XVIII.
TISZTEL. DÖME KÁROLY ÚRHOZ,
Bacsmegyeim’ Leveleinek egynehány példányival.
Kassán, Jan. 1jén 1790.
A’ melly nyalábot itt veszesz, Dömém,
Ha nyúgodalmad kedves, hirtelen
Vesd tűzre, másként égni ’s sírni fogsz.
Ezt nékem Amor* adta, a’ ki rád
Hogy meg-szökél előle – (ó balúl
Tevéd azt!) – Sebző nyílait feni.
El-rejtett méreg ez! Pandorai
Szelentze,* melly a’ meg-nyitásra tsal,
De majd, ha engedsz, bé-fut mérgivel.
Vesd tűzre – kérlek! intlek! – hirtelen.
Ő tsak vesztedre vágy; nem esmered
Te még haragját; kedvezése is
Kegyetlen; álnok, bosszús és hazug.
Meg-tsalt az álnok engem is, pedig
Én nem kerűltem a’ rab-lántzokat,
A’ mellyeket rám fűze Czenczije.
’S mind azt szenvedtem a’ mit Bácsmegyeim
Inséges örvényében szenvede. –
Szökött! hát már te mit vársz, hogyha majd,
Nyalábom által el-szédítve, a’
Ki-tett keleptze’ mélységébe buksz?
Vesd tűzre mondom ajándékomat!
’S átkozd ’s kerűld a’ repdeső gonosz
Istent! – őt véled én-is átkozom:
De – ah! ez a’ szív égni ’s sírni kész
’S örökre hordja ’s önként lántzait.
KAZINCZY.