Te Morvának¹ leg-szebb Leánykája!² a’ patakos Luthának fiatal fényje! jöjj-elő vénségem’ fel-segéllésére! jöjj ’s nyújtsad a’ Szenvedőhez segedelmedet! Ugyan-is mindenkor nyitva van a’ te lelked a’ könyörűletességre; és a’ baráttság tüze gerjedez a’ Te érzékeny mellyedben. Oh jöjj-el, és oszlasd-el az én keservemet. A’ te vígasztaló beszédeid muzsika gyanánt vagynak énnnékem.^*

 Hozd-elő az én másszor olly igen kedveltt Hárfámat. Már régen tsak haszontalanúl és mint fen-hagyott függ az az én ligeteimben. Az esztendők’ özöne valamint el-folyt, úgy el-rántott magamat-is magával eggyütt, és minden őrömömet el-seprette. Az én szemeim homályosak és el-vagynak hervadva: a’ fejemet-is már tsak ritka haj szál fedezi. Amaz én hajdan pozsgás inakkal tellyes karom el-van gyengűlve, melly a’ régibb időkben ijedelme vólt az Ellenségnek. Alíg tudja már ez az én erőtelen kezem azt a’ páltzát által-fogni, a’ melly most az én reszkető tagjaimnak istápja.

 Vezess engemet arra a’ kősziklás meredekre: ott talám a’ le-rohanó patakoknak tsörgése ’s a’ sivító szeleknek erdeimet keresztűl-járó kedves sziszegése, és a’ melegítő Napnak könyörűletes súgárai fel-fogják ébreszteni mellyemet valamelly éneknek dallására. A’ régi el-folytt időknek emlékezetei úgy jönnek már tsak az én elmémbe elő mint amaz hamar el-tűnő képzelések az Ardva³setét vőlgyeiben.

 Jöjjetek-elő Ti ifjúságomnak hajdani Barátjai! Ti Conának régenten kedvesen, hangitsáló⁴ Énekesei! Hajoljatok-alá a’ ti aranyozott felhőtökből⁵, ’s adjátok ti-is figyelmeteket az én énekeimhez. Érzek már is valamelly erőt-vévő lángot fel-lobbanni elmémben; hatalmas szózatot hallok, melly azt mondja: Hozzad emlékezetbe, ó híres Énekes, a’ Te régi jó hírednek még mostan-is ragyogó nagy téteményeit⁶, mert nem sok idő múlva el-enyészel. Majd a’ szomorú árnyékozatok meg-homályosítják énekeidnek fényjét, ’s majd el-felejtődnek a’ te engesztelő hangjaidnak kedvességei. Igen is, engedelmeskedem hatalmas szózat, mert te az én fülemben mindenkor kellemetes vóltál.

 Oh! Eviralla! te hajdan dísze az Erini Szűzeknek! a’ te-róllad való emlékezet szüntelen özön formán árad az én elmémben. Halld-meg, ó Malvína, az én iffjúságomnak eggy nevezetesb tselekedetét, az régen el-folytt időknek történeteit.

Békesség uralkodott Morvának minden halmain: Ligeteinkben vígan hangzott mindenfelé a’ vidámság’ szűlő tsigák’⁷ körűl járása. Szelmának-is válogatott Leánykái a’ tőlgy fa mellett égő tűz körűl innepelő tántzokkal mulatták magokat, ’s úgy tsillámlottak mint az égen ama’ ragyogó tegez⁸ szokott, ha az le-hanyatló Napnak lángaló súgárai annak sok színt mutató óldalait meg-fényesítik: ’s úgy rémlett előttem mintha azok a’ Leánykák szerelmekre kívánták vólna szívemet gerjeszteni. De az tsak hallgató maradott, és hideg: ’s az abban részt-nem-vevőség, mint valamelly pántzél bé-fedezte érzéketlen mellyemet.

 FINGÁL látá ezt, mosolyog, és így szóll: Fijam, már ki-nyiló bimbójában vagyon a’ te ifjúságod⁹ ortzádon: fel-emelte már a’ te karod a’ hadakozó lántsát; érzették-is már ellenségeink abbéli erődöt: szépek ugyan a’ mi itt termett Leánykáink-is, de még szebbek az Erini szűzek.¹⁰ Menj abba a’ bóldog Szigetbe, Brannónak bőv fűvet-termő megyéibe. Ennek az én jó Barátomnak Leánya meg-érdemli a’ te szeretetedet. A’ szépség úgy körűl-veszi azt mint az őltöző ruha, és az ártatlanság mint valamelly pompás takarék ékesíti az ő ifjúi kellemeteit. Menj, vedd fegyvereidet magadhoz, és nyerd-el azok által ezt a’ magát kedveltető Szépséget.

 Engedelmeskedtem szavainak. Három Vitézek követték nyomdokaimat; fel-űltünk a’ mi jó Fejedelmünknek¹¹ fekete öblű hajójába; ki-terjesztettük a’ mi fejér vitorláinkat, ’s már által-hasítani kezdénk a’ tajtékzó mélységet; kelemetesen^* ragyogott ama lángoló szemű ’s útunkat vezérlő Úl-Erin tsillag.¹² Víg éneklések közt futá-keresztűl hajónk a’ haboknak vizenyős útját. A’ hallgató Éjnek kormányozója, a’ Hóld, pompásan fénylett az Égnek kék héjazatján, és úgy látszott mintha szeretné fűreszteni óldalait a’ tenger’ reszkető habjaiban. Nékem az alatt soha sem mentek-ki emlékezetemből az Atyámnak beszédi, ’s ezer meg ezer gondolatok osztották-fel hánykolódó elmémet.

 Mihent a’ Napnak reggeli súgári más nap fel-jöttek, láttuk Erinnek zőld óldalait, miként terjesztik-ki magokat a’ tenger kebeleiben. A’ partok’ iránjában fejér tajtékkal forrottak a’ fel-emelkedett habok. Mi a’ hajónkat mentől méllyebben igyekeztünk Larnór erdős torkolatjába bé-hajtani: onnét azután a’ magassabban álló part’ szélén ki-szállánk.

 Magam mindjárt a’ gazdálkodást szerető Brannó lakásásáról^* tudakozódtam. Eggy Erini Hazafi el-is vezete a’ Legó partjai iránjában az ő tanyájához, és így szóllott: Most itten sok vitéz Iffjúság gyűlt-öszve hogy ama fekete hajú leánykát, a’ szép Evirallát, valamellyike közűlök el-nyerje. Brannó azt a’ leg-vitézebbnek ajándékozza oda; ’s tsak a’ győzedelmeskedő fogja ezt a’ Szépséget mint sajátját birhatni. Azért-is most egyedűl ez a’ Leányzó a’ Fejedelmek versengéseinek a’ tzélja, ő lévén ezekben a’ viadalokban szánva a’ leg-erőssebbnek.

 Ezek a’ szók tűzbe gerjesztették mellyemet, ’s bízó szívemet bennem bátorságra ingerlették. Azon-kívűl atzél fedezte már tetemeimet; kezem közzé pedig fénylő lántsa vólt szorítva. Brannó meg-látá jövetelünket, és hozzánk kűldé ama már őszbe-egyveledett Snivánt, mind azért hogy minket vendégűl asztalához hívjon: mind pedig hogy útunk’ tzélját tőlünk ki-tanúlja. Ez az Öreg a’ Vénségnek lassú lépésivel felénk ballagott, ’s így szólíta-meg merő beszéddel bennünket.

 Mire valók ezek az atzél fegyverek? Ha úgy jöttök ti, idegen főld Lakosi, mint barátok, hozzánk, e’ történetben Brannó benneteket a’ maga hajlékaiban jó szívvel fog látni, mert ma fogja a’ kellemetes Eviralla annak a’ Vitéznek ölelő karjait szerentséssé tenni, a’ kinek győzedelmeskedő lántsája, a’ lántsa törésben másokat meg-haladván, a’ győzedelemmel tündökleni fog.

 Tiszteletre méltó Öreg, így felelék néki: a’ mi lépéseinket békesség vezeti Brannó-hoz. Még fiatal ugyan az én karom, és az én eddig való hadi tetteim aprólékok: de bátorság gerjedez az én meljemben. Tudd-meg azt, Vitézek’ származattja vagyok én!

 A’ Bárdus ezen szavaimra vissza-tére: mi pedig nyomban követénk őtet, és tsak-hamar el-is érénk, a’ Brannó gazdálkodó Majorjaihoz.

 Ez a’ nagy szívű Bajnok előnkbe jöve. Férjfiúi szelidség ’s kegyes nézés ékesítette az ő ábrázatjait: és az ő ki-derűltt homloka szívének jóságát bizonyította. Isten hozott benneteket, így szólla, Idegen főldnek fiai, Isten hozott a’ Brannó örömest-szállást-adó tornyaihoz.¹³ Részesűljetek ti is az ő vídamító tsigáinak¹⁴ el-köszönéseiben. De bizony erősnek kell azon Vitéz karjainak lenni, a’ ki Innissail¹⁵ Fejedelmeit meg-győzni bízik, ’s a’ tartandó viadalban az ő erejének majd hasonlíthatatlannak.

 Vezér! ezt adám feleletűl: Az én Eleim vitéz tetteiknek fényje lobog az én lelkemben-is. Még ifjú vagyok ugyan én: de az én jó híremnek ki-sugározását ellenségeimnek közepette rendjeiknek megbontásával keresem. El-eshetem Vitéz! de meg-gyözettetésem mindenkor betsűletemre fog válni.

 Bóldog a’ te Atyád, Iffjú! így sohajta Brannó, de még bóldogabb az a’ Leányzó, a’ kibe te belé szeretsz. Dítsérettel fogja azt körűl-venni a’ te jó híred neved, ’s a’ te vítézséged az ő díszeit is fel-emeli. Oh bár Eviralla lehetne a’ te házasod, úgy örömben folynának-el az én esztendeim ’s örömest hágnék az én síromba alá, ’s kedvem-tőltve nézném el-enyésző napjaimat.

 Már mindenképpen készen vala a’ vendéglő asztal. Módosan és halkan lépe-bé Eviralla. Hónál fejérbb fátyol fedezte-el pirúló ábrázatját. Az ő nagy kék szemeit főld felé függesztette-le. Méltóság vette-körűl deli lépéseit, ’s eggy fénylő kőnnyetske esett tündöklően alá szép artzáira. Szemérmesen űle azután le a’ Vendégek’ közibe. Magas fel-ütődésekkel ugrott akkor az én nyugtot nem találó szívem, ’s lármázó vérem hirtelen el-folyá minden ereimet. Szokatlan terh szorítá mellyemet, ’s álló helyjemben, mint valamelly homályal körűl-vétetett, éppen úgy állék; és az én fel-haborodott elmém elött szűntelen tsak annak a’ szép Leánykának képe mutogatta magát.

 Már a’ vídám hárfának fület-gyönyörködtető hangja minden felé zengett az énekesek között. Az én lelkem tsak-nem el-olvadt ezeknek a’ hangoknak gyönyörű ejtésein, mert a’ szívem mint valamelly sebes folyamat úgy ragadtaték-el ezen énekek által. A’ midőn tsak hirtelen, nem-reménltt zenebonáskodás háborítá-meg örömünket. Már villámlottak mindenfelé a’ félig ki-vontt fegyverek, ’s már illyen garázda szók hallattatának: Hogy? hogy? Hát ez az idegen Fiú tétetődik minékünk előnkbe? Majd majd meg fogja ő látni hogy úgy lészen ő mi általunk semmivé tétetve mint a’ Pusztai köd szokott a’ szeleknek reá-rohanni szokott ostromjai miatt el-múlni.

 Én erre egész tsendességgel kelék fel-helyemből,^* ’s kordélynek állítottam tsak, ezt a’ rút maga-hitt büszke fenyegetést. A’ szép Leányzónak szemei követték ezt az én meg-mozdúlásomat; ’s úgy tetszett a’ fülemnek mintha eggy meg-fojtódott sóhajtáska ütött vólna ki meljéből.

 A’ kürtöknek rekedező szózatja hívott már bennünket a’ lántsa-törésnek bizonytalan viadaljára. Lothmár, amaz Galmal főldének kemény Vadásza¹⁶ állott ki előszőr ellenem ’s gúnyolva tsufolta ifjúságomat: de az én kardom’ éle ketté törte paizsát, és el-diribolta az ő kőrösfából készűltt lántsája’ nyelét. Ekkor mindjárt egyszeribe vissza-vonám ellene fel-vontt fegyveremet. Lothmár, meg-szégyenűlve és egész meg-háborodással tére onnét vissza.

 Azután a’ veres hajú Szulinnak bízakodó ereje hága-bé a’ viadal piatzára. Truttzolva forgatta ellenem az ő méllyen bé-sűllyedtt szemeit, ’s egyenesen fel-állottak borzas szemőldökének sertéi. Háromszor lyukasztá-által paizsomat. A’ pallosa-is haromszor érte sisakomat. Villám formán szapora szikrákat szórtanak kerengő kardjaink. Itt immár fel-indúla bennem bátor szívemnek büszkesége. Mérgesen meg-ragadám őtet, ’s egyszeriben a’ főldre terítém. Ordítva harapott a’ porba; ’s Legósz partjai vissza-hangzották ezt az ő iszonyatos főldre-rohanását.¹⁷

 Annak-utánna Cornák lépe-bé felette diszes móddal, ’s tündöklő hadi-készűletben. Ennél szebb Iffjat nem lehet látni Erinnek fűvel gazdag minden határjaiban. Esztendeinkre nézve eggy időbeliek valánk. Az ő járása úri vólt és nemes. A’ termete magas és kartsú, ’s ollyan mint a’ topoly-fák’ fiatalossai Kutha vizenyős vőlgyében. De keserűség űlt az ő homlokán, és az ő ortzái halaványok valának. Az én szívem belé szeretett ebbe az Iffjúba. Gyakran el-mellőzte a’ kardom, hogy meg-ne sebesíttse; gyakran igyekeztem napjait meg-menteni: de ő maga önként belé-rohana őtet-kéméllő pallosomba. Vér tsergedeze az ő sebes veréssel ugrándozó mellyéből: az én szemeimből pedig könnyek záporjai hullottak: Oda nyujtám jobb kezemet a’ Bajnoknak¹⁸ és a’ békességnek tsendes szavait szóllám. Gyengédeden meg-fogá kezemet, ’s így szólla: Idegen Iffjú! én örömest meg-halok, mert úgy-is a’ keserűség el-nyomta napjaimat. Eviralla meg-vetette az én szeretetemet; meg-vetette rimánykodásimat ’s kesergéseimet. Ezt a’ Leánykát te érdemled tsak meg egyedűl, mert te mind nagy szívvel születtettél, mind pedig vitéz vagy. Mond-meg nékie hogy meg-botsátom az én meg-vettetésemet; mond-meg nékie hogy örömest hágok a’ koporsóba. De emelj eggy követ az én hírem’ fel-maradására. Hadd hintsen arra az a’ Leányka ollykor-ollykor szánakozva virágotskákat. Bár tsak valaha eggy könyetskéje nedvesítené-meg azt az én keskeny síromat: Ez az én eggyetlen eggy óhajtásom. Ezt a’ keveset talám meg fogja adhatni az én árnyékomnak.¹⁹

 Szóllni akartam, de a’ bellőlem ki-szakadó sóhajtások el-szorították szavaimat. El-vetém messzire a’ pallost. Karjaim közzé fogám az Iffjat. De ah! már az ő lelke el-repűlt az ő Össeinek szellős hajlékaiba.²⁰

 Háromszor emeltem-fel szavamat, hogy ujjabb viadalra hívjam-ki a’ Vitézeket; háromszor kerengettem pallosomat; háromszor ütöttem-meg a’ paizsomat-is; de eggy Bajnok sem mutatá magát. Irtóztak az én karomnak erejétől, ’s a’ kék szemű szép Leánykát önként nékem engedték.

 Harmad’ napig múlattam Brannó hajlékaiban. Negyed’ napra bé-vezetett ama’ Szépnek titkos kamarájába. Előmbe jöve az maga-is Leány-társainak seregében diszes és kellemetes pompával, ’s ollyan vólt közöttök mint a’ Hóld, mikor annak a’ több tsillagok meg-esmérik uralkodását, és magokat meg-szégyenűlve alázatosan meg-vonják. Én a’ győzedelmeskedő lántsát lábainál le-tevém, ’s szerelemnek beszédi folytak rebegve ajakimról. Az örömtől fel-emelődött az én el-ragadtatott lelkem. A’ nemes Brannó szíve-is úgy látszott, tűzbe gerjede. Által-fogván azután engem már el-vénűltt karjai közzé: Oh bár! óh bár az én jó Barátomnak fia vólnál! ama’ hatalmas Fingálnak fia vólnál! akkor vólna ez az én bóldogságom tökélletes. Igen-is, oh! igen-is fia vagyok én annak a’ te jó barátodnak! Fingál’, Fingál’ fia vagyok én! vagyok Osszián! Ezt ki-mondván a’ mellyének estem. A’ mi könnyeink eggyüvé folytanak ’s öszve egyeledtenek. Sokáig tartottuk így magunkat öszve tsatolva.

Illyen vólt az én iffjúságom, Malvína. Már most vak és el-hagyatott vagyok. Arnyékozatok homályosítják az én Lelkemet: de ollykor még-is a’ régi énekeimben való gyönyörködésnek súgári elmémet meg-vídamitják, ’s valamitskét enyhítik keservemet.

 Énekesek! készítsétek-el az én Síromat, ’s az én kedves szép Evirallám mellé tégyetek; ’s ha az esztendők’ forgása vissza hozza a’ tavaszt a’ mi halmainkra, énekeljetek eggy emlékeztető éneket ama valaha híres Kónai Bárdus²¹ dítséretére. Magasztaljátok Ossziánt, a’ ti szenvedő barátotokat!