Ábrahámhoz, a’ ki Vendég nélkűl nem örömest evett, sok ideig nem jött eggy Útas-is. Ki-méne tehát mindenfelé, ’s eggy pusztában eggy Öreg emberre akadt; ki-vólt száradva az Öregség miatt, ’s haja és szakálla fejér vólt mint a’ hó. – Te, kit úgy szeretek, monda, mint a’ szemem’ fényjét, jőjj hozzám, ’s végy sót és kenyeret nálam! – Azonnal fel-kőlt az Öreg, és el-ment Ábrahámhoz, és a’ ház’ tseledjei néki a’ leg-felső hellyet készítették az asztal mellett. Ekkor fel-hozák az ételt, asztalhoz űltek, ’s a’ háznép imádkozni kezdett. Tsak az idegen szájábúl nem hallatszott szó. Meg-élemedett ősz férjfi, így szólla Ábrahám, miért állasz-el attól az áhítatosságtól a’ mellyel az Öregek szoktak hálákat adni az Istenek taplálásáért? – Mert nem tudok más imádságot, így felelt ez, tsak azt a’ mellyre Mesterem, a’ ki a’ tüzet imádta, tanított.

 Akkor látá Ábrahám hogy az ő Vendége bálványozó. Meg-haraguda tehát, ’s haraggal lökette-ki a’ házából, mert nem tartotta jónak, hogy jol tégyen azzal a’ ki nem az igaz Istent tiszteli. De ímé a’ mindenek Táplálója le-kűldé Gábort, hogy dorgálja meg Ábrahámot. – Száz esztendeig éltette ’s táplálta az Úr ezt, így szólla az Angyal: te pedig illy kevés ideiglen sem tűrheted őt. Ha szinte a’ tüzet imádja is, mi óldozhat-fel tégedet azon kötelesség alól, hogy az ő nyomorúságát szelíd kezekkel enyhítsd?