III.
A’ HAJNAL.
KAZINCZY FERENTZHEZ.
Élsz hát én örömöm! ’s én kedves Pásztorom! a’ ki
Még az arany kertben szüz-föld termette-virágból
Fontt koszorús Eratót,* mint-eggy Fejedelmi Menyasszonyt,
Geszner’ karja közül ki-vevéd, ’s természeti színét
Közbe szagos fűvel gyönyörűn bodrozva vezetted
Ez Ródus’ szigetét haladó térségre; hol annak
A’ tsupa-természet, titkos keze mívivel Ánglus
Kertet készített; a’ Músák régi Hazáját
Festi-le, ’s a’ mennyel szomszédos halmokat épít.
Élsz, és örvendezz a’ Német Geszner
*Utalás Kazinczy Gessner-fordítására.
öléből
El-vontt, és igazán született Parnasszusi szűzed
Karjai közt, ’s Eratód is örűl, mikor a’ ki mezőnket
Birtokul
1Birtokúl, az utolsó szótag hosszú; de nálunk a’ Dialectus meg rövidíti.
adja néki ’s
2Néki ’s, a’ magyarnál positio;* ha pedig az ’S után vocalis következik, communis.*
ritkás ligetinkbe levél színt
Állít, ’s a’ sűrűbb berkekbe vadászatot indít;
Isméri Venust* is, Zefirus* szárnyakra fel-ülvén
Kergeti Bácsmegyeit;
*Kazinczy 1789-ben megjelent fordítása, a Bácsmegyeynek öszveszedett levelei.*
– – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
*A kipontozott rész a Holmi III. szerint: Kergeti Bácsmegyeit, 's el-véttve az Asszamblékban/Raffinirozza magát (mint a' tök is estve virágzik)/'S majmol egész délig természeti pongyolaságot. –
Igy van e’ Bácsmegyeim! ’s én Pannoni Gesznerem! úgy e?
Hogy Titirus
*Pásztori név.
Erátót öleli ’s a’ Músa Kazinczit.
Én pedig, e’ gyönyörű, Lelkem kedveltte vidéken,
Hol tán még maga is szállást választna magának
A’ vidám Erató, érzékeny, ’s hajdan enyelgő
Kedvemet, eggy szomorú temető-ház forma szobába
Tömlötzözöm: Márshoz
* Belgrádra sijetetem
*Utalás Belgrád 1789. október 8-i bevételére.
innen
Kalliopét;* hadi kürtjeivel tova tőlem el-űzöm
Bellónát;* söt fére rakom tüzes Uraniámnak
Öblös üveg-szemeit,* ’s komoran bé-takarva homályos
Ablakomat sárgás fátyollal, az Eliziumban*
Zöld fa-levél árnyékok alatt a’ néma ligetben
Sátorózó Plátó’,* Leibnitz’* Lock’,* járva tanító
Éles Aristoteles’* ’s más több új ’s hajdani Böltsek’
Lelkeiket kérdőre szedem, ’s mélly szenderedés közt
Faggatom: úgy van e most, a’ mint ök hittek, az élet?
Még ragyogott, eleven súgárt eregetve szeméből
A’ tüzes artzulatú Títán,* de homályba takarták
Házamat, ablakomon a’ kárpitok, – vonom én is
A’ fátyolt, és udvaromon a’ májva virággal
’S szürke üröm fűvel tarkás, zőld-gyepre tekintvén
Meg-látom rajtok kettős kéményemet, és a’
Ház-fedelét, mint terjed, egész a’ kertig az Árnyék.
Fel-nyitom ajtómat, ’s amaz alkonyodási sarokra
Fordítom szememet hol gyenge szerelmek enyelgő
Szárny-hegyekenn emelik fejeket, repdesve ki nyújtják,
Karjaikat, hogy majd ha botsátkozik angyali szárnyán
Hesperus:* el-fogják, és lágy kebelekbe fogadják.
Nézem: mert eleven színnel rajzolja Hazámnak
Tengere, mint állnak tüzes oszlopok ott az ezüst szín
Viz’ tetején, – hajtat Fébus* nyargalva; kaput nyit
Ocean’ és éjjelre setét kamaraba fogadja.
Oh gyönyörű Balaton! Te mesés képzésimet igy le
Festegeted, ’s a’ mit régen magyaráztak Atyáink
A’ tüzet, ezt a’ tűz szekeret tengerbe meríted.
Ekkor el-andalodám, ’s kedvessebb tárgyra találván
Gondolatim, szabadabb szárnyan repdesnek; az áldott
Természetre vetett figyelem bé zárja setétes
Rejtekit, a’ tágas Labirintus módra kerengö
Titkoknak, ’s nem ereszt a’ testbe’ lakozni gyanított
Testetlen hatalom’ képzésire vissza-rohanni.
Jer hát víg Lelkem! közelebb e’ Pannoni Tenger’
Partjaihoz, ’s eregesd víz-színt, amaz égi vidékre
Szárnyaidat, hol az Est-hajnal’ szép kertje’ virágin
Legedez a’ Zefirus, ’s a’ játszi szerelmek ajánlott
Tsókokkal várják öleléseit. – Ismerik itten
A’ Te szerelmedet is: szállást engednek enyelgő
Músádnak, mikor a’ gondok
közűl3
Közűl nálunk, per Dialectum posterior communis.*
el-szabadúlván
Tömlötzödet ki-töri, ’s a’ szépnek szenteli szívét.
Ah bizony engednek! mert lám! alig érek el e’ nagy
Tó-parthoz; még lengedező szellőtske sem érte
Jó formán bodros hajamat; még meg se tekintém
A’ Piros est-hajnal’ természeti renddel el-osztott
Festésit; mint vonta veres bársonyba középett
A’ tüzes ég sarkot; ’s fél szárnyja ki-nyúlva magasra
Mint kever a’ vérrel, hó színt, a’ messze ki-terjedt
Szárny-hegyeken; mig a’ hova már kereken ki szivárgó
Fényje nem ér, tzirkalma körűl helyt foglal az ég-szín:
Még az ezüst habokon nem is indúlt képezetimnek
Szépe hajokázni – ’s már el-ragad eggy de talám már
Érzett történet; várt már ’s kebelembe repűlni
Óhajtott Erató, már által-evezve találtam
A’ tsendes habokon; ’s tsak azért tartózkoda, vélem,
Cháron* karjai közt, hogy az én mélly gondolatomnak
Félbe szakasztását, ’s tömlötz ki-törésemet ezzel
Kétszer kedvessé tegye, hogy maga lelte Szerelmem
A’ Partonn Eratót, mikor éppen gondomat űzni
Serkenek, el-váltván hajlékomat, a’ szabad éggel.
Ott vólt már – ’s tőled szárnyalla Füredre Kazinczim!
Tőled, Arany századba tanúltt tréfákkal enyelgő
Gesznerem! érzékeny szíveknek tűköre, kedves
Bácsmegyeim! – De kihez? – szomorú Kriptába bolyongó
Eggy olly Lélekhez; kinek a’ Hadi Trombita sem szép.
Mellyet elébb kedvelt; a’ Ródusi
*Rodosz, sziget az Égei-tengerben, az ókorban szobrászművészetéről volt nevezetes.
kertbe’ mosolygó
Játszi szerelmeket is, kiknek vala nála Hazája
Szám-ki-veté: – de kiért? ah! szívet örökre le-folytó
Terh! te valál az oka. ’S hát eggy hír hozta halálból
Kőltt bánat vehet ollyan erőt, az előre komorrá
Váltt emlékezeten? ’s az öröm, melly élni Kazinczit
Élni kiáltja, talám soha sem tudhatja fel-érni
Azt a’ félelmet, melly szent fogadásba tetette
Músámmal hogy tsak szomorút, ’s el-szánva halálost,
Tsak szomorút versez ’s szomorút fog zengeni nyelve.
Oh Erató! serkents, serkents Erató! ki szerentsés
Képezetek’ szárnyján repdesve, tsinálsz Te magadnak
Ott is ürességet, mikor a’ gond’ terhe* tetézi
Mellyedet. – A’ Jordan folyamatja
*Utalás Kazinczy Keresztes Bálint című versére (65.).*
rekeszti Keresztest
Távoly Tornától, éltét rettenti Pogány kard,
’S mig Margitja felé Mágnesként vonja Hazája,
A’ vártt győzedelem-koszorú tsalogatja reményjét.
Ugy de talál Erató sebjének flastromot,* és bús
Andalgási között, meg tsalja Keresztes’ unalmit:
És haza vágyásit Tornáig ereszti; repűlő
Szárnyakat ád; Bálint testét fetskére tseréli.
Estve midön Margit nyoszolyába feküdt, be-botsátja
A’ vontt-kárpit alá — hajnalba’ mikor maga Hymen*
Szokta ki-nyitni szemét, a’ fetske fel-ébred, elűzi
Tőle is a’ Cupidora* törő baj-tarsat, az Álmat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
*A kipontozott rész a Holmi III. szerint: Gyenge tapintással mint Bálint’ újjai futkos/A' puha paplan alatt, mellyéről félre vonítja/Kendőjét; ideig szemeit hizlalja fejéren/Domborodott tsetsein, 's azután mint tsokola Bálint/Meg-tsipi bimbóját a' Fetske is. –
Oh Erató! hát
Igy hoz e szárnyaidon a’ számkivetésbe Keresztes
Tornáról örömöt? ’s hát igy lop e néha magának
A’ gondtól – szabadabb képzésivel, a’ szerelemből
Kőltt öröm eggy kis időt? és igy tud e leg-tetemessebb
Búján Balintnak távolyra segiteni Margit? –
Jer velem, én Eratóm! nyugvó Kamarámba, jer ahhoz
’S halgasd énekeit; ki ha még maga Pásztori Nimfát
Nem tisztelt, ’s Téged’ közelebb nem ölelt is, ugyan tsak
Ismeri Geszneredet: ’s e’ zőld Erdőkbe Kazinczit
Képzeli a’ hajadon Dafnéra mosolygani, érzi
A’ gyönyörűségek’ ’s természet szűlte szerelmek
Ártatlan nemeit: söt néha Urania nélkül
Nézi az ég tüzeit, ’s úgy képzeli, mint tsupa Szépet.
Örvend estenden, mikor a’ nappalt be-rekeszti
A’ tüzes est-hajnal; míg végre panaszra fakasztja
Víg örömét, ’s szomorú dallal tsalogatja Kazinczit.
El-jött hát, el-jött Erató – Házamba békésért –
Tisztitgatta kevertt izlésemet – és tele szívem’
El-tikkadtt érzési között, nyoszolyámba le-fektet.
Meg-ragad a’ képzés szivemen,
4
Szivemen prima longa,* de nállunk a’ Dialectus communissá teszi.
valamint amaz enyves
Lépenn a’ madarak, ’s által viszi gondolatimnak
Rendjeit elmémnek siket álmodozásira Lelkem
Igy telik, el-ragadó víg képzésekkel az édes
Ejtszaka; – most, mint fetske repűl Tornára Keresztes,
Majd maga karjai közt Thézeust* tsókolja Kazinczim.
Ah! de sokallja talám örömöm’ mértékjeit, a’ szép
Fosforus;* a’ ragyogó Hajnal melőllem el-űzi
Ezt a’ szánakozó jó Istenséget, az Álmat.
Fel-keres Urania, ’s még Karpitomon se botsátja
Jó formán által súgárit, az égnek ez a’ szép
Istene; már el-tel; hamar el-foglalja magának
Szívemet, e’ menyből ide szállott Veszta’* Leányja.
Mennyei vágyodást gerjeszt lelkembe, segítő
Szárnyakat ád: szememet fel-emelvén a’ levegőre
Hajnali énekemet ekkép’ eregettem az égre:
* * *
Piros Hajnal!
*A Holmi III.-ban itt csak utalás jelzi, hogy az Énekek közt található (1. 155-157.).
fényes nap-súgárok!
Engem is, ki itt homálybann járok,
Sebes szárnyatokra
Fel-vévén, azokra
Az ég-sarkokra
Ragadjatok,
A’ hol rendelt a’ Teremtő néktek
Lakást, ’s a’ hol ered fényességtek;
Hadd légyek társatok,
És a’ mint útatok
Terjed, vonjatok
Utánnatok.
Ott lakik az Egek’ alkotója;
Te vagy szép Hajnal az udvarlója.
Vígy-fel udvarába,
Te, ki tornátzába’
Bársony ruhába’
Ékeskedel.
Ha te is illyen ditsősséges vagy,
Hát Annak ditsőssége millyen nagy,
A’ ki teremtette
E’ Mindent, ’s azt tette
Hogy közepette
Fényeskedel.
Ki jössz ama pompás Palotából
Mint eggy Vőlegény ágyas-házából,
Arany őltözettel
Fényes tekintettel
Újítsz élettel
Mindeneket.
Veres bársony színed fejéredik,
’S fejérséged jobban tüzesedik
Ha széles határod
El-futja súgárod
És körűl-járod
Az Egeket.
Hol vetted fogyhatatlan tüzedet?
Ki tett illy tűz-tengerré tégedet?
Mikor vólt kezdeted?
Hány már kerűleted?
’S még sem emészted.
Meg magadat.
Isten! Te vagy az a’ Hatalmasság,
Tiéd a’ mélység és a’ magasság
A’ Nap prédikálja
Mint kezed munkája,
’S Lelkem tsudálja
Hatalmadat
* * *
Ekképp’ énekelék, vagy is igy hangzék-ki belölem
Urania, ’s az alatt fel-emelte magát az Apolló*
Tsillaga; képzésim szomorodnak, jönnek unalmas
Gondolatim; komoran emlékezem éjjeli tsendes
Álmadozásimra ’s keresem, hova tűnt-el elölem
Tegnapi víg Eratóm? hogy van? hogy igy el-ragadának
Hajnali gondolatim; ’s hát így egyszerre fel-olvadt
Szívemröl az az enyv, ’s lelkem nem is űgyele semmit
A’ mikor álmamból vígan fel-kőltem, azokra,
A’ miket álmadozott, amaz éjjeli nyúgodalomban.
Míg így buslakodom; lágy lengedezes jön az égnek
Hajnali sarka felöl, ’s annak szányjára fel-ülvén
Uraniám,* így szól tsendessen súgva fülembe:
Már Erató el-ment; én is megyek, engedek útat
Gondolatidnak, azon titkokba bolyongani, kík közt
Jártatod elmédet: de ne félj, el-kűldi Kazinczid
Még hozzád Eratót, kedves Testvéremet, a’ kit
Ő szeret, és tisztel, lesz még (’s áh! lesz e’?) szerentsés
Ejtszaka ’s est-hajnal; mellyen maga fogja szerelmes
Músáját, kedveltt Kunyhódba vezetni Kazinczy. –
Már el-tűn, látom nyomait, szaga messze meg-érzik,
Ambroziát* tsepeget súgárzó szárnya hegyéről.
Már a’ fellegekenn lebeg; és tűz fátyola még is
Tsillog az ablakomon, – már el-takará deli fényjét
Egy felleg. – Menj-el, menj Mennyei Músa! de hozd-el
Hozd-el szárnyaidon hónyomba Kazinczimat, a’ kit
Most sem szűn, ’s míg él sem szűn óhajtani
HORVÁTH.