meghajtván magát. Bocsánatot, Főispán uram, hogy kitértem az útból; itt igen jó szállásra leltem. Tán a’ Király közelít?
Upor. Parancsolatit várjuk.
Mátyás. A’ mint hallám, kevessé itt mulatni fog.
Turu. Nagy uram! tán valami rendelést méltóztatik –
Upor. Semmi, semmit.
Mátyás. Tüstént nyomába leszek Főispán uramnak. Titkon valamit mond neki.
Upor. parancsolóképen Soká ne késs, deák! el.
Turu. Mátyáshoz: Kend most orrot kap.*
Kap az orrára, kikap.
Mátyás. A’ király megbocsátja, ha megtudja mílly társaságban valék.
Turu. bíztosan: Mátyás deák, kend ismeri a’ Királyt – micsoda ember?
Mátyás. Él hal népéért.
Turu. László bátyját ismertem: igaz vitéz volt; mikor ősz atyja mellett nyargalt, mindég azt gondoltam: az öreg sas most tanítja fiját a’ napfelé szállani. Hej, de szomorkodtam, midőn méltatlan halálát hallám – őt megboszúlni bal kézzel is kiálltam volna; de van igaz Isten! Mátyásban fentartá még a’ bajnok vért. Ez csintalan, fúrt fejű gyermek volt, még a’ táborban hallottam – de az alamuszi gyerekből úgy is ritkán válik jó. No most ne dőzsöljünk többet, siessünk az országútra, megnézni a’ Királyt –
Mátyás. Eljösz te is, Örzsi?
Örzsi. El bizony. Ej csak ne volna a’ Király ollyan nagy úr, megkérném, eressze haza Matyimat.
Mátyás. Én megyek, bíró gazda! köszönöm a’ jótartást, még látjuk egymást.
Turu. Isten kegyelmeddel, Mátyás deák; ha ismét erre jár, szóljon be kend hozzám.
Mátyás. félre: Hol szívesség, emberség, és hazai szeretet lakik, ott érzi a’ Király felséges tisztét, és édes lesz terhe, melly az erővel ujúlva nő – ezerek’ áldása mi szépen hálálja-meg nyugtalan órájit. Turuhoz: Isten kenddel!
Örzsi. Ha meglátja kend Matyimat, köszöntse nevemben! – Mátyás el.
Turu. Örzsi, add rám mentémet.
Örzsi. Itt, édes apám; én is kenddel megyek. rá adja mentéjét.
Kántor. A’ plébános nincs itthon – nekem kellene valamit szólnom. – Hm! tán így: Boldog országút – oh szemek – oh szerencse – oh kántor – oh vidék –
Turu. Koma, menjünk! Mit sopánykodik kend?
Kántor. O jeles nap, áldást hozd sugárod – Örűlj örvendezz szív, nem lesz a’ te károd. –
Kisbiró. sietve jön Bíró gazda, szaporán – sok sok urak jönnek falunkba. el.
Más paraszt. fuldosva berohan A’ Király, a’ Király! el.
Turu. Jertek! Töröm a’ zuzzáját, de meglepett. el Örzsivel.
Kántor. mentiben: O boldog falu, o dicsőség – el.

Széles falusi útsza. Mátyás király, Upor, vadászok; a’ nép „Éljen” kiáltással mindenfelől kitódúl.

Mátyás. kisérőjihez: Milly boldogító a’ nép szeretete, melly tiszta hévvel a’ hazát bennem átkarolja. Híveim! az igaz érdem, nem halandó, ha mingyárt az irígység azt lealázni törekszik is. A’ legnagyobb elme’ fellengző szavai nem dicsőíthették inkább elhúnyt atyám’ emlékezetét, mint egy jámbor szív’ ártatlan kiömlése, mellynek véletlen most tanúja levék.

Turu, Örzsi, Kántor jönnek.

Örzsi. Nézze csak apám, ott elől áll Mátyás deák!
Kántor. A’ Király mellett álló aranyos mentéjű úr előtt: Napok’ napja! nincs itthon a’ plébános – én – én – o boldog óra – Alleluja!
Upor. Itt felséges urunk! A’ Kántornak szava eláll.
Mátyás. Bíró gazda! Ím, Mátyás deák mint király megtartja szavát. Nézzd-meg jól Hunyady’ fiját. Én vagyok a’ csintalan gyermek.
Turu. Nagyságos uram! le akar térdelni. Légy kegyelmes – csak úgy kiszökött belőlem – az az ármányos deák – be megjártam!
Mátyás. Légy nyugott, jó öreg; te nekem rég nem érzett örömet szereztél. Mint isméretlen vándor kezemet nyujtám, most királyi jobbom nemességre emel. Örzsihez, ki kötényével szemét eltakarja: És te semmit sem kérsz Királyodtól? – Vedd ezt a’ gyűrűt, és képzeld, Balta Matyi küldi; ezzel véle eljegyzelek. Örzsi meg-akarja kezét csókolni. Te is igértél ugyan valamit, de annak teljesítését vitézemre bízom, kit nem sokára hozzád küldök.
Turu. Uram, Királyom! Ennyi kegyelmet!
Mátyás. Hogy a’ János’ kulacsa ki ne ürűljön, arról én gondoskodom.
Kántor. félre. O én szegény kántor! az ingyenélő most fejembe kerűl! Mátyás elébe térdel Le vagyok sújtva, uram! de nagyságod’ gyöngesége ’s az én nagylelkűségem –
Turu. Koma, hiszen visszásan beszél kend!
Mátyás. Megbocsátok, Kántor, de máskor légy ura nyelvednek, és tanúld-meg: hogy a’ ruha nem teszi az embert. Most fel barátim! a’ mai történet fűszerezze holnapi mulatságunkat. Jó népem, Isten veled!
Turu. János apánk! ez a’ te méltó fiad!

A’ nép örömkiáltással kíséri a’ Királyt; a’ kárpit lefordúl.
Kisfaludy Károly.


EGY VITÉZHEZ.

Csörteted oldaladon, hüvelyében kardodat; ezt te
Jól teszed, elnyomod így szívdobogásaidat.

Hrabovszky Dávid.


FÁJDALMAK.

A’ báj est-tünemény halmok alá merült.
Csendes kripta-sötét terjedez a’ mezőn;
’S én, mint árva, bolyongok
E’ bús völgybe’ magányosan.

Minden néma, kiholt, merre szemem’ vetem:
Békés álmainak mélyibe süllyedett;
Csak te sírsz velem itt még,
Édes zengzetü Fülmile!

Szűntesd gyászdalodat, szánakodó barát!
Csak szívem’ sebeit tépdeled újra fel.
A’ mély néma keservnek
Részvétel sem ad enyhülést.

Mint a’ gyenge virág hervadoz életem
A’ szép Büszke után vágyva. De nem soká
Int már a’ nyugalomhant,
Melly fájdalmimat elfedi.

Majd ott sírja felett, fájinak árnyiban
Gyászoljad nyugovó ifju barátodat,
És ha elmegyen arra
A’ fagylalt szivű hitszegett,

És nem tudja kinek hűlt pora nyugszik ott,
A’ gyepdombra hajol ’s egy ibolyát szakaszt,
Melly a’ tőle gyülölt szív’
Szétszórt hamvaiból kinőtt;

Akkor fesd-le te, o szánakodó barát,
A’ már Elnyugodott’ egykori kínjait,
’S mondd-meg néki: hogy érte
Hervadt éltem el illy korán.

Majd a’ szép szemeket könnyek özönlik-el,
’S a’ sírdombra le hőn hullanak, és velök
Szendergő poraimra
Csendes béke’ malasztja leng.

Bajza.


A’ CSÜGGEDŐHEZ.

Episztola.

Égj a’ kincsek után; ’s hideg ölbe lehelve szerelmet
Érezz; csalfa nyomán indúlj a’ játszi reménynek;
Fényvágy gyujtsa hiú kebeled’; vak képzeletekben
Élj; ’s mellyedben örök lobogással dúljon irígység
’S bosszú; bírja kevély indúlat; fagy-hideg-ölte
Fösvénység lelked’, – nyugodalmad messze röpűlt-el.
Ezt nem kincs, szerelem, nem szerzi hatalma Nagyoknak.
Láttam pór’ küszöbén*
Szegények hajlékában.
örömek’ mértékletes árját;
Láték nimbuszain fénytrónnak lengeni fátyolt;
Annak öröm, – ’s ennek búkönnyet hullni szeméből.
Azt, kit keskeny körbe igéz csillagzata, ’s békkel*
Békével.
Várva jövendőjét megelégszik, mit neki sorsa
Nyujtott: boldogság ’s nyugalom’ súgára köríti.
Boldogságra legelső út: győződni-meg arról:
Hogy sok ezer bú- ’s kínsúlyt kell szenvedni nekünk itt.
A’ Bölcs’ lángesze nem nyujthatja napokkal az éltet,
Ám-de kemény súlyát ’s terhét könnyítheti annak;
’S vére halál’ félelmeit is vasmellye ledúlja.
Rényben igaz becsedet ’s nagyságodat állani higyjed:
És nyugtot leltél. Letörűl órája halálnak
Mindeneket; ’s a’ rényt meghagyja örökre, örökre;
’S a’ ravatalra dicső koszorút függeszt-fel az érdem.
Éltünk csak hiteget sírunkig, ’s olly csuda titkok
Terhei: hogy csak az egy Haldokló’ lelke előtt kész
Vallani súlyait. A’ nyugalom’ szép tája csak ekkor
Villan-elé; ’s gyászhalmok’ ölén átcsillog az erkölcs.
Fogd-fel aczélmellyel sorsodnak durva csapásit,
És csüggedni ne tudj: nyugodalmát vívta-ki lelked.
Oszlik az olvasztó bánat; ha kitűrni akartod;
’S a’ szomorú kupressz’ látása, hová menedékűl
Bujsz keserű fájdalmid előtt, oktatja az embert:
Hogy mi csekély az öröm, ’s mi csekély a’ bánat is itten.
Álld-ki elébb megalutt ereidnek végdöbögésit,
’S a’ mély szenderülés’ partján feltűnni nyugalmad’
Láthat’d. Itt kéjelg önnön-súgárin az erkölcs.
A’ szívnek sebe itt gyógyúl, ’s itt hűl tüze lángja;
És az öröklétnek kapuján érdemkoszorúja
Mennyei lángkörben szomorú sírodra mosolyg-le.
Itt nyugtot ne ohajts; villámként minden enyész. Csak
A’ mi való gyönyör: az nem szűnhet. Múlik az élet
Ifjúság, szerelem, fény’ báji, szerencse, remények. –
És te mulandókból kiteremteni vágyod azon díjt,
Melly az öröklétnek vidorabb országain inthet?
Érdemdíjt ott várj: hol az ember csont, hamu, por lesz.
Itt nem: hol hatalom, kény, kincs, fény, küzdve tipornak;
És az igaz rénydísz*
Kitüntető erény.
’s nemes élet halni sohajtoz;
’S önkényű hatalom fontolja az érdemet, és a’
Jobb ember’ sorsát! Hosszú pályának örűlsz e?
O! ha szerencsétlen napokat komoríta reád a’
Sors, mi igen tova nyúlt élted, ha virága korábban
Elhullt is! Kínzó fájdalmait engedi nyúlni
Párkád; ’s kínaidat hogy hosszabbítsa, kegyetlen
Karjait elfedi: hogy le ne sujtsa ha szenved az ember.
Ellene vetni dicsőn lehet e’ rényt durva halálnak,
Ellene, mint az erős horgonyt a’ tengeri habnak,
Melly a’ szélviharok’ közepette az ostromokon győz;
’S mint valamelly kikötőbe, csak úgy lép sírba nyugodni.
Boldogságot ohajt minden, bár áldozatokba
Teljék. Ámde való boldog csak az, a’ ki magával
Elhiteté: hogy nincs ki szerencsésb lenne kívűle.
Vágyni kevély nagyságra minek? ’s mért égsz te dicsőség’
Hervadozó koszorúji után?! Lásd büszke hatalmát
A’ sír’ zárainak leverő lélek temagadban;
Égi valót bíró rokonérzők emberalakban:
És az egekben az egy ’s közatyának léte, azon dísz;
Melly az igaz nagyság’ fényén hordozza az embert.
Mért szórsz átkot epét boldogtalan életed ellen?
Hogy ha megérdemléd bal sorsod’; gyászesetid köztt
Legfőbb fátum ez; úgy ha mosolygó napra lehettél
Méltó: vaj mi gyönyör, ’s mi szerencse magában is élted!
Szüntesd vágyaidat; ’s hallgatni tanúlj; ne szeress; ne
Gyűlölj balgatagúl. Ki vakúl meghitte Barátit,
Nincs szüksége epébe kevert agyarakra: hogy élte
Majd boldogtalanúl folyjon. De reményleni is óva
Tudj. Ha remény ébren lévők’ gyér álma: ne bízd meg.
’S e’ként a’ nyugalom’ gyönyörítő tája fogad be.
Fussad az érczfedelű ’s fenhangú hírkör-ajánlta
Városokat; perpatvarokat; ’s engedve veszíthetsz
Inkább, mint engedj meggyőzve. Derítse unalmad’
Néha magány ollykor kedves, ámde rokonkebelű Társ.
O ha gonoszságit szívednek nyögni halálos
Álmaiban kívánod; ohajts részt venni magányban.
Itt zokogásaidat ’s panaszid’ nem hallja az írígy;
’S a’ vadság’ tüzeit kegyesűlés’ harmati oltják.
Érd-be tieddel. Ezen mód földi gyönyörre ugyan, de
Boldogságra vezet. Ne ohajts itt állhatatos jót.
Élni nem; ámde kimúlni lehet nyugodalmasan. Akkor
A’ sír’ öbleiből boldogság és igaz enyh int.

Debreczeni Bárány Ágoston.


KIS GYERMEK’ HALÁLÁRA.

Eljátszottad már kis játékidat,
Kedves fiú, hamar játszottad el.
Végsőt mosolygott orczád, ’s a’ halál
Leszedte róla szép rózsáidat.
Nem csak magad mentél, elvitted a’
Szülék’ vidámságát, elvitted a’
Legszebb remények’ gazdag bimbaját.
Ki mondja meg neked, hogy már reggel van? Ah
Ki fog téged megént fölkelteni?
Sirat szülőd, és mondja „kelj fiam,
Kelj föl szerelmem, szép kis gyermekem”
Mind hasztalan, te meg nem hallod őt.
Alunni fogsz, ’s nem lesznek álmaid.
Alunni fogsz, ’s nem lesz több reggeled.
De fájdalom ne bántsa hamvadat.
Mulásod könnyü volt, és tiszta, mint
Az égbe visszareppenő sugáré.
A’ földhöz minket baj, ’s öröm kötöz;
Ohajtjuk, és rettegjük a’ halált:
Te túl vagy már, nincs kétség útadon.
Oh majd ha csendes tiszta éjeken
Föltünnek a’ dicső csillagzatok,
Eljősz-e áldást hozni kedvesidre?
Eljősz-e álmaikhoz éjfelenként,
Hogy ég’ nyugalmát terjeszd rájok is?
Oh jőj, ölelgesd kis testvéridet;
Orczáikat csókdossa szellemed,
’S a’ melly napok tetőled elmaradtak,
Add a’ szüléknek vissza. Ők együtt
Éljék le megszakasztott éltedet,
’S mig ők porodra hintenek virágot,
Lebegj te őrző angyalként fölöttök.

Vörösmarty.


BAJJAL MENT, VIGAN JÖTT.

Egyszerűen forog időnk’ kereke, ’s a’ világ ujsága is alig lel bámulandó történetet; szük határ közzé szorult az élet, melly önterhétől sorvadna el, ha néha furcsa szerelmes, semmibe kevélykedő ’s tehetetlen nagyravágyó, ereit mozgásba nem hozná. Az ember lát, hall, ’s másnak bajain magát is kineveti, midőn visszatekint; hosszu czélzása után sokszor minő bakot lőtt. A’ szerelem kimeríthetetlen forrása különféle eseteknek; mi, esküdt ellenségi a’ hiu szomorgásnak, örömest mulatunk annak vigabb részein, és ha lehet fel is fedezzük a’ szivből eredt galibákat, szebb jutalmat lelvén a’ mosolygásban, mint a’ szánakodó könyben, mellyet az élet úgy is elég bőven szokott nyujtani. Itt közlünk egy fársángi tréfát, víg arcczal festvén a’ komor érzetet.
Hazánkban él Pöröndy Tamás nevű derék ember, ki a’ mennyire jártas némelly tudományban, annyira szükölködik ama’ világi hajlékonyság nélkül, melly az embert, kivált a’ szépeknél tetszetőssé teszi; már a’ természet is némelly pontban mostohán bánt vele, mert egy ötlet felmuló vékony termete, himlő-szaggatta képe, kiállva meredező szemei, éktelen kampós orra, melly minnden szóra ajkait csókolja, bíbor haja, égő bajusza, előre görbedő járása, mellyre az alacsony falusi ajtók szoktatták, alakját nem tevék valami szép ideálissá, melly után a’ szív édesen ábrándozgatna. Ki jól ismérte, elfelejté ugyan nemes lelkén külsejét, bár különös módján mosolyogni kénytetett. Ő előbb egy nagy úr’ özvegyének pereire ügyelt, de midőn egykor az asszonyság’ szobájába botlott, ’s ez többed magával sovány elmésségeit rajta gyakorolná, neheztelve lemondott hivataláról ’s meglehetős jószágába vonult, hol gazdálkodik, a’ vendéget szereti és szelíd érzetében a’ hol lehet felebarátján is segít; hibája lehet az talán, hogy önmagának igen tetszik tulajdon személye.
Tamás rég megérett a’ házasságra, ’s nem is volt idegen tőle; de saját esze után indulván így okoskodott: vegyek pazarlót? inkább magam költök; vegyek csapodárt? akkor enyém a’ kölöncz, másé az öröm; vegyek rútat? – erre nem felelt magának, hanem csak fejét rázta; végre abban egyezett meg: neki szép kell, jó, takarékos ’s a’ ki őt híven szeretni is bírja. Sok egyszerre! de a’ remény olcsó, a’ valóság drága. Már a’ komor agglegénység küszöbén álla, midőn hosszu eszmélet’ után egy leánynál csak ugyan megállapodék, ki úgy vélé, többször mélyen nézett szemébe; noha tükre’ segítségével elgondolhatta volna, hogy, ha bár a’ szem rajta mulat is, a’ sziv azért igen békén verhet; de illy dologban ő magának kedvezni szokott, annál inkább, mert a’ tőle kijegyzett leány vajmi jól tudta: milly hódító fegyver a’ szem, azért kényén villogtatván, Tamást is örömest szivelte imádóji között, ’s ez a’ szemjátékban érzést sejtvén, bizton neki ült ’s két árkusra levelet irt, közbe, közbe deák velős-mondásokat hintvén, mellyekre ő sokat tartott; ezen levelet pedig két szakaszra osztá; 1ször azt fejté meg: milly szent köteléke polgári éltünknek a’ házasság, 2szor milly nagy jusokkal birnak asszonyaink, ’s az egészet szíve’ ajánlása zárta be; tudván milly nagy bökkenő a’ feleségtartás, ’s hogy az érzésnek kis rugót is adjon, egyszersmind Consignatiót zárt leveléhez, mellyben a’ pontos gazda, magától fogva a’ csirkéig mindent feljegyzett.
A’ leány’ válasza tele volt forrósággal, de az igen és nem vigyázva elkerűlve: ez Tamást látogatásra ösztönzé. Szívesen fogadtatott, mint minden nősző. A’ Kisasszony több uj románt említett, mellynek Tamás soha hirét se hallá, ellenben hajdani pereiről ’s a’ gőbölyök’ hasznáról értekezett. A’ leány ásított, Tamás utána. Tamás elment, a’ leány hallgatott, de szülei örültek.
Ez így folyt és Tamás napról napra szerelmesebb lön, közeledett és a’ leány tartván a’ kérők’ ritkaságától nem vonta el magát, ez okból Tamás őt bizonyos hölgyének tartá, kivált midőn a’ Szűz*
Szűz Mária.
kis csontra-festett képével, mellynek üvegét Tamás mingyárt el is törte, ajándékozá meg. Tamás haza menvén tüstént képiróért küldött, de Jakab inasa, egy öreg obsitos katona, szobafestőt hozott, ki szörnyen össze visszahányta arczvonásit; azonban elküldé ’s mátkája ifjabb testvéreit ijesztgette vele.
A’ vőlegény mingyárt kitünik, mert ha mást nem tehet is, házát kimeszelteti; Tamás is uj intézeteket tevén várta a’ szerencsés órát, mellyben Kedvesét szivéhez zárhatja; de csak hamar tapasztalá: hogy a’ szépnem bár mennyit szól az észről ’s jóságról, még is inkább kacsint a’ szebbre, ’s hogy a’ leány-szív ollyan, mint az álomban lelt kincs, az ember úgy örűl, olly szorosan tartja ’s ha felébred, üres a’ marka. Vélt Kedvese is más ifjúnak nyujtá kezét, ki bár nem sententiázott*
itt: beszélt, okoskodott.
is annyit, de jobban értette meghódítani a’ sziveket.
Tamás jó ember volt, szeretett, és csalatása felette érdeklé. Elbusulva magán épen iróasztalánál ült ’s a’ hitetlen’ képmássát szemlélgetvén azon tünődött: csináltasson e reá üveget vagy nem? Midőn nagy csepp szeméből a’ képre esett ’s az arczáról a’ festéket felette. Sajnálta a képet, de eszébe jutván az originál’*
eredeti, itt: a modell.
álnoksága boszúra gerjed ’s tintába mártván úját egészen elmázolja. „Hosti manu nocere, non lingua licet!”*
Latin idézet Emanuele Tesauro olasz írótól és szónoktól: „amit a kéz bánt, a nyelvnek nem szabad”.
dörmögé ’s elmerülvén e’ különös munkában, érkező vendégét észre se vette megette állani, míg abból az elfojtott nevetség annál hangosabban nem tört ki. Kapkod Tamás, a’ képet dugdozza, homlokát dörgöli, de hijában, a’ vendég mindent látott, ’s bár mint vonakodék, el kellett beszéllnie szíve’ történetét.
Meglepője bizonyos Endrefy, régi barátja vala, ki arra utazván hálásra*
Éjszakai szállásra.
tért hozzá. Kihallgatván Tamás’ panaszát mond a’ vig kedvű barát: „Látom a’ fekete bút homlokodon, törűld le, ’s örűlj együttlétünkön!” Bosszonkodva mosta le Tamás tintafoltjait homlokáról, aztán üdvözlé még barátját, ki viszont elbeszéllte: hogy az idő közben, mióta egymást nem látták, megházasodott és szerencsés; egy környülállás mondá zavarja néha örömeit, mert atyja halála előtt magához képest fiatal leányt vön ismét feleségűl és most azzal egy házban kell nékie lakni. Mostohája jó asszony ugyan, de a’ török közmondás szerint: Valamint egy turbán két főre nem illik, úgy két asszony sem fér meg egy házban; azután feldicsérte hitvesét ’s a’ házasság’ örömeit, mondván: „Tamás! most rajtad a’ sor! kövesd példámat.” Szomoruan felel Tamás: „Ah nincs hűség már a’ világban!”
„Csak ne nézz mindent nagyító üveggel, mert minden öröm ürömmé válik. A’ szív napraforgó-virágként mindég hajladozik ’s ki tartós hűséget kér, alkudjék ki a’ sorstól örök ifjuságot; a’ szerelemben legjobb fatalistának lenni. Tudod mit? a’ fársáng közelít, a’ vidék’ Urai nálam összegyülnek, tánczold el búdat! Jer hozzám!”
„Inkább böjtre!” – viszonzá Tamás – Difficile est tristi fingere mente jocum!*
Latin idézet Albius Tibullus római elégiaköltőtől: „Szomorú elmével nehéz viccelődni!”.
„A’ levegői változtatás hány megdölt erkölcsöt emelt már ujra fel, ’s egy kosár’*
Kikosarazás.
terhén nem tudna segíteni?” Több illy okokkal támasztván kérését Endrey, reá vette barátját a’ fársángi útra ’s másnap korán haza indult.
Tamás a’ hitetlent híven kerűlte, ’s nagyon restellé: hogy a’ környék mendemondáz kosaráról. A’ fársáng beállott, mindenütt menyekzői gondolatok forogtak. A’ paraszt-leányok esténként danolva mentek ki a’ mezőre, szalmát gyujtottak, ’s körül-tánczolván általugrosták ’s a’ pernyét levegőbe szórván nézték: honnan jövend az ohajtott vőlegény. Minden házban fejtettek, varrtak, toldottak, adtak, vettek, csak némelly pártában megőszült Szüzek morogtak a’ világi hiuság ellen. Tamás, barátjának irván útra készült. Zsuzsi gazdasszonya csak arra kérte: ne indulna pénteken, mert ez a’ nap a’ gonoszoké. Jakab megczáfolta mondván: „Előbbi uram a’ hadnagy mennyit járt pénteken, ’s még is hétfőn lőtték agyon.” Nagy versenygés támadt, mert Zsuzsi, kinek a’ hallgatás nem volt fő erkölcse, tüzesen vitatta mondását ’s a’ vetélkedés tán mostanig is tartana, ha Tamás közbe nem vág „tempora mutantur!*
Az idők változnak! (latin)
hajdan sok volt úgy, sok van most így!” ezzel mindeniket dolgára küldé.
Majd két arasznyi hó esett! Tamás kocsiját szánra gúzsoltatta*
Szánra átalakíttatta át.
’s minthogy egyik lovát az ügyetlen kovács patkóláskor megnyilazta, előbb a’ szomszéd városba ment, ’s ép lovának társat vevén azt mingyárt bé is fogatta, és jól bebundázva, Jakabbal elindult kényén ringadozva a’ ropogó havon.
Mikor az első falun keresztűl menne, épen akkor vezettek egy menyasszonyt esküvőre. Tamás nem akarván rendet zavarni megállott. Hegykén, ’s minden lépten összeütve bokáját, hujjongatva, veres kendővel ékesített dolmánya panyókán vetve, szélesen kivarrott lobogó ujú ingben, felpántlikázott kalapjára rozmarin, puszpány és pávatoll tüzve, ment pajkosan elől az egyik vőfény, utána a’ kérők és nászok párosan, mind ünnepi köntösben. A’ felbokrétázott koszorús menyasszonyt lóbbálva vezeté a’ másik vőfény, nász-kendőjét lebegtetvén kezében, ’s rekedten a’ sok dombérozástól, az előtte menő nyoszolyó-leányoknak*
a menyasszonyt oltárhoz kísérő leánybarátok.
néha verseket rikkantott fülökbe. Ezt követé a’ vőlegény komor arcczal, mély gondolatokban, utána mentek, az öröm-anya, nász ’s koma asszonyok; de már itt, mint a’ temetésnél a’ rend megszakadt, sürü csoportba bujva ki sírt ki kaczagott. Utóljára jöttek a’ czigányok ’s valamit reczegtek, mert az egy hegedű’ nótáját a’ két brúgó felülzugta. – Tamás itt majd pórúl járt, mert lovai a’ körülugrándozó gyermekek’ nagy lármájokra ’s néhány pisztoly-pattanásra, már úgy is nyugtalanúl hortyogván, most a’ két brúgó’ láttára még inkább elrémültek ’s neki rugdalózva egy mellék utszán keresztül villámként ragadták ki a’ faluból ’s bár mindnyájan a’ gyeplőnek estek, csak nagy sokára tartóztathaták meg, ’s mi rosszabb, nem a’ feltett úton. Megállván a’ kocsis ’s nem legjobb áldást küldvén a’ lakodalmasok után leszállt; de egyszerre felriad: „Ejnye Tekintetes uram! lánczos kő – Isten bocsáj.” –
„O tempora! o mores!”*
Latin idézet Cicerótól: „Mely idők, mely erkölcsök!”.
kiált Tamás, látván, hogy ujolag vett lova farkát elvesztette.
„Ha helyre vergődünk, kurtítsuk meg a’ másikat is” – mond Jakab – előbbi uram a’ hadnagy –
„Mi közöm előbbi uradhoz?” mond haragosan Tamás ’s megfordulni parancsol ránczos homlokkal nézve párolgó lovaira. E’ történet minden kedvétől megfosztá, tüstént haza tért volna, de Endrefynek irt már jöveteléről, azért visszahajtatván ama’ szerencsétlen faluba, megkapatott ’s tovább indult, hasztalan keresvén az elvesztett lófarkat.
De a’ sors őt üldözőbe vette; mert alig haladott néhány órányit, olly zivatar lepé meg, hogy neki magányos csárdában kellett megszállnia, hol előtte már két mesterlegény, ’s egy öreg invalidus káplár keresett menedéket; ezeken kivűl a’ füstös szobában még két gyermek, macskák ’s egyéb baromfiak voltak; későbben a’ didergő Jakab is.
„Non multum cures venturi tempora fati,*
Latin idézet a népszerű középkori latintanításra használt szöveggyűjteményből (Catonis Disticha vagy Dicta Catonis): "ne aggódj sokat az eljövendő sors miatt" (helyesen: Nec multum cures venturi tempora fati” – Dionysius Cato). A Dicta Catonis szerzője ismeretlen, a Dionysius Cato név utólag megállapított szerzői név.
gondolá Tamás, és a’ katlannál főző Csárdásnét kérdé: lesz e mit ennie?” lesz uram, jó tarhonya, bográcshús vagy turó, lön a’ felelet.
„Ha! jó borotok van e?”
„Van bíz Uram, pedig három emberes bor!” szól közbe a’ káplár.
„Micsoda termés lehet az?” kérdé Tamás.
„Termését nem tudom – mond a’ káplár – de megivására három ember szükséges, kettő tartja az embert, harmadik bele tölti, különben nem ihatja meg, olly savanyú.”
Szomorú vigasztalás, gondolá Tamás ’s a’ picziny ablakhoz vonúlva lesten leste az időt, és sajnosan látván a’ hó-fuvatagot mind inkább nevekedni, előre rettegett az éjjeltől, melly barna képét már fel is tolta.
A’ Csárdásné nem legjobb szagu mécset tön elébe az asztalra, és étkekkel kinálta; de Tamás bár mint éhezett is, egy falatot se tudott lenyomni, ’s részét Jakabnak ’s a’ Káplárnak engedvén, csak ágyat kért, hol lenyughatnék.
„Mi illy úri vendégekhez nem szoktunk!” mond a’ Csárdás, ’s vállvonítva mutat a’ földre, hol a’ mesterlegények, bugyrok fejök alatt, már jóizűen hortyogtak. Hosszu tusakodás után megegyeztek: hogy a’ Tekintetes uraság fekünne egyik asztalra, melly elég erős terhe alá; használja bundáját, ’s kocsivánkosait. Tamás főcsóválva dörgölé homlokát, örömest fel ’s alá járt volna, de hosszú lábainak kicsiny volt a’ teli szoba. Mit vala tenni? fanyar képpel csak letelepedett a’ deszka-trónusra, ’s béburkolva, csak orrát hagyván ki a’ bundából, nyujtózott el, ’s nem sokára, bár nem kis zaj volt a’ szobában el is szunnyadt. A’ szelíd macska is mingyárt hozzá szövetkezett, ’s hizelkedve dörzsölgeté fejét kiálló orrához; tüsszögve ébredt fel Tamás, ’s lesodorván a’ macskát bundája’ újjával, morogva más oldalra fordult.
Azalatt a’ két öreg katona öszveülve poharazott, képzelhetni: hogy a’ háború lön beszédök’ tárgya; eleintén lassan vitézkedtek, de utóbb olly tüzesen hozzá láttak, kivált a’ káplár, megmutatván: hogy a’ savanyú bort három ember nélkűl is meggyőzhetni, el-elrikkantá magát ’s úgy oda verte öklét az asztalhoz, hogy a’ poharak szinte tánczoltak; e’ zajra a’ felriadt gyermekek sírtak, Tamás is felrettent és feledvén magas fekvését, midőn hirtelen a’ lárma után fordulna lehanyatlik, megtapossa az egyik mesterlegény’ lábát, ki rablót vélvén felette dühödni óbégatva kegyelemért kiáltozott. Jakab azt gondolá: hogy ura is ütközőben van a’ mesterlegénnyel, nagy robajjal segedelmére ugrik, ’s eldöntvén a’ padot a’ már elázott káplárral együtt, ki ezen kiáltással: „Ne engedd, szurd, lődd pajtás!” a’ földön is hadonázott, örömest felkelt volna, de feje nehezebb volt egész testénél. Az egész Csárda, valóságos csatahelynek látszott; mindenki talpon volt és sok kérdés sopánykodás után lön ismét békesség.
Vincere quum possis, interdum cede sodali!*
Latin idézet a népszerű középkori latintanításra használt szöveggyűjteményből (Catonis Disticha c.), Dionysius Cato erkölcsi páros verseiből: „Engedj néha mikor tudnál is győzni” (helyesen: „Vincere cum possis, interdum cede sodali”– Dionysius Cato).
mormolá Tamás, ’s inasát keményen lenyugodni parancsolván, ismét az asztalra nyomult, nevetve haragjában; de álom nem jött többé szemére ’s míg a’ többiek különféle hangon sipoltak körűle, ő az élet’ változásain tünődött, mint koczkázik a’ sors szivünkkel, ma lágy keblet igér, holnap kemény deszkára fektet. Örömmel látá szürkülni a’ napot, mingyárt is befogatott ’s jól mefizetvén a’ nyugtalan hálást, odább ment. Ez éjjel azonban nem volt következés nélkül, mert Tamás magát meghűté és szörnyű náthát kapott, ’s Jakab sok tüsszentéseit alig győzte istenéltessel. Estélig semmi baj nem történt, ’s Tamás örűlvén a’ jövő éjszakának, derék fogadóban szállt meg. A’ Fogadós csinos szobába vezette; de Tamás még jól ki se pihente magát, midőn egy idegen inas hozzá toppan, ’s a’ földes urasághoz meghívja. Tamás mentegeté magát ’s udvarlását máskorra halasztá. Az inas eltávozott, ’s kevés vártatva belép egy vastag, piros Úr, kinek a’ jó bor ’s konyha kilátszott képéből.
„Bocsánatot uram! – mond a’ vastag Úr – uri szánt láttam ide térni ’s tüstént küldém inasomat meghívni vendégemet; nálam bévett szokás minden valamire-való embert magamhoz kérni, mert házamat jobbnak tartom fogadómnál. Tessék azért magát megalázni kis vacsorára; szívesség lesz, enni inni is találunk.”
„Köszönettel megismerem ritka házi-barátságát, de most nem részesülhetek benne, egy az fáradt vagyok, más az beteg forma, továbbad kedvetlen, pedig: oderunt hilarem tristes, tristemque jocosi!”*
Latin idézet Quintus Horatius Flaccus 18. episztolájából: „Víg vagy? gyűlöl a bús. Bús vagy? gyűlölnek a vigak.” (Bede Anna fordítása).
de a’ vastag úr olly könnyen nem nyugodott meg, olly nyájasan esdeklett, olly kis időre alkudozott, hogy Tamás jó móddal nem menekedhetett; azért megigérte eljövetelét, csak félórát kért, míg magát illendőképen prezentálhassa, kivált értvén, hogy ott szépnem is mulatozik.
„Ej minek! hiszen tudjuk az utas nem jár menyekzős ruhában!” mond a’ vastag úr; de már ebben Tamás nem engedett, és megköté fejét. Mihelyt a’ földes úr eltávozott, elszórta úti ruháját ’s ujra kezdett öltözködni; de nagy boszuságára Jakab a’ rózsa-olajat otthon felejté, mellyel a’ mult éjjeli füstöt elölni akarta.
„Lesz itt ollyas bolt!” mond Jakab és elsietett; nem sokára hozott is olajat.
„Jó e? – kérdé Tamás – nekem nincs most szaglásom; színe nem sokat ér!”
„Finom! szinte felüti az ember’ orrát – felel Jakab – előbbi uram a’ hadnagy sokszor élt vele.” Azután neki türődzött és derekasan felkente urát. Tamás felkészült ’s Jakabot vigyázatra intvén, a’ lámpással váró inassal az urasághoz ment által. A’ víg házi úr leste már ’s hangos istenhozottal tárja ki előtte ajtaját; de meghökkenve állapodott meg Tamás, midőn első tekintete, több Szépek közzül egyenest ama’ hitetlen leányba, vagy is már menyecskébe ütközött, ki neki előbb képét, azután kosarát nyujtá. Különben nem igen ügyes mozdulati, most a’ szorultságtól még inkább feszesültek, merevenen állva, szólni akart, de nem tudott, csak midőn a’ házi úr, a’ szoba közepére tolta, akkor hajtogatta magát vég nélkűl, zavartában még illendő deák sententia sem jutott eszébe. A’ menyecske is elpirult; de az asszonyok különös ügyességgel birnak elrejteni szorultságokat; míg a’ meglepett férjfi szót keres ’s ha talál is többnyire ön kárára hímez hámoz; az asszony mingyárt segít magán, talál rézst, ’s könnyü szökéssel, mint a’ csík,*
apró fürge halfajta többnyire mocsaras vizekben.
sikamlik el szorongásai közzűl. A’ menyecske is, Tamáshoz lejtve, őt mint atyja’ házibarátját mutatja bé a’ társaságnak, azután a’ játszó asztaltól oda intvén férjét, ezt, mint a’ házi úr’ rokonját megismérteti vele. Hasztalan iparkodott Tamás e’ kelletlen összetalálkozás’ benyomását elsimítani, feszes maradt, és komor, különös magaviseletével minden szemet magára vonván.
De mind ezt még nagyobb baj követte: mert alig olvadozott fel meglepetéséből, nyilván látta, hogy az egész társaság kerűli. Az asszonyok suttogtak, kendővel tartván be orrokat; merre hajlott, mint valami kísértet előtt, mindenik elvonult. A’ házi úr, kezeit tördelve nyugtalanul járkált ’s több izben szagos füstöt parancsolt. Tamás tüskén állott, az illy visszás bánáson fellázadt gőgje titkos haragra ingerlé; már a’ házi úr’ képtelen barátságát megköszönni akará, midőn ez, karjába öltekezve félre vezeti, ’s őszinte bocsánatot kérvén, kérdezi: „hol vette ezt a’ rettentő parfümöt, melly minden egészséges orrot elnyomorít? ha nem hibázom, köménymag olajjal tetszett felkenetni haját, olly keresztűl ható.”
„Oh Jakab! oh nátha!” kiált Tamás szégyenében, ezerszer bocsánatot kérve kalapját ragadja, ’s nem hallgatván a’ házi úr’ marasztaló szavaira, szörnyű léptekkel a’ fogadóba sietett. Megtámadván és elüzéssel fenyegetvén Jakabot, ez azzal menté magát: mit tud ő az urak’ szokásihoz; előbbi ura a’ hadnagy –
„Hallgass!” kiállt Tamás, vizet parancsolt, és zugolódva hol a’ sors, hol Jakab ellen mosta le fejét; azonban Jakab ártatlan volt, mert a’ boltos megcsalta, áporodott köménymag-olajat adván neki rózsaolaj helyett.
„Heu, patior telis vulnera facta meis!”*
Latin idézet Publius Ovidius Naso Hősnők levelei (Heroides) c. művének 2. darabjából: „Haj, magam által ütött seb fájdalma gyötör!” (Muraközy Gyula fordítása).
sohajt Tamás, magát vádolván, miért keresett enyhülést bujdosásban, midőn szorgos munka által otthon hamarább meggyógyult volna. Nem tudván aludni, szörnyen kikelt magában a’ szép nem ellen, melly úgy vélé görbe csontból lévén alkotva soha egyenes uton nem mehet, ’s ő még is felakadt. Ha Tamás mélyebben vizsgálja az életet, könnyen általláthatá: milly kétes az indulat azon korban, hol az ifjuság’ ömledezéseit komoly férjfiuság váltja fel, és nem várta volna, hogy a’ tizenhét esztendő a’ negyvent túlhaladotthoz vonzattassék. Ő jó szívü volt ugyan, de lassu, feszes, pedig a’ fiatalság enyelegni szeret, és bár mi érdemet átugor, minden kellemes játékért.
Ha Tamás utja soká így tartana, holtan kellene szegényt barátjához kísérnünk; de szánakodói vigasztalására legyen mondva, Tamás harmad napra, noha bágyadtan Endrefyhez ért, ’s maga is szinte felvidult, midőn az udvarba járata.
„Itthon az uraság?” kérdi az elébe jövő cselédet.
„Egyedűl az asszonyság van itthon; de az uraság is mingyárt megjövend” lön a’ válasz. Tamás a’ házba megy, hol őt egy csinos, bár a’ huszonnégyet túlhaladta asszony, igen nyájasan fogadja, ’s mingyárt is a’ neki rendelt szobába vezetvén’, szíves gonddal forgolódik, körűlötte. „Már néhány nap óta várjuk uraságodat – mond – ’s Endrefy már e’ szerencséjén aggódott.” Tamás elbeszéllte némelly viszonagságait, ’s hogy a’ szíves asszonynak is valami kellemest mondana, sajnálva érinté a’ dolgot, hogy minden halandónak megvan keresztje, melly a’ teljes boldogságot szét dulja. – „Tudom – úgy mond – mint terheli szivét a’ gonosz mostoha.”
„Mit ért ezzel uraságod?” kérdi meglepetve az asszony ’s egyszerre megszünik nyájas mosolygása.
„Hallom e’ háznál is a’ mostoha patvarkodik – mond Tamás – mint kedves barátom’ hitvese, vegye szíves részvétemet!” tovább akará még a’ tárgyat feszegetni, de az asszony kemény szemekkel végig mérvén őt, kifordúl ’s az ajtót rá csattantja. – Bámulva néz utána Tamás, ’s minekutána holmijét Jakab a’ szobába rakta, ismét felakará keresni, de épen akkor jött meg Endrefy hitvesével ’s Tamás csak elhült, midőn látta milly szörnyű bakot lőtt, hogy első beléptekor mingyárt a’ mostohát bántotta meg, mert ugyan az volt, ki előtt olly kérdetlen nyilatkozott ki. „Elkábult fejem a’ sok viszontagságtól – mond Tamás – valami átok fekszik rajtam, melly minden tettemet vesztemre intézi.”
Tamásnak helytelen kiömlése, Endrefynek kettős bajt szerzett; mert mint házi úr és barát, vendégét örömest kényén mulatta volna, ellenben mostohája’ méltó haragja szabad eggyüttlétöket ha nem gátolta is, de balra magyarázhatta; annál is inkább, minthogy az özvegy Tamásban csak Endrefy’ echóját vélvén, azóta magába vonult, ’s ha a’ kénytelenség közzéjök vezette is, komor, tartózkodó volt, semmi beszédbe nem elegyedett ’s így a’ házi társaság feszes, hijányos lön. Az ifju asszony is ez által zavarba jött ’s két tűz között állván, nem tudta merre hajoljon. Tamás ugyan, minden kitelhető szépséget előhordott az özvegy megengesztelhetésére, ’s minden módon iparkodott megczáfolni a’ bal itéletet, melly minden mostohát szívtelennek vádol, de sikeretlenül, bár mint példázgatott, hideg udvariságnál egyebet nem nyerhetett. „Flectitur iratus, voce rogante Deus,*
Latin idézet Publius Ovidius Naso De Arte Amandi (A szerelem művészete) c. művének 1. könyvéből: „Feldühödött istent megszelidít a fohász.” (Gáspár Endre fordítása).
– mond – de a’ megbántott asszonyt nehéz megkérlelni; jobb lesz nekem haza mennem.”
„Nem – mond Endrefy – te békületlen nem hagyod el házamat; tudod mit? a’ napokban szép társaság gyűl össze nálam, kis táncz is lesz, pörgesd meg jól a’ menyecskét, ’s vigyázz rá, kiugrálja haragját!”
„Ha pere volna – felel Tamás – szívesen szolgálnék neki, de quod non didici, sane nescire fateri,*
Latin idézet Quintus Horatius Flaccus Ars poetica c. művéből: „szégyellném ha kisülne: mitsem okultam.” (Bede Anna fordítása).
a’ tánczhoz nem értek, kivált a’ mint most szokták. Igaz, a’ friss magyart valaha én is eljártam, de tudod, gyakorlás nélkül kitanul az ember!”
„A’ köz öröm – mond Endrefy – hamar elragadja az embert; én reménylem, ti is baráti kezet fogtok!”
„Amen! teljesedjék!” mond Tamás.
Eljött a’ vigadás’ napja, ’s az egész ház mozgásban vala; míg az asszonyok sütöttek, főztek: Endrefy Tamással az ebédlőt kiüríttetvén felgyertyáztatá. Jakabnak is elég dolga akadt ’s volt mit beszéllni előbbi uráról. Délután mindenik a’ tükörnél maga személyével bajlódott, Tamás is pompába vetette magát, egészen feketébe öltözött, csak tarajos-sarkantyús csizmája volt ezüsttel kivarrva. Azalatt hintók zörögtek az udvaron, itt egy karcsu lyányka ugrott ki a’ kocsiból, amott pípesen szállt ki egy agg kisasszony, az özvegy, mint idősb háziasszony fogadta az érkezőket, Tamáshoz is nyájasabb vala mostan, ki mentől tovább nézegette, annál helyesebbnek találta őt, forrón ohajtván a’ megbékülést. Már pezsgett a’ szoba, a’ muzsikusok helyet foglaltak, midőn az ajtó nyilik ’s amaz ismért vastag úr, ’s a’ hitetlen szép, férjével belép. Tamás’ szeme ködbe borult.
„Többed magammal jövök kedves szomszéd – mond a’ vastag úr és az őt üdvezlő háziasszonyhoz – Ránky úr és hitvese, atyámfiai!” Tamást megpillantván, kiterjesztett karokkal mingyárt feléje döczög. „Örvendek kedves úr! íme minő véletlen találkozunk össze megint! legalább az az átkozott olaj most nem szakaszt el bennünket.” Tamás örömest befogta volna száját, félvén, nehogy akkori baja elárultassék. Ránkyné is köszönté ’s megelégedve mosolygott habozásán, mert mindeddiglen őt buzgó imádójának hitte; azonban Tamás hasonlítani kezdé Ránkynét kedves ellenségével: amaz szép, fiatal, de hamis, tetszeni vágyó és másé; ez szinte nem öreg, több méltóságot mutató és szabad – amaz már megcsalta, emez haragszik ugyan rá, de bocsánat-félben van – Ránkyné kidőlt szivéből.
A’ tisztes Lengyel*
Lassú tempójú vonulós páros tánc, rendszerint ünnepélyek fáklyás nyitótáncaként.
megzendűlt. Endrefy Tamást mostohájához vezetvén kérte: tenné ő a’ házi úr’ kötelességét ’s tánczolna elől. Tamás zavartan vonakodott, de az asszony intő tekintetére, piros arcczal odanyujtja kezét, ’s komolyan, és nagy méltósággal csoszogva vezeté a’ sort; egész vállal tünt ki a’ többi közzűl, de volt is mit szenvedni a’ következő párnak, mert Tamás minden reverencziánál*
Hajbókolásnál.
hosszu lábaival olly nagyokat kanyarinta, hogy szerte ütközve majd mindent lekaszált körüle; ellenben magas növése magának is terhére vált, midőn más tánczosok’ keze alatt bujkálnia kellett, és szinte fájlalta derekát, gyakor görnyedezései miatt. Elvégződvén a’ Lengyel, Tamás meleg csókot nyomott az asszony’ kezére ’s már teljes békét gyaníta, midőn gyöngéd szorítást érze ama’ puha kéztől.
Ezután más tánczok következtek; de már ezekben Tamás, bár mint unszoltatott, nem veve részt. Éjfélkor vacsora nyujtatott; Endrefy barátját mostohája megé ülteté, ki is édes gonddal töltögeté poharát ’s a’ hálaadó Tamás sok szép szentencziákkal*
Szóvirágokkal.
jelentgeté iránta tiszteletét; tünve tünt Ránkyné’ emléke, ’s vidám kedvre lobbanva mulatozott a’ hozzá közel ült vastag urral, ki harsány szóval egészségeket ivott.
A’ vacsorát ismét táncz követé, hevesebben forogtak a’ párok ’s lángzó tekintetet váltva, némelly szív hamarább dobogott, a’ bóbiskoló hegedűsök’ újainál. „Még egy Magyart! annál leljen bennünket a’ hajnal!” kiált a’ társaság ’s meglett. Endrefyné felkérte Tamást, ez neki állván, úgy szórta hosszu lábait, mintha el akarná dobálni magától; de rosszúl esett neki, mert midőn hirtelen fordulna, sarkantyúja megakad, ’s ő egész terhével térdre omol; felugrott ugyan, de nagy fájdalmat érze.
A’ társaság eloszlott, Tamás titkolva sérelmét szobájába sántikált, hol Jakab meleg vizzel borítgatá; de az nem hogy használt volna, térde megdagadt ’s majd egy hétig nem hagyhatá el ágyát.
Az asszonyi szelíd természet leginkább a’ beteg’ ágyánál tünik ki, akkor minden boszút feledve ápolja a’ szenvedőt ’s megváltó angyalként türelmet ’s enyhülést varázsol; az özvegy se tagadá meg itt e’ szép erkölcsöt, ’s feledvén hogy Tamás keresztnek hívta, gyamolítására siete, és utóbb, mi okból? nem tudjuk, alig tudott megválni tőle – szóval: belé szeretett, és a’ fársáng’ végén, Endrefy ’s hitvese’ nagy örömére, az oltár előtt nyilván megvallá szerelmét. „Post nubila Phoebus!”*
"Borúra derű!" (latin mondás).
mond Tamás, midőn kedves hölgyét kebléhez zárta.
Szobor gyanánt álla Zsuzsi a’ ház’ pitvarában, midőn kocsikat bejárni ’s az urát szép asszonnyal karöltve látja. „Mit csinál az uraság?” kérdi Jakabot; az öreg katona megvonítva bajuszát felel: „bajjal ment, vigan jött.”
Szalai Benjamín.


A’ SZÉPEKHEZ.

Ah, ki mondja-meg nekem,
Mért borúl az én egem?
’S ha feltűnnek szép korányim,
Gyász miért vonúl-el rajtok?
’S a’ sötét erdő’ magányin
Mint egy árva kit sohajtok?

Eddig évim’ hajnalában,
Még könnyelmü gyermek én,
A’ vigalmak’ enyh karában,
Éltem’ boldogság-ölén:
Ah, e’ bájkor már repűl,
’S más helyébe nem derűl.

Mint egy árva úgy sohajtok
A’ sötét erdő’ magányin,
’S gyász van elvonúlva rajtok
Ha feltünnek szép korányim.
Mért, o mért borong egem,
Ah, ki mondja-meg nekem?

A’ virányló kert- ’s mezőnek
Nem vidítnak bájai;
Mély titokba rejtve nőnek
Keblem’ néma vágyai;
’S egy tünelmes*
Tűnékeny.
felleg-árnnyal
Lelkem más csillagba’ szárnyal.

Mért esengek szívdobogva,
Honnan e’ láng-gerjelem?
Ha hegyemrül andalogva
Messze száll tekintetem,
’S egy leányka’ fátyolát
Ott szemem kékűlni lát?

Rózsa-évim’ hajnalában,
Még könnyelmü gyermek én,
Gyakran láttam fátyolában
Lyánykát a’ forrás’ gyepén;
’S bár kedves volt néznem őt,
Nem sejtettem semmi hőt.*
Heves érzelmet.

Most, ha berkem’ fülmiléje
Társa mellett zengedez;
’S a’ vadonnak gerliczéje
Párosan jár fészkihez:
Létöket magasztalom,
’S elborít a’ fájdalom.

Ti egy tündér szebb világnak
Hozzánk szállott lelkei,
A’ mindég zöld ifjuságnak
Égi báju szépei!
Kiknek, ott hol árva sorvad,
Szívök lágy érzésre olvad;

Mondjátok ti meg nekem,
Mért borong az én egem;
’S ha feltűnnek szép korányim
Gyász miért vonúl-el rajtok?
’S a’ sötét erdő’ magányin
Mint egy árva kit sohajtok?

Bajza.


BÚCSUZÁS A’ HADIÉLETTŐL.

Mars’ mühelyén, vérmezején
Gyakran izzadozó seregek!
Kinek epedt életeket
Sok bajhoz csatolák az egek.
Bár nyereségtek elég legyen is,
Mars fejetekre maga tegyen is,
Vérrel pettyegetett pálmát,
Én köszönöm e’ hadisten’ irgalmát;
De tövíses koszorúért, azt fogadom,
Éltem’ nyúgalmát nem adom.

A’ sanyarún nyert koszorún
Csak kapkodjatok ám idején,
Nem szeretek már veletek
Versenyt futni halál’ mezején.
Nyerjetek bár gyönyörű neveket,
Égbe repítse dal híreteket,
Látástokra csupán, mindég
Tönkre omoljon a’ dühös ellenség;
Nem irígylem, legyen áldott fegyveretek,
A’ jó sors járjon veletek!

Gr. Gvadányi Jósef.




[Metsző: Joseph Kovatsch, rajzolta: Kisfaludy Károly.]


ERZSÉBET.

Elegia.

Gyász ravatal készűl, a’ nép gyűl, tompa harangszó
Zúg, ’s keseregve hazánk’ bérczei visszanyögik.
Megholt Endre király! vele Árpád’ törzsöke dült ki,
Mellynek négy század látta csudálta diszét;
Melly rab-utált szívvel hinté törvényi’ malasztit
A’ szabados népnek nagyra emelve hirét,
És ellenhadakat tapodó fejedelmi erőben
Büszke hatalma’ jelét messze időkre füzé.
Elhunyt a’ hősvér! de miként a’ bús düledék közt
Néha tenyész’ egy báj-illatozásu virág;
’S nyitva szerény kelyhét az örömlét’ harmatit issza,
Míg a’ fergeteg őt kegytelen összetöri:
Így maradott egyedűl Erzsébet puszta tetőjén,
Pártos lelkü felek’ durva csapatja között.
’S atyjának vesztén siratá a’ Nemzet’ ügyét is,
Melly önnön fijain edzi dühödve vasát.
Így leve tömlöcczé eldődei’*
Elődei, ősei.
fénypalotája;
Ő maga árva, szegény: párthive nincsen azért.
Oltalmára hevűlt idegen bár; ah de magyar nem!
Nem kele, nem buzgott védeni szent igazát.
’S elhidegűlve hagyá nagy hőse’ szelíd unokáját,
Válni örökjétől – melly nem örökje tovább.
Hunnia, légy boldog! ’s bár nincs maradásom öledben;
Míg piheg e’ szív, csak – csak teutánad eped.
Hív leszek én hozzád, ha te bár elhagyva feledtél:
Csak te lehess boldog, szép haza! szenvedek én.
Ezt rebegé a’ szűz, nemzője’ porára borúlva
Nagy koronázottink’ hajdani békehelyén;
És ott, hol komoran barnúltak az ősi koporsók,
Honjától itt vőn szívszakadozva bucsút.
Érzi miként hasad-el bús élete minden örömtől,
’S könnyén, népének lassu halála remeg.
Elvált! ’s kit nem rég ezerek’ tömjénye magasztalt,
Most távol rejtek’ néma homálya fedi.
A’ vigadók’ zajait ’s a’ kény’ szabad ömledezésit
Most halavány színnel váltja monostori csend.
Rettentő csere! milly türelem múlhatja-fel e’ súlyt,
Melly a’ vétlen szűz’ lágy kebelére rohant!
Távol kedvesitől, részvétlenül, élve temetten:
Léte’ kies tavaszát zárja halotti magány.
Síkra kiszállani már nem látja vitézei’ rendét,
Harsány tárogatók’ nyers rivadalmi között,
’S bajnoki játékban diadalra hevűlve szemétől
Csengni aczélon aczélt, vívni erővel erőt;
Nem, nem a’ délczeg inú paripák’ nyilelőzte szökésit
Párduczos*
Párducbőr díszruházatos (vö. a párducos Árpád korabeli toposzával).
ifjaknak verseny iramtok alatt;
Nem, soha nem többé! mindennek vége szakadt már,
A’ gyönyörű létnek kelleme szépe oda!
A’ győztes seregek’ dalait most váltja kar-ének,
Melly remegő ajkin hosszu fohászba vegyűl;
Vagy komor árnyékként lépdelve sötét teremében,
Gyúladozó vérrel küzdve emészti magát.
Nem mosolyog neki a’ viszon-érzés’ égi sugára,
Melly lágy vonzattal hű szerelemre hevít;
’S hintve reánk a’ lét’ bájlóbb tartalmu világát,
Minden földi öröm’ kéjözönébe merít.
A’ gyöngéd anyanév, deli férjnek tiszta szerelme,
És rokonúlt lélek őt nem enyelgi körűl.
Sejti malasztit bár, de lemondás’ átka felette!
’S álma derűltében képe alélva letűn.
Így hervad szomorún, örökös gyászkörbe szorúlva;
Így a’ forró szív a’ hideg élet alatt.
Mindenek elhagyták: egyedűl fájdalma maradt hív,
Nyujtva tövis koszorút bíbora’ éke helyett.
Vér gőzölg az alatt Magyarország’ térein: a’ vak
Pártosság szabadon gyüjti halálra tüzét;
Míg Rozgony’ mezején Károlynak fegyvere győzvén,*
A rozgonyi csata I. (Anjou) Károly országegyesítő háborújának legjelentősebb csatája volt, melynek során a király 1312. június 15-én a Kassához közeli Rozgony mellett legyőzte Aba Amadé kiskirály fiainak seregét.
Méreg-tőr- ’s cseleken nyert urasága megállt: –
’S míglen az új fénynek hódolt ’s örvendeze a’ nép,
Messze vidéken szép csillaga éjbe merűlt.
Mint a’ nyári lebel sivatag közt, húnyt-el ez élet;
Vég jele áldás volt, vég rebegése: haza!
Így hala Erzsébet, nagy Szerzőnk’ hív unokája,
És hidegűlt hamvát nem fedi honni virág;
Nyúgodj, áldott szív! emlékedet élteti a’ köny,
Mellyet drága hazánk’ egykori képe fakaszt.

Kisfaludy Károly.


A’ SZÉP LEÁNY.

Hó, vagy hab, vagy csillag rémlik
Ott a’ völgy’ ölén?
Nem, nem, más az: a’ mit véltem,
Csalfa tűnemény.
Hónak, habnak, és csillagnak
Nincs fodor haja:
Szép lány fürdik a’ patakban,
’S a’ szép lány’ haja.
Milly csábító mozdulattal
Hajtja meg fejét.
Kis virágot tart kezében,
Parti növevényt.
Játszva súg a’ szél fülébe
Kedves titkokat.
Játszadozva hajt fejére
Regző ágakat.
Ág ha volnék, meghajolnék
Én is szívesen,
A’ szellővel rá lehelnék
Titkon, édesen.
Gyenge tagjait csókdossák
Fürge halfiak.
Rá bámulva meg-megáll, és
Nem zúg a’ patak.
Haj! magam is be megállnék,
Volnék csak patak,
Vagy bár közttetek lebegnék,
Boldog halfiak.
Kis hal lenni meg nem szünném,
Míg ő ott mulat.
Csókkal élnék, csókba halnék,
Kedves gondolat!
Vagy mi ez? Hah hogy szemeim
Igy megcsaltanak.
Hozzá képest, a’ mi szépnek
Látszott, holt alak.
’S mennyivel szebb más élőknél
Árnyék képzete:
Annyival szebb árnyékánál
Élő termete.
Mert csak képe termetének,
És árnyéka az,
Melly a’ vízben habnövésű
Lányként hajladoz.
Ott a’ parton andalogva
Fenn áll szebb maga,
Ő, a’ szívnek, szerelemnek
Tündér csillaga.

Vörösmarty.


KIRÁLYI FÉNY ÉS KEGYELMESSÉG.

Szent öröm váltja fel a’ lélek’ bánatos érzelmeit, valahányszor a’ szigorú Jelenből kiszárnyalván, csendes visszaemlékezéssel járja be a’ mult időket, hol Hunyady Mátyás’ uralkodása örök sugárzatokban ragyoglik az enyészet’ homályain. Dicsekedhetik a’ Magyar – ’s hála értte Istenünknek! – több Fejedelmeivel, kik a’ világ’ itélőszéke előtt mindenkor jeleseknek fognak találtatni: de nincs méltóbb igaza büszkeségre, mint midőn Királyai között a’ Nagy Hunyady János’ Nagy Királyfiját említheti, valóban hazája’ egének felséges tüneményét: mert a’ természet alig nyujthat embernek több adományt, a’ végzés nagyobb szerencsét, a’ földi lét szebb dicsőséget, mint a’ mellyel az ő fejedelmi-pályája díszeskedik. – De mind ezeket hirdesse a’ Jövendőségnek egyenként ’s öszvesen a’ Történetek’ Múzája, ki őt’ a’ Századok’ táblájin magakorabeli Királyok’-Királyának jegyzé fel: a’ mi szándékunk itten csak egy-két vonást festeni, ha bár gyenge ’s erőtlen kézzel, a’ Hasonlíthatlannak életéből, ’s az által is hajdani fényünk’ ’s boldogságunk’ emlékezetét megújítani.
* * *
Meg vala hódítva Morva Szilézia Luzáczia,*
A Cseh Korona országai, Morvaország, Szilézia és Luzácia (Lausitz).
’s immost a’ Csehföldre szállott Mátyás győzedelmes táborával, midőn gyors előmeneteit azon hír zavará meg, hogy Kázmér, a’ Lengyel-király’ fija ’s a’ Cseh-koronáért vetélkedő Ulászlónak testvére, húszezernyi haddal csapott be a’ Magyar határokon. E’ váratlan eset annál gondosabb figyelmet kivána, mivel itthon is többen az Ország’ Nagyjai közzűl, hogy tanácslásaikat az önerejű Király egy idő óta meghallgatni szerette inkább mint követni, az illy kirekesztő-hatalom ellen pártot-ütének, ’s Kázmérral, kit kecsegtető igéretek mellett szólítottak vala fel, egyesűlni sietének. A’ legbajosabb környűlményekben is bátor ’s világos elméjű Mátyás, engedvén a’ szükségnek, félre teszi diadalmi koszorújit, visszarobban seregével, a’ szertepusztító Lengyeleket megtördeli, a’ lázadást elnyomja, ’s a’ felháborodott Ország’ csilapítására véletlenűl Budán terem. A’ lesujtatott, megréműlt honfelekezet a’ legkeményebb itéletet várja magára: de a’ következéseket mélyen előrelátó Fejedelem erőt vesz indulatain, szivreható szavakkal szól királyi-székéből a’ Hazának egybegyűlt Zászlósaihoz, Nemzete’ boldogítására czélzott intézetei, – alattvalójihoz viseltető szeretete, ’s tulajdon feláldozásával olly gyakran elviselt fáradozásai felől, legelevenebb színekben állítja elő a’ visszavonás’ veszedelmeit – számot ád minden tetteiről, ’s méltósága’ érzetében a’ meg nem elégedésnek okát, kérdi. – Töredelmes megbánás között ismerék el a’ megtévedtek vétkeiket, ’s bocsánatért esdekelve a’ kegyelmező’ lábaihoz borulának. Helyt ada Mátyás az okosság’ mérsékletének, főképp most, midőn a’ feléledt bizodalom’ ragaszkodását, ’s az engedelmesség’ újabb hű fogadásait tapasztalá: de kijelenti egyszersmind: hogy az érdemlett büntetést most némelly Háborgókra nézve, mint esküdt bosszúlója a’ törvényszegésnek, csak felfüggeszti, míg egészleni megtérésök’ bizonyságait veendi.
Ez utóbbiak’ számában leginkább vala értve Perén István Tárnok-Báró, Zemplénynek az időben nagy tekintetű de nyugtalan indulatú férfija, kit Mátyás annál szorosabb figyelemben tartandónak itélt, mivel temérdek birtokaival az Ország’ felvidékein, ’s fényes hivatalaiban, hatalmas befolyást szerzett magának minden rendüeknél, ’s ő vala és Rozgon Rajnáld a’ Lengyel-szövetkezésnek is fő előmozdítója; de látván a’ Király Istvánnak most veszteg elvonulását, ’s híveinek, leginkább pedig Zápolya Imre Bánnak, engesztelő közbenjárásait, a’ további büntetéstől elállani látszatott, sőt királyi kegyelmének jeléűl a’ Lengyel’ kiveretése után elfoglalt jószágokat is a’ tulajdonos Perén*
Perényi.
Nemzettségnek visszaadá. –
Alig mult ezek után egy év el, midőn a’ hosszabb türést nem ismerő István fojtogatott gerjedelmeiben újra felzendűle, ’s Lengyel-szomszédaival egyesűlten, megaláztatásából a’ király ellen támada. – Iszonyú haragra lobbant ennek hallatára a’ gondjaival másfelé fordúlt Mátyás: dörgő fergeteg gyanánt előrepűl, – a’ több csapatokban vérengző ellenfélt tönkre veri, Abaúj, Sáros, Zemplény, Ung Megyéjiből kiszórja, ’s hogy ez oldalrúl foganatos nyugalmat szerezzen magának, ’s rettentő példát is állítson jövendőre, Perén Istvánnak minden birtokait elfoglalja, az erősségekbe állandó őrizetet szállít, magát Istvánt egyik várában kemény ostrom alá veszi, ’s mivel ez alatt kiszabadult, az Országból számon-üzi, a’ várat felégetteti, ’s minek-utána a’ vidéket hathatós rendszabások által csendbe hozta, Budára tér, hogy a’ déli részeken be-becsapongó Törökhadat minélelőbb visszanyomja.
* * *
Gyászos némaságban állott, már most másod ősszel, Istvánnak feldulatott vára a’ sziklás tetőn, mellyről az előtt mint egy hatalmas korona parancsolgatott a’ térségre; csak a’ szél suhogott be hidegen a’ keskeny ablakokon ’s bús nyögéseivel sohajtozá végig a’ puszta boltozatokat; sápadtan világíta le felhőji közzűl a’ hold árnyékos fényt hintegetve az omladványra; a’ szakadozott borúlatok majd nehézbekké gyültek öszve ’s lehullaták cseppeiket: – mint midőn a’ szánakozás kesereg a’ Gyarló felett, ki önszerzette nyomoruságban sorvadozik.
A’ várnak éjnyugat felé eső tornyából földalatti út vezetett alá a’ hegy’-derekába egy tág hajlékhoz, melly valaha igen fáradságos munkával készülhetett: alkalmasint oltalmul a’ veszélyes időkben, mellyek a’ Tatár-pusztítás óta is, kivált a’ belső megszakadások alatt, nem egyszer borúltak el a’ Hazán. Ritka ember tudott valamit ez üreg felől; ’s még kevésbbé gyanította valaki, hogy alól a’ völgyben a’ vadon sürűségből kinyúló szirtek is alattomos feljárást engednek egész a’ hajlékig, a’ hely’ titkait ismerő rejtezőnek. –
E’ szomorú de biztos menedékben tartózkodott a’ szerencsétlen István, fijával Imrével ’s öreg hű szolgájával Orbánnal, főképp most, midőn Mátyás a’ Szepességet járván be, ezen tájakra is jövendő vala. Remény ’s bizatlankodás köztt várta István sorsának jobbra fordulását, megigérvén barátjai, hogy iparkodni fognak a’ Királyt, még ez utjában, iránta kegyelemre lágyítani: de a’ húzamos lappangást nem szenvedhetvén tovább, egykor magára szedi fegyverét, ’s a’ nélkül hogy szándékáról legkissebbet szólott volna, eltávozik. Így mult nyolcz nap, ’s ő még mindég kimaradt. Imrét e’ miatt nehéz aggódás nyugtalanítá: kilenczed napon bejárá a’ távolabb erdőségeket is, beszédbe állott öszvetalálkozásiban minden utazóval, – de atyja felől semmit se tudhatott meg. – Estvefelé fáradtan visszatért, ’s még egyszer tekintgetvén széllyel a’ vár’ tornyáról, az üregbe szállott le, hol Orbán sisakok’ paizsok’ ’s fegyverek’ tisztongatásával foglalatoskodott. Szótlan köté le magáról kardját ’s egy kőbül vésett karszékbe üle.
Szenderítő pislogással égett a’ kandalló’ tüze ’s rőt fénybe lebegteté a’ hajlékot. Imre kezébe hajtván fejét, elmerűle. – Loppal tekintgetett Orbán munkája mellől az ébren-szunyadóra, kinek lelke mély ohajtozás között messze tájakon szállong vala. – Onnan, hol az alkony’ bíbora lángzik el a’ kék hegyek megé, onnan felől tünedezett reá egy szép csillag, melly biztató reménnyel világíta sorsának éjjelébe: onnan hangzott neki által az édesen rezgő szózat, melly szivét mindég erősb ’s erősb vonzódásra ihleté; ’s ennek varázs-legyintései ringaták most is boldog álmodásba érzeményeit. – „Követni fogom sugallásidat édes-titkos szózat! felsohajt az ellágyult Ifju: de vezérelj oda, hol a’ reám derengő bájvilág, ’s tündér alakjai, nem úgy mint eddig csak aranyködben oszolnak el – o vezérelj engem’ oda, hol égő kivánatimat valahára létre hozhatom ’s valóságra! – Maradj, maradj hívem eladdig, hol dicsőség’ mezeje nyílik előmbe: ott akarom én e’ nyommasztó terheket lehányni, mellyek atyám’ botlásaiból származtak éltemre; ’s ott akarlak én majd megnyerni, örökre megérdemelni, drága leány! ki a’ téged’ ölelő szerencse’ ’s fény’ ragyogványiból angyali szerelemmel mosolyogsz reám, sötétségbe süllyedettre, ’s boldogítasz: Arióne, Arióne! te léssz serkentőm, te léssz jutalmam! – „Illy epedések, illy buzdúlatok ’s feltételek fejlődtek Imre’ lelkéből, mellybe a’ természet adakozva hinté el mind annak magvát, a’ mi Nagyot szül és Maradandót; de külső szépséggel is bő mértékben áldá meg Imrét e’ jótékony anya, ’s mindennel, a’ mi szép férjfiuban kellemetes. Gyermeki ’s fiatalabb korában a’ Terebesi Priortól vőn tanúlást: azután pedig Menyhárt Széplaki Apát, ’s a’ Perén Nemzetségnek rokona vevé gondviselése alá a’ serdülőt, ’s tisztán nyitá fel benne ’s gondos ápolással nevelé forrásait azon kincsnek, mellyet idő ’s környűlmények ne apasszanak ki. Igy készülve fel az életnek, atyja által több Magyar Nagyok’ ’s Fő Nemesek’ udvaraiba küldetett, hol a’ fegyver-gyakorlás mellett a’ világ’ szokásival közelébb ismérkedett meg, ’s annak kedveltető csinosságait a’ legszerencsésb választással tevé tulajdonaivá.
Orbán észrevévén az andalgónak sürű sohajtozásit, megszólamla: Imre Úrfi! feladjam a’ sültet? –
„Nem éhezem Orbán, felel Imre.”
„Hát a’ borkancsót?”
„Majd iszom később,” mond ismét Imre röviden.
Látván Orbán, hogy kinálásai sikeretlenek, elővette a’ boredényt ’s jót ivott. Imre pedig meg lévén szakasztva gondolataiban, üléséből felkelt ’s ölbe kócsolt karokkal járt fel ’s alá. Megint atyja jutott eszébe. – Azonban e’ tünődéséből is felébreszté nem sokára Orbán, ki valamin dunnogni kezdett. „Mi bajod Orbán?” kérdé Imre.
„Átkozom barlangját! felszólal a’ zsémbelődő, végre még magunkat is rozsda emészt meg itt és penész. A’ drága fegyverek! – csak nézd uramfia, nem birom – ki – húzni, mintha belé nőtt volna –”
„Tartsd ide Orbán, segítek;” ’s megfogván Imre a’ kard’ markolatját, egy-két rántás után kivoná azt hüvelyéből.
„Örökös kár! mond az öreg; hej nem ollyan volt az valaha! Ezt a’ kardot mindég legjobban szerette a’ Báró; ugyan látszik e még rajta az irás?”
Imre közelébb menvén a’ kandallóhoz a’ kard’ egyik lapján e’ szókat olvasá: Istenért ’s Országáért; a’ tulsón pedig: Királyért ’s Hazáért.
„Az, csak ugyan az, szól Orbán; rá ismértem én mingyárt, habár piszok lepte is el. Ez ám a’ derék vas Imre Úrfi! ritkán harczolt Urunk a’ Báró, kivált míg még fiatalabb volt, hogy ez nem villogott volna kezében. A’ többi közt Úrfi! midőn a’ Cseheket űztük – van annak már közel tizennyolcz esztendeje, midőn a’ gonoszak oda akartak csábítani, hogy Húszba higyjünk, – ’s uramfia, ugyan gyönyörű Térítők! szűntelen prédáltak ’s végre még a’ termő földet is kiégették volna alólunk; – elég az, hogy mi őket Vadnánál derekasan megkaparítottuk; akkor Hadnagyjok is kezünkbe kerűlt; minket Rozgon Sebestyén úr vezetett csatára, meg’ Urunk a’ Báró: – de megesett ám a’ Cseh Vezérnek! – uramfia, levágták minden haját – szakálát, ’s úgy küldötték a’ királynak Budára mintegy kobak majmot. – Onnan űzőbe vettük őket egész Mislje*
Miszla (Dunántúl).
várához, ’s nossza be, a’ hegyeken keresztűl, Gálzéchig,*
Gálszécs (ma Szlovákia).
’s nem adtunk nyugtot, inokban sarkokban voltunk le Sáros-Patakig, ’s ott a’ Botkew*
Mező (dűlő) Sárospatak mellett a Megyer-hegy közelében.
mezőn ízre-porra aprítottuk a’ mi ellentállott: odaveszett akkor másik Vezérök is a’ híres Akzamit, a’ harmadik pedig Thalafúz világba szaladt.
„Orbán! e’ kardot számomra meg fogod tisztítani,” mondá Imre, ki azt addig folyvást szemlélgeté.
„Édesd-örömest Imre Úrfi; – de meg is érdemli ám a’ tisztítást; ötven kard odalenne már, ha annyit szabdalt volna. Megtisztítjuk. – ’S még amazt a’ pánczélt hozzá: hatalmas egy munka ám az is! – Örűl bennem a’ lélek, ha elgondolom, mi gyönyörű volt abban Urunk a’ Báró midőn házasodott, és a’ sok arany meg’ ezüst csak úgy csillogott rajta, mint a’ verőfény; éppen ollyan sugártermet volt mint az Úrfi most, ’s bizony még ábrázatban is hasonló, csakhogy az Úrfi’ szeme kék ’s nem ollyan éles a’ tekintete; szeme és szája az Úrfinak egészen a’ boldogult Bárónéé – Isten nyugtassa az áldott lelket! – jó drága asszonyom volt az nékem; utólsó esztendőben mindég szabadossá akart tenni, mintha előre érezte volna szegény, hogy kihal közzűlünk; de Urunk a’ Báró sokat útazott, ’s így állapotom soha sem jöhetett végzésbe. Épp’ akkor jártuk meg Moldovát; mert kemény harczok történtek ám még ott is.” –
„Beszélld el Orbán, úgy is hosszú az est.”
„Való; – ’s az Úrfi már annyit unatkozott, annyit sohajtozott; – hanem előbb iszom. ’S felhajtá ismét a’ kannát. – „Még a’ borunk is megposhad, ha sokáig lakjuk e’ dohos vermet. – Bár csak Urunk a’ Báró tudna már egyszer nyugodni! de uramfia! mindég haragos mint a’ tüzes villám – ’s hogy előbbeni beszédemre térjek: mi csak akkor értük el Mátyás Királyt, midőn már egész Erdély meg vala hódítva; megindultunk tehát Moldova felé: de a’ sok hegy-völgy mind rakásra volt előttünk kaszabolva ’s kőszirtokkal béhengergetve, úgy hogy csak igen nagy fáradsággal törhettünk át a’ rettentő akadályokon. Azonköztt előnyomulván még is, megszállottuk Román-Vásárt. – A’ Király még egyszer izent a’ Vajdára: álljon engedelmességre; de ő nem hajolt a’ Király’ szavára, ’s jól megsarczoltuk a’ Várost, és onnan tovább, mint a’ rivancs midőn forgószél hajtja, egész Bányáig; ’s mivel harmadnap óta sokat fáradtunk, estve mindnyájunkat jóltartott a’ Király, mert való, nagyon tudja az embert szeretni, meg’ a’ katonát – áldja meg az Ég a’ hol jár-kél! – Jól esett a’ pihenés, bár fagyos szelek fúdogának és ősszel volt az idő. Hát uramfia, alig aluvánk el, felriaszt a’ trombita, utána a’ nagy lárma és fegyverzaj; ránk ütött az álnok nép! Öszvezavarodott minden, és nagyon megrontottak volna, de a’ Király tudj’ Isten hogy – hogynem, jókor kapott hírt a’ Vajda’ cseléről, ’s a’ Vezéreket és Hadnagyokat későig vendégelte magánál, és számosabb őröket állíttatott mindenfelé; ’s midőn osztán az ellenség előrohant, minket ugyan kivűl a’ sátorokban alva talált; de bezzeg a’ Város ébren fogadta a’ veszélyt, ’s mondják: a’ Király maga is úgy viaskodott, mint egy oroszlán; az pedig valóságos igaz, hogy három sebet kapott, mert a’ gerely csak úgy szállt reá, mint a’ sürű zápor. – Bajunkra a’ holdat épp’ akkor fellegek boríták, ’s jó ideig csak sötétben kapkodtunk: de azalatt a’ Város felgyujtatott, ’s mi öszvecsoportoztunk, és most rajta az Oláhságon, vágd mint a’ –
„Megállj – megállj Orbán! bekiált egy szózat a’ barlang’ torkolatjától; ’s Perén István lépett elő.
„Hozott Isten édes Atyám!” szól Imre, ’s atyja’ nyakába borúl.
„Vigyázz fiam, felel a’ Báró, meg ne vérezd magad’, homlokom be van vágva.” – Imre csak most vette észre, hogy atyjának arczát vér futotta el.
„Az Istenért! mi lelt Atyám?”
„Majd elmondom; de Orbán melegíts előbb bort, ’s adjatok száraz ruhát, mert nyakig egy víz vagyok.” – ’S átöltözvén, lemosatá langyos borral homlokát, melly azonban nem vala mélyen megsebesítve.
„Így; – ’s van e valami enni-valótok?” Orbán azonnal előhozta sültjét, borát. – „Rakjátok meg jobban a’ tüzet; éhezem fázom egyiránt.” – És a’ vacsora ’s melegedés köztt Perén István e’ történetet beszéllé:
„Nyolcz nap előtt, a’ mint tudjátok, eltávoztam tőletek. Mivel úgy vala értésemre adva, hogy a’ Király Arany-Idkára jön ’s az ottani érczbányákat megnézegeti, útamat innen Jászónak vevém. Ott akartam öszvejőni Zápolyával ’s az Egri Püspökkel, ’s ha szerit tehetém, Mátyás Királlyal is. A’ Prépost jó emberem ’s szállást ada. Hat egész napig várakoztam ott ’s majd megölt az unalom, ’s végre jön a’ tudósítás: hogy a’ Király a’ Szépességről egyenesen Kassának vevé útját ’s ott is csak egy éjszakát tölt, ’s Budára siet, mert Jegyese, a’ Nápolyi Beatrix, már Horvátországban vagyon. E’ szerént hasztalan lévén várakozásom, odahagytam Jászót ’s tegnap éjre Perénbe jöttem, ’s Detre Tiszttartónál megháltam. Zokogva sírt a’ jó Öreg, hallván, hogy állapotomnak még sincs vége, ’s ősi jószágomat még ezután is mások használják; és zokogva csókolá kezeimet, a’ mint ma regvel tovább indultam. – Egy folyvást jöttem egész Alvárig ’s elég jókor érkeztem volna hozzátok, de a’ Hernád*
kelet-magyarországi folyó.
felette megáradott, ’s hogy hidat kapjak, nagyot kellett volna felfelé térnem. Ki akarám előbb fujtatni Pogányomat, mert szegény jót haladott velem, ’s mivel az erdő alatt még pázsintka is volt, kizaboláztam, magam pedig egy tölgy alá heveredém. – Csörögve-zúgott felettem a’ sárga lomb, ’s egészen elfogott a’ gondolkozás; észre se vevém vala, hogy est állott be ’s hogy esőre borúl, midőn lovasokat hallék közelgetni az erdő felé. Alig ültem lovamra, a’ mint mellém jövének. Hárman voltak. – Jó estvét! köszönt az egyik: – Fogadj Isten! felelém, lovamat az erdő felé fordítva; ’s most a’ másika: Éljen a’ Király! mondá hangosan: – Éljen ki igaz! válaszolám. – Éljen Mátyás Király! szól a’ harmadik, ’s én vissza: Éljen ha igaz! – Ekkor megint egyikök: állj-meg! ki vagy? kiált utánam. – Megállottam: – ’s ki adott nektek hatalmat, a’ békés utast megtámadni? – ha éh Zsoldosok vagytok vagy Haramiák, megmondja fegyverem, ki légyek; ’s kardot ránték. Ők is mind hárman felém közelébb. Felforrva indulatomban nekik vágtam, ’s az egynek, tudom, vérzik válla; de azalatt a’ másik homlokomra suhintott, ’s hárman lévén ellenem, az erdőbe nyomtak. Itt könnyebben végeztem volna velek: de vasam egy erősb vágás alatt fát érvén ketté pattana; ’s most nem maradt egyéb módom, mint futással menekednem. Ők a’ sötétben is mindenütt utánam. Igy szorúltam egész a’ felduzzadt folyam’ partjáig ’s vakmerőn a’ harsogó hullám közzé ugraték. Öszvecsapott a’ víz felettem, de Pogányom szerencsésen kihozott. – Innenső parton bátorságba gondolám magam’, midőn hallom, hogy a’ Lovagok’ egyike szintén beugratott, ’s attól tartván, hogy mind a’ hárma azt teendi, megszorítám lovamat ’s egyhúzamba vágtaték egész ide.” –
„Hát Pogány hová lett Uram Báró?” kérdé Orbán.
„A’ völgyben hagyám mint volt nyergestűl – mindenestül, mert úgy látszott, hogy egyik Megtámadóm nyomomban üget.”
„Szegény párát le kell kantároznom, mond Orbán süvege után nyulva.”
„De azt nem teszed most, felel a’ Báró; sajnálom a’ jó állatot, ma éltemet is neki köszönöm! de inkább éhezzen holnapig ott a’ hol van, mintsem hogy utat mutass valakinek, hová járjon utánam.”
Imre megilletődve hallgatá atyja’ esetét ’s egy ideig elgondolkodék. – „Halálveszély is környezett édes atyám! ’s bajos utadnak még sem lett foganatja –”
„Majd, majd lesz az én bajoskodásimnak foganatjok, visszonzá István lángzó szemekkel, de utószor is akarok fáradni! ’s ha itt nincs ember, ki miattam valamihez merne fogni, majd merek én!” –
„Atyám! Zápolya bizonnyal jódat akarja, ’s még mások is szívöken hordják sorsodat, ’s bár most nem lőn is alkalmas idő, azt tehetniek értted a’ mit kivánnak, ne kétkedjél hajlandóságok felől.” – István földre süté szemeit ’s hallgatott; Imre pedig: „Egy kérésem vagyon hozzád édes Atyám! folytatá szavait; – boldoggá téssz ha teljesítended: – bocsáss engem’ Budára.” –
István felcsattana: „’S mit te Budán? – kegyelmet szerezni számomra? – Nem! kemény keménnyel; – sujtsd e’ kődarabot a’ másikhoz: vagy mozdít – vagy szétporlik. – Orbán! teríts ágyat.” – ’S lefeküdtek.
Másnap dél előtt lélekszakadva fut vissza Orbán a’ rejtekbe: „Uram Báró! felkiált, megvan Pogány! – oh be okos egy állat az! – uramfia, magától ment éjjel keresztűl az erdőn egész a’ majorházig, ’s ott nyerített, míg be nem állították; ’s meg van rajta minden szerszám, sőt még több is, mert ím e’ pecsétes levelet találtam a’ nyeregtokban.” –
A’ levél Perén Istvánnak szólott; foglalatja ez vala:
Vőm Uram! Béke és áldás Istentől! Tudósítom Kegyedet, hogy Boldogasszony’ fogantatása előtti hétben*
Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe: december 8.
mindnyájan Budán meg’ Székes-Fejérváratt leszünk a’ királyné’ koronáztatásának miatta, ’s erős reményünk, akkor a’ Királyt jó szándokra bírni Kegyed iránt. Addig türedelem. Ha mód lehet, jőjön Kegyed Budára. E’ levél’ vivője biztos ember: vele bátran szólhatni. U. M.
„Édes drága Atyám!” felszólal Imre örömében.
„Mit örűlsz? – gondolod, e’ levél tán nem vihet kelepczébe? – Fiam! a’ hiszékeny felettébb megcsalatik a’ mai világban.”
„’S te a’ meghivást nem fogadnád el?”
„Egy tapodtat sem megyek Buda felé. – De, miként is menjek, holott mindenki reám ismérhet? ’s könnyü Ipam uramnak királyi ünneplésekre járni bőségében.”
„Engem’ senki nem ismér meg Atyám! osztán ha reám ismérnek is, ki árthat? – Bocsáss engem’ Budára! engedd látnom Királyom’ ’s Nemzetem’ díszét! – Ha itthon maradok, mit nyersz velem? –”
István elhallgatott; gondolkodott. – „Jó, mondá szelíden, elbocsátlak fiam: tapasztalj. Különben is Nagyapád tizedévtől nem látott. Menj, ’s maradj ott, míg dolgunk jobbra fordul, ’s járd meg útadat úgy; hogy örömmel zárhassalak kebelemhez, ha visszatérsz.” –
Néhány nap mulva a’ remek pánczélt csatolgatá fel Orbán Imrére, ’s az eldicsért kardot is fényesen köté reá. – „Így, így kedves Úrfi! örvende az Öreg; – uram Istenem, be jó napokra emlékeztet e’ jószág! – De a’ palástot fel kell ám kapcsolni, mert hideg lesz, eső is lehet ’s akkor majd szenvedne a’ szép munka; így: – ’s most talpig készek vagyunk.
’S Imre forró ölelések köztt vált el atyjától, ’s könnyező szemekkel hagyá el a’ bús rejteket. Gyalog ment vele Orbán egész a’ majorházig, hol lova készen állott. Nyeregbe ülteté Urfiját, ’s még egy darabon kísérte az erdőben. – „Imre Úrfi! itt elválunk; – Buda messze van, ’s az úton különbféle baj és szükség érheti az embert: – boldogabb időkben ezt az egynehány aranykát szerezgettem öszve, – fogadja el tőlem szívesen.” Imre elérzékenyűlvén, leszállott ’s az Öregre borult. „Tetőled elfogadom jó lélek! úgymond ’s adósod maradok. Isten veled! Atyámra gondod legyen.” –
* * *
Beatrix Aragóniai Herczegasszony’ Ferdinand Nápolyi Király’ leányának ’s Mátyás’ királyi Jegyesének ohajtott közelgetése örvendetes hírrel tölté be Magyarországot ’s Birodalmait; ’s nem csak ezekből, de még távol külföldről is temérdek sokaság siete öszve a’ Koronázás’ és a’ királyi menyekző’ ünnepének dicsőségére.
Midőn Perén Imre Budára érkezett, Mátyás Király éppen indulóban vala Nagyjaival ’s Vendégeivel Székes-Fejérvár felé, hogy leendő Hitvesét rangjához illőleg fogadja ’s a’ Nemzeti-szokás szerint ugyan ott megkoronáztassa.
Történetkönyveink e’ nagy ünnep’ fényéről ’s pompáji’ folyamatjáról e’képpen szólanak:
Krisztus’ születése után, 1476 évben, Boldogasszony’ fogantatását követő kedden, Beatrix Fejérváratt fogadtatik. Vala pedig a’ Város előtt nem nagy távolságban három sátor felállítva, egyik aranyrojtozatú veres bársonyból, belől selyem szőnyegekkel; a’ másik kettő is külön-külön szinűen ’s gazdagon felkészítve. A’ sátorok előtt elnyuló föld nagy terjedésben kék posztóval bé vala fedve, mellynek felvégét mind a’ két oldalon számos Herczeg és Követ ’s az Ország’ Nagyjai lepték körűl; középen a’ Király állott szertesugárzó méltósággal, miként a’ Bajnokság’ istene választottjai között.
Nem sokára megérkezett a’ Fejedelmi Hölgy pompás készűletü szekerén, ’s minekutána a’ Királynak egy ékesen fűzött koszorút küldött, mellyről gyürűbe foglalt nagy drágaságu gyémánt függ vala, leszállott, ’s midőn a’ terűletnek majd felényire jutott, a’ Király előtt, ki elejébe jöve, lassu ömledéssel térdeire bocsátkozék: de attól nyájasan felemeltetvén; hő szerelmi kedvességgel fogadtatott; az egybegyűlt sokaság pedig széllyelhangzó Éljen! kiáltozásival hirdeté magas örömét.
Az első elfogadás után Mátyás a’ vendég-Fejedelmek’ ’s Magyar-Urak’ tündöklő kísérete között Felséges Menyasszonyát sátorba vezette, hol Gábor Egri Püspök olasz beszéddel üdvezlé az Érkezőt, mind a’ Király’ mind az egész Ország’ nevében örvendve szerencsés megjövetelén, ’s a’ Királynak azon érzékeny sajnálkozását jelentve, hogy olly hosszas és fáradságos utat kelle tennie; a’ midőn viszont ő is szemérmes pirulással ’s bájoló édességgel, kevés de szívből fakadott kifejezésekben válaszolván, a’ Király’ részvételét megköszöné.
Most a’ külföldi Követek jövének elő; ’s röviden említvén az okokat, mellyek miatt Fejedelmeik önmagok meg nem jelenhetének, megbízatások szerínt a’ legforróbb tisztelet’ nyilatkoztatási mellett ezer áldást ’s dicsőséget kivántak a’ királyi Házasulandóknak azon hiedelemmel: hogy e’ szövetség Isten’ tetszéséből a’ Kereszténység’ javára szolgáland. Mellyre Beatrix egyik szónoka által, illendően válaszoltatá: hogy noha a’ Német Fejedelmeket örömest látta volna személyesen, azonban eképp’ bizonyított tisztelkedésökkel is megelégszik.
Legottan felharsogának a’ trombiták jeladólag tovább-indulásra. A’ királyi Menyasszony fejér paripára üle: balja felől örömben olvadozó Vőlegénye lovaglott büszke pején. Vala pedig a’ két ló királyi módon felékesítve, arany zabolával és kengyellel ’s mindvégig drága készületben, ragyogó szövésű ’s gyöngyökkel gazdagon hímezett ’s mélyen alálebegő czafrangokkal elborítva; ’s elől-hátul a’ legdíszesebb kísérő sereg pompás rendben és felosztással ’s a’ Nemzeti háromszinű Zászlók ’s a’ lovak’ délczeg tombolása és a’ fegyvercsörtetés vegyűlten a’ gerjesztő muzika-zengéssel ’s az öszveségnek rengő zsibongása – minden érzéket megragadó tüneményben hullámzott elé.
De az elterített posztózatot, mellyre a’ királyi Hölgy szállott vala ki, a’ vele jött Olaszság ’s többi gyülevész irgalmatlanul tépdelé-szaggatá szerteszéllyel, nagy zűrzavar és versenygés között mindenki elsőségért tusakodván.
Mintegy középtájon a’ hátrahagyott sátorok ’s a’ Város között, Kristóf Bajor-Herczeg ’s Vilmos Müncheni-Gróf láncsaviadalt harczolának, ’s olly keményen csaptak öszve, hogy mind kettejök a’ nyeregből kihullana.
Tovább haladott osztán a’ zajongó kíséret, gyakor zavarodást okozván a’ Velenczeiek, kik bosszantó dévajsággal mindég főbb helyre jutni vágyakodtak.
Harangzúgás ’s az egyházi magasztalásnak minden jelenségeivel fogadák a’ Város’ kapujáig elősereglett Papok’ és Szerzetesek’ Rendei a’ Felséges Jövevényeket, kik lovaikról leszállván, kar-ének’ ömledezése ’s Főpapi személyektől hordatott mennyezet alatt vitetének be szent István’ templomába,*
Szent István Székesegyház (Székesfehérvár).
holott Mátyás az oltár előtt baloldalt, Beatrix pedig általellenben jobbrul állapodott, míg az Isten téged dicsérünk*
Te Deum (Téged, Isten Dicsérünk): a legfőbb katolikus hálaadó himnusz.
énekelteték.
Áldás után a’ Király haza-kísérte Jegyesét, ’s onnan a’ maga lakására menvén, az őt’ követő Herczegeket ’s Urakat magától kegyesen elbocsátá.
Következő nap, melly szerdára esett, Mátyás Herczegek’, Követek’ ’s a’ Nemesség’ sokaságától környékezve, ismét Szentegyházba méne, ’s balrészen fogva helyt, megette a’ Nápolyi Király’ fija ’s annak Követei, elébbfelé a’ Nápolyi Érsek ’s mások ’s legutól a’ Velenczeiek rendelkeztek: jobbfelől szemköztt a’ Királlyal Beatrix üle gazdag borítéku emeleten, előtte pedig Palotás-asszonyai*
Udvarhölgyei.
térdepeltek, ’s valamivel hátulabb a’ szép Nem’ vidító köre ékeskedett; oldalvást Kristóf, Lajos és Otto Bajor-Herczegek, úgy a’ Pfaltzi- és Szász-Választók’ Megbizottai, több Fejedelmi Követek, a’ Boroszlói Püspök ’s a’ Magyar Főpapok és Urak telepedének.
Az istenitiszteletet Gábor Püspök végzé: tőnnek pedig szolgálatot Püspökök és Prépostok, ’s az egész templom lelket-emelő muzika- ’s énekhangzatokban zengedezett.
A’ Fejérvári Prépost felvévén az Evangyéliomok’ könyvét az Érsek’ kezébe adá, ki azt a’ Királynak ’s királyi Menyasszonynak csókolás végett nyujtotta elő.
Midőn a’ Király áldozatot járna oltár körűl, előtte ment Kristóf Bajor Herczeg, és Bernát Ebersteini-Gróf, Miltitz Henrik, Bern, Schavvenburg; a’ többi Urak ’s Képviselők annakutána következtek.
Vége lévén az ájtatosságnak Mátyás megint haza-vezette Mátkáját; onnan pedig nagy pompával a’ maga lakjára kísértetett.
Feltűnt a’ harmadik nap, ’s a’ legnagyobb ünnepi-fény látszatott mindenfelől. Az egybegyűlt Főurak és Követek Ujlaky Miklós Boszniai Király’ vezérlése alatt Mátyásnál megjelenvén, udvarlás után azzal együtt templomba menének, ’s ott a’ kiszabott rend szerint helyt fogának. A’ királyi Menyasszony’ ülése mellett egyfelől Ujlaky Miklós álla; pompás öltözete szemébe ötlött mindenkinek: alsó köntöse arannyal ’s gyöngyökkel gazdagon elhintett skárlát szinű dolmány vala térdig-érve, vállairól pedig még sokkal nagyobb becsű mente függött, mellynek remekmivű csatolatján ’s gombjain számtalan gyémánt ékeskedett; – balkezében az ország-almája,*
Országalma: az uralkodói hatalmi jelképek egyike.
jobbjában királyi-pálcza.*
Jogar: az uralkodói hatalmi jelképek egyike.
Másfelől Zápolya Imre Bán látszatott a’ koronával, melly bőven-aranyzott vánkoson feküdött kezeiben. – Felségesb látvány vala ennél, mint állott a’ deli termetű Mátyás, emeltebb helyéről kitünőleg, virító férfi-korának erejében: szőke haja vállaira folyva le koronázott fejéről ’s feketés szemei élesztő sugárit lövellve azon lángnak, melly nagy lelkéből gyuladozva ki ’s arczát kedveltető pirosra hevítgeté; karcsú derekán drága kövekkel kirakott öv csilloga, ’s öltözetének ’s díszesen lehabzó palástjának színe alig-alig vala kivehető aranyhímzeteiből. Elvonhatatlanul mulatott rajta minden szem. – Kétfelől környezték Báthory István, Gereb Mátyás, Thuróczy György, Országh László, Palóczy Imre, Hederváry Miklós, Magyar Balázs, Thúz, Frangepán, Pongrácz, ’s több Urak, Főrendek és Zászlósok.
De majd kevés vártatva Beatrix, a’ legragyogóbb asszonyi-gyülekezet’ sorai előtt jelenék meg, Szilágyi Erzsébettel Özvegy Hunyady Jánosnéval, ki magas örömérzésben karonfogva vezeté koronáztatandó Menyét az oltár mellé. A’ királyi Hölgy fellépvén pompás helyére andalító bámulásba hozott mindeneket. – Először is a’ Királyt köszönté leírhatatlan édességű elmosolyodással, annakutána tündér tekintetét a’ sokaságra fordítá: kék szemeiből a’ legtisztább szív, és jóság és kegyesség ’s a’ szerelem’ boldogító érzeménye remegett ki, gyönyörű ajkain szelíd szemérem, ’s orczája’ rózsájin ártatlanság lebegének, szép homlokát nagyság ülé párosulva a’ lélek’ örök-ifjuságával, ’s minden mozdulatján ’s egész alakján kecsegtető báj és kellem és kedvesség a’ legszerencsésb öszvehangzásban ömlöttek el. – ’S mint midőn az éltető nap árasztja enyhe sugárait a’ serkenő tavasz’ alkotmányira, – megnyílik minden virulmány ’s kebele édest-illatozik fel a’ fény’ ’s világosság’ tenyészetének, ’s a’ völgy, a’ bércz ’s az egész természet örömzajogva zeng nagy ünnepének áldozatjain: – ugyan a’képpen ébreszté fel a’ dicső királyi Szűznek malasztos megjelenése a’ temérdek népet; – sebesen terjedő mozgások és tompa zúgás ragadá meg az öszveséget, melly csak hamar végtelen Éljen! Éljen! kiáltozásokkal nyita utat gerjedelmeinek, ’s ezekkel közbevegyűlt a’ sípok és trombiták’ hangörvénye ’s kivülről a’ fegyverek’ ropogása és álgyú-durrogás csattana öszve. –
Ez alatt közelíte a’ Papi Rend, ’s a’ zajgás hullámozása lassadan megcsillapoda. – Érsekek, Püspökök ’s Prépostok felette pompás egyházi öltözetekben jöttek elő ’s a’ részökre hagyatott helyeket elfoglalák. A’ szent Mise-áldozatot Vetésy Olbert Veszprémi Püspök tartá, körűle pedig Püspökök ’s Prépostok éneklés, tömjénfüst és csengetések között szolgáltanak, míg a’ roppant Szentegyházat harmoniás zengések töltik vala. – Midőn az Agnus Dei*
Isten báránya (a szentmise állandó, könyörgő része).
bé következett, Beatrix oltár elejébe vezetteték, ’s ott bársony mennyezet alatt felső melyruházatja róla egészen leoldoztatván, egy más szabásu arany-keczely öltetett reá, mellyből jobbik válla ’s karja kitárva maradt, ’s erre a’ bíborpalást kapcsoltatott. Ujlaky Miklós az arany-almával ’s pálczával előjövén a’ Királyt szintén oltár’ elejébe vivé, hol mind ez mind Beatrix térdeikre borúlván a’ Veszprémi Püspöktől ájtatos énekek és szertartások között megáldattak; ’s minekutána a’ királyi Szűz e’ Nemzeti-Ünnep’ szokása szerint a’ Kereszténységnek ujabb Hitet ’s a’ Magyarságnak Hűséget esküdött volna, félretakartatván bíbora, jobbik vállán ’s karján szentelt olajjal ’s balzammal felkeneték. Most a’ Szent-Korona hozatván elő, az Ország’ Nádora, Báthory István,*
Magyarország nádora ekkor valójában Guthi Országh Mihály, 1458 és 1484 között.
kérdé a’ Királyt: kivánja e megkoronáztatni Menyasszonyát? ’s midőn a’ Király jelentené hogy akarja; a’ Nádor és Bárók a’ szent-Koronát fejére tarták a’ Királynénak; a’ másik korona pedig, mellyet Zápolya Bán nyujta elő, a’ Királyné’ fejére téteték fel, melly alól gyöngyökkel ’s drága kövekkel befont haja barna fürtözetekben ömlönge nyakára és melyére; a’ templomot pedig trombita- ’s énekharsogások, ’s lövöldözések’ bömbölő hangjai rendítgeték zúgton-zúgva. –

A’ Király visszalépvén boltozatos székéhez, a’ koronát, palástot ’s egyéb ékességeit magára vevé ’s leüle. Előjövének ekkor a’ Nápolyi Király’ fija, a’ Bajor Herczeg ’s több más főbb tekintetű férfiak ’s letérdelvén a’ Király elé, attól egyenként szent István’ kardjával jobb vállaikon megillentve magyar Lovagokká, Aranysarkantyús-Vitézekké üttetének.
Igy végződvén a’ Koronázás’ a’ Király ’s Királyné ugyanazon fénnyel, mint jövének, visszatértek lakásaikra.
Vendégségre jöttek azután öszve az Urak, melly a’ Királynénál felette nagy pompával tartatott. A’ számtalan étkeket és italokat mind Grófok ’s Bárók adák fel.
De a’ többi Népség is bőven lakmározhatott, szabad mulatozások lévén megnyittatva e’ végre a’ királyi tárból; és tart vala e’ közvigadás késő éjig, zengedezve és toborzan.*
Tivornyázva, mulatozva.
* * *
Pénteken hagyák el a’ Fejedelmek Székes-Fejérvárt. Úgy vala pedig rendelve, hogy Budára csak másnap érjenek be. Több csapatokra oszoltak a’ Vendégek, hogy a’ közbe-eső faluk annál könnyebben nyujthassanak éjjeli szállást az így utazóknak. A’ Királyné ’s a’ velejáró szép Nem Magyar Urak’ gondviselésére bizatott Ujlaky Miklós vezérlése alatt. A’ Király’ kíséretében sok Idegen találtatott: és itt lovaglott Perén Imre is egész pánczélozatban zárt sisakkal. Midőn e’ sereg a’ meghálásra határozott helységbe érkezvén a’ Király mellől széllyedne, a’ tétova tekintgető Imréhez egy sötét öltözetű Lovag ugratott. – „Perén Imre! még ma szólanom kell veled, mondá; telepedj meg ama’ háznál ’s maradj ébren visszajöttömig.” – Imre nem kevéssé ütközött meg, hallván magát nevén neveztetni, ’s meg nem foghatá, mi módon ismérheté őt’ ki minden titkolódzása alól is az Idegen; azonban mind azért, mivel pihenésre volt szüksége, mind pedig azért is, hogy e’ különös találkozás megfejtést kapjon előtte, félre tőn minden gyanút, ’s a’ kimutatott házba szállott.
Késő est vala, midőn a’ zaj elcsendesülvén, Mátyás lefeküdött. Mellette maradt még a’ szobában Töretlen Vidor. Ez a’ tisztes férfiu Mátyás Királynál az volt, a’ mit Udvari-Mulattatónak mások Udvari-Bolondnak neveznek. Töretlen sokszor mind a’ két hivatalt gyakorlá, azon megjegyzéssel: hogy nem vala mindég bolond mikor az Urak nevettek, ’s mikor leghevesebben lövellé elmés bohóskodásait, akkor többnyire az okosakat mulattatá, ’s ő maga mindég világosan tudta, mint bolondozik. – Szoros barátságban élt az Udvarnál Nyirkálló Tamással ’s Vérrel. De örömest mulatott vele Mátyás is, mert víg ’s leleményes ötleteiben gyakran igen sok elmésségre talált; ’s alkalmasint hihetővé válik a’ mit némellyek mondanak: hogy a’ híres Budai kutya-vásár, ’s több furcsaság, mellyet Mátyás felől a’ hagyomány mai napiglan feltartott, nem kis részben e’ különös Bolondnak égten-égő agyából származtanak. – Töretlen tehát, a’ mint említtetik, még a’ Király’ szobájában vala, ’s egy hosszú irományt forgata kezében, mellyet Mátyás kevéssel azelőtt olvasott. – „Vidor! álmos vagyok, mond a’ Király: nyugodj le már te is.”
„Mingyárt megyek uram Király; de még előbb egy kegyelmet kell kérnem.”
„Hagyd máskorra Vidor, vagy hozd elő majd holnap reggel; álmos vagyok.” –
„Uram Király! holnap sok lehet késő; röviden mondom el: én ma és holnap a’ Seneschali*
Udvarmesteri, udvarnagyi.
hivatalt szeretném viselni.”
Mátyás elmosolyodék. – „’S mit cselekednél illy kurta hivatalodban, ’s út köztt?” –
„Arra ügyelnék mindenek előtt, hogy a’ Királyt semmi kedvetlenség ne érje, kivált most a’ házasság előtt, vagy legalább míg haza érünk.”
„’S te gondolod, hogy valami kedvem ellen történik? – vagy fog történni? –”
„Én ugy gondolom ’s talán tudom is: mert a’ Fő-Udvarnok Sternach Watzel már előre utazott Budára; osztán ím ez irás tökéletlen; – találja Felséged miért? – ”
„Találd ki helyettem Vidor – ”
„Azért, mert huszonegy pontbul áll, a’ huszonkettődik pedig a’ holdban maradt. Hallja csak Felséged: itt és itt ez fog történni – akkor az következik – megmeg illyen rend fog tartatni – amott annyi meg annyi pénz fog elszóratni – a’ Király ’s Királyné így lovagol (noha én Menyasszonyomat éppen nem nyargaltatnám) – ismét amott illyen üdvezlés tétetik – itt ezek jobbára amazok balra állanak – – mind, mind jó magában: – de a’ czifra paripa elhozatott ’s ki fog reá ülni uram Király? ki fogja Felségtek után a’ czímer- paizsokat vinni? – Bizony Sternach Watzel feledékeny Udvarmester.”
„Jól mondod Vidor, ez egészen kimaradt; keresd fel jókor a’ Fő-Lovászt, vagy még ma, ’s parancsold meg, hogy e’ részben hiba és fogyatkozás ne legyen, érted?”
Értem uram Király! ’s mint meghatalmazott Seneschal hiba nélkül teljesítendem kötelességemet. – Aludjon békén a’ Király!” –
Töretlen Vidor nem a’ Fő-Lovászhoz, hanem Perén Imréhez siete. – „Sokáig várakoztatlak úgymond: bocsáss meg, elébb nem szabadulhattam.”
„Sőt meg kell köszönnöm, hogy szállásodat megosztád velem, noha nem tudom, honnan ismérhetsz; – beszéded Magyarnak mutat, hanem –
„Az Olasz-ruha rajtam? semmit se tesz. Én a’ Király’ Bolondja vagyok ’s néha az egész Országé: de ez is semmi; – hogy sokat ne hálálkodjunk, te csak ugyan Perén Imre vagy, én pedig hozzád Nagyapádnak Ujlaky Miklósnak megbizásából jöttem, ki azt kivánja, hogy a’ holnapi pompán szolgálatot tégy.”
„Isméretlen létemre millyen szolgálatot?”
„Azt reám bízta a’ Király.”
„’S a’ Király tud felőlem valamit? tudja itt létemet?” – kérdé Imre csudálkozva ’s hirtelen. –
„Nem, felel Vidor: de éppen azért, hogy mind a’ kettőt megtudhassa, választottuk Nagyapáddal a’ holnapi alkalmat. A’ Király ’s Királyné megett fogsz lovagolni, Budára bémenetelkor; és pedig pánczélosan ’s ha úgy akarod rejtőzten: azonban ha neved’ kérdenék a’ Fejedelmek, megmondod ki légy.”
Imre elhallgatott; ’s rövid megfontolás után: „jelentsd Nagyapámnak, ugymond, hogy gondoskodását érzékeny szívvel veszem ’s intézeteit becsülöm: de mostani szándékát nem teljesíthetem. – Én Királyom’ figyelmét nyilván akarom megnyerni, ’s ha lehet kegyelmét is; ki e’ czélomhoz elősegít, annak forró hálával fogok tartozni: ha pedig magamra leszek hagyatva, magam lépek a’ Király elé. Mai fáradságodat is köszönöm Barátom. Én holnap nem alakoskodom. Lovam pihent; az éj világos: holnap jókor lehetek Budán; ott várok időt – módot; ’s mivel ismérsz, felkereslek. – Most pedig maradj békén!” –
Hasztalan volt Vidornak minden igyekezete: Imre állhatatos maradt szándékában. – „Ezen Ifjúnak lába földön feje égen, szól Töretlen, a’ mint Imre eltávozott; de nékem tetszik szelíd büszkesége. – ’S bár a’ felhő magától is megered, ha terhes: ösvényt járok neki a’ hol lehet. – Most pedig közelébb kell látnom hivatalom után, hogy a’ tréfából baj ne támadjon, ’s a’ Bolond Vidor ne legyen bolond Seneschal.” –
* * *
Reggel jó karba jött minden. – Az utazó Osztályok közel Budához bevárák egymást ’s kiki maga rendjébe állott eképpen:
Legelől néhány csoport katonaság lovagolt csínos rendben. Ez után a’ vendég Herczegek, Követek, ’s a’ Velenczei jövevények: csak hogy ez’ utóbbiak most is illetlenűl csavarogva legközelébb akartak lenni a’ Király Királyné ’s ennek testvére a’ Nápolyi Herczeg mellett ’s mindég a’ Püspökök ’s többi Főurak közzé tolakodtak, míg a’ Király’ parancsából kiszabott helyeikre vissza nem állíttattak.
Azonnal válogatott szépségü Nemes-Ifjak következtek három sorba állítva. Ezek a’ Király’ Udvarnokai valának: nemzeti-színü ruházatjok ezüst paszománttal és sinórral gazdagon kihányva, nyakokban tigrisbőr mente gyanánt, kardjok sarkantyújik ’s minden szerszámok tiszta ezüst, bíbor-függelékü süvegeik megől kócsag-tollak emelkedének. – Így haladtak tüsszögő paripájikon, ’s megettök ugyan annyi számu lovászaik igen díszes öltözetekben.
Most a’ Főurak jöttek elő egymással vetélkedve fényben és pompában; soraik tágas négyszeget képzettek, oldalvást és hátul lovag Föpapokkal vegyítve. – De a’ Király a’ négyszeg’ közepén mindenek felett kitűndöklött: egész köntöse és palástja ’s kevélyen ágaskodó lovának takarója merő aranyszövedék ’s gyöngy- és drágakővel szemet vakítva játszó ragyogvány. – Ugyan így jobbja felől a’ bájoló szépségü Királyné, fejér paripán vitetve: alsó ruhájának narancs színe ’s arra öltött kék foszlánya arany- ’s gyémánttól egészen elboríttatott, fején pedig drága korona villogott.
A’ Fejedelmek után egy serdülő Apród láttaték: délczeg lova, homlokán szertelen becsű ’s messze-tündöklő boglárt, ’s végtől-végig aranyszálakkal pillangókkal ’s válogatott kövekkel ízletesen czifrázott leplezetet hordoza nehéz bojtozattal; az Ifju pedig jobbján-balján két paizsot viselt vala a’ Király’ ’s Királyné’ czímereivel remekelve.
Valamivel hátrább a’ Királynénak nyolcz jelesen aranyzott fényes-hámú hat-hat lovas kocsija: ’s mind ezek után a’ többi Urak és Bárók, Ispánok és Birák, Vezérek, a’ Nemesség ’s Katonaság, és minden rangu Gyülekezők’ számíthatlan sorai nyomultanak.
Az így közelgető Fejedelmek előtt, kivűl a’ várason, legelébb Izraël’ fijai*
Izraelita zsidó vallásúak.
tőnnek hódolást. Vezetőjök egy agg Öreg vala, ki lóháton ’s kivont karddal reszkető kezében egy szép mivű ezüst edényt hozott megtöltve arannyal és ezüsttel; mellette fija lovagolt szinte olly ezüst edényt emelve. Utánok huszonnégy lovag Zsidó egyáltalján verhenyeg öltözetben ’s mindenike három strucz-tollal kucsmája felett: a’ lovasság megett kétszáz gyalog lépdele veres zászló alatt, mellyen éles-karmolásra feszűlt bagoly-láb ’s alatta két csillag, felette pedig aranyzott zsidósapka volt czímezve. A’ Vének széles ernyő alá ’s középen gyűltek öszve ifjabbaktól körűlvéve ’s Mózes-táblájit vivék zsibongó éneklés között a’ Királyné felé: – immajd! nem csekély nyereséget várván tisztelkedésökért.
Nem messze a’ Város’ falaitól egy térhelyen Stein és Levan Bajor-Lovagok láncsát-futának a’ Felségek ’s a’ szemlélő sokaság előtt, ’s erős találkozásokban földre teríték egymást. – Azonnal ismét más ketten szállván a’ síkra ki, ’s melyeiket érvén dárdájikkal, midőn nagy recsegés köztt hátra-rohantak, a’ Királyné elijedten sikolta fel.
Most a’ Város’ kapujához érvén a’ Királyi Jövevények, a’ rendbe-állott Budai ’s Pesti Tanácstól, több számu polgári Hivatalok- ’s Küldöttségektől egymástváltva üdvezeltetének, valamint a’ Papságtól is, melly zászlókkal, keresztekkel, ereklyékkel ’s mindenféle templomi szent jószággal tódula elő ’s az ohajtott Érkezőket fényes egyházi szertartással a’ Boldogságos Szűz’*
Szűz Mária.
templomába kíséré. ’S ott elvégződvén a’ Vecsernye, a’ Király karon vezeté ki a’ Királynét, ’s mindketten lóra-ülvén előbbeni renddel a’ várig haladának. De a’ vár’ hídja előtt a’ Király nyájas köszönettel búcsúzván el a’ vendég Herczegek- ’s Követektől, minden kísérőjit magától kegyelmesen elbocsátá ’s királyi Menyasszonyát a’ számára felkészített palotákba vezeté.
És Vasárnap minden külső zaj veszteg hallgata ’s egyedűl Isten dicsőítteték. –
Hétfőn pedig az öszves Urak Sternach Watzel Fő-Udvarmester által vendégségre hivattak, melly kedden vala adatandó a’ Királynál. Tehát másnap reggel a’ Herczegek, Zászlósok és Nemesek egybejövén Mátyást előbb templomba onnan pedig az Udvarhoz kísérék. A’ Király minekutána a’ Velenczei és Ferrárai Követségeket kihallgatta ’s azoknak válaszolt volna, ebédhez mene Vendégeivel.
A’ vendéglő-palotában pazarfény uralkodott. – Köröskörűl a’ falakat bíborszín selyem-kárpitok fedék, mellyeken aranyfonal – ’s gyöngytüzésű viráglombozatok a’ képzelésnek játékos jeleneteivel csillogának, felűl csomós-gyűretekre fogva, alól ismég arany-rojtozatokkal prémezve, gazdagon és nehezen. A’ palota’ felvégén egy nagy kerek asztal álla, melly megett a’ falon egészen aranyból szőtt kárpit borúlt alá, két oldalról félbeszakasztva és eltakarva a’ pirosságot: felette pedig az asztalnak ékesen lenyuló szőnyegek három függelékben, ’s ezeknek egyikén, melly középre esett, a’ Királyné’ czímere vala drága varrásokkal képezve ’s a’ két szélsőn ugyanazonszerint a’ Királyé ’s az Országé.
E’ pompás asztalhoz a’ Fejedelmek ülének; a’ Király’ jobbjára ugyan a’ Nápolyi Herczeg ’s Érsek, tovább a’ Ferrárai ’s Velenczei Követek: a’ Királyné mellé Kristóf Bajor-Herczeg, a’ Pfaltzi- és Szász-Választók’ Megbizottjai ’s Lajos és Otto Bajor Herczegek’ Tanácsosai.
Közepén a’ palotának egy magas-csúcsra idomított alkotmány emelkedett, nyolcz négyszeg-polczra felosztatva. Az első talposztályon, melly legtéresebb vala, ételek és tálak, csészék, tányérok és medenczék helyheződtek a’ királyi asztal’ számára: a’ többi hét párkányozatot felfelé számtalan edény, pohár, kehely, billikom, kupa, serleg és kancsó lepé el, ’s mind ezek tiszta ezüstből vagy aranyból, zománcz karimákkal, különös ábrázolatu fülekkel ’s fedelekkel, majd gömbölyűn majd oldalosan ’s megint még domborúbban ’s ismét karcsura horpasztva, ’s általjában ritka müvészettel remekeltettek. ’S két felől a’ padolaton ezüst-öntevényű két Monocerosz természeti nagyságban ’s felszökő testállással ’s valóságos állati csont-szarvakkal a’ homlokon.
Ugyan e’ pohárszék ’s az asztal között egy felséges kút álla, háromszáz font ezüstből olly magasságnyira készítve, hogy annak tetejére a’ legszálasabb termetű férfi se vala képes fenyúlni. A’ mív’ hajlékosan csinált üregeiben vizi Istenek és Nymphák ingerlő helyzetekben láttatának, czethalaktól tekervényesen körűlölelve ’s tengeri csudás alakzatokkal birkozva, legfelűl pedig a’ habokbúl kiszálló Aphrodite csigateknőn: ’s az egész remeklet csövekre és csapokra nyíla, mellyekből a’ királyi asztalra borok eresztetének. És a’ kút körűl ismét ezüstből-vert nagy kenyértartó-kosarak állottanak.
Azonkivűl még más nyolcz edényállás találtatott az ebédlőben egymástól illőleg szélytállítva, ugyan annyi számu tágas asztallal, mellyekhez a’ többi Vendégek rangjok szerint telepedének. Igy az elsőnél, melly közel esett a’ Királyihoz, a’ Palotás-Asszonyok és Szüzek fogának helyt Özvegy Hunyady Erzsébet’ előlülése alatt; a’ többieknél pedig a’ Nápolyi Király’ Követei, az Érsekek és Püspökök, a’ jeles Magyar Nemességnek vígan buzogó társaságában.
Midőn a’ Király ’s Királyné elébe étkek adattak fel, elől-mene Hinko Herczeg, Podiebrád György volt Cseh Király’ fija, ’s mellette jobbrúl a’ Boszniai Király, baloldalt pedig a’ Sziléziai Helytartó: de az étkeket Magyar Bárók vivék vala. A’ többi asztalra hasonló kíséret hordá az ételeket; így a’ Nápolyi Herczeg’ számára felrakandók előtt négy Német ’s Cseh Báró, – az Olasz Követekéi előtt négy Magyar Báró, – Kristóf Bajor Herczegéi előtt négy Magyar Báró, és úgy tovább minden rendűek előtt négy-négy Előkelő Urak lépdegeltek.
Ebéd felett hárfa- ’s lantzengés között, egymást felváltó dalokban, a’ Szépség, Szerelem, ’s Bajnoki-dicsőség magasztaltatott. De a’ közjavallást még a’ szép Nem’ részéről is Zorád egy fiatal Szerzetes nyeré el, ki Hunyady János’ és László’ hőstetteit fellengő hangzatokban énekelé.
Békövetkezvén az est, megnyittatott a’ táncz, mellyet a’ Német Választók’ ’s Fejedelmek’ Tanácsosai kezdének el a’ Királytól megkinálva; utánok a’ Bajor Herczeg; és a’ harmadik rendet a’ Király és Királyné tánczolák: osztán pedig a’ Nápolyi Király’ fija és a’ Limpachi Herczeg. És megvigadozván az egész Nász-gyülekezet, Mátyás legottan eltávozott: a’ királyi Menyasszony pedig a’ maga lakjáig vezetteték, ’s ott szíves kegyességgel köszönetet mondván az őt’ kisérő Uraknak, szobájiba mene Asszonyaival.
* * *
Így folyt egész héten a’ vígság és örvendezés. Ebédek, mulatságok ’s minden játékok’ nemei egymást-érve tartatának, mellyek után többször még esti szánozás is következett hold- ’s fáklyavilágnál. Azonban beállott a’ Vasárnap, melly menyekzői-ünnepűl határoztatott. A’ vendég Herczegek ’s Tanácsosok, úgy a’ Magyar Zászlós- Báró- ’s Nemes-Urak mingyárt reggel a’ királyi-Udvarnál öszvejövén a’ Királyt ’s Királynét azon felséges palotában várák be, melly követségek’ fogadására vala rendelve. Öröm-tisztelkedések ’s viszontaglások után a’ fényes Gyülekezet nagy fejedelmi pompával ’s minden rajzolást felűlmuló tündökletben a’ Boldogságos Szűz’ templomáig haladott: hol a’ királyi Vőlegény ’s Menyasszony és a’ többiek is leszállván lovaikról, díszes rendben a’ Fő-oltár mellé menének ’s ott a’ bévett rendtartással helyeiket elfoglalák. Beatrix ismét szemköztt üle Mátyással, ’s mind a’ két szék emeltebb vala ’s gazdagon kipárnázva, aranyhímzetű bársony mennyezet alatt, melly hat hat Főuraktól hordoztatott. A’ templom’ falait pedig ellenségtől nyert számtalan zászlók ’s diadalmi jelek ékesíték.
A’ Királyné mellett egyfelől Özvegy Hunyady Jánosné álla drága áru magyar-asszony öltözetben; másfelől pedig egy Leányka, kinek bájtekintetén édes boldog érzelemre olvadozott minden szív: hófejér ruhája bő lengéssel habzott le szép tetemein, gyöngéd melye alatt égikék övezettel áltszorítva; halavány-szőke haja lágy fodrozatban szállott vállaira, gyémántos koronával homloka felett; szelíd arczán tizenhét tavasz’ kellemei virúltanak; jobbjában rubintokkal vegyes mirtusz-fonadék: miként a’ nem-hervadandó koszorú, Angyalnak kezében, midőn mennyei áldást hinteget a’ Jók’ ’s Igazak’ utjaira. ’S e’ gyönyörű alak Arióne vala, Zápolya Bánnak egyetlen szülötte, most a’ Királyné’ Párta-szűze, ’s Perén Imrének imádott lelki kedvese.
Minekutána Gábor Püspök a’ népet szenteltvíz-fecskendéssel megáldotta, a’ Király karon fogván királyi Hölgyét az Oltárhoz vezeté. ’S ekkor az öszveadás méltóságos egyházi szertartással végre hajtaték, ’s az egész templom szivet-rázva rengedezett ’s a’ vár és vidéke álgyú-durrogásokban hangzadozott.
Szent Mise után a’ fény ’s pompa előbbeni renddel kitódula; ’s pénz szóratott mindenütt az utszákon, a’ mi Fejérváratt is koronázás’ idején, és Budán is, ’a megérkezéskor egész vedrekkel történt vala.
Haza kísértetvén a’ Királyi-Pár, a’ követségi palotában magas örvendettel ’s üdvezlésekkel tisztelteték meg a’ Fő-Rendektől. ’S a’ külföldi Követek és Szónokok Fejedelmeik’ ajándékait nyujták be a’ Királynénak. Elősereglének azután a’ Magyar Vármegyék, ’s aranyat és ezüstöt és sok kincset hoztak a’ királyi tárba, ’s a’ királyi Udvar’ számára terméket és bort, ökröt, sót, sajtokat, és vadat és mindenféle gyümölcsöket. Így a’ Várasok, Vidékek, ’s egyéb Birodalmak. Erdély pedig harminczkilencz aranyzott-ezüst poharat ’s ritka szépségű hat ménlovat ’s három sólyom-madarat: ’s a’ fényes ajándékok igen nagy kedvességet nyertek a’ Királyné előtt. –
Felettébb gazdag ebéd adatott ez nap ismét a’ Királynál: ’s a’ számtalan vendég, úgy a’ Nép is mindenfelől, zajogva élé a’ dús lakodalmat. –
* * *
„’S Galeoti még ma nem volt Felségednél?” kérdé Vidor, Mátyásra csatolván a’ kardot. – „Nem is igen csudálhatni, szóla tovább, a’ Királyra prémzett-mentét adván: nagyon hízott szegény, ’s nem olly könnyed mint én szikár; osztán tegnap többecskét is hörpentett. Sokat tud, a’ bizonyos, mint egy Pap, ’s tévedés nélkűl talál fel mindent a’ könyvben ’s mindenről ír: bár csak egyszer már Mértékletességről írna; hasznos oktatás lehetne mindnyájunknak.” –
„Ne vádaskodj Vidor, felel a’ Király, tudod, tegnap óta bocsánat még a’ vétkezettnek is: Galeotival pedig éppen semmi bajom.”
„Kegyelem ’s nagylelkűség Uralkodóban legdicsőbb tulajdon: de vád ’s uralkodás Uram Király! nekem soha nem volt gyakorlatom. – Tudván hogy Felséged szereti kitanulgatni a’ mi földön a’ mi égen történik, azt akarám egyedűl észrevenni, hogy Galeoti alkalmasint mult éjjel nem czirkalmazott, különben már itt lett volna.”
„Hogy hogy?” kérdé a’ Király.
„Tegnap vendégség után még egy fiatal barátom’ látogatására tértem Fel-Hévvizre ’s késő éjfél után jöttem haza. – Míg az őrök a’ kaputoronyból alájöttek számomra a’ hidat leereszteni, dobogva szaladoztam a sáncz előtt, mert keményen fagyott, ’s a’ csillagok zölden ragyogtanak, ’s éppen akkor tolakodott fel a’ hold’ sarlója réz-veresen. A’ hid lebocsájtatott: nyugat felé fordultam – ’s uram Király! üstökös-csillag tűnt szemembe. Hosszúra fuvá le szikra-farkát, mintha a’ keselyű-hegyi erdőt akarta volna felgyújtani. – Tűz-seprő te oda fenn! ugyan földünknek mellyik népét ’s tartományát fogja tisztítani veled az örök-végzések’ Istene? – De hiszen ezt majd megtudjuk holnap Galeotitól, gondolám, ’s bejöttem a’ kapun.”
„Merre, merre láttad azt?” kérdé a’ Király lobbanással.
„Nyugat felé.” – Mátyás erős lépésekkel járt fel ’s alá. – „Felségedet várják, megszólal Vidor.” –
„A’ csillag-vizsgáló ma estve nálam legyen” mond a’ Király, ’s kiment.
Budavára Mátyás’ idejétől egészen megváltozott. Hol ma utszák ’s piaczok nyílnak, ott hajdan felséges paloták ’s tornáczok ékeskedtek. – Mátyás alatt a’ királyi-lak számos épületeket foglalt magában, mellyek szárnyak ’s közök által köttetének öszve, ’s kissebb-nagyobb udvarokat rekesztettek egymás között; így volt a’ királyi Tanácsház, a’ Kincses-kamara, a’ Fegyver- ’s Könyvtárak, a’ Várkápolna és Apátság, a’ Jövevények’ ’s udvari Tisztek’ szállásaik, a’ Várkatonaság’ hajlékai, Viztartó-boltok, Fürdő, Konyhák, Istállók ’s egyebek, kivülről erős falakkal, bástyákkal ’s kinyuló őrtornyokkal békerítve.
A’ királyi-várnak fel-végét, keletről nyugatra, Zsigmond’ palotája zárá el hosszában; ettől felfelé éjszaknak egész a’ külső bástya-kerítésig egy négyszeg udvar terjedett, mellynek oldalait kelet-éjszak- ’s nyugot felől folyosó-párkány fogá be. Ezen udvarba két nagy kapu vezetett, az egyik délről Zsigmond’ épületje alatt, másik által-ellenben az éjszakra dülő folyosó’ közepén magasan felállítva. A’ folyosók nyíltan-valának építve, az udvarra márvány oszlopokkal, felűl pedig laposan ’s erkélyesen nagy kőtáblákkal kirakva, kőkorláttal a’ széleken, ugy, hogy azokra a’ palotából kijárni, ’s mind a’ csarnok’ oszlopzata között, mind a’ fedélen is szabad ég alatt körösded sétálgatni lehetett: az épűleten nyíló kapu felett pedig tornáczos nézőhely volt készítve, honnan Mátyás Király lovait ’s katonájit szemlélgeté, midőn a’ téres udvaron gyakoroltattak.
E’ tornáczra jöve ki Mátyás a’ Királynéval, Főasszonyok’ ’s a’ szép Nem’ társaságában, mert nagy Lovagjáték vala ez nap’ adatandó az udvaron. E’ végből a’ térhely’ közepén sarampó állíttatott fel a’ küzdők’ számára iránylatos szélességben és hosszaságban, lobogó zászlókkal ’s különbfélén öszverakott hadi-viseletekkel díszesítve; és a’ folyosókat alúl-felűl megszámíthatlan sokaság borítá elegy-színű ruházatokban, ’s a’ felhőtlen nap’ sugárai tűneményes ragyogásra emelék az öszveséget.
Úgy vala pedig rendelve: hogy a’ Bajnokok egymás ellen a’ két kapu alól fussanak öszve, ’s egyszerre csak két viaskodó szállhasson ki a’ sarampóba. Ha ki nyergéből kiejtetik, meg van győzve; de a’ véletlenűl ’s nem láncsa-döfés alatt leesőnek még egyszer szabad megütközni. Egész-győztesnek az fog találtatni, ki három ellen tartá meg helyét folyvást. Kinek láncsája törik el, azonban nyergében megmarad, kardot vonhat ha tetszik, ’s akkor a’ másiknak is így kell küzdeni. A’ kardvivást vagy lórul-leesés vagy a’ fegyver’ kiütése választja el; veszt az is kinek paizsa ketté szeletik ’s pánczélja valahol felhasíttatik: ’s illy esetben a’ Király trombita jel által minden további ártalomnak véget szakasztat. Ha mind ketteje bukik le akár láncsa- akár szablya-viadalban, más kettőnek tartozik engedni a’ sarampót. A’ háromszori győző, vagy a’ ki legtovább állja ki a’ küzdő-helyet ’s többé azután vetélkedőre nem talál, a’ Királytól egy török-paripát ’s kardot, a’ Királynétól pedig nagybecsű övet ’s fejére zöld-koszorút nyerend.
A’ Népnek örvendező kiáltozását, mellyel a’ Felségeket fogadá, mélyen hallgató csend váltá fel, midőn a’ Király jelt adat a’ viadal-kezdésre. Megnyittatott a’ verőcze mind kétfelől ’s a’ trombiták tábori hangzatokban harsadozának.
És nem sokára, sebes-vágtatva csap-öszve két Idegen ’s mind ketteje majd azon egy perczenetben földre bukik. Az egyik Pelbart Bajor Nemes, a’ másik Siebenburg Sváb Lovag: mert az első kikelések a’ Jövevényeknek valának átengedve udvariságból.
Trombita-szó fojtá el a’ végigterjedett zajgást, a’ mint két Olasz jelent meg a’ játékhelyen, ’s Boviani Gvido, ki a’ felső kapu alól futamla, hanyat-terűlt: Corrado Annibal pedig nyeregben maradt.
Harmadik jeladásra az előbbeni győztes Olasz és Brandenstayn Pfaltzi Lovag harczolának, ’s Annibal ismét megtartá helyét.
Most Praun egy derék Szász rohant elő ’s az Olaszt kiemelé: de maga is erős ütéssel találtatván, lováról alácsúszott.
Egyideig senki sem jöve ki. – Már másod ízben szólaltak a’ trombiták, midőn két csínos küzdő állott meg a’ kapuknál, mintha elébb a’ közfigyelmet akarná magára vonni ’s ingerelni a’ várakozást: ama’ roh-fekete*
Feketés.
paripán, ez pedig almás-fakón,*
Alma nagyságú foltokkal tarkított sárgásbarna ló.
’s kevély kapálással nyugtalankodtak a’ lovak tajtékosan ropogtatva csergő fékeiket; veres-öv lebegett amannak vállairól, bőven öszvekötve balcsipője felett ’s ezüst rojtozattal, ennek öve kék, arannyal bészegve ’s csomós függelékben, ’s ez karcsu, ama’ szálas. – Így állottak egymásra-emelt láncsával, előre tartván paizsokat: ’s a’ trombiták ismét megfúvatának. Villámként röpűlnek öszve a’ pályasíkon ’s dárdájik darabokra reccsenének. Mérgesen löké el a’ kék-öves Bajnok a’ kezében maradt markolatot, ’s kardot ránta: nem a’ másik, mert földre hullt. A’ meggyőzetett Victorín vala, Münsterbergi Herczeg ’s Cseh Podiebrád’ fia; a’ nyertes pedig láncsát adatván magának, előbbi helyére állott vissza.
Alig takaríták el Victorínt a’ küzdőhelyről, azonnal egy másik Lovag jelent meg a’ felső kapu előtt: fényes pánczélja aranypléhekkel kiverve, lova pej ’s könnyen-szökő. Felhangzottak a’ trombiták ’s robogva szállt egymásnak a’ két harczoló; kemény ’s erős vala öszve-csapások, de ülést egyikök sem veszte: ’s vissza-térvén az induló-pontra, jeladás után újolag öszveiramlának, ’s Othmar, az eddig győztes Limpachi Herczeg, nyergéből kiüttetett. Végig-tekintvén a’ másik láncsája’ nyelét, a’ kapu’ boltozatja alá tért.
De a’ néző sokaság dél felé tekintett, hol a’ szemek újabb tárgyra akadának. Hevest-fortyogó ménen ugratott ki egy jeles Bajnok, gyakorlott könnyűséggel megforgatva dárdáját, zománczos melyvasán aranyláncz koczogott, ’s vállain kétfelől oroszlánfő tátoga, mardosva vasas karjait: hajlékony derekát lángszín öv, czombjait pedig zöldetjátszó pléh-pikkelyek fedék; sisakja zöld veres és fejér tollaktól takartatott; végig-düllyedt paizsán tüzethányó grif kettős farkkal ’s három szét-álló nyilat szorít első lábaival, szárnyait röpűlésre kiterjesztve. – És mozgás támadott mindenfelől ’s a’ Nép tapsolva üdvezlé az idegent. – Kiállott az előbbi győző is komoly büszkeségben ’s harsányt szólaltak a’ trombiták. ’S immost magasra porzott a’ homok ’s hatalmas pattogások és csörtetések támadtanak, ’s röpűlt a’ láncsa-darab szerteszéllyel: ’s még inkább emelkedik a’ porfelleg, a’ sarampót kerengő zúgás tölti ’s kivont kardok csillognak, ütés ütésre, pengés penegésre, ’s egy paizsnak fele földön tapostatik – a’ Király szűnetet fúvat, ’s az ékes küzdő megcsonkított griffel szöktet vissza, azonnal vissza a’ másik is gerjedt lovát helyre-csendesítgetvén a’ kapu előtt. Hinko Herczeg volt a’ vesztő, Victorín’ testvére ’s Mátyás Királynak első házasságbeli sógora. Erkölcsében sokat magyarosodott, gyakran mulatván az Országban.
Hinko Herczeg után egy izmos férfiu állott ki viadalra. Vas-öltözete czifrátlanúl sötétre koholtatott. Csak kardosan jöve ’s minden paizs nélkűl; háta megett vas-buzogány. Előinti a’ fegyverneket ’s hat láncsa közzűl kezére választ magának. Feláll a’ kengyelben ’s megfeszűlt, hogy paripája szintén nyögve ágaskodék rokkanásából.
Választott a’ másik Lovag is láncsát ’s párolgó pejét megveregeté. A’ közben-tartott csend kínosan szorongatá a’ nézőket. Sokáig hallgatának a’ trombiták.
’S mint midőn véletlen harsanás szakad a’ halk merengőre: úgy áradának fel a’ rivadó hangzatok; ’s utánok iszonyatos öszveomlás, végig dörög-porzik az udvar ’s a’ vetélkedők még egyszer vissza ’s még rettentőbben zuhannak öszve: dárda törik ’s a’ kétszer-győző hátrálva inog, de azon pillanatban ismét helyre ül, a’ sötét-pánczélos pedig szálkásra zúzott rudat emel. – Hátranéz a’ Király felé ’s megint a’ bajvivóra. – A’ sokaság bámulva veszteglett a’ látványon és a’ küzdők lovaik szörnyű háborodástól rázatának egymás’ ellenében.
„Jót ütöttél, megszólal a’ dárdátlan; valóban karod biztos és kemény. Ki vagy?”
„Megtudod, felel a’ másik, ha dolgunkat végzendjük.”
„Szavad után hazámfiának nézlek; nevezd meg magad’ ’s kardomat hüvelyben hagyom: tiéd legyen a’ győzedelem.”
„E’ pályán nem keresek ajándékot, ’s azt máshol se fogadnám el minden embertől.”
A’ sötét-vasas feltolá sisakja’ róstélyát. „Ismérsz? nem?” kérdé.
„Ismérlek, ugymond amaz, ’s mindég dicsőségemnek fogom tartani, hogy Kinízsy Pállal mértem kardot.”
„Ám legyen, ha úgy kivánod!” szól a’ Hős kardot húzva. – ’S gomolygó örvényzet borítá el a’ sarampót. Csak egy homály, egy zavar a’ mi tekintetnek tűnedezik: sürű csattogások töltik a’ levegőt; a’ tusa forrton-forr, miként a’ vihar-csatának torzongó dagálya, midőn dühödt bosszúban gerjedezve erő erővel vív, ’s erő erőnek nem enged és a’ völgy zudúlva reng ’s a’ szirtek erdők öszvezajlanak. – Trombitát fúvat a’ Király – nem hallják azt a’ felbőszűlt viaskodók, ’s háborgás támad mindenfelől – még egy súlyos csapás esik ’s az eddig-nyertes földre tántorog: leugrik lováról Kinízsy ’s feltartja a’ csüggedezőt, sisakját felnyitja ’s Perén Imre bágyadtan liheg az Erősnek karjai között. – Ekkor egy fájdalmas hang sikolt fel a’ Királyné megett ’s Arióne ájultan vitetik be. –
„Bocsánat, bocsánat uram Király! szól Ujlaky Miklós, a’ Király elébe lépvén: a’ vakmerő, leányom’ fija!” – A’ Király pedig sugárzó szemekkel nézett a’ küzdő-helyre, honnan Töretlen Vidor az ellankadt Ifjút Udvari Tisztviselők’ és szolgák’ segítségével a’ királyi lakba viteté. –
* * *
Karácsoni ünnepek után a’ jövevény Herczegek ’s Követek haza széllyedtek. De a’ Magyar Urak még Budán maradának, tanácskozni a’ Királlyal: mert a’ Török ismét berontott a’ déli részeken ’s Mátyásnak a’ Duna-parton felállított erősségeit szét-dulá; azonkivűl Fridrik Császár is pusztítani kezdé megint a’ nyugati határokat. – Mind a’ két baj serény orvoslást kivánt; csak az jöve még kérdésbe: miképp intéztessék a’ táborozás. E’ részben megoszlottak a’ vélemények; Mátyás kihallgatván az Ország’ Rendeinek ’s Hadvezéreinek javaslásait, előbb Fridrik ellen határozá el a’ hadat. –
Perén Imre azalatt szorgalommal ápoltatott, ’s Vidor egész napokat is eltöltött ágya mellett. A’ fején kapott ütés begyógyula ’s hideglelős forróságai megenyhűltek. Egykor csendes álombúl ébrede fel, ’s szemei a’ Királyra nyilnak.
„Mint vagy Imre? kérdé a’ Fejedelem, kezét a’ fekvőnek homlokára tevén; – az Asszonyok, ugymond nyájasan ’s Vidorra mutatván, e’ tréfás ember’ szavainak nem adnak hitelt, ’s most magam viszem meg nekik a’ hírt, hogy arczod már szépen pirúl.”
Imre zavarodásában szót nem talált, ’s érzeménye szemeiben ragyogott.
„Sajnálom, folytatá Mátyás, hogy ünnepeimen ’s udvaromban olly búsan mulattál: de máskor a’ játékot játéknak kell venned, ’s Kinízsyvel ne szállj szembe; az ellen hatod-magaddal is veszthetnél.”
„Kegyelmes Királyom! szól most Imre mély indulattal, minden érdem nélkűl nem akartam volna Felséged előtt megjelenni: sorsomat –
„Légy nyugodtan, tudok mindent: csak vétkest büntet a’ törvény nem ártatlant.” – ’S Imre forrón nyomá ajkaihoz a’ Király’ kezét. – Vidor pedig a’ nagyobb komolyodást el akarván távoztatni, közbe-esett: „Uram Király! kinek fog itéltetni a’ küzdés’ jutalma? – én részemről Perén Imrének adnám az elsőséget.” –
„Megosztjuk Vidor, felel a’ Király mosolyogva; a’ lovat és kardot vigye Kinízsy, mint a’ kinek semmi vetélkedője nem akadt többé: az övet és koszorút pedig a’ Királyné Imrének fogja általadni; mert kettőt nyert és felet; ’s mivel mulatságból is olly bajnok, magammal viszem Fridrik ellen.” –
„Biz’így legjobb is lesz.” végzé Vidor, ’s a’ kimenő Királynak ajtót nyitott.
* * *
Mátyás napról napra inkább megkedvelé Perén Imrét, kinek most elég alkalma lön lelkének minden tulajdonait a’ legszebb fényben kifejteni.
Beállván a’ tavasz, táborba ment Hainburg*
Kisváros Alsó-Ausztriában.
alá ’s a’ Király’ oldala mellett volt mindenkor. Sokáig védelmezé magát a’ Vár-őrizet az ostromnak minden keménységei ellen: de végre egy elszánt ’s mind a’ két részről véres megtámadás után bevétetett az erősség. Mátyás folyton kivánván használni kezdett győzedelmét, halasztás nélkűl tovább indítá seregeit, Imrét pedig Pozsonyba küldé izenettel a’ Királynéhoz.
Beatrix kegyelmesen fogadá Mátyás’ megbizottját, ’s végig-olvasván a’ levelet, mellyet az hozott, nyájas hangon mondá: „A’ Király írja, hogy élete veszélyben forgott, de Perén Imre nem távozott mellőle, ’s Perén jutalomra érdemes.”
„Egyedűl nagylelkű Királyom’ jósága emeli köteles szolgálatomat érdemmé, szól Imre; nem tettem többet másoknál, ’s hogy a’ csapást hárítottam el Királyomtúl, szerencsém inkább mint érdemem.” „És az ostrom csak ma végződött?” – „A’ váras tegnap kerűlt kezünkbe, a’ várat ma vívtuk meg délig.” „Igy hát Perénnek meg is kell nyugodnia.” – „Ha Felséged’ rendeléseit ma vehetném, még ez éjjel visszaindulnék a’ tábor után.” „’S olly annyira fogta el a’ hőstettek’ vágya Perén’ szívét, hogy semmi se birhatná ittmaradásra egy két napig?” „Felséged’ parancsolatja!” felel Imre mély alázattal. „Parancsolatom – és semmi más nem?”
Imre hűledezve ’s elnémultan állott. – – „Látom segédre van szükségem” szóla Beatrix mosolyogva ’s egy oldal-ajtót nyitott. Imre’ szemei égbe röppentek: – a’ mellék-szoba’ bársony pamlagánál virágos szőnyegen Zápolya Bánné állott, ’s karjai köztt Arióne, szerelem’ ’s szemérem’ lángjaiban édes anyja’ kebeléhez simulva. –
Elragadtatván a’ nem várt ’s nem is sejtett pillanattól, térdre borult Imre érzése’ özönében a’ Királyné előtt, ki jobbját kegyelemmel nyújtá a’ meglepett remegő Ifjunak; ’s midőn a’ szerelmes pár édesden esengő ömledéssel forradozna egymásba, „Boldogokká kell tennem őket!” mondá örömragyogással ’s eltávozék. – Teljesíté is feltételét: ’s mit nem teljesíthetne, mit nem intézhetne jóra egy okos és szeretetre méltó Királyné?
Mátyás rövid időn egész Linczig*
Linz, Felső-Ausztria tartományi székhelye.
meghóditá Osztriát*
Ausztriát.
’s Fridrik Császár békességért folyamodott. Nem könnyen hajlott volna még erre Mátyás fényes győzedelmeinek közepette: azonban Beatrix’ engesztelései reá bírták ’s a’ béke hasznos feltételek alatt még az ősszel megköttetett. Újabb dicsőséggel koszorúzva tért Mátyás vissza Budára, ’s vele jött Perén Imre is, mint Vezére a’ lovasság’ egy részének, melly reá Bécsnek bevételekor bizatott.
Visszavonúlván a’ Török is, megszűntek a’ háború’ gondjai, ’s most az Országnak belső állapotját vevé Mátyás figyelmi tárgyul. A’ következő éven rendre látogatá ismét a’ Bányavárosokat és a’ Szepességet. Beatrix mindenütt vele volt ’s mind inkább megkedvelé a’ magyarföldet: a’ Városok ’s Várurak pompás tiszteletekkel fogadák az utazó Felségeket mindenszerte.
Megjárván ez úttal Kassa’ vidékét, betért Mátyás Telkibányára is, hol akkor gazdag érczerek*
Érclelőhelyek.
bő áldással míveltetének. Szép jószágokat bírt e’ tájon Zápolya Imre, kinél most a’ Király tovább elmulatott, nevezetesen Regécz várában, vadászattal töltvén idejét. ’S történt: hogy egy nap a’ távolabb erdőségek nyomoztatván, Mátyás azon völgyre jöve, melly Perén Istvánnak elpusztult vára alatt vonult el, ’s a’ mint kísérőjével egy sürűbb helyre érkezék, Vidor tűnt szemébe, ki palástjába burkolva a’ patak’ füves partján heverészett. – „Hát te itt vadászgatsz?” kiált felé Mátyás. „Vadászok, bányászkodom és madarászok uram Király!” felel Vidor tunyán emelkedve. „Egyszerre sok, de mint látom könnyen haza is hozhatod zsákmányodat. – Komor vagy te ma, nem Vidor.” – „Őzem nyulam nincs, a’ bizonyos, azért még is gazdagon térhetek haza, mert amott a’ sziklában kész bányát találtam; fogtam madarat is; kár hogy keveset szól: de semmi; tudom legalább nem szajkó, habár zajgó volna is. –
Közbe kell itt azonban eszméltetőleg jegyezni: hogy egyike azon lovasoknak, kik előtt Perén István a’ folyóba ugrott, Töretlen Vidor vala: – ő volt, ki István után vágtatott, ’s a’ megfüresztett Pogányt szabadon találván a’ völgyben, Ujlaky Miklós’ levelét a’ nyereg-tokba tevé. Ujlakynak tudnillik a’ Királlyal Budára kelle sietni, ’s mivel vőjével nem szólhatott, Töretlenre bízta, levelének kézhez juttatását. – Mingyárt gyanítá Vidor, a’ mint Perén Istvánnak nyomát veszté a’ völgyben, hogy ott közel valami titkos rejtek vagyon: de sietvén akkor ő is, nem sokat vizsgálódhatott ’s visszatére társaihoz. – Most e’ tájon lévén ismét, a’ vadász-seregtől elszakadt ’s a’ helyet felkeresé. – Alig zabolázta ki lovát, midőn egy embert vőn észre, ki fák között lappangva a’ szirtek felé sietett. Vigyázva ment utána, ’s a’ mint az a’ kődarabokon kapaszkodna fel a’ barlang’ torkolatjához, véletlenűl megragadá. A’ fogoly Orbán volt. Hogy könnyebben boldoguljon vele Vidor, a’ fegyvertelen Öreget egy tölgy-fiatalhoz köté háttal, ’s vallatni kezdé: de a’ hű szolgát semmi kérés, igéret, fenyegetődzés sem hajthatá meg. Azalatt mind közelebb szólamlottak a’ kürtök, ’s Vidor lenyugvék, míg a’ Király előszálonga Követőjivel. –
„Mutasd hát madaradat” mond Mátyás. Vidor a’ fához vezeté a’ Vadász-sereget, hol Orbán földre-sütött szemekkel állott. – „Ez Orbán, Perén István’ szolgája” szól a’ Király, ki azonnal az öregre ismért. – „Az vagyok, az vagyok Felséges Király! felkönnyez Orbán; – mit nem csinál ez a’ gonosz ember: uramfia, még pelengért is kell állanom ősz fejemmel, ’s nem borulhatok drága Királyom’ lábaihoz!”
Orbán helyett Perén Imre térdelt a’ Király elejébe, ’s megvallá: hogy számüzött atyjának e’ vadon ’s ama’ barlang ád menedéket. – „Látni akarom őt!” mond Mátyás komoly de nem haragos hangon és szemmel. – ’S Imre kivezeté atyját az üregből, sápadtan és szakálosan. – Mély illetődéssel tekint reá a’ Király. „István, István! szól szelíd feddéssel, mivé tetted magad’; – elég legyen! – én a’ multakra fátyolt vonok.” – ’S jobbját Istvánnak, balját Imrének nyujtá, ’s forró hálakönyűk peregtek a’ Kegyelmező’ kezeire. –
Szíves öleléssel állottak azután elő a’ többi Urak, örvendezve rokonok’ barátjok’ szerencséjének. – Előállott Töretlen Vidor is. „Barátom Perén! ugymond: ne szabdaljuk mingyárt egymást, ha ballagtunkban uton-utfelén öszvetalálkozunk: – harmadévvel vassal csókolkodtunk, jer tegyük meg azt most szívvel! –”
A’ Király nem csak ősi birtokait adta vissza Perén Imrének, hanem e’ felett rövid időn Abaúji Fő-Ispánná is tevé. A’ Királyné pedig Arionét vezeté karjai közzé. A’ hív Orbán szabados lőn ’s jutalom-birtokkal ajándékoztatott meg. Érdem és szerencse magas polczakra magasztalá Perén Imrét: ’s neve az Ország’ Nádorai’ sorában ragyog. –
Újra és szebbre építtetett a’ feldulatott vár, ’s Töretlen Vidor’ jó bányászkodásának emlékezetére Boldog-Kőnek nevezteték el. ’S most mohos kőfalai Abaujban omladoznak!
Bártfay László.


ÉNEK A’ MAGYAROKHOZ.

Hármas hegy ’s négy folyam között
Boldog szabad vidékeken,
Hol minden áldás töltözött
A’ szép földön ’s derült egen,
Van egy Nép, melly szív, lélek, ész,
’S vitéz midőn ellent zavar;
Honért Királyért halni kész, –
Ez a’ dicső Nép: a’ Magyar.

Szajnát Temzét*
Párizs és London folyói.
elhagyja hány,
El kincses partvirányait,
Csudálni e’ szép tartomány’
Éden tájit ’s lakossait:
Hol édes rokon-érezet
Fő ’s al neműt polgárosít,
Sok fut hazát, úgy fog kezet,
Hogy boldog légyen ’s honnos, itt.

Habár ki mint vándor halad
E’ vendégszívlő telkeken,
Kastélyban és kunyhó alatt
Az már többé nem idegen;
Egy itt a’ szív – nincs pályagát –
Véd a’ törvény’ szelíd keze –
Úgy érzi mint otthonn magát,
Ki a’ Magyarhoz érkeze.

Minden szüz és hölgy arczokon
Itt rózsa ’s líliom virul,
’S életgyönyör malasztokon
Csillog báj szempillájirul;
Olly sok lelkes Tündért vegyest
A’ külfi honn nem lát soha,
’S az bár inkább vesz honjegyest,
Külföldihez se mostoha.

A’ magyar szív’ arczbélyegét
Nézvén, önbecs-tulajdonul
Őszinteség ’s komoly negéd
Lángérzetébe rokonul. –
Míg szép nyelved, kormánydiszed
’S ruhád el nem fog hunynia:
Nemzetneved’ addig viszed
Árpád’ fajában Hunnia!

Boldog vagy szép Magyar Haza
Kit ezredév-dacz’ ellene
Minden jótéttel halmoza
Ős törvényid’ kegyistene!
Ha, mint most, hőbben ápolod
Az Ész’ ’s Müvész’ remekletit:
Öröklét lesz hírgyámolod –
Szív- ’s lelki kéjhon éled itt. –

Kövesd Zríny’ és Hunyad’*
A Zrínyiek és Hunyadiak nyomán.
nyomán
Nagy Nemzetek’ példány-jelét,
’S győztél minden vész’ ostromán
’S független díjad’ megleléd.
Így Ádrián*
Adriai-tenger.
’s Boszforokon*
Boszporusz (Európát Ázsiától elválasztó tengerszoros a Márvány- és Fekete-tenger között).
Hajód vitorlát majd ereszt,
’S villog minden világfokon
A’ hármas bércz ’s kettős kereszt!!!*
A magyar címer fő szimbólumai.

***



FOGLALAT.


Lap.
Árpád emeltetése. (Vörösmarty.) 1
Daliás játékok. (Horvát Endre.) 2
Titoktartás. (Zordy.) 20
A’ házi-barát. (Kiss Károly.) 21
Dal. (Kisfaludy Károly.) 39
A’ bölcs Fejedelem. (Szenvey.) 41
Kertészdal. (Makáry.) 48
Pannónia panasza. (Guzmics.) 50
Ligetemhez. (Szenvey.) 58
Az Elszánt. (Makáry.) 62
András és Béla. (Vörösmarty.) 65
A’ fejér köpenyeg. (Szalai Benjamín.) 65
Bor-ének. (Bajza.) 87
Hazámhoz a’ távolból. (S*) 91
A’ kenyeres vitéz. (Kiss Károly.) 93
Vád és tett. (Zordy.) 103
Valódi barát. (Guzmics.) 104
Huszár-dal. (Döbrentei.) 105
A’ Buvár. Ballade. (Szenvey.) 107
Éjjeli-Álmadozásom. (Idősb Gr. Teleki Fer.) 114
Nagyság. (Hrabovszky Dávid.) 116
A’ két férj’ hitvese. (Szenvey.) 117
Cserhalom. (Vörösmarty.) 141
Mátyás Deák. Víg játék. (Kisfaludy Károly.) 173
Egy vitézhez. (Hrabovszky Dávid.) 186
Fájdalmak. (Bajza.) 187
A’ Csüggedőhez. Episztola. (Bárány Ágoston.) 189
Kis gyermek’ halálára. (Vörösmarty.) 193
Bajjal ment, vigan jött. (Szalai Benjamín.) 195
A’ Szépekhez. (Bajza.) 217
Bucsuzás a’ hadi élettől. (Gr. Gvadányi József.) 220
Erzsébet. Elegia. (Kisfaludy Károly.) 221
A’ szép leány. (Vörösmarty.) 224
Királyi fény és kegyelmesség. (Bártfay László.) 227
Ének a’ Magyarokhoz. (***.) 288
Muzika.




___________________

Pesten,
Petrózai Trattner Mátyás’ betűivel.












A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.