XVIII.
TISZTEL. DÖME KÁROLY ÚRHOZ,
Bacsmegyeim’ Leveleinek egynehány példányival.
Kassán, Jan. 1jén 1790.
A’ melly nyalábot itt
viszesz,*Em.: veszesz,
Dömém,
Ha nyúgodalmad kedves, hirtelen
Vesd tűzre, másként égni ’s sírni fogsz.
Ezt nékem Amor adta, a’ ki rád
Hogy meg-szökél előle – (ó balúl
Tevéd azt!) – Sebző nyílait feni.
El-rejtett méreg ez! Pandorai
Szelentze, melly a’ meg-nyitásra tsal,
De majd, ha engedsz, bé-fut
mergivel.*Em.: mérgivel.
Vesd tűzre – kérlek! intlek! – hirtelen.
Ő tsak vesztedre vágy; nem esmered
Te még haragját; kedvezése is
Kegyetlen; álnok, bosszús és hazug.
Meg-tsalt az álnok engem is, pedig
Én nem kerűltem a’ rab-lántzokat,
A’ mellyeket rám fűze Czenczije.
’S mind azt szenvedtem a’ mit Bácsmegyeim
Inséges örvényében szenvede. –
Szökött! hát már te mit vársz, hogyha majd,
Nyalábom által el-szédítve, a’
Ki-tett keleptze’ mélységébe buksz?
Vesd tűzre mondom ajándékomat!
’S átkozd ’s kerűld a’ repdeső gonosz
Istent! – őt véled én-is átkozom:
De – ah! ez a’ szív égni ’s sírni kész
’S örökre hordja ’s önként lántzait.
KAZINCZY.