Mi tagadás? remegve nyúlok tollamhoz. Szenteltt Magyarnak magyarúl kellene felelnem. Külön-bizodalmát érdemesen köszönöm. – – És ugyan ezen iparkodó buzgoságú tapsolással fogadtam én az Úr Magyar remek munkáit. Azoknak édes olvasásabeli el-ragadtatásomban több enyhülést érzettem roskadtt testemben is, mint a’ hollyat a’ feredő és az orvosságok nékem most nyujthatnak. Áldom én az Úrban Nemzetünk’ Gondviselését, a’ ki éppen Nyelvünknek hanyatlásával azt végső el-enyészetétől illy gyökeres Hazafi fel-ébresztésével hatalmasan fent tartja. És ki tudja, nem reménylhetjük é mi is azon derűlttebb időket, a’ mellyre most a’ Németek váratlanúl virradtak? – Hajdan a’ Rómaiaktól el-tapostatván, a’ Frantziáktól soká nyomattatván, Nyelvek egyedűl az akkor homályban élő Bardusok által tartatott-meg pihegésében. Most el-jöve az idő ’s az óra, mellyben ezen nagyra kőltt Nemzet Nyelvének erejét régi Poétáiban keresi, sőt találja, ’s azon fogva véghetetlenűl emeli. Erősen el-vagyok én arról hitetve, hogy a’ Magyar Nyelv’ végső el-múlásának tzélja még nem jelent-bé; mert soha sem érte-el azon magasságát vagy ki-terjedését, a’ melly után mindenek öszve-omlani szoktak e’ múlandó Világban. Méltán és bíztosan igyekeznek tehát nyájas Nyelvünk’ gyarapodásán azok, a’ kik azzal velősen bírnak. A’ Ráth által ígértt Lexicon e’ végre igen szolgált vólna. Örökös kár, hogy ezen betses szándék nem tellyesedhetett. A’ Magyar Nyelv felséges vólta ’s a’ Nemzet’ tekintete a’ Jelentő írásban már is meg vagyon mutatva: mit lehetett vólna tehát várni magából a’ derék-munkából? Igy sokszor a’ jó-szándék füstbe megyen ki-pótolhatatlanúl. Tápláljon mindazáltal az édes reménység bennünket. – – Én legalább fanaticus betsűllője vagyok hazai nyelvünknek, ’s mind azoknak, a’ kik azt a’ végső feledékenységtől óltalmazzák. Ezek között az Urnak Nevét meg-külömböztetve tisztelni fogom, ’s – –. Ribári Feredőben, Jún. 13dikán, 1788.¹